Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben

Abstract

A doktori értekezés a maga sokrétûségében is egyetlen alaptézist hivatott alátámasztani: a magyar jogtudomány és a magyar irodalomtudomány elméleti dilemmáit élesebb fénytörésbe helyezzük, amennyiben „haza és haladás” eszmetörténeti kontextusában, egymás mellett tesszük mérlegre õket. A normatív alkotmány és az irodalomtörténet – írás narratívái a magyar mûvelõdéstörténetben mindvégig a jog – , illetõleg a kulturális közösség legfõbb identitásformálói maradtak. Egyik elbeszélésmód sem tudta kiküszöbölni a teleologicitást, miként mindkét kánon – a jogi és az irodalmi is – ugyanabban az elméleti kelepcében vergõdik. Úgy kell fenntartaniuk az értelmezési monopóliumot szavatoló interpretív közösség kohézióját – a jogbiztonságot és az irodalmi mûveltséget – , a társadalmi nomosz és a hermeneutikai hüpolépszisz megértõképességét, hogy a minél szélesebb körû demokratikus pluralizmust (jog), illetõleg a szerzõi szubjektum/beszélõ mind radikálisabb rögzíthetetlenségét (irodalom) juttatják érvényre. Kirajzolódott, hogy a közösség konstitúciójából egyre kisebb részt kérõ, a kulturális emlékezet meghatározásában fokozatosan visszaszoruló irodalom bizonyos problémák kezelésében nagyon is „jogias” szemléletû. Elõíró jelleggel megköveteli, hogy az értékes költemény a lírai demokráciát képviselje: az irodalomértelmezés a mûvekbõl kikényszeríti a költõi én megsokszorozódását, disszeminációját. Ahogyan a költõi beszédmódokból, úgy a prózapoétikai eszközök közül is a dialogicitás ismérvei szerint válogat a kánon. A regény demokráciáját a fragmentáció, az irónia, az erkölcsi viszonylagosság, a poliperspektivitás, az antimimetikusság és a fonocentrikusság etalonján mérhetjük le. Mindeközben viszont az irodalmi kánonformálás az irodalmi artworld tekintélyes részét kirekeszti vizsgálódásaiból – mondván, nem felel meg a posztmodern esztétikai viszony támasztotta követelményeknek. Ekként az irodalomtudomány minél inkább függetlenítené magát évszázados társadalmi funkciójától – sõt szabadítaná fel magát annak kötöttségei alól – , annál inkább egy bizonyos ideológia alá rendeli normaképzõ szempontjait, amelyet a „nyelvi fordulat” kifejezéssel illet. Mindazonáltal a jog is hajlamos „irodalmi” karakterének kidomborítására. Az alkotmány morális olvasata, konstruktivista értelmezése (a bírói aktivizmus) a demokratikus pluralizmus, az alapjogiasítás érdekében kész lenne olyan szélsõségesen redukálni a népszuverenitást, hogy az állami parlamentek – sõt az állami entitás mint olyan – hatásköre a „szimbolikus” jogi aktusok meghozatalára korlátozódjék, mert a „szakértelmet” igénylõ döntések a szupranacionális/integrációs színtéren is operacionalizálhatók. Ehhez viszont az alkotmánytörténetnek ugyanúgy afféle „fabulát” kell írnia, mint az irodalomtörténetnek. A dolgozat a fenti állításokat egyrészt a kortárs magyar irodalomtudományi és alkotmányelméleti diskurzus közös elemeinek konceptualizálásával, másrészt három történeti diskurzusanalízissel igazolja (1) Eötvös József, illetõleg (2) Ady Endre, Jászi Oszkár, Pikler Gyula és Somló Bódog, majd (3) Horváth Barna, Bibó István és Szabó Zoltán munkásságán keresztül. A „nemzetnek” mint interpretív közösségnek ugyanúgy számon tartható az elõtörténete, mint ahogyan azt a kollektivitás jövõbeni, új alakzatához való átmeneti struktúraként is szemlélhetjük (mely akár az európai államközösségben/föderációban is manifesztálódhat egykoron). Mindenesetre nem véletlen, hogy a „nemzet” mibenlétérõl – akár nemzeti irodalomként, akár nemzeti szuverenitásként fogjuk fel – a kortárs irodalmi és jogi diskurzusok egyaránt folyamatos párbeszédet folytatnak; sõt bizonyos szempontból éppen a „nemzet” az, amely e diskurzusokban kockán forog.