A könyv bibliográfiai adatai: 
Szerző: Rákosi Viktor (1860-1923)
Cím: Lagoszta titka
Illusztrátor: Moldován Béla
Megjelenés: Franklin, Budapest, 1924. 142 o.





TARTALOMJEGYZÉK

Címlap
Impresszum
Tartalomjegyzék
I. [3]-13
II. 13-23
III. 23-33
IV. 34-39
V. 40-50
VI. 50-56
VII. 57-65
VIII. 65-72
IX. 72-79
X. 80-92
XI. 93-101
XII. 101-107
XIII. 107-113
XIV. 113-116
XV. 117-128
XVI. 129-142





CÍMLAP
Rákosi Viktor: Lagoszta titka





IMPRESSZUM

LAGOSZTA TITKA

IRTA
Rákosi Viktor

Franklin-Társulat, Budapest, 1924

Digitalizálás: PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, 2020

A szöveget javította és a digitális változatot készítette:
Ambrus Attila József
(ambrusa@lib.pte.hu)

Forrás: PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont — DIGITÁLIA
https://digitalia.lib.pte.hu/hu/pub/rakosi-viktor-lagoszta-titka-franklin-bp-1924-331

Az elektronikus változat szerkesztésének lezárása: 2020. július 18.





I.

Félve nyúlok a tollhoz, mert nem hivatásom, nem tanult mesterségem az írás, csak úgy véletlenül csöppentem bele, mint a cigány a meszesgödörbe. De kénytelen vagyok vele, ha meg akarom örökíteni azokat az érdekes eseményeket, melyeken családunk az utóbbi években keresztülment. Hárman vagyunk, akik ezeket az eseményeket ösmerjük, apám, bátyám és én, de ők ketten nem érnek rá, s azért az én nyakamba varrták ezt a feladatot. Apám azzal biztat, hogy már diákkori magyar dolgozataim mindég jelesek voltak, s nem egy tanárom mondotta neki, hogy bennem úgy látszik, írói tehetség van.

Kezdjük tehát azon... min is kezdjük?... Most jut eszembe, hogy a könyvtáramban van egy csomó színdarab, s mindegyiknek az elején fel vannak sorolva a szereplő személyek. Ez nagyon jó szokás, legalább az olvasó megösmerkedik azokkal, akiknek a sorsáról olvas. Legokosabb lesz tehát, ha én is a szereplők bemutatásán kezdem elbeszélésemet.

A Bardóczy had Gömör megyének egyik régi, törzsökös családja volt, mely, amennyire csak vissza tudunk tekinteni a múltba, mindég nyugodt falusi életet élt és földmíveléssel foglalkozott. Az elsőt, kit a sors az ősi barázdából kihajított, nagyapám testvéröccsét, Bardóczy Sámsonnak hívták. Sámson úr az 1848-49-iki szabadságharc leverése után Kossuth Lajossal külföldre bujdosott és eltűnt szemünk elől. Éveknek hosszú sora telt el, míg egyszerre csak nagyapám levelet kapott tőle, melyben Sámson úr jelentette, hogy ő Amerikába vándorolt és annak Kalifornia nevezetű országában sokkal több szerencsével túrta a földet, mint az összes Bardóczyak évszázadokon keresztül. Sámson úr ugyanis szakított az elavult rendszerrel, mely abból állt, hogy búzát vetettek a földbe és búzát arattak is le róla, és áttért az új módszerre, mely abból áll, hogy semmit sem vetnek a földbe és aranyat hoznak ki belőle. Hát ez bizony sokkal okosabb eljárás, különösen ha valakinek a szerencse kedvez és olyan helyen kezdi turkálni a földet, ahol arany rejlik. Ük-nagybátyámnak kedvezett a szerencse és gazdag emberré lett. Büszkén írta nagyapámnak, hogy annyi pénze van, hogy a legkisebb mellényzsebéből ki tudná fizetni az egész otthon maradt Bardóczy famíliát és ha herceg Esterházy meg találna szorulni, csak küldjék ő hozzá, mert egy millió forint apró pénzért még nem kell neki a szomszédba fáradnia. De legérdekesebb volt a levél vége, mely így szólt:

...Ha van egy egészséges, éptestű és bátor szívű fiad, aki betöltötte tizedik évét és nem töltötte be a tizennyolcadikat, ezt rögtön lefoglalom a magam számára. Egy évet adok neki, hogy megtanuljon angolul, akkor azután jöjjön ki hozzám Csikágóba. Majd én igazi amerikait nevelek belőle, aki megtanul dolgozni és vagyont gyűjteni. Miután nem tudom, hogy vagyon tekintetében miként álltok, a mai napon egyúttal a postára tettem a fiú összes költségeinek fedezésére ötezer forintot. Ha kevés, csak írj, majd pótolom. De levelemről ne beszélj senkinek, mert attól félek, hogy az összes szegény Bardóczyak a nyakamra jönnek és pénzért ostromolnak. Pedig én arra egy garast se szántam, hogy családunk dolgozni nem tudó és nem akaró tagjai cigánymuzsika mellett még többet mulassanak, mint eddig. Reménylem, ezzel nem sértek meg senkit, hiszen évek óta nem hallottam rólatok semmit és sejtelmem sincs, hogy a Bardóczy-család mostanában miféle tagokból áll...

Nagyapámék eleinte rossz tréfának nézték ezt a levelet, de mikor az ötezer forint megérkezett, a dolog komoly fordulatot vett. Két gyermekük volt, Boriska és Tamás, az én kedves jó apám. Tamás akkor tizenkét esztendős, eleven eszű, ép testű, jó lelkű és jó tanuló fiúcska volt, aki szüleinek csak örömet szerzett. A szülék szíve egyre azt susogta: minek adnátok oda egyetlen fiatokat? Hiszen ha nem vagytok is gazdagok, meg tudtok élni tisztességesen és fel tudjátok nevelni a gyermekeiteket, anélkül, hogy rá volnátok szorulva másnak a támogatására. De ha az eszüket vették elő, ez viszont ezt mondta: Ime, ezüst tálcán kínálják a szerencsét a fiatoknak, miért akarjátok útját állani? Hátha rossz esztendők, rossz termések következnek és akkor a fiatok azt fogja kérdezni, hogy miért gátoltátok meg abban, hogy ő a boldogulás útjára lépjen? Hiszen nem veszítitek el a fiút, Amerika nem a világ vége, hazajárhat látogatóba és tizenöt-húsz év múlva mint milliomos térhet vissza.

A sok töprengésnek az lett a vége, hogy nagyapámék hozattak egy öreg angol kisasszonyt Budapestről és Tamás nekifeküdt a tanulásnak. Olyan esze volt, mint a spongya, úgy szívta magába a tudományt, mint a száraz szivacs a vizet, azzal a különbséggel, hogy nem eresztette vissza, mint a szivacs, akárhogy nyomkodták is a fejét. Nyolc hónap múlva már pompásan beszélt angolul, akkor kivették a rozsnyói gimnázium második osztályából, ahova járt és melléje adván útitársul az öreg angol nőt, elküldték üknagybátyámhoz Amerikába.

Amerikában Bardóczy Sámson, felesége és gyermekei tárt karokkal fogadták. Csakhamar fölfedezték, hogy apámnak különös hajlama és tehetsége van a számtani és mértani tudományok iránt és beadták egy olyan középiskolába, mely a mi reáliskolánknak felel meg és ahol a mérnöki és gépészi pályára készítik elő a fiatal embereket. Sámson bácsi családjánál úri kényelemnek örvendett, de azért nem kényeztették el és nem szoktatták uraskodásra. Négy esztendeig haza se eresztették. Mikor először hazajött, szülei alig ismertek rá, olyan önálló, érett és képzett volt. Huszonegy éves korában már mérnöki diploma volt a zsebében és Sámson bácsi annyira megkedvelte, hogy nem akarta hazaereszteni. Azt kívánta, hogy lépjen be az ő vállalatainak egyikébe és vegye át valamelyik gyárának vagy bányájának az igazgatását. Volt ugyan neki két fia, de az egyik nem dolgozott semmit, csak vadászni járt Délamerikába, a másik pedig egymaga nem bírta a számos üzlet vezetését. Fényes jövedelmekkel kecsegtette apámat, de ő csak a fejét rázta és azt hangoztatta, hogy nagy fájdalmat okozna szüleinek, ha öreg napjaikra magukra hagyná őket. Megjegyzem, hogy apám nem volt közönséges mérnök, hanem a maga szakmájában valóságos lángész, akinek különösen a gépészet terén csudálatos, eredeti és mindég használható új ötletei voltak. Ezt is felhozta előtte Sámson bácsi, mondván, hogy az ilyen tehetségű embernek Amerikában kell maradnia, mert csak itt talál teret az érvényesülésre. Magyarországon nem fog hozzá méltó nagy feladatokat kapni és el fog sorvadni, mint a szárazra húzott hal. De édesapám csak szüleinek szomorú arcát látta maga előtt és minden csábítgatásra azt felelte: hazamegyek.

És ekkor Sámson bácsi megszorította a kezét, megölelte és azt mondta:

– Derék fiú vagy, most még jobban szeretlek.

Édesapám huszonhárom éves volt, mikor végkép hazajött Amerikából, még pedig a mai viszonyaink szerint gazdagon, mert Sámson bácsi ötvenezer dollárt adott neki, ami magyarul majdnem kétszázötvenezer koronát jelentett. Képzelhető, hogy nagyapámék majd elájultak meglepetésükben, mikor édesapám a roppant pénzzel kirukkolt, amennyit a Bardóczyak soha életükben nem láttak.

Egy csapásra olyan gazdagok lettek, hogy aranyba mosakodhattak és gyémántba törülközhettek. De, dicséretükre legyen mondva, nem veszítették el a fejüket, a vagyon nem rontotta meg őket, nem változtak át úri henyélőkké, akik csak a készből élnek, anélkül, hogy azt munkájukkal gyarapítanák. Szóval, nagyapámék megmaradtak szerény falusi életük keretében, a pénzre pedig azt mondták, hogy az Tamásé, akinek szüksége van reá, hogy mérnöki pályáján elinduljon.

Nem tartozik ide annak elbeszélése, hogy apám hogy fogott munkához ezzel a pénzzel. Elég annyit mondani, hogy Budapesten mérnöki irodát nyitott és gépgyárat alapított. Gömör megyében, a Sajó völgyében, megvett egy régi kis vasgyárat s amerikai mintára kemény munkába fogott. Közben valamelyik szénbányának fogaskerekű vasutat épített. Erdélyben egy folyót szabályozott s rajta egy új rendszerű hidat épített. Egyszóval, nagyszabású és sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Nemcsak irodájában ült, hanem mindenütt ott volt munkásai között is. Dicsért, korholt, útbaigazított s ha szükségesnek mutatkozott, mindég készen volt arra, hogy kabátját ledobja és bebújjék egy elromlott gépbe, melynek hibáját senki se tudta kijavítani. Mert azt meg kell adni, hogy értette mesterségének minden legkisebb csínyját-bínját. Nagyapám, ha a hozzá gyakran látogatóba járó megyei urak szóbahozták a fiát és annak mindég sikeres vállalatait, csak úgy emlegette őt: az a féleszű amcrikánus. De mikor ezt mondta, a szeme csak úgy ragyogott a büszkeségtől.

Egy napon az öreg úr így szólt Tamáshoz:

– Fráter (mindig így szólította meg a fiát), honnan a mennykőből pottyantál te a Bardóczyak közé? Mi örök idő óta földet túró mezei vakond okok voltunk, te pedig elszakadtál a földtől és a masináknak a bolondja lettél. Nem cseréltek ki téged Amerikában?
 
[1. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy polgári lakás nappalija látható. A kanapén egy ember ül, vele szemben egy másik ember ül egy széken és magyaráz neki, miközben a széken ülő ember lábánál egy kuvasz-szerű kutya fekszik.]
 
Tamás jobbkarján felgyűrte a kabátja ujját és egy hosszú forradásra mutatott. Apám ugyanis nyolc éves korában leesett a fáról s ekkor egy ág annyira felhasította a karja húsát, hogy egész életében meglátszott a helye.

– Én ennek se hiszek, fráter. Ti amerikaiak mindenre képesek vagytok, még arra is, hogy ezt a forradást hamisítsátok.

...Jaj, jaj, most veszem csak csak észre, hogy mennyire elárultam, hogy nem vagyok gyakorlott író, mert folyton olyanokról beszélek, akik nem is szerepelnek történetemben. No de igérem, hogy ezentúl kordában tartom képzeletemnek szerte csapongó fürge madarait, és csak a legszükségesebbek elbeszélésére fogok szorítkozni... Folytassuk tehát azzal, hogy apám nemcsak gyárakat, hanem családot is alapított, nőül vevén egy egyetemi tanárnak a leányát. A Bardóczyak ősi fáján új, friss bimbók keletkeztek: két fiú és egy leány. A legidősebbik fiú Csaba, azután én, Zoltán, aki két évvel fiatalabb vagyok, és végül aranyhajú kicsi húgunk, Katóka, aki négy évvel fiatalabb, mint én. De nem sokáig élveztük az anyai szeretet melegét: hat éves voltam, mikor áldott lelkű, arany szívű édes jó anyánkat elveszítettük. A mi gondozásunkat édes anyámnak egy testvérnénje, a jó Málcsi néni vette át, akiben igazán második anyára találtunk.

Csaba bátyám úgy külsőleg, mint belsőleg tökéletesen apámra ütött, azzal a különbséggel, hogy édes apánk mérnöki tehetségei őbenne még fokozottabb mértékben megvoltak. Már gyerek korában örökké masinákat rajzolt és készített. A Sajó mellett levő szalóczi vasgyárunkban ő egy egész gépműhelyt rendezett be magának s a legnagyobb öröme az volt, ha itt dolgozgathatott, fúrhatott és faraghatott. Tíz éves korában kapott egy zsebórát. Első dolga volt ennek a belső szerkezetét kivenni s egy általa épített kis hajóban elhelyezni, úgy, hogy az óra rúgója a hajócskát a Sajó vizén ide-oda hajtotta. Tizenkét éves korában egy saját találmányú telefonvezetékkel kötötte össze Málcsi néni szobáját a konyhával s a néni ezen keresztül parancsolgatott a cselédeknek.

Ami engem illet, megvallom őszintén, hogy én bizony minden tekintetben sokkal szerényebb tehetséggel vagyok megáldva, mint akár apám, akár bátyám. Résztvettem bátyámnak masinákkal való foglalkozásában, mert ezt játéknak tekintettem, mely szórakoztatott. De nem nagyon tudtam segíteni és kezére járni Csabának, csak mulattam azzal, amit ő már elkészített. Különben is jobban szerettem félrevonulva a könyveket bújni. Apám azonban hamar fölfedezte, hogy van bennem hajlam a vegyészet, vagyis a kémia iránt és ki is jelentette, hogy nagyon örülne, ha a vegyészi pályára lépnék, mert erre a foglalkozásra Magyarországon még szép jövő vár. Egyelőre én is, mint Csaba bátyám, reáliskolába jártam, azzal a kilátással, hogy majd az egyetemen a vegytani tudománynak fogom szentelni magamat.

Még egy fiatalemberről kell megemlékeznem, aki olyan bizalmas viszonyban volt velünk, mintha a családunkhoz tartoznék. Ez, a Csaba bátyámnál három évvel idősebb Pelterini Sándor, apámnak, bátyám mellett legmegbízhatóbb és leghasználhatóbb munkatársa és munkása. Mi otthon röviden csak Sandrónak neveztük őt, ami az ő olaszra fordított keresztnevének (Alessandro) megkurtításából ered. Fia volt apám egyik Tirolból Budapestre származott olasz munkásának, aki sok éven keresztül nagyon ügyesen és híven szolgált valamelyik gyárunkban. Apám nagyon szerette és jó hasznát vette, s mikor meghalt, az özvegyének is adott valamelyes foglalkozást, amelyből meg tudott élni és egyetlen fiát fölnevelni. Ez a fiú Sandro volt, egy eleven eszű, jó kedvű, rokonszenves fiú, aki gyerekkorában sokat járt hozzánk és mi nagyon szerettük. De megvolt az a hibája, hogy könnyen megsértődött, hamar haragra lobbant és a szeretetből mindjárt átcsapott a gyűlöletbe. Néha még az anyjával is szembeszállott és az özvegy nem egyszer jött sírva az édes apámhoz, aki aztán segített szegénynek a rakoncátlan gyereket megfékezni. Emellett azonban rendkívül ügyes mehanikussá, vagyis gépésszé fejlődött, s már siheder korában rendkívül használható munkás volt. Különösen a finom és kényes munkára volt a keze roppant alkalmatos. Ezt ő is tudta és igen elbizakodottá lett. Csabával sokszor dolgoztak együtt, s bátyám sokat tanult tőle. De azért nem igen fértek össze, mert bátyám is lobbanékony és emellett nyakas fiú volt, s a végletekig vitatkozott, ha valamiben azt hitte, hogy igaza van.

Apám nem egyszer figyelmeztetett, hogy a Sandróval való érintkezésben óvatosak legyünk, mert számos hibát kezd a fiúban felfedezni. Irigy, – úgmond, – nagyravágyó és sorsával elégedetlen. Legyünk vele szemben mindig barátságosak és engedékenyek, nehogy azt higyje, hogy lenézzük, amiért egyszerű munkásembernek a fia. A munkát se nagyon szerette Sandró, s már inasgyerek korában elcsatangolgatott, kétes értékű barátai társaságában.

Apám különben úgy bánt vele, mintha nevelőapja volna, s húsz éves korában már munkavezető volt a gépgyárunkban, igen jó fizetéssel.





II.

A huszadik század elején egy nevezetes találmány kezdte foglalkoztatni az egész világot, de különösen a szakemberek társaságát. Ez a repülőgép volt. Apám addig, rendes vállalatai mellett, úgyszólván üres óráiban, szórakozásképpen a tenger alatt járó, úgynevezett búvárhajó kérdésével foglalkozott. Legtitkosabb műhelye az ehhez tartozó dolgokkal volt berendezve. Nem egyszer kiment külföldre és számos hónapokat töltött angol és német hajógyárakban. Voltak neki mindenféle tervei, eszméi és rejtelmes munkái, melyekbe Csaba bátyám is be volt avatva, sőt Sandro is nem egyszer segített neki kisebb fajta hajócskákat elkészíteni.

Hanem mikor a repülőgép feltűnt, egész érdeklődése egyszerre efelé fordult. Rögtön kiutazott külföldre és mindenütt megfordult, ahol repülőgépeket gyártottak és velük kísérleteztek. Bérbe adott birtokunk szépen jövedelmezett, vállalataink virágoztak, az amerikai pénz igazán szerencsét hozott nekünk és így apám megengedhette magának, hogy tudományos kedvteléseire bőven költekezzék. Minduntalan hatalmas ládák érkeztek külföldről, tele mindenféle géprészekkel és szerszámokkal. Apám és Csaba nem titkolództak előttem, de nem is avattak bele rejtelmes munkáikba és jövendő terveikbe. Egyszer azonban Csaba mégis elárulta magát előttem. Együtt nyaraltunk mind, azon a sajóvölgyi gyönyörű kis szigeten, melyen a vasgyár mellett egy kényelmesen berendezett kastélyunk is volt. Én akkor végeztem a hetedik reált, Csaba a svájci Zürichből jött haza, ahol műegyetemi tanulmányait végezte és egy híres gépészeti iskolát is látogatott. Egy este Málcsi néni születésnapját ünnepeltük, s apám meglepetésképen kitűnő francia pezsgőt adott nekünk inni, melyet nemrég hozott magával Párisból. A pezsgő különböző hatással volt ránk. Málcsi néni és én ott a vacsoránál elaludtunk, ellenben Csabának a fejébe szállt, a nyelve megoldódott és mikor szobánkba mentünk lefeküdni, nem hagyott nyugalomra térni. Villogó szemekkel és kipirult arccal járkált fel s alá a szobában és egyre fecsegett.

– Te nem is álmodol arról, Zoli, hogy a mi apánk milyen nagy ember. Nem is sejted, hogy micsoda világraszóló tervei vannak. Egyik találmánya, igaz, hogy még nincs egészen készen, mesésen olcsóvá teszi a villamoserő előállítását. És egy görögdinnye nagyságú tömlőbe bele tud szorítani oly rengeteg villamoserőt, mellyel hetekig el tud hajtani egy röpülőgépet vagy egy hajót. Ehhez az erőhöz újfajta motort vagyis hajtógépet készül kitalálni. Azt akarom ezzel mondani, hogy már közel van ahhoz, hogy kitalálja. Olyan híres ember lesz, mint Franklin Benjámin vagy Edison. Csak attól félek, hogy nekem már semmi kitalálni valót nem hagy. Pedig én méltó fia akarok lenni az apámnak.

– Majd holnap folytatjuk, édes Csaba, – szóltam és nagyokat ásítottam, – roppant álmos vagyok.

– Hogy lehetsz te álmos, mikor arról van szó, hogy átalakítjuk a világot, – kiáltott Csaba és dühösen megrázott a két vállamnál fogva, – érted fiú? A Bardóczyak dicsőségéről van szó. Nekünk nem kell kőszén a villamosság előállítására, nekünk egyáltalán nem kell kőszén a gépek fűtésére és hajtására... Tudod, mit jelent ez? Eh, dehogy tudod!

– Nem tudom, édes Csaba, de majd holnap meg fogom tudni, – feleltem jámborul, azzal a fal felé fordultam és elaludtam.

Másnap reggel, mikor fölébredtem, az ágyam előtt egy széken Csabát láttam ülni, aki, úgy látszik, azt leste, hogy a szememet kinyissam.

– Te Zoli, – szólt, – micsoda szamárságokat beszéltem én neked tegnap este?

– Nem emlékszem semmire, nagyon sok pezsgőt ittam és nagyon álmos voltam.

– Nohát, ne is emlékezzél és ha eszedbe jut is, hát felejtsd el. Vannak dolgok, amelyekről még beszélni sem szabad. Én pedig megtanultam egyet, azt, hogy szeszesitalt nekem innom nem szabad. Mert akkor a szesz beszél belőlem és elnyomja a meggondolást.

Engem bosszantott egy kicsit, hogy ezekkel a dolgokkal még én előttem is titkolódznak. Elvégre én is Bardóczy vagyok és csak nem félnek attól, hogy elárulom a család titkait. Bosszúsan odaszóltam Csabának:

– Amibe Sandrót beavatjátok, azt elvégre nekem is elmondhatjátok, sőt tán még inkább.

– Ohó, öcsém, te csalódol, ha azt hiszed, hogy Sandró be van avatva a titkokba. Ő sok mindenben segít, mert tudod, hogy nagyon ügyes ember, de csak apánk utasításai szerint dolgozik és alapjában véve nem is sejti, hogy miről van szó. Ami pedig téged illet, ne félj, majd rád kerül a sor, sőt még nagy szükségünk is lesz rád, de most még fiatal és tanulatlan vagy... Sandróra visszatérve, hát ő egy nagyon ravasz fickó és sokszor beleütötte már olyan kényes dolgokba az orrát, amihez semmi köze sincs. Mindég szimatol apám körül, mint a vadászkutya. Mintha csak fürkészné és lesné a különböző titkokat és találmányokat.

– Ugyan hagyd el, Sandró jó fiú és szeret bennünket.

– No-no, én attól félek, hogy Sandró csak magát szereti és ha a maga érdekeiről lesz szó, mindenre képes. De majd vigyázunk rá.

Sandró szokása szerint ezen a nyáron is fölkeresett bennünket sajóvölgyi paradicsomunkban és két hétig nyaralt ott. Hónapok óta nem dolgozott már apám mellett, aki többnyire külföldön tartózkodott. Mialatt nálunk volt, élesen megfigyeltem, de semmi gyanúsat se találtam magaviseletében... azaz, hogy most jut eszembe, mégis történt valami, ami felkeltette a figyelmemet. Apám és Csaba váratlanul elutaztak valahova és mi négyen maradtunk otthon: Málcsi néni, Kató húgom, Sandró és én. Egy napon a gyümölcsös kertben, két fa közé kifeszített hálóban heverésztem, Málcsi néni pedig tőlem valami húsz lépésnyire a gyomláló lányokra felügyelt.Egyszerre csak bejött a kertbe Sandró és így szól nagynénémhez:
 
[2. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy kert látható fákkal. A rajz közelebbi felénél egy kerti szék látható, amire egy ember támaszkodik, aki a rajz távolabbi részén, egy fa alatt álló férfit és egy asszonyt figyel, akik egymással beszélgetnek.]
 
– Szabad kérnem nagysád a laboratóriumnak a kulcsát, ma alapos takarítást szeretnék ott csinálni.

– De hisz az nem a maga dolga Sandró, ezt Tamás egyenesen rám bízta és Csopákné az én felügyeletem alatt ezt minden reggel gondosan el is végzi.

– Tudom én azt nagyon jól édes nagysád, de ott olyan takarítást is kell csinálni, amit csak gépészember végezhet el. Csopáknénak ott nem szabad hozzányúlni semmihez, pedig ott van egy csomó finom műszer és kényes gépezet, melyet portól és nedvességtől egyenkint kell megtisztítani. Hát kérem szépen, erről van szó.

– Erről Tamás nekem nem szólt semmit, ellenben azt igen is megmondta, hogy az ő távollétében senkinek sem szabad a laboratóriumba belépni.

Sandró elnevette magát.

De nekem tán csak szabad, hiszen én százszor voltam ott.

– Igen, de nem egyedül, – akartam odakiáltani, de aztán meggondoltam magam és hallgattam.

– Sajnálom édes Sandró, – folytatta Málcsi néni, – de én Tamás parancsait szó szerint szoktam teljesíteni, mert nem akarok semmi hibáért felelősséget vállalni. Ha ez a finom takarítás, amit csak maga tud végezni, olyan fontos volna, akkor ő bizonyosan külön szólt volna nekem róla. Tudjuk, hogy ő sohase szokott megfeledkezni a legapróbb részekről sem.

Sandró megint nevetett, de nagyon erőltetetten és a hangján éreztem, hogy meglehetősen bosszankodik.

– No ez igazán mulatságos dolog, hogy legyen a gyárban egy olyan hely, ahova engem, akit kis gyerek korom óta ismernek, nem eresztenek be. Ugyan miért? Hiszen ösmerem azt a helyet, mint a tenyeremet, nem láthatok meg ott semmit, amit nem volna szabad látnom.

– Ugyan ne érzékenykedjék Sandró, mert még méregbe hoz. Csak nem hiszi, hogy bizalmatlankodom maga iránt, akit majdnem születése óta ismerek? De hát én ösmerem Tamásnak a bogarait és parancsait vakon követem.

Nagyon örültem Málcsi néni erélyes ellentállásának, mert a Csabával való beszélgetés kinyitotta a szememet és én határozottan gyanúsnak találtam, hogy apám távollétében egyedül akart bemenni az ő legtitkosabb műhelyébe. A jó Málcsi néninek persze eszeágába se volt Sandróra gyanakodni, ő csak szigoruan követte apám parancsait, akinek minden szavát szentírásnak tekintette. Én nem árultam el, hogy jelen vagyok és a beszélgetést hallottam, de mikor Sandró bosszúsan távozott, rögtön odamentem Málcsi nénihez és kijelentettem, hogy helyesen cselekedett. Sandrót azonban nem lepleztem le előtte, minek terheljem meg az ő jó tiszta lelkét ilyen dolgokkal. Sandrót azonban ettől kezdve még nagyobb figyelemmel kísértem és rájöttem, hogy a beszélgetést követő éjszakán a gyárhoz tartozó lakatos műhelyben dolgozott. Vacsora után mindjárt eltűnt, s mikor én lefekvés előtt még egy sétát tettem Málcsi nénivel a Sajó partján, Sandrót a lakatos műhelyben pillantottam meg. Körülbelül egy óra múlva, vétkezés közben megint Sandró jutott az eszembe. Magam se tudom miért, különös nyugtalanság fogott el és egy belső sugallatnak engedve, visszasompolyogtam a kovácsműhelyhez. Ott dolgozott Sandró, lámpafénynél, egyedül.


De bárhogy meresztettem a szememet, nem tudtam rájönni, hogy min faragcsál. Éppen meg akartam zörgetni az ablakot, mikor egyszerre egy gondolat villant meg a fejemben: ez az ember kulcsot csinál apám laboratóriumához. Úgy van, kulcsot. Vagy tán passzióból csinál valamit, mert hiszen dolga nincsen semmi? De hát miért akar ő mindenáron oda bejutni? Talán lopni szándékozik onnan valami értékes dolgot? Eh, vessük el ezt a gondolatot, ilyen gyanúsítást Sandró nem érdemel. Inkább hiszem, hogy tudományos kíváncsiságból akar oda bejutni, hogy megnézzen valami érdekes dolgot, amit apám nem mutatott meg neki. Ez is elég vakmerő dolog tőle, de mégis megbocsátható. Nekem azonban mindenesetre kötelességem meggátolni.

Futólépésben mentem Barkóhoz, a lakatos műhely vezetőjéhez, aki egyike volt legkitűnőbb öreg munkásainknak. Már félig le volt vetkőzve, mikor rárontottam.

– Nincs semmi baj, Barkó bácsi, de az jutott eszembe, hogy éjjel nem törhetnek-e be apámnak a laboratóriumába?

– Bejuthatnak, de csak úgy, ha a vasajtaját dinamittal felrobbantják.

– De hát a lakatját nem nyithatják ki tolvajkulccsal?

– Ez lehetetlenség. Hát nem emlékszik az úrfi, hogy a nagyságos úr ezt a lakatot Amerikából hozatta s újságban felszólította az ország összes lakatosait, hogy száz koronát fizet annak, aki azt álkulccsal ki tudja nyitni. Legalább kétszáz ember megpróbálkozott vele, nemcsak lakatosok, hanem betörő zsiványok is, akik még jobban értenek az ilyesmihez, mint mi. De egyiknek se sikerült. Valami különös fortélya lehet a dolognak.
 
[3. illusztráció (Grafika) - A garfikán egy falépcső vagy lejáró látható, ami az alagsori műhelybe fut, ahol egy satupad mellett egy férfi áll és dolgozik a nézőnek háttal. A távoli félhomályban egy állványos fúrógép sziluettje vehető ki.]
 
– Hátha vannak, akik ezt a fortélyát ösmerik? Például Sandró.

Az öreg élesen a szemem közé nézett.

– Miért éppen ő? Valami oka van az úrfinak, hogy éppen őt kérdezi?

Megmondjam neki? Lelkiismeretlenség volna meggyanúsítani Sandrót minden igaz ok nélkül. Hátha valami egészen ártatlan dologban töri a fejét.

– Nincs semmi okom, Barkó bácsi, csak éppen azért kérdeztem, mert ösmerem Sandrónak a rendkívüli ügyességét.

Ezzel ott hagytam az öreget. Első ötletem az volt, hogy lesbe állok a laboratórium környékén s várom a történendőket. De aztán elszégyeltem magamat, s elállottam szándékomtól. Lefekvés előtt azonban meglátogattam a laboratórium ajtaját, s megnéztem a híres lakatot. Fogtam egy kis fadarabot, s belenyomtam az ajtóba azon a helyen, ahol annak a két szárnya összeér. Ha az ajtót kinyitják, ennek le kell onnan hullania. Ezzel aztán lefeküdtem.

Másnap szokottnál korábban keltem fel s első dolgom volt a laboratórium ajtajához futni. Fadarabom a helyén volt, ezt az ajtót tehát ki nem nyitotta senki. Ellenben a lakat össze-vissza volt karmolva, a mi azt jelentette, hogy Sandró tényleg kísérletet tett a kinyitására. Mi lappang ez alatt?

Délben történt valami, ami egy kicsit enyhítette nyugtalanságomat. Sandró odafordult Málcsi nénihez és nevetve így szólt hozzá:

– Még most sem hajlandó engem beereszteni a titkos műhelybe?

– Nem én.

– No ezen csak Katóka fog búsulni, mert én az ő elromlott beszélőbabáját akartam helyreigazítani, ezt pedig csak a laboratórium finom műszereivel tudom megcsinálni.

Azzal hirtelen felkelt és otthagyott bennünket. Most már egyszerre ártatlanabb színben láttam az egész dolgot, bár megvallom őszintén, hogy nem igen tudtam hinni Sandrónak.

Mikor apám hazajött, Málcsi néni persze elmondta neki az esetet. Apám nem szólt rá semmit, de homloka összeráncolódott, és láttam, hogy nem tetszik neki a dolog. Úgy látszik, Pelterini Sándornak, vagyis Sandrónak egyéb is volt már a rovásán.





III.

Az erre a nyárra következő iskolai évben mind a hárman Zürichbe, ebbe a nagy svájci német városba kerültünk, ahol én a reáliskola nyolcadik osztályát végeztem. Csaba a műegyetemet és a híres gépészeti iskolát folytatta, Sandrót szintén egy gépészeti iskolába íratta be az apám, a hol tudományát tökéletesíthette. Ez idő alatt apám dolgairól nagyon keveset hallottam, csak a néha-néha érkező leveleiből láttam, hogy sokat jár az adriai tenger környékén, Triesztben, Fiúméban és Dalmáciában. Hogy mit csinált ott, arról nem írt és Csaba sem világosított fel.

Mi Csabával természetesen együtt laktunk két kényelmes szobában, Sandró nem messze tőlünk bérelt egy hónapos szobát. Éltünk csöndesen, minden esemény nélkül folydogált tovább medrében, különösen az enyém, mert hát még kisebb diák voltam. Csaba már ismert alak volt a zürichi diákéletben, mert hiszen már több év óta idejárt és számos jó barátra tett szert. Mind a ketten reggeltől estig szorgalmasan tanultunk és úgy tudtuk, hogy Sandró ugyanezt cselekszi. Ő különben a magánviszonyaiba nem igen avatott be bennünket. Azt láttuk, hogy gyorsan ösmerkedik és sok jó pajtásra tesz szert, ami nem is csoda, hisz kellemes modorú és simulékony fiú volt. Minket minden harmadik-negyedik napon felkeresett és ha a pénze elfogyott, rendesen Csaba segítette ki őt. Apám neki is épp úgy küldött havipénzt, mint nekünk, de Sandró sohse tudott kijönni vele.

A karácsonyunk nagyon szomorú volt, mert iskoláink igen rövid szünetet adtak és apánk nem engedte meg, hogy hazamenjünk az ünnepekre. A szent estét otthon töltöttük a Mayer családnál, ahol laktunk és mi is föltálaltuk a sonkát, hideg kolbászt, szalonnát és pogácsát, amit a kedves Málcsi néni volt szíves számunkra küldeni. Sandrót is meghívtuk erre a vacsorára, de ő nem fogadta el, mert ő már eligérkezett egy zürichi családhoz, hova egy pajtása vezette be. Én ezért nagyon dühös voltam reá és megbüntettem azzal, hogy nem adtam neki semmit a hazai küldeményből. Csak annyit engedtem meg neki, hogy ha nálunk volt, ehetett belőle.

A bús karácsonyért azonban vidám Szilveszterrel kárpótoltuk magunkat. A zürichi magyar diákok ugyanis az év utolsó napján nagy szilveszteri mulatságot rendeztek, vacsorával, tombolajátékkal, muzsikaszóval és dalolással. A mulatságot egy rendezőbizottság készítette elő, melynek elnöke Csaba volt, aki ebbe a bizottságba Sandrót is bevette. Aznap, mikor a rendezők névsora a zürichi lapokban megjelent, berontott hozzánk Sandró és így szólt:

– Kérlek Csaba, töröld ki nevemet a magyar rendezőbizottságból...

– Miért? Hiszen nem kerül több pénzedbe, ha rendező vagy is.

– Nem a pénzem miatt, hanem már bent vagyok az olasz bizottságban, mely szintén Szilveszter-estét rendez.

– Hogy kerülsz te oda? – szólt Csaba elámulva, – hiszen eddig semmiféle dolgukban nem vettél részt?

– De nagyon sok jó barátom van köztük, összejárok egy csomóval, nagyon kedvesen fogadtak és maguk közé számítanak...

– Hát mi nem fogadtunk kedvesen és nem számítottunk magunk közé? Hiszen Budapesten születtél és talán jobban beszélsz magyarul, mint olaszul. Különben tégy amit akarsz, mert még úgy találod magyarázni a szavaimat, hogy én könyörgök azért, hogy csapj fel magyarnak.

Mialatt ez a párbeszéd volt, a hazai szalonna ott állt az asztalon, mert tízóraira éppen falatoztunk egy kicsit. Sandró nagyokat nyelt és vágyó szemeket vetett feléje, én azonban hallván az ő beszédét, gyorsan összepakoltam a szalonnát és egyéb holmit és elzártam a kredencbe. Egyél makarónit, fiacskám, ha olasz vagy.

Sandró még egy darabig makogott és mentegetni próbálta magát, de mi nem is feleltünk rá és ő eltávozott.

A szilveszteri mulatság fényesen sikerült, valami hetvenen voltunk együtt magyarok. Sohse felejtem el azt a megható jelenetet, mikor éjfélt ütött az óra és mi együtt elénekeltük azt a régi bús dalt:

Mi füstölög ott a síkon távolba,

Talán bizony édes anyám hajléka.

Messze jártam, másutt is volt jó dolgom.

Hej de szívem csak azt mondja, jobb otthon.

Körülnéztem és láttam, hogy valamennyiünknek a szemében könny ragyogott.

Ez eset után Sandró jódarabig nem keresett fel bennünket. Január vége felé aztán egyszer csak beállít, köszön, közömbös dolgokról beszélget, majd nagy bámulatunkra odafordul Csabához és mintha mi sem történt volna, húsz koronát kér tőle kölcsön. Sohse felejtem el azt a fagyos hangot, melyen neki Csaba felelt.

– Maga nagyon furcsa ember, édes Pelterini barátom. Ha nekünk szükségünk van magára, egyszerre fölfedezi, hogy olasz és nem tartozik közénk. Ha pedig magának van szüksége ránk, egyszerre felfedezi, hogy magyar. Nem, Pelterini úr, csak forduljon az olaszokhoz, ahol magát annyira szeretik. Annak a húsz koronának sokkal jobb helye lesz valamelyik szegény magyar fiú zsebében...

Ezzel hátat fordított Sandrónak, akinek szemében dühös villámokat láttam cikázni, sőt arca is eltorzult a haragtól. Egy percig attól féltem, hogy valami goromba sértést fog bátyám fejéhez vágni, de úgy látszik, legyűrte mérgét, mert hirtelen megfordult és köszönés nélkül elrohant. Az ajtót azonban úgy bevágta maga után, hogy az ablakok is megrezdültek.

Megint hetekre eltűnt szemünk elől és jogosan hittük, hogy haragszik ránk. Egy délután azután megjelent nálunk Lobmayerné, Sandró szállásadó asszonya és igen furcsa híreket hozott a lakójáról. Ezelőtt tíz nappal két elegáns ruhát, fehérneműt és egy szép angol koffert vett, egy csomó holmiját összepakkolta és elutazott, nem tudni hová? Előbb azonban három hónapra kifizette a lakását, még pedig csengő francia aranyakkal, aminőt azelőtt sohse látott nála. Eltűnése után pár nappal egy olasz fiatalember kereste, aki abbeli gyanújának adott kifejezést, hogy Pelterini egy kicsit Párisba utazott mulatni.

Összenéztünk Csabával. Mi történt Pelterinivel? Mi keresete lehet Párisban és honnan vette a pénzt? Abból, amit apámtól kapott, tisztességesen megélhetett, de biztosan tudtuk, hogy félre nem tett semmit, sőt még apró adósságai is voltak. Itt tehát valami rejtéllyel állottunk szemben. Az olasz diákoknak az a hírük volt, hogy erősen kártyáznak. Más magyarázatát nem tudtuk adni a dolognak, mint hogy Sandró is erre adta a fejét és sok pénzt nyert. Csaba puhatolódzott is ilyen irányban az olasz diákok közt, de nem tudott meg semmi biztosat.

Lobmayerné látogatása után pár nappal nevezetes esemény történt Zürich városában. Éppen az uzsonnateánkat szürcsöltük Csabával, amikor fülűnket tompa vészharangkongás ütötte meg, aminőt még itt nem hallottunk. Figyeltünk.

– Talán tűz van? – kérdém.

– Nem, itt nem szokták félreverni a harangokat tűz esetén. Ez az Egyetemi Kör vészharangjának a kongása.

Ez egy történeti nevezetességű harang volt, mely az Egyetemi Kör palotája mellett álló régi toronyban függött. Állítólag abból a városból származott, amelyben Tell Vilmos, a híres svájci szabadsághős született, s azért úgy is hívták, hogy a Tell Vilmos harangja. Az összes zürichi diákok tudták, hogy ennek a harangnak a szava parancs és ha megkondul, ez azt jelenti, hogy minden becsületes diák azonnal siessen az Egyetemi Kör dísztermébe, mert valamelyes, a tanulóifjúságot érdeklő fontos ügyről van szó.

Kabátot és kalapot kapkodva magunkra, éppen távozni készültünk, mikor berohant hozzánk Ramming, az Egyetemi Kör elnöke, aki a szomszédunkban lakott és sétapálcájával hadonászva elordította magát:

– Ad arma juvenes! (Fegyverre ifjak!) Halljátok a vészharang kongását?

– Miről van szó, Ramming? – szólt Csaba.

– No csak rohanjunk, majd útközben elmondom. Hát fiaim, megint egy muszka gazsággal állunk szemben, mint tizenöt év előtt, mikor a harang utoljára megkondult. Rettenetes! Addig nem nyugszanak ezek az orosz ügynökök, míg ki nem pörköljük őket Zürich városából. Képzeljétek csak...

De nem folytathatta beszédjét, mert eközben egy csomó fiatalember csatlakozott hozzánk, sőt polgárok is, akik mind az Egyetemi Körbe siettek. Mert gondolhatjátok, hogy a Tell Vilmos harangjának a megszólalása az egész várost felizgatta. A negyedik utcában Ramming már valami hetven főből álló csoport élén rohant, minden fordulónál megállva és elordítva: Ad arma juvenes! Ramming pompás alak volt, bikaölő mészároslegényszerű termetével és hosszú, lengő sárga szakállával. A hangja is olyan volt, hogy a fülek repedeztek, ha elkiáltotta magát.

Az Egyetemi Kör díszterme zsúfolásig tele volt fiatal emberekkel, akik nemzetiségük szerint csoportokba állottak. Voltak ott magyarok, lengyelek, oroszok, németek, angolok és így tovább. Rammingot dörgő taps és hurrá kiáltás fogadta, ő rögtön az elnöki emelvényre sietett és mikor elbömbölte magát: Uraim, még a falak is megrendültek.

– Uraim ! – kezdé az elnök, – meghúzattuk a szabadság hősének harangját, mert újra a szabadság ellen követtek el merényletet, ezt pedig kötelessége a zürichi diákságnak megvédelmezni. (Kiáltások: Úgy van, úgy van, meg fogjuk védelmezni!) Uraim! Tudvalevő, hogy egész csomó orosz diák tanul a mi egyetemünkön, akik hazájukból, noha semmi rosszat nem cselekedtek, kénytelenek voltak a rendőrség üldözése elől elmenekülni. De az orosz rendőrség még itt se hágy nekik békét és itt a szabad Svájc földjén les reájuk és üldözi őket. Az Egyetemi Körnek az a hallatlan gyalázat esett tudomására, hogy a zürichi orosz főkonzulátus titkosrendőreivel két orosz diáktársunkat letartóztatta, a konzulátus helyiségébe hurcolta és várja az alkalmat, hogy onnan Oroszországba szállíttassa.

Ramming nem tudott tovább beszélni, mert szavaira irtóztató ordítás és dobogás keletkezett. Jó darabig tartott, míg hatalmas hangja úrrá lett a fölháborodás lármája fölött.

– Uraim! – folytatá, – indítványozom, hogy válasszunk egy öttagú küldöttséget, mely azonnal az orosz főkonzulhoz menjen és követelje, hogy elfogott diáktársainkat bocsássák szabadon...

Alig fogadtuk el ezt az indítványt és választottuk meg a kiküldendő bizottságot, a lengyel Krazsinszki ugrott az emelvényre, vagyis inkább az asztalra. Mikor a tömeg őt meglátta, egyszerre csend lett, mert mindnyájan ismertük az ifjú vértanút, aki már megkóstolta az orosz börtönöket, ahol már meg is korbácsolták.

– Fiúk! – kiáltotta a lengyel éles hangon és szavai úgy csapkodtak fölöttünk, mint viharban a nyugtalan sirály madarak a hajó fölött, – oh, ti nem tudjátok, mit szenved az ifjúság Oroszországban! Egy ártatlan megjegyzésért örökre kiragadják családja köréből. Fizetett kémek leselkednek ránk mindenütt, még Zürichben is és nekünk kötelességünk kikutatni, hogy ebben a mostani esetben kik voltak közöttünk a kémek és az árulók és kik játszották a mi bajtársainkat az orosz rendőrök kezére? Ezeket az árulókat ki kell taszítani a magunk köréből és megsemmisíteni. Azonnal jelentést kell tennünk a svájci kormánynál és rendőrségnél, de a magunk körében is szigorú vizsgálatot kell indítanunk. Most pedig indítványozom, hogy a küldöttséget kísérjük mindnyájan az orosz főkonzulátushoz...

Dörgő taps fogadta az indítványt és a következő percben az egész ifjúság a parkban és az utcán volt. Négyes sorokba állva megindultunk, a svájci himnuszt énekelve. Az utca tele lett kíváncsi tömeggel, mely csatlakozott hozzánk. Az orosz főkonzulátus utcáját azonban elállta a rendőrség, még csak közel se eresztettek, amit valóban okosan tettek, mert mi minden valószínűség szerint betörtük volna az ablakokat és letéptük volna az orosz címert. Azt azonban a rendőrség megengedte, hogy a küldöttség és még vagy tíz fiatalember fölmenjen a főkonzulhoz. A tíz közé nekem is sikerült becsuszamlani.

Az orosz főkonzul palotájának legnagyobb termében fogadott bennünket néhány idősebb ember társaságában, Ramming nagyon dühösen beszélt és valósággal megfenyegette a főkonzult, hogy a zürichi ifjúság szétszedi ezt az épületet, ha ki nem adják neki elfogott társait. A diplomata arcán a beszéd közben hol csodálkozás, hol boszúság mutatkozott. Mikor végre szóhoz jutott, szárazon és nyugodtan kijelentette, hogy nem érti ezt a lármát és tulajdonkép nem tudja, hogy miről van szó? Ramming mégegyszer hozzáfogott, de az orosz boszúsan közbevágott:

– Eh kérem, hiszen ez agyrém! Ki tette önöket bolonddá? Micsoda gondolat mi rajtunk követelni az eltűnt társaikat?

– Mindenki azt mondja, hogy önök tűntették el! – kiáltott merészen Ramming.

– Ki az a mindenki? – szólt dühösen az orosz, – ugye nem tudja, én se tudom, senki se tudja. Csak nem hiszik azt, hogy a főkonzulátus épülete tele van földalatti börtönökkel?

– Tán még azt is tagadja főkonzul úr, hogy Zürichben orosz titkos rendőrség működik?

– Eh, én nem tagadok semmit és nem is állítok semmit. Én csak tiltakozom az ellen, hogy ilyen illetlen lármával a nyakamra jöjjenek. Volt szerencsém!

Ezzel hidegen megbiccentette a fejét és otthagyott bennünket a faképnél. Képzelhető, micsoda nagy kavarodás támadt, mikor odakint várakozó társainknak elmondtuk a fogadás részleteit. A tömeg meg akarta rohanni és szétrombolni a konzulátus palotáját, de akkor nagy csapat lovasrendőr érkezett és kiszorítottak bennünket az utcából. Az óriásivá nőtt tömeg nagy zajjal végigvonult a városon, s a diákság mindenütt felszólította a zürichi polgárságot, hogy szintén tiltakozzék a szabad Svájc törvényeit megsértő merénylet ellen. Az Egyetemi Kör a város polgármesterénél is jelentést tett az esetről. Az este megjelenő lapokban azt olvastuk, hogy egy lengyel gróf ötszáz korona jutalmat tűzött ki annak, aki a diákok kémeit és árulóit felfedezi.
 
[4. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy város tere látható tele emberekkel, akik a nézőnek háttal álló férfit figyelik, aki egy emelvényről hevesen gesztikulálva beszél hozzájuk. Az emberek mögött a távolban lakóépületek, toronyházak, és a téren lévő lámpaoszlop sziluettje vehető ki.]
 
A város másnap is úgy zúgott-búgott, mint egy megütött méhkas. A különböző egyetemeken a tanárok sehol sem tartottak előadást. Az utcákon nagy csoportok alakultak, melyek mind ezt az eseményt tárgyalták. Táviratok érkeztek, melyek jelentették, hogy Svájc összes városainak tanulóifjúsága csatlakozott a zürichi diákok mozgalmához és követelte az elfogott orosz diákok szabadon bocsátását. A diákok minden városban tüntettek az orosz konzulátus ellen. Az Egyetemi Kör irodájában megjelent egy gyászba öltözködött asszony, egy orosz grófné, s a maga részéről ezer korona díjat tűzött ki azok számára, akik a diákok árulóit és kémeit felfedezik. Ramming, Csaba és a többi vezető azon tanácskozott, hogy Londonból hozatnak egy híres titkos rendőrt és azt bízzák meg a kutatással.





IV.

A diákforradalom első estéjén magam is résztvettem mindenben és Csabával együtt csak késő éjjel tértünk haza. Másnap azonban Csaba meghagyta, hogy csak menjek rendesen az iskolába, az iskolából pedig haza és ne vegyek részt semmi tüntetésben, majd ők, a nagyok elintézik a dolgot. Én természetesen szót fogadtam és bátyámat egész nap nem láttam. Még a vacsorámat is egyedül költöttem el, de akkor a kíváncsiság és az izgalom már annyira erőt vett rajtam, hogy amint az utolsó falatot lenyeltem, megszöktem hazulról és elindultam az Egyetemi Körbe. Amint a Szent Adalbert-utcán végig siettem, hirtelen eszembe jutott Sandró, aki itt lakott. Ugyan hazakerült-e már? Felnéztem szobájának erre nyíló két ablakára: világosak voltak. Ejnye, talán ő maga is otthon van. No én fel is nézek hozzá, hiszen elvégre nem haragszunk rá és Csabát is érdekelni fogja, ha hírt hozok róla.

Az előszobában Lobmayerné fogadott, aki rögtön megmondta, hogy a keresett úr itthon van, de emellett oly furcsa képet vágott, és oly titokzatosan integetett, mintha azt akarta volna hirtelenében tudtomra adni, hogy Pelterini úrnál nincs minden rendben. Már éppen kérni akartam, hogy magyarázza ki magát, mikor Sandró ajtaja egy kissé kinyílt, s ő maga erős, de bizonytalan, majdnem azt írtam, ijedt hangon kiáltott:

– Ki az, mit akar?

– Én vagyok, Zoltán.

Becsapta az ajtót, de rögtön újra kinyitotta és most már csöndesebb hangon szólt: No hát, gyere be!

Egészen nyájasan köszöntöttem be ezzel, hogy jóestét Sandró... és azzal akartam folytatni, hogy hála Isten, csakhogy megkerültél... de mikor ránéztem, elhalt az ajkamon a szó. Két arca halvány volt és beesett, szeme lázas fényben ragyogott, egy szót se szólt üdvözlésemre, a kezét se nyújtotta felém, csak zavarodottan bámult rám, mintha álmából riasztottam volna föl.

– Beteg vagy? – kérdém.

– Erre a megszólításra összerázkódott és rekedt hangon felelt:

– Igen, nagyon meg vagyok hűlve, a fejem is fáj, láz gyötör (itt kiszólt az ajtón), kérem, Lobmayerné, hozza már azt a mellteát. No ülj le, Zoli!

Leültünk és kínos csend következett. Annyira meglepett szánalmas külseje és modora, hogy nem tudtam szóhoz jutni. Végre nagy nehezen erőt vettem magamon és elkezdtem a beszélgetést.

– Hol jártál, Sandró?... Azaz, hogy nem ezt akartam kérdezni... mikor jöttél haza?

– Most estefelé érkeztem, – felelt alig hallhatóan.

– Eszerint még nem tudsz arról semmit, hogy itthon milyen nevezetes dolgok történtek?

Valami olyasfélét suttogott, hogy félfüllel hallotta és hogy az újságokból olvasott valamit. Én aztán, örülve, hogy van miről beszélnem, terjedelmesen elmondtam neki a tegnapi diáktüntetést, a jelenetet a főkonzulnál és hogy angol detektiveket fog a diákság hozatni a nyomorult árulók kikutatására.

Itt Sandró nagyot ütött az asztalra, fölugrott és elkiáltotta magát:

– Az nem lehet!

– Mi nem lehet? – kérdém elbámulva.

Egy párszor föl s alá rohant a szobában, majd megállt előttem és így szólt:

– Az nem lehet, hogy diákok árulták volna el az orosz fiúkat, kinek jutott eszébe ez az őrült gondolat? Hogy lehet a diákokat ilyennel meggyanúsítani?

– Pedig minden jel arra mutat, Sandró. Különben, ha a legfrissebb híreket hallani akarod, gyere velem. Most megyek Csabáért az Egyetemi Körbe.

– Szívesen mennék, – hebegte, – de nagyon rosszul vagyok. Le is fekszem, mihelyt megittam a teámat.

Fogtam a kalapomat és el akartam menni. Sajnáltam őt, de őszintén bevallom, rosszul éreztem magamat a társaságában. Mikor látta, hogy távozni készülök, megfogta a karomat. Ereztem, hogy a keze reszket.

– Hát azt nem is kérded, hogy hol jártam és mit csináltam?

– Minek, nekem nem tartozol számadással. És nem szidlak és nem vádollak...

– Köszönöm Zoli. Pedig én haszontalan fickó vagyok, a szidást és a vádat is megérdemlem. Kártyáztam és a nyert pénzen Párisba mentem mulatni.

– Mondtam, hogy én nem akarok tudni semmit, én nem vagyok bírád. Hanem azt látom, hogy nagyon rossz állapotban vagy, majd szólok Csabának és feljövünk hozzád együtt. Ne hozzunk orvost?

– Nem, nem, nekem nincs szükségem semmire.

Kezet szorítottunk, (a keze jéghideg volt) és én elsiettem. De bárhogy tépelődtem, még csak nem is sejtettem, hogy miféle betegség gyötörheti Sandrót. Az én tapasztalatlanságom is észrevett annyit, hogy nem annyira testi, mint inkább lelki kínok rágódnak rajta.

Az Egyetemi Kör összes helyiségei tele voltak izgatottan beszélgető diákcsoportokkal. A legújabb híreket tárgyalták, melyek közül az volt a legérdekesebb, hogy a svájci orosz követ megjelent Svájc miniszterelnökénél és tiltakozott a diákok vádjai és tüntetései ellen. Persze azt is kijelentette, hogy Svájc területén orosz titkosrendőrség nem működik. Csabát a nagy étterem egyik asztala mellett találtam meg, hol Ramminggal és nehány barátjával éppen vacsorált. Közöttük ült egy alacsony, köpcös, simára borotvált idősebb úr, akiről rögtön megtudtam, hogy egy hírneves angol rendőr, s azért jött, hogy a diákoknak segítsen kikutatni, hogy hova lettek az eltűnt fiatalemberek és kik lehettek a kémek és árulók? Csaba megengedte, hogy én is hozassak magamnak egy pohár sört, s én melléje ülve éppen Sandrót akartam szóbahozni, mikor a terem egyik sarkában óriási verekedés támadt. Orosz diákok hajba kaptak olasz kollégáikkal, mert az oroszok ama gyanújuknak adtak kifejezést, hogy az árulók és kémek az olaszok közül kerültek ki, akiknek körében nagyon sok a rossz tanuló és rossz magaviseletű, haszontalan ifjú. Még a tanárok jelentéseiből is ez tűnik ki. Ha Ramming és néhány tekintélyesebb alak közbe nem lép, s az olaszokat távozásra nem bírja, még összeverekedtek volna.

– Mindég ezek az olaszok, – szólt Csaba visszafojtott diihvel, – ők minden gonosz dologba bele vannak keverve. És ezekkel barátkozik Sandró!

Igaz, Sandró, hiszen én is erről akartam beszélni. Részletesen elmondtam Csabának a Sandrónál tett látogatásomat és különösen azt, hogy milyen aggasztó állapotban találtam. Csaba figyelmesen hallgatta és láttam, hogy jó szíve rögtön fölülkerekedett és elfelejtette Sandróra való neheztelésünket.

Csak fizetek és tüstént felkeressük, – szólt, – igazán kezdem röstelni, hogy komolyabban nem érdeklődtünk iránta. Elvégre ha haragban vagyunk is, szegénynek kívülünk senkije sincs ebben az idegen városban.

Pár perc múlva már útban voltunk Sandróhoz. Ott azonban nagy meglepetés várt ránk. Lobmayerné azzal a hírrel fogadott, hogy amint én kihúztam a lábamat, Pelterini úr szó nélkül elrohant hazulról. Valami nagy baja lehet annak a szegény fiúnak, tette hozzá az öregasszony, mert egészen meg van zavarodva...

Csaba merően nézett maga elé, s aztán halkan így szólt:

– Előlem szökött meg. Nem akar velem találkozni. Vagy ami még rosszabb, nem mer velem találkozni.

– Hogy érted ezt, Csaba? Miért ne merne?

– Ezt nem is sejtem...

Egy darabig hallgatott, aztán elkiáltotta magát:

– Szent Isten! De hisz ez lehetetlen!

Ijedten kérdeztem:

– Mi az, Csaba? Mi jutott eszedbe?

– Ki se merem mondani, Zoli. Ugyebár kártyázást emlegettek? Hátha Sandró hamisan kártyázott és csalással szerezte az aranyakat?

– Ez borzasztó volna! – suttogtam halkan, éreztem, hogy összeszorul a szívem.

– Nem egyszer hallottam, – folytatta Csaba, – még az olaszoktól is, hogy Sandró rossz társaságba keveredett, silány cimborákkal adta össze magát. Honnan vette volna a pénzt a párisi utazásra?

Eközben már hazafelé ballagtunk, még pedig meglehetős szomorú kedvvel. A sötét utcák teljesen néptelenek voltak, s hideg szél, a tél utolsó lehelete süvített végig rajtuk. Merre barangol most az a szegény fiú és ki elől menekül? Talán a rossz lelkiismerete kergeti?... De hát miért? Mit tett tulajdonképen? Szerettem volna Csabától bővebb felvilágosítást kapni, de ő oly végtelenül komornak látszott, hogy nem mertem faggatni. Azt azonban elhatároztam, hogy holnap mindent megírok apámnak.





V.

Másnap reggel amint fölkeltünk, Sandró lakására siettünk és ott meghökkenve értesültünk, hogy nem tért haza egész éjjel. Ez alatt már igazán valami komoly, nagy bajnak kell rejlenie. De sejtelmünk se volt róla, hogyan fogjunk hozzá a titok kibogozásához. Különben a kellő nyugalmunk se volt hozzá, mert a városban óriási zenebona uralkodott. Körülbelül háromezer diák megszüntette az előadások látogatását és vagy gyülésezett, vagy az utcán tüntetett. A rendőrség közbelépett és egy csomó diákot letartóztatott, ami persze csak növelte az izgalmat és forrongást. Egyelőre arra határoztuk magunkat, hogy apánknak táviratot küldünk Sandró dolgáról, s éppen ezt akartuk feladni, mikor magunk kaptunk sürgönyt, még pedig apánktól, aki jelentette, hogy másnap a déli gyorsvonattal érkezik. Ez váratlan és meglepő hír volt. Mi lehet jövetelének az oka?

Oh de jól esett megölelnünk, összecsókolnunk a mi drága jó apánkat, akit tavaly szeptember óta nem láttunk. Oly jól esett látnom magas, okos homlokát, mely mögött oly nagy gondolatok tanyáztak, olyan jól esett benézni átható, éles tekintetű és mégis oly jóságos, szelíd szemeibe, melyekből annyi szeretet sugárzott felénk. Mily boldogok voltunk, mikor kétfelől belekapaszkodva, hozzásimulhattunk! Otthon egy fél óráig egyebet se tettünk, mint egymásban gyönyörködtünk, mialatt ő kényelembe helyezkedett és holmiját kipakolta. A pakkolmányok közt nem utolsó volt Málcsi néninek egy pogácsaküldeménye, amelynek elfogyasztásához persze rögtön hozzáfogtunk.

Édes jó apám fél Európán végig cipelte ezt a zsíros csomagot, mert tudta, hogy ezzel is örömet szerez nekünk.

Ebéd után rögtön elhelyezkedtünk az úgynevezett biflázó sarokban, mely állott egy széles díványból tele vánkosokkal, előtte öreg karosszékek és apró asztalok, ahol mi Csabával rendesen tanulni szoktunk. Apám leült, én melléje és puha, finom, de erős kezét két tenyerembe fogtam, míg Csaba velünk szembe helyezkedett el.

– Kedves fiaim, – kezdé apám, – nagyon fontos ügyek hoztak ide, melyek életetek eddigi sorát egészen át fogják alakítani. Te Csaba fiam, egyetemi vizsgáiddal teljesen rendben vagy és így minden halasztás nélkül jöhetsz velem haza. Neked Zoli fiam, adok öt-hat hetet, hogy a nyolcadik osztályból a vizsgát letedd. Akkor aztán te is rögtön jösz, mert otthon nagyobb szükség van reád.

Hurrá! – kiáltottam örömömben és egy pár vánkost a levegőbe dobáltam, – legyen nyugodt apuskám, hat hét alatt a vizsgámmal rendben leszek.

– Ezt vártam tőled. Most azonban, mielőtt tovább mennénk, egy dologgal tisztába kell jönnöm. Mi van Sandróval?

– Hát apa tud róla valamit? – kérdeztük elbámulva.

– Tudok egyet-mást, épp azért szeretnék tudni mindent. Ezelőtt pár héttel levelet kaptam tőle, melyben egészen röviden, száraz hangon megköszöni a sok szívességet, amit eddig tettem vele, kijelenti, hogy több pénzt nem fogad el tőlem, mert ezentúl a maga feje szerint fog élni. Azután megírja, hogy utazni szándékozik Franciaországban, Angliában, sőt talán Amerikában is, és mindenütt munkát keres, hogy megélhessen. Kijelenti, hogy megunta eddigi életét és világot akar látni. Nemsokára ezután egy másik levelet kaptam tőle, melyben egészen más húrokat penget. Azt mondja, hogy szeretne megmaradni továbbra is nálunk, de nem úgy, mint eddig, hanem akképen, hogy bevegyem őt dolgozótársnak legtitkosabb munkáimba, összes bizalmas műhelyeimbe és laboratóriumaimba. Neki, úgymond, nagyon fáj, hogy bár gyerekkora óta ösmerem és mellettem dolgozik, nem avatom be teljes bizalmamba és mindég kizárom onnan, ahol legfontosabb és legértékesebb találmányaimon dolgozom... azután kaptam egy táviratot, melyben csak annyi volt, hogy elutazik és egyhamar nem fogom látni. Közben megtudtam, hogy az édes anyjának ötszáz koronát küldött... Erre én egy nyilat- kozatot küldtem ide, melynek ma este kell a zürichi lapokban megjelennie. Ebben tudtára adom neki, hogy ma Zürichbe érkezem, keressen fel rögtön a fiaimnál és minden dolgát rendbe fogjuk szedni. Egyebet nem tudok. Magyarázzátok meg, hogy mit jelent mindez?

Sorba elmondtuk Sarló viselt dolgait. A karácsonyi és szilveszteri eseteket, az elhidegülést, a kölcsönkérést, az összeveszést és a szakítást. Elmondtuk a gyanús aranyakat és a párisi kirándulást... de itt meghökkentünk és zavarodottan néztünk össze Csabával... apánk észrevette ezt és így szólt:
 
[5. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy polgári lakás nappalija látható. A szobában egy férfi ül a kanapén a nézőnek bal oldalt. A kép távolabbi felében két férfi beszélget egy nagy ablak előtt. A férfi őket figyeli. Az ablakban városi épületek sziluettje vehető ki. A grafika előterében egy asztal látható két kinyitott könyvvel. Az asztal előtt a kép előterében egy szék látható, aminek ülőkéjén, egy polgári férfikalap van.]
 
– Na mi az? Valamit el akartok hallgatni?

Nem feleltünk. Bátyám fölugrott és néhányszor izgatottan végig sétált a szobán, aztán megállt apánk előtt és szólt:

– Apa biztos lehet a felől, hogy nem akarunk előtte semmit elhallgatni, de nagyon szeretném megrágni a mondanivalómat, mert nem akarom Sandrót ártatlanul gyanúsítani. Ő ebben a dologban olyan furcsán viseli magát, mintha valami szörnyű bűn tudata nyomná a lelkét. És éppen ezért nekünk egy borzasztó eszme villant meg a fejünkben... az, hogy Sandró talán hamis kártyázással szerzett pénzt magának...

Apám összerezzent, mintha kígyó csípte volna meg és elkomorult arcát két tenyerébe hajtotta. Hosszú csend támadt. Súlyos dolog volt ez, de hát apánk előtt ki kellett rukkolnunk legtitkosabb gondolatainkkal is, hogy ő is könnyebben megérthesse Sandró különös magaviseletének okát. Éppen meg akartam szólalni, mikor odakint az utcán óriási lárma, kiabálás és ordítozás támadt. Az ablakhoz rohantunk és fölszakítottuk. Ramming lakása előtt, mely mint említettem, hozzánk közel volt, óriási tömeg gyülekezett és tüntetett. Csaba rögtön fölvilágosított az okáról. A városban az a hír volt elterjedve, hogy a rendőrség Rammingot is le akarja tartóztatni, mert lázította a tanuló ifjúságot, s most a diákság odagyűlt, hogy elnökét megvédelmezze.

– Valamit olvastam róla, – szólt apám, – miből áll tulajdonképpen ez a zenebona?

Csaba elmondta neki a legapróbb részletekig. Nagy bámulatomra úgy vettem észre, hogy apám egyre fokozódó izgalommal hallgatja. Egyszerre csak parancsoló hangon meghagyta, hogy csukjuk be az ablakokat és legyünk csendesen. Aztán hanyatt feküdt a kanapén és tekintetét merően a plafonra szegezte. Mindég így szokott tenni, ha erősen gondolkozott valamin. Mi pedig félrevonultunk egy másik sarokba és feszült várakozással lestük, hogy apánk min gondolkozik? Kis idő múlva odaintett bennünket, maga elé ültetett és kérdé:

– Van rá bizonyítékotok, hogy Pelterini kártyázott, sőt mi több, hamisan kártyázott?

– Olyan bizonyítékunk, mely a törvényszék előtt is megállana, nincs. De az bizonyos, hogy az olasz diákok könnyelmű, kártyás hírben állanak.

– Megálljunk csak, – szóltam közbe, – hiszen Sandró maga vádolta magát, mikor nála voltam akkor este. Nekem eszemágában sem volt rágondolni, mikor egyszerre csak azt kezdte emlegetni, hogy ő milyen nagy bűnös, és hogy kártyás...

Megdöbbenve vettem észre, hogy egyszerre apám arca majdnem sárga lett.

– Biztosan emlékszel erre, Zoli fiam? Mert ez nagyon fontos vallomás. Ha Sandró a kártyázásban, pláne a hamis kártyázásban bűnös, akkor sohse jut eszébe, hogy ezt ő maga felhozza, sőt ha más felhozta volna, hát körömszakadtig tagadta volna. Mit bizonyít ez, fiam?

Feszülten figyeltünk apámra, hogy mit akar kihozni belőle.

– Ez azt bizonyítja, hogy ő egy szörnyű tettet követett el, amit még a hamis kártyázásnál is rosszabbnak tart. És semhogy amaz kisüljön, inkább a kártyázást vállalja. Most már nézzünk ennek a kártyázásnak komolyan a szeme közé. Kikkel játszott ő? Dúsgazdag milliomosokkal, akiktől sok pénzt lehet nyerni? Dehogy, magához hasonló szegény diákokkal. Hát nyerhetett ezektől annyi pénzt, hogy küldhetett az anyjának ötszáz koronát, kifizethette három hónapra a lakásbérét, vehetett magának két öltözet divatos ruhát? Világos, hogy ennyi pénzt nem nyerhetett, ezeknek a társaságában, akármilyen gonosz szerencsejátékokra is adta magát holmi éjjeli kártyabarlangokban. Világos tehát, hogy akármit mond is Sandró, ő nem kártyázásból szerezte azt a pénzt. De hát miből?

Hirtelen összenéztünk Csabával, mind a ketten csak úgy reszkettünk az izgalomtól.

– Szent Isten, – kiáltott Csaba, – oh apám, hát ez lehetséges volna, hogy ő volt a kém és az orosz diákok árulója, és nyomorult hitvány muszka Judáspénzzel van tele a zsebe?

Apám mély szomorúsággal mellére horgasztotta fejét, ami nem jelenthetett mást, mint hogy Csabának igaza van.

Halotti csend támadt a szobában, csak nagy messziről hallatszottak oda a tüntető diákság kiáltozásai. Ha ezek tudnák, hogy mi miről beszélgetünk! Istenem, vak dühükben még minket is megtámadnának! Leroskadtam a díványra és izzadt homlokomat törölgetem. Végre is apám törte meg a csendet:

– Mikor Csaba említette, hogy az orosz konzulnak fizetett kémei és árulói vannak a diákok között, kezdett derengeni bennem, hogy ezzel lehet összefüggésben a Sandró bűne... oh mert a muszkák jól fizetik az ő embereiket és egy ilyen könnyelmű gyerek, mint Sandró, hamar kelepcébe kerülhet... Szegény anyja, ha megtudná, tán a szíve meghasadna... Isten irgalmazzon a szerencsétlen ifjú bűnös lelkének!

– Nem úgy, apám! – kiáltott Csaba szenvedélyesen és ökölbe szorította mind a két kezét, – vesszen a bűnös és verje meg az Isten a gazembereket, kik hálójukba csalták ezt az embert.

– Azt mondod Csaba, hogy vesszen a bűnös! Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy mi jelentsük fel Sandrót mint árulót?

– Azt nem tehetnök, még ha bizonyítékok lennének is ellene a kezünkben, mert legyen nyugodt apám, hogy ő megszökött és hiába üzen neki, nem fog visszatérni Zürichbe. Megijedt a diákok forrongásától és az angol titkosrendőr kutatásaitól.

– Nos fiam, én mindent el fogok követni, hogy vele találkozzam. Annak a kérdésnek, hogy bűnös-e vagy ártatlan, tisztán kell állania előttünk. Most pedig térjünk át a magunk dolgaira.

Apám felhajtott egy pohár friss vizet, hogy izgatottságát némileg csillapítsa, aztán hátratette kezeit és lassú léptekkel fel s alá kezdett járkálni a szobában. Egyszerre csak beszélni kezdett és mi feszülten figyeltünk reá. Elmondta, hogy odahaza összes gyárai és vállalatai virágoznak, s kitűnő munkásokkal és vezetőkkel lévén ellátva, jóformán maguktól működnek, úgy, hogy neki semmi munkát és gondot nem okoznak. Ő tehát most már egész működését a repülőgépnek és búvárhajónak szentelheti. Hogy ezt zavartalanul, a világtól félrevonulva és senkitől nem is sejtve tehesse, az adriai tengeren megvette Lagoszta szigetét, s ott gyönyörűen berendezkedett. Van ott gyár, többféle műhely, laboratórium, mindennel felszerelve, ami hajók és gépek készítéséhez szükséges. Lassan-lassan szállított oda mindent, ami kell, legrégibb és legmegbízhatóbb munkásainak segítségével, akik maguk is ott vannak már, anélkül, hogy sejtenék, a világ mely részében tartózkodnak... Most hát aztán hozzáfoghatunk teljes erővel mindenféle hajó építéséhez, mert ott áll rendelkezésünkre a végtelen tenger. Apám megállt előttem, megsimogatta arcomat és így szólt:

– Nos, kedves Zoli fiam, most már te is ösmered Lagoszta titkát és én áldom a gondviselést, mely azt sugallta, hogy oly roppant titokban csináljak mindent.

– Igen, – szóltam duzzogva – még engem se avattak bele semmibe se.

– Ne vedd rossz néven, édes fiam, de ennek így kellett lennie, – szólt apám engesztelően, – és én áldom az eszemet, hogy így cselekedtem. Valami belső sugallat folyton azt mondja: Vigyázz, légy óvatos, rejtsd el titkaidat, mert kémek leselkednek reád. Se téged, se Málcsi nénit nem avattalak bele ezekbe a dolgokba és miért? Mert ha ti tudtatok volna mindent, akkor Sandró is tudott volna mindent. Mert a ti bizalmatlanságot nem ismerő tiszta lelkekből ő hamar kicsalta volna a hasznos tudnivalókat. Én pedig nem akartam, hogy ő tudjon valamit, mert ösmertem hiú, nagyravágyó természetét, nem bíztam benne. És íme csak most sül ki, hogy mennyire igazam volt, mikor kizártam őt bizalmasaim köréből. Most egészen az ő kezében, egészen az ő martaléka lennék.

Egy darabig gondolkozva nézett maga elé, s aztán folytatta:

– Eszembe jut, hogy mikor munkaközben néha úgy véletlenül Sandróra néztem, gyakran olyan különös kifejezést találtam rajta, az arcán vagy a szemeiben. És ez a felfedezés óvatosságra intett. Mintha irigységet, vagy ellenséges indulatot láttam volna tekintetében villogni, sohasem láttam meg benne a hálás tanítványt, aki szeretettel figyel mesterére, hanem inkább a vadállatot, aki mohón lesi zsákmányát. Oh mily szerencse, hogy úgy beleláttam a lelkébe!

Kopogtattak az ajtón és egy hordárféle ember lépett be levéllel. A levél Sandrótól jött és így szólt:
 
Igen tisztelt uram!
Olvastam felszólítását az újságban és kérem, legyen szíves azonnal meglátogatni, de egyedül és lakáscímemről se szóljon senkinek. Lakásom Zerge-utca 7-ik szám, II-ik emelet 5-ik ajtó. Kiváltó tisztelettel
Pelterini Sándor.
 
Hát elhagyta a régi lakását? Ugyan miért? Bizonyosan azért, hogy nehezebben akadjanak reá. Elővettük Zürich város térképét és kikerestük a Zerge-utcát. Bizony az a külvárosban meglehetős félreeső helyen volt, s ha attól nem féltem volna, hogy kinevetnek, megkértem volna apámat, hogy ne menjen el, mert hátha holmi gonosz emberek kelepcébe csalják. Én most már Sandróról minden gonoszságot föltettem. Apám megcsókolt bennünket, s aztán eltávozott, mi pedig lázas izgatottsággal vártuk visszatértét.





VI.

Édes apánk jó két óra múlva tért vissza. Olyan sápadt volt, mint a fal és mi ijedten néztünk rá, mert azt hittük, hogy valami baja van. Jóságos arcát soha ilyen szomorúnak nem láttam. Kérésünkre megnyugtatott, hogy nincsen semmi baja, csupán lelkifájdalmak bántják, mert valósággal szenved Sandró gonoszsága miatt.

– Soha életemben emberben így nem csalódtam, – mondá apám, – kígyót neveltünk fel keblünkön. Családtagnak tekintettük, mindég csak jóságot és szeretetet tapasztalt részünkről és mindezt egyszerre elfelejtette, mintha csak vizes spongyával kitörölték volna a lelkéből. No de üljünk le, majd elmondom részletesen a dolgot.

Helyet foglaltunk a biflázósarokban és szóról-szóra itt adom apám elbeszélését.

A levélben jelzett cím alatt nem találtam meg Pelterinit. Egy középkorú férfi fogadott, aki németül beszélt, de nem volt német, hanem vagy orosz, vagy olasz. Mikor megmondtam, kit keresek, azt felelte, hogy Pelterini úr nincs itt, hanem majd ő elvezet hozzá. Úgy, gondolám magamban, hát két lakása van ennek az óvatos fickónak? Nagyon féltheti a bőrét, hogy így bujkál.
 
[6. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy mezővárosi lakóházak között futó macskaköves utca látható. A kép előterében a nézőnek háttal egy polgári ruhában lépegető férfi távolodik, karján átvetett kabáttal és a kezében egy polgári kalappal, amit épp a háta mögé tart. A távolodó utca végé más gyalogos sziluettje is kivehető.]
 
A férfi vezetése alatt jó húsz percig barangoltunk a külváros apró utcáiban, s végre befordultunk egy házba, melynek első-emeletén megtaláltam Pelterinit. Természetesen nem nyújtottunk egymásnak kezet. Rögtön láttam rajta, hogy nagy zavarban van, alig tudott valami köszönésfélét kimakogni, eltartott pár percig, míg összeszedte magát. Miután egy darabig figyelmesen szemléltem és igyekeztem a lelkébe látni, végre megszólaltam:

– Eljöttem, Pelterini úr, hogy a köztünk fennforgó dolgokat megbeszéljük.

Bardóczy úr engem eddig nem magázott és Sandrónak szólított, – felelt ő fojtott hangon.

– Igaz, így volt, amíg ön a családunkhoz tartozott. De hát elszakította magát tőlünk és most úgy látszik, idegennel állok szemközt.

Lesütötte a szemét és halkan így válaszolt:

– Az nem bizonyos. Ha megegyezünk, még visszatérhet a régi állapot.

– Hogy érti ezt?

– Megkapta több rendbeli leveleimet és a táviratomat?

– Megkaptam, de nem tudok belőlük eligazodni.

– Majd mindjárt mindent meg fog érteni, Bardóczy úr. Először is meg kell tudnia, hogy kártyán (itt megállt és ismételte:) kártyán nagy összeg pénzt nyertem, amennyi még sohse volt a kezemben. Elhatároztam, hogy felhasználom az alkalmat és nagyobb utazást teszek a világban. Ezalatt barátaim folyton azt beszélték a fülembe, hogy minek kötöm magamat egy helyhez, az ilyen képzett, iskolavégzett munkás, helyesebben gépész, külföldön sokkal többet kereshet, mint otthon. Azután az jutott az eszembe, hogy mégis Bardóczy úr mellett maradok, ha javít az állásomon, amit úgy értek, ha bevesz munkatársnak nagyszabású terveibe és új találmányaiba. Bardóczy úr tudja, hogy ezt tehetségeimnél fogva megérdemlem és hogy minden dolgában nagy segítségére lehetek, jobban mint bárki más, még Csabát se véve ki. Én nem tagadom, hogy nagyravágyó ember vagyok és érzem, hogy elég erő van bennem arra, hogy vagyont és talán hírnevet is szerezhetek...

Mialatt beszélt, nagyon élesen a szeme közé néztem és ő az arcomon valami kételkedő kifejezést láthatott, ami megzavarta. Elég az hozzá, hogy elkezdett makogni és teljesen belezavarodott a mondókájába. A hitvány lélek elárulta magát. Egyszerre beláttam a kártyáiba. Minden szava hazugság volt. Csak azért akart mellettem maradni, hogy titkaimba belehatoljon, s aztán eláruljon. Azok, akik az orosz diákok elárulását megfizették, bizonyára ezért is jó pénzt igértek és a szerencsétlen ifjú, úgy látszik, teljesen a hálójukba került. A pénz ördöge egészen a hatalmába kerítette.

Igyekeztem jámbor arcot vágni, s úgy tettem, mintha zavarát nem vettem volna észre. Egy darabig még engedtem, hogy kínlódjék és keresse a szavakat, aztán megszólaltam:

– Teljesen értem, Pelterini úr, hogy mit akar. De nagyon csalódnék, ha nagyravágyását az én vállalataimhoz fűzné. Nem tervezek én semmiféle egetverő dolgot, bár igaz, hogy a legújabb találmányokat folyton figyelemmel kisérem, s igyekszem egy s más téren valami keveset teremteni. De lássa, az én berendezésem oly kicsinyes és csekély, hogy számba se jöhetek a nagyszabású vállalatok mellett. Ha ön hajlandó nálam maradni, átadom önnek erdélyi gyáram vezetését, ami bizony nem megvetendő állás...

Gúnyos mosolygás jelent meg Pelterini arcán.

– Ön tehát el akar engem dugni az erdélyi hegyek közé? Ahol ne lássak és ne halljak semmit?

– Eldugni, én, önt? Ugyan miért?

– Azt Bardóczy úr jobban tudja mint én, de majd én is meg fogom tudni...

A mondat utolsó része csak úgy hirtelen kiszaladt a száján, s megdöbbent arcomról észrevette, hogy most többet mondott a kelleténél. Elkezdte szavait magyarázni, de alig tudott egy értelmes mondatot összehozni, annyira nehezen ment neki a tettetés és hazudozás. Ebből is látszott, hogy csak nemrég tért le a becsületesség ösvényéről. Én olyan ábrázáttal hallgattam, mintha minden szavát tiszta igazságnak venném. Végre meguntam már a fecsegését és közbevágtam:

– Mindez nem tartozik a dologhoz, a kérdés az, elfogadja-e ajánlatomat vagy nem, gondolja meg jól a dolgot, s aztán adjon feleletet. Most a pénz fejébe ment önnek, de fontolja meg, hogy azoknak a szegény diákoknak, akiktől ön olyan rengeteg összeget nyert, nem egyhamar lesz megint annyi pénzük, s így ön sokáig várhat az újabb szerencsére.

Miközben ezt mondtam, Pelterini halálsápadt lett. Egyszerre megrázkódott, felugrott és rekedt hangon elkezdett kiabálni:

– Mit beszél, Bardóczy úr? Én nem diákoktól nyertem, hanem egy éjjeli kártyabarlangban... ki merné ezt kétségbevonni?

És olyan arccal tekintett körül, mintha mindenkit meg akarna ölni, aki szavait nem hiszi el. Csillapítólag megszólaltam:

– Kérem, kérem, én most érkeztem Zürichbe és nem tudok abszolúte semmit az ön dolgairól. Nem értem, hogy miért jön annyira tűzbe.

Vadul nézett rám és megtörölte izzadt homlokát. Láttam, hogy itt minden további beszélgetés fölösleges. Azt mondtam neki, hogy még pár napig Zürichben maradok, s ha van valami mondanivalója, írjon nekem a ti lakásotokra. Tinektek pedig azt mondom, hogy rögtön pakkoljatok, mert még ma hazautazunk mind a hárman. Tudjátok meg, hogy a mai naptól kezdve egy veszedelmes ellenséggel kell számolnunk, nyomban haza kell mennünk, hogy a védelmi munkához hozzáfoghassunk.

– Ha így áll a dolog, akkor miért mondta apám Pelterininek, hogy még vár egy pár napig a feleletére? – kérdém egész jámborul.

– Hogy félrevezessem. Hogy azt higyje, én nem sejtek semmi veszedelmet az ő részéről, így aztán ő se fog hozzá rögtön sötét terveihez, azt hivén, hogy ostoba és mitsem sejtő emberekkel van dolga.

– Mikor elváltunk, – folytatta apám az elbeszélést, – úgy tetszett, hogy egy percre valami jobb érzés kerekedett felül benne. Hirtelen felém fordult, az ajka mozgott, mintha valamit mondani akart volna, s a két keze egy párszor felemelkedett, mintha az én kezeimet keresné. De aztán elfordult, s ezt morogta a fogai közt: A kocka el van vetve. Én pedig fogtam a kalapomat és eltávoztam, de az ajtónál még egyszer visszafordultam és így szólék:

– Vigyázzon, Pelterini úr, mert egy sejtelem azt mondja nekem, hogy ön egykor sírva fogja emlegetni azt a boldog időt, melyet a mi puha, meleg fészkünkben, a mi családi körünkben töltött.

Ezzel otthagytam. Most pedig tűzzel-vassal fogjatok hozzá a készülődéshez, mert a gyorsvonat tizenegykor éjjel indul.
 
* * *

Az ezután következő eseményeket már nincs időm megírni, mert sokkal fontosabb dolgokkal vagyok elfoglalva. Azért engedjék meg, hogy ezt a részt röviden befejezzem.

Az este apámmal elhagytuk Zürichet és Budapestig meg sem álltunk. Csupán zürichi diákbarátaimtól tudom, hogy ott tovább mi történt. A diákok csakhamar belefáradtak a tüntetésbe, s a zajos mozgalom nemsokára teljesen megszűnt, anélkül, hogy az eltűnt orosz diákok valaha előkerültek volna. Az angol titkosrendőrök se tudtak kisütni semmit. Pedig mindenki bizonyosra vette, hogy a szegény ifjakat valami gonosz áruló az orosz rendőrök kezébe játszotta, s azokat valami titokteljes úton visszahurcolták Oroszországba. Az se került soha nyilvánosságra, hogy Pelterini Sándor volt az árulójuk, de úgy négyszemközt sokat suttogtak róla az emberek. Bizonyos az, hogy utánunk néhány napra Pelterini is eltűnt Zürichből, s voltak, akik azt beszélték, hogy egy oroszországi gyárban előkelő állást kapott. Mi addig nem tudtunk róla semmit, míg újra szembe nem kerültünk vele. De ezt a szembekerülést már én nem írom meg.





VII.

Bardóczy Tamás úgy olvasott Pelterini gaz lelkében, mintha az nyitott könyv gyanánt feküdt volna előtte. Pelterini nem mondott neki semmit és ő mégis jóformán mindent tudott. Össze tudta volna állítani percről-percre, hogy miképpen történt az ő elárultatása eme fiú által, attól kezdve, hogy az ellenséges aranyak csörgése elcsábította. Az oroszok látták, hogy micsoda romlott fickóval van dolguk, aki pénzért mindenre képes, de azt is látták, hogy nagy tehetségű fiú, aki minden tekintetben nagy hasznukra lehet. Nosza elővették az igérgetések és megvesztegetések aranyhálóit. Pelterini egyszerre olyan úr lett, amilyen sohse volt életében.

S mit kívántak mindezért a muszkák? Ugyan, nem is érdemes róla beszélni. Csekélységet, majdnem semmit. Maradjon csak ott emellett a nagytehetségű magyar ember mellett, akinek gyárai, laboratóriumai, de még inkább a lelke tele van új tervekkel és találmányokkal, melyeknek a legközelebbi háborúban óriási hasznát lehel venni. Oroszország és Anglia titokban már akkor dolgoztak a jövendő háborúinak előkészítésén, s mindenfelé elhelyezték kémeiket és ügynökeiket. Pelterinit nagyban segítette a szakképzettsége. Ő nem közönséges kém, hanem elsőrendű kiváló szakember, aki mint ilyen is megfizethetetlen szolgálatokat tehet. Új barátai ilyesmikkel beszélték tele a fejét, s ő csakhamar vakon hitt az aranyhegyekben, melyeknek bányái a jövendőben meg fognak nyílni előtte. És emellett szegényes színben tűnt fel az ő élete, melyet eddig folytatott, s kicsinyesnek a tervek, melyek eddig kecsegtették. Elfelejtette a szerencsétlen, hogy mennyi boldogság fűződött ezekhez az elmúlt évekhez. Csak akkor rezzent össze, mikor néha édesanyja jutott eszébe. De hát elvégre édesanyja is csak azt fogja látni, hogy így sokkal jobban bóldogul, mint a Bardóczyak mellett. Az orosz diákok elárulásáról nem tud semmit, nem is sejti, majd idővel ki fog hozzá költözködni külföldre, ha még egyelőre határozottan visszautasítja is. Így igyekezett magát a szerencsétlen csillapítgatni, vigasztalni, mert nagyon fájt neki az, hogy édesanyja tudni se akart arról, hogy ő a Bardóczyakat otthagyja. Mert ő, a jámbor lélek csak ennyit látott az egész összeütközésből.

Bardóczy Tamás az adriai tengeren fekvő lagosztai csoportból megvette a két legszebb és legelrejtettebb szigetet. Már évekkel ezelőtt lassan megkezdte, hogy azokon berendezkedjék. Az egyik különösen alkalmas volt az ő céljainak elérésére, mert egy nagy hegyből állott, mely belől ki volt vájva és egyetlen óriási üreget alkotott. A barlang közepén tó volt, melyet egy csatorna összekötött a nyílt tengerrel. Ebben az óriási üregben, mely felülről még világítást is kapott, rendezte be Bardóczy Tamás legkényesebb és legfontosabb gyárait és műhelyeit, ahol a repülőgépeket és búvárhajókat csinálta. Ide már igazán csak a legmegbízhatóbb embereknek volt megengedve a belépés.

Ezen a barlangos szigeten, helyesebben ebben a barlangban voltak Bardóczynak legtitkosabb és legféltettebb gyárai. A másik Lagoszta-szigeten egy nyilvános hajógyárat épített, melyről mindenkinek volt tudomása. Ez is tele volt munkásokkal és működött szakadatlanul. Ehhez a gyárhoz közel, a tengerpart mellett egy szép nagy kertben volt egy régi kolostor, ezt vették meg lakóháznak.
 
[7. illusztráció (Grafika) - A grafikán fellülnézetből látható egy gyár vagy ipartelep képe. A rajz bal oldalán egy szerelőépület látható, mögötte fákkal. Az udvaron szanaszét elhelyezett fa deszkák és hordószerű szerelvények láthatóak, közöttük emberalakokkal. Az udvar jobb oldali részén egy hatalmas, gázlámpaoszlop látható ami a tér megvilágítását szolgálhatja. A grafika hátterében további szerelőépületek sziluettje vehető ki.]
 
Ebben az egész dologban egy bökkenő volt a Bardóczyakra nézve. Ez pedig nem más, mint özvegy Pelterini Sándorné, a gonoszlelkű Sandrónak a jóságos édesanyja. Ez a nő fiatalasszony kora óta ösmerte a Bardóczy családot, melynek részéről csak jóságot és szeretetet tapasztalt, úgy néhai férje, mint a maga és fia számára. El se tudta képzelni, hogy valaki ezzel elégedetlen lehet, még kevésbbé, hogy ezért hálátlansággal fizessen, de arról meg éppen nem is álmodott, hogy a fia milyen alattomos terveket kohol a Bardóczyak ellen. A Bardóczyak természetesen óvakodtak őt erről felvilágosítani. Mikor az asszony kétségbeesve Tamáshoz ment, hogy mi történt az ő fiával és miért akarja ott hagyni az ő szép állását, melyből oly kényelmesen megélnek, Bardóczy csak vállat vont és egy szóval se világosította fel az asszonyt. Még mentegette is azzal Sandrót, hogy úgy látszik, a maga gazdája, a maga ura akar lenni és ezen az úton nagy vagyont szerezni. Ez se ment a jó asszony fejébe, hisz ő Bardóczytól olyan szép nyugdíjat kapott, hogy ha nem is gazdagon, de gondtalanul megélhetett belőle. Mikor a szakítás megtörtént, Sandró az édesanyját külföldre akarta vinni, de az özvegy sírva könyörgött neki, hogy hagyja őt Magyarországon, főkép Budapesten, itt akar ő élni és meghalni és férje mellé temetkezni, aki ott nyugszik a farkasréti temetőben. Az özvegyet egészen boldogtalanná tette fiának a viselkedése, hát még ha mindent tudott volna!

A zürichi szakítás óta sokáig semmi hírt se hallottak Pelterini Sándorról. Egyszer aztán jött az özvegy és jelentette, hogy levelet kapott a fiától. Azt írja, hogy Németországban van és jól megy a dolga, ami úgy látszik, igaz is, mert megint pénzt küldött az anyjának. De Bardóczyt ezek a hírek nem vezették félre. Ő tudta, hogy Pelterini utána kémkedik és akárhonnan ír is levelet az anyjának, titokban még is leginkább Magyarországon tartózkodik, amiről még az anyjának sincs tudomása. így hát kettőzött éberséggel vigyáztak Lagoszta titkára, nehogy oda valami áruló beférkőzhessék és kiszimatolja becses találmányaikat.

A munkát ez időben úgy osztották be, hogy Csaba volt a barlangban elhelyezett gyárak vezetője és igazgatója, az öreg Bardóczy közvetítette az összeköttetést a külső világgal és a lagosztai gyárakkal, ő utazgatott mindenfelé, amerre csak kellett, s ő szállította a szükséges anyagot a szigetre. Ez nehéz munka volt, mert mindennek titokban kellett történnie. Bardóczy Zoltán pedig a főparancsnoka, hogy úgy mondjuk, rendőrkapitánya volt az ő két szigetüknek. Zoltán ügyes, vakmerő és elszánt fiú volt, s hogy feladatát, kellőképen teljesíthesse, apja egy húsz főből álló csapatot bocsátott rendelkezésére. Ez a csapat többnyire tengerészekből állott, akik már régóta híven szolgálták a Bardóczy családot. Ennek a csapatnak volt egy remek kis búvárhajója, melyet Csaba készített a maguk gyárában. Olyan kicsi, hogy öt ember elég volt a kiszolgálására. Olyan gyors, hogy utolérte a legsebesebb hadihajót. El is nevezték Hipphoppnak, mert egy-kettőre ott termett, ahol akart. Villamos erő hajtotta és olyan pompás levegőtisztító készülékei voltak, hogy akár egy hétre a víz alá bújhatott, nem kellett neki feljönni, friss levegőt beereszteni. Ez a dióhéj volt Zoltánnak rendőrfőkapitányi palotája, s akkor volt boldog, mikor ezen ülve a szigetek közt cirkált és vigyázott, fittyet hányva vésznek és viharnak, mert ilyenkor se kellett kikötőbe menekülnie, hanem egyszerűen – leszállni a mélységekbe, amíg csöndes vizet nem talált.

A három Bardóczy élete meglehetős nyomasztó és nyugtalan volt. Ők ugyanis abból a feltevésből indultak ki, hogy egy láthatatlan szem folyton rajtuk függ és az ő lépéseiket követi. Evégből a magyarországi gyáraikkal sem volt szabad fölhagyniok, nehogy ez a láthatatlan szem azt kérdezze, hogy hova lettek és hol dolgoznak a Bardóczyak? És éppen mivel tudták, hogy lesnek utánuk, nekik fölváltva a magyarországi gyáraikban is meg kellett jelenniök, ott intézkedniük és dolgozniok, hogy a kémet félrevezessék. Ez persze nagyon zavarta őket lagosztai munkájukban. Sokszor közel álltak már ahhoz az elhatározáshoz, hogy változtatnak a módszerükön és fölhagynak a titkolódzással. Tudniillik, hogy félig hagynak föl vele. Ami úgy értendő, hogy a hajógyárukkal nyilvánosan leköltöznek Lagoszta szigetére, arra, amelyet különben sem rejtettek és ahol a kastélyuk is állott, ott egészen rendes, mindenki által látható munkát folytatnak, ellenben a titoknak annál sűrűbb fátyolával veszik körül az ő barlangos Lagoszta szigetjüket, ahol aztán csinálják tovább a búvárhajókat és repülőgépeket. Így egy helyre összpontosíthatják életüket és működésüket, s ezzel még talán a titok megőrzése is könnyebbé válik.

Így is történt, amire döntő hatással volt Bardóczynak egyik budapesti látogatása. Meg kell említenünk, hogy Málcsi néni és Katóka ez időben állandóan Budapesten laktak. Lagoszta titkát oly szigorúan őrizték, hogy a családnak ez a két nőtagja soha még csak közel se járt hozzá. Mikor Barclóczy az említett látogatást tette Budapesten, egyetlen leányát, Katókát, aki már szép hajadonná serdült, feltűnően sápadtnak és szomorúnak találta. Mikor Málcsi nénitől ennek az okát kérdezte, ez egészen őszintén kirukkolt. Megmondta, hogy a családnak ez a szétszakított élete lehetetlen rájuk nézve. Katóka sokszor hónapokig nem látja se az apját, se a testvéreit és ilyenkor sejtelme sincs, hogy ők tulajdonképen hol vannak és mit csinálnak? Bizony ideje volna változtatni ezen az életen, mely rá, Málcsi nénire nézve is tűrhetetlen. Gondolkozzék Tamás egy olyan módon, hogy mindnyájan együtt lakhassanak.

Mikor ez a beszélgetés történt, Katóka a szomszéd szobában tartózkodott. Talán megsúgta neki a szíve, hogy miről folyik a szó, elég az hozzá, hogy berohant, sírva borult apja nyakába és így kiáltott:

– Vigyen magával édes apám, én is magukkal akarok lakni.

Ez döntött. Málcsi néni megkapta az engedelmet, hogy budapesti háztartását feloszlassa, helyesebben áthelyezze lagosztai kastélyukba, egyúttal Bardóczy Tamás is minden intézkedést megtett, hogy a rendes hajógyárukat odahelyezzék át és többé ez a vállalatuk ne legyen többfelé szakítva. Így került össze az egész család Lagoszta szigetén, s most már Málcsi néninek és Katókának megvolt a boldogsága, hogy valamelyiket a családtagok közül mindég maga mellett látta. De a másik Lagosztára, az igazira, még ekkor se volt szabad a lábukat tenni. De ők ezzel nem törődtek, ők teljesen boldogok voltak a narancs és olajfák közé rejtőzött olasz kolostorban, ahol a három Bardóczynak, a nehéz és veszedelmes munkából megtérve, oly jól esett Málcsi néni jóságos arcával és Katóka örökös jókedvével találkozni.

Így köszöntött rájuk az 1914-ik év tavasza. 1914! Megborzadok, ha ezt az évszámot leírom. A világháború első esztendeje! A szigeten gyönyörű tavasz fakadt. A citrom és narancsfák fehér virágai pazarul illatoztak. Mindenféle egyéb színű virág is tarkította kertjüket, áldást és békét lehelt minden. A tenger is olyan alázatosan simult a sziklák lábához, mintha egyebet se tudna, mint a hízelgő kutya, a gazdája lábát nyaldosni. Pedig micsoda veszedelmek rejlenek mélyében! Ebben az esztendőben még énekes madár is került Lagosztára, pedig különben ritka vendég volt, mert az olaszok pusztítják és megeszik. Talán Katóka kedvéért jött, mert közel az ő ablakához, egy kis cipruserdőben vert tanyát és minden hajnalban édes csattogással köszöntötte a jó Istent. Fülemile volt.

Ebben a gyönyörű környezetben ki sejtette volna, hogy még ez évben micsoda szerencsétlenség szakad a világra.





VIII.

Éppen egy szent vasárnapon, mikor az emberek kibontakozva a mindennapi élet gondjaiból, Istenhez emelik lelkűket, történt az a vérlázító kettős gyilkosság, mely első jelenete volt a nagy háborúnak. Innen kezdve az események gyorsan fejlődtek, s pár hét múlva már háborúban álltunk Európa három legnagyobb országával. Lagoszta szigetére és a Bardóczy családra izgalmas élet szakadt. Lázas gyorsasággal építették a hadsereg és tengerészet számára szükséges hadijárműveket. A Bardóczy fiúkat nem is vitték el katonának, mert belátták, hogy itt az apjuk mellett sokkal hasznosabban szolgálhatják hazájukat. A felügyelet és az őrködés is nagyban fokozódott. Még ugyan Olaszország nem üzent háborút, de tartani lehetett a francia és angol hadihajóktól, melyek Malta és Ciprus angol szigetekről kiindulva, fenyegetőleg közel jártak Lagosztához. Bardóczy Zoltán kicsi Hipphopp hajóján nem egyszer napokon át kint cirkált a tengeren, lesve az idegen hajószörnyetegek mozdulatait.

Bardóczy Tamás ebben az időben özvegy Pelterininétől levelet kapott, melyben esdve kérte, hogyha Budapestre jön, látogassa őt meg. Bardóczynak Mátyásföldön volt egy nagy raktára, mellette egy barátságos szép ház, lakásul a felügyelő számára. Ez a felügyelő nem volt más, mint Pelterininé, aki ezért is külön fizetést kapott Bardóczytól. Az özvegy már évek hosszú sora óta itt lakott, mint jóravaló munkásasszony kifogástalanul teljesítette kötelességét. Bardóczy a levél következtében felkereste és a legnagyobb kétségbeesésben találta az özvegyet.

– Oh nagyságos úr, segítsen rajtam, a legnagyobb bajban vagyok. Aközt kell választanom, hogy vagy elveszítsem fiamat vagy teljesen fölforgassam eddigi életemet.

– No csak ne sírjon Pelterininé, tudja, hogy hacsak lehet, én segítek magán.

– Áldja meg érte az Isten! Hát kérem a dolog így áll: Sandró fiamat már nagyon régen nem láttam, néha küldött egy kis pénzt, de különben nem jelentkezett a házamnál. Valami hét hete hirtelen beállított. Magaviselete nagyon komor és hallgatag volt, a régi kedvesség mintha teljesen kiveszett volna belőle. Úgy látszott, hogy erősen töpreng valamin. Végre aztán kitálalta azt, ami a lelkét nyomta. Kijelentette, hogy ezentúl együtt fogunk lakni, de nem ám úgy, hogy ő jön én hozzám, hanem úgy, hogy én költözködjem hozzá. Még pedig elhagyva Magyarországot, a külföldre, ahol neki fényes állása van. Én csak elhűltem, mikor ezt a kérését hallottam. Hát miért ne jöhetne ő is vissza, hiszen Bardóczy úr minden percben visszafogadja és helyre áll a régi állapot? Hontalanná váljak öreg napjaimra? Hiába könyörögtem neki, hajlíthatatlan maradt. Azt mondta, hogy ha itthon marad, öt is besorozzák katonának, az pedig az ő mostani állásában lehetetlen. Ha besoroznák, ez összes terveit, jövő gazdagságát, minden reményét tönkretenné. De azért azt meg nem mondta, hogy mi ez az ő állása és mik az ő reményei. Képzelheti nagyságos úr, hogy miféle harc indult meg az én lelkemben. Elszakadjak egyetlen fiamtól, akit annyira szeretek? Vagy elszakadjak önöktől, akiknek jóságában egész életemben fürödtem? Mindenható Isten, világosítsd meg egy szegény asszony elméjét, hogy mit tegyen e nehéz pillanatban.
 
[8. illusztráció (Grafika) - A grafikán a viharosan hullámzó tenger látható, aminek habjaiból egy tengeralattjáró emelkedeett ki félig. A hajó tetején, középpen egy toronyban egy férfi esőkabátos képe vehető ki, amint a karjait lengetve mutat valahová a távolba.]
 
Bardóczy figyelmesen hallgatta a kezét tördelő öregasszonyt. Világos volt előtte, hogy Sandró most készül teljes erővel a harcot megindítani ellenük, azért az anyját ki akarja venni a kezükből. Ebben a gazemberben úgy látszik ez az egy rokonszenves vonás maradt még meg, hogy szereti az anyját. Vajjon melyik ellenségünk szolgálatában áll most, és mely ponton dolgozik azon, hogy a Bardóczyak titkát felfedezze és őket megrontsa? Az asszony folytatta:

– Azt is mondtam neki, hogy ha visszatér a nagyságos úrhoz, semmiesetre sem viszik el katonának, mert a Bardóczy gyárak most a hadsereg számára dolgoznak, s ott minden emberre oly szükség van, mint a falat kenyérre. Csak nevetett és azt mondta, kolduskenyér az, amit Bardóczy úrvnyújtani tud neki, a mostanihoz képest.

– Megragadtam a kezét – folytatá Pelterininé – és a fülébe kiáltottam, hogy hát mi az Sandró, anyádnak csak elmondhatod? Isten bocsássa meg bűnömet, de még az is eszembe jutott, hogy ez a fiú talán az ellenségeinket szolgálja. De nem, ez nem lehet, ezt a gondolatot kivetettem a fejemből. Végre abban állapodtunk meg, hogy két hét múlva visszatér és akkor végleges választ adok neki. Oh, nagyságos úr, segítsen rajtam!

Bardóczy mély részvéttel nézett a becsületes lelkű jó asszonyra, kinek arca világosan elárulta belső szenvedéseit. Azután lassú hangon megszólalt:

– Kedves jó Pelterininé, én nem segíthetek magán, még csak tanácsot sem adhatok. Ha a sors az anyát szembeállítja a fiával, egy idegen nem léphet közéjük.

– Oh, nagyságos úr, – kiáltott az özvegy, – egy dolgot mégis tehet, ami engem teljesen megnyugtat.

– Mit?

– Ha arra határoznám magamat, hogy nem követem fiamat, az ég szerelmére, tegye meg azt, hogy vigyen le engem is oda, ahol a családja van. Málcsi kisasszony, Katóka, meg a fiúk. Egész életemet velük töltöttem, minden bajomban hozzájuk fordultam jótanácsért, a gyerekeket pedig mindég, mindég úgy szerettem, mintha tulajdon édes gyermekeim lettek volna. Oh, vigyen el oda cselédnek, takarítónénak, kertésznének vagy akárminek, én nem bánom. Csak az ő körükben tudnám kibírni, ha az Isten azt a csapást mérné rám, hogy örökre elszakadjak a fiamtól.

Hangja elcsuklott és megtagadta a szolgálatot, a szegény asszony az asztalra borult és keservesen zokogott.

Bardóczyt az özvegynek ez a kérése meglehetősen zavarba hozta. Nem mintha kellemetlen lett volna annak a teljesítése, hanem mert az anyjának meg kellett volna mondani, hogy a fiúnak nem szabad semmit tudni édes anyja hollétéről. De sőt még előre se lett volna szabad a fiát értesíteni arról, hogy elutazik, mert Sandró így megleshette és nyomon követhette volna az asszonyt. És vadságában talán még azzal vádolta volna Bardóczyékat, hogy ők beszélték rá az anyját fia elhagyására és a vele való szakításra. Igen, de ezt hogyan magyarázza meg a szegény nőnek? Hisz az ebből rögtön kitalálta volna, hogy a Bardóczyak ellenséges viszonyban vannak Sandróval, s ezen a nyomon elindulva, még fiának egyéb gazságait is fölfedezte volna. Ettől pedig mindenáron meg akarta kímélni a jó asszonyt. Rövid gondolkozás után így felelt:

– Kedves asszonyom, nagyon köszönöm az ön hűséges ragaszkodását, mely bizonyára Málcsi húgomnak, Kató lányomnak és fiaimnak is igen jól fog esni. De hát mint tudja, ők messze laknak innen és nem könnyű oda eljutni. A maga korában már nagyon nehéz fészket változtatni, új tanyát verni. Azért tehát gondolja meg jól, hogy mit cselekszik, intézze el a fiával való dolgot, én a magam részéről kijelentem, hogy kérésének semmi sem áll útjában, bármely percben elfoglalhatja helyét házunkban, hol Málcsi húgommal megoszthatja a házvezetés gondjait.

Az asszony fölugrott és könnyein keresztül is látszott, hogy mennyire örül e szavaknak.

– Oh köszönöm, nagyságos úr, tudtam, hogy az ön arany szívében nem fogok csalatkozni.

Bardóczy közbevágott, hogy megállítsa az asszony hálaáradatát.

– De mondja csak, miért van most egyszerre így megijedve és fölizgatva? Hiszen tudtommal Sandró már régóta és többször követelte, hogy hozzá menjen és vele lakjék?

– Igaz, de sohse vitte végletekig a dolgot. És mikor határozottan kijelentettem, hogy nem akarom itt hagyni eddigi otthonomat és hazámat, végre is elhallgatott. Úgy látszik, hogy akkor még nem voltak megállapított tervei. De most könyörtelen. Azt mondja: Anyám válassz, vagy én vagy a Bardóczyak.

– Nos kedves Pelterininé, hát állapodjunk meg a következőkben: intézze el a fiával a dolgot úgy’ ahogy legjobbnak látja, azután pakkoljon össze mindent, amit magával akar hozni mihozzánk és legyen készen úgy, hogy minden percben útrakelhessen. Elhatározásáról engem rögtön értesítsen, akkor eljövök önért és magammal viszem. Szeretném, ha még a fia se tudná, hogy végkép mihozzánk költözködött, mert még azt mondaná, hogy készakarva fosztottuk meg az anyjától. Arról majd gondoskodom, hogy a jövőben levél útján érintkezhessenek egymással. Ha azonban mást határozna, akkor Isten önnel kedves asszonyom, adjon a jó Isten önnek megelégedett és boldog életet.

Az öregasszony elsápadva nézett Bardóczyra.

– Hát ez annyit jelent, nagyságos úr, hogy én önöket többet nem látom?

– Ez természetes, jó asszony, ha ön a fiával elhagyja az országot.

– Borzasztó, borzasztó, – suttogta az asszony és eltakarta az arcát.

Bardóczy még intézkedett, hogy Pelterininé eltávozása esetén legyen utóda a felügyelőházban, azután gyorsan elbúcsúzott a szegény asszonytól, aki folytonosan sírt és elváltak.





IX.

Vannak emberek, akik megmaradnak mindaddig jónak, míg becsületes környezetben élnek. De amint rossz társaságba keverednek, egyszerre fölébrednek a talán velük született és eddig lelkük mélyén szunnyadt rossz tulajdonságok. Emez emberek közé tartozott Pelterini Sándor is, akinek lelki egyensúlya rögtön félrebillent, mihelyt Zürichben gonosz emberek kezébe került. Ezek az emberek tüstént észrevették, hogy egy tehetséges, ügyes és használható emberrel van dolguk, aki emellett hiú, nagyravágyó és könnyelmű. Ha valakinek a tulajdonságait ennyire kiösmerik, azt aztán könnyű hálóba keríteni. És így a szerencsétlen fiatalember belekerült az orosz titkosrendőrök hálójába, akik Svájcban működtek. Ő árulta el barátait, az orosz diákokat, az ő segítségével tudták ezeket az orosz rendőrök kézrekeríteni. Ezzel már elkövette a legnagyobb bűnt és innen már nem volt visszatérés. Az igaz, hogy bűnét elfeledni könnyűvé tették neki az oroszok, mert szolgálatait kitünően megfizették és emellett gaztette titokban is maradt, csak a 
Bardóczyak sejtették. Egy csomó diák suttogott róla, de nyíltan senki se merte előhozni, mert bizonyítéka senkinek se volt.

Pelterini tehát megmaradt ebben az új környezetben, melyhez bűne csatolta. Oh, a puha aranyból hatalmasabb bilincset lehet verni, mint a kemény vasból. És új barátai őt aranybilinccsel fűzték magukhoz.

A zürichi események után egy darabig kalandozott Európában, járt Oroszországban is és végre Olaszország felé irányítá szekere rúdját. A háború első esztendeje itt találta. Ott úgy szerepelt, mint egy gépgyárnak az igazgatója, minden közelebbi meghatározás nélkül.

Bardóczynak a mátyásföldi kis házában történt látogatása után körülbelül egy héttel, megjelent ott Pelterini. Az anyja bármennyire szerette is a fiát, félt ettől a látogatástól. Tudta, hogy most döntenie kell jövendője felett és ez szívszorongatással töltötte el.

A fiú arca még csak fel sem derült, mikor anyját megcsókolta. Tekintete komor volt és arca sápadt, mintha beteg volna.

Az anyának úgy tetszett, hogy a fia pár hónap alatt egypár esztendőt vénült. Az ifjúság vidám vonásai teljesen eltűntek arcáról. Ez oly hatást tett rá, hogy első kérdése ez volt:

– Valami titkos bánatod van, Sandró fiam?

– Oh, dehogy anyám, csak sok a dolgom és sok a gondom.

De mikor ezt mondta, nem mert az anyja szemébe tekinteni. Zavarba hozta őt, hogy olyan közel áll édesanyja mitsem sejtő tiszta lelkéhez. És megremegett arra a gondolatra, vajjon mit szólna és mit cselekednék a jó asszony, ha sejtené fiának elkövetett bűneit?

– Nos, anyám, elhatározta magát? – folytatta, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek.

– Hát megmondod már valahára, hogy hová akarsz vinni?

– Most Olaszországba, az én igazi hazámba.

– A te igazi hazádba? Hogy mondhatsz ilyent, Sandró? Hiszen nem jártunk ott soha, se te, se én. Bizony olyan idegen ország az reánk nézve, akárcsak Szibéria. És ha odamegyek, akkor legalább állandóan velem fogsz lakni és élni?

– Azt nem ígérhetem, anyám, mert állásom nincs helyhez kötve. De úgy lesz, mint eddig, koronként fel fogom keresni.

Az asszony szomorúan megcsóválta fejét.

– Nem látom be, hogy ezért miért kell itthagyni a mi igazi hazánkat. Mert akármit beszélsz is, Sandró, Magyarország a mi igazi hazánk. Minden boldogságunk és minden szomorúságunk, szóval egész életünk ehhez az országhoz fűz. Bármilyen országot említesz nekem, az én szívem meg nemvdobban. És egyetlen hang se szólal meg bennem, mely azt mondaná, az az igazi. Nem látom be, hogy miért ne járhatnál te ide, éppen úgy, mint eddig...

Sandró türelmetlen mozdulatot tett.

– Nem lehet, anyám!

– Miért nem lehet? Miért nem lehet?

– Mondom, hogy nem lehet, anyám! – szólt a fiú majdnem kiáltó hangon.

Az asszony most fölemelte a fejét és merően nézett fiára.

– Akkor valamit titkolsz előttem, Sandró, így pedig nem tudom megérteni a te magaviseletedet és eljárásodat. Fiam, légy őszinte az anyádhoz!
 
[9. illusztráció (Grafika) - A garfikán egy polgári lakás nappalija látható. A rajz előterében a nézőnek jobbra egy férfi ül egy széken esőköpenyben, a szék lábánál egy macska vagy egy kisebb kutya nyalakodva mosakszik. A széken ülő férfi egy asztal mögött, a nézőnek szemben álló másik férfit figyeli. A háttérben egy ablak látható, valamint két falra akasztott festmény sziluettje.]
 
A fiú úgy tett, mintha nem is hallotta volna anyja szavait és felkiáltását, hanem majdnem dühösen kiáltott:

– Úgy látom, hogy Bardóczy úr telebeszélte a fejét...

– Megállj, Sandró, – vágott közbe az asszony, – nem engedem, hogy a Bardóczyakról rosszat beszélj. Soha előttem egy rosszaló szót nem mondott rólad, pedig ugyancsak fájt neki és családjának a te távozásod.

– Meghiszem azt, – szólt az ifjú, miközben arcán kaján mosoly jelent meg, – persze, hogy fájt neki, mikor a jobbkezét elvesztette. Tudja-e, hogy a legkitűnőbb, leghasznosabb munkása voltam?

– Ő nevelt azzá.

– De nem önzetlenül, hanem a maga javára, és most haragszik, mert nem préselheti ki minden tehetségemet a maga hasznára.

– Oh, fiam, ne beszélj így a legnagyobb jóltevőnkről.

– Eh, ami jót tett velünk, én azért megszolgáltam, kamatostól visszafizettem a jóságát.

– Elég, Sandró! – vágott közbe az anyja és hangja kemény volt, – így ne beszélj előttem róluk. Én nem tudom, mi történt veled, de te egészen más ember vagy, mint régen. Úgy látom, már nem érted vagy nem akarod megérteni az édesanyádat. Oh, vajha a lelkedbe tudnék látni és a lelkedre beszélni! És azt akarod, hogy ezt az én megváltozott, hideglelkű Sandró fiamat kövessem egy idegen országba? Ott éljek idegenek között, ő pedig kóboroljon szerteszét a nagyvilágban? Ezer szál fűzi ide a szívemet, Sandró, ha ezeket a szálakat eltépjük, a szívem utánuk szakad. Oh, fiam, maradjon minden úgy, mint eddig!

– Az nem lehet! – felelt majdnem durva hangon a fiú.

– Oh, jaj nekem! – sikoltott az asszony és keserves sírásra fakadt.

E pillanatban beszélgetés hallatszott kint az udvarban. Egy idegen férfi kérdezősködött a cselédtől, hogy itt lakik-e özvegy Pelterininé. Nemsokára azután belépett a szobába, gyönge fejbiccentéssel üdvözölte az asszonyt és olaszul így szólt Pelterinihez:

– Siess, Alessandró, figyelnek reánk, jó lesz odább állni.

– Mi az ördög! – mormogott Sandró és arca láthatóan elsápadt.

– Mi baj, fiam? Ki ez az úr? – szólt az anya, azzal odament fiához és karjára tette a kezét.

– Most nincs időm magyarázatokat adni. Tovább nem időzhetem itt, azonnal távoznom kell. Magának huszonnégy óra alatt el kell szánnia magát, hogy útrakeljen és hozzám jöjjön. Tegye el ezt a levélpapirost, ezen megírtam, hogy hova és merrefelé kell utaznia. Én ide nem térhetek többet vissza.

– Jaj, fiam, mibe keveredtél? – nyöszörgőtt az anya, azzal belekapaszkodott a fiába, mintha nem akarná elereszteni.

A fiú kihúzta magát anyja karjai közül, megcsókolta, megölelte őt és gyors léptekkel távozott az idegen kíséretében. A szerencsétlen anya pedig leroskadt a díványra, nem jajgatott, nem kiabált, de vállának rángatódzása elárulta, hogy sír. Mikor a cseléd egy óra múlva benyitott, még akkor is ott feküdt a díványon behúnyt szemmel, összekulcsolt kézzel, mintha imádkoznék.

– Ténsasszony, kérem, mi lesz a paprikáscsirkével? Mert úgy látom, hogy az úrfi elment.

Ez a jámbor kérdés mint az éles kés metszett bele az asszony szívébe. A fia kedvéért ugyanis annak kedvenc eledelét, paprikáscsirkét készíttetett ebédre. Az ő ártatlan lelkével azt hitte, hogy még a régi jó kis Sandróval van dolga, akinek ilyen apróságokkal örömet lehet szerezni.

Pelterininé felkelt, letörölte arcáról a könnyeket, megigazította kuszált haját és kiment a konyhára. Ott a paprikáscsirkét egy nagy tálba kitálalta és a párolgó, illatos holmit ő maga átvitte a szomszéd villa házmestercsaládjának, ahol mindennap hat gyerek ült az asztal körül. Ő maga nem tudott volna egy falatot se enni belőle. Így lett másoknak örömére az, ami őt boldogtalanná tette.

A sápadt arcú, szenvedő asszony a szomszéd házmesteréktől visszatérve az ablakba állott, mozdulatlanul, mereven tekintett abba az irányba, amerre fia eltávozott.

Mintha azt remélte volna, hogy még visszatér.

Fejében fájdalmas gondolatok kavarogtak.

Mit jelent ennek az ismeretlen embernek izgatott berohanása, Sandró látható megdöbbenése és mindkettőjüknek gyors távozása? Mintha menekülnének, mintha üldöznék őket. De miért? Az is eszébe jutott a szegény asszonynak, hogy valahányszor a Bardóczyakat emlegették, Sandró arcán sötét, gonosz kifejezés jelent meg. Ez a fiú gyűlöli a Bardóczyakat! De hát miért, Istenem, miért? Mi történt köztük?

– Jóságos Istenem, – fohászkodott az öregasszony, – gyújts világosságot fejemben, hogy tisztán lássam, mi történik körülöttem.

Egyszerre borzasztó sejtelem támadt benne, melyet talán Sandró egyes elejtett szavai és magaviselete keltettek. Vagy talán híven ragaszkodó, szerető szíve súgta meg neki, elég az hozzá, hogy úgy érezte, hogy a Bardóczyakat az ő fia részéről valami veszedelem fenyegeti. Hogy Sandró valamit tervez, ami a Bardóczyak ellen irányul. Minél tovább gondolkozott, az a sejtelem annál jobban megerősödött benne. Imára kulcsolt két kezét az ég felé emelte, tekintetét a magasságba szegezte és így suttogott:

– Ezt a gondolatot a jó Isten sugalta nekem. És ezzel kötelességemmé tette, hogy ezt az ismeretlen veszedelmet a Bardóczy családról elhárítsam. És ezzel két jó tettet viszek véghez: meggátolom fiamat abban, hogy gonoszat cselekedjék, és megmentem a jóltevőimet. Köszönöm, Mindenható Istenem, hogy a család jótéteményeit ezzel meghálálhatom.

A rákövetkező éjszaka nem sokat aludt a jóasszony, csak reggel felé tudott egy kicsit elszenderedni. De az álmatlan éjszakának meglett az eredménye: elhatározta, hogy nem a fiához megy, hanem a Bardóczyakhoz. Így jobban megvédheti a derék családot, és talán a fiát is inkább figyelemmel kísérheti, mintha beleegyezik abba, hogy a fiú eldugja őt valami külföldi kisvárosba, ahonnan se Sandróra, se a Bardóczyakra nem vigyázhat. Amint felébredt, első dolga volt táviratot küldeni a Bardóczyaknak, jelentvén, hogy készen áll az útra.





X.

Nem telt el tíz nap és Pelterininé megérkezett Lagoszta szigetére. Maga Bardóczy Tamás vitte le mindenféle kerülő úton, hogy annál nehezebben akadjanak a nyomára. Azt akarta ugyanis, hogy Sandró minél későbben tudja meg, hogy édesanyja végkép a Bardóczyaknál telepedett le. Pelterininé leveleit ezentúl is csak Mátyásföldre kapta, ahonnan az ott hagyott házfelügyelő utána küldte, s ennek is szigorúan megtiltották, hogy az asszony igazi lakóhelyét elárulja. A jó asszonyt a lagosztai kastélyban tárt karokkal fogadták, s csakhamar Málcsi néni johbkeze lett a házvezetésben. És ő is tökéletesen boldognak érezte volna magát, ha az a gyötrő érzés nem kínozta volna, hogy hol van a fia, mire készül a Bardóczyak ellen és micsoda gonosz eseményeket rejt a jövő számukra?

Ezalatt a háború első esztendejéből már eltelt néhány hónap és Olaszország titokban megkezdte intézkedéseit ellenünk. És ennek köszönhette Pelterini Sándor, ez a galambdúcban nevelkedett kígyó, hogy barátai révén jövedelmező állásra talált Olaszországban. Elhelyezték őt abba az osztályba, melynek feladata volt Ausztria-Magyarország ellen kémkedni és hadi titkait kifürkészni. Különösen azon igyekeztek, hogy az Adriai-tenger mellett fekvő kikötőinket, hajó- és gépgyárainkat, erődeinket kikutassák. Pelterininek pénzt és hajót bocsátottak rendelkezésére és ő szabadon végezhette az árulás munkáját. Első dolga volt, természetesen, Lagosztával tisztába jönni.

Lagoszta, mint tudjuk, két szigetből állott. Az egyiken volt a Bardóczyak hajógyára, az óriási faépület, melyben háromszáz munkásuk lakott, a régi kolostorszerű kastély, mely a Bardóczyak otthona volt, aztán volt ott egy huszonöt-harminc házból álló halászfalu, ehhez veteményes, gyümölcsös és szőlőskertek. Ennek a szigetnek a többi része terméketlen szikla. A másik sziget jóformán egyetlen nagy hegyből állott, melyet sűrű bokrok takartak. A hegy belseje egy, a természettől alkotott óriási üreg, mely a tengerbe is benyúlt, úgy, hogy kisebb hajókkal be lehetett evezni. Ebben a barlangban voltak a Bardóczy-gyár legértékesebb, legféltettebb és legfontosabb műhelyei és minden egyéb, amit a világ előtt titkolni óhajtottak. A barlangot villámos fény világította. Azon a részen, ahol a tenger a barlangba ömlött, volt nehány épület, különben az egész sziget puszta volt. Erre a szigetre mindenki csak külön engedelemmel léphetett. S azon a helyen, ahol a másik szigettel összefüggött, éjjel-nappal őrök állottak.

A Bardóczyak úgy gondolták, hogy ebben a barlangban még ellenséges támadás esetén is teljes biztonságban érezhetik magukat. Csaba és Zoltán egyre sürgették az apjukat, hogy erősítsék meg a szigetet és lássák el ágyúkkal, mert ha a franciák és angolok megtudják, hogy itt micsoda fontos munkák folynak a haditengerészet számára, bizonyosan megtámadják őket.

На Valaki е barlangos sziget mellett elvitorlázott vagy fölötte elröpült, csak a bokros hegyoldalt látta, s azt hitte, hogy az teljesen lakatlan. És éppen ezt akarta elérni Bardóczy, hogy az emberek azt higyjék, hogy a barlangos szigeten nincsen semmiféle működés, vagy legalább is igen csekély és jelentéktelen, és hogy az egész lagosztai berendezésük csak abból a másik szigeten látható hajógyárból áll.

Az 1914-ik évnek karácsonyi ünnepe következett. Szinte csúfolódásnak tetszett, ha valaki azt mondta, hogy jön a béke és szeretet ünnepe, mikor az egész világon a gyűlölet uralkodott és a háború dühöngött. Szigorú tél volt Lagosztában, ami ott nem havat és jeget jelent, hanem viharos tengert, sűrű ködöt és fagyos szelet.

Egy este éppen vacsoránál ült a család, amikor belépett Kormos Álmos, körülbelül Zoltánnal egykorú fiatalember és illedelmesen köszönvén, megszólalt:

– Van szerencsém jelenteni, kapitány úr, hogy lefekvés előtt még a tengerparton sétálva, déli irányban ágyúlövést hallottam. Egy fél óráig megfigyeltem a hangot és azt vettem észre, hogy egyre közelebb jön hozzánk. Ekkor elhatároztam, hogy jelentést teszek róla kapitány úrnak, talán tanácsos volna ügyelni a dologra.

– Igaza van kormányos, – felelt Zoltán, akinek ez a jelentés szólt, – nézzünk utána a dolognak. Üljön le, öt perc alatt készen leszek a vacsorával.

Ekkor megszólalt az inas, aki egy szobalánnyal az asztal körül felszolgált:

– Kapitány uram, kérem, szó se legyen arról, hogy engem itt felejtsenek.
 
[10. illusztráció (Grafika) - A garfikán egy sziklás, gyér növényzetű, bokros tengeröböl látható felülnézetből. A távolban szakadékos, éles beszögellésekkel nyúlik a partba a tenger. Az előtérben a nézőnek háttal egy matrózruhás alak kémleli a vizet, a hátára vetett szuronyos puskával.]
 
– Helyes, Kocsonya, te velünk fogsz jönni, – felelt Zoltán, – de előbb még egy csésze teát adj Kormos úrnak.

Kormos Álmos és Kocsonya legbizalmasabb bajtársai voltak Zoltánnak, különböző kalandjaikban. Kormos székely volt, Kocsonya pedig felvidéki fiú, Kocsonya egy gyárbeli munkásnak az árvája, Kormos pedig tizennégy éves korában került Bardóczy egyik gyárába. Kormos rendkívül agyafúrt, okos és bátor fickó volt, aki nemcsak mindenféle mesterséget, de minden nyelvet is hamar megtanult.

Otthon legelőször suszterinasnak adták, de egyszer azt mondta, hogy ha valaki Kormos, az ne legyen piszkos is, és ezzel megszökött a műhelyből. Egy nagyobb városba került és a kirakatokat nézegette, az órásmesterség tetszett meg neki. Addig járt boltról-boltra, míg az egyik órás föl nem vette őt tanulónak. Itt pár hónap alatt bámulatos előhaladást tett, de ezt is megunta és beállt egy gépgyárba. Mohón megtanult itt is mindent, amihez csak hozzáférhetett, s mikor tizennégy éves korában Bardóczynál jelentkezett fölvételre, ez elbámult a kis legény férfias és okos feleletein. Többek közt ezt mondta:

– Kérem, én csak annyit kérek munkámért, amiből szerényen megélhetek, mert eddig sem szoktam bőséghez. Csak azt engedjék meg nekem, hogy mindent kedvemre megnézhessek, mert keveset tudok és szeretnék sokat tanulni.

Persze, hogy Bardóczy rögtön fölvette, és a fiúk is csakhamar megösmerték és nagyon megkedvelték. A Hipphoppon, a már említett kis búvárhajón ő állott mindég a kormánykerék mellett. Általában Zoltánnak, mint a sziget rendőrkapitányának, ő volt a jobbkeze és főhadsegéde. Kocsonyát, mint árván maradt munkásgyereket Bardóczyék nevelték fel, nagyon ragaszkodott a családhoz, s mikor cseperedni kezdett, mint inasgyerek ott maradt a háznál. Most tizenhat éves volt, erős és szolgálatrakész fickó. Zoltán úrfit bálványozta és kész lett volna érette még az életét is feláldozni. Addig könyörgött, amíg Zoltán őt is be nem vette kis hajójának a személyzetébe, s híven részt vett minden tengeri kalandban.

Még egyről kell megemlékeznünk, Kormosnak a kis kutyájáról, a Csöppről. Alig volt nagyobb, mint egy jókora mókus. Kormos rendesen magával vitte a külső kabátja zsebében. Gazdája azt állította róla, hogy a becsületes embert meg tudja különböztetni a gazembertől. Nagyon szép kis állat volt, ragyogó fekete szőrű, az orrán és a két fülén fehér foltokkal. Egy igen mulatságos tulajdonság lakott benne: haragban volt a tengerrel. Mikor ugyanis odakerült, a rendes kutyaeszével azt hitte, hogy ez is inni való, mint egyéb víz. És szomjas lévén, szépen belement és inni próbált belőle. De mikor megérezte a víznek sós és keserű ízét, kirohant, köpködött, azután visszafordult és dühösen megugatta a tengert. Ezen a keserű (és hozzá még sós!) csalódáson többször keresztül ment, míg végre megtanulta, hogy a tenger vize nem inni való. És efelett való bosszúságának avval adott kifejezést, hogy akárhányszor csak a tengerpartra került, mindég azon kezdte, hogy jól megugatta a nagy vizet. És ezt elintézvén akár egész nap csöndesen elballagott a partjain. Bardóczy Katókát nagyon szerette, s legfőbb boldogsága az volt, ha tőle cukrot kapott.

Ezalatt odabent, a jól fűtött ebédlőben folyt a beszélgetés. Málcsi néni szólt:

– Halljátok, a szél hogy rázza az ablakot? Azt hiszem, a tenger is meglehetősen hullámos. Ki akartok rá szállni?

– Ha szükségesnek mutatkozik, Málcsi néni, akkor igen, – felelt Zoltán. – Én azt hiszem, az ágyúdörgés nem valami tengeri csatát jelent, hanem, hogy az angol vagy francia flotta észrevette valamelyik cirkáló hajónkat és azt üldözi.

– Melyik hajón akartok tengerre szállni? – kérdé Bardóczy.

– A Hipphoppon. A gőznaszádon előbb be kellene fűteni, ez pedig sokáig tart.

– Csak azt mondom, fiaim, hogy ha csakugyan ütközet folyik, nehogy oda dugjátok az orrotokat.

– Oh dehogy, – felelt Zoltán, – mi nem megyünk ki messze a tengerre, az ellenség pedig nem mer közel jönni a szigetekhez. Az bizonyos, hogy nagy kedvem volna a Hipphopp ágyúcskáival az angolok közé durrantani.

– Azzal ugyan nem sokat ártanátok nekik, – nevetett Bardóczy.

Zoltán éppen felelni akart lekicsinyelt ágyúinak védelmére, mikor Csaba közbeszólt:

– No, ne kukoricázzunk sokat, hanem gyerünk. Én is veletek megyek, mert fáj a fejem, s a friss levegő nem fog ártani.

A társaság köszönt és fölkerekedett. Hátul cammogott Kocsonya a nehéz gummiköpönyegekkel. A hajógyár kikötőjében a part mellett ringatódzott a Hipphopp, Zoltán főkapitányi csodahajója.

Nem volt sokkal nagyobb, mint egy dunai propeller, de sokkal kevesebb állott ki belőle a vízből. Elől-hátul egy-egy ágyúja volt, félig a hajóba sülyesztve. A közepéből egy torony állott ki, melynek felső részén vastag üvegablakok voltak, ebben a toronyban volt a kormánykerék, a kapitány és a kormányos. Innen szócsöveken keresztül lehetett beszélni a hajó minden részébe. Ha itt valamelyik csőbe belekiáltották: Merülj! lent a hajó mélyén egy matróz megragadott valami fogantyút, egyet rántott rajta, s a hajócska három perc alatt a víz alá sülyedt. Ugyanilyen gyorsan ment a fölemelkedés is. A hajó gépezetét villamos erő hajtotta és ez is világította, tehát ott nem volt se szén, se olaj, s minden csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Kormos már korábban értesítette a hajó rendes személyzetét, s az öt dalmata matróz ott várt rájuk a kikötőben. Fagyos szél fújt, de a hullámok nem voltak nagyon mérgesek, s azért a fiúk elhatározták, hogy a hajóval a víz fölött, ők maguk pedig a födélzeten maradnak. Arra ugyan el lehettek készülve, hogy a tenger keresztül csap rajtuk, de ez ellen kitűnően megvédte őket pompás ruházatuk, s a Hipphoppnak is megvolt az a kitűnő sajátsága, hogy mindég a hullámok tetején tudta magát tartani.

Az öt matróz lement a hajó mélyébe és mindegyik elfoglalta a maga helyét.

Kormos a toronyban helyezkedett el a kormánykerék mellett, Zoltán kívül a torony mellé állt, Csaba és Kocsonya lehevertek a födélzeten. Akik kívül maradtak, erre készült csiptetőkkel odakapcsolták magukat a hajóhoz, azonkívül belekapaszkodtak e célból készült fogantyúkba. A toronyban egyszerre kigyúlladt a villamoslámpás: a födélzeten más lángot nem gyújtottak. Most aztán hajrá, ki a zajló tengerre! Egyenesen az ágyúdörgés felé.

Még el se hagyták a kikötő csendesebb vizét, mikor Kormos felkiáltott.

– Teringettét, nincs gummisapkám. Azt hittem, hogy az van a köpönyegem zsebében, most aztán belenyúlok és kisül, hogy a Csöpp nyomja az oldalamat. Gyere csak elő komám! Hej Pietró, – szólt le az egyik szócsőbe, – gyere csak föl, vidd le magaddal a kutyámat és vigyázz rá.

Előhúzta a vackából az állatocskát, mely álmosan, de nem haragosan nézett körül. Ösmerte ő nagyon jól ezt a helyet. Ellenszegülés nélkül ment át Pietró széles markába, mert hiszen ezt a fickót is jól ismerte. Tudta ő nagyon jól, hogy ez a távozás nem annyit jelent, hogy ő most elszakad a rendes társaságtól. Bezzeg ugatott volna dühösen, ha megpróbálták volna a parton hagyni.

Következő pillanatban a Hipphopp elhagyta a kikötőt, s mivel most már a gép teljes erejével működött, egy szökéssel a hullámok tetején termett, melyek alatta simultak el. Az ágyúdörgés dél felől még mindig hallatszott, de Kormos szerint nem lett erősebb az utolsó negyedórában. Amint a lakatlanabbik Lagosztát megkerülték s déli irányba futottak, az ágyúlövések villanásait is látták, mert szerencsére köd nem ült a tengeren. Az ég egy részét sötét felhők borították, a másik részéről a szélvész már eltisztította őket, s millió csillag ragyogott le a vándorokra.

Nagy körben megkerülték a két Lagosztát, s aztán az ágyúszó felé akartak előnyomulni, mikor Kocsonya kimutatott a tengerre, s megszólalt:

– Valami fehéret látok a tengeren lebegni.

Mind odanéztek, s kijelentették, hogy nem látnak semmit. De Kocsonya, aki híres volt arról, hogy kitűnő messzelátó és éjjel is látó szemei vannak, egyre csak erősítette, hogy valami vitorla félét lát úszni a tengeren. Kormos a toronyablakon egy távcsövet adott ki Zoltánnak, aki a Kocsonya által mutatott irányba nézett, s kijelentette, hogy csakugyan lát egy vitorlafélét, amely hol eltűnik, hol fölbukik a hullámok között. A hajót rögtön arra irányozták. Eltelt egy bizonyos idő és Zoltán, akinek szeme folyton a messzelátón volt, azt mondta, hogy nem jönnek közelebb. Most megszólalt Csaba:

– Ez azt bizonyítja, hogy az a fehérség egy vitorlás hajó, mely észrevett bennünket, s most menekül előlünk. Kormos hamar oltsa el a lámpát.

A torony egyszerre sötétségbe borult, s Kormos leszólt a gépészhez: Teljes evővel előre! Szinte úgy tetszett, hogy a kis hajó nem is úszik, hanem hullámról-hullámra ugrik. Pár perc múlva mindnyájan pusztaszemmel látták a hajót. Most már két vitorla volt rá fölhúzva, s kedvező széllel mint a madár repült a lakatlan Lagoszta felé. Bizonyos volt, hogy menekül előlünk, tehát roszban sántikál a sziget körül. És azért irányozta útját a sziget felé, mert látta, hogy a sík tengeren elcsípik. Mikor vagy százötven lépésnyire megközelítették, Csaba olaszul belebődült egy öblös szócsőbe: Halló, megálljatok! Semmi felelet, a csolnak repült tovább.

– Adjon ki egy puskát Kormos, – kiáltott Zoltán, – ha rájuk lövünk, majd megállnak.

– Inkább a reflektort gyújtsátok meg, – szólt közbe Csaba, – hadd lássuk kivel van dolgunk?

Ez a reflektor, vagyis fényszóró, villamoslámpás, mely messze előre vetette a világosságot, a kis torony tetején állott. De mielőtt még a fiúk a lámpás burkolatát lebonthatták és a fényszórót működésbe hozhatták volna, az üldöző csolnak már a partra futott, s ott megállott.

– Nem kell nekem fényszóró lámpás, – kiáltott Kocsonya, – nagyon jól láttam, hogy ketten ugrottak ki a csolnakból a szigetre.

Ezalatt Csaba újra elővette a szócsövet és belekiáltott: Halló megálljatok! Forduljatok vissza! Mialatt kiabált, Kormos a Hipphoppot szépen odaterelte a csolnak mellé. Azután elővett egy matróz által a hajó mélyéből felnyújtott különös alakú puskát, s ebből egy világító-töltényt lőtt ki, mely tizenöt-húsz másodpercre megvilágította a tájat. És ekkor meglátták, hogy a bokrok közül egy matrózruhás fiatalember közeledik feléjük, magasra tartott két kézzel, és már messziről kiabált:

– Ne bántsanak, én megadom magam.

– De hiszen ketten voltatok. Hát a társad hol van?

– Ez tévedés, uram, én egyedül voltam a csolnakban.
 
[11. illusztráció (Grafika) - A garafikán a rajz felét elfedve egy sebesen haladó tengeralattjáró látható, melynek tattján egy esőkabátos férfi kapaszkodik, a tornyában pedig egy másik esőkabátos férfi, kapucnival a fején a távolba mutat. Mindketten a nézőnek háttal állnak. A távolban egy vitorlás csónak sziluettje vehető ki.]
 
– No hiszen majd elválik, erről a szigetről meg nem szökhetik. Mit kerestek itt a mi vizünkön? – kezdé Csaba a kihallgatást.

– Én, uram, rubbiai halász vagyok. Tudvalevőleg ilyenkor vonulnak el itt a szigetek közt a bruszkati halak, ezekre jöttünk halászni társaimmal. Engem ezen a kis csolnakon elküldtek, hogy a kivetett hálót behozzam, de a szélvész és a hullámok elsodortak társaimtól.

– De miért szöktetek elölünk?

– Hát megijedtem, mikor a torony lámpását megláttam a vízen, – felelt az olasz némi habozással. – Azt hittem, hogy valami ellenséges tengeralattjáróval van dolgom.

Ezalatt Zoltán intézkedett. Csaba egy matrózzal és Kocsonyával átment a csolnakba, hogy a foglyot, akit nem akartak a Hipphoppra hozni, biztos helyre szállítsák. Zoltán pedig búvárhajóján visszasietett a kikötőbe, ott fellármázta az őrséget, s annak embereit három részre osztva, két csolnakra és a Hipphoppra helyezte, azzal a paranccsal, hogy őrködjenek a barlangos Lagoszta körül. És különösen vigyázzanak arra, hogy a szökevény át ne úszhasson a lakott Lagosztára, ahol könnyen elrejtőzhetett volna.

A fiúk most fölsiettek a kastélyba, felköltötték apjukat, és elmondták neki az eseményeket. Bardóczy rögtön tisztában volt vele, hogy itt egy ellenséges expedícióval van dolguk, melynek célja volt egy kémet Lagoszta szigetére csempészni, a viharos éjszaka oltalma alatt. Ha aztán a kém ott mindent jól kifürkészett, egy másik kedvező éjszakán érte jöttek volna. Most már nekik az a föladatuk, hogy a szigetre menekült fickót megcsípjék, mert ez a veszedelmes ember, nem az, aki már a kezükben van.





XI.

– Nos fiúk, – szólt Bardóczy miközben a sötét éjszakában a kastélyból a kikötő felé siettek, – reményiem, tisztában vagytok azzal, hogy mi történt.

– Azt hiszem, igen, – felelt Csaba, – olasz kémek kísérletéről van szó, akik közül az egyiket már megcsíptük, a másik pedig ott rejtőzködik a bokrok között.

– Úgy van, – felelt Bardóczy, – most első dolgunk legyen a bújdosót fülön fogni. Ezzel azonban reggelig várnunk kell, addig vigyázzunk, hogy meg ne szökjék.

– Az őrség már működik, apám, – szólt Zoltán, – hacsak szárnya nincs a zsiványnak, innen ugyan el nem menekül.

A parton Kormos várta őket, s ő is elmondta véleményét az eseményekről. Eközben figyelmeztette a társaságot Csöpp nyugtalan magaviseletére. A kutyus izgatottan szaladgált a parton ide-oda, s orrát a levegőben tartva szimatolt, majd ugatott. A maga módja szerint jelezte, hogy ő is csatlakozik az urak véleményéhez és ellenséget érez. Sorba vette a jelenlevőket, mindegyiket megdöfölte az orrával, csöndesen morgott, mintha mondott volna valamit. Éppen Zoltánnal nyájaskodott, mikor a nyugtalankodó tengernek egyik hulláma nagyot, ugrott, s pont a kutya mellett porlódott össze. Csöpp nagyot ugrott, s mérgesen megugatta az alkalmatlankodó hullámot, mintha csak leszidta volna: mit tolakodol? Most nem te rólad, hanem sokkal nagyobb dolgokról van szó! Ez a magaviselete nagy derültséget keltett. Hiába, a kis Csöpp és a nagy tenger örökké hadilábon álltak.

Mielőtt még megvirradt volna, az őrség emberei egymástól bizonyos távolságban körülállották a barlangos Lagosztát lent egészen a partnál. Ebben a láncban részt vettek Kocsonya és a két Bardóczy fiú is. Az volt a parancs, hogy adott jelre megindulnak a szigeten befelé, vagyis fölfelé s mintegy hálóban megfogják a szökevényt. Minden legény fegyverrel is el volt látva, de azzal a meghagyással, hogy csak akkor használja, ha a szökést máskép nem lehet meggátolni, vagy ha az üldözött ellene fordul és életét veszélyezteti. Már félszürkület uralkodott, s a tengeren jó volt a kilátás, de a bokrok közt még nem lehetett látni semmit.

Végre megjelentek a keleti égen a nap jövetelét hirdető tüzes csíkok, erre Zoltán elsütötte pisztolyát a parton, Kormos pedig ágyúját a Hipphoppon, s megindult a hajtóvadászat. Minden bokoraljat jól megzörgettek, hogy keresztül ne csússzék a láncon. Az üldözők körülbelül a hegy közepéig emelkedtek, mikor egyszerre csak a lánc egyik pontján nagy kiabálás támadt és pisztolylövés dördült. Csaba és Zoltán azonnal, amennyire lehetett futva odairányozták menetelüket.

– Itt van, itt van! Fölfelé szalad... Lefelé szalad... Kerüljetek eléje! Vigyázz, pisztoly van nála!

Ezek a felkiáltások hallatszottak magyar, német, olasz és dalmata nyelven. És most már kifejlődött az üldözés is. Egy alak szaladt elöl, a bokrok közt bukdácsolva, s utána a lagosztai őrcsapat néhány tagja. Az üldözött arra futott, ahol a barlangos Lagoszta legközelebb állott a másik Lagosztához.
 
[12. illusztráció (Grafika) - A grafika közelebbi felén egy a nézőnek háttal félig lehajolt férfi látható, aki egy bokor mögé lapul. A rajz teljes egésze bokrokat és sűrű növényzetet ábrázol. A távolban egy dombon puskával rohanó férfialakok sziluettje vehető ki.]
 
Ügyesen bujkálhatott a tüskés bokrok között, mert szépen megelőzte üldözőit. Ezek különben tán azt is gondolhatták, hogy hiszen jó helyre szalad, oda, ahol legtöbb ember van, hisz ez annyi, mintha az oroszlán torkába futna. A parton egy kis gazdátlan csolnak állott, a szökevény egyenesen ennek tartott, egy ugrással benne termett és hatalmas lökéssel beletaszította a vízbe. Az üldözők közül csak egy alak ért a nyomába, de a csolnakról már lekésett, azért habozás nélkül belevetette magát a tengerbe és utána úszott.

– Szent Isten, – kiáltott Zoltán, – a hajógyár felé szalad! Ez valami bombát akar ott eldobni!

Az üldözött ezalatt a csolnakkal átszelte a kis távolságot, kiugrott a másik szigetre és eltűnt szem elől. Nagy riadalom, zenebona uralkodott mindenfelé. Zoltán és Csaba az üldözök zömével már szintén a partra érkezett és ott különböző csolnakokba ugrálva evezett a hajógyár felé. Most tudták meg, hogy aki a vízbe vetette magát, s nem maradt el a menekülő sarkából, nem volt más, mint Kocsonya. A fiúk meglehetősen zavarban voltak, mert a futó kémet elveszítették szem elől, s e pillanatban nem is sejtették, hogy merre van bátor üldözőjével együtt? Talán már birokra is kelt a derék Kocsonyával!

Ekkor a Hipphopp robogott be a két sziget közé, magasan túrva maga előtt a tenger vizét és Kormos a szócsövön keresztül teljes tüdővel ordított reájuk:

– Minden ember fusson a repülőgépekhez! Az üldözött arra szalad! Én a védőágyúkhoz megyek!

A Kormos által megjelölt hely egy kis félsziget volt, melyen egy hangár állott a repülőgépek számára. Ez a hely volt berendezve a felszállásra is, s éppen ott állott útra készen a Bardóczy-gyár legújabb és legszebb alkotása, a Fecske, a fiúk szemefénye és Bardóczy büszkesége. És az ismeretlen arra fut és ki tudja mit tervez alkotásuk ellen? Talán összevagdalja? Talán fölgyújtja?

– Ötszáz koronát kap, aki elevenen megfogja a bűnöst! – rikoltott Csaba. Zoltán a csolnak orrán állott és feszülten leste, hogy hol fog kibukkanni az üldözött. A munkások minden oldalról szilaj riadalommal futottak a hangár felé.

És ekkor egy alak jelent meg az említett félszigeten, egy gyönyörű ugrással átvetette magát annak a falán, s futott egyenesen a Fecske felé. Amint odaért, kétszer körülfutotta, ezalatt valamit csinált vele, majd elindította a motorkereket, egyet lökött a gépen, s az elkezdett lassan mozogni. Ekkor az idegen egy második hatalmas ugrással fönntermett a gépen... szentséges ég, elröpül vele! A gép egyre sebesebben gurult a felszállóhídon... ekkor látták Kocsonyát keresztül ugrani a kerítésen, odafutni a géphez... a gép erősen kattogott, zúgott és berregett, és egyszerre csak a levegőbe emelkedett... Hátul egy ember lógott le róla, aki belekapaszkodott, s egyszerre minden ember lélegzetét visszafojtva kiabálni kezdett: Kocsonya, Kocsonya!

Egy másodperc és a gép már a víz fölött lebegett. Most az egész tömeg kiabálni kezdett: Ugorj a vízbe! Ugorj a vízbe! És még mielőtt a Fecske magasabbra emelkedett volna, a rákapaszkadó alak egy lódítással megvált tőle és a tengerbe zuhant. A terhétől megszabadult gép nagyot szökött, és mint egy madár, sebesen repült felfelé. Mint egy sas keringeni kezdett a kikötő felett, s egy erőteljes hang olaszul lekiáltott:

– Ezt a gépet elviszem emlékül, de majd lesz idő, amikor visszatérek...

Még tán mást is kiáltott volna, de Kormos keze alatt megdördült a védő ágyú, s egy srapnell ott pattant szét a Fecske mellett. A gép jónak látta teljes erővel kereket oldani és egy pillanat alatt Olaszország irányában eltűnt a párás felhőzetben.

A vakmerő kaland mindenkit megdöbbentett. Micsoda elszánt fickó lehet, aki ennyi ember körmei közül ilyen ügyesen és bátran ki tudott szabadulni? Zoltán és Csaba egészen lesújtva, mély szomorúsággal álltak a hídon, ahonnan a Fecske elröpült.

Csak akkor tértek magukhoz, mikor csuromvizesen odaérkezett Kocsonya a munkások kíséretében. Melegen megdicsérték a fiúk, tanúsított bátorságáért, s megparancsolták neki, hogy szaladjon haza átöltözködni. A legény olyan izgatott volt, hogy alig akart rájuk hallgatni. Egyre azon jajgatott, hogy ő miért nem lőtte le a gazembert, aztán szidta az embereket, hogy miért kiabálták neki, hogy ugorjék le? Így most szégyenszemre elvitte a legszebb masinájukat.

A fiúk rögtön visszatértek a kastélyba, hogy az izgalmas órák fáradalmait kipihenjék. Az apjukat ott találták a verandán, egy felállított tengerész-messzelátó mellett ülve, mellyel kilométerekre lehetett látni. Bardóczy körülnézett, és mikor látta, hogy nincs ott más senki, csak ők hárman, halkan így szólt:

– Szedjétek össze magatokat, fiúk, mert most egy nagyon furcsa dolgot fogtok hallani.

A testvérek meglepetve néztek apjukra, aki folytatta:

– Hát tudjátok meg, hogy aki a Fecskén elmenekült és azt tőlünk elrabolta, nem volt más, mint – Pelterini Sándor!

– Lehetséges volna?

Olyan tisztán láttam ezzel a messzelátóval, mint titeket. Minden tévedés lehetetlen. Résen kell lennünk, mert veszedelmes és furfangos ellenséggel van dolgunk. Képzelhetitek, hogy ha föl nem fedezzük ittlétét, ez minden titkunkat kifürkészte volna. Csak annak örülök, hogy a véletlen a szegény anyjával össze nem hozta. Hogy különben ki volt a betolakodó, erről egy szót se szóljatok senkinek.

– Hátha meglátta valaki azok közül, akik ismerik, – szólt Csaba.

– Ez nem valószínű. Legföljebb Kocsonyáról lehet szó, mert csak ő jutott olyan közel hozzá. Mindjárt beszélünk is vele, hol van?

– Felküldtük átöltözködni.

– Nem jött fel, ami valóságos szerencse, mert első dolga lett volna elújságolni Pelterininének, hogy itt járt a fia.

– Bizonyosan Kormos lakásán öltözködik át, mert azt érte legközelebb, – szólt Zoltán. – Gyerünk eléje és rójjuk a fejébe a titoktartást. Mit szól apám ennek a Kocsonyának a bátorságához? Hiszen az életét kockáztatta azzal, hogy olyan közel férkőzött ahhoz a betyárhoz.

– Igazán derék gyerek tetőtől talpig. Így habozás nélkül felugrani a repülőgépre, s aztán minden gondolkozás nélkül leugrani a hullámzó tengerbe, mielőtt veszedelmes magasságba repülne: ez olyan lélekjelenlétre vall, ami még felnőtt emberek közt is ritkaság. Meg fogjuk jutalmazni a fiút.

Ezzel elindultak, hogy Kocsonya elé menjenek, aki félúton jött velük szembe Kormossal. Bardóczy melegen megrázta a kezét és mint hőst köszöntötte, a fiúk is barátságosan megölelték és megveregették a hátát. Már a gyárnál is kivette részét a dicsőségből, mert a munkások vállukra emelték, s az udvarban diadalmasan körülhurcolták. A fiú szemei ragyogtak és arca kipirult a boldogságtól.

– Annyira dobáltak és össze-vissza ráncigáltak, nagyságos úr, hogy a ruhámat is összetépték.

– A ruhádat? – kiáltott Kormos, – ohó pajtás, az én ruhámat. Hát elfelejtetted, hogy az én száraz ruhámba bújtattalak? Különben jutalmul mai magaviseltedért ezennel neked ajándékozom Kocsonya.

E beszélgetés alatt a kis csapat visszatért a kastélyba, s útközben Bardóczy egy pár ügyesen alkalmazott kérdéssel megtudta, hogy Kocsonya nem látta a zsiványnak az arcát, és sejtelme sincs róla, hogy kicsoda. Így hát ebben a tekintetben nyugodtak voltak. A kastélyban Málcsi néni és Pelterininé már talpon voltak, s kész reggelivel várták a társaságot. A forró tea ugyancsak jól esett nekik, s ezúttal Kocsonya se szolgált fel, mert odaültették az urak közé. Az ő számára Pelterininé még egy pohár forró bort is hozott, mert a fiú a váratlan hideg fürdőtől meglehetősen átfázott. A társalgás különben nagyon lassan ment, mert mindnyájan nagyon fáradtak és boszúsak voltak. Ezenfelül a fiúkat a Fecske elvesztése valósággal búskomorrá tette. Ez volt gyáruk büszkesége, legjobb repülőgépük. És most ellenség kezére került! Addig nem is tértek nyugalomra, amíg a három legény meg nem esküdött (a harmadik Kormos volt) hogy gyönyörű alkotásukat visszaszerzik, és a lopásért boszút állanak.





XII.

Tizenegy órakor már újra együtt ült a három ifjú, akinek pihenése bizony tökéletlen volt, mert nyugtalan álmok zavarták őket. Csupán Kocsonya aludt mélyen és boldogan, fiatal dicsősége babérain. A fiúk sokáig tanakodtak ide-oda, anélkül, hogy valami okosat ki tudtak volna sütni, végre aztán Kormos rátalált a helyes útra.

– Az a szerencsénk, – szólt, – hogy az egyik gazfickó a kezünkben van. Mi tehát ehhez a legényhez tartsuk magunkat, mert csak ez vezethet nyomába a másiknak. Akár csellel, akár megvesztegetéssel, ki kell belőle vennünk, hogy a cimborája hova menekült a Fecskével. Ha aztán ezt tudjuk, akkor majd jut eszünkbe valami, hogy miképen szerezzük vissza jogos tulajdonunkat és hogyan büntessük meg a zsiványt.

Csabának csak most jutott eszébe, hogy Kormos még azt sem tudja, hogy a támadó nem más, mint Pelterini Sándor. Sőt azt se tudja, hogy ők milyen ellenséges viszonyban vannak ezzel a Pelterinivel, és hogy egykori kitűnő munkatársuk most határozottan ellenükre tör. Csak annyit tudott, mint a többi munkás, hogy Pelterini kilépett a Bardóczyak szolgálatából, és most külföldi gyárakban dolgozik.

– Mielőtt tovább mennénk és tovább szőnénk terveinket Kormos úr, – szólt Csaba, – egy dolgot meg kell önnek tudnia. Emlékszik még Pelterini Sándorra?

– Arra a kiváló munkafelügyelőre és vezető munkásra?

– Arra.

– Oh nagyon jól. Úgy tudom, hogy Bardóczy úr és önök is nagyon méltányolták a tehetségét és munkáját, és különböző gyáraikban nagy szerepet játszott.

– Úgy van. Mindezért rút hálátlansággal fizetett, aminek a történetét el fogom önnek mondani, ha befejeztük tanakodásunkat. Most csak annyit mondok, hogy nagyon csalódtunk benne, mert ő egy minden izében romlott fickó. És most tudja meg, ámuljon és bámuljon: az az éjjeli rablótámadó nem volt más, mint ez a Pelterini Sándor.

– Pelterini! – kiáltott meglepetten Kormos.

– Pszt! Az Isten szerelmére csendesen, ha a szegény anyja megtudná! Nos, ez az ember, hogy romlásunkat előkészítse, maga jött ide titkainkat kifürkészni. A dolog tehát nem olyan egyszerű, mint ön gondolja. Mert föltéve, hogy olaszországi tanyáját felfedezzük, hogyan férkőzünk hozzá? Hiszen ő mindnyájunkat ösmer!

Kormos lehorgasztotta a fejét és nem felelt, belátta, hogy Csabának nagyon igaza van. Csaba megvigasztalta:

– No, ne búsuljon, a terv első része pompás. Igazán nem tehetünk egyebet, minthogy a kezünk között levő fickó segítségével elindulunk a főbűnöst fölkeresni. A többi majd aztán jön magától.

– Hanem arra kérem önöket, hogy a döntő pillanatban nekem engedjék át a főszerepet. Ha engem Pelterini meglát is, abból még nem támad olyan nagy szerencsétlenség, füllenthetek neki akármit és esetleg el is hiszi. De ha önöket meglátja, akkor tudja, hogy másért nem mehettek oda, mint hogy őt nyakon csipjék. És akkor megint könnyű szerrel kimenekül a körmeink közül. Én bízom a szerencsecsillagomban, valahányszor bajban voltam, mindég volt egy kitűnő ötletem, amivel kihúztam magam. Aztán meg engem nem is ösmer olyan jól, sőt talán már el is felejtett.

Idáig érkeztek a beszélgetésben, mikor az öreg Bardóczy a gyárból hazaérkezett. A fiúk elmondták neki, hogy miről diskuráltak és ő, veszedelmektől félvén, le akarta őket beszélni merész tervükről. Majd csinálnak a Fecske helyett másik repülőgépet, szebbet, jobbat. De a fiúk nem engedtek. Hogy ők lefőzni engedjék magukat attól a hitvány frátertől? Csak úgy büntetlenül ilyen kárt csináljon nekik? Nem, nem, ezt a szégyent el nem viselik. No jó, végre az apa is beleegyezett és akkor Zoltán megkérdezte:

– Apám, beszélt már a foglyunkkal?

– Beszéltem. Éppen most fejeztem be az első kihalglatást. Először is szemére lobbantottam, hogy miért hazudott, azt mondván, hogy csak egyedül volt a csolnakban. Elvörösödött és azt hebegte, hogy a társa parancsolt rá. Megkérdeztem, hogy ő fönntartja-e azt a meséjét, hogy rubbiai halász és minden rossz szándék nélkül kószált itt a szigetünk környékén. Azt felelte, hogy igenis fönntartja. És a társa? Az is csak olyan halász, mint ő. Nos, öcsém, hát magyarázd meg nekem, hogy egy ilyen közönséges rubbiai halász, mint a te társad, honnan ismeri olyan kitünően a repülőgépek szerkezetét?

– A legtökéletesebb módon elindította, – folytatá Bardóczy, – oly gyönyörűen ugrott föl rá, mint más ember a hátaslóra. Ez nem rubbiai halász, hanem elsőrendű gépész. Erre megint zavarba jött, fejét vakarta, himezett-hámozott és végre kirukkolt a következőkkel: a társa egy hadihajón gépész, aki azonban a háború elején megszökött és elbújt a rubbiai halászok között. Ezért ért olyan jól a repülőgép masinájához és ezért követett el mindent, hogy megszökhessen, mert attól fél, hogyha megcsípik, rögtön a csendőröknek adják át és azok viszik a katonasághoz, ahol talán főbelövik. E mese hallatára bámulva néztem a fickóra, ugyancsak ügyes rókával lehetett dolgom, hogy ilyen pompás hazugságot tudott kitalálni. Miféle ember lehet? Közönséges, tudatlan durva halásztól ilyesmi nem telik. Figyelmesebben megnéztem, s akkor láttam, hogy milyen finomak a kezei, szabályosak az arcvonásai, ez a fráter tehát az úri rendhez, a műveltebb osztályhoz tartozik. Amit különben a beszéde is elárul. Nem árultam el, hogy hiszem-e vagy nem azt, amit beszél, hanem visszabocsátottam börtönébe, megmondván neki, hogy még ma vagy holnap határozunk afelett, hogy szabadon eresszük-e, vagy átadjuk a csendőröknek.

Most Kormos szólalt meg:
 
[13. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy dolgozószoba látható. A kép előterében a nézőnek háttal egy tagbaszakadt férfi látható, aki a karjait enyhén széttárja. A rajz közepén egy hatalmas íróasztal mögött egy férfi ül aki a férfi felé mutogat. A rajz hátterében egy hatalmas ablak előtt egy polcos szekrény látható, aminek polcain tervrajzok tekercseinek sziluettje vehető ki.]
 
– Ha úgy van a dolog, ahogy Bardóczy úr mondja, akkor változtatni kell a tervünkön. Én úgy akartam ezt a fickót megnyerni, hogy egyszerűen megvesszük tőle a titkait, de ha úriember, akkor valószínűleg kitünően fizetett kém, vagy pedig olasz tengerésztiszt, akit pénzzel nem igen lehet megnyerni. Eszerint más módhoz kell nyúlnunk, mégpedig talán így kellene csinálni a dolgot: Bardóczy úr Csaba és Zoltán úrfiakkal egy rendes törvényszéki tárgyalást tart, melynek folyamán úgy tesznek, mintha ennek a fickónak mindent elhinnének, s szépen fölmentik minden vád alól. Szabadon is eresztik, azzal a szigorú paranccsal, hogy a szigetet egyelőre elhagynia nem szabad. Ugyanezen a tárgyaláson elővesznek engem is, aki ott közönséges gyárimunkás ruhában fogok megjelenni, s ennek a fogolynak a füle hallatára azzal fognak vádolni, hogy az én gyávaságomnak köszönhető, hogy a másik megtudott szökni. Ennek az olasznak a félrevezetésére kérem, hogy szigorúan és gorombán bánjanak velem, hogy alkalmam legyen néhányszor a tárgyalás alatt dühbe gurulni. Akkor aztán kimondják az ítéletet, hogy engem a gyárból elcsapnak, de egyelőre nekem sem szabad a szigetet elhagyni. Bizonyos, hogy ezzel ennek a fráternek a rokonszenvét meg fogom nyerni. Akkor aztán keresni fogom az alkalmat, hogy megösmerkedjem vele, ő azt fogja indítványozni, hogy szökjünk meg és mi megszökünk, önök pedig a Hipphoppal szépen nyomunkban lesznek.

Csaba nagyot ütött öklével az asztalra. Zoltán pedig fölugrott, kalapját a fejébe nyomta, de csak azért, hogy mélyen levehesse Kormos előtt. El voltak ragadtatva.

– Maga egy csudaeszű ember, Kormos! Magát aranyba kell foglalni, Kormos! Hisz ez egy pompás terv! – így kiabáltak a fiúk össze-vissza és Kormos kezét szorongatták.

– Gratulálok, Kormos, – szólt Bardóczy, a terv kitűnő, s nagyon valószínű, hogy az atyafit lépre csaljuk vele. Ebéd után mindjárt be is tanuljuk a szerepeinket, mert tudjátok meg, hogy erre úgy el kell készülni, mint egy színielőadásra. A dolognak a nehezebb része azonban ott kezdődik, amikor ti ennek az olasz legénynek a vezetése alatt eljutottatok Olaszországba, Pelterininek a tanyájára, vagy gyárába. Nem tudom, hogy mit fogtok akkor csinálni, ez mindenesetre a körülményektől függ, de arra előre is kérlek, hogy ne engedjétek a dolgot a végletekig menni. Vagyis, hogy emberhalálról szó se legyen.

– Ne féljen, apa, mi csak akkor nyúlunk fegyverhez, ha az életünk veszedelemben forog. Nem szomjazunk mi Pelterininek a vérére, már csak ennek a szegény jó asszonynak a kedvéért sem.

– Csitt, itt jön az asszony! – szólt Zoltán és csakugyan belépett Pelterininé, aki ebédelni hívta a társaságot.





XIII.

A törvényszéki tárgyalás pompásan sikerült. Az elnök az öreg Bardóczy volt és két oldalán a fiai oly komor ábrázattal ültek, mintha mögöttük a hóhér állna, aki már akasztófával várja a bűnöst. Az állítólagos olasz halászt két fegyveres őr hozta be, s utána mindjárt Kormos Álmos érkezett meg, szintén fegyveres őr társaságában, s az olasz mellett helyet foglalt a vádlottak padján. Kormos úgy volt öltözködve, mint egy alsóbbrendű gyárimunkás gyűrött, a munkától megviselt ruhában. Még a kezeit és az arcát is bekormozta egy kicsit. Az olasz durva gyapotruhába volt öltözködve, a nyakára hosszú és meleg sált csavart. De most, hogy jobban megnézték, rögtön látták, hogy ez bizony csak úrirendbéli ember lehet, amit különben a beszéde is elárult, bármennyire igyekezett parasztos kifejezéseket használni. Kormos szembetűnöleg, hogy az olasz is észrevegye, dühös tekintettel méregette a Bardóczyakat, mintha Isten tudja, mennyire haragudnék rájuk.

Megkezdődött a kihallgatás. Brenta (ezt a nevet vallotta magáénak az olasz), esküdözött, hogy ő jámbor halász és nem jött rossz szándékkal Lagosztára. Szóval megmaradt első vallomásai mellett, s ügyesen védte magát. Kihallgatása végén Bardóczy így szólt:

– Miután csak gyanúnk van ellened, de bizonyítékunk nincs, nem tartunk tovább fogságban. Szabad vagy, de a szigetet elhagynod nem szabad, mindaddig, míg valakit el nem küldünk a rubbiai halászokhoz, megtudni, hogy csakugyan igazat beszéltél-e és közéjük tartozol-e? Ha kisül, hogy hazudtál, átadunk a csendőröknek. Most pedig ülj vissza a helyedre, következik a másik vádlott. Kormos lépjen elő.

Kormos dacos magatartással odaállott a törvényszék elé.

– Téged gyávasággal vádolunk. Neked köszönhetjük, hogy az idegen elmenekült. Szomszédaid azt vallják, hogy elbújtál a bokrok között, mikor láttad, hogy az idegen feléd közeledik.

– Nem igaz. Az a gazfickó előre szegzett revolverrel rohant felém, én fegyvertelenül csak nem rohanhatok rá? Tehát félreugrottam előle, miközben megbotlottam egy fagyökérben és vagy tíz lépést gurultam le a hegyoldalon. Ha el nem esem, meg tudtam volna kapni a lábát, mert ez volt a szándékom és akkor most ő állana itt, nem pedig én.

Következett három munkás, akik persze mind ellene vallottak Kormosnak, szépen elmondván betanított mondókájukat. Közben az olasz félrevezetésére ugyancsak hajbakaptak Kormossal és szidták egymást, mint a bokrot. Végül Bardóczy Kormosra is kimondta az ítéletet, mely úgy szólt, hogy a gyár szolgálatából elbocsáttatik, de itt marad a szigeten mindaddig, amíg innen hajó nem megy Raguzába. Ezen a hajón azután odaküldik és ott, mint katonakötelest, a hatóságoknak átadják.

Kormos hevesen tiltakozott az ítélet ellen, erősítette ártatlanságát, majd mikor látta, hogy senki se hallgat rá, úgy tett, mintha roppant dühbe gurulna és elkezdte fenyegetni a Bardóczyakat. Csak akkor csillapult le, mikor Bardóczy kijelentette, jó lesz csendben lenni, mert vasra vereti és azonkívül tömlöcbe záratja. Szóval, a szerepüket valamennyien pompásan játszották.

Déltájban Kormos, mint akit a lagosztai társaságból kitaszítottak, a tengerparton, egy padon üldögélt és úgy tett, mintha szörnyen búsulna. Egyszerre csak látja, hogy Brenta, a megcsípett olasz, aki úgy látszik lesett rá, közeledik a padhoz és szó nélkül mellé ül. Elővett egy papircsomagot, abból egy pár füstölt halat és egy darab kenyeret és falatozni kezdett. Egyszerre csak megszólalt:

– Hát te nem ebédelsz, polgártárs?

– Az én ebédemet ugyan elrontottátok, – felelt keserű hangon Kormos.

– Mi? Csak nem mi vagyunk okai a te romlásodnak?

– Hát ki más volna? Hogy az ördögbe juthatott eszetekbe erre a rongyos szigetre jönni? Mi keresetetek van itt?

– Hiszen csak véletlenül, akaratunk ellenére vetődtünk ide, – felelt az olasz gyorsan, mert úgy tetszett neki, hogy Kormos valami vallomást akar kicsalni belőle.

– No, ezt nem hiszem, még ha megesküszöl is rá, – felelt Kormos, – különben ez nem az én dolgom, hanem a volt gazdámé, én most már azt se bánom, ha a tenger alá sülyed az egész sziget.

– De hát mit keseregsz, hiszen úgy keresik a munkást, hogy innen akárhová mégy, száz helyen is kaphatsz kitűnő állást.

– Épp az a baj, hogy nem így van a dolog. Én föl vagyok mentve a katonai szolgálat alól, mert ebben a hajógyárban dolgozom és ha innen elbocsátanak, a hadsereg rögtön rám teszi a kezét és visznek az oroszországi frontra. Ez az én bajom, polgártárs, ha éppen kíváncsi vagy rá.

Az olasz hallgatott egy darabig, miközben figyelmesen nézegette Kormost. Aztán lassan, vontatva megszólalt:

– Hiszen, ami azt illeti... nem muszáj neked... innen Ausztriába vagy Magyarországba menni...

– Hogy érted ezt?

– Vannak országok, ahol semmi bajod sem esik. Eredj Olaszországba, egy ugrás innen.
 
[14. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy sziklás domboldal látható. A kép előterében a nézőnek szemben két alak látható, akik a domboldalon zsebbre tett kézzel üldögének, beszélgetnek. A háttérben a fű között hatalmas szikla mered az égre, bokrokkal övezve.]
 
– Hogyan mehetnék én egy teljesen ismeretlen országba? Hova folyamodjam, kihez forduljak ottan? Még majd úgy járok, hogy mint kémet elfognak.

Az olasz kis ideig hallgatott, mintha jól meg akarná rágni azt, amit mondani készül. Végre megszólalt:

– Nekem van ott nagyon sok ösmerősöm és barátom, akik szivesen fogadnának, ha én beajánlanálak. Persze még jobb volna rád nézve, ha együtt mehetnénk.

Itt az olasz elhallgatott és figyelmesen nézte Kormost, hogy milyen hatást tesz rá ez a célzás. Kormos pedig ezt gondolá: ahá, pedzi már! Rövid szünet után újra folytatták a beszélgetést, melyet Kormos oly ügyesen szőtt tovább, hogy lassanként teljesen megnyerte az olasz bizalmát. Egy félóra múlva már el volt határozva, hogy együtt szöknek Olaszországba, s Kormos kötelessége lesz egy jó vitorláscsolnakot keríteni, mely képes lesz őket odáig elvinni. Az olasz még pénzbeli jutalmat is igért Kormosnak, ha tervük sikerül. Kormos annyira óvatos volt, hogy a szökési kísérletet csak másnap éjszakára ígérhette, nehogy az olasznak feltűnjék, hogy ez a merész terv olyan könnyen nyélbe üthető. Azután elvezette Brentát egy özvegy halásznénak a házához, hogy ott lakjék, s meghagyta neki, hogy ne igen érintkezzék emberekkel, hanem üljön otthon, akkor majd nem sejti senki, hogy valamit tervez. Ő maga is csak este ment fel a Bardóczy-házba, nehogy az olasz véletlenül megtudja, hogy ő még összeköttetésben van régi gazdájával. 
A vacsoránál aztán megbeszélték a teendőket. Elhatározták, hogy Kormos az öreg Mateonak kicsiny, de jójárású halászbárkáján szökteti meg Brentát, még pedig, ha kedvező szél lesz, holnap éjjel tizenegy órakor. Ugyanez időben a Hipphopp lesben áll Lagoszta északi csúcsánál, s mikor ők arra haladnak, óvatosan utánuk ered. A Hipphoppon Zoltán lesz a kapitány. Csaba kezeli a kormányt és azonkívül hat válogatott legényt visznek magukkal, jól fölfegyverezve. Amely pontján Olaszországnak Kormosék partra szállnak, ott fogja őt a Hipphopp bevárni.





XIV.

Sűrű sötét az éj, csillagtalan és felhős az égbolt. Hideg szél fodrozza a tenger színét. Igazán szökésre való idő. Éjjel tizenegy órakor Kormos bezörgetett Brentánál, akit a ravasz Kormos oly óvatosan szöktetett, mintha minden bokorban egy ágyúval leskelődnének rájuk. Néha hason csúsztak odább, máskor megálltak, mintha üldözőik lépéseit figyelnék. A távolból halk muzsikaszó hallatszott hozzájuk.

– Hallod? – kérdé Kormos, – lakodalom van Mateónál, akinek a bárkáján szökünk. Az egész falu ott mulat és minket nem láthat meg senki.

Abba az öbölbe értek, ahol a halászok bárkái álltak. Elfoglalták Mateo hajóját és lassan eveztek kifelé a tengerre. Tíz perc múlva már a vitorlák kibontásához fogtak, mivel a szél kedvező volt. A fehér vászon kidagadt és a hajó gyorsan kezdett haladni. Mikor az északi csúcs mellett elvitorláztak, egy fekete pont megmozdult és nyomukba szegődött. Ez a Hipphopp volt, mely minden lámpás nélkül ment, hogy fel ne fedezzék.

Alig tűnt el a homályban Lagoszta körvonala, az olasznak, aki eddig mélyen hallgatott, egyszerre megjött a szava. Először hálálkodott Kormosnak a segítségért, aztán így folytatá:

– Nem is sejted polgártárs, hogy milyen nagy veszedelemből szabadítottál ki. Most már nem árulhatsz el, tehát megmondhatom, hogy nem az vagyok, akinek mondtam magamat, hanem hadnagy az olasz tengerészetnél. És ha a te gazdád átad engem a ti csendőreiteknek, akkor engem huszonnégy óra alatt főbe lőttek volna. Mert kémkedni mentünk mi oda, nem pedig halászni. Meg akartuk ösmerni pontosan Lagoszta titkát...

Kormosnak nagy gyönyörűséget szerzett volna, ha most így szólhatott volna az olasznak: Jó uram, hiszen mi felösmertük Pelterinit és így tisztában voltunk azzal, hogy önök kicsodák és micsodák? De persze ezt nem tehette, neki tovább kellett játszani a szerepet.

– Lagoszta titkát? – kérdé Kormos lehetőleg bamba hanglejtéssel, – nem titkolnak ott hadnagy úr semmit. A gyárat mindenki megnézheti.

– Nem is a gyárra voltunk mi kíváncsiak, hanem arra a lakatlannak látszó szigetre, melyen elcsíptetek engem. Pelterini nagyon jól sejti, hogy a Bardóczyak nem hiába költözködtek ide Lagosztára, hisz ezt a hajógyárat otthon is folytathatták volna. Pelterini nagyon jól ösmeri a gyárat és tudja, hogy micsoda nevezetes találmányokon dolgozik...

– Pelterini? – szólt Kormos, – hát az kicsoda?

– A társam, aki oly ügyesen kibújt az ölelő karjaitok közül és aki oly vakmerően megszökött. Már ebből is láthatod, hogy ez egy elszánt és jeles ember lehet.

– Már az igaz, hogy ezt csudálatosan csinálta, – morgá Kormos.

– Nos hát tudd meg, hogy ez az ember közületek való és Magyarországból jött mihozzánk. És én bízom benne, hogy ha valaki, úgy ő az, aki Lagoszta titkát kikutatja és ha rá kerül a sor, hát elfoglalja, hogy elpusztítsa.

– Hát én elég régen vagyok Lagosztán, szólt Kormos, – és nem is sejtettem, hogy az rátok nézve milyen értékes. Ha ezt hamarább tudtam volna, akkor jobban kinyitottam volna a szememet meg a fülemet és most nektek nagy szolgálatot tehetnék, ami nekem meg nagy hasznot hajtana.

– Bizony, pajtás, szép alkalmat szalasztottál el és mi nagyon jól megfizetnénk, ha te el tudnád árulni Lagoszta különböző titkait. No de légy nyugodt, én nem leszek hálátlan és jó fizetéssel be foglak szerezni valami hajógyárba.

– Oh köszönöm, hadnagy úr... Hát valami nagy városba megyünk, ahol gyárak vannak?

Egyenesen az ankonai kikötőbe vitorlázunk. Van ott mindenféle gyár és könnyen beszerezhetlek valahova. Pelterini is ott telepedett le, hogy közelebb érje Lagosztát. Azt hiszem, hogy a repülőgéppel is, amit tőletek szerzett, egyenesen odaszállt. Nahát ez egy párját ritkító csíny volt.

És itt a hadnagy jóízűt nevetett. Kormos pedig elfelejtette, hogy ő most egy buta olasz halászt játszik és a rendes modorában így szólt:

– Csíny? Ez egy enyhe kifejezés. Inkább azt mondhatnék, hogy közönséges lopás.

A hadnagy hirtelen abbahagyta a nevetést.

– Lopás? Hohó, öcsém, ezt ne mondd. Pelterini folyton azt emlegette, hogy a lagosztai gyárban ővele igazságtalanul bántak és ő azért bosszút fog állni. Nos, hát beváltotta, amit igért, ez az egész. No de kiértünk a sík tengerre, a szél kedvező, fel a vitorlákkal és előre Ankona felé!

S a könnyű bárka mint a madár, repült az olasz partok felé. Mögötte egy kis fekete pont futott, a Hipphopp. Virradatkor a szél kedvezőtlenre fordult, s ők nem tudtak Ankonában kikötni, hanem egy rongyos halászfaluban, mely a várostól nem messze feküdt. Ide követte őket a Hipphopp is, de nem a falunál vetett horgonyt, hanem valamivel odább bujt el a part szakadékai között. Kormos a lagosztai csolnakot egy vén halásznál helyezte el, s maga is nála vett szállást. Eközben az olasz hadnagy búcsút vett tőle, de előbb pénzbeli jutalmat adott neki, azonfelül két ajánlólevelet, két különböző gyárhoz, melyek közül az egyik az volt, ahol Pelterini Sándor is szolgált. Persze, Kormos a pénzt is nagy alázattal és köszönettel fogadta, mert különben feltűnt volna a hadnagynak és talán fel is fedezte volna Kormos kilétét. Ezután elbúcsúztak egymástól, a hadnagy Ankonába sietett, Kormos még egy darabig ott maradt a faluban, hogy érintkezésbe lépjen a Bardóczy-fiúkkal.





XV.

Kormos a Hipphoppon levetette közönséges gúnyáját, s jobbfajta vasárnapi munkásruhába öltözködött. A kis pofaszakállát leborotválta, a bajúszát rövidre nyírta, s egy fekete szemüveget tett fel, hogy Pelterini, ha találkoznak, ne ösmerjen rá. Különben ettől nem félt, hisz már évek óta nem látták egymást, a régebbi időben is csak ritkán találkoztak. Így ment be Ankona városába, hogy végrehajtsa nagy tervét, a Fecske visszaszerzését. Egymaga, egy egész város ellen! De Kormos barátunk igazi férfi volt: annál nyugodtabb és vakmerőbb, minél nehezebb feladatot bíztak rá. Legelőször is ahhoz a gyárhoz ment, ahol Pelterini is dolgozott, s a portásnál tudakozódott a jeles úr után. Örömmel értesült, hogy Pelterini most nincs Ankonában. Egyúttal azt is észrevette, hogy Pelterinit az ő lagosztai vakmerő tette milyen híressé s népszerűvé tette az olaszok előtt. Pelterini itt persze azt hazudta, hogy a Fecskét a saját tervei szerint ő állította össze s így ő csak a jogos tulajdonát hozta el Lagosztáról.

Estefelé fölkereste azt a vendéglőt, melybe ennek a gyárnak a munkásai jártak.

Véletlenül épp azok közé az emberek közé került, akik a repülőgépes osztályban dolgoztak. Persze ezek is tele voltak Pelterini dicsőségével, a Fecskét már mind ösmerték és csodálták s már azt is tudták, hogy Pelterininek Lagosztán rekedt társa is megmenekült. No, most jön a meglepetés, – gondolá Kormos és erre szerény hangon leleplezte magát, hogy erről már ő is tudna beszélni, mert ő az a munkás, aki a hadnagyot megszöktette. Persze, az olaszok erre nagy lármával üdvözölték, bort hozattak és koccintottak vele. Valamennyien biztatták, hogy csak jelentkezzék a gyárban, okvetlenül jó állást kap. Beszélgetés közben minden hasznos tudnivalót kiszedett belőlük, ami nagy tervéhez szükséges volt. Többek közt, hogy a gyár melyik részében áll most a Fecske és mi a tervük vele?

– A gépre való felügyelettel én vagyok megbízva, – szólt egy idősebb munkavezető, s úgy tudom, Pelterininek nagy tervei vannak vele.

– Micsodák?

Azon fog résztvenni a jövő vasárnapi repülőversenyben, mely itt lesz Ankonában. Nem hallotta? Nagy ünnepség lesz az. Eljön a király, királyné, a miniszterek és sok-sok előkelőség. Aki megnyeri az Ankona-Bári közti sebességversenyt, annak ötezer líra (korona) üti a markát. És Pelterini ezt meg akarja nyerni az ő finom kis masinájával.

Meg is fogja nyerni, szólt Kormos, – arról a kis gépről már Lagosztán hallottam beszélni.

Az öreg munkás nagyot sóhajtva szólt:

De szerencsés fickó ez a Pelterini. Ilyen fiatalon már ennyire magára tudta vonni a figyelmet. Meglátjátok, ott is fog az ülni nemsokára a nagyságos igazgató urak között. Mily magasra vitte egy esztendő alatt! Én meg negyven év óta itt dolgozom és épp oly szegény vagyok, mint mikor kezdtem.

A vén munkás szemében irigység és gyűlölet villant meg, amit az okos Kormos rögtön észrevett. Hohó, gondola, ennek az emberek a rosszindulatát föl kellene használni a magam javára. Ez ugyan nem szép dolog, de olyan gonosz ember ellen, mint Pelterini, még ez a fegyver is megengedhető. Az öreg munkás, úgy látszik, megijedt a maga békétlen szavaitól, mert beszédét így folytatá:
 
[15. illusztráció (Grafika) - A grafikán étterem vagy italozó hely látható terített asztalokkal a háttérben. A rajz közepén négy kalapos férfi üldögél egy asztal körül. A nézőnek háttal ülő a karjával gesztikulálva magyaráz a rá figyelőknek. A háttérben dohányzó alak és más asztaloknál ülők sziluettje is kivehető.]
 
– Persze, tehetséges ember előtt nyitva áll a világ és Pelteriniről azt mondják, hogy nagyon tehetséges. Az a gép, amelyet Lagosztáról hozott, igazán nagyszerű. Pedig azt ő csinálta.

– Ő hirdeti ezt? – szólt Kormos és csodálkozó ábrázatot öltött.

– Ő. Talán nem igaz? – kapott rajta mohón a vén munkavezető.

Kormos úgy tett, mintha haboznék a felelettel.

– Tudja... én idegen vagyok és szeretnék bejutni a gyárba... hát nem akarok pletykát csinálni.

Az öreg közelebb hajolt és csupa fülnek látszott.

– Nekem beszélhet, én megőrzőm a titkot.

– Hát őszintén szólva... de köztünk maradjon... Pelterini úr bizony nem sokat dolgozott azon a gépen. Hiszen milyen régen elszakadt már ő a gyártól. Akkor még tán hozzá se fogtak ehhez a géphez.

– Igazán? – szólt mohón a munkás, – ezt is jó tudni. Úgy látszik, a jeles úr nem olyan fényes, mint amilyenre kicsiszolta magát.

E beszélgetés révén Kormos teljesen belejutott a munkavezető kegyeibe, ami tervére nagyon fontos volt, mert ő általa a Fecskéhez is hozzáférhetett. Az öreg, akit Robertinak hívtak, megigértette vele hogy másnap felkeresi a gyárban. Ezzel elváltak. Mikor Kormos hazafelé ment, csak úgy főtt a feje a tervezgetéstől. Úgy érezte, hogy valami nagyszerű dolgot fog csinálni. Nemcsak a Fecskét szerzi vissza, hanem Pelterini fényes pályafutását is megakasztja. Mit beszéltek azok ott a kocsmában? Hogy itt lesz a király, a miniszterek és mindenféle olasz herceg és gróf. Nohát ezeknek a szeme láttára fogja... Mit is fog ő... Még maga sem volt tisztában vele, de jó ötlet lehetett, mert a vakmerő székely föltekintett a tele holdra, s hangosat, jóízűet nevetett annak a vigyorgó arcába.

Másnap Kormos már korán reggel Robertinél volt és együtt mentek be a gyárba. Roberti egyenesen a repülőgépes osztályba vitte őt, s Kormos egészen meg volt hatva, mikor jó kis gépecskéjüket, a Fecskét viszontlátta.

– Maga dolgozott rajta? – kérdi Róberti.

– Nem, én leginkább a hajógyárban működtem, de a repülőgépek körül is foglalkoztam és egy kicsit értek hozzájuk.

– Ennek a lagosztai gépnek valami baja van, tegnap este, mikor megtisztítottam, vettem észre. Ugyan nézze meg.

Kormos körül vizsgálta a Fecskét, s azonnal látta, hogy a kormánya rosszul működik, mert egy kapocs meglazult. Hozatott egy harapófogót, egy vésőt és egy reszelőt, s rögtön megigazította a hibát. Ez az ügyesség, hogy ilyen hamar fölfedezte a bajt, csak növelte a tekintélyét és különösen Roberti teljesen befogadta barátságába.

– Magának itt kell maradni nálunk, még pedig a mi osztályunkban, – mondá barátságosan megveregetve Kormos vállát.

– Nem igen tudnék itt boldogulni – felelt Kormos, – meg aztán ha Pelterini megtudná, hogy más is van itt, aki Lagosztáról tud valamit, még ellenségemmé lenne.

– Hiszen nem kell neki magáról tudni semmit. Ő nem ösmeri a munkásokat egyenként, csak engem és a többi vezetőt. Csak maradjon itt egész bátran, nem fogja megbánni.

És Kormos ott maradt. De persze óvakodott elárulni az egész tudományát, mert nagy baj lett volna abból, ha rájönnek, hogy ő maga többet tud, mint az olaszok együttvéve. Rögtön megkérdezték volna, hogy mit keres itt az úr egyszerű munkás zubbonyban? Mit rejtegeti az igazi kilétét?

És ott dolgozott köztük. Keveset beszélt, de annál többet dolgozott vakmerő tervén. És eljött a vasárnap, a repülőverseny napja, Ankona ünnepe. Kora hajnalban ágyúdörgés keltette fel Kormost álmából. Az ágyúzás azt jelentette, hogy az olasz király s királyné egész udvarukkal megérkeztek. Csak dörögjetek, gondolá magában Kormos, majd elveszem a kedveteket a bömböléstől. Mikor Kormos Roberti lakására sietett, a házak fel voltak lobogózva és a nép nagy tömegekben hullámzott az utcákon. Amint Roberti lakásába belépett, ott találta a gyár egyik mérnökét, Rudinit, aki szintén résztveendő volt a repülőversenyben. Jövetele mintha zavarba hozta volna Rudinit, aki hirtelen ajánlotta magát és gyorsan távozott. Roberti izgatottnak látszott és különös tekintettel vizsgálta a fiatal magyart.

– Még korán van a gyárba menni, – szólt rövid szünet után, – reggelizzék velem, beszélgessünk egy kicsit.

Anélkül, hogy feleletet várt volna, kiszólt az ajtón és néhány perc múlva egy asszony két jókora csésze kávét hozott be kaláccsal. Alig fogtak az evéshez, Roberti elkezdett beszélni:

– Rudini úr, akit itt látott nálam, szintén részt vesz a versenyben gyárunknak egyik masináján. Azonkívül gyárunknak még egy gépe fog résztvenni a versenyben. Engem tehát végtelenül bosszantana, ha Pelterini nyerné meg a versenyt, ami nem a gyárnak hozna, dicsőséget, hanem csupán neki, aki fennen hirdeti, hogy a Sasfiókot (erre keresztelték az olaszok a Fecskét) ő maga készítette.

Pedig ahogy én a Sasfiókot és a többi gépet ismerem, bizony azt Pelterini nyeri meg, – felelt Kormos.

– A mi két repülőnk is csak tőle fél. Igazán becsületes dolog volna ennek a nagyszájú, hazug Pelterininek a diadalát meggátolni.

Aztán mereven Kormos szeme közé nézett, mintha legtitkosabb gondolatait akarná kiolvasni és halk hangon így szólt:

– Még pénzt is lehetne vele keresni.

– Hogyan? – suttogá Kormos, aki feszülten figyelt Robertire.

– Ez a mi két repülőmérnökünk bizony nem riadna vissza az áldozattól, csakhogy Pelterinit lefőzze és közülök az egyik megnyerje az ötezer lírás első díjat. Nos mit szól hozzá, öcsém?

Kormos jónak látta jámbor arcot vágni.

– Oh Roberti úr, hiszen ön mint gyakorlott régi gépész sokkal jobban érti ennek a módját, mint én fiatal kezdő.

– Nem úgy, öcsém, maga, úgy vettem észre, sokkal jobban ösmeri a Sasfiók-nak minden porcikáját, mint én. Bizonyosan ösmeri a kényes oldalait, a sebezhető pontjait is... kétszáz líra ütné a markát.

Kormos úgy tett, mintha haboznék, egy kis ideig hallgatott, azután megszólalt:

– Én szívesen leszek önnek a segítségére, nem pénzért, hanem ön iránt való rokonszenvből, mert olyan jó volt hozzám. Pelterinit pedig én is csalónak tartom, aki a más munkájával akar boldogulni.

– No lássa, öcsém, milyen hamar egy véleményre jutottunk, kiáltott örömmel Alberti, akinek különösen az okozott nagy örömet, hogy a fiatal munkás semmiféle pénzbeli jutalomra nem vágyik – talán van is már valami gondolata?

– Talán. Azt azonban kijelentem, hogy semmiféle olyan eszközhöz nem nyúlok, ami Pelterini úrnak a testi épségét kockáztatja. Nekem nem vétett semmit, hát én sem akarok kárt tenni benne.

– Ez egészen természetes. Isten ments, hogy valami baja történjék. Csak a géppel kell egy kis miskulánciát csinálni, hogy ne működjék úgy, mint rendesen.

Kormos elgondolkozott. Lám, lám, – szólt magában – a szerencse mellettem van. Ezek az emberek csupa irigységből maguk segítik elő a tervemet. Egy ideig hallgatott, végre megszólalt:

– Hát ha nekem lehetségessé teszik azt, hogy az elindulás előtt egy negyedórával felüljek a gépre és mozogjak vele egy kicsit, akkor én azt olyan állapotba tudom helyezni, hogy a Sasfiók motora az elindulás után tíz perccel megáll s a gépen ülő kénytelen siklórepüléssel a földre leszállani.

– Ez nagyszerű lenne, – felelt Alberti – és nem is lehetetlen megcsinálni, mert az indulás előtt az összes versenyzőket a királyi páholy előtt összegyűjtik és őfelségének bemutatják. Szóval, azon idő alatt, melyre magának szüksége van, Pelterini éppen nem lesz a gép körül.

– Akkor rendben van minden...
 
[16. illusztráció (Grafika) - A garfikán egy repülőtér látható, a távolban épületekkel, nézőtéri tribünnel. A tribün előtt egy díszsátor áll, ami előtt kétfedelű repülőgépek láthatóak. A gépeket emberalakok veszik körbe. A kép előterében a nézőnek háttal két kezeslábasba öltözött alak látható, félig meggörnyedt, feldúlt állapotban.]
 
E beszélgetés után a két összeesküvő a gyárba sietett, honnan tizenhat kiválasztott munkás, Roberti felügyelete alatt, a Fecskét a verseny színhelyére szállította. A tizenhat munkást Roberti választotta össze és így, természetesen, Kormos is köztük volt. Pelterini is ott sürgött-forgott, kiabált, intézkedett és Kormos rögtön látta, hogy sokkal izgatottabb, semhogy őt észrevegye. Az indulásra kész gépek ott állottak egy deszkából épített rengeteg pódiumon s ezek mellé helyezték el a Fecskét is. Közeledett az indulás órája, a katonaság kivonult és a kiváncsiak tömegét hátraszorította. Egyszerre csak a zenekar az olasz himnuszt játszotta, az ágyúk ismét dörögtek, az olasz királyi pár bevonult egész udvarával és helyet foglalt egy piros bársonnyal bevont nagy deszkaemelvényen. Egy szolgálattevő tiszt sietve jött, a versenyzőket összegyűjtötte és a király elé vezette. Köztük, természetesen, Pelterinit is, aki azt hitte, hogy most életének legszebb és legdicsőbb pillanata következik... E percben senki se törődött a gépekkel, minden ember a király felé fordult és odafigyelt.

– No most! – suttogá Roberti.

– Magyarok Istene, segíts! – mormogott magában Kormos és egy könnyű ugrással fönntermett a Fecskén.

Kormos a gép motorjához lépett és megindította. Azután elhelyezkedett az ülésen és a kormánykereket a kezébe vette. Feltekintett az égre, egyet fohászkodott és halkan leszólt Robertinak: Lökjön egy jót a gépen! Senki se vett észre semmit, a berregést se hallották, mert a zenekar még egyre harsogott. A Fecske elindult, egyre sebesebben ment az alkalmatos deszkapadlón, majd fölemelte orrát a levegőbe, s mintha egyet ugrott volna, már húsz méter magasságban termett. Még egy szempillantás, és karcsú szép teste már a király és környezete felett lebegett. Mindenki látta, de senki sem csodálkozott, mert azt hitte, hogy ez is a programmhoz tartozik és ennek így kell lenni. Most elhallgatott a zenekar és a főudvarmester intett, hogy az olasz király fog szólani. És most következett a meglepetés. Nem az olasz király hangja csendült meg, hanem Kormos Álmosé, a bátor magyaré, az agyafúrt székelyé. Kezébe vett egy trombita alakú szócsövet, mely a hangot roppantul erősíti és teljes erejével lekiáltott:

– Olasz nép, hallgass reám! Ezt a gépet elviszem, mert ez a gép itt nem versenyezhet. Ezt nem olasz gyárban, hanem magyar gyárban készítették, ahonnan Pelterini Sándor elrabolta, tinektek azt mondván, hogy azt ő készítette. Én szólítalak fel benneteket versenyre. Jertek utánam! Ha elértek, tietek lesz a gép!

...A királyi pár előtt álló versenyzők közül, ellentétben minden udvari szokással, egy sápadt, dúlt arcú ember rohant ki és futott egyenesen a katonák felé, egyre ordítozván:

– Nem igaz, hazudik! Löjjétek le, lőjjétek le! Tolvaj, rabló!

De amikor ezt kiabálta, a Fecske könnyű szökéssel a magasban termett, s útját a tenger felé vette. A versenytéren borzasztó zűrzavar, futkosás, kiabálás támadt. Senki se tudta, hogy tulajdonképpen mi történt és mit jelentenek azok a szavak, melyeket az az ember a levegőből lekiabált. A királyi pár ijedten visszavonult abba a piros sátorba, amely az emelvény végén volt felállítva. Pelterini a katonáktól mint az őrült futott a gépekhez, a legelsőre, amelyet talált, fölugrott és Kormos üldözésére indult. A többi versenyző követte példáját, s nehány perc múlva tizenegy repülőgép száguldott a vakmerő Kormos nyomában, mint ahogy a vadászkutyák utánavetik magukat a szarvasnak.

Ezalatt Kormos már a tengerpart fölött szállt, s tekintete a Hipphoppot kereste. Amint meglátta a kis fekete pontot, lejebb eresztette a derék Fecskét és lekiáltott bajtársainak: Teljes erővel hazafelé! Azután Lagoszta felé fordította a gép orrát és megindult a rohanás hazafelé... mert az ellenséges darazsak ugyancsak zümmögtek már mögötte. Repült a pompás Fecske mint a vihartól űzött sirálymadár, s az olasz gépek lassan-lassan elmaradoztak mögötte. Csak egy törtetett fáradhatatlanul a nyomában, az, amelyiken Pelterini Sándor ült. Mintha ezt a gépet az ő gonosz lelkének izzó gyűlölete hajtotta volna. De hiába volt minden, ő sem érte utól a Fecskét, s egy fél órai üldözés után vissza kellett fordulnia. Mérgében szájaszélét véresre harapdálva tért vissza Ankonába, azon törve a fejét, hogy miféle hazugsággal szépítse a mai nap szégyenletes eseményeit.

Kormos pedig szerencsésen megérkezett Lagosztára, hol óriási üdvrivalgással fogadták, s mikor a Hipphopp is hazaért, vidám lakomát csaptak a tiszteletére.

Így főzte le egy szál vakmerő magyar az olasz királyt egész népével egyetemben.





XVI.

Pelterini Sándorra nézve az ankonai kudarc óriási csapás volt. Ilyen botrány a király jelenlétében! Még a versenyt is másnapra kellett halasztani. És a botránynak ő volt az előidézője. Egy darabig az a veszedelem fenyegette, hogy még az országból is kikergetik.

Valóban, a vakmerő Kormos fényes bosszút állt az árulón, Pelterininek hetekig, sőt hónapokig kellett szaladgálni, könyörögni, esküdözni és megfeszített munkában minden tehetségét csillogtatni, hogy megbocsássanak neki. És megbocsátottak, amit leginkább annak köszönhetett, hogy párját ritkító ügyes munkás volt, ami az olaszok közt alig akad. Az is hatott az olaszokra, hogy Pelterini nagy fogadalmat tett, hogy fényes elégtételt fog venni ezért a botrányért és majd ha netán háborúra kerülne a sor, nevezetes szolgálatokat fog tenni Olaszországnak.

De a Bardóczyak tisztában voltak azzal, hogy őket micsoda veszedelem fenyegeti és elkészültek annak fogadására. A barlangos Lagosztahegy csúcsán egy kis erődöt építettek, melyen egy páncéltorony volt elhelyezve. Ebbe egy óriási ágyút állítottak, melyet minden irányban fordítani lehetett és melyből roppant messze tudtak lőni. A búvárhajógyárat és a repülőgépek gyárát a barlangban helyezték el, úgy, hogy ahhoz semmiféle ágyúgolyóval hozzá nem lehetett férni. A rendes hajógyárat megszüntették és a munkásokat elbocsátották, csak azok maradtak meg, akik a barlangbeli gyárakban dolgoztak. Itt akkora hely volt, hogy veszély esetén az összes munkások odamenekülhettek. A barlangos szigetet áthatolhatatlan szeges drótsövénnyel vették körül, melybe villamos áramot lehetett bocsátani, s aki ilyenkor hozzányúlt, az halálfia volt. Így dolgoztak a Bardóczyak, hogy szigetjüket bevehetetlen várrá alakítsák át.

Egyszer Bardóczy valami két hétig távol volt a szigettől, s amikor visszatért, így szólt Málcsi nénihez:

– Hallod-e, Málcsi, mi baja Pelterininének? Most, hogy hosszabb ideig nem láttam, azt veszem észre, hogy sokkal soványabb és sápadtabb lett. A szegény asszonyt valami titkos bánat emészti.

– Talán a fia miatt? – vélekedett Málcsi néni.

– De hiszen a fia miatt azelőtt is bánkódott, de az nem támadta meg ennyire az egészségét. Nem történt köztük újabban valami?

– Nem tudok semmit. De most, hogy szólsz, sok minden eszembe jut. Először is sokkal hallgatagabb mint régen, másodszor az étvágya olyan rossz, hogy alig eszik valamit. Azután gyakran meglepem őt kisírt szemekkel, de ha faggatom, tagadja, hogy valami baja volna. Katóka, aki a szomszéd szobában lakik, gyakran hallja, hogy éjjel keservesen sóhajtozik és felkel imádkozni. Jó lenne, Tamás, ha te alaposan kikérdeznéd őt.

– Meg is teszem, hisz a szegény asszony szemlátomást sorvad.

A szegény özvegy csakugyan olyan volt, mintha valami nagy betegségből kelt volna fel. Arca sápadt, a szeme fénytelen, alakja meggörbült, régi friss járása megszűnt, fáradtan tipegett ide-oda a házban. De mikor Bardóczy faggatta, csak szomorú mosollyal nézett rá és azt felelte, hogy nincs neki semmi baja.

Pedig volt, oh igen nagy baja volt a szegény anyának. A szívén viselt gyógyíthatatlan sebet.

És ezt a sebet is a fia ejtette rajta. És mikor ez is hozzájárult a többihez, a szegény asszony ereje nem volt elég, hogy elviselje és lassan-lassan összeroskadt alatta. 1915 tavaszán ugyanis Pelterini Sándor a következő levelet intézte anyjához:
 
Kedves Anyám!
 
Sötét felhők gyűlnek az égen és nemsokára kitör a vihar. Fiúi kötelességem magát figyelmeztetni, hogy ott hagyja azt az átkozott helyet, ahol talán akarata ellenére fogva tartják. Rajtam rettentő szégyen esett, mikor a Bardóczyak azt a repülőgépet tőlem elrabolták. Ezért én bosszút fogok állani, mert különben itt elveszítem minden állásomat és befolyásomat. Ha a vihar kitör, Lagoszta lesz az első hely, melyet vagy elfoglalunk magunknak, vagy elpusztítunk. Mivel az utolsó eset valószínűbb, arra kérem, hogy távozzék el arról a veszedelmes helyről. Anyám bizonyosan nem tudja, tehát megmondom, hogy az a szégyen életemnek legfontosabb pillanatában ért engem, amikor azon a ponton állottam, hogy bemutassanak az olasz királynak és egy csomó grófnak és hercegnek. Ezzel roppant kárt okoztak nekem. Hát eltűrhetem ezt? Ebből láthatja Anyám, hogy mint engesztelhetetlen ellenségek állunk szemben egymással, vagy én pusztulok el, vagy ők, de bosszúmról le nem mondok. Csak anyámat kérem, hogy jöjjön el onnan. E hó tizenötödikén egy Erzsébet nevű szicíliai hajó fog kikötni Lagosztán. Jelentkezzék ennek a hajónak a kapitányánál, s ez átfogja szállítani hozzám Olaszországba. Ha azonban az következnék be, amit nem hiszek, hogy nem jön, vagy hogy később jön, akkor írja meg levelében és ezt adja át az Erzsébet kapitányának. De az idő sürget, jöjjön minél hamarabb.
 
Szerető fia
Sandró.
 
Ez a levél mérte a halálos csapást a szegény özvegy asszonyra. Csak most tárult fel előtte egész nagyságában, hogy fia micsoda gonoszságra képes. Elpusztítani Lagosztát és a Bardóczy családot. Rettenetes dolog! Mit tegyen? A fiához siessen, térdeljen le előtte és úgy könyörögjön neki, hogy álljon el borzasztó tervétől? Vagy itt maradjon és úgy vigyázzon a Bardóczyakra? Ha itt marad, akkor talán a fia nem meri megvalósítani gonosz szándékát, attól félvén, hogy anyja is belepusztul.

És írt a fiának egy könyörgő levelet, melyben az Istennek szent nevére kérte, hogy hagyja el a romlás útját és térjen vissza a becsületes emberek közé. Hogy meri a kezét fölemelni azok ellen, akiktől a legtöbb jót kapta egész életében. A levél utolsó mondata ez volt: Én itt maradok és ha kell, a saját testemmel védelmezem te ellened a Bardóczy családot. Fiam, fiam térj vissza a jó Istenhez!
 
[17. illusztráció (Grafika) - A grafikán egy zárt udvaru, kolostorszerű építmény látható, amelyet kőfal vesz körbe. A néző az utca felől, enyhén felső nézetből látja az épületeket. A rajz előterében két asszony egymásba karolva halad el a nézőnek háttal. Az utcafalon túl az épületek fölé emelkedő jegenyefa-szerű növények láthatóak.]
 
Elküldötte a fiának szóló utolsó üzenetet, azután elővette a levelét és újra meg újra elolvasta. Mert egyes dolgokat nem értett meg belőle. Miféle szégyent ejtettek a fián a Bardóczyak? Miféle gépet raboltak el tőle? Hogyan akarták őt a királynak és hercegeknek bemutatni? A szegény asszony végtére is azt hitte, hogy a fia elméjében megzavarodott, s azért ír ilyen furcsa dolgokat. Végre gyötrődésében elszánta magát arra, hogy megmutassa Bardóczynak a levelet. Tamás úr aztán elmondta neki, hogyan akart Sandró a Fecskén versenyezni és hogyan akadályozta ezt meg Kormos. De még most is elhallgatta a szegény asszony előtt, hogy az ő fia volt az, aki a Fecskét Lagosztáról ellopta. És még vigasztalta is az asszonyt, hogy a fia nem gonosz indulatú, csak a nagyravágyás ördöge szállta meg. Majd kigyógyul ebből és akkor minden jóra fordul.

De Pelterininé ebben nem talált vigasztalást és napról-napra hervadt. Május havának egyik verőfényes reggelén korábban kelt fel a rendesnél és megkérte Katókát, hogy kísérje el őt páter Barnabáshoz, a lagosztai kis templom öreg papjához.

– Tisztelendő atyám, – mondá a papnak, – arra kérem, hogy mondjon csendes misét egy szegény megtévelyedett emberért és imádkozzék a lelkiüdvösségéért. És kérem, hogy minden esztendőben, ugyanezen a napon tartsa meg a misét, ígéri?

– Ígérem.

– Köszönöm. Még csak annyit akarok mondani, hogy ez a mai nap az én fiamnak a születésnapja.

Mikor ezt mondta, hangja már zokogásba fúlt. Katóka átkarolta és együtt mentek a kis templomba, ahol egy padban helyet foglaltak. A pap megkezdte a misét. Pelterininé összetett kézzel buzgón imádkozott, majd letérdelt, nyitott imádságos könyvére hajtotta fejét és így mozdulatlanul maradt. Mikor a mise véget ért, az asszony nem kelt föl és mikor Katóka gyöngén szólította és megérintette a vállát, akkor vette csak észre, hogy a jó asszony meg van halva. Megszakadt a szíve bánatában.

...A holttestet a kastély előcsarnokában díszes ravatalra helyezték, égő gyertyákkal és virágokkal vették körül. Pelterininé asztalfiókjában egy Bardóczy Tamáshoz intézett búcsúlevelet találtak, melyben érzékeny búcsút vesz az egész családtól. A levél így végződött: Végső óhajom, hogy Budapesten temessenek el, az urammal egy sírban. Fiamnak megbocsátok. Az ő arcképét tegyék a kezembe és így temessenek el. Mikor ezeket a sorokat olvassák, én már az Isten előtt állok és hozzá könyörgök, hogy áldja meg a Bardóczy családot és hárítson el fejéről minden veszedelmet...

Ugyanezen a napon délután egy duplafedelű repülőgép jelent meg Lagoszta felett. Mindenki kiszaladt és leste, hogy miféle nemzetiségű jármű lehet és mit akar? Egyszerre csak a gépmadár a kastély felett kezdett lassan körbe mozogni és a bent ülő alak szócsövön, magyarul lekiáltott:

– Bardóczy Tamás úrral óhajtanék beszélni!

Bardóczy egész családjával a kertben volt és visszakiáltott:

– Itt vagyok!

– Én Pelterini Sándor vagyok, eljöttem, hogy magammal vigyem az édes anyámat.

A kertben lévők megdöbbenve tekintettek egymásra. Minő csudálatos játéka a sorsnak! Bardóczy rögtön visszakiáltott:

– Pelterini Sándor, szálljon le és elintézzük a dolgot.

– Figyelmeztetem, – felelt vissza a léghajós, – hogy ne próbálják meg engem kelepcébe csalni, mert barátaim résen állnak.

– Szálljon le nyugodtan, – csendült meg Tamás úr érces hangja, – becsületszavamra mondom, egy hajszála se fog meggörbülni.

– Mi becsületes emberek vagyunk! – tette hozzá hatalmas hangon Csaba.

A repülőgép még két kört leírt, mintha gondolkoznék, azután lassan billegve leereszkedett egy gyepes térségre, mely a ház előtt terült. A három Bardóczy odament, s mikor a kiszálló Pelterini Sándor meghajtotta magát, ezt hideg fej biccentéssel viszonozták.

– Mielőtt Bardóczy úrral megbeszélném a dolgot, – kezdé rögtön Pelterini, – talán előbb anyámmal...

Bardóczy egy mozdulattal félbeszakította.

– Jöjjön fel az édes anyjához, fölösleges minden beszéd...

Szó nélkül mentek a kastélyhoz, fölhaladtak a terrasz lépcsőzetén, s beléptek az előcsarnokba. Bardóczy ránézett Pelterinire, azután rámutatott a ravatalra és a fiaival együtt félrevonult egy sarokba. Pelterini sápadtan nézett a Bardóczyakra, majd a ravatal felé fordította a fejét, egy pillanatig még mozdulatlanul állt, aztán felszaladt a koporsóhoz vezető lépcsőkön, ott a fejéhez kapott a két kezével, s egyszerre reá borult a halottra. A Bardóczyak lábujjhegyen eltávoztak a teremből és egyedül hagyták őt fájdalmával.

Körülbelül egy negyed óra múlva halálsápadtan, kisírt szemekkel tántorgott ki a nagy terraszra Pelterini Sándor és közeledett a csoporthoz, melyben Bardóczy Tamás állott a két fiával. A Bardóczyak igaz részvéttel tekintettek a boldogtalan ifjúra, de nem szóltak egy szót sem. Ez az ember gyűlölettel jött ide, pusztítni és rombolni jött ide és – anyja holttestébe ütközött. Talán az egyetlenbe, akit ő ezen a világon szeretett. Pelterini rekedt és halk hangon megszólalt:

– Beteg volt?

Bardóczy intett a fejével, hogy nem.

– Hát hogyan halt meg? – folytatta a fiú.

Bardóczy elmondta a körülményeket és előadását evvel fejezte be: Megszakadt a szíve. A fiú lehorgasztott fővel hallgatta. És mikor Tamás úr bevégezte, egy darabig még összegörnyedve állt, aztán fölkapta a fejét, vadul Bardóczyra nézett és így kiáltott:

– Megszakadt a szíve? Igen, mert itt ellenségeink közt élt és olyan dolgokat hallott rólam, amik megrepesztették a szívét. Oh képzelem, micsoda rágalmakat suttogtak a fülébe.

A fiú ökölbeszorított kézzel hadonászott, Bardóczy szomorú mosollyal nézett rá és hirtelen lágy hangon megszólalt:

– Sandró!

Pelterini összerezzent, mikor a régi bizalmas nevet meghallotta, eszébe jutottak a régi boldog idők...

– Sandró! – folytatta Bardóczy, hát olyan embereknek ösmer bennünket? Hát tudja meg, hogy az édes anyja magáról miköztünk soha egy rossz szót nem hallott. Nem mondtuk meg neki a maga zürichi viselt dolgait. Nem árultuk el neki a maga furcsa magaviseletét, hogyan fürkészte titkainkat, hogy elárulhassa. Még azt se tudta meg, hogy maga volt az a vakmerő szökevény, aki innen a Fecskét elrabolta. A legrosszabb, amit magáról hallott, az lehetett, hogy magát elragadta, a nagyravágyás ördöge, hűtlen lett hozzánk és hálátlan irántunk...

Sandró melle hullámzott, mintha zokogás akarna kitörni belőle. Bardóczy folytatta:

– Azt se higyje, hogy mi erővel tartottuk őt vissza. Nem, ő önként maradt itt, hogy minket a maga gonosz tervei ellen megvédelmezzen. Úgy élt köztünk, mintha családtag lett volna... szerettük és megbecsültük az áldott lelkű és aranyszívű asszonyt.

Sandró székre rogyott, a kerti asztalra könyökölt és két tenyerébe temette arcát. Nagynehezen tudta csak kinyögni:

– Mi lesz az anyám holttestével?

– Végrehajtjuk utolsó akaratát. A holttestet Budapestre szállítjuk és a megboldogult urával egy sírba temetjük. Így intézkedett hozzám intézett utolsó levelében, melyet ezennel átnyújtok.

És ezzel átadta a fiúnak a levelet. Pelterini elolvasta, azzal leborult az asztalra és keservesen sírni kezdett.

– Ez jó, – suttogá Bardóczy fiainak, ezek a könnyek megtisztítják a szívét.

Pelterini Sándor fölállt, letörölte az arcát végigpermetező könnyeket és odalépett a Bardóczyak elé.

– Bardóczy úr, én sokat vétettem önök ellen, – szólt erős hangon, – kérem, bocsássanak meg.

Bardóczy Tamás felelt és hangjában mély szomorúság csendült meg.

– Pelterini úr, mi soha ön iránt rossz indulatot és haragot nem éreztünk. De hát mit ér a mi bocsánatunk, mikor ön ádáz haraggal tör ellenünk és Lagosztát el akarja pusztítani?

– Már nem akarom, felelt szilárd hangon Pelterini, – ebben az órában végkép kivetettem ezt a szándékot a szívemből. Bárminő fényes pályafutás várakoznék rám odaát (és ezzel Olaszország felé mutatott) nem lennék boldog, mert megrontaná az a tudat, hogy minő árulással és egyéb gonoszsággal jutottam hozzá. És boldogtalanná tenne az a gondolat, hogy én fektettem korai sírjába szegény jó édes anyámat. Ő már megbocsátott, ha még önök is megbocsátanak, akkor talán az Isten is irgalmas lesz irántam.

– Valóban jól hallok-e, szólt Bardóczy, s egy lépést tett a fiatalember felé, – igazán Sandró, a régi boldog idők Sandrója állana előttünk? A mi becsületes Sandrónk? Tiszta szívből megbocsátunk neked fiam.

S ezzel megragadta Sandró két kezét és férfiassan megrázta. Így tett a két Bardóczy fiú is.

– Köszönöm, uraim, hogy visszaadják lelkem tisztaságát azzal, hogy becsületes kezükkel megérintenek. Oh de a régi boldog idők nem térnek vissza...

– Ugyan, Sandró, hogy beszélhetsz ilyent, – feddé őt Bardóczy atyai hangon.

– Anyám megbocsátott, önök is, az Isten kegyelmében is remélek – de van valaki, aki nem fog megbocsátani...

– Ugyan kicsoda?

– Én magam. Szigorú ítéletet fogok tartani magamon. Kérem, ne szakítsanak félbe, határozatom megdönthetetlen. A repülőgépemen szikratávíró van, azzal megsürgönyözöm Olaszországba, hogy anyám meghalt, hogy én nem térek vissza hozzájuk és ők se jöjjenek ide, mert Lagosztáról minden értékes dolgot a pólai hadikikötőbe szállítottak. Itt nincs mit keresniök. Oh talán sikerül elfordítani a vészt az önök fejéről és jó anyám kibékülten fog letekinteni az égből.

Bardóczy figyelmesen nézte, vizsgálta a fiatalember komor arcvonásait és ott oly sötét elszántságot látott, hogy megdöbbent.

– Aztán itt maradsz, Sandró, közöttünk, úgy-e? – szólt gyöngéd hangon.

De Pelterini nem felelt, hanem lesietett a repülőgéphez és onnan elküldte az üzenetet Olaszországba. Mikor ezzel elkészült, édes anyja koporsója mellé térdelt, s ott mozdulatlanul imádkozott napnyugtáig. Bardóczy meghagyta, hogy senki ne lépjen be az előcsarnokba és ne háborgassa az anyjától búcsúzó fiút. Egyszerre csak Pelterini Sándor fölkelt, megcsókolta a halott nyájas arcát, azután lehorgasztott fejjel és lassú léptekkel, nem nézve senkire, nem búcsúzván senkitől, lement a repülőgéphez és felszállt reá. A motor tompa zúgással berregni kezdett, s a nagy gép fölemelkedett a levegőbe.

Gyönyörű tavaszi est volt. Nyugaton a nap bíborpiros felhők közt bukott le a tengerbe. A tenger halkan morajlott, mintha önmagának énekelne bölcsődalt. A levegő a tavasz pompás virágainak illatával volt tele.

A gép lassan keringett a kastély fölött. Egyszerre csak azt látták, hogy a benn ülő egy fehér kendőt lobogtat. Ez volt Pelterini Sándor búcsúja a Bardóczyaktól. A gép a tenger fölé fordult, s a magasba szökkent. Az egész család a nagy terraszon állott és szorongó érzéssel nézett utána. Ekkor hosszú vörös láng jelent meg a repülőgép fölött, rá nemsokára tompa dörrenés hallatszott, s a jármű egyszerre eltűnt a nézők elől.

– Szent Isten! – kiáltott Bardóczy, – a szerencsétlen fölrobbantotta magát! Utána, ki a tengerre a Hipphoppon!

A három Bardóczy a partra rohant, s a mindég készen álló Hipphoppra ugrott. De odakint a tengeren csak kevés roncsát találták meg a repülőgépnek, a szerencsétlen fiú testét örökre elnyelte a tenger mélye.

Hiszem, hogy tovaszálló lelke még utolérte édesanyjának tiszta lelkét, s ez vezette, öt a mindent megbocsátó Mindenható Istennek trónja elé.
 
[18. illusztráció (Grafika) - A grfikán a tengerbe merülő, oldalára fordult kétfedelű repülőgép látható, amely már majdnem teljesen elsűlyedt. A repülőgép felett két sirály-szerű madár húz el. A rajz hátterében egy hegyszerű partszakasz emelkedik ki a tenger habjaiból.]

-=- VÉGE -=-