| dc.description.abstract | A jogi segédtudományok jelentős szerepet töltenek be a jog világában, mert a jog
támaszkodik rájuk céljai elérése érdekében.1
Egyes esetekben ez a szoros kapcsolat és
összefüggés csak a jog meghatározott részeivel áll fenn (például a kriminalisztika, mint jogi
segédtudomány2
esetén a büntető eljárásjoggal),3
de a jogi kommunikáció, mint jogi
segédtudomány4
esetén ez a szoros kapcsolat és összefüggés a jog egészét átszővi.
Ennek részeit mutatja be a tankönyv, többek között: a jogszabályokban, a jogértelmezésben és
a jogi szaknyelvben (a jogi szintaktikában, a jogi szemantikában és a jogi pragmatikában); a
jog és az írásbeliség kapcsolatában, a hatékony hivatalos írásbeli kommunikációban (pl.: a
hivatalos elektronikus kommunikációban a büntető és a polgári eljárásban), az írásba foglalt
ítéletekben és a jogi kultúrában; a kommunikációhoz való jogban, az anyanyelv használatának
jogában, a tolmácshoz való jogban, a polgári perrendtartás nyelvhasználatra vonatkozó
előírásaiban és a büntetőeljárás alapelvei között szereplő tisztességes eljáráshoz való jog
jelentéskörében a nyelvhasználat jogában; a környezeti tényezők általi kommunikáció
szerepében a büntetőeljárásban (pl.: a bútorok jelentősége a kutatás során); a
térközszabályozásban a tárgyalóteremben (ülésrend), a kulturális szignálokban (talár viselése);
a sikeres tárgyalástechnika alapjaiban, pl.: a nem verbális kommunikáció jeleinek helyes
értelmezése, az asztalnál elfoglalt hely (akár szembesítéskor) és a hatékony érvelési technika;
a tárgyalótermi és azon kívüli retorikában, a perbeszédekben, a kihallgatásokban (mint
kommunikációs helyzetekben), a vallomások esetén a feltehető kérdések körének
meghatározottságában és a szavahihetőség megítélésében a poligráfos vizsgálat során
alkalmazott kérdezési módokban; a paranyelv általi kommunikáció szerepében a
büntetőeljárásban (pl.: beszélő azonosítás és hangstressz elemzésére szolgáló műszeres
vallomásellenőrzés); a kommunikációs helyszínek területeiben a büntetőeljárásban
(tárgyalóterem) és a büntetés-végrehajtásban (zárka); a testi kényszer alkalmazásában a
büntetőeljárásban és a büntetés-végrehajtásban; valamint a kommunikációs lehetőségekben és
azok korlátozásában a büntetés-végrehajtási intézetekben.
Ennek érdekében a „Jogi kommunikáció” című tankönyv öt fejezetből áll, az egyes
fejezetek más-más oldalról közelítenek a jogi kommunikációhoz. Az első fejezet – „Kommunikáció és (jog)tudomány” – alapozó jellegű, vázolja a
kommunikáció és a jog kapcsolatát, kitér a kommunikációhoz való jogra, ismerteti a tudomány,
a jog és a kommunikáció fogalmának megközelítéseit, a kommunikációs folyamat tényezőit, a
kommunikáció formáit, típusait, tulajdonságait, modelljeit és funkcióit, részletezi a
kommunikációs fejlődés korszakait, a kommunikációkutatás kezdeteit és a kommunikáció
tudományának területeit, kitér a metakommunikációra és a hitelességre (külön a hitelesség
kérdésére a jog világában). A második fejezet – „Nem verbális kommunikáció és jog” – kifejti a nem verbális
kommunikáció funkcióit, a jelnyelvi tolmács és a jog kapcsolatát, figyelmet fordít a nem
verbális kommunikáció dimenzióira (testmozgás vagy kinezikus viselkedés, testi jellemzők,
érintkezéses viselkedés, paranyelv, proxemika, készítmények és környezeti tényezők) és ezek
jelentőségére a jogi területen, a sikeres tárgyalástechnika alapjaira (a nem verbális jelek helyes
értelmezésének fontosságára, az asztalnál elfoglalt hely jelentőségére és a grafológiában rejlő
lehetőségekre), valamint foglalkozik a nem verbális jelekkel az írásban és a digitális
kommunikációban.
A harmadik fejezet – „Verbális kommunikáció és jog” – tartalmazza az emberi nyelv
elsajátítását és a nyelvi kommunikáció típusait, a jogi szaknyelvet (érintve a jogi szintaktikát, a
jogi szemantikát és a jogi pragmatikát), kitér a jog és az írásbeliség kapcsolatára, részletesen
vizsgálja a nyelvet, mint a manipuláció (metanyelv, társas befolyásolás) és a meggyőzés
(hatékony érvelés, eredményes vitatkozás) eszközét, ismerteti a retorika alapjait (perbeszédek
és kihallgatások esetén is), leírja a jó stílus ismérveit és a főbb stílushibák elkerülésének
lehetőségeit, gyakorlati tudást ad a hatékony hivatalos írásbeli kommunikációhoz.
A negyedik fejezet – „Kommunikáció, kultúra és jog” – összegzi a kultúra és az interkulturális
kommunikáció fogalmát, kitér a nem verbális kommunikáció kulturális különbségeire és a
verbális kommunikáció kulturális relativizmusára, részletesen tárgyalja a társadalmi normákat
(a jogi normákat és az illem normákat, pl.: illemszabályokat, ülésrendet, kézfogást), érinti a
kulturális szignálokat és ezek jelentőségét a jogban, bemutatja a kommunikáció, a jog és az
archeológia kapcsolatát, és a kommunikációs zavarok tárgyalásával zárul.
Az ötödik fejezet – „Kommunikáció, pszichológia és jog” – magába foglalja a pszichológia, az
önismeret és a kommunikáció kapcsolatát (SWOT-analízis, Johari-ablak, önismereti kerék), a
pszichopatológia, a jog és a kommunikáció összefüggéseit, az első benyomás jelentőségét, a
helyes légzés- és beszédtechnika fontosságát, a kommunikációs stílusokat (benne az
asszertivitás fejlesztésének lehetőségeit) és az udvariassági stratégiákat.
A tankönyvben elhelyezett ábrák, táblázatok és a tanórákon alkalmazott változatos
gyakorlatok segítik az anyag elsajátítását.
A „Jogi kommunikáció” című tankönyv alapmű a jogász képzésben, az igazságügyi
igazgatási alapszakon és a jogi felsőoktatási szakképzésben tanuló hallgatók számára, valamint
hozzájárul a már jogi területen dolgozók munkájának még hatékonyabbá tételéhez. | hu |
