| dc.description.abstract | A tudományos értelem kényszeres igyekezete, hogy rendet
keressen a rendetlenségben, megkülönböztetést a megkülönböztethetlenben,
meghatározást a meghatározhatatlanban.
Nietzsche joggal panaszolja, hogy a modern nagyothallás
nem volt képes meghallani a Platon előtti filozófusok társalgását,
akik megértése nélkül, mint Nietzsche mondja, “minden
modern filozofálás, politikailag és rendőrileg, a tudományos
látszatra korlátozódik: kormányok, egyházak, akadémiák, erkölcsök,
divatok és az emberi gyávaság miatt: megmarad a
‘vajha mégis’ vagy az ‘egyszer volt’ felismerésénél” (Nietzsche,
1988, 66).
Minél közelebb akarunk kerülni a létezés megértéséhez,
körülöttünk és bennünk annál nagyobb lesz a sötétség, melyben
csalóka fényeket gyújtanak a jól ismert, semmibe vezető
megkülönböztetések, mint “látszat és valóság” , “szubjektív és
objektív”, “tartalom és forma”, “rész és egész”, “ test és lélek”,
“véletlen és törvényszerű”, “elmúló és eljövendő”. A Platon előtti
fllozófusok még tudták, amit az utánuk jövők elfelejtettek,
hogy minden egy. Parmenidész volt e társaságban az, aki a lét
egységére vonatkozó tétel jegyében a legradikálisabban levonta
a következtetést, miszerint a “a létezőre éppúgy szükség
van, mint a nem-létezőre, ha együtt hatnak, ez keletkezéshez
vezet” (Nietzsche, 1988, 102) Ő volt az, aki a nyelv által adott
erő birtokában az örök, egész, egyetlen, romolhatatlan létező
egészére rákérdezve képes volt megragadni azt mint ami van.
Heidegger szerint a tudomány e két és fél évezred előtt feltett
kérdéssel kezdődik, s a kezdet még mindíg tart. Nem mögöttünk,
hanem előttünk van, a jövőnkbe tör, ott áll, hogy hívásának
engedelmeskedjünk (Heidegger, 1992). | |
