Intelligenciák - más-kép(p)
Abstract
Ez a kötet kalandra hív! Kalandra, hiszen az intelligencia meghatározása
rendkívül komoly tudományos előképzettséget és szakértelmet kívánó
feladat – így természetének megértése szintén kevesek kiváltsága. Vagy
mégsem?
Ha e kérdésre nemmel válaszolunk, az akadémiai kiválóságnak még a
látszata is messzire kerül. Amennyiben a válaszunk igen, az érdeklődő
Olvasó megriad, és az előszó első bekezdésének bevezető mondatainál már
le is teszi a kötetet. Szerzőként tán irreális elképzelés, hogy e könyvet
élvezettel forgathatja a nevelés- (vagy egyéb) tudományok művelője csakúgy,
mint a laikus olvasó – holott a szándék ez volna: ne maradjunk laikusok e
mindannyiunkat érintő témában!
Csaknem négy évtizede egy amerikai tudós, majd néhány pályatársa az
emberi kognitív potenciál vizsgálatához kapcsolódva rendkívül megosztó, a
mai napig vitákat generáló alternatívákat vázolt fel. Az ezekből kinövő,
napjainkig is dinamikusan változó elméletek és az alapjaikon megszülető
pedagógiai gyakorlatok világszerte terjednek, s sporadikusan a magyar
nyelvű szakirodalomban is tetten érhetőek. Jelen írás a téma átfogó
feldolgozásának céljával, e lehetséges alternatív intelligenciaértelmezések
megértésének és érthetővé tételének szándékával született.
Howard Gardner, a Harvard Egyetem 2020-ban centenáriumát ünnepelt
neveléstudományi műhelyének (Harvard Graduate School of Education)
kognitív és neveléstudományok professzora (John H. and Elisabeth A. Hobbs
Professor in Cognition and Education) többszörös intelligenciák, TIelméletével
(Theory of Multiple Intelligences, MI, 1983a) – mely
intelligenciaszemlélet megjelenését követően világszerte számos
tananyagfejlesztési műhelyre, valamint gyakorlati oktatási modellre hatott –
magam az ezredfordulón találkoztam először. A pécsi Gandhi Gimnázium
angol nyelvtanáraként olyan szakmai közösség tagjaként dolgoztam ekkor,
amelyben kollégáimmal együtt a tanulási-tanítási folyamatok általános
kérdéseinek kurrens eredményeit igyekeztünk az általunk tanított tárgyak
keretein túl közösen is értelmezni, keretezni. Ebben az intézményben a
rendszerváltozást követően először nyílt lehetőségük roma/cigány
fiataloknak arra, hogy nemzetiségi gimnáziumban folytassanak középiskolai
tanulmányokat, jelentkezhessenek érettségi vizsgára, készülhessenek fel
további, akár felsőfokú tanulmányok elvégzésére (Dezső 2013/2019). Az itt
tevékenykedő tantestület és a kollégiumi nevelőtestület tagjai az oktatás
nemzetiségi tartalmi elemeinek megjelenítése mellett kiemelt figyelmet
fordítottak tanulóink jellemzően hátrányos szociális körülményeire, az
ezekből adódó sajátos pedagógiai valóságokra.
Diákjaink szocioökonómiai státusza és nemzetiségi kultúráikhoz köthető
értékeinek fókuszálása mellett az intézményvezetés tisztában volt azzal, hogy
az itt tanuló fiatalok individuális tanulói szükségletei is eltérőek. E
szemléletből következett az is, hogy Csovcsics Erika, a gimnázium akkori
igazgatója egy alkalommal arra kért, ismertessem kollégáimmal azt a
lehetséges pedagógiai keretrendszert, melyet a gardneri koncepció kínál –
átnyújtva számomra olvasásra Silver és munkatársai aktuálisan megjelent
(2000) kötetét. E munka különböző tanulói stílusok és a Gardner által leírt
intelligenciák – az elméletalkotó által szándékoltan többes számban! –
mátrixában értelmezte a tantervi szabályozók által céltételezett
attitűdformálást, ismeretközvetítést, képességfejlesztést – az atlanti
keretrendszerben (Kozma 2006, 2015). Saját, kontinentális kereteink közt e
minta bevezetése az intézményben rendszerszinten – talán szükségszerűen –
sikertelen maradt ugyan, de sporadikusan megjelent – főként a zenei (Rozs
Tamás) és képzőművészeti (Dénes Tamás) nevelés, valamint – igyekezetem
szerint – az angol mint idegen nyelv tanórák keretei közt. Ekkor még nem
tudtam, hogy a gardneri teória fogantatásában különös szerepet töltött be az
a képző- és zeneművészeti nevelési projekt, melybe az elméletalkotó fiatal
harvardi kutatóként kapcsolódott be immár fél évszázaddal ezelőtt
(Gardner–Perkins 1969).
2001 nyarán az Egyesült Államokban személyesen is volt alkalmam
megtapasztalni olyan középiskolai valóságot, ahol a gardneri keretek explicit
krédóként jelentek meg az intézményi szervezeti kultúra külső- és értékszinten
interiorizált elemeiben egyaránt. A Warrentonban, Virginiában
található Fauquier High Schoolban dolgozó, Fulbright középiskolai
tanárcsere programban (1997/1998) megismert kollégám, Tracy Burton és
munkatársai mutatták be számomra a helyszínen a TI Iskola (MI School,
Hoerr 2000) koncepciót, melyet akkoriban intézményük egyöntetűen
képviselt.
Ezzel egy időben e jelenséget az Egyesült Államok egyik vezető
neveléstudományi műhelyének munkatársa, a Virginiai Egyetem
Neveléstudományi Intézetének (University of Virginia, School of Education
and Human Development, Charlottesville, Virginia) professzora, Carol Ann
Tomlinson is megismertette velem egy szakmai beszélgetés keretei közt.
Tomlinson felhívta a figyelmemet arra is, hogy a gardneri elmélet
alkalmazása a szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű tanulók körében
(high-risk students) is kísérleti stádiumban jár több szövetségi államban (vö.
Sternberg 2004: 428), s hogy kollégáival közösen (Callahan és mtsai 1997)
maga is vizsgálja a koncepció adekvát alkalmazhatóságát, illetve használja
Gardner műveit az osztálytermi differenciálás lehetőségeire fókuszáló
munkáiban (Tomlinson 1995/2001, 1999). Mivel Tomlinson pályája első
éveit a köznevelés színterein dolgozó pedagógusként töltötte (1999: v),
visszatekintve e beszélgetésre úgy vélem, tengerentúli kollégámmal folytatott
eszmecserém, munkásságának megismerése vonatkozó szakmai
pályafutásom formálásában – későbbi neveléstudományi doktori
tanulmányaimat, kutatásaimat, oktatói tevékenységemet meghatározó
számos kiváló hazai pályatársam mellett – markáns szerepet töltött be.
Saját tudományos igényű szakmai érdeklődésemet a többszörös
intelligenciák elméletének magyar kultúrkörben lehetséges pedagógiai
adaptálhatóságára vonatkozóan először egy interdiszciplináris konferencián
tettem publikussá 2009-ben (Dezső), ahol a gardneri elmélet hazai keretek
közt utópisztikus volta enyhítésének lehetőségeit vázoltam fel. Ezt követően,
2010 szeptemberétől, korábbi alma materemben, a Pécsi Tudományegyetem
Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Neveléstudományi Intézetében
kezdtem el oktató-kutató tevékenységemet, melynek egyik kiemelt tematikus
fókuszává a gardneri koncepció, illetve e koncepció hazai, neveléstudományi
jellegű adaptálhatóságának vizsgálata vált. Vonatkozó tananyagfejlesztői
tevékenységemet ekkor kezdtem, kutatómunkámmal párhuzamosan a
témához kapcsolódó, dinamikusan formálódó s jelenleg is aktív
pedagógusképzési, továbbképzési, illetve neveléstudományi szakmai műhelyt
indítottam. E szakmai-tudományos kör megközelítésének sajátja, hogy az
elméletet nem kizárólag a tehetséggondozás lehetséges eszközeként
interpretálja, hanem az esélyteremtés, valamint a méltányos tanulási
környezet elemeként értelmezi a köznevelés minden színterén, a Kárpátmedencei
magyar tannyelvű lehetőségeket is figyelembe véve.
Jelen kötet lapjain a gardneri életmű többszörös intelligenciák elméletére
vonatkozó elemeinek tudományos igényű, mégis szubjektív megközelítésű
ismertetésére, summázatára törekszem. Az első fejezetben felvázolom a
teória újszerűségét a klasszikus, ún. szingularista (Dávid és mtsai 2008)
intelligenciainterpretációkhoz viszonyítva. Ezt követően pszichohistorikus–
pszichobiográfiai (Erikson 1991, Bálint 2014, Kőváry 2014) szemléletmóddal
megkísérlem az elmélet születése lehetséges hermeneutikai köreinek
felvázolását. A harmadik egységben a teóriában leírt egyes intelligenciákat
veszem górcső alá idegtudományi kitekintéssel alátámasztva, s szemléletes
példákkal illusztrálva. Következő fókuszom a mesterséges intelligencia és a
TI lehetséges kapcsolatainak tárgyalása – s egyúttal azoknak az
utódelméleteknek tekinthető teóriáknak a bemutatása, melyek a gardneri
elképzelést továbbgondolva jöttek létre. Az ötödik egységet azon főként
paradigmatikus különbségekben gyökerező kritikai hangoknak az
áttekintése képezi, melyekkel az elméletalkotó a mai napig szembesül. Az
erre vonatkozó hermeneutikai körök felrajzolását követően tisztázom saját,
szakmai-szerzői interpretációs kereteimet is. A monográfia zárásaként a
Kárpát-medencei, s a hazai adaptációs lehetőségek feltárására, kiemelten a
Pécsi Műhely Diverzitás ága munkásságának ismertetésére kerül sor.
Írásomban vizsgálom a témához kapcsolódó tudományelméleti kereteket,
az adekvát bourdieu-i (2005) mezőváltást, felvetem az elmélet
manifesztációjára vonatkozó térbeli dimenziók kérdését (Kozma 2006, 2015)
és érzékeltetem az idő lineáris és ciklikus értelmezésén túlmutató szerepét
(Meleg 2006, 2015). Reflektálok a szubjektív értelmezőhöz kapcsolódó
személyes tudás (Polányi 1958/1994) megjelenésére, a vonatkozó rokonkoncepciók
(főként Sternberg 1995, Goleman 1995, Dweck 2006)
kapcsolódási pontjaira, valamint fentiek lehetséges neveléstudományi és
alkalmazott pedagógiai hozadékaira. Kutatom tehát a vonatkozó mi(k)/(e)t,
ki(k)/(e)t, miért, hogyan, hol, mikor, honnan, hová kérdéseket.
A tárgyalt kérdésekből kiindulva, de általános érvénnyel felvetem a
koncepciócsapda, illetve a fogalmi visszaváltás terminusok bevezethetőségét
is. Ennek oka, hogy a nyolc gardneri intelligencia (nyelvi, logikaimatematikai,
térbeli, zenei, testi-mozgásos, természeti, interperszonális,
intraperszonális) angol terminológiája a pszichológia és a
neveléstudományok találkozása mentén magyar nyelven (is) több esetben
úgy kerül elfogadásra, illetve befogadásra, hogy az eredeti teóriát az
elméletalkotó szándékával ellentétben nem intelligenciaként, hanem más
gyűjtőfogalmakkal írják le és alkalmazzák.
A monográfia aktualitását és szakmai legitimizációját adja, hogy az
eredetileg kognitív pszichológus Gardner 2020 októberében vette át
elméletének széles körű, az oktatás világában elterjedt alkalmazása
elismeréseként az Amerikai Nevelés- és Oktatáskutatók Egyesülete
(American Educational Research Association, AERA) által évente kiosztásra
kerülő, a neveléstudományi kutatások kiemelkedő közreműködőinek járó
díjat (Distinguished Contributions to Research in Education Award 2020).
A harvardi professzor önreflektív memoárja (Gardner 2020a) szintén ekkor
került kiadásra.
Bár hagyományosan a tudományosság alapkritériumai között az
objektivitást segítő távolságtartás az egyik legmarkánsabban megfogalmazott
kívánalom (Mátrai 2005), magam szerzőként a kvalitatív paradigmára
jellemző fegyelmezett szubjektivitás (Sántha 2009: 108, 110) képviselőjeként
artikulálom vonatkozó állásfoglalásaim. E megközelítés sajátja, hogy kizárja
az abszolút természettudományos objektivitást, hiszen a bölcsészet- és
társadalomtudományokban a kutató témaválasztása, érdeklődése, személyes
érték- és normarendszere is része kutatásainak – azaz a társadalom részeként
annak konstruálásában maga is részt vesz (Babbie 2003, Bourdieu 2005).
Meggyőződésem szerint egy-egy humán és társadalomtudományi jellegű,
összefoglaló mű soha nem lehet örök érvényű, s abszolút értelemben
objektív sem – így jelen kötet is szubjektív természetű pillanatkép. A sorok
mögött együtt rezegnek a pedagógusként, pedagógusképzőként és
továbbképzőként, valamint neveléstudósként megélt élmények,
tapasztalatok, melyekben alkotóként soha nem egyedül vettem részt.
Köszönöm a mindenkori együtt-gondolkodást, együtt-létezést a szakmai és
privát dimenziókban velem közösségben lévő kollégáimnak,
pályatársaimnak, tanáraimnak, tanítványaimnak, barátaimnak,
rokonaimnak – felsorolásukat névre szólóan meg sem kísérlem: a sor
végtelennek tűnik, s hivatkozásaim jórészt hűen tükrözik e hatásokat.
Végül – de korántsem utolsósorban – köszönöm legszűkebb családomnak:
házastársamnak, Zsoltnak, s öt közös gyermekünknek, Noéminek,
Sámuelnek, Simonnak, Dórának és Eliánának, hogy a sokféleség számos
formáját napról napra együtt tanulhatjuk – újra és újra.