A betegápolás története és szemelvénygyűjtemény a betegápolás történetének irodalmából

Abstract

Előszó Beteg emberek ápolásáról évszázadokon át egyházi szervezetek gondoskodtak. A 19. században egyre nagyobb számban hívtak életre erre a célra polgári humanitárius intézményeket. Nem sokkal később megkezdte működését néhány ápolónőképző iskola. Bécsben 1812-ben, Berlinben 1832-ben a Charitéhez kapcsolódó nővériskola tanfolyama már vizsgával záródott. 1837-ben megjelenik az első ápolástani tankönyv. A három kiadást megért könyv szerzője C.E. Gediehe (Berlin) külön fejezetet szentel az ápolás történetének. 1906-tól valamennyi német állam, fokozatosan több ország is, vizsgához köti a most már foglalkozássá is lett hivatás gyakorlását. A jelentőségét máig megtartott, karitatív jellegük mellett szakmailag is elismerten jó katolikus ápolórendek és a protestáns diakónia mellett kialakul a világi ápolók "tanult rendje", kezdetben még zárt, egyházi mintára szervezett formában. Innen az ápolónő még ma is használatos nővér és diakonissza elnevezése. Az ápolónő többféle szerepkört tölt be. Az orvosnak asszisztense, az ügyvitel számára adminisztrátor, legfőképpen azonban a betegek mindig jelenlévő kísérője, testi és lelki gondozója. A modern egészségügy szervezetében a területen védőnő ("primary care agent"), a kórházban általános ápolónő, illetve szakápolónő ("clinical nurse specialist"). Mindegyik funkciójában egyúttal közvetítő a beteg és az orvos között, mint a "doctor-nurse-team" egyik tagja. Akár a kezelőcsoport tagjaként, akár vezetőnővéri beosztásban dolgozik, a medicinával lépést tartva szükséges, hogy tudása tovább bővüljön. Hazánkban Johan Béla ezt már a 20-as években felismerve indította meg az irányított és ellenőrzött ápolónő- és védőnőképzést. Ennek eredményei gyorsan mutatkoztak: "gyógyul a magyar falu". Az egyre növekvő ismeretek az oktatás színvonalának emelését is szükségessé tették. Amerikában már a múlt század végén, Európában először Lipcsében létesítettek 1912-ben ápolónőképző főiskolát, mely hosszú ideig egyedülálló volt. A főiskolai képzés csak lassan foglalhatta el az őt megillető helyet. 1972-ben az orvosképzés kérdéseivel foglalkozó koppenhágai világkonferencia többek között legszögezte, hogy a szociális és az ápolási feladatok alig választhatók el az orvosi tevékenységtől. Ebből következik, hogy egyre több megfelelően képzett nem orvost kell a betegellátás szolgálatában állítani. Ezt követeli a medicina paradigmaváltása és a kórformák változása is. A rohamosan tovább fokozódó specializálódás, a krónikus betegségek csaknem járványszerű terjedése mind szakszerűbb asszisztenciát, mind több és még jobb ápolást tesz szükségessé. Az orvosi ténykedés a múltban sem volt meg segítség nélkül. A jövő medicinája pedig elképzelhetetlen e nélkül. Az évszázadok folyamán az egyén gondozásától a szakellátásig az ápolás mint hivatás és foglalkozás hosszú utat tett meg. Ennek az útnak az ismerete nélkül nehezebben alakítható ki az ápolás jelenéről alkotott és a jövőt felvázoló képünk. Nem gondolom, hogy minden ápolónőből lelkes történész lesz, azt azonban igen, hogy az ápolás történetének stúdiuma mindenkit hozzásegít szakmája teljesebb megismeréséhez és megértéséhez.