Az előzetes letartóztatás elméleti és gyakorlati kérdései

Abstract

Az előzetes letartóztatás a terhelt személyi szabadságának jogerős bírói ítélet előtti tartós megvonásával járó kényszerintézkedés, amelyet a bíróság az eljárás eredményességének biztosítása vagy újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása céljából rendelhet el. Meg kell különböztetni tehát a szabadságvesztéstől, amely szintén a személyi szabadság tartós elvonása, de már jogerős bírói ítélet után. Ezért indokolatlan az „előzetes” jelző és megfelelőbb lenne a letartóztatás kifejezés. Az előzetes letartóztatás elrendelése a politikai változás eredményeképpen 1989. óta kizárólag bírósági hatáskörbe került. Így míg korábban a nyomozás során az ügyész jóváhagyásával akár a nyomozó hatóság (illetőleg 1987-től az ügyész) is elrendelhette az előzetes letartóztatást, a jogállami alapkövetelménynek eleget téve ma már csak bíróság dönthet a legsúlyosabb eljárási kényszerintézkedésről. Az értekezés egyik fő célja annak vizsgálata volt, hogy az új törvényi szabályozás mennyiben felel meg a jogállami követelményeknek és mennyiben jelentett gyakorlati változást is az előzetes letartóztatás elrendelése terén. A szocializmus alatt a magyar büntető eljárásjog azonban nemcsak a fórumrendszer terén maradt el a jogállami követelményektől. A nemzetközi egyezményekben előírtakkal ellentétben ugyanis az a főszabály, miszerint előzetes letartóztatásra csak elkerülhetetlen, végső esetben kerüljön sor. Második fő kérdésként emelem ki tehát, hogy lehetőleg más, helyettesítő intézmények szabályozásával kell kikerülni a terhelt fogvatartását. Ez a nemzetközileg elismert elv azonban nálunk még nem érvényesül. Ugyan történtek kísérletek az elmúlt években az előzetes letartóztatás helyettesítő intézményeinek bevezetésére, de azok vagy a gyakorlatban alig kerültek alkalmazásra (ld. lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet), vagy ténylegesen nem is helyettesítik az előzetes letartóztatást, hanem azzal párhuzamosan alkalmazhatók (úti okmány elvétele), illetőleg egyes jogalkotói kísérletek nem léptek hatályba (ld. az óvadék bevezetése az új Be-ben). Az értekezés ezért feladatának tekintette a helyettesítő intézmények áttekintését és (elsősorban az óvadékkal kapcsolatosan) de lege ferenda javaslatok megfogalmazását. Harmadik csomópontot képezik az előzetes letartóztatás foganatosításával kapcsolatos problémák. Ezen a téren a magyar jogalkotás és jogalkalmazás egyaránt messze elmarad a nemzetközi standardtól. A letartóztatott jogállásának a szabadságvesztését töltő elítéltéhez való kapcsolása illetőleg arra való mutatis mutandis utalás azt a hibás berögződést szemlélteti, miszerint a letartóztatott nem más, mint speciális jogállású quasi elítélt. A jogállami szabályozási módszer hiánya, az előzetes letartóztatásban levő jogainak a jelenleginél jóval szélesebb, az ártatlanság vélelmének megfelelő rendezése fontos és sürgős jogalkotói kihívás. A gyakorlatban pedig elég csak a rendőrségi fogdák rossz állapotára és a letartóztatott jogainak nehéz érvényesíthetőségére utalni. Az értekezés éppen ezért tartja szükségesnek nemcsak az előzetes letartóztatás foganatosításának külön törvényben való szabályozását, hanem a jogalkalmazás eurokonform megváltoztatását is. Végül negyedik cél a büntető kártalanítás elméleti és gyakorlati problémáinak áttekintése volt. Az ma már nem vitatott, hogy a letartóztatottat a megfelelő feltételek között kártalanítás illeti meg, ha az alapügyben felmentik (illetőleg vele szemben az eljárást vagy a nyomozást megszüntetik). A kártalanítás Be-ben való szabályozásából (külön törvény hiánya) és a feltételek hibás gyakorlati értelmezéséből eredő problémákra is választ kíván adni az értekezés.