Szembenézni a másikkal A vendégbarátságról Jacques Derrida filozófiájában

Abstract

Az 1980-as évek végétől egyre többen tették fel a kérdést Jacques Derridának: „mi is valójában a dekonstrukció?” Egyrészt, úgy gondolhatnánk, hogy a kérdés aktualitásával kissé megcsúsztak, hiszen a dekonstrukció (legkésőbb) az 1967-es De la grammatologie (Grammatológia) publikálásával végérvényesen eljutott oda, amit filozófiának hívunk, valamint meghatározó része lett a filozófia diszkussziónak (néha heves vitáktól sem mentesen). Másrészt, ha ismerjük a derridai dekonstrukció alapgondolatát, már maga a kérdés, hogy „mi is valójában a dekonstrukció (lényege)?” önmagában értelmetlennek mutatkozik. Hiszen a „mi az X lényege?” legjobb esetben is zavarba ejtő és kerülendő kérdésfeltevés a dekonstruktív gondolkodás számára, ahol a konstrukcióval (ami konstruálva van, tehát nem természetes) szemben a (végső, definitív, „természetes”) lényeg értelmezhetetlen, sőt értelmetlen. Mégis bizonyos szempontból megvolt a létjogosultsága az említett kérdésnek. Az 1980-as évek derekán még a dekonstrukciót jól ismerők is reflexióra kényszerültek a legújabb Derrida-szövegek kapcsán. Derridának a korszakban megjelent írásai immár explicit módon foglalkoztak vallási, etikai, jogi és politikai témákkal. Derrida olyan kérdésekre reflektált és olyan kérdéseket tett fel, amik arra ösztönözték az olvasóit, hogy feltegyék a kérdést: ez is dekonstrukció? Úgy gondolom, hogy nem csak, hogy ez is dekonstrukció, de ha meg kell kockáztatnunk egy választ, arra a kérdésre, hogy „mi is a dekonstrukció?”, akkor azt kell, hogy mondjuk: ez csak „igazán” a dekonstrukció. Ezt Derrida is alátámasztja, amikor a következő választ adja a „miként halad a dekonstruálás” kérdésre 2004-ben: "Először is, a másikhoz kell fordulni. (…) a dekonstrukció mindenekelőtt a tisztelet és a szeretet gesztusa." A másik tisztelete és szeretete. Ki ez a másik? A szöveg, az emberi másik, az állati másik, vagyis egyszerűen az, aki vagy ami nem önmagam. A dekonstrukció meglátásom szerint mindig és eleve, sőt kizárólag a másik felé való fordulásban tud „működni”. Hívjuk ezt a másikat pótléknak vagy Idegennek, a dekonstrukció ez alapján – hogy egy kisebb képzavarral éljek – valóban hű maradt önmagához Derrida szövegeiben az 1960-as évektől egészen Derrida 2004-es haláláig. Ugyan csak a már említett időszakban (az 1980-as évektől kezdődően) találkozhatunk a vendégbarátság kifejezéssel Derrida szövegeiben, mégis ez az a „fogalom”, amelyik talán a leginkább alátámasztja a dekonstrukció azon meghatározását, miszerint az a szeretet- és tiszteletteljes másikhoz való fordulással kezdődik. Értekezésemben amellett érvelek és azt igyekszem bizonyítani, hogy a vendégbarátság egyfajta szellemként kísérti a derridai szövegeket egészen a legkorábbiaktól (pl. Violence et métaphysique, De la grammatologie) az utolsó publikált írásokig (pl. Voyous, Le « concept » du 11 septembre). Emellett a vendégbarátság vizsgálata nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kései derridai gondolkodás tétjét megértsük. Tézisem szerint egy vallási-etikai-jogi-politikai dimenzióval átszőtt gyakorlati feszültség jellemzi Derrida kései filozófiáját, ami a szigorúan vett filozófiai közegen túl is hat.