Kultúraközvetítés a Bűn és bűnhődés magyar fordításaiban

Abstract

A műfordításban, a szakfordítástól eltérően, jelentős szerepet játszik az irodalmi művek kulturális háttere. A fordítónak nem csak a nyelvi közvetítés a feladata, hanem érzékeltetnie kell a forrásnyelvi kultúra különbözőségét, sajátszerűségét is (vö. Szegedy-Maszák 1998: 64). A fordítástudományban a 90-es évek végén merült fel az interkulturális fordítás szükségessége. Ez az irányvonal a kulturális különbözőségekre helyezi a hangsúlyt, nem az egyetemlegességére. Arról, hogy meg kell-e őrizni a célnyelvi szövegben a forrásnyelvi szöveg idegenszerűségét, igencsak megoszlanak a kutatói vélemények, és különösen igaz ez napjaink fordítói gyakorlatában. Míg korábbi századokban – a bibliafordítást kivéve – erőteljesen honosítottak a fordítók, az utóbbi évtizedekben sokan azt hangsúlyozzák, hogy a fordítás akkor adekvát a forrásművel, ha megőrzi annak eredetiségét, idegenszerűségét is. Kulcsár-Szabó Ernő a műfordítás és intertextuális alakzataival foglalkozó egyik tanulmányában a fordítói viselkedésről szóló leírását tekinthetjük az interkulturális fordítási technikák alkalmazására irányuló törekvésnek is: […] „az eredeti és a fordítás sohasem ad teljes megfelelést, de éppen ott, ahol ez a megfelelés lehetetlen és bekövetkezik az idegenség tapasztalata, ott olvasható le a fordítónak a saját nyelven végzett kreatív munkája.” (Kulcsár-Szabó 1999: 2, idézi Lőrincz 2007: 33) Vagyis az idegen elemeket úgy lehet és kell megismertetni a célnyelvi olvasókkal, hogy a fordító ne a saját kultúrájának elemeihez hasonlítsa, ne azzal helyettesítse be a forrásnyelvi elemeket, hisz ezzel éppen kolorit-törlést ér el. Az irodalmi művek kulturális hátterét jelentős mértékben a reáliák határozzák meg. A reáliák fordításában is alapvetően két megközelítés létezik, a honosítás és az idegenítés. Nida dinamikus ekvivalencia felfogása szerint (1964) a fordítás során az azonos olvasói reakció kiváltása a cél, vagyis a célnyelvi szöveg az olvasóból megközelítőleg azonos hatást váltson ki a forrásnyelvi olvasóéval. Ez egyrészt nem valósítható meg, másrészt a fordításnak éppen a kultúraközvetítés a célja, hogy az olvasó érzékelje a különbséget. Azonos olvasói reakció eléréséről leginkább műszaki, hivatalos, szakmai, tudományos tartalmú szövegek fordítása esetén beszélhetünk, amelyekben a kulturális háttér nem játszik szerepet. Értekezésem egy másik felfogást követ, miszerint a kulturális tartalom markáns közvetítése érdekében az eltérő olvasói reakció elve követendő. Nézőpontunk szerint különösen a szépirodalmi alkotások fordításakor a kultúraspecifikus tartalom célnyelvre történő átültetése során az olvasói befogadásnak az „egzotikus, idegen” komponens mentén kell megvalósulnia, ami semmiképpen nem egyeztethető össze az azonos olvasói reakció elvével, mi több, az eltérő olvasói reakció követelményét hangsúlyozza (Lendvai 2015). Lendvai felfogása inkább Venuti (1995) felfogásának felel meg, aki az idegenítő fordítást tartja üdvözítőnek. Értekezésemben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének három magyar fordításában vizsgálom a reáliák és a kultúraspecifikus tartalom fordítását. Az elemzésben arra keresem a választ, hogy milyen fordítói megoldások segítségével ültetik át a reáliákat és a kulturális tartalmat a fordítók az egyes célnyelvi szövegvariánsokban, és hogy mennyire segítették elő a fordítások a kultúraközvetítést, mi az, amit a fordítók „átmentettek” a célnyelvi szövegbe, mi az, ami veszendőbe ment. Azt vizsgálom, hogy az eredeti orosz szövegből kigyűjtött 184 reáliát hogyan adták vissza az 1970 után keletkezett magyar fordítások. A reáliákat a Vlahov&Florin (1980)-féle tipológia szerint osztályoztam; a kategóriákat a szövegben feltárt reáliák ismeretében továbbiakkal bővítettem. A Bűn és bűnhődés első magyar fordítása Raszkolnyikov címmel látott napvilágot 1888-ban, a kárpátaljai ruszin származású Szabó Endre (1849–1924) fordításában, aki fordított németből, franciából, de a legtöbbet orosz nyelvből. A következő fordítás mintegy fél évszázadot váratott magára, a Görög Imre-féle változat az 1930-as években jelent meg a Filléres Klasszikus regények sorozat részeként az Est-Pesti Napló hasábjain. Ezt követte Benamy Sándor az Epocha gondozásában 1942-ben kiadott változata, Bűn és bűnhődés. Raszkolnyikov címmel. Mindannyiunk számára az 1970-es Görög Imre–G. Beke Margit műfordító páros által átdolgozott kiadás tette ismertté a regényt és Dosztojevszkijt, ez a verzió került be a középiskolák tanmenetébe is, a Magyar-Helikon Európa kiadó megjelentetésében. Ez a verzió időtállónak bizonyult, ugyanakkor 2004-ben ismét napvilágot látott a regény egy még újabb változata, Vári Erzsébet fordításában, a Jelenkor kiadó gondozásában. Hosszas kiadói huzavonát követően 2015-ben a Syllabux Kiadónál jelent meg a Bűn és bűnhődés legújabb, jelenkori fordítása Soproni András tollából. Szabó Endre fordítását értekezésemben nem elemeztem. Ez a fordítás az akkori fordítási normáknak megfelelően honosító jellegű, ami leginkább a nevek fordításában mutatkozik meg. Ilyen neveket olvashatunk benne: Dosztojevszkij Mihajlovics Tódor, Luzsin Petrovics Péter, Marmeladova Szemjonovna Zsófia. Természetesen ez a honosítás és idegenítés keverése, hiszen a magyar szórend és a magyarra fordított keresztnevek mellett a vezetéknevek és az atyai nevek változatlanul maradnak. Görög Imre és G. Berke Margit fordításában viszonylag sok a közvetlen átvétellel fordított reália: Pjáty Uglov, bátyuska, Dirka fedélzetmester, a „Vek” botrányos eljárása, raszkolnyik, begun, továbbá előfordul közmondások szó szerint fordítása, például Aki két nyulat hajt, egyet sem fog, illetve száz nyúlból se lesz ló. Vári Erzsébet és Soproni András fordítása a neveket a mai fordítási normáknak megfelelően természetesen nem fordítja. Vári fordítása többször alkalmaz idegenítő eljárásokat, például átveszi a Gosztyinij Dvor, scsi, versok, pud, százseny, verszta, Petruska, Vek, raszkolnyik, begun, sztarec szavakat, továbbá nála is előfordul a közmondások szó szerint fordítása. Soproni fordítása tűnik a leghonosítóbbnak. Több esetben használ ugyan közvetlen átvételt, de nincs rá példa, hogy olyan esetben venne át eredeti megnevezést, amelyben a másik kettő nem. A közmondásokat ő is szó szerint fordítja. Bár a közvetlen átvétel nem az egyetlen idegenítő eljárás, ezek az adatok jelzik, hogy a fordítók közül Vári Erzsébet az, aki a leginkább törekedett az idegen színezet és kulturális üzenet átültetésére. Nála a honosító megoldások mellett jóval több esetben látunk idegenítő fordítói megoldásokat is (közvetlen átvétel transzkripció útján, kommentár, lábjegyzet stb.). Soproni András és a Görög–Beke fordítópáros inkább a honosító jellegű megoldásokat részesítette előnyben, náluk a leggyakrabban az általánosítás, a teljes átalakítás, a kihagyás és a behelyettesítés figyelhető meg. Ők figyelembe vették az olvasók befogadói kapacitását, egy könnyedebb, viszonylag gördülékenyen olvasható szöveget hoztak létre.