Szervetlen kémia
Abstract
A kémia a természettudomány egyik ága,, ami a körülöttünk lévő anyag
vizsgálatával foglalkozik.
Nehéz lenne pontosan meghatározni, mikor kezdett el az ember kémiával vagy
kémiai jellegű munkával foglalkozni. Annyi bizonyos, hogy a kémia kezdetei az
ókor korai szakaszába nyúlnak vissza. Maga a szó - kémia - eredete máig sem
tisztázott. Mivel az ókori európai leírások szinte kizárólag Egyiptomot jelölik meg
"minden tudományok" forrásául, a kémia elnevezése feltételezések szerint az
egyiptomi ' kemmi '( = fekete) szóból ered, ami egyiptomi nyelven a Nílus fekete
humuszos deltáját, azaz magát Egyiptomot jelentette. Ehhez nagyon hasonló a
régi görög nyelvben a 'ehetni', ami szintén feketét jelentett. Egyesek a kémia
szót az ugyancsak görög 'chíma' vagy 'chetnea' szóból származtatják ; az előbbi
a fémek olvasztását jelenti, az utóbbi pedig az arany és ezüst előállítását. Más
kutatók a fentiekkel ellentétben kínai eredetre vezetik vissza a kémia szó
jelentését : a 'chin-i' szó például az arany előállításának egyik műveletét jelenti.
E szavak valamelyike és az általa jelölt tevékenység aztán vélhetően arab
közvetítéssel jutott el Európába, ahol al-kímia (a/ = határozott névelő) formában
honosodott meg és terjedt el.
Az ókori Egyiptomban már ismerték az illatszer- és szappangyártást, az
alapvető erjesztési folyamatok révén kitűnő söröket és borokat készítettek.
Birtokában voltak az üveg és fazekascserép előállítási technológiájának,
változatos színű festékeket és egyéb színező anyagokat készítettek. Nagyon
sok, máig is használt alapanyagot fedeztek fel (szóda, hamuzsír, ecet), és
tisztán elő tudták állítani a fontosabb fémeket (réz, ón, ólom) is. A többi ókori
birodalomban (India, Kína, Mezopotámia) is viszonylag fejlett kohászat
működött, amelynek feladata mindenekelőtt az ón, ólom, réz, vas, ezüst és
arany kinyerése volt a különböző ércekből fegyverek, szerszámok és ékszerek
készítése céljából.
Ezen ősi technikai ismeretekhez tették hozzá az ókori görög
természetfilozófusok az anyag felépítésének, szerkezetének elméletét, amely
gyakorlati megfigyelések spekulatív magyarázatán alapult. DEMOKRITOSZ és
követői az anyagnak diszkrét, parányi egységekből, atomokból való felépülését
hirdették. ARISZTOTELÉSZ az ún. őselemelmélet legjelentősebb képviselője
volt. Négy őselemröl - tű z , levegő, v iz , fö ld - beszél, melyek a hid eg,
meleg, száraz és nedves alaptulajdonságokkal létrehozzák a különböző
anyagi testeket. A tulajdonságok megváltoztatása (pl. hevítéssel) az anyag
sajátságainak változását okozza, így lehetőség nyílik az anyagokat egymásba
átalakítani.
Ugyanez az elv lelhető fel a kínaiaknál is, akik öt elemet és öt tulajdonságot
feltételeztek. Kínában alakították ki az ún. kén <-» higany elvet is, amit az arabok
fejlesztettek tovább. E szerint "...a fémek higany és kén különböző arányú
vegyüléséből..." keletkeznek; annál nemesebb egy fém, minél kevesebb ként
tartalmaz, így az arany a legtisztább higany.
Ezek a " kinyilatkoztatások" lettek az alapjai a középkor európai kémiájának, az
alkímiának, amely részben átvette az egyiptomi, görög, ill. római
tapasztalatokat, és keveredett az ókori Kelet misztikumával. Az alkimisták
évszázadokon át az arisztotelészi tévhitet mint elvet alapul véve leginkább az
arany előállításának bűvöletében dolgoztak, ami persze mai szemmel nézve
eleve kudarcot jelentett, de a rengeteg próbálkozás és kísérletezés esetenként
(általában véletlenül) "eredményeket" is hozott : pl. a salétromsav előállítása, a
porcelángyártás kifejlesztése. Ekkor vált a tudományok nyelvévé a latin, ezért a
X-XIV. századot az alkímia latin korszakaként szokás emlegetni. Az alkímia
tudományát, a "fehér mágiát" az egyház is elfogadta, sőt gyakran a
monostorokban, apátságokban dolgozó papok és barátok váltak igazi
természettudósokká: a legnagyobbak közül ALBERTUS MAGNUS (1193-1280)
lovag domonkosrendi, TEOPHILUS bencés, ROGER BACON (1214-1294)
ferencesrendi szerzetes volt. Korábban GERBERt (930-1003) pápává választották
II. Szilveszter néven (tőle kapta Szent István a koronát). Mivel azonban az arany
ígérete, a gyors meggazdagodás reménye nagyon sok tanulatlan kóklert és
kalandort is vonzott, és aranyat sem sikerült előállítani, az alkímia fokozatosan elvesztette misztikumát, és gyakorlatiasabb, megvalósítható célokat keresett. A
XV-XVII. században egyre nagyobb szerepet kap a technológia, az anyagok
nagy tételben való előállítása, és egyre nagyobb jelentősége lesz a természetes
és mesterséges vegyi anyagoknak a gyógyításban. Kialakul az orvosok
alkímiája, a iatrokémia (orvosi vegytan). Legjelentősebb képviselője a német
orvos, PARACELSUS (1493-1541), aki az alkímia célját a gyógyító szerek
készítésében fogalmazta meg. AGRICOLA (1494-1555) ugyancsak orvosnak
tanult ; a német Érchegységben a bányászat, valamint az ércek kohósításának
tanulmányozása mellett a bányászok fémbetegségeit is vizsgálta.
Az alkimisták a már az ókorban is ismert kilenc elem (7 fém : arany, ezüst, réz,
ón, ólom, vas, higany ; 2 nemfém : kén, szén) mellé további nyolcat fedeztek fel
(arzén, antimon, bizmut, cink, foszfor, kobalt, nikkel, platina), és természetesen
rengeteg új vegyületet is előállítottak.
Egészen a XVIII. sz. elejéig az adatgyűjtés korszaka volt ez, és ezzel együtt
kialakultak, ill. fejlődtek mindazok az eszközök és műveletek, amelyek a
későbbiekben az adatok rendszerezésével lehetővé tették a modern kémia
kialakulását, amit az egyre fontosabbá váló ipar és a terjeszkedő kapitalizmus
megkövetelt.
Ennek első lépéseként 1661-ben BOYLE megalkotja a kémiai elem fogalmát. A
következő állomás pedig a tömegmegmaradás elvének tudományos érvényű
megfogalmazása, valamint kísérleti bizonyítása volt (LOMONOSZOV, 1756 ;
LAVOISIER, 1773). Innentől számíthatjuk a modem kémia fejlődését.
1801-ben PROUST megfogalmazza az állandó súlyviszonyok törvényét, majd
1804-ben DALTON megalkotja a többszörös súlyviszonyokét. Ugyancsak
DALTON volt az, aki 1803-ban először jelentette ki, hogy "...minden
test...nagyon sok egészen kicsi részecskék óriási számából áll, amelyeket a
körülményektől függően erősebb vagy gyengébb vonzóerő tart össze...." Két
évezred elmúltával feléledt DEMOKRITOSZ atomelmélete.
1808-ban BERZELIUS az addig ismert vegyületeket szerves és szervetlen
anyagokként csoportosítja, létrehozva ezzel a szerves (organikus) és
szervetlen (anorganikus vagy inorganikus) kémiát.
A besorolásnak elvi alapja volt, amit az akkor uralkodó "vis vitalis” (életerő) elv
alapján magyaráztak, nevezetesen, hogy a szerves kategóriába sorolt
vegyületeket (alkohol, glicerin, ecet) csak az élő szervezet képes előállítani. Ez
a szemlélet 1828-ban WÖHLER kísérlete nyomán omlott össze, aki a szervetlen
ammónium-cianátból karbamidot, tehát szerves vegyületet állított elő. Ezt
követően rohamléptekkel indult meg a szerves vegyületek előállítása, és
reakcióinak vizsgálata. A XX. század elejére a kb. 20-30 ezer ismert szerves
vegyület mellett a szerves vegyületek száma elérte az egymilliót. Napjainkban a
szervetlen vegyületek száma még 100 ezer alatt van, míg a szerves
vegyületeké meghaladja az ötmilliót.
A kémia két nagy területének a szervetlen és szerves kémiának szétválasztását
és külön-külön kezelését, illetve tárgyalását ma már nem annyira elvi okok,
sokkal inkább gyakorlati szempontok teszik szükségessé. Túl azon, hogy a
szerves vegyületek számának milliós nagyságrendje más rendszerezési elvet
kíván, mint a szervetlenek néhány tízezres száma, más kategóriákban kell
gondolkodni az ún. leíró jellegű tárgyalásmódban is : a szerves és szervetlen
vegyületek összetétele, fizikai tulajdonságai, finomszerkezete, stabilitása
alapvetően eltérő vizsgálati és tárgyalási módszert követel.
A múlt század végéig a kémia az anyag minőségi tulajdonságait és az anyagi
minőség megváltozásával járó reakciókat vizsgálta. A szervetlen kémia feladata
pedig szinte kizárólagosan az elemek és a nemszén-vegyületek sajátságainak
empirikus vizsgálatában (megfigyelés, kísérlet) és az adatok rendszerezésében
merült ki. Ezeket általánosítva induktív jelleggel próbált meg következtetéseket
levonni az anyag szerkezetére vonatkozóan. Az akkori szervetlen kémia alapjait
a daltoni atomelmélet képezte, az atomokból felépülő vegyületeket pedig három
csoportba sorolták : bázisok, savak és sók.
A periódusos rendszer megalkotásával (MENGYELEJEV, 1869) és csaknem
összes elemének felfedezésével úgy tűnt, hogy ez a tudományág (is) kerek
egész lett, amelynek szerkezetébe-elméletébe nagyon jól beilleszthetőek voltak
az újonnan megismert kémiai reakciók és a kísérletek során szinte naponta
előállított újabb vegyületek is. Ez volt a szervetlen kémia klasszikus korszaka.
A századforduló idejére a fizikában és kémiában összegyűlt tapasztalati
adatokat és eredményeket azonban már nem lehetett a korábbi szemlélettel, a
daltoni oszthatatlan atomelmélettel megmagyarázni ; a fizika és a kémia
mezsgyéjén új tudományág született, a kvantummechanika. RUTHERFORD
kísérletei bebizonyították, hogy az atomok atommagból és eletronburokból
épülnek fel. BOHR afommodellje már meg is magyarázta az atomok működését,
és elviekben is új utakat nyitott a kémia számára.
A XX. század elején megváltozott a természettudományoknak az anyagról
alkotott fogalma. Már nemcsak a "kézzelfogható", nyugalmi tömeggel és
részecskejelleggel bíró egységek tekinthetők anyagnak, hanem az anyag
kategóriájába tartoznak a hullámok, a fény, az elektromágneses sugárzás, a
gravitációs és mágneses mezők is. Az EISTEIN-féle ekvivalenciaelv és
relativitáselmélet összekapcsolja a tömeg és energia fogalmát (egyesíti a
tömeg- és energiamegmaradás elvét), messzemenően bizonyítva ezzel az
anyagi világ egységét.
Innentől datálható a kvantumkémia térhódítása, amelynek segítségével
lehetővé vált olyan klasszikus kémiai fogalmak értelmezése és szemléletes
magyarázata, mint pl. a vegyérték, a kémiai kötés. Ez tette lehetővé a
koordinációs kémia kialakulását, a komplexek szerkezetének vizsgálatát.
E szemléletmód terjedésével egyre inkább közel kerültek és kerülnek
egymáshoz korábban jól körülhatárolt tudományágak, a kémia, biológia, fizika.
Az interdiszciplináris területeken határtudományágak alakultak ki : fizikai-kémia,
biokémia, biofizika. Magán a kémia tudományon belül is új területek keletkeztek.
Kialakult az elemorganikus kémia, amely a szervetlen és szerves anyagokból
álló vegyületek előállításával és vizsgálatával foglalkozik. Az 1920-30-as
évektől kezdve nyilvánvalóvá vált a kémiai elemeknek a biológiai
rendszerekben betöltött szerepe, esetenként esszenciális jellege. Az ún. makroés
mikroelemek élettani jelentősége ma már mindenki számára nyilvánvaló. Az
évtizedek alatt a szervetlen kémián belül önálló területté nőtte ki magát a
bioszervetlen kémia, ami ma is igen dinamikusan fejlődik.
A kémia tudományon belül a szervetlen kémia tudományág ma is a kémiai
elemek és vegyületek (a szénvegyületek kivételével) tulajdonságainak és
reakcióinak vizsgálatával foglalkozik. Ezen elemek és vegyületek kémiailag
azonos szerkezeti elemekből, atomokból, molekulákból, ionokból épülnek fel, és
sajátságaikat a létrehozott halmazokban vizsgálhatjuk. Az anyagok
tulajdonságainak értelmezésénél atomszerkezeti, molekulaszerkezeti és
halmazszerkezeti ismeretek szükségesek. A klasszikus szervetlen kémiával
ellentétben napjaink szervetlen kémiája szerezeti szervetlen kémia, amely az
anyag építőköveinek különböző szintjein keresi a szerkezet és a tulajdonságok
összefüggéseit. Törvényszerűségeket állít fel, amiknek megállapításához már
ismert szabályszerűségeket alkalmaz (pl. általános kémiából), vagy azokból
vezeti le az újakat : deduktív módszert, használ.
A szervetlen kémia tantárgynak mindezek után az a feladata, hogy biztosítsa
azt a szervetlen kémiai ismeretanyagot, ami a többi kémiai jellegű tantárgy
megfelelő szinten való elsajátításához, illetve a kémia egyéb szakterületeinek
eredményes műveléséhez feltétlenül szükséges.