Poszthumán stratégiák: Transzgresszív etika és esztétika a kortárs testábrázolásban
Abstract
A doktori dolgozatom során a poszthumán testképek kortárs képzőművészeti
relevanciáját támasztom alá külföldi és hazai művészek praxisán keresztül. Az erre irányuló
kutatásom során már több összefoglaló jellegű esszét, beszámolót, konferencia előadást
készítettem, amelyek a publikációim részét képezik (Jöjj és lásd! Jake & Dinos Chapman: The
Blind Leading The Blind. Új Művészet, 2014/1-2, 24-26.; Határsértő testek. Transzgresszív
etika és esztétika a kortárs képzőművészetben. Új Művészet, 2016/6, 46-49.; Poszthumán
formátlanság. A festészet jelene. Ez nem kunszt – Az Új Művészet elméleti melléklete, 2017/12,
36-41.). A dolgozat címével azonos konferencia előadásomat (Poszthumán stratégiák) szintén
lényeges kiindulópontnak tekintem az értekezés felépítése során, amely a PTE-BTK
Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék A Nyelv és Kommunikáció Doktori Program
konferenciáján (Új területek és fogalmak a kortárs (média)kultúra kutatásban) hangzott el
2016. április 30-án. E korábbi anyagok csak kiindulópontként szolgáltak a doktori dolgozat
elkészítése során, hiszen az értekezés dinamikája, terjedelme és beszédmódja indokolttá tette
a korábbi szövegeim átfogalmazását, adott esetben újraírását.
A poszthumanista filozófia és/vagy esztétika és a transzgresszió művészi
mozzanatainak kapcsolatát alanyi pozícióként határoztam meg a dolgozat során: ez a pozíció
tette lehetővé, hogy az érintett művészekkel / művekkel való radikális túlazonosulás
metódusával alakítsam a szöveget, amely performatív módon viszi színre a poszthumanista
esztétika karakterét. Miután a poszthumán gondolkodás kötődik a posztmodern érzékenység
eklektikus és mellérendelő, rizomatikusan szerveződő struktúráihoz vagy akár a kisajátítás
különböző művészi stratégiáihoz, úgy a dolgozat szövegtestének szerves részét alkotják a
gyakori idézetek és vendégszövegek, intertextuális hálót alkotva egymással.
A poszthumán test hierarchiát nélkülöző és alapjaiban hibrid karaktere dolgozatom
szövegére is érvényes, amely áramlások és asszociatív gondolatfonadékok révén jeleníti meg
a poszthumanista testreprezentációk nyitottságát. Ez az organikus szövegtest tette lehetővé,
hogy alapvetően nem gondolkodtam képi illusztrációkban: a szövegben szereplő művek
érzékletes leírása egyébként is helyettesíti a képanyagot, amelyet végül különálló
mellékletként prezentáltam, hogy ne váljon a szöveg a képek illusztrációjává.
Disszertációm szokatlan terjedelmét annak ambíciója támasztja alá, hogy
hozzájáruljak a több mint harminc évet felölelő Jake & Dinos Chapman-életmű hiányos, vagy
gyakorlatilag nem létező hazai recepciójának megteremtéséhez. Az eredeti, 2015-ben
megfogalmazott doktori témavázlathoz képest a 2020 novemberében, a doktori eljárás
keretében benyújtott témavázlat alcímében már nem szerepelt a Chapman fivérek neve, mert
úgy véltem, az alanyi pozíció kibontása során elkerülhetetlen lett volna, hogy ne térjek ki a
kortárs poszthumán képzőművészet hazai leágazásaira és ezzel együtt a saját munkáimra. A
dolgozat horizontjának kitágításával együtt a Chapman testvérek életművét elemző részek így
is több, mint egynegyedét teszik ki a szöveg egészének.