| dc.description.note | Az ünnepi kötetek kiadása és gondozása során a szerkesztő számos közismert feladata mellett különös jelentőséggel bír: ’nevet adni a gyermeknek’. Személy és dolog sajátságos egyesülése ez: a személynek szóló tisztelet manifesztumaként hirdeti az ünnepi kötet címe az Ünnepeltet magát is. Ekként túlmutat a ’név’-nek az antropológia és a szellemtörténeti tudományok által leírt, önmagában is rendkívüli jelentőségén: egy ünnepi kötet hasonló az áldozat eszméjéhez, ahhoz az áldozatéhoz, amelyet az ünneplők mutatnak be a tudomány egyetemes közössége előtt az Ünnepelt javára a Tudomány oltárán.
Az alábbiakban kibomló, már-már misztikus párhuzamok okán talán nem szentségtörés, ha a ’névadással’ – az ünnepi kötet címadásával – kapcsolatban felidézem a latin mise híres prefációját, és abból kivált az eucharisztikus ima egy részletét. Az áldozatbemutató pap, miután az Úr közösségét hívja a jelenlévőkre (Dominus vobiscum.), akik azt viszonozzák (Et cum spiritu tuo.), a szentmise talán legmegejtőbb fordulatával szívünk Úr előtti kitárására, a teljes önátadásra hív fel (Sursum corda.), amelyet a hívek megerősítenek (Habemus ad Dominum.). Ezek után valami különleges történik: a hívek mintegy átveszik a szót a liturgiát szolgálva vezető paptól, aki, miután hálaadásra hívott (Gratias agamus Domino Deo nostro.), a hívek válaszát (Dignum et iustum est.) nem bevezeti, hanem azt tőlük átveszi, megismétli és elmélyíti, amikor az Atyaistennek szóló hálaadásról úgy szól, hogy az „valóban méltó és igazságos, illő és üdvös” (Vere dignum et iustum est aequum et salutare.).
A címadás során tehát nem csupán arra kell figyelemmel lenni, hogy az egyedi, egyéni és – lehetőleg – valami újszerű legyen, hanem arra is, hogy az Ünnepelt személyére tekintettel azt sugallja, hogy az ünnepi kötet áldozata méltó és igazságos, illő és üdvös.
Az e célkitűzés megvalósítására tett erőfeszítés eredménye immár a borítón látható. Az ’áldozat neve’, az ünnepi kötet címe azonban talán nem azért meglepő, mert egy ógörög szöveg töredéke, hanem inkább azért, mert a jogtudóst ünneplő kötetek körében különösnek, sőt, akár megütközést keltőnek is hathat, hogy a cím egy orvostól – jóllehet szimbolikusan ’minden idők legnagyobb’ orvosától – származik. Mentségemre szolgáljon, hogy a retorikai szépségű Hippokratészi aforizma (Hp. Aph. 1.1) a tudomány egyetemes igazságaira világít rá – a világtörténelemből kitörölhetetlen erővel:
ὁ βίος βραχὺς
ἡ δὲ τέχνη μακρὴ
ὁ δὲ καιρὸς ὀξὺς
ἡ δὲ πεῖρα σφαλερὴ
ἡ δὲ κρίσις χαλεπή1
az élet rövid
az alkotás örök
a lehetőség múlandó
a kísérlet csalóka
az ítélet nehéz
Az ember általi megismerés és eredménye, a tudás (ἐπιστήμη, episztémé) természetének fájdalmasan realista, de semmiképpen nem pesszimista leírásából a tudomány–művészet (τέχνη, techné) mindenkori művelője számára az idézet kurzivált, második sora – ünnepi kötetünk címe – nyújtja az egyetlen hiteles, cselekvésre késztető tényezőt. Ebben a motivációban azonban nem az alkotó kérészéletűség meghaladására való öncélú törekvése, netán gőgje ölt testet, hanem a valódi tudós–művész legtermészetesebb, egyben legnemesebb vágya: valami maradandót, hasznosat s szépet alkotni.
Episztémé és techné jelentéséről, valamint kapcsolatáról európai szellemi örökségünk kimeríthetetlen kútfeje, a görög filozófia kincsestárában számos örökérvényűt találni. Xenophóntól tudjuk, hogy Szókratész szerint az episztémé elsajátítása gondosságot, szorgalmat és gyakorlatot igényel (Xen. Mem. 2,1,20). Más helyütt Szókratész episztémét (tudás) és technét (mesterség) felváltva használja a kalokagathia, vagyis az egyesült „szép és jó” görög embereszményben való egyesülésének gyakorlati vállalkozásaira (Xen. Oikon. I,1-2). Még ennél is sokkal gazdagabb – e szerény köszöntőben el nem bírható – gondolatkincset rejt tudás és mesterség, illetve művészet kapcsolatáról Platón és Arisztotelész munkássága, valamint a sztoikusok (Zenón, Diogenész Laertiosz stb.), a peripatetikusok (pl. Arisztotelész híres kommentátora, Aphrodisziaszi Alexandrosz) és a neoplatonisták (így pl. Plótinosz) életműve.2
Az örökélet, illetve a maradandó földi munkásság reményénél mi sem aktuálisabb húsvét nyolcadában, amikor az idősebb és ifjabb pályatársak, a mesterek és tanítványok felajánlásaiból összeállított ünnepi kötet végül elkészült. Bizonyosan megalapozott az ünnepi kötet szerzőinek az a könyvalakban tárgyiasult reménye, miszerint az idén 70. születésnapját ünneplő Kecskés László professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja le nem zárt jogtanári és kutatói életműve osztja az alkotót meghaladó alkotások, a techné makré (τέχνη μακρὴ) joggal vágyott sorsát. Jómagam is osztozom ebben a megalapozott reményben, és a sok további alkotó évhez munkakedvet, egészséget, boldogságot kívánok! | hu |
