Az életre való nevelés filozófiája: Egyén és társadalom viszonyának kérdése a kortárs nevelésfilozófiai irányzatok metszéspontjában

Abstract

Értekezésemben, olyan nevelésfilozófiai megközelítéseket vizsgáltam, melyek más és más tőről fakadnak, mégis, számos hasznossággal és értékkel bírnak. A 19. és 20. században napvilágot látott elgondolások korunk pedagógiai megközelítéseiben mind a mai napig éreztetik hatásukat. Kutatásom, csupán kísérlet volt arra, hogy közelebb kerüljek a nevelésfilozófia nézőpontjából vizsgálható „kultúrpedagógiai” – társadalom és értékorientált pedagógiai megközelítés, és az „individualista” – az egyén szükségletein alapuló megközelítések, így az individuum és gyermekorientált felfogás közti lehetőségekhez. Szintéziskísérleteket vizsgáltam (John Dewey, Don Bosco, Kothencz), mely a fenti két megközelítés kölcsönös integrációját szolgálja és bizonyítja. A szintéziskísérleteknek, egyik legnagyobb alakja, John Dewey. A pragmatista nevelésfilozófus azt hangsúlyozza, hogy a tanulásnak aktív és résztvevő folyamatnak kell lennie. A diákoknak biztosítani kell a lehetőséget, hogy felfedezzék a világot és saját tapasztalataik alapján alakítsák ki tudásukat. A másik nevelésbölcselő Bosco Szent János, aki olyan oratóriumot alkotott, ami hasonlóképp Dewey elgondolásaihoz, szintén az életszerű ismeretszerzést és hatékony életre nevelést szorgalmazta. E két gondolkodó megközelítéseihez kapcsoltam a magam terapeutikus alapú pedagógiai és szakmamódszertani megközelítését, vagyis a szenzitív pedagógikoterápiás rendszert, mint ugyancsak a fentiekhez hasonló szellemben megkonstruált szintéziskísérletet. Tettem mindezt azért, mert hiszem, hogy Dewey hatása nyomon követhető napjaink nevelési gyakorlataiban, de nem csak a polgári közoktatásban és nevelésben, hanem a Katolikus Egyház nevelési gyakorlatában egyaránt. A három nevelésfilozófiai koncepció összehasonlító elemzéséhez egyfajta hermeneutikai módszer révén jutottam el. Ez lehetővé teszi, hogy ne csak jellemezzem, de értelmezzem is e megközelítések lényegi struktúráit, figyelembe véve azok történeti és kulturális beágyazottságát. A hermeneutikai kör elvét követve, igyekeztem mélyebb összefüggésekre rámutatni. Továbbá a szakirodalmak tartalomelemzésén túl, a szakmai-nevelési programok vizsgálatával egészítettem ki az elemző részt, mivel számos olyan intézmény létezik ma már, ahol mindennek tere van. A szakmai-nevelési programok vizsgálatát azért tartom fontosnak, mert konkrét példákon keresztül tudom illusztrálni mindazt, amit a tartalomelemzések is mutatnak. A következő megállapításokat tettem: Tézis 1. A „kultúrpedagógiai” – társadalom és értékorientált pedagógia, valamint az „individualista” – az egyén szükségletein alapuló megközelítések, így az individuum és gyermekorientált felfogás közt nem csak hogy lehet szintézis, hanem ezek megléte már hosszú ideje fennáll. Tézis 2. Dewey pragmatista nevelésfilozófiája és ezek hatása napjainkra már érvényesül a történelmi egyházak nevelési intézményeinek szakmai munkájában és a nevelésről alkotott közfelfogásában is. Tézis 3. A történelmi egyházak köznevelési intézményei mellett, az utóbbi időkben (másfél évtizedben) vállat szociális típusú nevelési-gondozási célú intézményekben is érvényesül, az egyén szükségleteihez szorosan igazodó gyakorlatias nevelési megközelítés úgy és olyan formában, hogy az megőrzi és ápolja a tradicionális és szakrális értékekre való nevelés hagyományait. Ennek egyik emblematikus megjelenítője az a szenzitív pedagogikoterápiás megközelítés (KÁSZPEM), mely az egyházi fenntartású gyermekvédelmi szakellátás szakmai, nevelési program struktúraiban is jelen van. Dewey instrumentalizmusa és a terápiás folyamatban részt vevő gyermek megismerőképességének nevelésfilozófiai kategóriaként történő meghatározása kapcsán a „semmi” és az ezzel egyidőben jelenlévő tudás, mint képessége a gyermeknek, maga az érző és vágyakozó emberi mivoltából fakadó tudása is egyben. Ebből az ismeretelméleti és ontológiai megközelítésből adódik alábbi tézisem: Tézis 4. Az instrumentalizmus, mint a pragmatizmus Dewey-féle ismeretelméleti tanulsága, hozható a keresztény nevelés terapeutikus alapú nevelésmetodikáinak eszköztárában is. A cselekvő instrumentuma (tudása, mint kelléke), azaz képessége, nem más, mint az elmozdulásra való képesség, mint ösztönszerű akaratlagos vágy az adott probléma megoldására. Ez a tudás, a „semmi” vagyis „mint valaminek a hiánya” állapotával való egyidejűleg történő meglétét is feltételezi, mert a hiány és az ebből fakadó természetszerű ösztönös elmozdulás mintegy problémamegoldást is nyújt a megismerő részéről a leküzdendő akadályok viszonylatában. John Dewey és Don Bosco és bár méltatlanul, de magam is azt a törekvést igyekeztünk megvalósítani, hogy a felnövekvő generációk iránti felelősségünk mentén, ne csak jólképzett és kondicionált felnőtteket neveljünk, hanem a társadalomba beilleszkedni képes és hasznos polgárokat adjunk. Ezeknek a törekvéseknek és kísérleteknek a világába kalauzolt el engem is értekezésem során a két nevelés tudós, vagyis mutatta meg azt, hogy miként is valósulhat meg az életre nevelés filozófiája.