Az olvasás modalitásai: dekonstrukció, referencialitás, performativitás

Abstract

Az olvasó a 2021. júniusában megrendezett PTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola, Az olvasás modalitásai: dekonstrukció, referencialitás, performativitás műhelykonferenciáján bemutatott előadások írott változatát tartja kezében. A konferencia elsődleges célja volt, hogy az irodalomelmélet doktori szeminárium dekonstrukcióval és pszichoanalízissel foglalkozó szövegeihez kapcsolódva önálló kutatások jöjjenek létre és lehetőséget teremtsen a fiatal kutatók számára a tudományos életbe való bekapcsolódásra. A szeminárium műhelymunkájának centrumában egy a strukturalizmus után kialakult, a humán, azaz szubjektív hátterű nyelv- és világ-értés, egy olvasási módként működő gondolkodásmód, a dekonstrukció állt. Paul de Man még a 80-as években az irodalmi szövegek, mint szubjektív tárgyiasulások, szubjektív szimbolikus rendszerek (rendszertelenségek) olvasataként alakította ezt ki. De Man kísérletet tett egy a formális nyelvészetben figyelmen kívül hagyott nyelvi folyamat, a retoricitás episztemológiájának, az olvasás egyfajta kényszerének a végiggondolására. Az olvasás dekonstruktív természetét az okozza, hogy lehetetlen a nyelvi jelenség analízisén keresztül megmondani egy kijelentésről, szövegről, képről vagy történetről, hogy referenciális, grammatikai természetű, vagy éppen figurális jellegű. Ez az esszenciális bizonytalanság az „elolvasás” elérhetetlenségét, az olvasás lezárhatatlanságát, végtelenségét hozza, bizonytalanná teszi a nyelv szubjektív értelmét. A szubjektív ilyen bizonytalanná alakulása, a szemiologikus önteremtés sűrű közege ráadásul nemcsak leképezi a belső világot, hanem meg is cselekszi azt. Könnyen lehet, hogy ez a megcselekvés, a performativitás (és a figurativitás) nem másodlagos,valami, ami a kód szerkesztettségén túl működik, hanem elsődleges abban az eseményben, amivel beszédünk a világhoz illeszkedik. Másik gondolkodási forrásunk a pszichoanalízis volt. Freud nagyszerű, diszkurzus-váltó találmánya is a karteziánus, logocentrikus beszéd kifordítására tett kísérletet. A tudattalan felfedezésével, pontosabban a tudattalannak saját személyes létének hátterével történő szembesüléssel a „Gondolkodom, tehát vagyok” strukturáltsága helyébe egy dekonstruktív, redukálhatatlan „Vágyom, tehát vagyok” heterogén, lezárhatatlan folyamatot tett. A pszichoanalízis és a dekonstrukció olvasni (de nem elolvasni) tudja a bensőség heterogén folyamatait, olvasni tudja önmagát, az életet mint valamiféle olvasási gyakorlatot. A kötetben olvashatóak a színház és határterületeit érintő szövegek, regényértelmezések, verselemzések mellett filmelemzések és filozófiaelméleti szövegek. Marina Abramović performanszai a test realitását, a színházat megbontó Valós dekonstruktív szerepéről szólnak, a trauma elmondhatatlan narratívájának nyomait kutatják. A kötet további írásai az (ön)élet történt és megkövesedett emlékeit olvassák ki Borbély Szilárd regényeiben, Primo Levi auschwitzi „arcvesztésében”, Olga Tokarczuk és Tóth Krisztina történeteiben és Alfonsina Storni identitásteremtő arcképverseiben. Ehhez a dekonstruktív narratívához, a traumához kötődik egy az irodalmon, versen keresztül alakuló terápiás munka, írás/olvasás is. A léthez és létezéshez kötődő nagyszabású filozófiai és költői kísérletek is helyet kaptak a kötetben, például ilyen Heidegger viszonya Celanhoz, Celan viszonya Heideggerhez és köztük, köröttük a nagy dekontruktor-olvasó Derrida kapcsolata mindkettőjükhöz. Szó van a fotó és film traumatikus természetéről, Barthes „ontológiai sóvárgásáról”, a képen megjelenő punktum lacani trauma-fogalmáról is, illetve az olyan kifejezetten trauma-textusként érthető műformákról is, mint az önéletrajz, Esterházy különös, destruktív dekonstruktív önéletrajzairól, illetve a karakteres emlék és tér-képzéséről, amit Térey poszthumusz önéletrajzában olvashatunk.