Áttekintés: Válogatás a pécsi neveléstudományi műhely munkáiból

Abstract

A Pécsi Tudományegyetemen a Bölcsészettudományi Kar részeként működik a Neveléstudományi Intézet. Az Intézetben munkálkodó pécsi neveléstudományi műhely a 2013 tavaszán szervezett, első Autonómia és Felelősség Konferenciáján indította értékartikulációs stratégiáját. A konferenciasorozatként teret nyert tudományos találkozó – azóta 2019- ben már a VII . Autonómia és Felelősség Konferencia is megrendezésre került – folyamatos nyilvánosságot teremtő tudományos diskurzusában kirajzolódtak azok a horizontok, amelyek a pécsi neveléstudományi műhely arculatát jellemzik. Ilyen horizont a neveléstörténeti és komparatisztikai megközelítésekkel feldolgozott, megértett és dialógusba hozott multiperspektivitás. További horizont a kutatási eredményekkel bizonyított, gazdagító sokszínűség neveléstudományi vonatkozásai. Így például a kulturális, a nyelvi, valamint az interdiszciplináris sokszínűségtől a többszörös intelligenciák és a neurodiverzitás egyénre szabott sokszínűségéig. A romológiai, nevelésszociológiai és szociálpszichológiai megközelítéseken keresztül a sokszínűséget kibontakoztató, konstruktívan és méltányosan gazdagító inkluzív pedagógiai környezet képezi a következő horizontot. Az inklúzió horizontján a helyi közöségek, vagy az óvodától a középiskoláig húzódó spektrum mellett megjelenik a befogadó egyetem területe is, amely a sokszínűség révén a minőség irányába mozduló, befogadó egyetemi stratégia és környezet kialakítását emeli a kutatás és fejlesztés fókuszába. A felsőoktatás-pedagógiai kontextusokban a képzési programok, valamint az azok elemeiként megjelenő kurzusok, gyakorlatok egyeztetéseinek, közös fejlesztésének dialógusai formálják a következő horizontot, miközben hangsúlyosan jelenik meg a tanulásközpontú kommunikáció, a nem diszkriminatív, erőszakmentes és méltányos kooperatív struktúrák kialakításának szükségessége a tanulási-tanítási folyamatban. Az olyan strukturálisan is garantált dialógusoké tehát a negyedik horizontális összefüggésrendszer, amelyben minden egyes résztvevő követheti lényeges tanulásának tengelyét az autonóm, felelősen konstruktív, demokratikus társadalmi életvitelhez szükséges, és a személyes boldogulást is támogató, kompetencia-repertoár kiépítésével és folyamatos fejlesztésével. A multiperspektivitás, a diverzitás, az inklúzió és a dialógus horizontjai mentén szerveződik a 2015-ben indult Autonómia és Felelősség folyóirat is. A folyóirat kifejezett küldetése, hogy ne egyszerűen a neveléstudományi kutatások, fejlesztések, képzések, valamint a megvalósuló gyakorlatok eredményeit mutassa be, hanem a fenti horizontokhoz igazítva jelenjenek meg a tudományos diskurzus eredményeit bemutató műhelymunkák, tanulmányok, dolgozatok. A hogyan sikerült közös értékeit, megközelítéseit, horizontális összefüggéseit egyre inkább megfogalmaznia a pécsi neveléstudományi műhelynek, egyre világosabbá vált, hogy további kölcsönös tanulási lehetőséget eredményezhet, ha a Neveléstudományi Intézethez kapcsolódó, akár régebbi hagyományokkal rendelkező konferenciák egy általános és közös keretben kerülnének megrendezésre. Ez lehetővé tenné a különböző horizontok mentén elmélyülő kollégák élő és jelen idejű dialógusát. Így született meg az Oktatás és Társadalom Doktori Iskola konferenciájának, valamint a Romológia és Nevelésszociológia Tanszék Romológus Konferenciájának bevonásával a három konferenciát összehangoló Horizontok és Dialógusok Konferencianapok rendezvénysorozat, amelyből már a negyedik zajlott le 2019 tavaszán ebben az évben. A konferenciákon elindult dialógusok, az egyes kutatóműhelyekkel kialakított – akár csak időszakos – együttműködések eredménye lett egy tanulmánykötet-sorozat is, amelynek első két kötetében például a pedagógusképzés reformjának folytatásával kapcsolatos kutatási eredményeket, áttekintő tanulmányokat osztottak meg a pécsi neveléstudományi műhely kutatói, és koncentráltan más-más kutató műhelyek tagjai, illetve az Autonómia és Felelősség Konferencia felkért előadói. Az interdiszciplináris dialógus az alapja a sorozatban azoknak a köteteknek, amelyek a Befogadó Egyetem témakörét taglalják a neveléstudományi kutatók mellett, az egyetem szociálpszichológusainak együttműködésével. A z Autonómia és Felelősség tanulmánykötet-sorozat legújabb kötetét vehetjük most kézbe. A kötet címe – Áttekintés – arra a szerkesztői célkitűzésre utal, hogy a szerteágazó, termékeny publikációt megvalósító pécsi neveléstudományi műhely aktuális munkáiról készüljön egy olyan átlátható keresztmetszet, amely az elmúlt 4-5 év legfontosabbnak tekintett publikációit, illetve új, meghatározónak szánt tanulmányokat tartalmaz. Ezzel egyúttal egy új tematikus sorozatot indítunk útjára, amely 5-10 évenként hasonló szerkesztési elvű köteteket alkot az Autonómia és Felelősség tanulmánykötet-sorozat részeként, a pedagógusképzésről szóló Horizontok kötetek mintájára. Áttekinthető képet vázolva a Pécsett folyó kutatások legjellemzőbb megközelítéseiről, nemcsak a pécsi neveléstudományi műhely önértelmezését segítendő, hanem az országos neveléstudományi nyilvánosság számára is. A szerkesztés során kifejezetten nem a horizontok mentén tagoljuk a kötetet; ezt a szerepet a folyóirat tölti be. Itt most talán az lehet érdekes szerkesztési elv, hogy a különböző horizontokon folyó kutatások, elméleti kérdésfelvetések hogyan kerülnek viszonyba egymással egy-egy tágabban értelmezhető szegmensben. A z első rész a Perspektívák címet viseli. Olyan, számunkra meghatározó tanulmányok kerültek ebbe a fejezetbe, amelyek a különböző horizontokról érkezve egy-egy aspektust, megközelítést, modellt vagy modelleket mutatnak be. Ezek nemcsak a tudományos érdeklődés, a kutatások számára lehetnek fontosak, hanem az eredményekre építő fejlesztések, képzések és kutatással kísért gyakorlat szempontjából is. Olyan megközelítéseket mutatunk be tehát, amelyek perspektívát adnak mind a neveléstudományi megközelítések, mind a pedagógiai gyakorlat területén tájékozódók számára, kirajzolva a pécsi műhely karakterisztikáját. A tanulmányokban olvasható áttekintések, összefoglalások önmagukban is értékesen segítik az érdeklődők tájékozódását, a témában való elmélyedés megtervezését. Kéri Katalin átfogó neveléstörténeti vizsgálódásokon keresztül, egy komparatív tanulmányban világít rá arra, hogyan tágíthatják a neveléstörténeti kontextusban jelentkező új kérdésfelvetések és megközelítések globálissá az értelmezés és megértés hermeneutikai mozzanatát. A perspektívaváltás, a multiperspektivitás reflektív kritikai szintjének elérése nemcsak a kutatók, hanem a pedagógusok számára is jelentőséggel bír. Arató Ferenc az osztálytermi értékelés újragondolására javasol egy értelmezési keretrendszert, a négydimenziós értékelés rendszerét. Az oxfordi-cambridge-i Assessment Reform Group körül formálódó diskurzusban a formatív értékelés fogalmát, gyakorlatát elemezve, a nemzetközi diskurzus három pillérű megközelítését értelmezi újra, és egy további dimenzió beemelését javasolja az értékelés rendszerébe. Dezső Renáta Anna tanulmánya a plurális intelligenciakoncepciók bemutatásával azok jelentőségére hívja fel a figyelmet mind a neveléstudományok, mind pedig a pedagógiai gyakorlat szempontjából. Tanulmányában sikeresen vezeti be a hazai diskurzusba a neurodiverzitás fogalmát, amely az idegrendszeri, kognitív, motoros, affektív stb. területek individuálisan különböző képleteire hívja fel a figyelmet – vagyis az egyénre szabott megértés és értő figyelem jelentőségére. Bálint Ágnes egy speciális nyelvi-kognitív szegmensben tekint át olyan nyelvi megnyilatkozásokat, amelyek mind humorosak, de mindegyik más kognitív működésre enged következtetni. élvezetes példákkal fűszerezett tanulmány egy új perspektívát nyújt a kognitív funkciók, az elme működésének megértéséhez – a nyelvbotlásoktól az aforizmákig. A fejezetet záró tanulmányban Dárdai Ágnes és kutatócsoportjának tagjai, Dévényi Anna, Márhoffer Nikolett, Molnár-Kovács Zsófia áttekintést adnak a tankönyvkutatás legfontosabb nemzetközi műhelyeiről, azok kutatási aspektusairól, megközelítéseiről. A z Esélyek című fejezetbe olyan tanulmányok kerültek, amelyekben a társadalmi esélyek és az oktatás esélyegyenlőségben játszott szerepe képezik a közös kontextust. Orsós Anna komplex kutatásuk egyik szegmensét mutatja be, amelyben a nyelv és kultúravesztés dinamikáit térképezték fel, egy telepfelszámolási program utóhatásait vizsgáló kvalitatív kutatásban. A közösségi kapcsolatok ápolásának lehetőségét elvesztették a telep egykori lakói. Az új környezetben nem nyíltak meg számukra azok a közösségi terek, amelyekben nemcsak az új szomszédokkal, hanem a velük egy nyelvet beszélő, egy közösségből indult társaikkal is új kapcsolati formákat alakíthattak volna ki – az integráció helyett így inkább az asszimiláció dinamikái működnek esetükben. Varga Aranka egy komplex nevelésszociológiai értelmezési keretrendszert mutat be – gyakorlati példákon keresztül – az inkluzív pedagógia környezetet befolyásoló dinamikák feltárására. Tanulmányában az interszekcionalitás, a tőkehiányok, a stigmatizáció, a reziliencia, a pozitív tőke, az empowerment és az inklúzió fogalmai segítségével biztosít fogódzót mind a tudományos kutatások, mind a pedagógiai gyakorlat számára. Beck Zoltán hasonló kérdéseket feszeget egy teljesen más értelmezési horizontról kiindulva – a formális oktatás, az iskoláztatás hatalomrelációit vizsgálja egy kortárs képzőművész festményein keresztül. A roma család által átélt élmények reprezentációit elemezve a szerző arra keresi a választ, hogy vajon a kiolvasható narratívákban hogyan alakul a „szerzői” hatalom kérdése, ki írja és kinek a történetét – vajon a művészi megnyilatkozás reflektív elemzésével és megértésével sikerül-e, egy dekonstruktív aktussal, kimozdítani a bemutatott narratívák hatalmi struktúráit. Cserti Csapó Tibor nemzetközi kontextusba helyezve készített egy összegzést a hazai romákkal kapcsolatos állami oktatáspolitikai törekvésekről, azok kritikai elemzésével, összevetve rendszerszintű adatokkal, eredményekkel. Az alapos áttekintés során, a Roma Évtized Program kontextusában aktualizálva világít rá az intézkedések, beavatkozások elégtelenségére, egyben felvázolva azokat a kritikus pontokat, amelyek pontosan jelezhetik, akár statisztikai adatok szintjén is az ilyen programok hatékonyságát, eredményességét. A fejezetet egy újabb áttekintő tanulmány zárja, amelyben Andl Helga a nemzetiségi oktatás alakulástörténetét, változásának dinamikáját tárgyalja – egészen a harmincas évekig visszavezetve –, de az 1945 utáni korszakra koncentrálva tárgyalja, összefoglalva a különböző szakaszokat, oktatáspolitikai elképzeléseket. A szerző mindezt a kisiskolák körében megfigyelhető túlélési stratégiák kontextusában vizsgálja, és eredményei kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy az így kiépülő, stabilizálódó intézményhálózat egyben egy fejlődési potenciál is lehet. A Képzés fejezet épít a pécsi neveléstudományi műhely egyik alapvető megközelítésére, miszerint a gyakorlatból kiinduló, az elméleti elmélyülésre nyitott fejlesztés, és az ennek képzési támogatásával születő, kutatással kísért gyakorlat képezi a valódi hermeneutikai körét egy egyetemi kutatóműhelynek és képzőközpontnak. A két nyitó tanulmány olyan kutatásokhoz kapcsolódik, amelyek ebből a körből a képzés szegmensére koncentrálnak. Azt vizsgálják, hogy az elméletileg megalapozott képzésfejlesztési produktumok és megvalósuló képzési programok vajon visszaigazolják-e az adott program pedagógiai kereteit, tevékenységeit, vagyis teljesülnek-e a kimeneti elvárások, akár egy-egy kurzusra vonatkozóan is. Andl Helga, Beck Zoltán, Lakatos, Szilvia, Cserti Csapó Tibor közös tanulmánya saját kutatói munkásságukra épülő, ugyanakkor együttműködve fejlesztett és közösen tartott érzékenyítő kurzusuk utánkövető kutatását ismerteti. Az eredmények azt mutatják, hogy az irány jó, az első módosítások, amelyeket a hallgatói visszajelzések és kutatási eredményeik alapján végrehajtottak, kedvezően befolyásolták a folyamatokat. Varga Aranka és kutatócsoportja, Andl Helga, Trendl Fanni, Deli Kitti, Gergye Eszter és Vezdén Katalin a vezető kutató által elindított, a kooperatív tanulásszervezés implementációjával kapcsolatos longitudinális vizsgálat összegzését végzik el három képzési-kutatási szakasz eredményeinek összevetésével, az elmúlt évek időszakát vizsgálva. A longitudinális vizsgálat tárgya egy folyamatba ágyazott képzési modul implementációs motivációra gyakorolt hatása: a fő kérdés az, hogy a képzés hatására változik-e a résztvevők implementációs hajlandósága. Kéri Katalin a Neveléstudományi Intézet kurzusait, képzési programjait tekinti át egy, a pécsi neveléstudományi műhely számára kiemelkedően fontos területen: a nőtörténet és lánynevelés területén. Tanulmányában bemutatja, hogy a különböző képzési programjainkban hogyan kerülnek dialógusba az intézet hallgatói ezzel a kérdéskörrel. Hasonló áttekintő tanulmányt készített Huszár Zsuzsanna is. Ő a múzeumpedagógia területén mutatja be a Neveléstudományi Intézethez köthető kurzusokat, gyakorlatokat, képzési programokat. A szerző tanulmányában kiemeli a tanárképzés, a tanárrá válás szempontjából fontos aspektusokat a múzeumpedagógia kontextusában, a hallgatókkal közös munka tapasztalataira építve. Mrázik Julianna tanulmánya zárja a sort, amelyben két kutatásmódszertani megközelítést mutat be: egyrészt a team-teaching modelljét egy kutatói és képzői együttműködés kontextusában, másrészt egy kvantitatív megközelítésre épülő modellt. Teszi mindezt a kutatásából kiemelt, egyszerű és világosan átlátható példák segítségével. S zerkesztőként különösen izgalmas volt, hogy a korábban már megismert, sőt már a kurzusaim során fel is használt tanulmányokat együtt olvasva ezek hogyan hatnak egymásra, milyen kép rajzolódik ki ebből a horizontokon átívelő áttekintésből magáról a pécsi neveléstudományi műhelyről. Hasonló izgalommal olvastam az eddig nem ismert tanulmányokat, folyamatosan betervezve már azok közül is néhányat, egyrészt a saját háttér- könyvtáramba, másrészt forrásként a releváns kurzusaim megfelelő helyeire. Bízom abban, hogy az első Áttekintés kötet más érdeklődő olvasók számára is tartogat hasonló izgalmakat, felismeréseket, élményeket.