Poszthumán stratégiák: Transzgresszív etika és esztétika a kortárs testábrázolásban

Abstract

A doktori dolgozatom során a poszthumán testképek kortárs képzőművészeti relevanciáját támasztom alá külföldi és hazai művészek praxisán keresztül. Az erre irányuló kutatásom során már több összefoglaló jellegű esszét, beszámolót, konferencia előadást készítettem, amelyek a publikációim részét képezik (Jöjj és lásd! Jake & Dinos Chapman: The Blind Leading The Blind. Új Művészet, 2014/1-2, 24-26.; Határsértő testek. Transzgresszív etika és esztétika a kortárs képzőművészetben. Új Művészet, 2016/6, 46-49.; Poszthumán formátlanság. A festészet jelene. Ez nem kunszt – Az Új Művészet elméleti melléklete, 2017/12, 36-41.). A dolgozat címével azonos konferencia előadásomat (Poszthumán stratégiák) szintén lényeges kiindulópontnak tekintem az értekezés felépítése során, amely a PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék A Nyelv és Kommunikáció Doktori Program konferenciáján (Új területek és fogalmak a kortárs (média)kultúra kutatásban) hangzott el 2016. április 30-án. E korábbi anyagok csak kiindulópontként szolgáltak a doktori dolgozat elkészítése során, hiszen az értekezés dinamikája, terjedelme és beszédmódja indokolttá tette a korábbi szövegeim átfogalmazását, adott esetben újraírását. A poszthumanista filozófia és/vagy esztétika és a transzgresszió művészi mozzanatainak kapcsolatát alanyi pozícióként határoztam meg a dolgozat során: ez a pozíció tette lehetővé, hogy az érintett művészekkel / művekkel való radikális túlazonosulás metódusával alakítsam a szöveget, amely performatív módon viszi színre a poszthumanista esztétika karakterét. Miután a poszthumán gondolkodás kötődik a posztmodern érzékenység eklektikus és mellérendelő, rizomatikusan szerveződő struktúráihoz vagy akár a kisajátítás különböző művészi stratégiáihoz, úgy a dolgozat szövegtestének szerves részét alkotják a gyakori idézetek és vendégszövegek, intertextuális hálót alkotva egymással. A poszthumán test hierarchiát nélkülöző és alapjaiban hibrid karaktere dolgozatom szövegére is érvényes, amely áramlások és asszociatív gondolatfonadékok révén jeleníti meg a poszthumanista testreprezentációk nyitottságát. Ez az organikus szövegtest tette lehetővé, hogy alapvetően nem gondolkodtam képi illusztrációkban: a szövegben szereplő művek érzékletes leírása egyébként is helyettesíti a képanyagot, amelyet végül különálló mellékletként prezentáltam, hogy ne váljon a szöveg a képek illusztrációjává. Disszertációm szokatlan terjedelmét annak ambíciója támasztja alá, hogy hozzájáruljak a több mint harminc évet felölelő Jake & Dinos Chapman-életmű hiányos, vagy gyakorlatilag nem létező hazai recepciójának megteremtéséhez. Az eredeti, 2015-ben megfogalmazott doktori témavázlathoz képest a 2020 novemberében, a doktori eljárás keretében benyújtott témavázlat alcímében már nem szerepelt a Chapman fivérek neve, mert úgy véltem, az alanyi pozíció kibontása során elkerülhetetlen lett volna, hogy ne térjek ki a kortárs poszthumán képzőművészet hazai leágazásaira és ezzel együtt a saját munkáimra. A dolgozat horizontjának kitágításával együtt a Chapman testvérek életművét elemző részek így is több, mint egynegyedét teszik ki a szöveg egészének.