Túl a „gyermekkertészeten” – Pszichoanalízis és pedagógia kapcsolata a XX. század első felében

Abstract

A huszadik század első felének pszichoanalitikus diskurzusaiban kulcsfontosságú helyet foglalt el a pszichoanalízis pedagógiai szempontú alkalmazásának kérdése, Ferenczi Sándor szavaival élve a ,,gyermekkertészet”. Ennek következtében a pszichoanalízis egész fejlődési ívét meghatározta egy merőben új, kifejezetten pszichoanalitikus alapokon fekvő pedagógiai rendszer kidolgozásának ideája. Bár kezdetben igen intenzív lelkesedés övezte ezt az új kutatási irányt, a pszichoanalitikus nevelés kérdése később számos szakmai konfliktust generált az analitikus közösségen belül, tudományos megítélése igen heterogén és olykor ellentmondásos képet mutat. Éppen ezért a disszertációban bemutatott történeti kutatás célja, hogy a témát meghatározó szakmai diskurzusok összehasonlító elemzésén keresztül rekonstruálja azokat a hatásmechanizmusokat, melyek döntő befolyást gyakoroltak e két diszciplína korai kapcsolatára. Ebből kifolyólag a történeti feltárás célkitűzése, hogy a pszichoanalitikus pedagógiához valamilyen módon kapcsolódó analitikusok közötti főbb töréspontokat és azonosságokat feltárja, utóbbiakat pedig a mindenkori elmélet és gyakorlat között húzódó sajátos kapcsolat tágabb kontextusában interpretálja. Ez az új szempontrendszer ugyanis más megvilágításba helyezheti a pszichoanalízis pedagógiai következményeit: annak ellenére, hogy a várt módszertani-technikai innovációk elmaradtak, a pszichoanalízisben való jártasság képes egyfajta hallgatólagos tudásként megtermékenyíteni a gyakorló pedagógus munkáját.