Kapcsolatrendszerek a Dunántúl őskorában – a vaskorhoz vezető út
Abstract
A Kárpát-medence földrajzi helyzetéből adódóan mindig is összekötő kapocs volt
Közép-Európa északi és déli régiói között és meghatározott esetekben ugyanezt a szerepet
töltötte be kelet és nyugat között is. A Kárpátok és Alpok által közrefogott régió déli fele
szélesen nyitott a Mediterráneum irányába; ezzel egyszersmind, mint egy sapka, úgy fedi a
Balkán-félszigetet. A medence sajátos földrajzi zártsága a régészeti korszakokban végig
követhető. És éppen zártsága miatt lehet ma már nagyon jó eredményekkel meghatározni, ha
valami „idegen” elem jelenik meg az „őshonos” kultúrák között.
Disszertációm témájának a Sopron környéki kora vaskori halomsírokban előkerült
figurális díszítésű urnák motívumait választottam. Olyan „idegen” elem ez, olyan sokrétű
tartalmat hordoz, aminek megfejtéséhez nem elég, ha csak a kora vaskori viszonyokat
vizsgáljuk.
Az ábrázolások készítői/készítője olyan társadalomban élt(ek), aminek nagyon szoros
kapcsolatai voltak a megelőző korszak – általunk késő bronzkorinak titulált –
népével/népeivel. Ez a „tömb” – jelenlegi ismereteink szerint – a Kárpát-medence nyugati
fele, a Dunántúl és különösen az Alpok lábánál elterülő térség területét szállta meg, és valami
olyan kulturális (?) „különállást” élvezett, amit nem lehet pusztán a késő bronzkorból
levezetni. Annál sokkal mélyebbre kell ásni, míg végül el lehet jutni oda, ahonnan a kérdés
már nem csak egy-egy adott, általunk mesterségesen létrehozott régészeti csoportosulásról
szól, hanem olyan ősi, földrajzilag determinált régiók történetéről, amik fölismerésének
lehetősége először a történelem során a 21. század Európájában adott.