Megfogni a megfoghatatlant. Avagy az idő és az emlékek múlandósága
Abstract
Van olyan pillanat az életben, amikor az idő nagyon szubjektívvá válik. Néha nagyon
gyors, és
követhetetlen. Van, amikor me
gáll külső trauma hatásra. Ezekben a
helyzetekben az időt mindig
magunkban határozzuk meg, a velünk történt
események hatására.
Dolgozatomban az idő, az emlék és a helyszínek
közti összefüggésre keresem a választ.
Magam is próbálom értelmezni a halált,
mint elmúlást az idővel. Felülkerekedni a nem létezéstől
való szorító
félelmen, megnyugvást találni elmúlt idők régi fényképeiben.
Saj
á
t munk
á
imban az
olvadó jégvideókban
,
különböző életjeleneteket vagy portrékat nyomtatok
jégre. A melegebb
levegő hatására a nyo
mat deformálódni kezd és a
vízzel összemosódva átváltozik egy koszos
felismerhetetlen tócsáva. Ez a
folyamat számomra az elmúlást jelenti. Az ember egész életében
fél és küszködik a
halállal. Nekem mindig is rettegést jelent a halál gondolata. Így megpróbá
lom
“kidolgozni” saját aggodalmaimat. Nem kívánok szembeszállni és lázadni. Inkább a
megértésre
törekszem. A videókat megfordítva, végtelenítve újra és újra lejátszom.
Ezzel a képeknek
nemcsak az eltűnését, de az újraszületését is átélhetjük. Az anyag
nem
vész el, csak átalakul. A
halált és az újraszületést nap, mint nap átéljük
kicsiben
-
, a saját testünkben, és nagyban
-
a
világmindenség részeként. Testünkben
viszonylag rövidebb
idő alatt több sejt pusztul el.
“A kérdés az, hogy az állandó körforgásban, meg
újulásban vagy éppen
újjászületésben ugyanazok
az individuumok maradunk
-
e?
Változunk vagy
módosulunk
-
e a folyamat során? Kerek a kör, amin
mozgunk vagy éppen egy
spirálhoz hasonlít?