A nemzetközi válságkezelés békeépítő koncepciója és ciprusi alkalmazásának tanulságai

Abstract

A disszertáció egy Magyarországon kevéssé tárgyalt téma, a nemzetközi válságkezelés békeépítő koncepciójának bemutatására és annak egy esettanulmányon keresztül történő tesztelésére vállalkozott. A dolgozat első felében logikai sorrendet követve vezettem le a békeépítés kialakulásának, térnyerésének, elméleti hátterének és általános gyakorlatának legfontosabb jellemzőit. Ezek bemutatása során a békeépítésen kívül a válságkezelés egyéb technikáira, továbbá a béke- és konfliktuselmélet legfontosabb eredményeire is megkíséreltem reflektálni. Utóbbiak együttes vizsgálata rámutatott, hogy a nemzetközi tanulmányok diszciplína egyik legfontosabb társtudománya a részben belőle kinövő konfliktus- és béketanulmányok, hiszen annak kutatásai a nemzetközi viszonyok legfontosabb alapkérdéseit tárgyalják. Elméleti értelemben kapcsolódnak a realista (pl. hatalmi erőegyensúly), a liberális (pl. demokratikus béke elmélete), radikális (pl. függőségelméletek) és konstruktivista alapvetésekhez, gyakorlati megközelítésben pedig korunk legfontosabb kihívásaira keresnek válaszokat. Példának okáért a fegyveres konfliktusok növekvő száma, a migráció vagy a környezetvédelem mind-mind olyan témák, amelyek megoldásai aktív beavatkozást igényelnek. Utóbbiak közül elsősorban a háborúk és konfliktusok kapcsán fontos a békeépítés használata, amelynek effektív alkalmazása révén azonban azok melléktermékei (pl. migráció) is kezelhetővé válhatnak. A dolgozatban a békeépítés számos előnyét és hátrányát felsoroltam, fontos azonban leszögezni, hogy az aktív beavatkozás szükségessége kétségtelen és vitathatatlan. A beavatkozás minőségén természetesen sok minden múlik, a nemzetközi közösség azonban már birtokában van azoknak az eszközöknek és technikáknak, amelyek ideális esetben képesek elvégezni az effektív transzformációt. A békeépítés módszertanánál is fontosabb probléma azonban, hogy ezeket az ideális eseteket hogyan lehet kialakítani, azaz, hogyan bírhatók a nagyhatalmak és az érintett felek bizonyos konfliktusok közös és kompromisszumos rendezésére. Számos konfliktus esetében – valamely nemzetközi aktor ellenállása miatt – a békéltető szervezeteknek nincs lehetőségük aktívan beavatkozni, más esetekben pedig involválódnak ugyan, de egyes szereplők szándékos „aknamunkája” miatt nem járnak sikerrel. A békeépítéssel kapcsolatos, idealizmust hangoztató vádak tehát nem elsősorban annak módszertani problémáira mutatnak rá, sokkal inkább arra, hogy bizonyos esetekben a válságkezelés működőképességéhez szükséges nemzetközi kooperáció megléte valóban utópisztikus elvárás.