A német civil hatalom sajátos megjelenési formái

Abstract

Németország a huszadik században, az első és a második világháború során elsősorban a klasszikus realista eszközökre – földrajzi kiterjedésére és elhelyezkedésére, gazdasági erejére és lélekszámára – támaszkodik és militáns erején keresztül akarja befolyását kiterjeszteni Európára, illetve a világra. Ezek az imperialista területszerző próbálkozásai – a vele szemben létrejött nemzetközi koalíciók összefogásának okán – azonban mindkét alkalommal elbuknak. Mindezek ellenére a Német Szövetségi Köztársaság (továbbiakban: NSZK) még ugyanebben a században Európa, illetve a világ egyik vezető gazdasági hatalmává válik. Vezető pozícióját pedig úgy képes elérni, hogy nem lesz atomhatalom, illetve a katonai beavatkozásoktól hosszú évtizedekig következetesen távol tartja magát. Gazdasági teljesítményét és népességét sem használja katonai potenciáljának erősítésére, vagyis lemond az elsődlegesen realista forrásokként ismert hard power eszközök igénybevételéről. E folyamatok kapcsán jogosan vetődhetnek fel a következő kérdések: Létezik-e olyan sajátosan német politikai eszközrendszer, amelynek fontos szerepe van a német érdekek érvényesítésében, illetve a nemzetközi politika alakításában? Ha a kérdésre igen a válasz, akkor miben azonosíthatóak ezek jellemzői? Amint azt a külső szemlélő is könnyedén megállapíthatja, nemzetközi céljainak (mint például a nemzetközi elfogadás és hitelesség megteremtése, a gazdasági rehabilitáció végrehajtása, a nyugati integrációs szervezetekhez történő csatlakozás, vagy az aktív önálló külpolitika kialakítása) elérése érdekében más utat kell választania. „Európai Németországot akarunk, nem német Európát” mondta Thomas Mann (1953) a Hamburgi Egyetemen tartott előadásában.