Súlyosítási tilalom a Büntetőeljárásban

Abstract

A hatályos büntetőeljárási jogban a súlyosítási tilalom megtalálható a másodfokú eljárásban, a harmadfokú eljárásban, a megismételt eljárásban, a rendkívüli perorvoslatok során, sőt egyes különeljárásokban is. A büntetőeljáráson kívül a reformatio in peius tilalmáról beszélhetünk a szabálysértési jogban is. A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 92. § (4) bekezdése szerint a bíróság az eljárás alá vont személy terhére a szabálysértési hatóság határozatában megállapított rendelkezéseknél hátrányosabb rendelkezést csak akkor hozhat, ha a tárgyaláson új bizonyíték merül fel, és ennek alapján a bíróság olyan új tényt állapít meg, amelynek folytán súlyosabb minősítést kell alkalmazni, vagy jelentős mértékben súlyosabb büntetést kell kiszabni. Ahogyan KENGYEL is említi, a polgári eljárásjogban is érvényesül a ne ultra petitum elve. Az 1952. évi III. törvény (Pp.) 253. § (3) bekezdésének elsőmondata szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét csak a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között (247. §) változtathatja meg, e korlátok között azonban a perben érvényesített jog, illetőleg az azzal szemben felhozott védekezés alapjául szolgáló olyan kérdésekben is határozhat, amelyekben az elsőfokú bíróság nem tárgyalt, illetőleg nem határozott1. A súlyosítási tilalom a fellebbezés és a rendkívüli perorvoslatok során a vádlott javát szolgálja, függetlenül attól, hogy ki a jogorvoslat benyújtója. Ez a vádlott saját maga is lehet, lehet az ügyész is, aki a Be. 324. § (2) bekezdése alapján a vádlott javára is nyújthat be fellebbezést, és ugyanígy nemcsak a vádlott terhére, hanem annak javára is élhet rendkívüli perorvoslatokkal (Be. 409. §; 417. §; 431. §; 440. §). Emellett a védőnek is teljes körű fellebbezési, és a vádlott kifejezett tiltó rendelkezése hiányában rendkívüli perorvoslati joga van a vádlott javára. Sőt más személyek is élhetnek a terhelt javára vagy terhére perorvoslati jogukkal (terhelt törvényes képviselője, nagykorú hozzátartozója, egyéb érdekeltek stb.). Miközben tehát az ügyész a vádlott javára és terhére is benyújthat perorvoslatot, addig a többi jogosult ezt a jogát csak egy irányban (vagy a vádlott javára, vagy annak terhére) érvényesítheti. A reformatio in peius tilalmának nincs jelentősége a vádlott terhére benyújtott perorvoslat esetében, bár SEUFFERT szerint az elsőfokú ítélet tekintetében a „helyesség vélelme” („Präsumption der Richtigkeit”) érvényesül2. Állami közvádló szervként az ügyész mindkét irányban felléphet, miközben a magánvádló és a pótmagánvádló csak a vádlott terhére nyújthat be perorvoslatot. A súlyosítási tilalom lehetővé kívánja tenni a vádlottnak, hogy az általa súlyosnak és jogtalannak talált ítélet ellen a számára rendelkezésre álló perorvoslatokkal élhessen. De úgy, hogy ne legyen meg annak a rizikója, hogy a perorvoslatot anélkül, hogy az ítéletet megalapozatlanság miatt hatályon kívül helyeznék, a terhére megváltoztatnák. A döntésre jogosult bíróság alapjában véve mindig kötve van a reformatio in peius tilalmához, ha az ugyanazon tettről való újbóli döntésre abból az okból kerül sor, hogy a vádlott vagy a javára az ügyész, illetve egy másik jogorvoslatra jogosult perorvoslattal él az ítélet ellen. A súlyosítási tilalomnak meg kell őriznie a határozathozatali eljárás szabadságát: az ítéletet vagy tudomásul kell venni, vagy a hátrányos megváltoztatás rizikója nélkül lehet perorvoslattal élni. Az új ítéletnek azonban a megtámadott ítélettel összehasonlítva sem a bűnösség kimondása, sem a jogkövetkezmény vonatkozásában nem kell azonosnak lennie. A felhasználás területére és a súlyosítási tilalom mértékére nézve jelentős a vádlott döntési szabadsága.