Enyhén értelmi fogyatékos tanulók idegennyelv-tanulási motivációja az eltérő tantervű általános iskolák 8. osztályában

Abstract

A 21. században az idegennyelv-tudás szerepe jelentősen felértékelődött. 1988-ban az Európai Közösség oktatási miniszterei megállapodtak abban, hogy az európai polgárrá válás kulcstényezője az idegen nyelvek elsajátítása. Az Európai Bizottság elkötelezte magát a fogyatékos gyermekek idegennyelv-oktatása iránt. Az Európai Unióban élő valamennyi gyermeknek, függetlenül fogyatékosságától, függetlenül attól, hogy többségi iskolában, vagy gyógypedagógiai iskolában tanul, joga van az idegen nyelvek tanulásához. (European Comission, 2005). Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozásának egyik feltétele volt, hogy oktatási rendszerét hozzáigazítsa az európai normarendszerhez (Menus, 2000). Jogalkotásunk mára szilárdan védi a fogyatékos személyek jogait az oktatási, a munkahelyi, és a tágabb társadalmi diszkriminációval szemben. Az oktatási esélyegyenlőség megvalósítását célzó rendelkezéseink (esélyegyenlőségi törvény, köznevelési törvény, fogyatékos tanulók iskolai oktatásának irányelvei) megerősítik minden tanuló, így a sajátos nevelési igényű gyermekek tanuláshoz való jogát, beleértve az idegennyelv-tanulást is. Az ismertetett uniós és hazai oktatáspolitikai változások következtében a 2015/2016-os tanévtől a gyógypedagógiai iskolák 7-8. osztályaiban Magyarországon is kötelezővé vált az enyhén értelmi fogyatékos gyermekek idegennyelv-tanítása. Az enyhén értelmi fogyatékos tanulók idegen nyelv tanítása új kihívás a gyakorlatban dolgozó pedagógusok számára, de nagyon kevéssé kutatott területe a nyelvpedagógiának is (Coşkun Abdullah, 2013; Pokrivčáková, 2013a; Meggyesné és Lesznyák, 2014a; Meggyesné és Lesznyák, 2014b). Az enyhén értelmi fogyatékos tanulók idegennyelv-tanulási motivációs jellemzőinek feltárására pedig eddig még nem került sor. A köznevelési törvény (2011. évi CXC. tv) értelmében felsőfokú nyelvvizsgával rendelkező gyógypedagógus, illetve nyelvtanár taníthat e tanulópopuláció számára idegen nyelvet. A képesítés tekintetében a pedagógusoknak mindössze 45 %-a felel meg a törvényben előírtaknak (Meggyesné, 2018b). Ráadásul általában a kevesebb tapasztalattal rendelkező pedagógusokra bízzák a nyelvtanítást. Azonban szignifikáns különbség van az idegen nyelvet tanító pedagógusok enyhén értelmi fogyatékos tanulók oktatásával eltöltött tapasztalata és a tanulók idegennyelv-tanulási motivációja között (F(3,190) = 5,764, p = 0,001). Az 5-10 év tanítási tapasztalattal rendelkező pedagógusok és gyógypedagógusok csoportjainak idegennyelv-tanulási motivációja szignifikánsan magasabb, mint az 5 évnél kevesebb tapasztalattal rendelkező kollégák csoportjaié (p=, 000) (Meggyesné, 2018b). Megoldásra vár a probléma, miszerint a gyógypedagógusok nem rendelkeznek az idegennyelv-tanítás módszertani ismereteivel, a nyelvpedagógusok pedig nem ismerik az enyhén értelmi fogyatékos tanulók sajátos szükségleteihez igazodó gyógypedagógiai módszertant.