A távolság alakzatai a holokausztemlékezet kortárs irodalmában: Kelet-Európától Észak-Amerikáig és vissza

Abstract

Vilmos Eszter doktori értekezése az észak-amerikai és a magyar (esetenként tágabban a kelet- vagy kelet-közép-európai) holokausztemlékezet-irodalmak legfőbb sajátosságait mutatja be olyan kortárs regényeken keresztül, amelyeknek szerzői a soá után születtek, tehát nincs róla személyes tapasztalatuk, nem rendelkeznek a szemtanú autoritásával. A kanadai Bernice Eisenstein I Was a Child of Holocaust Survivors című önéletrajzi művének, Jonathan Safran Foer Everything Is Illuminated című regényének és Zoltán Gábor Orgia-trilógiájának elemzése során a disszertáció rávilágít arra, hogy az önmagát globálisnak tekintő, USA-központú holokauszttudomány állításainak jelentős része nem működőképes a magyar kontextuson belül, és új, a kanonikussal párhuzamosan működő szempontrendszer kialakítására van szükség. Az észak-amerikai másod- és harmadgenerációs holokausztemlékezet-irodalom főbb irányainak és jellegzetességeinek bemutatása mellett kísérletet tesz egy olyan értekező nyelv megteremtésére, amellyel elemezhető a transznacionálisnak nevezett diskurzusban csupán hiányként megjelenő kelet-európai holokausztemlékezet-irodalom.

Az összehasonlítás főbb szempontjait a holokauszttól való távolság különböző fajtái képezik. A holokauszt eseménye után eltelt évtizedek miatt kialakuló időbeli távolság közös adottság a kortárs holokausztemlékezet-irodalom minden alkotója számára, így az ott-nem-lét tapasztalata, a szemtanúi autenticitás hiánya és a többszörös közvetettség problémája minden olyan mű kapcsán felmerül, amely a holokauszt emlékezetét kívánja valamilyen formában tárgyalni. A térbeli távolság markánsan meghatározza a posztmigráns közegek, köztük a domináns észak-amerikai kultúra holokausztemlékezet-narratíváit, míg a Közép-Kelet-Európában született holokausztemlékezet-szövegeknek éppen a közelség tapasztalatával kell elszámolniuk, amely magával vonja a társadalmi felelősségnek és a tér emlékezetének a kérdéseit.

A zsidó valláshoz, kultúrához és identitáshoz fűződő viszonyra is tudunk a távolság–közelség viszonyrendszerén belül tekinteni: az észak-amerikai diskurzust leginkább a zsidósághoz való közelség jellemzi, ezért válik lehetővé, hogy az ott születő holokausztemlékezet-irodalmat az amerikai zsidó irodalom kategóriájába sorolják. A magyar irodalmi holokausztemlékezet-diskurzust sokkal inkább a zsidóságtól való távolság jellemzi, kezdve azzal, hogy a szerzők zsidó származását firtatni illetlenségnek vagy egyenesen provokációnak számít, egészen odáig, hogy amikor Németh Gábor, Borbély Szilárd vagy Márton László regényeiben megjelenik a zsidóság, akkor annak megfoghatatlanságára, definiálhatatlanságára és baljós titokzatosságára irányítják a figyelmet. Részben a zsidósághoz fűződő kevésbé problematikus viszony lehet az oka annak, hogy az észak-amerikai narratívákból egyértelműen kiderül, a szerzőknek/elbeszélőknek milyen családi kötődése van a holokauszt túlélőihez vagy áldozataihoz; ennek alapján magától értetődően azonosíthatók a holokauszt utáni második, harmadik, negyedik generációk. Ez a vér szerinti leszármazást alapul vevő generációfelosztás dominálja a nemzetközi holokauszttudományt, és ez az a pont, amely a leginkább megnehezíti a magyar irodalom tárgyalását az immár általánossá vált elméleti keretben. A magyar diskurzusban inkább azt figyelhetjük meg, hogy az elsődleges emlékezetközösség nem a család, hanem egyéb, a közös tér által strukturált mikroközösségek: falvak, szomszédságok vagy iskolai osztályok; Közép-Kelet-Európában tehát nem a vér, hanem a tér öröksége a meghatározó.