A humorészlelés vizsgálata zenében

Abstract

A humor és zene témái önmagukban is kevésbé kutatott területnek számítanak, a kettejük metszetében elhelyezkedő zenei humorészlelés vizsgálata pedig még kevesebb figyelmet kapott. A disszertációm célja ennek a specifikus, szerteágazó, empirikus eszközökkel nehezen megközelíthető jelenségnek az átfogó vizsgálata volt. A disszertációhoz tartozó kutatássorozatban négy kísérletet végeztem el, továbbá létrehoztam egy, a humor inkongruencia-feloldás elméletére és az első kutatás eredményeire építő zenei humor taxonómiai rendszert, mely véleményem szerint a zenében fellépő minden humorformát képes kategorizálni. Ebből építkezve hoztam létre a humor idegélettani vizsgálatait és a zenei jelentés jelenségeit integráló, zenei humor észlelés kezdeti kognitív modelljét. A kutatássorozat során a holisztikusabb, átfogóbb megközelítéstől haladtam a vizsgált jelenséget szűkítve az egyre specifikusabb, pszichofiziológiai méréseket is alkalmazó kutatásig. Eredményeim alapján megfigyeltem, hogy zenei képzettségtől függetlenül mindenki képes megtapasztalni a humort a zenében, azonban a zenészek nagyobb intenzitással és gyakrabban élik azt át, továbbá pontosabban képesek megnevezni a humor forrását, míg a kevesebb zenei képzettséggel rendelkezők gyakrabban használnak azok leírására távoli asszociációkat. Eredeti elvárásaimmal ellentétben megfigyeltem azt is, hogy a kiváltott humor nem feltétlenül függ az inkongruencia mértékétől, mivel feltételezhetően a túl magas inkongruencia negatívan befolyásolja a humorészlelés feloldás szakaszát. Ezt támasztották alá a fiziológiai vizsgálatok eredményei is, melyek szerint az alacsonyabb humorértékeket kapó dallami záróhang-változtatások magasabb pupilladilatáció-választ váltottak ki a hallgatókból, tehát feloldásuk nagyobb mentális erőbefektetést igényelt. További fontos megfigyelésem, hogy a zenei humor észlelés során feltételként szerepel a játékosság, ami lehetővé teszi, hogy az adott inkongruenciát humorként tudjuk interpretálni.