Kierkegaard esztétikai-filozófiai programja a kortárs szubjektumkutatás fényében

Abstract

A kora romantika filozófiai alapjait vizsgáló munkájában Manfred Frank azt javasolja – az „általános nézettel szemben” –, hogy tegyünk különbséget az idealizmus és a kora romantika között. Frank idealizmusnak azt a leginkább Hegel hatására kötelezővé vált meggyőződést nevezi, miszerint a tudat önmagának elégséges fenomén, amely saját fennállásának előfeltételeit is képes önmagából meghatározni; ezzel szemben a kora romantika az önmagalétet (Selbst) egy olyan transzcendens alaphoz rendeli, amely a tudatimmanenciában soha nem oldódhat fel teljesen.3Vagyis az önmagalét alapja az értelmezés számára feladott megoldhatatlan rejtvénnyé válik, melyet a reflexió egyedül többé nem képes átfogni és feloldani.4Így a filozófia a művészetben és művészetként teljesedik ki, olyan képződményként, amelyet egyetlen koncepció sem meríthet ki maradéktalanul.5Novalis, Hölderlin, Sinclair, Zwilling és Schlegel elméleti írásainak elemzésén keresztül Frank kifejti az egyetlen alaptételből kiinduló filozófiák (különösen Reinhold, Fichte és Hegel rendszerszerű koncepcióinak) felbomlásából adódó következményeket. A fogalmi megragadhatatlanságot és kimeríthetetlenséget középpontba állító filozófiák megnyitják az utat az értelmezés végtelen, soha le nem záruló progresszusként való felfogása előtt. Mindez jelentős filozófiatörténeti következményekkel jár, amit Frank nyomán a legtömörebben a következőképpen foglalhatnánk össze: a filozófia dedukciós elvének ezentúl nem az öntudat számít. A tudattól eltérően a lét transzcendenciája a filozófiát a végtelen progresszió pályáira kényszeríti, amelynek következtében a lét már nem kínálja fel magát – valamiféle kimerevítésként – a tudat lezáró értelmezése számára.