Integrációs folyamatok és versenyképességi tényezők az Európai Unió acéliparában

Abstract

Az ipari forradalom idején (1750-1850) kezdetben a textilipar, valamint a szén felhasználásával előállított gőz, később pedig a vasútépítés lett a gazdasági fejlődés ösztönző eleme. Az új közlekedési eszköz nemcsak a szállítási ágazat jellegét változtatta meg alaposan, hanem ahhoz is lényegesen hozzájárult, hogy megnövekedjék a kereslet a szén, mint energiahordozó és az acéltermékek iránt. A mozdonyok, vagonok, sínek építése és a gőzgépek tömeges gyártása elképzelhetetlen volt az acélgyártás technológiájának korszerűsítése nélkül. Az acélipar -az ipari forradalomban kulcsszerepet játszó iparágként - a nemzetgazdaságok kibontakozásának motorjává vált, dinamizálta a szállítási ágazatot, az energiaipart, és nagymértékben hozzájárult a regionális ipari központok kialakulásához is. Ezt a kiemelt szerepét 120-140 évig sikerült megőriznie, és hosszú időn keresztül az acélipar a nemzetgazdaságok jelképe maradt (Gerschenkron, 1984). Több olyan országban is jelentős termelőkapacitások épültek ki, amelyek egyáltalán nem rendelkeztek az acéliparhoz szükséges nyersanyagokkal, az iparosodni kívánó országok pedig megteremtették saját vas- és acéliparukat. Az ipari fejlődéssel és az ipar szerkezet-átalakulásának előrehaladásával azonban minden ország szembe került azzal a problémával, hogy az egyre inkább nehézségekkel küzdő acéliparának átalakítását valamilyen módon támogassa (Botos-Papanek, 1984.). A 70-es évtizedben a világgazdasági feltételrendszer megváltozása az acéliparban is sok új tényező színrelépésével járt. Lezárult egy szakasz, amelyre az extenzív jellegű kapacitásbővítés volt a jellemző. A 70-es évek olajválságai után az acélipar adottságait, strukturális jellemzőit és hatékonyságát tekintve olyan kedvezőtlen helyzetbe került, hogy meghatározó változásokra kényszerült. Az expanziós célú vaskohászati fejlesztések állandó vita tárgyát képezték, és egyre inkább az átfogó minőségi jellegű rekonstrukciók szükségességét hangsúlyozták. Az az általános álláspont alakult ki a 80-as években, mind a fejlett nyugati világban, mind a közép-kelet-európai országokban, hogy a termelőkapacitások meghaladják a belső szükségletet, ezért drasztikus kapacitásleépítéseket kell végrehajtani (Fodor, 1982, Conrad, 2003).