A volt kommunista pártvezetők büntetőjogi felelősségre vonása a rendszerváltást követő igazságtétel keretében

Abstract

A rendszerváltozást követően – sőt, már azt megelőzően is – jogos igényként merült fel a társadalom jelentős részében, hogy az azt megelőző kommunista diktatúra fő felelőseit az általuk elkövetett bűntettekért – szimbolikusan, vagy ténylegesen is – megbüntessék. Ez a fajta „megbüntetés” egy demokratikus társadalomban kétféle módon történhet meg: vagy politikai döntés eredményeként, vagy bíróság előtti felelősségre vonás formájában. A magyar döntéshozókra az 1990-es évektől kezdődően az volt jellemző, hogy nemigen tudtak a kérdéssel megbirkózni. Hol olyan jogszabályokat hoztak, amelyek nem állták ki az alkotmányosság próbáját, hol pedig az igazságszolgáltatás bevonásával szerették volna a kérdést nyugvópontra juttatni, ezzel némileg eltolva maguktól a felelősséget is. Mindez joggal eredményezte a különféle összeesküvés-elméleteknek a felbukkanását, gondolva itt elsősorban az ún. „Rózsadombi paktumra”, amelyek a volt pártvezetés felelősségre vonásának a tudatos megakasztásában vélték megtalálni mindennek az okát. Azok, akik a felelősségre vonást szorgalmazták, Hugo Grotius szavaira hivatkoztak: „Az nem lehet, hogy súlyos bűnök büntetlenül maradjanak” („Crimen grave non potest non esse punible”). Számos, már a benyújtásakor is prognosztizálható módon hamvába holt országgyűlési kezdeményezés, törvényjavaslat született, amelyet az első szabadon választott kormány idején hol az ellenzék utasított, hol az Alkotmánybíróság kaszált el, majd utána a politika igen hosszú ideig, több mint kettő évtizedig levett a napirendjéről. Ezen elvesztegetett időszak alatt a feltételezett egykori elkövetők felelősségre vonását egyszerűen áttolták a bíróságokra, ami a 90-es évekbeli sortűzperekben jelenítődött meg (lásd a salgótarjáni, egri, kecskeméti, tiszakécskei, berzencei, mosonmagyaróvári, valamint a Nyugati téri, Kossuth téri és tatai „sortűzpereket”). A dolgozat szerkezeti felosztása azon a tematikai megközelítésén alapul, hogy a magyarországi első és egyetlen jelenkori kezdeményezésből, a Biszku-perből mint gondolatindító alapból el kívánok jutni a per konkrét hazai és nemzetközi előzményein keresztül azon lehetőségek bemutatásáig, hogy milyen módon történhetett volna meg eredményesen Magyarországon és a volt utódállamokban az elszámoltatás és igazságtétel, majd pedig hogy annak milyen – akár valós, akár csupán csak vélt – eljárási akadályai lehettek volna. A disszertáció részben történelmi aspektusból, részben társadalmi és jogi kontextusból teszi vizsgálat tárgyává a fenti – akár önállóan is értékelhető egységként figyelembe vehető – témaköröket. A dolgozat ennek során támaszkodik a filozófia és jogfilozófia eredményeire, illetve a jogtudomány hazai és nemzetközi kiválóságainak a munkásságára. A dolgozat alapvető forrásanyaga a releváns hazai és nemzetközi jogszabályok, nemzetközi egyezmények, jogesetek, így külföldi és magyar bírósági döntések, illetve a nemzetközi büntetőbíróság gyakorlata, melynek érdekében a forráskutatás céljából az érintett döntéseket közvetlenül is megismertem, hazai intézményekben és külföldi forrásokban egyaránt kutatásokat folytattam. A kutatás módszertana azon alapul, hogy kiindulásként számbaveszi a hazai és a külföldi előzményeket, eljárás-kezdeményezéseket a volt kommunista pártvezetők felelősségre vonása terén, majd pedig bemutatja – elvi lehetőségként – azokat az esetleges megoldási lehetőségeket, amelyekkel a büntető felelősségre vonásoknak az anyagi jogi megalapozottsága biztosítható, annak eljárásjogi akadályai pedig megszüntethetők lehettek volna. A dolgozat monografikus, leíró jelleggel nyújt betekintést a vizsgált témakörökbe, azok jogi szempontból releváns aspektusaiba. A dolgozat célul tűzi ki emellett a feldolgozott téma és az egyes témakörök teljes spektrumának a bemutatását. A fenti módszertani megközelítésekkel „de lege lata” mutatja be az egyes kérdésköröket, amelyeket tematikusan és nem kronológikusan illeszt be. A dolgozat „de lege ferenda” a jövőre nézve kívánatos ajánlásokat is megfogalmaz, azzal a nyilvánvaló időbeli korláttal, hogy az elérhető eredmények – oda vezető útként akár a dolgozatban írtak szerinti általános büntetőeljárások lefolytatásának, akár a vádalkunak a lehetőségét is vizsgáljuk – inkább elméletiek, mintsem gyakorlatiak, az érintett személyek időközbeni elhalálozása miatt. Following the regime change – in fact, even before that –, it was a legitimate need in a substantial part of the society to punish the main perpetrators of the previous communist dictatorship for the crimes committed by them, either symbolically or actually. This type of „punishment” may take place in a democratic society in two ways: either as a result of a political decision, or in the form of prosecution by a court. From the 1990s onwards, Hungarian decision-makers were characterized by a lack of ability to cope with the question. There were pieces of legislation that did not stand the test of constitutionality, other times they wanted to bring the matter to rest with the involvement of the judiciary, somewhat shifting the responsibility away from themselves. All these rightly led the emergence of various conspiracy theories, which were though widespread and referred to as the „Rose Hill Pact” in Hungary, which were believed to find the cause of all in the deliberate interruption of the accountability of the former party leadership. Those who called for accountability referred to the words of Hugo Grotius: “It is not possible for serious crimes to remain unpunished” (“Crimen grave non potest non esse punible”). There were several parliamentary initiatives and bills during the first freely elected government – that were already dead-on-arrival at the time of their submission – which were rejected by the opposition or by the Constitutional Court, and then the politics took them off its agenda for a very long time, more than two decades. During this wasted period, the prosecution of alleged former perpetrators was simply shifted to the courts, which was reflected in the volley-firing trials of the 1990s (see the “volley-firing trial” of Salgótarján, Eger, Kecskemét, Tiszakécske, Berzence, Mosonmagyaróvár, as well as of Nyugati tér, Kossuth tér and Tata). The structural division of the dissertation is based on the thematic approach that I would like to get from the first and only contemporary initiative in Hungary, the Biszku trial as a thought base, through the specific domestic and international history of the trial to the possibilities of accountability and justice in the former successor states, moreover what procedural obstacles – whether real or perceive – could have existed. The dissertation examines the above topics, which may be considered as units that can be evaluated independently, partly from a historical aspect and party from a social and legal context. The study relies on the results of philosophy and philosophy of law, as well as on the work of domestic and international excellence in legal science. The basic source material of the paper is the relevant domestic and international legislation, international conventions, legal cases, such as foreign and Hungarian court decisions, and the practice of the International Criminal Court. For the purpose of source research, I have been researching the relevant decisions directly, both in domestic institutions and in foreign sources. The methodology of the research is based on the fact that it takes stock of domestic and foreign history and procedural initiatives in the field of accountability of former communist party leaders, then the study presents, as a matter of principle, the possible solutions that could have ensured the substantive legal basis of criminal accountability and that their procedural obstacles could have been eliminated. The dissertation provides a monographic, descriptive insight into the examined topics and their legally relevant aspects. The aim of the paper is also to present the topic processed and the full spectrum of each topic. With the above methodological approaches, it presents “de lege lata” the specific issues, which are inserted thematically and not chronologically. The dissertation makes “de lege ferenda” desirable recommendations for the future, with the obvious time constraint that the available results are more theoretical than practical, due to the death of persons concerned.