Birodalomból Köztársaság : Az Oszmán Birodalom jogrendszerének modernizációja Kemal Atatürk államreformjáig

Abstract

Az Oszmán Birodalom félelmetes hírű serege 1683 nyarán Kara Mustafa nagyvezír parancsnoklása alatt még erővel döngette Bécs város, és ezzel Európa kapuit. Kevéssel több, mint két és fél évszázad múltán, 1959-ben Törökország kérelemmel fordult Európa felé, mellyel csatlakozási szándékát fejezte ki az újonnan létrejött Európai Gazdasági Közösséghez. Sőt ebben az időpontban, 1952-től datálhatóan már a NATO-nak is tagja, amely számos európai országot is sorai között tudott. Az utóbbi pár évtizedben Törökország hol erősebben, hol kevésbé elszántan fejezi ki szándékát az Európai Unióhoz való csatlakozás tekintetében. Ez alatt a két és fél évszázad alatt nem csak a kopogtatás módja az, amiben változás történt. Azt az Oszmán Birodalmat, amely a XVII. század végén mutatta legnagyobb földrajzi kiterjedését, fokozatosan zsugorodva vesztette el erejét, a XIX. században már csak úgy emlegetik: „Európa beteg embere”. A birodalmat érintő feszítő etnikai, vallási, gazdasági, politikai, a hatalmi egyensúlyra épülő biztonságpolitikai, szövetségépítési kérdéseket összefoglalóan „keleti kérdés” néven is említették. A kulturális, gazdasági, társadalmi jellemzők különbözősége mellett fontos kiemelni, hogy az ottomán állam Európa országaitól messze különböző államszervezési elvekre, azt gyökereiben meghatározó vallási rendszerre, ebből adódóan a nyugat-európai hagyományoktól, még ha figyelembe is vesszük az európai nemzetállamok jogrendszereinek különbözőségét, merőben eltérő jogrendszerre épült. Nem túlzó tehát az állítás, hogy ez alatt a két és fél évszázad alatt a Fényes Porta kapui olyan gyökeres változás szemtanúi lehettek, amely a jogtudomány, a jogtörténet számára is figyelemre méltó sajátosságokkal bíró és szinte kimeríthetetlen vizsgálandó tárgykörrel szolgálnak. Mindezeket figyelembe véve értekezésem középpontjában az oszmán és török állam jogrendszerét átalakító folyamat és sarokpontjai állnak. Ezek egyszerre tanúi a több mint hat évszázadot megélt Oszmán Birodalom - virágzó, stagnáló, végül lassú, de mégis megállíthatatlanul hanyatlást hozó periódusain átívelő - fennállását lezáró agóniájának és a Török Köztársaság képében történt újjászületésének, melynek megteremtése, célkitűzései, jogrendjének fordulópontjai és eredményei tekintetében Kemal Atatürk személye és tevékenysége megkerülhetetlen fémjelül szolgál. Az oszmán-török jogrendszer változásának vizsgálata kapcsán párhuzamosan két fő pillérnek szántam kiemelt figyelmet, amelyek egyrészt az állam felépítményét és működését, másrészt a magánszemélyek közötti viszonyokat határozták meg. Számomra a kutatási téma különlegességét az adta, hogy nem egyszerűen egy állam jogrendszerének modernizációs folyamatát követhettem végig, hanem hogy a vizsgált időszak alatt egy olyan transzformáció zajlott le, amely egy vallási jogcsalád, az iszlám jogi kultúra, a sarí’á kiindulópontjáról egy másik, a kontinentális jogrendszer átvételére irányult, és végezetül egy európai modern nemzetállam kiépítését eredményezte. Célkitűzésként a transzformáció folyamatának legfontosabb jogi dokumentumait, azok megszületésének társadalmi, külső és belső politikai viszonyok kényszerítő, befolyásoló körülményeit, hatásait vizsgáltam. Valójában a reményteli előre lépésekkel, majd rémült megtorpanásokkal tarkított, egyik jogrendszert lebontó, párhuzamosan egy másikat felépítő út mozzanatait, jellemzőit kívántam kitapintani és értekezésem eredményeként rögzíteni. Időbeni keretét az Oszmán Birodalom aranykorától kezdve, a korai és XIX. századi reformjain keresztül az alkotmányos monarchia létrejöttéig, majd az 1918. évi Mudroszi fegyverszüneti megállapodástól és az 1923. évi Lousanne-i Békeszerződés aláírása közötti időszak, továbbá az 1924-es török Alkotmány kihirdetése és a Kemal Atatürk államreformjáig terjedő időszak adja. Értekezésemben három részre osztva vizsgálom az oszmán-török jogrendszer jellemzőit, transzformációs tendenciáit és annak fontosabb állomásait. Időbeni keretét az Oszmán Birodalom aranykorától kezdve, a korai és XIX. századi reformjain keresztül az alkotmányos monarchia létrejöttéig, majd az 1918. évi Mudroszi fegyverszüneti megállapodástól és az 1923. évi Lousanne-i Békeszerződés aláírása közötti, továbbá az 1924- es török Alkotmány kihirdetése és a Kemal Atatürk államreformját magába foglaló időszak adja. Az értekezés első részében először is fel kívántam térképezni az oszmán állam virágzó szakaszára már megszilárdult államrendszerének alapjait, elsődlegesen a birodalom felépítményét meghatározó jogi és igazgatási rendszer legfőbb jellemzőit. Számba vettem a kezdeti expanzió sikerességét biztosító, társadalom- és államszervezési elvekben megragadható jellemzőket. Tettem ezt azért is, mert az általunk ismert európai hagyományoktól annyira eltérő az a történelmi múlt, kulturális és vallási hagyomány, ami a sajátos oszmán jogrendszer tekintetében fennálló különbözőségeknek alapját adják. A kutatómunka során szükségesnek tartottam az iszlám hiten alapuló vallási jogcsaládba tartozó oszmán jogrendszer virágzó korszakában fennálló alapelveit és sajátosságait felfejteni, rögzíteni. Egyfelől azért is, mert ennek hiányában kevésbé lenne lehetséges értelmezni egy-egy társadalmi és jogi jelenség, fogalom tartalmát, szerepét, hatását, amelyek a változás szükségességét vagy gátját, mi több, egyszerűen lehetetlenségét is meghatározták. Másfelől azért, hogy minél teljesebben tudjam érzékeltetni a jogi és a kívánt társadalmi transzformáció nagyságrendjét. A dolgozat második része a birodalom stagnálásának és lassú hanyatlásba fordulásának időszakától kezdődően mutatja be a birodalom felépítményében és jogrendszerében bekövetkezett változásokat. Már a XVIII. századtól megjelennek azok a vélemények és politikai szándékok, amelyek a lehetséges változások irányaként a felvilágosodás során megfogalmazott jogelvek és nyugat-európai államok jogalkotási példáit tartották követendőnek. Ekkor merült fel a megváltoztathatatlanak kinyilvánított isteni eredetű iszlám jog megreformálásának, a nyugat-európai jogrendszerekkel való összeegyeztethetőségének kérdése is. A korai reformkísérletektől kezdve - függően a hagyomány vagy a nyugati példa támogatóinak pillanatnyi hatalmi súlyától - hol jelentős előrelépések, hol a teljes visszarendeződésben elbukott kezdemények porhüvelyei szegélyezték az utat. Valóban érdemi eredményeket az a Tanzimat összefoglaló néven emlegetett korszak hozott, amely a Gülhane ediktummal vette kezdetét és az 1876-os Alapvető Törvények kihirdetésével zárult. Kiemelt figyelmet fordítottam a korszak jogtörténeti szempontból kiemelkedő fontosságú dokumentumainak elemző bemutatására, nem hagyva figyelmen kívül az európai nagyhatalmak erőegyensúlyra törekvő, keleti kérdésben megfogalmazódott politikájának a birodalom reformtörekvéseire gyakorolt hatásait. A korszak teremtette meg a sarí’á hegemóniáját megtörő, a magánjog európai irányú fejlődésének lehetőségét, melyben jelentős szerepet játszott az idegen joganyag adaptációjával történt jogalkotás. Mivel az 1908-09-es alkotmánymódosítások jelentették az alkotmányos monarchia és a parlamentáris kormányzás gyakorlati életbe lépésének kezdeteit, ezért megkerülhetetlenül került a korszakot lezáró jogtörténeti vizsgálat tárgyai közé. Az értekezése harmadik részének fő fókuszában először a függetlenségi háború küzdelmei során megszületett török állam külső és belső szuverenitása kivívásának közjogi folyamata, továbbá a köztársaság alkotmányának elemzése, majd a magánjogi reform, különösen a polgári kódex megalkotásának körülményei és jellemzői állnak.