Úszásoktatás térben és időben - Az úszásoktatás megjelenése és kiteljesedése a magyar köznevelésben

Abstract

A doktori disszertációt több szálon vezettük, amely során áttekintettük az úszás mejelenését és elterjedését, fogalomkörének változásait, Magyarország fürdőkultúrájának történetét; az uszodai létesítmények alakulását és vele párhuzamban az úszásoktatás kialakulását, valamint annak módszertani fejlődését. Az úszás és úszásoktatás környezeti és infrastrukturális hátterének változásai is eredményezték, hogy az oktatási módszerek hosszú éveken keresztül formálódtak, végül gyakorlati és edzői tapasztalatszerzés útján teljesedtek ki. A történelmi időszakok alatt a környezeti tényezők folyamatos korszerűbbé válása nagymértékben segítette az úszómozgások oktatási folyamatát, így részben a térbeli változások miatt módosultak, fejlődtek a módszerek, eszközök és az eredményesség is. Vizsgáltuk az úszástudás fogalmát, amit összevetettünk korunk nemzetközi meghatározásaival. A történeti-összehasonlító leíró jellegű elemzés során részletes bemutatásra került az iskolai úszásoktatás kialakulása, fejlődése, és korszakonként a köznevelési dokumentumokban (tantervekben) megfogalmazott követelmények változása. A kompetenciaalapú vizsgálat eredménye, hogy a pozitív irányban fejlődő infrastrukturális körülmények és a tantervek alapján leszűrhető vízbiztonságot jelentő kompetenciák megjelenése között nem vonható párhuzam. Az is bizonyítást nyert, hogy a korábban kiadott tantervek jó része részletesebb, célorientáltabb feladatokkal, követelményekkel járult hozzá az úszásoktatás minőségéhez, mint az 1995-től megjelentek. A kompetenciák tükrében a leginkább lefedett dokumentumok az 1926-os (9), 1927*-es (9), 1941-es (10), 1943*-as (10), 1946-os (9), 1952*-es (9) és az 1992*-es (10). A legújabb 2020-as kerettanterv egy kompetencia kivételével mindet tartalmazza, ami jelentős pozitív változás és előrelépés a vízbiztonságot elősegítő, kompetencia alapú úszásoktatás megvalósításának lehetőségében. A dolgozatban több oldalról vizsgáltuk az iskolai úszásoktatás jelenlegi helyzetét és az oktatást segítő programokat. Az infrastrukturális hiányosságok, szakemberek létszáma és a módszereket párhuzamban állítva látható, hogy a XX. század közepén indult törekvések nem tették lehetővé az egész országra kiterjedő úszásoktatást, amelynek reális lehetőségei napjainkban is hiányosak. Attól a céltól, hogy Magyarországon minden gyermek egyenlő eséllyel vegyen részt iskolai úszásoktatásban, még messze vagyunk, de a folyamatos fejlesztések („Tanuszoda építési program”, „Minden gyermek tanuljon meg úszni program”, „Úszónemzet Program”) egyre közelebb hozzák ezt a jelenkor számára. 148 A kutatás részét képezte egy kérdőíves vizsgálat, amely az iskolai úszásoktatás helyzetfelmérésére irányult. A mintát, azok a tanítók és testnevelő tanárok képezték, akik általános iskolai évfolyamokon (1-8.) testnevelést tanítanak. A mintavételi eljárás egy kiterjesztett hólabda módszer volt annak érdekében, hogy minél több testnevelést tanító pedagógust érjünk el. A kitöltők száma 418 fő, amelyből a feldolgozható minta száma n=412 lett. Ez a vizsgált populáció 7,25 %-át jelenti. A kutatási kérdésekre, hipotézisekre keresett válaszokhoz kimutatásokat, egyszerűbb statisztikai számításokat továbbá a testnevelést tanítók úszáshoz való kötődésének összefüggés vizsgálatához khi-négyzetpróbát alkalmaztunk. Eredményeink alapján bizonyított, mennyire fontos a tanár személyes kapcsolata az úszással, legyen az oktatásra jogosító kiegészítő végzettség, úszástudás, vagy vizes sportolói múlt. Azok a testnevelő tanárok, tanítók, akiknek valamilyen irányú kötődése van az úszáshoz, magabiztosabban, lelkesebben vesznek részt az iskolai úszásoktatásban. A pedagógusok jelentős része örömmel képezné magát tovább ezen a szakterületen. A vizsgálat során az is kiderült, hogy a meghirdetésre került úszásprogramok felerősödése következtében a testnevelést tanítók részben kiszorulnak az iskolai úszásoktatásból. Ha célorientáltan, területileg kiegyensúlyozottabban terveznék az iskolai úszásoktatást a programban résztvevő edzőkkel, akkor nagyobb arányban kapcsolódhatnának be a testnevelést tanítók ténylegesen az oktatásban, ami a „Minden gyermek tanuljon meg úszni program” fő célkitűzésének elérését is jobban kiteljesedhetné. A következtetések alapján megfogalmazott ajánlással az úszásoktatás szakmai tartalmát és színvonalának emelését lehetne elérni. Javaslatunk szerint olyan úszóoktatói és pedagógus továbbképzéseket kell szervezni, ahol felkészült szakemberek a kompetenciaalapú úszásoktatás szakszerű módszertanát biztosítva és átadva fejlesztenék, pótolnák a pedagógusok úszás szakterületén mutatkozó hiányosságait.