Zene a lélek tükrében: Szemelvények Bach, Mozart és Haydn vonósirodalmából

Abstract

A disszertációm célja, hogy a 18. század vonósirodalmának három jeles művén keresztül – Johann Sebastian Bach Kettősversenyén, Wolfgang Amadeus Mozart vonós Sinfonia Concertantéján, és Joseph Haydn „Kaiser”-kvartettjén át – feltérképezze a polgári-romantikus zenei ízlést megelőző, a polgárosodó társadalmikulturális közeget már többé-kevésbé magában foglaló, de alapvetően még arisztokratikus gyökerű előadói attitűdöket; továbbá – az elemzendő művek különböző hangfelvételeinek összehasonlításával – az eltérő zenei kifejezésmódok okaira rámutasson. Célom olyan mérvadó következtetések levonása, amelyekkel a zenei előadóművészeket – elsősorban a vonós hangszereseket, de tágabb értelemben másokat is – előadói gyakorlatuk továbbgondolására sarkallhatom. Mindezzel az értő művészegyéniség kimunkálását szeretném elősegíteni; támpontot nyújtani azoknak, akikben él egy belső igény művészi kifejezőerejük tudatosabbá tételére. Ugyanakkor nem csak az előadóművészekhez szólok: kutatói attitűdöm – meggyőződésem szerint – hasznosítható általánosságban mindazok számára, akik akár csak közönségként vesznek részt egy zenei előadáson, de művészi igénnyel szeretnék azt hallgatni, illetve értékelni. Kutatásom elméleti forrásaiként azokat a – 18. század derekán született – szakmunkákat használom fel, amik döntően pedagógiai célzatúak, és amelyek – egyébként mind vonós, mind fúvós, mind billentyűs hangszerekre építve – a hangszerjáték technikájának ismertetése mellett a stílus, a különböző műfajok, karakterek; összességében a zenei megformálás és kifejezés terén is kiváló elméleti rögzítései a korszak – nem feltétlenül egységes, de már egységes játékmódra törekvő – zenei gondolkodásának. Ez az 1750 tájékán született szakirodalom négy jelentős művet tartalmaz: Francesco Geminiani „hegedűiskoláját” (The Art of Playing on the Violin, London, 1751), Leopold Mozart – Wolfgang Amadeus Mozart édesapjának – „hegedűiskoláját” (Gründliche Violinschule, Augsburg, 1756), Johann Joachim Quantz „fuvolaiskoláját” (Versuch einer Anweisung die Flöte traversiere zu spielen, Berlin, 1752), és Carl Philipp Emanuel Bach – Johann Sebastian Bach fiának – 1 „klavikordiskoláját” (Versuch über die wahre Art das Clavier zu spielen, Berlin, I. kötet 1753, II. kötet 1762, későbbi összkiadás Lipcse, 1787). Elsőként ennek a szakirodalomnak a segítségével elemzem a kiválasztott zeneműveket, az eredeti szerzői bejegyzéseket tartalmazó partitúráikon keresztül. Azért van szükség korabeli elméleti irodalom ismeretére, mert minden kor minden alkotója – értelemszerűen – csak azokat az instrukciókat jegyzi le, amelyek számára, és szűkebb-tágabb társadalmi környezetének mind előadói, mind befogadói gyakorlata számára nem szokványosak, nem természetesek. A természetesnek, magától értetődőnek tartott játékmódokat ugyanis senki sem akarja feleslegesen leírni, akármilyen sűrű bejegyzésekkel látja is el kottáját. Egy zeneművet nem lehet pusztán a kottaképe alapján „megfejteni”. A teljes kottakép – a partitúra – csak egy jel, amely mögött számos jelölt, és jelöletlen tartalom bújik meg.1 Tárgya – maga a zenemű – csak a megszólalás pillanatában születik meg. Ezért fontos és érdemes a mű megtanulása, kigyakorlása, együttes esetén összepróbálása során nem csak a kottaképre, hanem a szerzői szándékok előzetes feltérképezésére is időt fordítani. Disszertációm másik – egyben fontosabb, lényegibb – célja, hogy a zeneműveket nem csak paritúrájukon, hanem az őket tartalmazó hangfelvételeken keresztül is elemzem, mindhárom műről 2–2 hangfelvételt összehasonlítva. Nem áll szándékomban az úgymond „legjobb”, „leghitelesebb” előadás „kikiáltása”, sem az, hogy „jobb”, vagy „rosszabb” előadóművészek, illetve együttesek között rangsort állítsak fel. (Nevetséges is volna, minthogy kizárólag nemzetközi hírnevű, sikeres előadóművészek felvételeiből válogattam; közülük azonban többen egyáltalán nem ismertek Magyarországon.) Szándékom ehelyett az, hogy az egyazon műről készült felvételek közötti előadásmódbeli különbségekre rávilágítsak, azok lényegi jellegzetességeit feltérképezzem. Kutatásom végcélja tehát a zenei előadás hogyanjának, mikéntjének vizsgálata; mindenekelőtt annak körbejárása, hogy a közönség, a befogadó szemszögéből miért különböztethető meg egyik előadás a másiktól? Miért, milyen alapon lesz a művészi előadás jellegzetes, egyedi, végső soron pedig egyszeri és megismételhetetlen?