A szorongás mint önsorsjavító lehetőség

Abstract

A pszichológia, az antropológia és a pszichopatológia úgy tekint az emberre, mint a szó tágabb értelmében vett tárgyra, mint valami kéznél lévőre. Heidegger a pszichológia tárgykörébe tartozó témákról keveset beszél, s még annál is kevesebbet a pszichoterápiáról. Úgy véli, a pszichológia az a terület, ami az ember eltárgyiasítására tett kísérleteket foglalja magába, s eközben nem foglalkozik azokkal a kérdésekkel, hogy: „mi az ember?”, „hogyan van az ember mint ember?”, illetve „miképpen viszonyul önmagához és más létezőkhöz létmegértése által?”. E kérdések feltevései jelennek meg, nem minden előzmény nélkül Heidegger jelenvalólét2-analitikájának előszobájában. Az ember – heideggeri értelmezésben– az az ontikusan és ontológiailag kitüntetett létező, kinek létére megy ki a játék, s hamis reménység azt hinni, hogy a tudományos módszer segítségével az emberi világra vonatkozóan is sikerül valódi igazságokat feltárni.Kutatásaim kezdetén az autentikus és az inautentikus3 lenni-tudás [Seinkönnen]struktúráit és azok egységes totalitásaként megnyilvánuló gondot [Sorge] vizsgáltam meg, ugyanis a jelenvalólétet elsődlegesen a gond jellemzi. A heideggeri gondkifejezés egy egzisztenciális-ontológiai alapfenomént jelöl, amelynek struktúrája tagolt, mégis egyetlen alapszerkezetet jelent a létező belevetett kivetülésének lényegszerűen kettős struktúrájában. A gond mindig gondozás és gondoskodás, általuk pedig a jelenvalólét már mindig is önmaga előtt van (önmagát-előzés). Ez az alapja annak, hogy a jelenvalólét képes szabaddá válni mindenkori lehetőségei számára. A jelenvalólét faktikus egzisztálása során feltárul önmaga számára; létmódját a beszéd, a megértés és a diszpozíció konstituálja.