A könyv bibliográfiai adatai: Szerző: Péter János Cím: Erasmus nevelési eszméi Megjelenés: Papp György könyvsajtója, Gyulafehérvár, [1913?] TARTALOMJEGYZÉK Címlap Impresszum Tartalomjegyzék Bevezetés Erasmus élete Erasmus pedagogiai művei A nevelés feladatai Testi nevelés Értelmi nevelés A tanítás anyaga A tanítás módszere Erasmus nézetei a nőnevelésről Erkölcsi nevelés Fegyelmezés Összefoglalás. Erasmus hatása a későbbi pedagogusokra, hatása a magyarországi iskolákra Jegyzetek CÍMLAP: Péter János: Erasmus nevelési eszméi IMPRESSZUM ERASMUS NEVELÉSI ESZMÉI IRTA Péter János Gyulafehérvári r. k. főgimnáziumi tanár Gyulafehérvár, é. n. [1913?] Papp György könyvsajtója Digitalizálás: PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, 2020 A szöveget javította és a digitális változatot készítette: Ambrus Attila József (ambrusa@lib.pte.hu) Forrás: PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont — DIGITÁLIA https://digitalia.lib.pte.hu/hu/peter-janos-erasmus-nevelesi-eszmei-papp-gyorgy-konyvsajtoja-gyulafehervar-evnelkul-4802 Az elektronikus változat szerkesztésének lezárása: 2020. június 13. BEVEZETÉS Olaszországban, a római műveltség klasszikus hazájában a XIV. és XV. századok folyamán egy nagyszerű művelődési áramlat jut a virágzásnak magas fokára: a humanizmus. Olaszországban a középkor folyamán sem szakadt meg az az összekötő kapocs, mely az olasz népet származásánál, nyelvénél és emlékeinél fogva a rómaiakhoz fűzte. Sőt néhány lelkes tudós és költő ezt az emléket megújította, a klasszikusok műveit ismét az érdeklődés középpontjaivá tette és divatba hozta a régiek eszmevilágát. Azután pedig a rómaiak szellemi termékeit összeolvasztotta a középkori szellemmel s így megteremtette az újkori tudományt.[1] A római birodalom bukása idején az ízlés és birálat szelleme kiveszett volt a keresztény világban. Az egyháziak a római irók műveit egy ideig a legerősebb akadályoknak tekintették a keresztény vallás terjesztésében. Később azonban a kereszténység nem félhetett többé a pogányságtól, belátták, hogy az egyházi szertartások és a szentírás magyarázatában, az egyházi atyák tanulmányozásában nem lehetnek el a latin nyelv nélkül. Latin nyelvet tanulni azonban az irók ismerete nélkül nem lehetett. „A költőket, kiket eddigelé halálos ellenségeknek tekintett, most szövetségesekül el kellett, hogy fogadja az Egyház, a barbárság elleni hadjáratában.”[2] Ily módon Vergiliust folyvást tanulták, Ovidiust, Lucanust, Horatiust, Juvenalist és Statiust némileg ismerték, a prózairók közül pedig Ciceronak egyes részeit használták. De még kedveltebbek voltak ezeknél Boetiusnak, Priscianusnak, Donatusnak és Cassiodorusnak gyüjteményes munkái. Ellenben a görög irodalom emlékei egészen kiszorultak, volt a műveltség elemei közül. A humanismusra várt az a feladat, hogy a római és görög irók szellemét megértessék a kortársakkal és megmagyarázzák, hogy a költészet a termékeihez fűzhető allegorikus magyarázat nélkül, magáért is élvezetes „s hogy az ó-kor nemzeteinek történetét, dacára a pogányságnak, hasznosan és tanulságosan lehet tárgyalni.”[3] A humanismus ezt a feladatát két század alatt derekasan megoldotta: az ókori irókat nem minden egyoldalúság nélkül, a tanulmányok és szellemi élet középpontjává avatta, a régiek gondolkozásmódját, életelveit közkeletűekké tette, noha a keresztény világfelfogás eszményeivel teljesen megegyeztetni nem tudta. Ezenkivül alapját vetette meg az új tanulmányi rendnek, mely négy századon keresztül minden ismeretnek lényegét adta. Az új szellemi irány hatása nem korlátozódott Itáliára, hanem csakhamar hódító útra kelt, hogy már a XV. században Magyarországon, aztán a Nyugat többi országaiban is megismertesse a műveltebbeket az ókor szellemével. A humanus tudományok uralkodó helyzetet kezdvén elfoglalni, a tanulmányok rendszerével a tanítás módszere és az iskola élete is átalakul. A középkor tanulmányi rendje sok hiányt mutat fel. A legtöbb kolostori és székesegyházi iskolában megelégedtek azzal, ha a növendékek írni, olvasni, énekelni, számolni megtanultak és az egyházi meg közéleti használatra a latint elsajátították. A hol a hét szabad művészetet tanították, a főcél ott is ugyanaz maradt; nehézkes iskolai könyvek, nehézkes módszer teszik rendkivül terhessé a tanulást. A latin prózaírók hátra szorulnak, a költők közül is csak Vergilius, néhol a pogány irótól való tartózkodás miatt csak Prudentius marad meg. A középkor iskolai élete, amint a humanismus irói feltüntetik, ha a fegyelmezés szempontjából nézzük, tele van durvasággal; túlzottan szigorú fegyelmezéssel igyekeztek elnyomni a növendékeknek kisebbfajta rendetlenkedéseit is. Erasmus egyik legkiválóbb alak azok közül, akik utat mutatnak az új szellemi irányzat kivánalmainak megfelelő neveléshez. A szelídséget, emberiességet hirdeti a legjobb nevelőeszköznek, a középkor iskolamesterének szigorú bánásmódja helyébe a szeretetet iktatja. A középkori barbár latinság helyett a humanismus többi iróival együtt a régi latinság használatát sürgeti, noha a középkori irókat is tudja méltányolni. A latin mellett hangsulyozza a görög nyelv tanulásának szükséges voltát is. A tanítás módszerében pedig könnyebb és inkább célhoz vezető eljárást ajánl. Noha egy nyilvános iskolában sem foglalt el állást, a tanítás rendszerének átalakítására rendkivüli hatást gyakorolt. Részben az ő befolyásának tulajdonítható, hogy a párisi egyetem a humanisztikus tanulmányokat befogadta, hasonlóan neki köszönheti Angolország, hogy a klassz. tanulmányok megerősödtek. Iskolai könyvei, kivált a Colloquia és az Adagiorum opus egész Európában hozzájárultak a latin nyelvnek újszerű tanításához. Pedagógiai tartalmú műveiben nagy részben megtalálhatjuk azon eszméket, melyeket a későbbi híres pedagógusok: Comenius, Locke, Rousseau oly nagy hatással hirdettek. Ezen okokból látszott érdemes feladatnak, hogy Erasmusnak a nevelésre vonatkozó eszméivel foglalkozzunk. Mielőtt azonban feladatom részletezéséhez fognék, vázlatosan elmondom életének főbb mozzanatait. ——————— [1] Symonds: Renaissance Olaszországban. II. k. A tudományok föléledése. 13. l. [2] Id. mű 55. l. [3] Symonds, i. m. II. 60. l. ERASMUS ÉLETE Erasmus 1467. okt. 28-án Rotterdamban született. Atyja Gérard de Praet goudai polgár volt Hollandiában. Anyját, ki egy zevenbergeni orvosnak volt a leánya, Margitnak hivták, vezetéknevét a följegyzések nem ismerik. Minthogy Gérard a leányhoz való viszonyát szülei és rokonai ellenzése miatt nem törvényesíthette, sőt azok őt talán könnyelműbb természete miatt a szerzetesi életre akarták kényszeríteni, titokban elmenekült Rómába, hol másolással tartotta fenn életét; később pedig, mikor szülei Margit halálának hazug hirét közölték vele, a szerzetesi életre szánta magát. Margit a gyermek nevelésének szentelte életét és az anyai nevelés meg is látszott fián, mivel Erasmus az életrajzirók szerint anyjától sajátította el nőies természetét. Öt éves korábán Utrechtbe került, négy év mulva meg Denventerbe, hol a „közös élet testvérei”-nek iskolájában rendkivüli előhaladást tett, két évi ott tartózkodás után állítólag könyv nélkül tudta Vergiliust, Horatiust és Terentiust. Hegius Sándortól a görögben is nyert némi oktatást. Előbb anyját, majd csakhamar atyját is elveszítvén, visszatért Goudába. Majd a herzogenbuschi szerzetesiskolában töltött két évet. Gyámjának tartós, sőt zaklató késztetésére, de kivált egy Werden Cornelius nevű barátjának kecsegtető szavaira, noha majdnem három évi ellenszegülés után, belépett a steini kolostorba. Öt évig (1486-1491.) volt a kolostor lakója, de valódi hivatottság nélkül szánván el magát a rendi életre, igazi megnyugvást lelkének a kolostori élet nem adott. Tanulmányai elősegítésére azonban végtelenül jótékony befolyással volt, mivel egy Hermann nevű barátjával aki némi költői tehetséggel volt megáldva, szorgalmasan gyarapította ismereteit, sőt nehány kisebb iratával kiváló irói tehetségének is bizonyságát adta. Igy a többek közt már itt kezdhette az Antibarbari c. művét. A tanultságáról elterjedt hírnek köszönhette, hogy Bergen Henrik cambraii püspök, mikor a bíborosi méltóság kieszközlése végett Rómába szándékozott menni, Erasmust akarta magával vinni és az előljáróságnál kieszközölte, hogy a fiatal szerzetest ebből a célból vele engedjék el. Azonban a római utazás elmaradt, ahelyett a szellemes és tudós Erasmus mint magántitkár élt öt esztendeig a püspök oldala mellett. Cambraiből a püspök igéreteivel a párisi egyetemre ment, hogy kivált hittudomár ismereteit tovább bővítse. Pártfogójának inkább csak igéretben álló segítsége mellett sanyarú napokat kellett a Montaigu-intézetben töltenie. Sorsán később gazdag angol ifjak nevelésén elvállalásával könnyített, akik közül egyik, Mountjoy lord háláját szeretett nevelője iránt tekintélyes évdíj adományozásával éreztette. Ezen növendékének a számára irta Opus de epistolis conscribendis c. művét, melyet átdolgozva és csak sokkal később, 1522-ben tett közzé. Párisi tartózkodása különösen nevezetes marad szellemének kifejlődésében; itt ugyanis teljesen az irodalmi tanulmányoknak szentelte magát. A görögnyelvnek is nagy hévvel feküdt neki és hogy annál nagyobb eredménye legyen törekvésének, görög műveket, így Lucianus párbeszédeit és Euripidesnek nehány tragédiáját latinra fordította, mivel tanítóra nem akadt, hogy más uton tanulhasson. Egy Hollandiába, majd Orleansba tett utazás után 1496-ban Mountjoy hivására Angolországba ment át, hol megelégedettségben boldog napokat töltött és egész életére kiható baráti frigyeket kötött. Barátjai közé sorozhatta Morus Tamást, a hires angol államférfiut, a történelmi multnak ezen megragadó jellemű alakját, Colet Jánost, a buzgó és jámbor életű papot. Sőt megszerezte Henrik hercegnek, a későbbi VIII. Henriknek barátságát is. Oxfordban az egyetemen körülbelül egy évet töltött és Grocyn meg Latimer társaságában a görögnyelvi ismereteit bővítette. Angolországi időzését hat évi hányatás követte, mely alatt Erasmust az anyagi gondok is nem kevéssé keserítették. E hat év alatt majd Párisban, majd Orleansban, majd Louvainben találjuk. Munkásságának javarészét a theologiára és a görögre fordította. Saint-Omerben megismerkedik egy Vitrier nevű szerzetessel, aki különösen az egyházi atyákkal foglalkozott. Ennek hatására fordította Erasmus is figyelmét az egyházatyákra, kiknek iratait később fordította és kézirataikat javította. Erasmus első sorban Colet és Vitrier alakját tartja követendő mintának. Mindhármuk közös célja a világi tudományok újraélesztésén kivül az oktatásnak és ha lehetséges, megromlott erkölcsöknek javítása volt.[4] Időközben, mivel legelső pártlogója, a cambraii püspök is teljesen magára hagyta, művei élén az egyházi és világi nagyokhoz intézett ajánló sorokkal igyekezett sanyarú helyzetén segíteni. 1500-ban Párisban közrebocsátja a Collectanea Adagiorum Veterum c. gyűjteményét, mely a klasszikus világ csodálatos ismeretéről tett bizonyságot és úgy ezen, mint későbbi megbővített alakjában dicsőséggel hordozta végig Erasmus nevét Európa országaiban. Görögből készített fordításaival szintén nagy szolgálatot tett a tudós világnak, mert sok tanulni vágyó ember figyelmét a görög világra fordította és hathatós ösztönzést adott a görög nyelv tanulására, másrészt a tudományos tekintetben szűk körben mozgó kornak a kutatásokhoz utat nyított. 1502-ben adta ki az Enchiridion militis Christiani-t (A keresztény katona kalauza) c. hitbuzgalmi művét, mely időfolytán számtalan kiadást ért. Ez egyike azon műveinek, melyet legtöbbször fordítottak le más nyelvekre is. Nagy tudománya és már ezen időben rendkivüli hire miatt többen igyekeznek Erasmust állandóan lekötni. Igy Utrechti Adorjánnak, a későbbi VI. Adorján pápának, ösztönzésére meghivják Louvainbe az egyetemhez; ezen ajánlat elől azonban azzal a kifogással tért ki, hogy nem tud eléggé hollandul. Később Szép Fülöp akarta udvarához megnyerni, de a fejedelmi ajánlat is hajótörést szenvedett tudósunk függetlenségi hajlamán. Különben is ebben az időben az olaszországi utazás terve foglalkoztatta; Olaszországban, az akkori művelődésnek ama kiválasztott földjén, akarta megnyerni tudományos törekvéseire az avatást. Ezért szivesen fogadta angolországi barátainak meghivását, mivel azt vélte, hogy az eszközöket a költséges utazásra bőkezű ismerőseitől ott könnyebben összeszerezheti. 1505 végétől 1506 tavaszáig tartott ezen második angolországi időzése. Új ismerősöket és új pártfogókat szerzett magának, így Warham érseket és kancellárt, Pace Rikhárdot és Tunstallt. Irodalmi emléke a látogatásnak Lucianus több művének fordítása, melyet Morus Tamással közösen végzett. Végre az annyira óhajtott tervet megvalósíthatja, elindulhat, vágyainak célpontja felé: Italiába, mert ezt az utazást úgy tekintette mint tanulmányainak betetőzését irói hirének megállapítását. 1506 második felétől 1509 ápriliséig időzik Olaszországban. Sorra látogatja ennek kiválóbb tudományos középpontjait: Turint, Bolognát, Florencet, Velencét, Paduát, Rómát és Nápolyt. Velencében Aldus Manutiusnál, a világhirú könyvkiadónál nyomatja ki Euripidesnek görögből lefordított Hecubáját és Iphigeniáját, 1508-ban a megbővített Közmondások-at (Adagiorum chiliades.) Az olasz tudósok mindenütt tárt karokkal fogadják, Rómában a legmagasabb főpapi körök szeretnék a kereszténység és tudományosság középpontjában örökre visszatartóztatni. De Erasmust a megváltozott körülmények hirtelen visszaszólítják Italiából. Angolországban VIII. Henrik jut a trónra kinek uralkodásától a tudományok aranykorának felvirradását remélték. Mountjoy, Erasmus régi barátja, sürgetve-sürgeti, hogy siessen Angolországba, Warham pedig egyházi javadalmat igér neki. 1509. juliusában már Angliában találjuk, ahol Morus Tamásnál tartózkodva írja meg „A Bolondság dicsérete” (Encomium Moriae) hirhedt könyvét, melyben kiméletlen támadást intézett korának erkölcsi romlottsága és a lábrakapott visszaélések ellen. Barátjai és pártfogói mindent megtettek, hogy Erasmus jól érezze magát közöttük; ő azonban elégedetlen természeténél fogva állandó panasszal töltötte meg jóakarói fülét. E hosszú angolországi időzése alatt sok művét bocsátotta közre. Cambridge-ben az egyetemen a görögnyelv tanításával foglalkozván lefordította Gaza görög nyelvtanát; Colet Jánosnak, a londoni Sz. Pál-templom dékánjának 1509-ben alapított iskolája számára több könyvet írt, így a „De duplici copia verborum ac rerum” című stilisztikát. Itt keletkezett a Tanítás módszere (De ratione studii) is, melyet 1511-ben adott ki nyomtatásban. 1511-1513-ig leginkább Cambridge-ban tartózkodik, a hova Fisher rochester-i püspök hivta meg és az egyetemen előadásokat tart a görög nyelvből. Várakozásaiban csalódván 1515-ben Istenhozzád-ot mond Angliának. A kiadásra már majdnem készenálló műveinek, az Újszövetségi Szentirás latin fordításának és Sz. Jeromos műveinek sorsa is késztethette a távozásra, mivel a könyvnyomtatás Angolországban akkor még csak gyermekéveit élte. Gentben, Anversben, Bergenben rövidebb ideig tartózkodván Németországba utazik. Utjában mindenütt, de kivált Mainzban és Schlettstadtban fejedelmeket illető hódolattal fogadják. Ettől fogva nehány éven át bámulatos és majdnem királyi tekintélynek örvend. A humanisták közelből és távolból vándorolnak hozzá, hogy lássák és beszéljenek vele. „Mindenki csodálta, dicsőítette, aki nem akarta, hogy a Muzsák birodalmában idegennek tekintsék”, írja róla Camerarius, egyik fiatalabb kortársa. VIII. Henrik, a brüsseli udvar, I. Ferenc francia király, Ernő bajor herceg, Canossa bíboros, mint bayeuxi püspök fényes ajántatokkal igyekeznek állandóan a maguk körébe vonni, azonban minden törekvésük hiába esik, mivel Erasmus többre becsülte az irodalmi munkásságára föltétlenül szükséges függetlenséget az állandó lekötöttségnél. 1515-től 1521-ig állandóan utazgatik. Könyveinek kiadása végett többször megfordul Baselben. Első izben 1515-ben időzik ott és becses baráti összeköttetéseket szerez, melyek később nem kevéssé fogják ösztönözni, hogy e kedvére való várost állandó tartózkodásra válassza ki. Majd negyedszer is ellátogat Angolországba, honnan Flandriába siet és ott mint királyi tanácsos a tizenötéves V. Károly nevelője számára könyvet ír a fejedelemnevelésről (Institutio principis Christiani.) Brüsselbői visszasiet Baselba, ahol az Ujszövetségi Szentirás görög-latin szövegű kiadását nyomtatja, melynek latin részét görögből maga fordította. Műve az 1516. év elején X. Leó pápának ajánlva jelent meg s még szerzője életében részint kétnyelvű szöveggel, részint csupán a fordításban latinul, részint átültetve német, holland és cseh nyelven hetven kiadást ért, a kiadások száma napjainkig pedig megközelíti a háromszázat. Ugyanezen évben adta ki többek közreműködésével Sz. Jeromos műveit, melyekkel már 1499 óta foglalkozott. Közmondásai újra átdolgozva jelentek meg. 1516 őszén megint Brüsselben tatáljuk, ahonnan a theol. kar meghivására Louvainbe megy át, ahol hosszabb ideig tartózkodik. Itt 1517-1518-ban a collegium trilingue alapítása foglalkoztatja. Louvaini tartózkodása idejében érték azok a heves irodalmi támadások, melyekben ama kornak egynehány hírneves hittudósa a tőle kiadott Szentirást birálván a magyarázatokban előforduló tévedéseket és hibákat vagy a Vulgatától való eltéréseit tették fogas vizsgálat tárgyává. Az ellenfelek, etaples-i Lefèvre Jakab, Latomus Jakab louvaini tanár, Lee Edvard, a későbbi yorki érsek, Stunica Jakab alcalai egyetemi tanár, Carranza Sanchez calahorrai kanonok, Egmond Miklós kármelita szerzetes, leginkább azt rótták meg, hogy Erasmus az eredeti bűnt Pelagius szerint, a feltámadást Arius szerint fogta fel, meg hogy a hagyományos szövegen is változtatott. A vitatkozások egészen 1530-ig kinyúltak, noha az ellenfelek egy részét a pápa és Erasmusnak királyi pártfogói elhallgattatták. Hasonló zaklatásokat kellett kiállania a vallásújítók részéről is. Többeknek meggyőződése volt, hogy Erasmus iratai nélkül a felvilágosodottság nem terjedt volna el Németországban s nélküle a német nemzet megmaradt volna vallási egységében. Mikor tehát Luther újításával fellépett, a Luther pártjához tartozók rendkivüli előzékénységgel és hódolattal voltak eltelve Erasmus iránt, mert azt remélték, hogy szövetségesre találnak benne, mivel megelőzőleg ő is oly merészen ostorozta a visszaéléseket. Erasmus azonban, noha kezdetben nem tagad meg némi érdeklődést Luther ügye iránt, mégis tartózkodólag viselkedik. Külömben semmitől sem irtózott annyira, mint az erőszaktól; rá nézve a vallási kérdések megitélésében a tudományok előhaladására és virágzására várható haszon mondhatni döntő szempont. Meggyőződése szerint ily fontos kérdéseket nem lehet a szenvedélytől és becsvágytól vezettetve jó végre juttatni. Mikor aztán a Luther-keltette vihar többé elnyomható nem volt és rá meg pártfeleire kimondották a birodalmi átkot, Erasmus mind jobban visszavonult. „A katholikus dogmához ragaszkodva minden törekvését arra irányozta, és ezt érdeméül kell betudni, hogy a nép javán munkálkodjék, amelyet az ő erkölcstanával igyekezett megtartani az engedelmesség és a hagyomány korlátai között anélkül, hogy e törekvésében nagyon nyugtalanította volna, hogy vajjon saját eszméivel összehangzásban van-e, vagy nincs ez egyeztető kisérlet. Meggyőződését megőrizte anélkül, hogy azért a hagyomány-szentesítette tanításokat megtámadta volna. Ő a szó igaz értelmében conservativ, aki nem újít, hanem inkább a java-ismereteket terjeszti, vagy még inkább tudós, aki a régi kor szellemét akarja terjeszteni; a gyakorlatias gondolkozásnak és józan észnek ezt a forrását. Inkább óhajtott az egyház kebelében maradni, ahol megőrizhette lelke békéjét, amely az ő állandó álma volt."[5] Ezt az annyira becsült nyugalmat azonban Louvainben tovább nem találhatta meg. A theologusok támadásai vele szemben mind élesebbekké váltak. Ezért 1521. őszén ott hagyja Louvaint és Baselbe telepedik át, melynek szép fekvése, megnyerő bánásmódú lakossága és ottlakó tudós barátai: Beatus Rhenanus, az Amerbachok, Froben már régtől fogva nagy vonzó erőt gyakoroltak rá. Ebben még a hitviták nem mérgesedtek volt el, a városban magában nagy rend uralkodott, úgy hogy itt öreg napjaira nyugalmas otthont vélt találhatni. Maga a lakosság rendkivüli tiszteletben tartotta a nagy tudóst és ragaszkodását és hódolatát iránta még a később bekövetkező válságos időkben is megőrizte. Egyelőre Frobennek, művei kiadójának vendégszeretetét élvezte, aki egy kerti lakást bocsátott rendelkezésére, hogy háboritatlanul dolgozhassék. Azonban Erasmus már az 1522. év őszén alkalmas helyiséget bérelt, melyet tudományos foglalkozásának és egészségi állapotának megfelelően rendezett be. Eleinte még arra is gondolt, hogy Brabantba utazik V. Károlyhoz. Ez időtájt értesült X. Leo haláláról és VI. Adorjánnak, az ő honfitársának és hajdani pártfogójának trónraléptéről, akit levélben üdvözölt és egyik kiadását, Arnobius Commentariusát a zsoltárokról, neki ajánlotta. 1523-ban a pápa meghivására Rómába indult, de egészségi állapota rosszra fordulván Konstanzból visszatért Baselbe. Ez időtől fogva aztán 1529-ig megszakítás nélkül Baselben tartózkodott. Ezalatt a nyolc év alatt kifejtett munkássága úgy tartalom, mint a kiadott művek tekintetében bámulatos mértéket mutat; ezen években jelentek meg apróbb műveit nem is számítva „A gyónás vezérfonala” (1524.), Aranyszájú Sz. János néhány prédikációjának fordítása; az egyházi atyák közül kiadja Sz. Hilarius, Ambrus, Irenaeus, Ágoston műveit, továbbá Lactantiusnak „De opificio Dei”, Pliniusnak „Historia Mundi” c. művét és Seneca Tragédiáit. 1522-ben jelent meg „A levélirás művészete” (Opus de conscribendis epistolis), 1525-ben a „Nyelvhasználat és nyelvrontás” (Lingua sive de linguae usu atque abusu), 1526-ban az „Oktatás a keresztény házasságról” (Institutio Christiani matrimonii), 1528-ban a Ciceronianus és A görög és latin nyelv szavainak helyes kiejtése (De recta Latini Graecique sermonis pronunciatione dialogus.) Ezen években nyeri végleges alakját a Beszélgetések (Colloquia) c. műve is. 1522-1524. jelent meg Sz. Máté, Sz. Márk, Sz. Lukács, Sz. János evangéliumának paraphrasisa; ezek közül az elsőt V. Károlynak, a másodikat I. Ferencnek, a harmadikat VIII. Henriknek, a negyediket Ferdinánd főhercegnek, Az Apostolok cselekedeteit 1524-ben VII. Kelemen pápának ajánlotta. Ezen kiadásokon és műveken kivül, melyeknek új kiadásai is egymást érték, idejének javát irodalmi vitára kellett fordítania. E vitairatok közül 1523-ból származik a Hutten Ulrik Kihivására irt „Spongia adversus aspergines Hutteni” c. cáfolata. Pártfogói már régen biztatták, hogy szálljon síkra Luther ellen és ezzel hazudtolja meg azok állítását, kik Luther pártfelének hirdették. Eddig gondosan megőrzött semleges álláspontjából azonban mindaddig nem lépett ki, míg az irodalomban elfoglalt elsőségét nem kellett féltenie. Végre mikor Luther alig leplezett kihivással intette tartózkodásra, Erasmus fellépett Luther ellen. A De libero arbitrio diatribe c. támadóirat 1524 szeptemberében jelent meg. Luther a fatalizmusig megy az emberi akarat magyarázatában; szerinte a szabadakarat isteni kegyelem nélkül a rosszra vezeti az embert. Erasmus vele szemben a szabadakaratnak kath. szempontú felfogását védelmezte. Luther felelete a „De servo arbitrio adversus Erasmum” csak egy év mulva jelent meg; Erasmus erre a Hyperaspisres-szel felelt. A küzdelem azonban tovább folyt és csak 1527-ben ért véget. Erasmus fellépése elé a fejedelmek és a pápa nagy várakozással tekintettek, a mű megjelenése után elhalmozták dicséreteikkel. VII. Kelemen azt iratta, hogy jámborságának és irata által tett szolgálatának megjutalmazására csak a kellő alkalmat várja. V. Károly meg ezt irta: „Erasmus egyesegyedül tette meg, amit a császár, a pápák, a fejedelmek és a tudósok eddigelé nem tudtak megtenni”. Erasmus helyzetén e fellépése nem sokat változtatott, sőt az részben még nehezebbé, elszigeteltebbé változott; ezután ugyanis Luthernak svájci és németországi követői őt tekintik a legnagyobb ellenségüknek, ellenben a katholikusok továbbra is csak Luther főtámasztékának tartják. Beda Natalis, a párisi egyetem ügyésze 1526-ban keresztülvitte a Sorbonne-ban, hogy Erasmus Beszélgetéseit elitélték és használatukat eltiltották, noha az egyetem határozata egyelőre nem került nyilvánosságra. 1529-ben jelent meg a carpi herceg Albertus Pius támadó irata Párisban. Erasmus helyzete már ekkor Baselben is tarthatatlan volt. Oecolampadius Baselben izgatásaival és erőszakos fellépésével keresztülvivén a vallásváltoztatást, Erasmus élete többé nem volt biztonságban. Ekkor 1529. áprilisáben átköltözött a nem messze fekvő breisgaui Freiburgba, ahol a katholikus vallás megrendítetlenül állott és ahonnan a baseli könyvnyomtató műhellyel könnyen fenntarthatta összeköttetését. Átköltözése után itt írta 1529-ben a „De pueris statim ac liberaliter instituendis libellus” c. művét. Ugyanezen évben Fisher John közreműködésével öt ívrétű kötetben kiadta Aranyszájú Sz. János műveit; 1530-ból származik továbbá a „De civilitate morum puerilium libellus”; 1531-ből az „Apophthegmatum sive scite dictorum libri sex”, melyet 1532-ben még két könyvvel bővített. Ez idő alatt a vallási mozgalmakra mérséklőleg igyekezett hatni. Az augsburgi gyülésen 1530-ban nem jelent meg egészségének nem kielégitő volta miatt, de Campeggio bíboroshoz írt levelében óvja a katholikusokat a tulságos szigortól s kivált attól, hogy az ügy eldöntését a fegyverektől tegyék függővé. Azt remélte ugyanis, hogy a halálos sebek idővel behegednek, kivált ha az újítóknak némi engedményeket tesznek, mint Csehországban. Viszont Melanchthonnak irván kifejezi, hogy óhajtandó, hogy az ő hitfelei makacsságukkal és támadásaikkal ne ingereljék a fejedelmeket háborura. Az augsburgi gyülésen a katholikusok és újítók összebékéltetése nem sikerülvén, a következő évben még egy kisérletet tesz „De amabili Ecclesiae concordia liber”-jével, mely azonban szintén eredménytelenül hangzott el. A végső éveket, melyek olyan előrehaladott életkorban már az aggsággal járó súlyos megpróbáltatások miatt is kevésbé elviselhetők szoktak lenni, nála különösen nehezekké tették mind nagyobb fokra hágó betegeskedése, barátainak elhalása, a támadások, melyek még mindig özönével hullottak fejére és amelyeknek visszaverése minden okossága mellett is terhes és semmiesetre sem kellemes munka volt. Meg kellett érnie azt a véres tragédiát is, hogy legjobb barátjai Morus Tamás és Fisher János a rochesteri püspök, a bakó keze alatt vérzettek el és épen VIII. Henrik által, akit annyiszor magasztalt, mint a vallás védőjét. E szomorú idők emléke a „De praeparatione ad mortem” 1534-ből. Most már Freiburg éghajlatát sem találja oly kellemesnek, mint ottani tartózkodásának kezdetén, az életmód még az ő nagy jövedelmei mellett is szerfölött költségesnek tünt fel. Ekkor arra határozta el magát, hogy Freiburgot odahagyja és engedve Mária királyné sürgetésének Brabantba utazik. Mielőtt azonban Németalföldre ment volna, baseli barátaitól még búcsút akart venni. 1535 augusztusában érkezett Baselbe, ahol „Ecclesiastes sive de ratione contionandi” c. művét bocsátotta sajtó alá. Utját azonban nem folytathatta és betegsége miatt majdnem az egész telet ágyban töltötte. A munkával még ekkor sem tudott felhagyni, ugyanis ekkor készítette elő Origenes műveinek kiadását, melynek közrebocsátásában megakadályozta halála, mely hosszas szenvedés után az 1536 év jul. 11 és 12-ike közötti éjjelen következett be. Vagyonát, mely készpénzben mintegy 7000 aranyra rúgott (60.000 kor.), Amerbach Bonifác baseli egyetemi tanárnak hagyta; arany és ezüst serlegekben s más drágaságokban majdnem királyinak mondható kincséből többi barátai szintén kaptak emlékeket; a szegények segítésére, férjhez menő leányok támogatására és jó reményű ifjak iskoláztatására is tekintélyes összeget juttatott. Összes műveit 1540-ben Beatus Rhenanus 9 kötetben, később 1703-1706. Leydenben Leclerc 10 ívrétű kötetben adta ki. Ezekből a könyvek mai alakjában 40 testes kötet is kitelnék; már ebből fogalmunk lehet roppant irodalmi munkásságáról. Irodalmi jelentőségére nézve idézem egyik méltatójának szavait: „Az ő sokszerű és a szükséges segédeszközök megszerzésében való nehézség mellett kétszeresen elismerésre méltó ismeretei nemcsak a görög-római, hanem az egyházatyák irodalmában is; pihenést nem ismerő munkássága, termékenysége és sokoldalúsága az alkotásban, noha állandó lekötöttséghez nem szabódó életmódja, betegeskedése meg más kelletlenségek is állandóan zaklatják; a latin nyelvnek oly művészies és mégis mesterkéletlen kezelése, noha gondolkozása és érzelemvilága oly sok tekintetben eltér a régi kortól; gyors felfogása és a gondolatoknak találó kifejezése; előadásában a rendkivüli kellem, élénkség és mozgalmasság; finom, klasszikus, de mindazonáltal minden pedánsságtól ment ízlése; egyetemes látóköre és csodálatos emlékezőtehetsége: mindezen tulajdonságai felköltik bámulatunkat és számára mindenkoron biztosítják a tudományok megújhodásának korszakában az első helyet.”[6] Nem válhatok meg Erasmus életétől anélkül, hogy ne érinteném a hitújításhoz való viszonyát. Úgy akkor, mint később sokan vádolták kétszinűséggel és gyávasággal, hogy nem állott Luther pártjára. Igen találó Paulsen itélete, mely igazságot szolgáltat Erasmusnak. A szemrehányás – olvassuk Paulsennél, – kevés lélektani belátásra és nagy elfogultságra vall. Már magában véve is aligha méltányos azt kivánni egy olyan férfiútól, aki az egész tudós világ vezetését kezében tartja, azt kivánni, hogy magát egy majdnem 20 évvel fiatalabb ember alá rendelje, kinek neve néhány évvel azelőtt még sehol sem volt hallható, kivéve az Elbe melletti, műveltségben hátramaradt helyet. Annál kevésbé méltányos az itélet, mivel Luther épen nem arra felé indult, ahová Erasmus akart jutni. Erasmus szemében mindig az volt a vezérlő eszme, hogy megújulás az egyházban, a történeti életnek adott és szükséges formája nála a római katholikus egyház, ez a művelődés és erkölcsiség hordozója Nyugaton. Az egyház szétrombolásában nem tudott semmi jót látni.[7] Szükséges volt Erasmus életének e rövid áttekintése, hogy annál inkább megérthessük munkásságának azon oldalát, mellyel az iskolai életnek, a nevelésnek, a módszernek javításán fáradozott és a hatást, melyet kortásainak nézeteire gyakorolt. Művei számtalan kiadásban forogtak közkézen és így az ő eszméi a legnagyobb körben terjedtek el. Ebben is áll az ő pedagogiai működésének legnagyobb érdeme. Ugyanis őt nem tekinthetjük az újabbkori pedagogia megalapítójának, ő inkább műveiben elszórva megújítja a régieknek: Plutarchosnak, Quintilianusnak, Platonnak és Aristotelesnek a nevelésre vonatkozó gondolatait és műveinek példátlanul álló elterjedésével beviszi azokat kartársainak gondolkozásába. Ha nem is alkotott egy rendszeres és a nevelésnek minden ágát magában foglaló pedagogiai munkát, mindazáltal műveiben szétszórva megtaláljuk a nevelésnek majd mindegyik kérdését. Amit tanítványa, Vives elméletileg és egész rendszerben kifejtett, amit Melanchthon, Sturm és mások gyakorlatilag igyekeztek megvalósítani, mindannak csiráját megtaláljuk Erasmus pedagogiájában. Az újabbkori vívmányok legtöbbjének alapelvei tőle származnak s a philanthropizmus eszméi bár elszórva, de meglepő teljességgel fellelhetők műveiben, a hogyan később Rousseaunál, Basedownál kifejtve látjuk. Erasmusnak ifjúkori fejlődése, később meg pályája elég alkalmat nyujtottak, hogy a nevelés kérdéseivel foglalkozzék. Említettük már, hogy mint öt éves gyermek az utrechti káptalani iskolába került, ahol kevés hajlamot mutatott a középkori iskolai tudományok iránt. A tanulók sok olyasmit tanultak, amit később el kellett feledniök, azt is a legnagyobb kínzások között. Deventerben már haladottabb felfogás uralkodik, a tanítók bánásmódja is sokkal emberiesebb volt; tehetségét felismerték és egyik tanítója, Sintheim egy napon megjövendőlte, hogy növendéke a tudományosságnak legfelsőbb fokára fog eljutni. Hasonlóan nyilatkozott Agricola is, aki a deventeri iskolát gyakran meglátogatta. Erasmus nem feledte el ezt a buzdítást és Agricolának meg Hegiusnak emléke teljes életén át egész melegséggel tölté el. Annál nagyobb keserűséggel emlékezett meg a herzogenbuschi iskoláról. Egy igen emlékezetes epizódját ez iskolai életnek majd alább hozom fel. Később, mikor régi vágya beteljesült és a párisi egyetemen folytatta tanulmányait, az egészségtelen táplálék és a rossz lakás a Montaigu-kollégiumban nemcsak a egészségét veszélyeztette, hanem előljárójának szélsőségei és szűk látóköre minden szépet és jót ki akartak irtani belőle. „Nem nyertem semmit sem ezzel az élettel, mint csupán elgyengült és beteg testet és csomó élősdi rovart. A táplálék oly rossz és oly kevés volt, hogy sok lehetséges tanuló néhány hónapi ott létel után meghalt, megvakult, eszét vesztette, vagy bélpoklosságba esett.”[8] De nemcsak mint tanulónak volt alkalma tapasztalatokat szerezni, hanem mint neveléssel foglalkozó szakembernek is. Ifjú korától fogva majdnem állandóan vezette egy-egy élőkelő ifjú nevelését. Montjoy lordnak tanulmányait Párisban irányitotta és a tanító meg tanítvány viszonyából az egész életen át megmaradó barátság fejlődött ki. 1498-1499-ben néhány hónapig egy lübecki kereskedó fiának nevelése van rábizva: Olaszországban a húsz éves Andrews Sándor érsek, Jakab király fia, van gondjaira bízva. Dicséretére válik, hogy mindig gondosan és pontosan megfelelt kötelességének és egész hévvel rajta volt, hogy növendékeivel a tudományt megkedveltesse, melynek elsajátitása neki oly sok törődésébe került.[9] Attól, hogy mint nyilvános tanító valamely főiskolában működjék, nem az tartotta vissza, mintha a tanítói pályát nem szerette, vagy nem becsülte volna, hanem az, hogy akkor nem szentelhette volna magát egészen a tudományos foglalkozásnak, amely előtte. mégis a legnagyobb fontosságúnak látszott. Hogy azonban az iskolát szerette, munkáját figyelemmel kisérte és úgy tekintette, mint a tudományok feléledésének legjobb eszközét, azt kiemelnünk sem kell. Eléggé bizonyítják azon művei, melyek az iskola és tanuló ifjúság számára készültek és azok, melyek az oktatás kérdéseit tárgyalják. ——————— [4] Amiel: Erasme, 73. l. [5] Amiel: Erasme, 262. l. [6] Reichling: Ausgewählte päd. Schriften d. D. Erasme 1896. 35. l. [7] Paulsen: Geschichte des gelehrten Unterrichts auf den deutschen Schulen u. Universitäten I. köt. 181. l. [8] Colloquia Familiaria. A halevés. Opera I. 806-807. l. [9] Amiel, Erasme. 40. l. ERASMUS PEDAGÓGIAI MŰVEI Mielőtt tovább haladnánk, minket érdeklő enemű főbb műveit is fel kell röviden sorolnom. A „Declamatio de pueris ad virtutem ac literas liberaliter instituendis, idque protinus a nativitate” c. művében (1529-ből) nem fejti ki egészen nevelő eszméit, hanem csak újjmutatásokat ad, hogy miképen kell már a zsenge korban beoltani a gyermeki lélekbe az erényesség és tudomány csiráit. Kimerítő teljességre már csak azért sem törekedhetett benne, mivel a Copia verborum ac rerum függelékének szánta volt, mintegy például a tanulóknak arra, miképen lehet valamely tárgyról vázlatosan és azután az anyagot jól kibővítve is írni. A gondolatmenetet ezen művében gyakori kitérések zavarják amit talán annak lehet tulajdonítani, hogy a még Rómában 1512-ben meg írt munkának egy része a másolónál elkallódott s a töredékes munkát csak barátainak hosszas unszolására egészítette ki a tartalommutató nyomán.[10] Ennél a művénél sokkal tömörebb és tanulságosabb a „De ratione studii” (15l1-ből), mellyel utat akar mutatni, hogy mily módszert és mily rendet kell követni, hogy minden tudomány ágban de kivált a klasszikus tanulmányokban kellő előmenetelt érjünk el.[11] Az „Institutio principis Christíani”-ban (1516-ból) a fejedelem eszményképét rajzolja meg, de elszórva a nevelésre vonatkozó eszmékkel is találkozunk benne. A „Christiani matrimonii institutio”-ban (1526.), melyet Katalinnak, VIII. Henrik nejének ajánlva adott ki, a házasságnak a nevelésre való fontosságát emeli ki, műve befejezéséül pedig a nevelésnek azon kérdéseit tárgyalja, melyek a családot első sorban érdeklik, ú. m. a vallási és erkölcsi nevelést, a leányok nevelését, a nevelő megválasztását stb.[12] A „De civilitate morum puerilium”[13] a a gyermekek számára készült illemtan s mint ilyen, inkább külsőségekkel foglalkozik. Az iskolák használatára írt könyvei közül különösen megemlítendők: a Colloquia Familiaria és az Opus de conscribendis epistolis. A Colloquiá-ban, melynek tartalma úgy korjelző szempontból, mint Erasmusnak a társadalmi, vallási állapotokra vonatkozó felfogását tekintve, igen fontos mű, a nevelés céljára, módszerére, a vallásos nevelésre sok észrevételt találunk. Az „Opus de epistolis conscribendis”-t szintén ilynemű mozzanatok teszik a mi szempontunkból jelentékeny művé. Erasmus humanista törekvéseinek kifejezői a „De recta Latini Graecique sermonis pronunciatione dialogus” (1528-ból)[14] és a „Ciceronianus síve de optimo dicendi genere” (1528.)[15] Lesz alkalmam később az ezekben foglalt eszmékről megemlékezni, azért itt csupán egyszerű jelzésükre szorítkoztam. ——————— [10] Opera, I. 487-488. és Tögel: Die pädag. anschauungen des Erasmus von Rotterdam. 16. l. [11] Opera, I. 519-520. E művecske mintegy 90 kiadást ért. [12] Opera, V. 613-724. [13] Opera, I. 1029-1044. [14] Op. I. 911-968. [15] Op. I. 969-1026. A NEVELÉS FELADATAI Erasmus a nevelést a Civilitas morum bevezetésében talán pillanatnyi ötletből négy ágra osztja: 1. a valláserkölcsi nevelésre, melynek az a célja, hogy a gyermeki lélek a vallásosság csiráit magába szívja, 2. értelmi nevelésre, melynek az ismeretek közlése a feladata, 3. gyakorlatias nevelésre, mely a gyermeket a gyakorlati életre készíti elő, 4. formális nevelésre, melyben az legyen az irányító gondolat, hogy a gyermek mindjárt első éveiben szokjék illedelmességhez. Nem követem szorosan véve ezt a felosztást Erasmus pedagógiai eszméinek összefoglalásában, mivel a nevelés harmadik ágának, a gyakorlatias nevelésnek kifejtéséről alig találhatni nála valamit, aztán e szerint mellőznünk kellene a testi nevelésről nyilvánított nézeteit. Ahelyett, amint a mai pedagógusok szokták: a testi, értelmi és erkölcsi nevelés szempontjából veszem figyelőre műveit. TESTI NEVELÉS A nevelés érdekében nagy fontosságot tulajdonít a házasságnak. Sokat jelent az, hogy miképen születik valaki, de még sokkal többet az, hogy mily módon és minő példák hatása alatt nevelődünk és sajátítjuk el az ismereteket. A házasság ezen két dolognak a forrása: a születésé és a nevelésé. Ettől függ még az állam boldogsága is, mert igazságosan járhat-e el az mások dolgában, aki otthon megszokta, hogy az erkölcsi törvényeket megvetve éljen. (Christ. matrimonii institutio. Opera, IV. 615. C-D.) Derék szülőktől származni rendkivüli áldás. A gyermekek iránti első kötelesség, hogy törvényes házasságból származzanak. A törvénytelen származás kizárja a gyermekeket az öröklésből, elzárja a hivataloktól, a papi pályától, a közszerepléstől; az ilyennek alig-alig lehet felvergődnie a kiválóság polcára. (Inst. christ. matr. Op. IV. 708. E-F.) Az anyának legelemibb kötelessége, hogy újszülöttjeit saját keblén táplálja. A kitételnek egyik neme az, ha a csecsemőt bármely felfogadott nőszemélynek gondozásába adják; nem méltók az anya névre, akik ezt megteszik. Alig van bárminek oly kedvező hatása a gyermek testi és szellemi fejlődésére, mint az anyáknak emez önfeláldozása; a szülők és gyermekek közötti kölcsönös vonzalom létrehozására sincs ehhez fogható hatása semminek. (Inst. Christ. matr. IV. 710. B.) Ezt az ulasítást még többször megtaláljuk nála, így a Declamatio de liberis instituendis-ben (Op. I. 499. A.) és kivált a Colloquia Familiaria-ban (Op. I. 768. A-E.), hol meggyőzőleg figyelmeztet egy fiatal anyát kötelességére. A kitételnek egy neme, ha a szülők a csecsemőt egy idegen gondozására bizzák, aki talán nem is egészséges, nem feddhetetlen erkölcsű.[16] A nevelés mestersége nem könnyű és mégis minden szülőnek értenie kellene hozzá, mert akkor kevesebb volna a világon a rossz emberek száma. A gyermek gondozása, egyellőre teljesen az anya munkakörébe tartozik. A férj az üzletében, a hivatalában, a közpályán szaporítja a vagyont; a nő a megszerzett készletet megtartja, kezeli, gondozza a családot és a gyermekeket. A férfiúnak és nőnek ugyanegy a céljuk, de mindakettőnek megvan a maga külön munkaköre; ha hivatásukban egyetértően járnak el, annál nincs nagyobb szerencse az életben.[17] A nő a család körében előrelátóan mindent elhárít, ami a gyermekek egészségét vagy lelki tehetségeit vészélyeztetné. Ebben a tekintetben az ételre, italra, alvásra, mozgásra, ruházatra, a lakásra és a más gyermekekkel való barátkozásra kell ügyelni.[18] Midőn azonban abba a korba jutottak, hogy valamely életpályára kell térniök, a férjre hárul a vezetés feladata.[19] A táplálékot illetőleg két dologra kell figyelemmel lenni: a minőségre és a mennyiségre. Elitéli azok könnyelműségét, akik vétkes hanyagsággal bort és nagyon fűszeres vagy nagyon sós ételeket nyujtanak a gyermekeknek. Mások meg attól való félelmükben, hogy kisdedeik megsoványodnak, kelletlenül is tömik az étellel. Ez által a gyermekek rászoknak az italra és a torkosságra, noha kivált az utóbbi az elmét is tompítja, sőt butítja. Ugyanez a hatása van a hosszas alvásnak is. A gyermeki szervezet természetével leginkább a tejes ételek egyeznek meg. Amennyire a gyermek mértéktelen laktatását kerülni kell, épen úgy kell óvakodni éheztetésétől is. Amint a mértéktelenség a lelki eltompulást idézi elő, úgy az éheztetés a test erejét gyengíti. Ennélfogva inkább gyakran kell enni adni, hogy úgy az éheztetést, mint a mértéktelenséget elkerüljük.[20] A felnőttebb gyermekre nézve azt tanácsolja, hogy a késő éjjelig tartó lakomákon mindvégig nem kell ott tartani.[21] A mozgás veleszületett ösztöne a gyermeknek, mely növeli és erősíti a csontokat; mindazonáltal kivált a nagyobb gyermekeknél mérsékelni kell a mozgékonyságot.[22] A ruházásban épen úgy mint a tápláléknál, két hibától kell óvakodni. Némelyek gyermekeiket félig meztelenül a legnagyobb hidegben kizárják a lakásból, hogy a szélhez és hideghez hozzá szokjanak; mások a divatnak hódolva úgy a fiúkat, mint a leányokat mindenféle súlyos ruhadarabokkal aggatják tele, melyek terhükkel akadályozzák a testi fejlődést. Azonkivül a gyermek már most hozzászokik a ruházkodásban való fényüzéshez, melyről felnőtt korában aligha fog lemondani.[23] Ha a szülőknek effélében telik kedvük, a bábukon és majmokon gyakorólják, ne a gyermekeiken. Az is fontos dolog, hogy minő helyiségben növelik a csecsemőt. A nedves vagy túlságosan meleg lakás könnyen betegséget idéz elő. A szélnek kitett, vagy zajos helyen fekvő lakás szintén nem a kisdedeknek való. A helyesen alkalmazott fürdés a fejlődést előmozdítja. A test nevelés szempontjából a gyermektársakkal való barátkozás annyiban jöhet tekintetbe, hogy egyes feltünő hibák a hunyorgatás, akadozás a beszédben a gyermekre rá ne ragadjanak. A huzamosabb barátkozásnak a vérsmérsékletre is van hatása, azért a mogorva, ingerlékeny, siránkozó gyermekeket távol kell tartani a mienktől.[24] A testnek aggódó gondozását nem javallja, de a kellő utánlátást megkivánja, hogy a jól fejlődött testben a lélek is alkalmasabb legyen az oktatásra.[25] A test gondozására fordított fáradságot e szerint általában helyesli, már csak azért is, mivel a testnek az ifjúkorban való elhanyagolása sok embernél okozza azt, hogy öregségükben, ha ugyan öregkorra jutnak, nyomorult és beteges testtel cipelik az életet.[26] Ugyanezt a kérdést bővebben fejtegeti a „Puerpera” c. beszélgetésben, ahol a test és lélek közötti szoros összefüggés bebizonyításával foglalkozik. Egy másik művecskéjében teljes mértékben elfogadja és vallja a régieknek azt a nézetét, hogy „ép testben, ép lélek”, ami különösen a fejedelemnél elsőrendűleg fontos. „Nem csekély fontosságú kellék egy fejedelmi embernél, hogy úgy külső alakjára nézve, mint lelki tulajdonságaiban kiváljék népe közül, mivel úgy tapasztalom, hogy Vergiliusnak ama mondása: Gratior est pulchro veniens in corpore virtus Seneca tiltakozása ellenére is a legkiválóbb férfiaknak nem alap nélkül tetszett. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a kiváló lélek ne lakozhassék bármely külső alatt. De annyi bizonyos, hogy test és lélek annyira szorosan függenek össze egymással, hogy egyiknek természetét a másik is magára ölti és a léleknek kiválósága a külsőben is tündöklik, a külső alak minősége az isteni lényegnek azon részecskéjét szintén áthatja és mint egy kagylót magával hordja. „Én semmiesetre sem akarok abba az egyoldalúságba esni, hogy akár a testi, akár a lelki adományokat annyira kiemeljem, hogy talán azokat, kik gyengébb külsővel vannak felruházva, a kiválóságra irányuló törekvéstől elriasszam, sőt épen annál inkább kell igyekezniök, minél kevésbé állnak rendelkezésökre a természet adományai; de az is nagy szégyen, ha tetszetes testatkat mellett valakinek lelke durvának és kiműveletlennek marad. (De virtute amplectenda, Művei V. 67-68. l.) Hogy miféle rendszabályokat kell alkalmazni a gyermek későbbi éveiben a test fejlődése végett, arról Erasmus műveiben kevesebbet olvashatni. Általában azt a figyelmeztetést hangoztatja, hogy a növendéket óvni kell az evésben, ivásban való mértékletlenségtől, az éjjelezéstől és általában a kicsapongástól. A test külső ápolását nem kell teljesen elhanyagolni, de kelleténél nagyobb gondot sem kell rá fordítani, mivel a piperkőcség nem illik a férfihoz. Némelyek attól féltik gyermekeiket, hogy a sok tanulás az amúgy is gyenge test egészségét gyengíti. „Erre azt felelhetném, hogyha a testi erő némileg gyengülne is, ezt a veszteséget bőségesen pótolnák a kitünő lelki javak. De nem is bajvívót nevelünk, hanem bölcselőt és államférfit, aki meg van elégedve, ha jó egészsége van, noha nem dicsekedhetik Miló erejével. Mindazonáltal megvallom, hogy ebben a korban óvatosan kell bánni a gyermekkel, hogy minél erősebbé fejlődjék.”[27] Ugy látszik, hogy abban a korban a testi erő fejlődését amúgy is – túlságosan szem előtt tartották; legalább Erasmus gyakran panaszkodik, hogy a vadászat, tánc és más mulatságok tulságosan foglalkoztatják az ifjuságot. Más nyilatkozataiból nagyon is kiviláglik, hogy a testi épséget és egészséget mily nagyra becsüli. „Semminek sincs nagyobb értéke, mint az életnek és egészségnek”, írja egyik barátjának.[28] A Civilitas morum-ban még arra is utasítást ad, hogy a gyermekek a két vállukat egyenlő magasságban tartsák, ne pedig úgy, hogy egyik magasan álljon, a másik pedig lesülyesztve, mivel a hibás szokás természetükbe megy át és a test elidomtalanodik. Mások a fej hibás tartása miatt púposakká válnak, mert a gyenge test olyan mint a plánta, mely bármely irányba elhajlítható a mellé kötött pálca segítségével s ebben az alakjában örökre megmarad.[29] Az egészség érdekében tanácsolja, hogy a tanulásra legjobb a reggeli időt felhasználni, mert reggel egy óra alatt többet tanulhatunk, mint délután három óra alatt. Életét rövidíti meg, aki a kora reggeli órákat nem használja fel. Csak a reggeli órákban igazán ember az ember, mikor a test minden munkára alkalmas, mikor a lélek megpezsdül, mikor a testnek minden része pihent és vidám, ezért aztán tettre is vágyik. Ebéd után, mikor a jóllakás miatt az elme is tunyává lesz, csak félig vagyunk emberek, nem is ajánlatos mindjárt ebéd után munkához látni, még kevésbé vacsora után.[30] A játékot sem mellőzi teljesen a test fejlődésében. Legalább ezt következtethetjük a De lusu című beszélgetésből, melyben jóleső örömmel láthatjuk a XVI. század iskolai életének egy derűsebb jelenetét. A fiúk a mezőre készülnek, hogy egy délutánt a szabadban tölthessenek. Erre engedelmet akarnak kieszközölni tanítójuktól, aki „ad verbera facillimus est et liberalis; hic parcissimus idemque difficillimus.” (A keze rájár a verésre, de nehezen lehet tőle kicsikarni egy kis időt a játékra.) Végre a tanító beleegyezik, hogy a mezőn csoportokban játszodjanak, de figyelmezteti, nehogy elszéledjenek kocsmázni, vagy még ennél is rosszabb dolgokat kövessenek el; naplenyugta előtt pedig térjenek haza. Valami róta-féle játékot játszanak; amelyik párt hamarább megnyer három játékot, azé lesz a győzelem s díjul 1/6 drachma jutalmat nyer. Egy másik játékban a vesztesnek distichont kell mondania. Azután az ugrás, futás, uszás vannak napirenden. (Colloquia. Op. I. 645-648.) Arra, hogy a játékban a játszóknak a lelkét legjobban meg lehet ismerni, épen csak rámutat a a Civilitas morum-ban. Az intézeti nevelésnek csak negativ képét ismerjük meg tőle, mikor „A halevésről” szóló beszélgetésében kirivó vonásokkal festi azt a kegyetlen, az emberi élettel nem törődő gondatlanságot, melyet a Montaigu-collegiumban tapasztalt. Idéztük is feljebb, hogy minő következményekkel járt a növendékek koplaltatása vagy élvezhetetlen ételekkel tartása. Ezzel a gyilkos fösvénységgel szemben azt hangoztatja, hogy a táplálkozással, kerülve minden duskálkodást, kellő életerőt kell nyujtani a testnek, hogy a tanulással járó fáradalmakat elviselhesse. Sőt kimondja, hogy az életfenntartására szükséges dolgoknak, ú. m. az egészséges lakásnak és egészséges táplálékoknak megvonása, kegyetlenség, sőt gyilkosság. „Talán hiányzik az ölő szándék, de megvan maga a gyilkosság. Minő bocsánatra számíthatnak az oly előljárók? Aminőre számíthat az olyan orvos, akinek vastag tudatlansága következtében a beteg elpusztul. De azt az ellenvetést lehetne tenni: „Senki sem kényszeríti őket erre az életmódra. Önkényt jönnek és esedeznek fölvételért, s aki unja a szigorú tartást, szabad eltávoznia!” Minő barbár felelet! Azt követelik tehát, hogy az ifjak jobban tudják, mi válik javukra, mint egy tudós, tapasztalt és előrehaladott korú férfi... Ez a bánásmód nemcsak szegényeket tett tönkre, hanem sok jómódú szülőnek gyermekét is és sok jó tehetséget semmisített meg.” Tél közepén az éhes növendékek egy kis kenyeret kaptak, az ivóvizet egy oly kútból kellett hordani, melynek dögleletes vize veszedelmes volt az egészségre, noha hidegsége miatt már anélkül is az lett volna. Mennyi rohadt tojást, mennyi romlott bort kellett elfogyasztani. „De nem azért említem föl ezeket, mintha az intézetnek rossz hirét akarnám költeni, hanem azért, hogy óvjak másokat attól, nehogy zordon szigoruságukkal a tapasztalatlan és gyenge testalkatú ifjúságot veszélynek tegyék ki!”[31] Erasmusnak a testi nevelést illető nyilatkozatai, ha nem épen nagy terjedelműek is, azt mutatják, hogy ő a józan középszernek az embere, aki azt kivánja, hogy a testet, kerülve elpuhítását vagy elgyengítését, alkalmassá kell tenni a szellemi munkák végzésére. Aeneas Sylvius (II. Pius pápa) Tractatus de liberorum educatione c. művében (1450.) sokkal résztetesebben szól a test neveléséről s nagyobb nyomatékkal emeli ki a versenyjátékok és katonai gyakorlatok fontosságát, azonban ne feledjük, hogy ő a leendő magyar királyfi számára írja utasításait akinek gyakran magának kell serege élére állania. „A háboruskodásra épen nem alkalmas az árnyékszerű, gyönge test.”[32] Erasmus nem harcost akar nevelni, hanem bölcselőt és államférfit. ——————— [16] A renaissance írói ezt a figyelmeztetést Plutarchos után többen megismétlik. Igy Giov. Ant. Flaminio (I. Gerini Scritt. pedag. ital. del sec. XVI. 58. l.) és Sadolet (Id. mű 101. l.) [17] Christ. matr. inst. Op. IV. 626. C. [18] Id. m. IV. 710. F. [19] Inst. Christ. matr. Op. V. 694. E. [20] Christ. matrim. inst. Op. IV. 710-711. és Civilitas morum Op. I. 1041. A. [21] Civ. morum, Op. I. 1041. B. [22] Christ. matr. inst. Op. IV. 711. B. [23] Id. m. C-E. [24] Christ. matr. instit. Op. IV. 712. A. [25] Christ. matr. inst. IV. 712. B. [26] De pueris liberaliter instit. Op. I. 491. [27] De pueris liberaliter instit. Op. I. 503. B. D. [28] Amiel; Érasme, 282. l. [29] Op. I. 1036. A. [30] L. a Diluculum c. beszélgetést Op. I. 844-847. [31] Colloquia. Op. I. 806-807. [32] Aeneas Sylvius: A gyermeknevelés, ford. Acsay A. 29-30. l. ÉRTELMI NEVELÉS Ha a testi nevelésre vonatkozó nézetei nem tüntetnek föl egész rendszert és emígy is csak különféle műveiből gyűjthetők össze, annál részletesebben kifejti az értelmi nevelésre vonatkozó gondolatait a gyermeknevelésről írott (De liberis liberaliter instituendis) művében. A nevelés fontossága. A Gondviselés az állatokat ösztönszerű működésük végzésére több segédeszközzel látta el; az élő lények közül egyedül az embernek adott észt és egyúttal legnagyobb feladatot az oktatás munkájának juttatta. Az ember boldogulásának első, második és harmadik föltétele, szóval kútfeje a helyes oktatás és az okszerű nevelés. Azonkivül a gondos és erkölcsös nevelés minden erénynek is forrása. Ellenben a tudatlanságnak és rosszaságnak első, második és harmadik oka az elhanyagolt és hibás nevelés.[33] Még az állatokat is idomítani kell, ha természeti rendeltetésük szerint hasznukat akarjuk venni. Mindenki nagy gondot fordít rá, hogy, jó vadászkutyája és jó lova legyen, de nagyon kevesen gondolnak arra hogy olyan gyermekük legyen, aki szüleinek hasznára és díszére váljék, akire átruházhatjuk házi gondjaik egy részét, akinek kegyelete öreg koruk gyámola lesz, aki mint családfő és mint állampolgár derekasan megfelel kötelességeinek. Annál nagyobb azoknak hibája, akik minden egyébben ahhozértők szavára hallgatnak, csak épen a nevelés munkájában hajolnak az asszonyi szóra vagy még oly illetéktelen helyről jövő befolyásnak is engednek. Kivált a gazdagok szoktak keveset törődni gyermekeikkel, noha minél többje van valakinek, annál inkább rászorul az okosság szabványaira. Jobban gondoskodik gyermekei jóllétéről, aki megtanítja arra, hogy miképen kell boldogul élni, mint aki csupán a megélés föltételeiről gondoskodik. Az ember nem magától fejlődik, mint a növény, hanem emberré válik a nevelés által. „Midőn a természet fiat ad neked, az csak durva anyag. A te feladatod, hogy a hajlékony és bármily alakba gyurható anyagnak a legjobb formát megadd. Ha késlekedve végzed munkádat, vadállat kerül ki kezed közül,ha gondos leszel, úgyszólván isteni lény.”[34] A Szentirással azt hangoztatja, hogy a kellőleg nevelt ifjú atyjának öröme, dísze és támasza. Aki gyermekei nevelését elhanyagolja, olyasmit követ el maga ellen, aminél rosszabbat ellenség nem tehetne ellenségének. De a gondatlan atya nem csupán maga ellen vét, hanem vét az állam és vét Isten ellen is. Nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy a bölcseségre csupán a tapasztalat által szert tehetnek anélkül, hogy a bölcselet elveit megismerték volna. Természetesen a tapasztalat utján szerzett ismeretek nagy hasznot hajthatnak, de csak a tudományosan kiművelt embernek.[35] A tudomány rövid uton megmutatja, mit kell megtenni, mit kell kerülni s nem a baj megtörténte után figyelmeztet, hogy „Ez rosszul sikerült, jövőre ügyelj!”, hanem mielőtt belefogsz valamibe, hallatja intését: „Ha ezt megteszed, gyalázat és romlás száll a fejedre!” Általános igazságként ki lehet mondani, hogy a természeti hajlamot vezeti a tudomány (ratio), a tudományt tökéletesíti a tapasztalat (exercitatio.). Annál könnyebb az embert rávezetni a tudomány szeretetére, mivel semmitől sem irtózik annyira, mint a tudatlanságtól, ha t. i. a szülők gondossága azonnal megadja az érintetlen természeti hajlamnak a helyes irányt (si modo parentum industria naturam vacuam protinus occupavit.)[36] Mikor kell kezdeni a tanulást? Erasmus a feljebbiek szerint a nevelésnek rendkivüli fontosságot tulajdonít. A „De liberis liberaliter instituendis” c. művében foglalkozik azon akadályokkal is, amelyek a nevelés munkáját kétségéssé tehetik. Némelyek teljesen elhanyagolják gyermekeik nevelését, mások későn fogják rá a tanulásra, sokan olyanokra bizzák, akiktől csak silány dolgokat tanulnak. Vannak anyák, akik gyermekeiket majdnem hét éves korukig ölben dédelgetik és csakhogy bohócaiknak nem tartják. „Még gyermekek”, mondják. Igen, gyermekek, de alig fejezhető ki, mekkora fontosságuk van a gyermekkor amaz első mozzanatainak és hogy a nevelő munkája iránt mily keménnyé és érzéketlenné teszi a gyermeket az a kényeztető és laza nevelés, melyet engedékenységnek neveznek, noha valódi nevén megrontás. Nemde, az ilyen anyák ellen lehetne igazi okon keresetet indítani a rosszbánás címén? Ez az eljárás a mérgezésnek egyik neme és gyilkosság. A törvények büntetéssel sujtják azokat, akik a gyermekeket megbabonázzák, vagy a gyenge testecskét mérgekkel rontják meg; mit érdemelnek azok az anyák, akik a kisded legnemesebb részét a legártalmasabb mérgekkel teszik tönkre. Kisebb bűn a testet megölni, mint a lelket.”[37] Nem tíz éves korukban, annál kevésbé tizenhetedik életévükben kell kezdeni a nevelés munkáját, hanem mindjárt születés után, sőt még a házasságkötésnél, mivel a szülők sajátságai átöröklődnek gyermekeikre. (I. 498. F.) Korán át kell adni a gyermeket a tanító kezébe. Némelyek azt hiszik, hogy nem való a munka abba a korba és azt is felhozzák, hogy miféle tanulékonyság lehet a gyermekekben, akik jóformán azt sem tudják, hogy ők is emberek. Ezt az állítást azzal cáfolja meg Erasmus, hogy mikép tarthatják alkalmatlannak azt a kort az ismeretek elsajátítására, melyben az erkölcsi nevelés alapjait le szoktuk rakni. „De amint az erényeknek vannak alapelemeik, épen úgy vannak a tudományoknak is.” (Op. I. 500. B.) A természet rendkivüli utánzó hajlamot oltott a gyermekekbe, úgy hogy bármit látnak, vagy hallanak, mindjárt utánozni iparkodnak. Ebből lehet következtetni a tanulékonyságra. Chrysippussal és Quintilianussal (Quint. Inst. Orat. I. l. 16.) azt vallja, hogy a gyermek a dajkák gondozása alatt három éves koráig maradjon. A dajkák és a szülők kötelessége lesz, hogy már ez alatt az idő alatt szoktassák az illemre és az erkölcsösségre. Amint beszélni kezd a gyermek, mindjárt alkalmas a tudományos ismeretek elsajátítására is. Természetes azonban, hogy rendszeres tanulásra fogni még nem lehet. Ugyanis alig találhatunk oly tanulékony elméjű gyermeket, akit ebben a korban a betanulásra, felmondásra és irásra rá lehetne szoktatni.(De pueris lib. instit. Op. I. 501. C.) A gyermekek első oktatása abban áll, hogy tanítsuk tisztán és hiba nélkül beszélni. A humanistáknál és így Erasmusnál is majdnem az egész oktatás a nyelvekre van fektetve; ennélfogva nem feltünő az a rendkivüli nyomaték, mellyel Erasmus a nyelvbeli oktatást kiemeli. „Ez a kezdet nemcsak az ékesszólásra nézve főfő fontosságú, hanem az itélő erőre és min den tárgynak az elsajátítására is. A nyelvekben való járatlanság ugyanis minden tudományt megsemmisít, vagy megront, úgy a theologiát, mint az orvosi és a jogtudományt."[38] A nyelvek elsajátítása legkönnyebben megy a gyermekkorban. Egy német gyermek néhány hónap alatt tudatos vezetés nélkül megtanul franciául. „Hogy ha ily eredményt lehet elérni egy barbár és szabályokhoz nem igazodó nyelvben, amelyet másképen írnak, mint ahogy hangoztatják s amelynek sajátságos sziszegő hangzása és emberieknek alig mondható hangjai vannak, mennyivel könnyebben juthatni eredményhez a görög vagy a latin nyelvvel.”[39] A nyelvek elsajátítása különösen két tényező segítségével történik: az emlékezetével és utánzáséval. Az emlékező tehetség ereje legerősebb a gyermek korban. Ha felnőtt korban skerül is valamely nyelvnek elsajátítása, a kiejtésen mindig megérzik az idegenszerűség. Helytelenül cselekednek tehát, akik az ifjakat csak tizenhat éves korukban fogják rá a nyelvtanulásra. Téved azonban Erasmus, amikor azt állítja hogy a nyelvrokon nehezebben tanulja a latint, mint egy idegen. A nevelő megválasztása. A nevelésnek egyik legfontosabb kérdése a nevelő megválasztása, noha igen sokan ebben követik el a legnagyobb hibát. Némelyek gyermekük nevelésével a legrestebb, a leglustább szolgájukat bizzák meg, akit már semmi munkára nem alkalmazhatnak, noha a nevelés a legnagyobb művészetet kivánná. Némelyeket fukar természetük tart vissza attól, hogy alkalmas nevelőről gondoskodjanak. Költséges lakomákra, kockajátékra, vadászatokra, udvari bolondokra több telik, mint a nevelésre, melynek kedvéért egyebekben takarékosnak kellene lenni. Erre nézve Diogenes Laertius és Plutarchus után egy adomát beszél el Aristippusról. „Midőn Aristippustól egy földi javakkal megáldott, de egyébiránt szűk látókörű ember tudakolta, hogy mennyiért vállalná el fia nevelését és a bölcs ötszáz koronát kért, ez így felelt: „Iszonyú díjat kivánsz! Annyival már egy rabszolgát lehet vásárolni!” Erre a bölcs ezt a találó választ adta: „Igy aztán egy rabszolga helyett két rabszolgád lesz: fiad, a kit rabszolga gyanánt használhatsz és a bölcselő, fiad tanitója”.[40] Ehhez hasonló hibát követnek el azok is, akiknek van belátásuk a nevelő állásának fontosságáról, de jobb meggyőződésüket feláldozzák barátaik kérésének. „Igy a gyermeknevelésben szép jártassággal biró tanítót mellőzik s egy hasznavehetetlent alkalmaznak csupán azért, mivel ez utóbbit a jó barátok ajánlották.” (I. 498. D.) Legjobb volna, ha a szülők maguk nevelhetnék gyermekeiket, ezáltal elkerülhető volna, hogy a nevelők hibái átragadjanak a növendékekre. A szülők ez alól a kötelesség alól rendesen azzal a kifogással bújnak ki, hogy mindenre nem érnek rá és nincs türelmük ekkora fáradsághoz. De mit nem tesznek meg, hogy gazdag örökséget hagyjanak rájuk. Noha a természet-adta kötelesség és azok előhaladása, akik előttünk a legkedvesebbek, ezt a fáradtságot megédesítik. „Nagyon kevéssé szereti a fiát, a kinek unalmára van, hogy oktassa.”[41] A régieknél azonban ez a feladat könnyebb is volt, mivel akkor a tudósok és műveletlenek között csak az a külömbség volt, hogy a műveltek helyesebben, választékosabban, tartalmasabban és nagyobb szóbőséggel beszéltek. Ez Erasmus korában nem volt úgy, mivel a tudomány nyelvéül egész Európában a latint használták. Mint utánzásra méltó példákat a nevelés munkájában a közelebbi kortársak közül kiemeli a frizeknél a Canter-testvéreket, azután Erzsébet spanyol kírálynét († 1504.) és főképen Morus Tamást, az ő angolországi barátját (1480-1535.), aki noha az államügyekkel nagyon el volt foglalva, még sem unta, hogy feleségét, leányait és fiát első sorban az isteni félelemben, másodszor a latin és görög nyelvekben oktassa. De ha már teljességgel idegen nevelőre szorulnak a szülők, úgy erkölcsileg, mint a tudományosságban kifogástalan egyént alkalmazzanak.[42] Itt van szükség igazán szabad és komoly megfontolásra; nem azt kell választani, aki tolakodik, vagy aki hizelegve keresi kegyedet.[43] Dőreség volna, ha valaki fián akarná megkisérteni, hogy az alkalmazott nevelő jártas-e a tudományokban és hogy jellemes ember-e. Nagyon elitélendő azok eljárása, akik egyre-másra cserélgetik a nevelőt.[44] A nevelő megválasztásával azonban a szülők minden kötelesség alól még nincsenek feloldva. Kisérjék figyelemmel mind a tanítót, mind a gyermeket, hogy mily előhaladást tettek a tanulásban. Igy vett részt a hires Aemilius Paulus fiai nevelésében mindig, amikor cssk az államügyei engedték. (Op. I. 499. B.)[45] Ha a szülő hátramaradást vesz észre, járjon végére a mulasztásnak s ha nem találja megfelelőnek a nevelőt, alkalmasabbal cserélje föl.[46] Hogy a nevelő megválasztásában és alkalmazásában miért kell ily rendkivüli gondot alkalmazni, azt Erasmus a Christiani matrimonii institutio-ban így okolja meg: „Nem könnyű dolog a gyermekek nevelése abban a zsengekorban és kiváló erény számba megy az ifjúság oktatása. Az emberek egész élete leginkább azoktól függ, akik a gyermeki lelket alakítják, továbbá azoktól, akik a szentbeszédekkel a népet tanítják és a fejedelmektől... A rossz ember vagy aki járatlan a gyermek-nevelésben, ha csak egy koronáért fogadják is fel, drágán van felfogadva. Sőt nem mindenki alkalmas a nevelésre, ha mindjárt tudós és jó ember is. Sokban hiányzik a kellő szelídség, másokban a szükséges türelem. De aki erre a feladatra rátermett, azt elég drágán megfizetni nem lehet. Amennyire fiad jólétét becsülöd, akkora jutalomra tartsd méltónak a jó tanítót.” (Opera V. 715. D.) Ezért azt követeli a szülőktől, hogy azokat, kik gyermekeiket a tisztes tudományokban kiművelik, részesítsék becsülésükben és szeretetükben úgy, amint a nevelők is szülői szeretetet tanúsítanak a gyermekek iránt.[47] A nyilvános iskola-e jobb vagy a magánnevelés? Már a legrégibb időben foglalkoztatta a pedagogusokat az a kérdés, hogy nyilvános iskolába kell-e járatni a gyermekeket, vagy otthon kell-e tartani teljes kifejlődésükig. Quintilianus is hosszasan foglalkozik ezzel a kérdéssel és a nyilvános iskolázást ajánlja. Erasmus az elemi ismeretek elsajátitásának megkezdését a szülői háztól várja. Az akkori elemi iskola iránt nem nagy bizalomról tesz bizonyságot a következő nyilatkozata, noha inkább a fegyelmezés szempontjából indul ki: „Szépen gondoskodnak a szülők gyermekeikről, akiket alig négy éves korukban elküldenek egy olyan iskolába, amely egy tudatlan, durva, erkölcstelen, néha gyöngeelméjű, gyakran holdkóros, nehézkóros tanító vezetése alatt áll. Mostanság ugyanis nincsen olyan züllött, hasznavehetetlen, olyan semmiházi ember, akit a nagy tömeg alkalmasnak nem tart az iskola vezetésére.”[48] Nem tartja a nőket sem alkalmasaknak arra, hogy az elemi ismereteket ők közöljék a gyermekekkel. A „közös élet testvérei”-nek intézeteiről is elitélőleg nyilatkozik s különösen azt rójja meg, hogy iskoláik egészségtelen és sötét zúgokban vannak és olyanokkal végeztetik a kis gyermekek tanítását, akik kevésbé tanultak, vagy akiknek tanultsága visszás irányt mutat, noha életmódjuk szigorúságát és józanságát nagyon dicséri. A magániskolát nem tartja célravezetőnek és kimondja, hogy „az iskolának nyilvánosnak kell lennie, mivel külömben nem mehet iskola számba.” Amit közösen végzünk, abban hamarább célt érünk, mert könnyebben féken tud tartani egy tanító több növendéket, mint hogy egy ember egy növendéket tudományosan neveljen.[49] A nyilvános iskola több tekintetben elsőségben van a magánnevelésnél, de viszont nem lehet elhallgatni, hogy a tömegben több erkölcsi fogyatkozás fordul elő, amelyek fertőző betegség módjára terjednek, azonkivül a tanító gondja sok tanulóra terjedvén ki, minden egyessel oly behatóan foglalkozni nem lehet. Idejárul az is, hogy a nyilvános tanítókat nem lehet változtatni, mivel azok alkalmazása mások akaratától függ. A nyilvános intézetekben a nyelvtant még alig pelyhedző állú fiatal mesterekre bizzák és azért, ennek elsajátításában csak felületességet lát a szemlélő, noha a nyelvtant csak az taníthatja sikerrel, aki mindennemű irókat végig forgatott.[50] Avégett, hogy a nyilvános és magánnevelés hasznait össze lehessen kapcsolni, azt kivánja, hogy egy tanító ne legyen elfoglalva többel, mint csupán 5-6 tanítvánnyal. Ehhez igen közel áll az a más mód, hogy a nyilvános intézetbe járó tanulóknak otthon még külön tanítójuk is legyen, aki őket otthon magánlag is tanítsa. (Christ. matr. institutio. Op. V. 716. A.) Ezt a gazdagok könnyen tehetik, de hát mi történjék a szegényekkel? Vajha mindenkiről lehetne gondoskodni! Azonban, mivel ez nem kivihető, a gazdagokat terheli az a kötelesség, hogy a jótehetségű szegény gyermekeket taníttassák, vagy pedig tartsák fiaik mellett, hogy ugyanazon nevelő gondozása alatt fiaikkal egyenlő oktatásban részesüljenek. (Op. V. 716. B.) Hogy Erasmus tanácsai nem voltak sikertelenek, arra felhozható a későbbi kor nevelése, mikor az előkelők iskolába járó fiaik mellett rendesen tartottak egy felnőttebb ifjút a magánoktatás végett. A művelődéstörténet meg azt mutatja, hogy a szegény ifjak nevelésében a tehetősek sok ideig jártak el Erasmus tanácsa szerint. Igen figyelemreméltó az a kivánság, melyet Erasmus a nyilvános iskolázás javítása végett a „De pueris lib. instituendis”-ben kifejez. Úgy a világi, mint az egyházi hatóságnak gondoskodnia kellene arról, hogy azokat, akik a tanítói pályára készülnek, megfelelő módon készítsék elő hivatásukra. Ha pedig a hatóság erről nem intézkedik, legalább az egyes embereknek kellene erre tekintettel lenniök. (Op. I. 508. D.) Ezzel függ össze azon gondolata is, hogy egyenesen állami feladatnak jelzi a nevelésnek helyes irányba igazítását. A kezdő fejedelem különösen arra ügyeljen, hogy az állam jólléte kivált a gyermekek helyes nevelésétől függ. Ennélfogva különös gondot kell fordítani a nyilvános és magániskolákra, úgyszintén a leányok nevelésére, hogy mindjárt a legjobb és legerkölcsösebb tanítók alatt szívják magukba Krisztus tanításait és az államra hasznos, tisztes tudományokat. (Inst. princ. Christ. Op. IV. 592. E.) A fejedelemnek semmi sincs annyira érdekében, mint hogy alattvalói minél jobbak legyenek. (U. o. IV. 592. F.) A kortársak közül akadnak egyesek, de nem nagy számmal, akik az iskolákra való felügyeletet állami feladatnak vallják. E.-nál gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy az iskolák ügyeibe az államnak is bele kell szólania. A tanító megválasztása. A fejedelmektől, városi hatóságoktól és főpapoktól a nyilvános iskolázásra nézve két dolgot kiván a feljebb kifejezett óhajtásán kivül: a tanító megválasztását és a tanító fizetésének érdeme szerinti rendezését. A tanító gondos megválasztását az a visszás körülmény sürgeti, amelyet Erasmus a nevelők alkalmazásánál is rikító színekkel bélyegzett meg, hogy egyik vagy másik előkelő embernek ajánlatára bárkit az iskola élére állítanak, ha majdnem tudatlan és romlott erkölcsű is; nem arra ügyelnek, hogy a polgárok legbecsesebb vagyonának: gyermekeiknek gondját igazán szívükön viseljék, hanem, hogy egy éhenkórászt megélhetéshez juttassanak. Ha véletlenül jóravaló embert találnak is a tanítói tisztre, azt sem veszik semmibe, épen mintha alsóbb rendű polgárról volna szó. Sőt jobban szeretik, ha jó ivópajtásra tettek szert, mint gondos tanítóra. Tanítónak nem törődött testű ember való, noha előrehaladottabb korúnak kell lennie, akit igyekvése, gondossága ajánl s aki életének legnagyobb részét ebben a hivatásban töltötte. Ha ilyent a városban nem találunk, idegen helyről kell meghívni. Mikor több ajánlkozó között kell választást tenni, szorosan megvizsgálandó, hogy jó hírneve, a tudósok barátsága melyiket ajánlja inkább. Azt is kutatás tárgyává kell, hogy minő szülőktől származott, jó nevelésben részesült-e, jóravaló emberek társaságát és barátságát keresi-e, szereti-e a könyveket; vagy talán inkább gyönyörködik a mulatozásban, a szerencsejátékokban; meg kell figyelni továbbá szokásait, külső megjelenését és beszédjét, ügyelni kell, nehogy lassú észjárású, alacsony gondolkozású, indulatos természetű vagy hányaveti ember legyen. Még az arc, homlok és szem, szóval a kinézés is tekintetbe jönnek; fő bizonyságul jóravalóságáról pedig az fog szolgálni, ha minél derekabb férfiakat mutathat fel, akik az ő keze alól kerültek ki. (Dialogus de pronunc. Op. I. 915-916.) Hogy az így gondosan megválasztott tanító a példás viselettel ne térjen el, nem kell az erkölcsileg kétes értékű polgárok körébe utalni, hanem a legjobb és legtiszteltebb polgárok társaságába kell juttatni, hadd lássa be, hogy abban a városban az erénynek és derék tetteknek van becse. A tanítói tiszten kivül más hivatalt nem viselhet. Míg tanítói működése tart, legyen mellette egy pályatárs, hogy egymást kölcsönös vetélkedésre buzdítsák, de a versengéssel járó keserűség nélkül. Ha sikerült valamely iskola számára egy ilyen mintaszerű tanítót találni, természetesen arról is kell gondoskodni, hogy ne kivánkozzék el onnan egyhamar. Azonban E. véleménye szerint a fizetésnek nem kellene változhatatlanul megállapítottnak lennie, hanem annak mennyiségét a tanító szorgalma és a tőle elért eredmény szerint kellene szabályozni. Minél szorgalmasabban és nagyobb eredménnyel tanít, munkájának annál nagyobb jutalmát is lássa; ha pedig a várakozásnak nem felel meg, elsősorban érezze hanyagsága kárát. Ha a hozzá fűzött várakozást jóval felülmulja, annál nagyobb legyen a javadalma. (Dialogus de pronunc. Op. I. 916. A.) Ezen elővigyázatot azért tartja szükségesnek, nehogy a fizetés nagysága a silányabb és tudatlanabb elemeket csábítsa, akiknek sokkal nagyobb a bátorságuk, mint az igazi tudósoknak. Kellő óvatosság nélkül könnyen megtörténhetnék, hogy a legjobb helyek a legméltatlanabbak kezébe kerülnének. (Opus de conscrib. epist. 1522. évi kiad. 26. l.) Erasmus eszerint az érdemes tanítót jó anyagi helyzetben akarja tudni és azt kivánja, hogy társadalmi állása mintegy óvja meg a sülyedéstől. Tudományosság tekintetében is rendkivüli nagy követelményekkel van a tanító iránt. A tanító tudományos ismeretei. Nem grammatikus az még, aki a latin köszöntésre hiba nélkül tud válaszolni nem hibázva sem a számban, sem az esetben, sem az egyeztetésben, noha a tömeg közönségesen megelégszik ezzel. A „De ratione studii” c. munkájában és a „Dialogus de pronunciatione”-ban fejtegeti, hogy minő fokú ismereteket kell várni attól, aki a tanítást választja élete feladatának. Nem szabad megelégednie annak a tíz vagy tizenkét irónak ismeretével, akik az iskolában előkerülnek, hanem a latin és görög iróknak egész körével meg kell ismerkednie, még ha a legelemibb ismereteket akarja is másokkal közölni. Ne mellőzze még az alsóbbrendűeket se, hogy mindegyik iróval legyen ismeretes. Ha valakinek nincsen kellő ideje, vagy nem rendelkezik könyvekkel, az egyetlen Pliniusból is igen sokat tanulhat, sokat Macrobiusból és Athenaeusból, változatos dolgokat meríthet Gelliusból. De kivált a régi forrásokhoz kell visszatérni. A bölcseletet legjobban el lehet sajátítani Platontól, Aristotelestől és ennek tanítványától Theophrastustól, Plotinustól. A theologiában a Szentirás után legkiválóbb tanító Origenes, a legélesebb elméjű és legkellemesebb Aranyszájú Sz. János, a legtisztább Vazul. A latin egyházatyák közül Sz. Ambrust és Sz. Jeromost ajánlja. Ha minden egyes theologiai iróval nem is lehet részletesen foglalkozni, legalább általános ismeretet mindegyikről kell szerezni. A költők miatt meg kell ismerkedni a mythologiával, a miben Homeros, a költők atyja, a mester; a latin művek közül Ovidius Metamorphoseonja és Fastija a legfontosabbak. A cosmographia úgy a történetirók, mint a költők olvasásakor szükséges. Ebben Pomponius Melát, a tudós Ptolomaeust és a szorgalmas Pliniust kell tanulmányozni. A földrajzi ismeretek elsajátításánál kivált arra kell figyelni, hogy a hegyek, folyamok, tartományok és városok mostani nevének miféle régi elnevezések felelnek meg. Ugyanez kivánatos a fák, növények, állatok, eszközök, ruhák, drágakövek nevénél is, melyeknek ismeretében némely tanítók hihetetlen tudatlanságot árulnak el. Ezen tárgyak elnevezésével külömböző a földművelésről, a hadügyről, az építésről, a drágakövekről, a növényekről szóló művekből ismerkedünk meg. Ezenkivül azon nyelvek tájékoztathatnak a tárgyak elnevezéséről, a melyek a régi nyelv nyomait nyilván megőrízték: a konstantinápolyiak, olaszok és spanyolok nyelve. A régiségtani ismereteket nem csupán az irókból lehet meríteni, hanem a régi pénzek, feliratok és szobrok tanulmányozásából. Az istenekről szóló mondákat Boccaccio nyomán ismerhetni meg. A csillagászat sem mellőzendő, mivel a költők, kivált Hyginus művei tele vannak ennek elemeivel. Ezeken kivül nagyon sürgeti a természetrajzi, de kivált a történelmi ismereteket. Szóval nincs tudomány, nem véve ki a hadtudományt, földművelést, a zenét és műépítést sem, amely hasznára nem válnék azoknak, akik a költők és a régi szónokok magyarázatával akarnak foglalkozni. De látom, hogy már szemöldöködet ráncolod. Vajmi roppant feladatot tűzöl a nyelvtudós elé. Valóban jól megterhelem, de csak egyedül őt, hogy másokat minél inkább megkiméljek a fáradságtól. Azt akarom, hogy egy ember mindent buvároljon át, nehogy minden egyesnek buvárkodnia kelljen.” (De ratione studii. Művei. I. 523. l.) A Dialogus de pronunciatione-ban szintén foglalkozik a tanítóktól megkivánható ismeretek körével. Itt már az orvosi tudomány, a geometria, arithmetica és a magia némi ismeretét is megvárja a tanítótól. Természetesen nem kiván a legapróbb részletekig menő ismereteket, de az oktatás kedvéért mindenhez kell értenie. Azért, hogy a tanítónak fejtegetnie kell az Arma virumque-t, ne követeljük, hogy mindjárt Pyrrhus vagy Hannibál legyen, vagy mivel Vergilius Georgiconját magyarázza, nem kivánható, hogy tapasztalt gazda legyen. A hadviselésről, a hadi gépekről és fegyverekről is kell beszélnie; jó tehát, ha a hadügyi dolgokban jártas, de ha nem forgott a hadakban, könyvekből és festményekből szerezzen fogalmat az effélékről.[51] Az ifjuság tanítói e magas műveltséggel kiemelkednének a kontárok sorából. „Most a tanító név csekélyebb becsű, mint egy szücs vagy kocsis neve.” (Műv. I. 915. C.) Ő ellenben azt sürgeti, hogy az ő korának tanítói a Serviusok, Donatusok, Victorinusok, Terentiusok, Asperok, Cornutusok és császárság korának más nagy hirű mestereihez legyenek hasonlók. A tudományos műveltség mellett sürgeti a tanítók emberies bánásmódját; nem elég ugyanis, hogy a tanító tudós és derék ember legyen, hanem nyájasnak és alkalmazkodónak kell lennie. Legyen elnézéssel tanítványai tudatlanságával szemben és a gyermeki természetet megfigyelve bánjék velük.[52] ——————— [33] De liberis inst. Op. I. 491. D-E. [34] De liberis instit. Op. I. [35] De pueris inst. Op. I. 497. A-B. [36] De lib. instit. I. 497. E. [37] De pueris lib. instituendis. Op. I. 495. F. [38] De liberis lib. inst. I. 501. D. [39] U. o. I. 501. E-F. [40] De pueris lib. instit. Op. I. 498. C. [41] De pueris lib. instit. I. 502. F,. [42] L. Quintiliani Instit. Oratoriae libri, Bonnel-féle kiad. I. 7. l. [43] Christ. matr. instit. V. 715. [44] De pueris lib. instit. Op. I. 499. [45] Ugyanezt tanácsolta Plutarchus nyomán a XV. században Maffeo Veggio is. (Gerini, Scritori Pedagogici Italiani del secolo decimoquinto. II. 95. l. [46] Christ. matr. instit. Op. V. 715. B. [47] Christ. matr. institutio. Op. V. 616. B. és u. o. 617. A. [48] De pueris lib. instituendis. I. 504. B. [49] De pueris lib. instit. Op. I. 504. D. [50] Christ. matr. institutio, op. V. 715. F. [51] Dialogus de pronunc. Op. I. 915. A-B. [52] U. o. 918. D. A TANÍTÁS ANYAGA Erasmus az oktatás legfőbb céljának azt tekinti, hogy a növendék sajátítsa el a latin és görög nyelvet. A Dialogus de pronunciatione-ban az az óhajtás nyilvánul, vajha az egész emberiség csak latinul és görögül beszélne. A zsidó nincs eléggé elterjedve; azonkivül attól is tart, nehogy a gyermek az ismeretekkel zsidósságot is elsajátítson. (Op. I. 923. F.) A nép maga mindent elront; a rómaiak nyelvéből a nép nyelvén olasz, francia, spanyol stb. keletkezett. „Jobb tehát, ha az ókori nyelveket, melyek jórészt szigorú szabályok szerint igazodnak, csak a tudósok tartják fenn, mert épségük így nem a néptől fog függeni, hanem az ékesszavú írók könyveitől. (Dialogus. Op. I. 924. C.) Az igazi humanista különös örömével említi, hogy amit sohasem lehetett volna hinni, a gyermekek a hollandoknál és angoloknál görögül gagyognak. Ebből a változásból azt lehet remélni, hogy az emberek megtisztulván attól, ami csak a külszínre és a pénzszerzésre vonatkozik, csak azt fogják tanulni, ami érdemes a megismerésre. Megemlékezik arról is, hogy abban az időben mindenki anyira vágyódott az irodalmi műveltségre, hogy a mellett a szabad művészeteket elhanyagolták", mintha a tudományosságnak legfőbb foka volna: hibátlanul beszélni latinul. (Op. I. 923. D.) Azonban a latin nyelv tanulásának más a célja, mint a görögé. A görög nyelvet csak azért tanuljuk, hogy a görög írók műveit megértsük és nem az, hogy a görög néppel görögül érintkeezzünk. Ezért a két nyelvet egyszerre kell ugyan tanulni, de a gyakorlásnak különösen a latinban kell történnie, míg az ifjú a két irodalomnak összekötött tanulmányozásában megerősödvén biztosan haladhat előre. (Dialogus de pronunciatione. Op. I. 934. E.) A görög nyelvnek beszélgetéssel való huzamos gyakorlását már csak azért sem ajánlja, nehogy a növendék idegenes kiejtéssel beszélje a latint. A klasszikus nyelvek mellett a humanizmus kora a népnyelveket megveti. Erasmus ebben a felfogásban is korának gyermeke. A népnyelveket barbároknak tartja, vagy elfajzottaknak, melyek nem alkalmasak arra, hogy rajtuk tudományos műveket irjanak az írók. Azonban a templomi szónoktól, aki a néphez beszél, meg kell várni, hogy a nép nyelvében jártas legyen. Azért olyan emberek között kell nevelni, akik azt tisztán és hibátlanul beszélik, azonkivül olyan könyveket kell tanulmányoznia, melyek stilisztikailag hibátlanok. A gyermekek fejlődésének megfelelőleg előbb könnyebb és kellemesebb olvasmányokat kell felvenni. A költők elbeszéléseinél semmi sem kellemesebb akár a gyermekek, akár a felserdültek előtt, mivel ezek behizelgő tartalmukkal nemcsak gyönyörködtetnek és nermcsak a nyelv megtanulását segítik elő, hanem az itélő erőt is erősítik. A gyermek semmit sem hall szivesebben az aesopusi, meséknél, melyek a tréfa és a nevetés képében a bölcselet komoly tanításait oltják be a lélekbe; ugyanez a hatása van a többi régi költői műveknek is. Hasonló örömmel hallja a gyermek Odysseus kalandjait és mikor arról van szó, hogy Circe sertésekké változtatja a hős vitézeit, azt a tanulságot vonja ki, hogy akiket nem eszük kormányoz, azok állatokká változnak. Egy pásztori költeménynél vagy egy vígjátéknál semmi sincs kellemesebb. A költői művek nem is csupán tartalmukért értékesek, hanem azért is, mivel különféle tárgyak nevével ismertetnek meg, amiben bámulatos tudatlanságot árulnak el még az úgynevezett tudósok is; a költői művekből továbbá rövid és találó mondásokat meríthet a tanuló, melyek majdnem a közmondások értékével vetekednek. (De pueris statim instituendis. Op. I. 509-510.) Erasmus, amint fennebb említém, azt tűzi ki az oktatás fő, céljának, hogy a tanuló megtanuljon helyesen beszélni Ez pedig kétféle eszközzel érhető el: társalogjon és éljen a növendék olyanokkal, akik hibátlanul beszélnek, olvassa kitartóbban a kiválóbb irók műveit. A görög irók közül ily célból első helyre Lucianust, második helyre Demosthenest, a harmadik helyre Herodotost teszi, a költőket ily sorrendben ajánlja: Aristophanes, Homeros, Euripides. A római irók között a latin nyelv etsajátítása szempontjából az első helyet Terentius vigjátékainak adja, melyeket tiszta, csíszolt, a mindennapi élethez legközelebb álló nyelvük és kellemes tartalmuk ajánl. Terentiushoz fűzhető Plautusnak nehány vígjátéka, amelyek a sikamlósságoktól mentesek. Azután Vergilius, Horatius, Cicero, Caesar, esetleg Sallustius következhetnek. Ezeknek az iróknak olvasását elegendőnek tartja a két nyelv megismerésére. (De ratione studii. Op. I. 521. D-E.) A szónokká képzés céljából a pogány irókat határozottan többre becsüli a keresztényeknél. „A zsoltárok szentebbek, mint Horatius ódái, mindazonáltal az utóbbiaktól jobban el lehet sajátítani a latinnyelvet, mint amazoktól”. (Dialogus. I. 922. B.) A keresztény költők Juvencus, Paulinus, Prudentius nem gyermekeknek való olvasmányok, akiknek most kell a latin nyelvet tanulniok; ép oly kevéssé alkalmasok Lactantius és Cyprianus is, a prózairók, mivel megértésükhöz theol. ismeretek kivántatnak, amelyek azonban teljesen meghaladják a gyermekek ismeretkörét. (Op. IX. 93. C.) Mikor a tanuló némi nyelvismeretre tett szert, a figyelmet egyéb ismeretekre, kell fordítani. Noha már azon irókból is sok tudnivalót elsajátít a növendék, amelyeket a stilus kedvéért olvasunk, mindazonáltal majdnem egész tudományát a görög irókból kell meríteni, mivel tisztábban, gyorsabban és kellemesebben sehonnan sem meríthetne, mint magából a forrásból. (De ratione studii. Op. I. 522. A.) A két nyelv elsajátításán kivül a dialektikában is szerezhet a tanuló némi jártasságot, noha nem érdemes, hogy e gyermekes elmésségekért különösebben törje magát.[53] A rhetorikában szorgalmasabban gyakorolja magát, előkészülete azonban inkább gyakorlatias legyen. A földrajzot gondosan tanulja, ellenben a számtant, zenét, csillagvizsgálást épen csak futólag érintse. (Dialogus, I. 923. A.) A leendő fejedelemnek külön is figyelmébe ajánlja, hogy az országrészek, városok helyzetét, eredetét, természetét, intézményeit, szokásait, történetét, kiváltságait ismerje meg, mivel neki a különböző vidékeket és városokat gyakran kell látogatnia. (Inst. principis Christ. Op. IV. 589. C.) Némi ismereteket a természettudományból is kell szerezni, de nem csupán a principiumokról, az ősanyagról, a végtelenről, hanem a közönséges dolgokról is, így kivált a lélekről, a hullócsillagokról, állatokról és a növényekről. (I. 923. A.) A növendék mindezen dolgokról játszva tájékozódhatik 18 éves koráig, ha röviden összefoglalva jó könyvekből tanulhat. Ilyenek irását olyan férfiaktól várja, akik az egyik-másik tudományágban leginkább kiválnak. (Op. I. 923. B.) A legfőbb elv pedig az legyen, hogy semmi olyanra ne vesztegesse idejét az ifjú, amit később el kell felednie. Az itt felsorolt adatokból láthatjuk, hogy a tanulmányok főcélja Erasmus szerint a két ókori nyelv elsajátítása; történelem, földrajz, arithmetika, természettudomány, zene csak alárendelt helyet foglalnak el. Teljesen hiányzik a nemzeti nyelv tanulása és ápolása. Erasmusnak egyik kiváló érdeme a görögnyelv fontosságának kiemelése. Az itáliai pedagógusok a görögöt nem helyezik annyira homloktérbe, noha pl. Sadoleto, ajánlja Demosthenes, Isocrates és Lysias olvasását.[54] A görög és római irók megválasztásában bölcs mérséklet jellemzi, ugyanis inkább kevés írót jelöl ki, hogy a tanuló azokból sajátítsa el a latint. Terentius iránt különös vonzódást érzett stilusának bája és a nevelés céljaiban való használhatósága miatt, noha a XIV. és XV. század a latin költők közül Vergiliusnak adta az elsőséget. Egyébiránt Terentiust és Plautust úgy Aeneas Sylvius, mint Erasmus kortársa és barátja Sadoleto ajánlják. A XV. századi Aeneas Sylvius a latinnyelv kizárólagos ajánlásában még Erasmusnál is egyoldalúbb, ellenben Sadoleto a zenét, számtant, a geometriát igen szükséges tárgyaknak jelzi, legvégső célnak pedig a bölcseletet tűzi ki. Abban, hogy a latin irók közül kit kell főképen követni, Erasmus és az olaszországi humanisták homlokegyenest ellenkeznek. Olaszországban főképen Cicero válik példányképpé, az ő stilusának minél tökéletesebb követése a célpont, mely felé a humanisták törekednek. Főfoglalkozásukká vált a Tusculanae és Orationes-ből összeszedett szólamokkal köznapi könyveket készíteni, tárgyalásra jelentéktelen tárgyat kiszemelni, s ezt a szóforgatásban való ügyesség fitogtatására fölhasználni.” (Symonds: Renaissance Olaszországban, II. k. 442.) Erasmus sokkal szélesebb látókörű szellem, hogysem csupán egyetlenegy nagyság befolyása alá rendelné magát. Az iskola szempontjából sem látja kivánatosnak, hogy a tanítás csupán Cicero stilusának lehető legtökéletesebb elsajátítására és követésére szorítkozzék. Nézeteit ide vonatkozólag a „Ciceronianus, sive de optimo dicendi genere” c. művében fejti ki. Vlattenushoz intézett ajánló soraiban panaszkodik, hogy a tudományok, melyek elég szerencsésen kezdettek felvirágozni már széltében hanyatlóban vannak s mintha ez még nem volna elég, akadnak, kik az irodalom birodalmában egy új felekezetet akarnak felerőszakolni. Ezek Cicero követőinek nevezik magukat s eltürhetetlen kicsinyléssel megvetik mindenkinek iratait, amelyekben Cicero sajátságai nem találhatók meg s az ifjuságot a többi irók olvasásától elriasztván egyedül Cicerónak babonás utánzására serkentik, noha ők tudják legkevésbé Cicero szellemét visszatükröztetni, mindamellett, hogy ezen a címen a legelviselhetetlenebbül feszelegnek. De mekkora volna a tudományok veszedelme; ha általános meggyőződéssé válnék, hogy Cicerón kivül senki mást olvasni vagy utánozni nem kell. Azonban ezen ürügy alatt más valami lappang, az t. i. hogy keresztények helyett legyünk pogányok; noha szerinte a tudománynak egész erejével azon kell lennie, hogy Krisztus Urunk dicsőségét oly találóan és ragyogó erővel hirdesse, amellyel Ciceró a világi ügyekről beszélni szokott. Nem azért emeli fel szavát hogy az ékesszólás elsajátítására vágyókat elrettentse, hanem hogy mikép lehet Cicerót igazán követni és az ő ragyogó ékesszólását keresztényies jámborsággal összekötni. (Op. I. 971-972.) A latin stilus elsajátitásában nem lehet, egyedül Ciceróra szorítkozni, hanem mindenkitől át kell venni stilusának legjobb tulajdonságait. Azonkivül Cicero sokféle tárgyról nem szólott, amelyekről egy újabbkori irónak tárgyalnia kell, honnan veszi tehát ilyenkor Cicero követője a beszéd anyagát.? (Op. I. 982. B.) Nem hasonló az Ciceróhoz, aki csak bizonyos tárgyakról tud beszélni, sőt még a szónok nevet sem érdemli. (Op. I. 982. D.) Az Cicero igazi követője, aki bármely tárgyról jelesen tud szólni. Cicero óta megváltoztak állam, tisztségek, törvények, tudományok, erkölcsök; micsoda joggal lehet tehát azt követelni, hogy mindenről Ciceró módja szerint szóljunk? (Op. I. 992. D.) Sőt mikor a kereszténység intézményeit is a római kifejezésekkel jelölik meg, egyenesen ártanak az ifjúság erkölcseinek és tanulmányainak. Ami Cicerónak szabad volt a nyelv elemeinek alkalmazásában, hogy másokat követett, görög szavakat használt: ugyanaz szabad a késő kor emberének is. A XVI. század keresztény irója joggal fordulhat a Szentirás latinságához, Tertullianushoz, Jeromoshoz, Ágostonhoz. Ha az iró nem önmagát fejezi ki, beszéde csalóka tükör. Cicerót az közelíti meg leginkább, aki találóbban és a tárgyhoz legillőbben beszél. A Ciceronianus-szal Erasmus nemcsak a tudós világnak tett szolgálatot, hanem az iskolának is, mert az iskolát is figyelmeztette, hony a korviszonyoknak megfelelőleg nem elég Cicero szolgai utánzása, ennélfogva az iskolában a végső cél nem is lehet csupán Cicero stilusának elsajátítása. Erasmus kivánatosnak tartja, hogy a növendékek a tudományos ismereteken kivül valami mesterséget is sajátítsanak el, még pedig a festést, v. képfaragást, építő művészetet. A régi bölcsek nem ajánlják ugyan a mesterségeket, de a kereszténynek nem volna lealázó, hiszen Krisztus Urunk is egy ácsnak volt nevelt fia. A növendékek, mialatt ezt elsajátítják, a tétlenségtől maradnak megóva, ha pedig a szerencse forgandósága vagyonuktól megfosztaná, kezükben volna a megélhetés eszköze. (Christ. matrim. inst. Op. V. 716. B.) Hasonló felfogással találkozunk a renaissance pedagogusai közül Leon Battista Albertinél és Maffeo Veggiónál. ——————— [53] A dialektika már a XV. században kezdette veszteni tekintélyét. Aeneas Sylvius egyenesen elitéli a hiábavaló vitatkozást, mikor az ellenfelek nem a tudományosság iránti szeretetből, hanem tisztán vitatkozási viszketegből állnak szemben. Aeneas Sylvius: A gyermeknevelés, ford. Acsay Antal. 128. l. [54] Gerini: Gli scrittori ped. italiani del see. decimosesto. 113. l. A TANÍTÁS MÓDSZERE Igen részletesek és értékesek Erasmusnak a latin nyelv tanítására adott utasításai. Irodalmi működésének jelentékeny része esik arra, hogy az ifjúság kezébe használható könyveket adjon, melyeknek egy része két századon át forgott a közhasználatban. A humanisták általában arra is törekedtek, hogy a századokig használt iskolai könyvek helyett, melyek az iskolákban megkövesedtek volt, új könyveket irjanak. A német humanisták közül többet lehet említeni, akik ezen a téren munkálkodtak, így Reuchlint, Heinriehmannt, Brassicanust, Murmelliust.[55] Ugyhogy E. már így szólhat: „Hol tanulják most az iskolákban Michael Modistát, a Jacobus glossáját, hol idézik Catholicont, a Brachylogust vagy Mammaetrectust, amelyek mint ritka kincsek arany betükkel leírva díszelegtek a könyvtárakban?... S ha azoknak szabad a régi tudósok példáját megvetni, nekünk viszont nem szabad-e az ő tudatlanságukat semmibe venni?” (De conscrib. epist. 81. l.) Gyakran találkozunk még Erasmusnál ily helyekkel, melyek tele vannak lenézéssel a középkori iskolai könyvek szerzői iránt. A latin nyelv tanítására adott utasításai mellett az elemi ismeretek közlésére is vesz magának alkalmat. A gyermek jövendőbeli fejlődésére fontos, hogy kiknek körében kezdi utánozni a hangokat. A dajkától nem tanul latinul s épen azért vigyázni kell, nehogy már a házi körben hibás kiejtést sajátítson el. Azonkivül minden vidéknek és minden nyelvnek megvan a maga sajátos kiejtése, a latin nyelv tanítása könnyű volna, ha spanyol, olasz, francia, német és angol külömböző hibákba nem esnének a kiejtésben. (Dialogus de pronunciatione. Op. I. 931.) Minden nyelvi hiba ellen legjobban megóv a gyakorlás. Ajánlja Demonsthenes példáját és a nehéz kiejtésű hangokból álló szavak csoportosítását. A gyermekeket figyelmeztetni kell hibájukra, hogy a szokás- vagy természetadta fogyatkozást, elkerüljék. Hasonló fontosságúak az irás és olvasás. Az olvasás elsajátításában azért kell gondosan eljárni, mivel ha mindjárt az első években nem sikerül szert tenni a helyes olvasásra, később nagy erőfeszítéssel sem mutatkozik eredmény. Az olvasás megkönyebbítése végett ajánlja Flaccus tanácsát, hogy süteményeket kell készíteni betű alakban s amelyik tanítvány eltalálja a nevét, kapja meg a süteményt. Quintilianus szerint elefántcsont betűket kell készíteni, s a gyermekeknek azokkal kell játszani. Erasmus a maga részéről a sakkozást ajánlja az olvasás megkönnyebbítésére. A sakktábla egyik felére állítandók a görög, a másik felére a latin betűk, noha a sakkozást fáradságosabbnak tartja, semhogy gyermekeknek való volna. A gyermekek ruhájára aggatott diszítések, a kezükbe adott ajándékocskák is ölthetik magukra a betűk alakját, hogy azok ezáltal kapjanak kedvet a betűk megjegyzésére és megnevezésére. Az olvasás megtanulása kivált az emlékezeten nyugszik, de hogy kellő eredménnyel történjék, csak lassan kell haladni. (Dialogus de pronunciatione. I. 929. D.) A helyesirás ajánlásában a mai olvasó érdeklődéssel kisérheti, hogy minő okokból ajánlja az irás megtanutását. A titkárok azt írnak a levelekbe, amit akarnak; néha titkos üzeneteket kellene küldeni; minő örömet okoz, ha valaki a királytól sajátkezűleg írt levelet kap; hát a baráti levelek minő kedvesek. (Op. I. 924. F.) Hasonló rábeszéléssel óhajtja rábirni Aeneas Sylvius is a mi V. Lászlónkat arra, hogy csinosan írjon. Erasmus részletes utmutatásokat ad arra is, hogy a betűk milyen alakúak legyenek s az egyes betűk leirásánál milyen utasításokkal kell a tanulót a betű leirására rávezetni. A betűk megismerése után az irás és olvasás együttes gyakorlása végett és hogy némi haszon még ebből is eredjen, azt tanácsolja, hogy a köznapi életben előforduló szavakat kell iratni, mivel ezáltal azok örökre megmaradnak az emlékezetben. Amikor pedig a gyermek egész sorokat le tud írni, közmondásokat kell iratni. Igen hasznosak az effélék: Quo semel est imbuta recens, servabit odorem testa diu. Erre a célra jók a jeles férfiak mondásai, a sententiák, mert az efféléket azután bármiféle előadásmódban lehet értékesíteni. (Dialogus de pronunc. Op. I. 930. D-E.) Az olvasás és irás elemeinek ismerete után mindjárt a beszélgetésbe kell bevezetni a növendéket. Élő beszéd utján a latint is épen oly hamar el lehet sajátítani, mint akármelyik népnyelvet. A latin nyelven való társalgás az iskolában nehezebben megy, mint otthon. Mindazonáltal a tanító igyekezzék, hogy az iskolában akár ha az egészhez beszél, akár ha csak egyhez intézi szavait, minél tökéletesebb latinsággal szóljon. Egyetmást megmagyarázván, buzdítsa a tanulókat, hogy ők is törekedjenek, hogy beszédjük hibátlan legyen. Jutalmakkal vagy büntetéssel rá kell venni, hogy egymás hibáit javítsák. Az is rendkivül hasznos lesz, ha a tanító a gyermekek számára néhány szólásmódot állít össze, amelyeket azok játék, találkozás, étkezés alkalmából felhasználhatnak. (De ratione studii. Op. I. 524. l. B.) Ezeknek a szólásmódoknak könnyen megjegyezhetőknek és tetszetőseknek kell lenniök. A De ratione studiiban (1511-ben) fejezte ki a beszélgetések hasznára vonatkozó ezen kivánságát. Nem sokkal ezután 1519-ben kiadta „Beszélgetéseit” (Colloquia), melyeket a tanítás céljaira írt. Erasmus még párisi tartózkodása alatt különféle párbeszédeket állított össze tanítványai számára. Ezeket 1518-ban egy Hollonius nevű tanítványa az ő tudtán kivül sok megrontással közzétette. Erre Erasmus mindjárt 1519-ben autentikus kiadásról gondoskodott. A kiadások számával a tartalom is mind jobban bővütt, míg a mű egész nagy kötetté vált. Igaz, hogy a bővüléssel az eredeti didaktikai cél hátra szorult és helyébe a kor viszonyainak birálata lépett. Épen ezért lépten-nyomon homloktérben állanak Erasmusnak gyakran hangoztatott eszméi, hogy az uralkodó állapotok a mélyebben gondolkozó embereket nem elégíthetik ki és hogy az igazi kereszténységben és a szellemi műveltségben kell a javulást keresni.[56] Erasmus az 1527. évi kiadás előljáró beszédében az élénk párbeszédektől nyujtott élvezet és a nyelvérzék fejlesztése mellett a gyermek erkölcsi kialakulására is akart hatni. Hogy ezt a második célt mennyire érte el, egy másik szakaszban mondjuk el. Az előbbi feladatot: a nyelv elsajátítását és a nyelvérzék fejlesztését úgy akarja elérni, hogy a kifejezéseknek rendkivüli bőségével árasztja el az olvasót, hogy a szólásmódokból beszéd közben minél több álljon rendelkezésre. Igy pl. annak a kifejezésére, hogy valaki buzgón neki fekszik a tanulásnak, eme szólásmódokat halmozza össze: 1. Tu nihil aliud, quam studes. 2. Perpetuus studes. 3. Continenter incumbis literis. 4. Indesinenter inhaeres chartis. 5. Studes noctes ac dies. 6. Nunquam non studes. 7. Assiduus es in studio. 8. Jugiter intentus es libris. 9. Nullum facis studendi finem. 10. Nullam studiis tuis requiem intermisces. 11. Nunquam studendi laborem intermittis, nec remittis.[57] Ilyen formulák a műnek első részében több helyt fordulnak elő. (Igy a 23. 34. 70-83. 105-110. ll.) Ezek a szólásmódok és beszédfordulatok eléggé mutatják, hogy Erasmus minél változatosabbá és könnyebbé akarja tenni a nyelvbeli kifejezést: Őreá a római irók méltatásában is különösen nagy hatással van a beszéd választékosságában és a kifejezések bőségében mutatott kitünőség. Maga is nem kicsiny becsvággyal fárad azon, hogy iratai a stilusnak ezen sajátságaival jeleskedjenek. A Colloquia-ban meg-megcsillannak Terentiusnak, az ő kedvelt irójának szólásmódjai; sok helyt belevegyülnek a római élet jeleneteire célzó vonatkozások. Mindezek a hires műnek eredeti elemeire mutatnak, amelyek egyenesen csak a legközelebbi célt, a latin beszédbe való könnyű bevezetést tartották szem előtt. A műnek későbbi átalakulásával mindig több-több beszélgetésben kel ki a kor visszásságai ellen; ezért ellenségei heves támadásokat intéztek a Colloquia ellen. Erasmus ennek láttára többször méltatlankodva jegyzi meg, hogy amíg a Colloquia mélyebb tartalom nélkül, csupán kellemesen szórakoztató csevegéseket, „merő haszontalanságokat” tartalmazott, rendkivüli kedveltségnek örvendett, de mihelyt a későbbi kiadásokba mind több biráló megjegyzést toldott be, bizonyos körökben élénk visszatetszést keltett. De ha megróvás Erasmus védekezése mellett is méltán érhette a Colloquiát irányzatossága miatt, a XVI. és XVII. század ifjúsága és a latinnyelvi oktatás rendkivüli hasznát vette e műnek. A nyelvtanulás elméleti része a nyelvtannal sorakozik a párbeszéd mellé. Egyszerre kell hozzáfogni a latinhoz és a göröghöz, sőt Quintilianus utasítása szerint a görögnek egy kevéssel meg kell előznie a latint. A nyelvtani szabályokból minél kevesebbet kell felvenni, épen csak a legfontosabbakat. Erasmus nem helyesli a tanítók legtöbbjének szokását, akik több évet elvesztegetnek a nyelvtani szabályok bemagoltatására. (De ratione stud. Op. I. 521. C.) A kolostori iskolák eljárását sem tartja helyesnek, amelyekben a növendékeket, alighogy három hónapig a nyelvtannal foglalkoztatták, mindjárt a dialektikára vezetik át. Az ily tudatlanok azután teljesen megbicsaklanak, ha olyan iróra találnak, aki egyenlően kivált a latin és a görög nyelvben. Tudatlanságuk okozta elfogultságukban pedig másokat is elriasztanak a komoly tanulmányoktól. (Dialogus de pronunc. I. 919. C-D.) A nyelvtani ismeretek hiánya nagyon megbosszulja magát a kollégiumokban is, ahol a tanulók alig haladhatnak, mivel nemcsak olyanok jutnak oda, akik a nyelvtanban alig jártasak, hanem még analfabéták is. Hogy minő terjedelemben kivánta Erasmus a nyelvtant taníttatni, legjobban láthatjuk az összes művei között olvasható „Libellus de octo orationis partium constructione” c. művecskéből. A könyvecskét tulajdonképen Lilius Vilmos írta Coletnak londoni iskolája számára. Erasmus Colet kérésére átnézte és nagy részt saját belátása szerint átalakította, úgyhogy akár a magáénak is vallhatta volna. A művecske tulajdonképen az esettannak nagyon összevont kézikönyve. Az egész röviden szerkesztett magyarázatra egy-két példa következik, amint Horatius is kivánja és amint Erasmus is kifejezte a nyelvtani szabályokra nézve. A beszélgetésekbe való bevezetés, továbbá a nyelvtan legegyszerűbb szabályainak rövid ismertetése után azonnal valamelyik erre a célra a legalkalmasabban felhasználható íróra kell áttérni s az olvasmányt kell a beszéd gyakorlásában alapul felhasználni. Az olvasmány folyamán kell a már átvett nyelvtani szabályokat jól begyakorolni s egyúttal előrekészülni a későbbi nehezebb feladatokra. Ezzel együtt kezdetét veszi a gyakorlatok iratása is. Erasmusnál a latin nyelvi oktatásnak igen lényeges részét teszik az irásbeli gyakorlatok. Nemcsak a De ratione studiiban, hanem más műveiben is rátér a tanításnak ezen részére. S noha első sorban itt is a szónokká nevelés szempontja lebeg előtte, az ismeretszerzésnek is eszközévé akarja tenni a gyakorlatokat. „Ebben a tekintetben mindenekelőtt arra kell ügyelni, hogy a feladatok ne legyenek értelmetlenek és ízlésnélküliek, hanem tartalmazzanak valami elmés vagy tetszetős gondolatot, amely mindamellett nem áll ellentétben a gyermek felfogásával, hogy ezáltal a gyermekek, kik a stílus kedvéért foglalkoznak az efféle feladatokkal, egyúttal tanuljanak valamit, aminek később hasznát vehetik.” (De ratione studii. Op. I. 524. C.) Ilyen feladatokul felvehetők a következők: Marcellus elhamarkodottsága a római államot megrendítette, Fabius okos késedelmeskedése talpra állította. Sőt ebből egy másik gondolatot is ki lehet vonni: az elhamarkodott terv ritkán jut sikerre. Nehéz eldönteni, hogy Crates volt-e balgább, aki aranyát a tengerbe dobta, vagy Midas, aki az aranyat mindennél többre becsülte. Demosthenest és Cicerot rendkivűli ékesszólásuk végső veszedelembe döntötte. Nem lehet eléggé dicsőíteni Codrus királyt, akinek az volt a meggyőzödése, hogy hazája fennmaradásáért életét is fel kell áldoznia. Ilyen tárgyakat könnyű a történetiróktól, kivált Valerius Maximusból gyüjteni. Feladatokat lehet továbbá válogatni a mondákból, állatmesékből, a velős mondásokból; a közmondásokból, fel lehet dolgoztatni hasonlatokat, az alakzatokat. Sőt többet is össze lehet kötni, így pl. egy velős mondást, egy történelmi elbeszélést, közmondást és alakzatot. A tanító a kiváló irókból válogasson efféle feladatokat vagy alkalmazza a gyermekek felfogásához, ha épen ily kész alakban nem kapná. (De rat. stud. Op. I. 524-525.) Ha az eddig vázolt munka által a növendék némi jártasságra tett szert a beszédben, akkor áttérhet ismét a nyelvtan főbb szabályaira, melyeket példákon és kellő rend szerint kell átvenni. A szabályok közül csak az egyszerűbbeket és azokat is minél rövidebb fogalmazásban kell felvenni. Igen helyes észrevétele a nyelvtani szábályokra nézve az, hogy az ifjak a nehezebb szabályokat fokozatosan tanulják; a mai nyelvtanítás szintén erre az alapelvre helyezkedik. A tanulmányoknak eme fokán kell bevezetni a növendéket a sajátságainak ismeretébe. Az oktatásnak eme részletét megint Erasmusnak erre a célra írt műve alapján vehetjük figyelem alá. A „De duplici copia verborum ac rerum” c, művet, amely a stilisztikai anyagot öleli fel, két könyvben angolországi időzése alatt 1512-ben Colet iskolája számára írta. Ebben Erasmus külömböző formulákat állít össze, hogy ezek minták gyanánt lebegjenek a tanulók előtt. Erasmus előtt a legnagyobb becsben a gondolatokban és kifejezésekben dús beszéd áll, amely azonban csak kevés embernek sajátja. A legkiválóbb iróknál lehet arra példát találni, hogy miképen lehet valamit a legvelősebb előadással, de arra is, hogy mikép lehet bőbeszédűleg kifejteni. A régieknél ilynemű gyakorlatok nyomaira Vergiliusnál, Apulejusnál, Quintilianusnál találunk. Cicero gyakran versenyzett Rosciussal, hogy melyikük tudja ugyanazt a gondolatot változatosabban kifejezni. A beszédbeli tobzódó bőséget sokan elitélik, de a tanitónak számolnia kell azzal a körülménnyel, hogy az ifjak szárnypróbálgatásaiban a dagályosság lépten-nyomon előfordul; ezt a hibát azonban később többnyire el is hagyják, ellenben a szűkszavúságon segíteni nem lehet. Erasmus szabályai tehát arra céloznak, hogy a növendék a dolog velejét, minél rövidebben tudja előadni, úgy azonban, hogy mégse hiányozzék a lényegből semmi; másrészt, ha szükség, ugyanarról a tárgyról bővebben is tudjon szólani, anélkül, hogy bármi is fölöslegesnek tünhetnék föl. A Copia verborum – a műnek első része – az irálytanra vonatkozó szabályokat öleli föl. A gyakorlás mikéntjéré nézve az az Erasmus javallása, hogy a tanulók többen álljanak össze, válasszanak ki néhány mondatot és azokat minél többféle alakban mondják el. Krotoni Miló lebeg az ő szeme előtt, aki egy gondolatot kétszázféleképen is ki tudott fejezni. Ennek a célnak elérésére hasznos az is, ha a tanuló görögről latinra fordít, ha a verset átteszi prózába, a prózát meg más-más méretű versekbe változtatja. Gyakorta kell forgatnia azon kiváló irók műveit is, akik a dicendi copia-ban kiválnak. Erasmus utasitásai különösen a mű első részében nagyon helyes észrevételeket foglalnak magukban a rokonértelmű szavakról, a szokatlan, költői, régies, elavult, idegenszerű és divatos kitételekről. Majd a variálás módjaira tér át és számos, a a latin nyelv legfinomabb sajátságait felölelő megjegyzésben ad útmutatást a gondolatoknak minél változatosabb kifejezésére. Nagyszámú formuláiban a már Colloquiumainál is említett módon egy-egy mondatot vagy kifejezést számtalan alakban mond el. Az efféle formulák száma mintegy kétszázra megy. A műnek második részében (Copia rerum) arra ad utasítást, hogy miképen lehet a tételt részeléssel, az okok felsorolásával, a körülmények beszövésével, kitérésekkel, bizonyítékokkal, példákkal, idézetekkel, állatmesékkel stb. kifejteni. A tanító eljárás szempontjából legérdekesebb a példák gyüjtését tárgyaló szakasz. Ebben E. azt ajánlja az ifjúnak, hogy olvasmányaiból külömböző szempontok szerint gyüjtsön példákat, hogy mídőn majd szónoki minőségben fellép, bő példatár álljon rendelkezésére. A bűnök és erények fajain kivül ilyen címek szerint lehet a példatárt megalakítani: tisztes öregség, élénkség sz öregeknél, öreges ifjak, szerencse, kiváló emlékező tehetség, hirtelen halál, önkénytes halál, ékesszólás, alacsony sorsból felemelkedés, nagy testi erő stb. Ilyenek még a következők is: a népuralom-e jobb vagy a monarchia? Kiki a maga szerencséjének kovácsa. Az öregségre legjobb utikészlet a műveltség. Ha olvasás közben bármit is talál a növendék, ami a fölvett fogalmakra vagy mondásokra vonatkozik, mindjárt feljegyzi. Ily módon jobban bevésődik elméjébe, amit olvas és az olvasmányainak is jobban hasznát veszi. A tudománynak egyetlen ága sincs, amely – még a természettan és a mennyiségtant sem véve ki, – hozzá ne járulhatna az ékesszólás javára értékesíthető anyag gyarapításához. Egy-egy történelmi eseményt vagy mesét, vagy bármely tárgyat is többféleképen értékesíthetünk. Igy Sokrates halálából nemcsak arra lehet példát vonni, hogy a derék ember nem fél a haláltól, hanem arra is, hogy az erény irigységet kelt föl másokban, továbbá, hogy a bölcselet tanulása inkább veszedelmet hoz a fejünkre, ha nem alkalmazkodunk kortársaink életmódjához. A Copia verborum ac rerum ellen úgy a kortársak, mint Erasmusnak újabb méltatói többféle kifogást emeltek. Legfőbb hibája az volt, hogy a formulák és minták halmaza emészthetetlenné tette, noha a stílusra nézve hasznos útbaigazításokat foglal magában. Némi sophistikus íz is érezhető benne nem egy helyen; ugyanis Erasmus többször azt tanácsolja, hogy ugyanazt a tételt az ellenkező felfogás szerint is vítatni kell. Azonkivül már Erasmus is elismerte, hogy műve a középszerűen iskolázott embereknek nagyon elvont. A szónokká képzés lévén az oktatás fő célja, a rhetorika tanítása igen jelentékeny helyet foglal el Erasmus tanító eljárásában. A grammatikai figurák, a verselés törvényei mellett a szónoklattan főpontjait is jókorán meg kell ismernie a növendéknek, így a bevezetés kellékeit, a bizonyítékokat, kitéréseket, az átmeneteknél használt fordulatokat, amelyek nemcsak az itélőtehetség erősítését eszközlik, hanem az utánzásnál is hasznosak. (De rat. stud. Op. I. 522. B.) Általában a szónoklat művészetének szabályait meg kell ismernie annak, aki mester akar lenni, mert hogy valaki hatásra tegyen szert, tisztában kell lennie az anyaggyüjtés, elrendezés, a bizonyítékok kellékeivel, mert csak így tudja megitélni, hogy mi árthat az ügynek fölösleges voltánál fogva. A gyakorlás okáért kigondolt feladatokban is szem előtt kell tartani a valószínűség kellékeit. (Ciceronianus. Művei I. 1002. D.) Mindennek azonban az induktiv eljárás útján kell történnie. A tanító az ókori irók műveire támaszkodjék, hogy az elméletet megfelelő alapra építhesse. Ha valaki jó szónokká akarja magát képezni, irányelve az legyen, hogy mindennemű ismeretekkel fegyverkezzék fel, aztán előbb a gondolatokat kell rendezni és csak azután következnek a szavak, amelyeknek alkalmazkodniok kell a tényekhez és nem megfordítva. Végül nem kell feledni, hogy a beszéd úgy tesz élénk hatást, ha a szívben születik s nem az ajkakon. (Ciceronianus Op. I. 1002. D.) A leendő szónoknak általában az egész Ciceronianus hasznos útmutatásokat ad, a fődolog azonban s mintegy az egész műnek a lényege az, hogy a jó szónok nem elégedhetik meg csupán Cicero követésével, hanem a régi jó szónokoknak összes jó tulajdonságait tanulmányozva, mindegyiktől elsajátítja a legfőbbet, de szolgai követőjévé egyiknek sem szegődik. A szónoklat tanításának módszerét közelebbről illetik azok az észrevételek, melyek a De ratione studii-ban olvashatók. Ha a latin nyelvi tanítás előrehaladottabb állapotba jutott, hébe-korba szónoklati tételeket is kell fölvenni a szónoki beszédnek mindegyik fajára. Ilyen tételek a genus demonstrativumra: Julius Caesar miben gáncsolható, Sokrates dicsérete; a tanácskozó beszédre: Mindig már kezdetben a legjobb dolgot kell elsajátítani, Nem a vagyonban rejlik az igazi boldogság, Kell-e a görög nyelvet tanulni vagy nem? Mindezeket igenlő v. tagadó értelemben lehet fejtegetni. A törvényszéki beszédre felvehető: M. Horatius nem érdemelte a halálbüntetést. A tételek megválasztásában helyesli a régieknek azon eljárását, hogy tételekért hébe-korba a költőkhöz vagy a történetirókhoz fordultak. Menelaus a trójaiaktól Helenát visszaköveteli, Phöenix tanácsolja Achillesnek, hogy térjen vissza a harcba, Odysseus tanácsolja a trójaiaknak, hogy inkább adják vissza Helenát, semhogy a háborut megkockáztassák, Cicerónak egyik barátja tanácsolja, hogy Antonius feltételét ne fogadja el. A felsorolt tételek egy része a mai nézet szerint nem állhatná meg helyét az iskolában, mivel nem a tanulók értelméhez vannak szabva; abban az időben korkérdések voltak, de mindamellett alig lehet tagadni, hogy az efféle tételek fölvételével E. tévedett. Ellenben találó, amit a tanulók utbaigazítására tanácsol. Az ily tételek feldolgozásában kezdőt a tanító megelőzőleg utasítsa, hogy hány főpontba foglalja mondanivalóit; azonkivül rá kell vezetnie, hogy miképen következnek egymásra e pontok és minő módon hozandók összefüggésbe. A tanító segítségével történik az állítások, bizonyítékok, körülmények megállapítása, sőt a hasonlatok, ellentétek, példák, vonatkozások, közmondások, mesék, allegoriák összeállítása is, amelyeket az egyes pontok kidolgozásában a tanuló felhasználhat. A tanító megmutatja, mikép lehet megkisérleni az érzelmek felkeltését, az összekötő és átmenetül használható formulákat, vébül bizonyos példákra hivatkozik, amelyeket a növendékek követhetnek. Ha hétszer vagy nyolcszor ily részletes utbaigazítást adott, később szorítkozzék a tétel egyszerű feladására. A javításra különös gondot fordít, s ha valami kimaradt, nem a kellő helyre jutott, ha valami tulzás mutatkozik, vagy szintelenebb előadásban jelentkezik, azt megbeszélésében kiemeli megmutatván, hogy lehet az elhibázott részleteket helyesen alakítani. E pár észrevételből az világlik ki, hogy Erasmus gyakorlati tanácsai helyénvalók, melyeknek a mostani tanító is hasznát veheti. Erasmus pedagógiai rendszerében nevezetes helyet foglal el a levélirás. A levélnek más fontossága volt abban az időben, mint napjainkban. Akkor nem voltak ujságok, sem tudományos folyóiratok, melyek a napi eseményekről, irodalmi jelenségekről értesítették volna az egymástól messze fekvő vidékek lakóit és a tudós világ tagjait. Az ujságok és folyóiratok helyét a levelek pótolták s a tudósok osztályának érintkezését, eszmecseréit egyedül közvetítették. Igy érthetjük meg, hogy a tanítás anyagának egyik főrészévé teszi a levélirást és egy terjedelmes kötetben foglalkozik annak sok csinja-binjával. Az „Opus de epistolis conscribendis”-ben[58] a levél helyét a szónoklati szabályok után teszi. „Miután a tanító röviden előadta a szónoklat szabályait, a levélirásban is szorgalmasan gyakorolja tanítványait!” A mostani nemzedékre e műnek annyiban van becse, hogy benne a levélirás művészetének kimerítő fejtegetésén kivül elszórva nagyon fontos és helyes pedagógiai észrevételeket találunk, melyek Erasmusnak kivált a tanítás módszerébe való mély belátására vallanak. A levélről, mint irodalmi műfajról Cicero, Plinius, Seneca és Sz. Jeromos leveleire hivatkozva azt tartja, hogy a tárgyak száma végtelen és a levél majdnem minden tárgy befogadására alkalmas műfaj; csakhogy az előadás külső alakjának mindig meg kell egyeznie a tárgy természetével. Ezzel a főszabállyal külömben tisztában van minden művelt ember. Az útmutatásra épen a kevésbé tanultaknak van szükségük; de a gyermekeknek is fontos a kellő felvilágosítás, nehogy a tanítók tekintélyétől félrevezetve olyan ismereteket sajátítsanak el, amelyeket felnőtt korukban el kell feledniök, ha nem akarnak szégyent vallani. „Már pedig a tudósoknak kiváltképen ez a tudatlan csapata, a tanultaknak ez a tudatlan raja uralkodik manapság az iskolákban”.[59] Mihelyt egy ilyen kezébe veszi a biráló tollat, nagy erősséggel hirdeti, hogy a levél tizenkét versiculusnál többől ne álljon. Hátha a tartalom bő és változatos, akkor is ily szűk keretek között forogjon az iró?! Amily hiba a bő anyagot összezsugorítani, ép oly nagy tévedés a keveset bő lére ereszteni föl. Akiknek minden levél hosszú, azoknak nincs semmi írnivalójuk. Ezt azonban nem azok védelmére írja, akik lopott-kopott holmiból állítják össze levelüket s noha a tollforgatásra nincs hivatásuk, mégsem tudnak betelni az irással. De épen ezzel vág össze azok szemrehányása, akik rövid eszüket a rövidséggel takargatják. Röviden és jól csak az irhat, aki a legbővebben is tud irni. llyenféle észrevételek után vonja meg a határt a levél és az egész kötetre terjedő művek között. A levélben a tartalmat a jelen viszonyokhoz és személyekhez kell alkalmazni; ellenben a kötetben írt mű mindenkinek szól és úgy kell írni, hogy a legderekabb és legtudósabb embereknek tetszedjék. Erasmus nem szereti a kidolgozatlan levelet; Cicero és Plinius példájára hivatkozva követeli a levélirótól a csínt és ékességet. A háborúról meg a békéről nem is beszélhet úgy az ember a tudósoknak, főrendűeknek, mint a mikor inasának kiadja a rendeletet az ebéd elkészítésére; szóval a levélben gyakran el kell hagyni a köznapias hangot. De a csekélyebb fontosságú tárgyakban természetesen nem lehet azt a súlyos előadásmódot alkalmazni, ilyenekben a stilus inkább a patak csörgedezéséhez hasonlítson. Igen érdekesek kivált az érthetőségről mondott megjegyzések, melyek egyuttal Erasmusnak a középkori latinsággal szemben elfoglalt álláspontját is megvilágítják. A köznapi kifejezések a levélben helyénvalók, csakhogy honnan vegye ezeket a közkeletű beszédfordulatokat a XVI. századi iró? Az ókori irók műveiből, – hangzik Erasmus utasítása. Ha aztán az olvasó Cicero, Horatius kifejezéseit nem érti, vessen magára. Mert hiszen sokan Terentiust, Cicerót, Quintilianust még magyarázattal a kezükben sem értik meg. Sokkal jobb, ha a tudós egy hibátlan beszédmódot megtanul, mintha a Holcot-nál, Bricot-nál és Gorrá-nál előforduló barbárságokat követi. A beszéd tudatos egyszerűségét nem veti meg, mivel ez gyakorta nagyobb művészetre vall, mint a fárasztóan bonyolódott kifejezésmód. Ezen észrevételeken kivül még számos megjegyzéssel találkozunk, melyek nem csupán a levélirásra magára, hanem általában a stilusra vonatkoznak: Kivált azt ajánlja a kezdő figyelmébe, hogy különösen a stílus ékességét tüzze célul maga elé. Ezt azonban könnyebb megkövetelni, mint rá szert tenni. Csak sok tanulással, az irók olvasásával, gyakori irással tehetünk szert a stilusban való csinosságra. Ezen általános tudnivalók után figyelmünkre teljesen méltó utasítások következnek a tanító módszeres eljárására nézve. A tanító leginkább olyan tételeket jelöljön ki gyakorlásul, a melyek a tanulóknak kellemességüknél fogva leginkább tetszenek. Itt is elsősorban a költőket és történetirókat kell figyelemre méltatni. Még Ovidius is segítségül vehető, mert a nála található anyagot is lehet erkölcsileg helyesen fogni föl. Az ilyen tárgyakból azt kell kiválasztani, a mi nem egészen értéknélküli, hanem valami az életben is használható elem van benne. Egyes tételeket a komikusok műveiből is lehet kiszemelni. Az élettel közeli vonatkozásban állanak a történetirókból vett tárgyak. Ilyenek Valerius Maximus könyvében és azon irók műveiben kinálkoznak, akik a történetirók műveit kivonatolták: Sok tételt lehet venni egyetlen történeti személynek pl. Catónak, Antoniusnak v. Julius Caesarnak életéből. Ebben a nemben szorgalmasan kell gyakorolni a növendéket már csak a történelmi ismeretekért is. A tanító, mielőtt a levél alakját növendékeivel megbeszélné, ismételje el a történelmi eseményt. Figyelmeztesse őket, hogy mely iróknál és hol lehet olvasni a tételben megjelölt eseményről, hogy legyen hova fordulniok gondolatokért és kifejezésekért. A történelemből vett tételeken kivül lehet feladni költött eseteket, közmondásokat, jeles férfiak mondásait, költőkből vett idézeteket. A kisebb fiúknak ezek a kellemesebbek és könnyebbek, a nagyobbak az élethez már közelebb járjanak; ezek számára a feladatot a tanító maga válassza ki, de a feljebbi forrásokból szintén meríthet. Azonban a kidolgozásra szánt tételt a tanító sem teljesen kifejtve ne tárja növendéke elé, sem pedig egészen szárazan minden utasítás nélkül, hanem emeljen ki néhány körülményt, hogy növendékei szokják meg munkájuknak bizonyos cél felé irányítását. Néha, de csak ritkán, a tételt pusztán kell feladni, mert jobban esik, amit idegen segítség nélkül csupán a magunk erejével létrehozhatunk. Igen helyes, lélektani belátásra valló észrevétel, hogy a növendékek öntevékenységét is föl kell használni. Az újkor legkiválóbb pedagógusai hangsulyozzák ennek rendkivüli fontosságát. Aminő gondot fordított a tanító a tétel kijelölésére és növendékeinek utbaigazítására, épen olyan gonddal kell eljárni a javításban is. Amikor a dolgozatok megbirálása kerül sorra, dicsérettel emelje ki, ha valakinél az anyaggyüjtés, az előadás vagy utánzás jobban sikerült; rámutat a különböző hiányokra is.[60] De mindjárt mindent ne rójjon fel hibául a tanító, nehogy a tanuló kedvét veszítse. Nem olyan arccal kell a helyreigazítást tenned, mintha a tanulót gyülölnéd, mert ez a tanulóval a tudományt megutáltatja. Mindegyiknél ki kell emelni, ha valami jó van munkájában. Igy egymás jó tulajdonságát fogják követni. (De conscrib. epist. 55. l.) A tanulók hibáinak felsorolása után olvasson fel egy magakészítette gondosan kidolgozott példát, hogy lássák a tanulók, miben hibáztak. Néha a javítás megtételére őket kell felszólítani. Hogy a tanító így vezethesse növendékeit, magának is sokat kell tanulnia, mert csak azt taníthatja az ember, amiben teljes jártassága van. Mesterei legyenek Cicero, Plinius, Politianus, akiket Erasmus a levélirásban mintaszerű iróknak jelöt meg.[61] A stilisztikával, szónoklattannal és a levélirás művészetével együtt jár az irodalmi művek olvasása, amelyek alapját teszik a nyelvi oktatásnak, mivel úgy a műfajok mintái, mint a nyelvbeli kifejezések az olvasott művekből veendők. A tanítónak az auctorok olvasásánál szükséges előismeretek közlésében szintén bizonyos rendszerhez kell magát szabnia. Rosszalja azok eljárását, akik minden egyes helyen mindent összehordanak, ahelyett, hogy csupán a szükséges magyarázatra szorítkoznának: Hogy a hallgatók megszeressék az irót, annak kiváló tulajdonságait kell röviden kifejteni, azután föl kell említeni a tárgy kellemes és hasznos voltát, majd a műfajt kell megmagyarázni. A tartalmat lehető rövidséggel és világossággal szintén előre kell bocsátani. A szerkezetet röviden jelezni kell, az egyes részekre az olvasással kapcsolatban kell kiterjeszkedni. A részletes tárgyalás alatt a tanulót folyton figyelmeztetni kell a szépségükkel kiváló helyekre, a régiességekre, újszerű kifejezésekre, görögösségekre, a homályosabb vagy nehézkesebb helyekre; figyelmet érdemelnek továbbá a szóképzés és összetétel, a figurák és szónoki előadás szempontjából fontosabb részek. Az is érdekelheti a tanulót, ha rámutatnak a tárgyalás alatt levő irónak más irókhoz való viszonyára, esetleg célzásaira, kölcsönzéseire. Az erkölcsi nevelés körébe tartozik, de az összefüggésnél fogva itt említendő meg, hogy mikép akarja értékesíteni Erasmus a költői olvasmányokat az ifjak erkölcsi épülésére. Tanácsolja, hogy a tanító a költeményeket mintegy példákul használja. A Pyladesről és Orestesről szóló monda a barátság ajánlására használható, Tantalus mondája a kapzsiság megutáltatására. Ily eljárással még olyan tárgyakat is, amelyek a növendékeknek ama korban árthatnának, hasznosakká tehet, ha a figyelmet részint az értelmezésre, részint a magasabb gondolatokra irányítja. Vergilius II. ecclogájából arra lehet hizonyságot vonni, hogy igazi barátság csak hasonló természetű, helyzetű és korú emberek között jöhet létre. A latin nyelv oktatására vonatkozó utasításokon kivül itt-ott még más gyakorlatias tanácsokra is találunk, melyekről érdemes lesz megemlékezni, mivel lényeges vonásokkal járulnak hozzá E. pedagogiájának megismertetéséhez. Nem helyesli azok eljárását, akik tudományuk fitogtatása végett az ismereteket mindjárt a munka elején oly kuszáltan adják elő vagy olyan részleteket közölnek, amelyeknek elővétele csak később történhetett volna, úgyhogy ezáltal a nehéz felfogású kezdőt visszariasztják és elidegenítik, akit épen a kellő rövidséggel, renddel, egyszerűséggel és más efféle mesterfogásokkal kellett volna megnyerni.[52] Még a felnőttek tanulmányaiban is elsőrendű kellék a szigorú rend. „A halmozott munka kevésbé terhessé válik, ha a tanulás módszerrel történik és a munkával túlságba nem esünk. A könyvek, a tanulmányok számára szánj meghatározott időt. Ne kapj csak úgy találomra ebbe vagy abba az iróba; vedd elő a legjobbak egyikét s ne tedd le addig a kezedből, amíg teljesen át nem nézted és fel nem jegyezted, ami benne a figyelemre legméltóbb. Készíts tervet, hogy a nap minden órájának meglegyen a maga teendője.”[63] A gyönyörködtetésnek, vidámságnak, nevetésnek szintén megvan a maga helye és fontossága a tanításban. Egyes régi bölcsek példája szerint különös gond fordítandó arra, hogy a megtanulásra érdemes dolgok a gyönyörködtetés színe alatt jussanak be a gyermeki lélekbe, hogy a bölcselet komoly, tanításainak felfogására még nem érett gyermek játszva tanulja meg, ami az egész életre nagy kihatással van. „Nem tartom hibának, ha a gondoktól elgyötört lelket néha a nevetéssel megkönnyítjük, csakhogy a nevetés ne legyen erőltetett. Ez felvidítja és erősíti az ifjak lelkét s nem kevés hatással van az élet vidámságára.” A kellemes tanulmányokban növekedett lélek sokkal inkább rászokik a bajok elviselésére és bármily körülmények között megőrzi vidámságát. Erasmus módszerének emez áttekintése arról győzhet meg, hogy a nyelvtanítás ezen rendszere érett megfontolás eredménye. Találunk ugyan egyetmást, amit ma alig helyeselhetnénk; így pl. E. azt tanácsolja, hogy a görög és latin nyelvet egyszerre kell kezdeni, holott napjainkban már általános meggyőződéssé vált, hogy ha a latin v. német nyelv tanulása mellett sokféle más anyaggal kell megbirkóznia a tanulónak egyszere, két nyelvet venni tehát káros. A gyakorlatokra kijelölt anyag ellen már feljebb kifejeztem, hogy ma már sok tételét nem tartjuk az iskola számára valóknak. Egyebekben azonban Erasmus gyakorlatias tanácsai és utasításai még ma is eredményesen használhatók a latin nyelvi oktatásban. ——————— [55] L. Geiger: Renaissance. u. Humanisinus. 397-400. l. [56] Horawitz: Ueber die Colloquia des Erasmus v. Rotterdam. Hist Taschenb. Leipzig 1887. évf. 62. l. [57] Colloquia, Lugd. Batav. et Roterod. 1664. kiad. 22. l. [58] Opus de conscribendis epistolis. Basileae. 1522. 27. lap. [59] Opus de conscrib. epist. 7. l. [60] De ratione stud. Op. I. 526. E. [61] De conscrib. epist, 62. l. [62] Ajánlás Gaza Görög Grammatikájához. Op. I. 116. l. [63] Aegidiusnak írt levele. Amiel; Erasme, 200. l. ERASMUS NÉZETEI A NŐNEVELÉSRŐL Erasmust még abban a tekintetben is méltathatjuk, hogy ő egyik buzgó harcosa a nők szellemi fejlődésének. Mindenesetre feltünő jelenség, minő hévvel sürgeti a tudományos műveltségnek a női nem számára való megnyítását. De már jó eleve meg kell jegyeznünk, hogy azért legkevésbé sem gondol arra, hogy a nőinemet a férfiuval egyenlő jogúvá tegye. Magában a gyermeknevelésben sem juttat egyenlő teret a nőnek a férfiuval. A gyermekévek alatt a kisded az anya vezetése alatt áll, de mihelyt fejlődni, erősödni kezd és a tanulmányokra alkalmassá lesz, a nevelés gondja már a férfiu vállára nehezül. Még az ismeretek elemeit sem tanulhatja a fiugyermek a nőtől. Hogy ily lenézőleg nyilatkozik a nőről, annak okát abban találhatjuk, hogy a nőinem helyzete a művelődés terén a középkor századaiban általában alárendelt jelentőségű volt és ebben változás a XVI. század elején az Alpesektől északra még alig köszöntött be. Egészen máskép alakult a nőinem helyzete Olaszországban, ahol a nők műveltsége legalább a magasabb rangúaknál egyezik a férfiakéval. Az irodalmi oktatást kiterjesztették a nőkre is, akik közül a kortársak nem egynek a hírnevét örökítették meg. Eschenloer feljegyzése szerint Beatrix, a nápolyi királyleány, midőn a Mátyással való összekelés előtt Székesfehérvárra érkezett, Gábor egri püspök latin nyelvű üdvözlő beszédére „azonnal erényes, elmés és bölcs választ mondott, a latin nyelvet ugyanis igen szépen és folyékonyan beszélte.”[64] Egyesek, mint Isotta Nogarolla, nem mentek férjhez, hogy kizárólag a tanulmányoknak szentelhessék életüket.[65] A tudós nők részt vesznek a férfiak olvasmányaiban, a vallásos és erkölcsphilosophiai kérdések megvítatásában, mások a költészet művelésére adják magukat és költői tehetségükkel nagy hírt vívnak ki. Míg Olaszországban a nő állása a renaissance korában ennyire megváltozik, addig az északi országokban még a fejedelmi nők sem lépnek homloktérbe. Az olyanok, mint a Pirckheimer testvérek, kivételek lehettek. A nőknek ezen új helyzetével szemben a pedagogiai kérdésekkel foglalkozó irók külömbözökép vélekednek. Maffeo Veggio (1407-1458.) azt ajánlja, hogy a leányokat anyjuk nevelje, távol a hiuságnak minden eszközétől; koruk és komolyságuk miatt becsült női személyek vegyék körül, kiknek beszédje is szerénységet és jámborságot sugároz vissza. Egész nevelésük a vallásosságra és jámborságra irányuljon.[66] Antonio de Ferraris (1444-1517) „De educatione” c. művében a nőkről nem nagyobb méltánylással szól, mint Erasmus az előbb idézett nyilatkozatában. „Mit tanulhatunk egy nőtől vagy egy leánytól? Miben vehetünk példát tőlük? A nő arra született, hogy a gyapjat feldolgozza, fonjon, hogy a cselédeknek a munkát kiadja és a családot gondozza.” Mindazáltal nem akarja, hogy a nő mint feleség durva és tudatlan maradjon, hanem azt kivánja, hogy mindent vezessen, ami a házhoz tartozik, de csak azzal a föltétellel, hogy ne ismerje, mi történik a kapu küszöbén kivül. Azonban a fejedelmi nő neveléséről ő is másképen gondolkodott. Sforza B. hercegnőhöz intézett Epistola hortoria-jában azt tanácsolta, hogy olvassa Vergiliust és Cicerót és hagyja a gyapjú feldolgozását, a lent és az orsót, mint hozzá nem méltó dolgokat. Egy hercegnő és más leányok közt igen nagy külömbség van.[67] Castiglione (1478-1529) Cortegiano c. művének harmadik könyvében foglalkozik a nőkkel. Szerinte noha némely tulajdonságok közösek a férfiak és nők között, mindazáltal vannak oly tulajdonságok, melyek csak a férfiuhoz illenek és olyanok, melyeket csak a nőben látunk szívesen. Ebből következik az is, hogy különbözniök kell úgy a nők és férfiak testgyakorlatainak, mint az ismereteiknek is. De ő sem részletezi a táncon és éneken kivül, hogy minő gyakorlatokat végezzen a nő; a fegyvergyakorlatoktól, a lovaglástól, a labdázástól, a harcjátéktól óvja, noha találkoznak nők, akik az efféle gyakorlatokban kedvüket lelik. Az udvari nőtől jóságot, ildomosságot kivánunk, ha pedig férjhez megy, értelmesen vezesse a vagyonkezelést, a házat, gyermekeit. Legyenek tudományos ismeretei, értsen a zenéhez, a festéshez, tudjon táncolni.[68] Castiglione szintén csak nagy általánossággal szól a nők neveléséről és nem fejti ki, hogy miféle ismereteket lát szükségeseknek náluk. Erasmus két művében foglalkozik kissé bővebben a nőnevelés kérdéseivel a Christiani matrimonii institutio végén és „Colloquium abbatis et eruditae” c. párbeszédében. Amott inkább az erkölcsi szempontok kiemelése lebeg szeme előtt, emitt pedig az ismeretek körének meghatározása. Megemlíti ebben a kérdésben azt az általánosnak mondható felfogást, amely abban csúcsosodik ki, hogy a lányokat a menyegző napjáig el kell rejteni, hogy férfit ne lássanak. Ezt a szigorú elzárást Erasmus nem helyesli, mert ha a leányok azalatt dőre és nem eléggé kifogástatan nők társaságában élnek, inkább ki vannak téve a romlásnak, mintha férfiakkal érintkeznének. „Nagy feladatra vállalkozik, aki azt akarja, hogy a leány szeplőtelen erkölcsökben növekedjék. Már korán lelkébe kell csepegtetni a legfőbb igazságokat, hogy tetteiben józan itélet és jóakarat vezéreljék. A tömeg fölöslegesnek itéli, hogy a leányokat a tudományokba bevezessék, de akiknek felfogása nem oly korlátolt, meg vannak győződve, hogy semminek sincs jobb hatása az észre, sem az erkölcsök épségére. Azonban ebben a dologban kiki állapota és körülményei szerint cselekedjék.” Az erkölcsi épség megóvását három dolog által véli elérhetőnek: ha a leányt szilárd erkölcsi elvekben nevelik, úgyhogy a jót megismeri és megszereti, ha az érzékiességnek ragályától távol tartják és harmadszor, ha a munkátlanságtól, a jó erkölcsöknek legfélelmesebb megrontójától megóvják. A leányoknak ily irányú nevelése főleg az atyát és anyát kötelezi rendkivüli óvatosságra. „Igen nagy figyelemmel kell lennünk a gyermekre, de nagyobbal a serdülő leányra.” Ezután felemlíti és megbeszélés tárgyává teszi azon veszedelmeket, melyek kivált a leánygyermekek erkölcsiségét veszélyeztetik. Az atyákat figyelmezteti, hogy ne tetszelegjenek ifjukori bűneiknek elbeszélésével. A trágár- és csúf szavakat apák, anyák különösen kerüljék. Megrójja azt a szokást, hogy némely szülők gyermekeiktől szinte elvárják, hogy az erkölcsrontó dalokat tudják. Legyen elég ennyit megemlíteni azon nagy meggyőződéssel irott részletekből, melyekből kitünik, hogy Erasmus a leányok nevelésében mily nagy súlyt helyez az erkölcsi érzék megóvására. Olyan lapok azok, melyeket minden szülő megszivelhet mindig és a melyek sohasem fognak elavulni. A nők tudományos neveléséről bővebben nem fejti ki nézeteit, de a Colloquia említett darabja elég világosan tájékoztat minemű ismereteket tart ajánlatosoknak a nők számára. A klasszikus irók művei azok, melyek a nők figyelmét is méltán megérdemlik. A latin és görög irók művein akarja őket kiművelni, hogy lehetőleg megközelítsék a férfiak tudományos műveltségét, de úgy, hogy amellett másnemű feladataik se valljanak kárt. Erasmus úgy gondolkozhatott, mint korunk, mely erősen sürgeti, hogy a nők műveltsége egyenlő legyen a férfiakéval, talán abból a felfogásból indulva ki, hogy a tudományosan művelt nő a családi életben is jobban megállja a helyét a tanulatlannál. E. a nőnek, mint hitvesnek azt köti lelkére, hogy legyen tanulékony. A férjtől meg azt kivánja, hogy neje lelkét a keresztény bölcselet tanításaival töltse be és lassanként csepentesse bele a tudományok és az erény iránti szeretetet. Ha a vagyoni helyzet több időt enged, az a legajánlatosabb, hogy a nő a görög és latin irodalmat tanulmányozza, ha ellenben a szegénység kézi munkára utalja, legalább annyira kell vinni, hogy a népnyelven folyékonyan olvasson. Ugyanis a más nyelvekből leforditott könyvekből nem kevés okulást lehet meríteni. Azonban, hogy az asszonyi lélek üres álmadozásra ne hajoljék, a férj megelőzőleg bizonyos elvek szerint készítse elő az olvasásra és az olvasás folyamán támogassa mindaddig, amig végül vezető nélkül is boldogul. Mindez azonban korántsem irányul arra, hogy a nő elhanyagolja az egyházi beszédeket, hanem hogy még nagyobb eredménnyel hallgassa. Gyakran és áhítattal fogja hallgatni azután is és még több tanulsággal tér haza. A férj kötelessége, hogy hitvestársát lassanként hosszabb és bonyolultabb beszédek megértésére is képessé tegye; beszélgetéseivel pedig eszét és szivét folyton fejlessze, hogy se a természeti jelenségek, se pedig a szerencse változásai ne rémíthessék meg.[69] „Aki nejének bíborruhát vagy egy nagy becsű gyűrűt ajándékoz, abban a hitben ringatódzik, hogy előzékenységet mutatott, holott azzal inkább bűnt követett el. Ellenben tisztét híven teljesítette, aki hitvesse lelkét annyira tudta hajlítani, hogy a bíbort, aranyat, gyöngyöket megvesse, mint értéktelen holmit szégyelje, és sokkal többre becsülje a szűziességet, a szerénységet, a józan elveket és a szegények iránti jótékonyságot, hogy szivesebben időzzék gyermekei körében, mint a táncmulatságokban.[70] Erasmus tehát a nő nevelését folytatja a családi életben is, mely a kölcsönös támogatás által mindkét félt magasabb erkölcsi tökéletességre vezeti. A nő állását a családi tűzhelynél eszményi világításban tünteti föl, mely azon boldogságból árad rá, melyet az ismeretek felemelő hatalma és az erkölcsi épség tudata idéznek elő. Pedagogiai nézeteinek igen szép részletei ezek, melyeket művei olvasója sohasem tud elfelejteni.[71] ——————— [64] Szamota: Régi utazások Magyarországon és a Balkánfélszigeten 1054-1717. 102. l. [65] Burckhardt: A renaissancekori műveltség Olaszországban, II. köt. 151. l. [66] Gerini: Scrittori pedagogici italiani del secolo decimoquinto. 1896. 110. l. [67] Gerini: Scritt. pedag. ital. del secolo decimosesto. 21. l. [68] Gerini, id. műve 53. l. [69] Christ. matr. instit. Op. V. 690-692. [70] Id. m. 692. I. BC. [71] A nőnevelésről sok tekintetben hasonló nézeteket vall Vives „De institutione feminae christianae” c. művében (1523), aki a nők értelmi művelésétől erkölcsi tekintetben való haladást is vár. Érdekesség dolgában kiválik az olvasmányokról szóló rész, melyben hevesen kikel a hadi kalandokról és érzékies szerelemről írt könyvek ellen, elitéli a divatos olvasmányokat az Amadisokat, Tristanokat és azok helyett a Bibliát, Cyprián, Jeromos, Ágoston, Ambrus, Aranyszájú János, Hiliárius, Gergely, Boethius, Fulgentius, Tertullian, Plato, Cicero, Seneca műveit, a költők közül Prudentius, Prosper, Juvencus, Paulinus műveit ajánlja. (Bibliothek der kath. Pädagogik. VlII. köt. 379-380. l.) ERKÖLCSI NEVELÉS Amint Erasmusnál az értelmi nevelés rendszerében korához mérten újításokkal, talpraesett észrevételekkel találkozunk, úgy az erkölcsi nevelésre vonatkozó megjegyzései is nagyon figyelemreméltók. A nevelésnek a külömböző tudományok elsajátítása mellett a másik főfeladata a jámborságnak és erkölcsösségnek beoltása a gyermeki lélekbe. „Semmi nehézség abban, hogy a kettőt egyszerre végezzük, csakhogy a vallásosságot illeti az elsőség.” (Christ. matr. inst. Op. V. 713. C.) „Jobb ostobának maradni, mint rossznak.” (Műv. I. 493. F.) „Nincs vadabb, rosszabb állat azon embernél, akit a féktelen becsvágy, az állatias szenvedélyek, a harag, gyűlölködés és tobzódás kormányoznak.” (Op. I. 493. D.) Hány meg hány embert dönt a nyomorba, vénít meg időnapelőtt, vagy visz a sírba gyermekeinek erkölcstelensége! „Ismerek igen kiváló főurakat, kiknek számos gyermekeik közül alig maradt meg egyetlenegy, viruló állapotban; egyik a szépítgetve „francia betegség”-nek nevezett nyavalyában senyved; a másik egy versenyívásban dőlt ki; a harmadikat akkor szúrták le, mikor éjtszaka álarcosan csatangolt. Mi ennek az oka? Az, hogy a szülők elegendőnek tartják, hogy gyermekük van és annak elegendő vagyont gyüjtöttek, nevelésével ellenben nem törődnek. A törvények szigorúan intézkednek azokkal szemben, akik kicsinyeiket kiteszik és martalékul dobják az erdő vadjainak. De nincs a kitételnek kegyetlenebb módja, mintha azon lényt, akit a természet azért adott, hogy a legalkalmasabb módon minden jóra rávezessük, az állati szenvedélyek karjaiba dobjuk.” „Minő rettenetes vadállat a fajtalanság, mily falánk és kielégithetetlen szörnyeteg a pazarlás, mily féktelen dúvad a részegség, mily ártalmas féreg a harag, mily borzasztó ragadozó a nagyravágyás. Ezeknek a vadaknak teszi ki fiát mindenki, aki mindjárt legzsengébb éveiben meg nem szoktatja, hogy az erényt szeresse, az aljasságot pedig utálja; sőt nemcsak odadobja gyermekét a vadállatoknak, ahogy odadobják kicsinyeiket a kegyetlen szívű szülők, hanem ami még ennél is rosszabb, saját veszedelmükre nevelnek borzasztó és veszedelmes szörnyeteget.” (De pueris lib. inst. Op. I. 495.) Még nagyobb hibát követnek el azok, akik ahelyett, hogy nemes eszmékre vezetnék rá a gyermeket, gyöngéd és romlatlan lelkét rosszaságra szoktatják, megismertetik vele a bűnt, mielőtt még tudná, hogy mi a bűn. „Hogyan lesz abból szerény és egyszerű ember, ki gyermekkorában bíborban mászkált? Még nem tudja a közönséges tárgyak nevét gagyogni, de már érti, hogy mi a bíbor, már osztrigát kiván, már tudja mi a papagáj és rózsahal és megvetéssel utasítja vissza a közönséges ételeket. Hogyan lehet majd ifjúkorában szemérmes, akit már gyermekkorában szemérmetlenséghez szoktattak? Miképen lehet bőkezű felnőtt korában, aki már mint ökölnyi gyerkőc megtanulta csodálni a pénzt és az aranyat? Hogyan tartózkodhatik a gyönyöröktől az olyan ifjú, akinek ízlését már azelőtt megrontották, mielőtt jellemének alakításához hozzáfogtak volna? Ha valami új divatú ruhát kitalálnak, azt azonnal ráaggatják a gyermekre. Megtanítják jó korán tetszelegni és úgy, hogyha valamit elvonunk tőle, haragosan követeli vissza. Mikép fogja mint felnőtt az iszákosságot gyülölni, aki már gyermekkorában iszákossá vált. A kisdedeket némelyek olyan szavakra tanítják meg, amint Quintilianus mondja, amelyeket egy háremszolga szájában sem kellene megtűrni. Ha aztán ilyesmit mond, össze-vissza csókolják. Természetesen az ilyenek legkevésbé sem veszik észre fiacskáik rosszaságát, mivel saját életük sem egyéb, mint példa a romlottságra. A gyermekbe beleevődik a dajkák szemérmetlen viselete, aki így mintegy erőszakkal ragadtatik a szemérmetlen érintkezésekre. A gyermek látja apja iszákosságát és hallja nem nagyon épületes szavait. Részt vesz a mértéktelen és kevésbé tisztes lakomákon, miközben a ház visszhangzik a bohócok, síposok, citerásnők és táncosnők zajától. Ezáltal annyira hozzászokik ehhez az életmódhoz, hogy a szokás természetévé válik.” (Op. I. 495. CD.) A vallásosságban is ugyanazt kell tenni, amit a tudományosság megszerzésénél, hogy mindjárt kezdetben a legszilárdabb elvekre kell szert tenni. A boldogsághoz vezető legrövidebb út abban áll, ha a lelket a mennyeiek felé irányítjuk, úgyhogy a Krisztus iránti szeretet és a tisztességes dolgok iránti vonzódás bennünk utálatot kelt a mulandó és bűnös dolgok iránt. (Enchiridion militis Christiani, Op. V. 51. B.) Ha gyengébbek is vagyunk, hogy sem utánozhassuk az apostolokat, a vértanúkat, legalább ne engedjük, hogy a pogányok bennünket ebberi megelőzzenek. (U. o. D). Ha az embert a pogányok példája, Isten igazságossága vagy jósága sem riaszthatja el a bűntől, legalább a bűnnel járó bajok fékezzék meg. A keresztény példányképe Krisztus legyen, aki a boldogság felé vivő utat a maga teljességében megmutatja. „Elég boldognak tarthatod azt, sőt csak egyedül azt tarthatod boldognak, aki Krisztust magában hordozza.” Az az egyedüli kár, mikor a jámborság megfogyatkozik és a bűnök az emberben elhatalmasodnak; ellenben igen nagy haszon származik, mikor a lélek jobbá lesz az erény gyarapodásával. (Op. V. 42. B.) Ennélfogva a keresztény ember a tömeget az ő balvéleményeivel és tetteivel számba sem véve őszintén és teljes erővel ragaszkodjék a keresztény valláshoz; bármi tünjék is fel érzékei előtt a világ jelenségeiből, mindazt csekélybe vévén egyedül Krisztussal járjon, mint a helyes felfogás és boldog élet útmutatójával. Aki tőle csak egy hajszálnyira is eltér, a helyestől tér el. Bármi történjék az üdvösséget szeretőkkel, az csak üdvöt hozhat, azokra nézve az Istentől jövő csapások javakká, az ostor vigasztalássá, a szemrehányások dicsőséggé, a gyötrelmek örömmé, a keserűség édességé változik. (Op. V. 25.) Végtelenül lehetne szaporítani az idevonatkozó idézeteket, melyek azt mutatják, hogy Erasmus a katholikus vallás alapvető tanításaihoz ragaszkodva állapítja meg a vallásos nevelés alapjait. Erasmust többen vádolták azzal, hogy erköcstana csak külsőségekre, az illendőség mozzanataira szorítkozik s hogy, ennélfogva előtte a keresztény vallás csak mint a legfenségesebb és legtökéletesebb erkölcsi rendszer jelenik meg; őt meghatotta ugyan a szeretetnek a kereszténységből eredő szelleme, de mégsem volt teljesen meggyőződve arról, hogy a szeretet csak a vallás talajából fejlődhetik ki és hogy a szeretet hit nélkül csalóka lény.[72] Ezt a vádat azonban Erasmusnak egy másik méltatója, Glöckner[73] visszautasítja s joggal hivatkozik arra, hogy E. a külsőségekre való támaszkodást ártalmasnak tartja s azt hangoztatja, hogy a fősuly a felebaráti szeretetre fektetendő. Hogy miképen vélekedett az élő hitnek erejéről, szépen megvilágítja a Ratio verae theologiae c. művének egyik helye. (V. 77. B.) „Az első és egyedüli célod az legyen, sovárgásod és törekvésed arra irányuljon, hogy átolvadj, az isteni erőtől ragadtassál és átalakulj abba, amit tanulsz. A lelki eledel csak úgy válik hasznodra, ha nem csupán emlékezetedbe vésed, hanem érzelmeidnek lényegévé válik, lelkednek legmélyére jut és ott megmarad. Ne abban lásd haladásodat, hogy szépen tudsz vitatkozni, hanem abban, hogy más embernek, kevésbé dölyfösnek, kevésbé indulatosnak, kevésbé kapzsinak, kevésbé élvvágyónak érzed magad, ha vétkeidből mindennap elhagysz valamit s azok helyett gyarapodol a jámborságban”. Hangsulyozza, hogy az ész művelése mellett sohasem szabad mellőzni a jámborság fölkeltését. „Kevés tudás és nagy szeretet többet ér, mint a sok tudás kevés szeretettel.” (X. 1720. A.) Sőt a tudás elé az erkölcsi nemesülésben azt a feladatot tűzi ki, hogy a szívet hajlítsa az erényhez és az érzületet vezesse helyes irányba. „Habár a tudás a gonosz kivánságokat teljesen el nem is nyomhatja, de mégis mérsékli. Aki ugyanis a jó és rossz közötti külömbséget helyesen látja, annak el kell kerülnie a gonosz tetteket és csodálnia kell az erény szépségét.” (Op. 39. E.) Az erkölcsi élet alapja is a nevelésen nyugszik. „Minden erénynek forrása a szorgos és lelkiismeretes nevelés.” (De pueris lib. instit. Op. I. 491. E.) Ebben a legfőbb munka a családra hárul, mert a gyermekek bűneit a Szentírás szerint is a szülőktől kéri számon az Isten. (U. o. 494. C.) Azonban már a természet is segítségére van a szülőknek, mivel az erényességnek és derékségnek erős csiráit oltotta belénk, csakhogy a természetes hajlamot gondosan kell fejleszteni. (U. o. I. 496. E.) Ámde sokan a tömegből arról panaszkodnak, hogy a gyermeki természet szerfölött hajlik a bűnre és csak nehezen vehető rá, hogy az erényességet szeresse. Ez a baj jórészt a saját mulasztásunkból ered, mivel hamarább megrontjuk bűnökkel a gyermek lelkét, mint sem megkedveltetjük vele az erényeket. Igy aztán nem csoda, ha gyermekeink kevesebb fogékonyságot tanusítanak az erkölcsi elvek iránt, hiszen már megkedvelték a romlottságot. (U. o. 497. E.) Ha tehát a szülők azt óhajtják, hogy gyermekeik kezdettől fogva az erkölcsös életre szokjanak és erkölcsös környezetben növekedjenek fel, mindenekelőtt saját életük példájával mutassák meg az utat. A gyermek nagyon szereti utánozni a felnőtteket; ennélfogva ha a szülőnek életében csupán jámborságot, szemérmességet, józanságot és szerénységet észlel, puszta megszokásból is ezen erények szerint fog élni. „Az intelmek magukra keveset érnek, ha a gyermek mást lát szüleinek életében, mint amit eléje szabnak; nem tudják elhitetni vele, hogy komolyan kivánják tőle, amit maguk sem követnek.” (Christ. matr. instit. Op. V. 714. E.) Ezért az apa kerülje a részegséget s más bűnöket, a szülők tartozkodjanak minden rossztól gyermekeik előtt. (Id. mű V. 698.) Akit anyja jámborságban nevelt, az rossz utra alig tévedhet. (Op. V. 717. C.) A szülőkön kivül a dajkák (Op. I. 500. A.), játszótársak vannak figyelemreméltó befolyással a gyermekre. Mint ahogy a játszótársak beszédbeli vagy, taglejtési hibái elragadnak, épen úgy átterjednek egyik gyermekről a másikra a lelki hibák s habár észrevétlenül is történik ez, a hatás annál mélyebb. Ezért gondoskodni kell, hogy növendékünk csak jó gyermekek társaságában forduljon meg. A szülők mellett a legnagyobb hatással van a gyermekre a tanító példája. „A rossz ember nevelőnek egy koronával fizetve is drága.” (Op. I. 499. A.) A tudományos ismeretekkel együtt elengedhetetlen benne az erényesség, a lelki derékség. A példának ez a fontossága szép világításba helyezi Erasmusnak pedagogiai belátását. Ujabbkori pedagogusok is elégszer kiemelték a példa nevelő erejét. A gyermek erkölcsi felfogása nem annyira elvekhez igazodik, mint inkább a személyekhez és dolgokhoz. „A szív legjobb gyakorló eszköze a példa; egy szemernyi jó példa fölér egy köböl predikációval”, – mondja egy ismertebb pedagogiai irónk.[74] Hasonló gonddal kell ügyelni arra is, hogy a környezet káros hatása lehetőleg ellensulyozódjék. A gyermekeket óvni kell a trágár beszédtől és a felnőtteknek ügyelniök kell, hogy náluk se váljék megszokássá az ilyen mételyező beszéd. Hasonlóan félti az erkölcsi érzéket az évenként újra születő virágénekektől, melyek magasztalják a rosszaságot s az aljas tartalmat oly ocsmány vagy elburkolt szavakkal mondják el, hogy a teljesen megromlott emberek sem beszélhetnek aljasabban. „Ha a törvények éberek volnának, az ily dalok szerzőit meg kellene vesszőzni”. (Instit. Christ. matrim. Op. V. 718. A.) Amiképen nem illik, hogy a családban sikamlós beszédet halljon a gyermek, épen úgy nem valók a családba a szemérmet sértő képek sem. A hallgatag festmény beszédes egy tárgy, mely észrevétlenül beveszi magát a lélekbe. Némelyek efféle tárgyakkal ékesítik szobáikat, mintha az ifjúságot megrontó csábító szerek amúgy is nem eléggé bőven volnának képviselve. Megróvással sujtja azon festőket, kik még a Szentirásból vett tárgyakat is elrontják gonosz kidolgozásukkal.[75] Az erkölcsi nevelés a szülőktől, tanítóktól és az egész környezettől nyujtott jó példán kivül azzal veszi kezdetét, hogy a gyermeket először a külsőségekben szoktatjuk helyes irányban. Elvisszük a templomba, ahol megtanul térdet hajtani, kezecskéit összetenni; a kalapját levétetjük, s ügyelünk, hogy a szertartás alatt csendesen és tekintetét az oltárra irányítva maradjon. A jámborságnak és szerény viseletnek ezen kezdő mozzanatait nagyon korán, jóformán még mielőtt beszélni tudna, elsajátítja a gyermek; s mivel ezek a külsőségek a felnőtt korig emlékezetben maradnak, nem kevés hatással vannak az igazi vallásosságra. (De pueris instit. Op. I. 500. D.) Még oly kicsiny jó tulajdonságok megszerzése is nagy eredmény, ellenben a kis hibák megszokása nagy baj. A helyes szoktatás ebben a korban annál könnyebb, mivel a lélek a felnőttek utmutatása szerint minden iránt fogékony. Amint a gyermek megszokhatja a bünöket, mielőtt tudná, hogy mi a bűn, épen úgy hozzászoktatható az erényekhez is. A legjobb dolgokat minél hamarább el kell sajátítani, mivel ezek tartósan meg is maradnak. (Id. műv. 500. E-F.) Ha az erények csirái korán bejutottak a gyermeki lélek talajába, megszilárdulnak, a gyermek növekedésével erősödnek és az egész életre megmaradnak. Ha pedig a lélekbe nem az erényeket ültetjük be, a bűnök fogják benőni, mert valaminek föltétlenül kell ott teremnie. (Op. I. 500. D) A szoktatás értékének ez a kiemelése Erasmus pedagogiájának igen figyelemreméltó oldala és a gyermeki természetnek helyes megfigyelésére vall. Igen természetes is, hogy a gyermeknek nem lehet Cicerónak a kötelességekről írt művét, Aristoteles Ethikáját, Seneca vagy Plutarchus erkölcsi tartalmú műveit és Sz. Pál leveleit fejtegetni, ellenben ha pl. az étkezés alkalmával valamit illetlenül tesz, a figyelmeztetésre alkalmazkodik a helyes megtartáshoz. (Op. I. 500. D.) Helyesen itél erről Tögel, midőn azt mondja, hogy a külső, a formalis nevelés közvetlen összeköttetésben áll az erénnyel, mint ahogyan egy nép szokásai erkölcsiségének is tükrei. Ennélfogva, ha Erasmus a „De civilitate morum pueriliulm”-ban részletes útmutatásokat ad arra, hogy az illedelmes gyermeknek hogyan kell magát viselnie, ezen külsőségek felsorolása nem felületességről tanuskodik, hanem a gyermekkornak lélektanilag helyes megitélésére vall, melyet épen a külsőségekhez való ragaszkodás jellemez. Ha az étkezésnél illedelmesen viselkedik, ez az ő mértékletessége; ha a felnőttek jelenlétében hallgat, ez az ő szerénysége, ha a szertartásokhoz alkalmazkodik, ez az ő jámborsága.[76] A szoktatás mellett az erkölcsi elveket kellemes és gyönyörködtető elbeszélések által kell a gyermek lelkébe juttatni. A gyermek semmit sem hallgat szivesebben az aesopusi meséknél, melyek a tréfa és nevetés színe alatt komoly életszabályokat rejtenek.[77] Az oroszlán meséje, melyet egy egérke megment, vagy a galambé, mely egy hangyának köszönheti életét, szépen példázza a fejedelmi ifjunak, hogy senkit sem kell lenézni, hanem inkább mindenkit jótéteményekkel kell megnyerni és hogy senki sem oly gyenge, hogy alkalom-adtán ne viszonozhassa a jótéteményt.[78] Hasonlóan sikerrel használhatja fel a nevelő a költők elbeszéléseit. Az Odysseiának azon kalandjából, hogy Circe Odysseus kisérőit sertésekké varázsolja, rá lehet mutatni, hogy akit szenvedélyei elragadnak, állattá alacsonyodik le. Phaëthon sorsa azt példázza, hogy akit ifjú heve és meggondolatlansága vezérel, magára és másokra egyaránt veszélyt hoz. Polyphemus az olyan emberek mintaképe, akiknek nagy erejük van, de bölcseség nem lakozik bennük.[79] Ilyen szempontból az erkölcsi nevelés javára lehet még értékesíteni a vígjátékokat, a buccolicus költés termékeit. A történelmi olvasmányokat a történelmi egyéniségek rendkivüli hatásánál fogva az erkölcsi nevelésben szintén elsőrendű hely illeti meg. Az Institutio principis Christiani-ban Erasmus a tört. műveket ugyan a leendő fejedelem nevelésében kivánja értékesíteni, de erre vonatkozó észrevétele általános érdemű. Az erőszakos és önző gyermek könnyen az önkénykedésre és kiméletlenségre hajlik, ha kellő vezetés nélkül olvassa Achilles, Xerxes, Nagy Sándor vagy Julius Caesar történetét. Épen úgy Sallustiusnál, Liviusnál sok részlet előfordul, amelyeknek megitélésében a keresztény felfogás külömbözik ezen irókéitől.[80] A történelmi alakok közül a gyermek a legderekasabbakat válassza mintaképeiül: Aristidest, Epaminondast, Octavianust, Trajanust stb.[81] Sőt van egy érdekes észrevétel arra nézve, hogy még a rossz példát is lehetőleg jóra serkentőleg kell felhasználni. „C. Caesarnak szorgalmát és nagyságát, melyet ő hibásan becsvágyának kielégítésére használt fel, te fordítsd a haza javára. Sőt a legrosszabb fejedelmek példája gyakran inkább buzdít a jóra, mint a legjobbaké vagy a középszerűeké.”[82] De már az emberi mértéket meghaladó követelés, – amelyet E. szintén a fejedelemre nézve mond ki, – hogy a fejedelem sohase szórakozás végett olvasson, hanem azért, hogy az olvasás által jobbá váljék. Még magasabb fokú tökéletességet tesz fel az, hogy ha becsvágyónak, haragosnak vagy érzékiességre hajlónak ismeri föl magát, avégett olvassa a könyveket, hogy bajából kigyógyuljon.[83] A mesék, elbeszélések, történelmi személyek nyujtotta példák mellett a rövid és elmés sententiákat, a közmondásokat, a kiváló emberek mondásait is fontosaknak tartja. [84] Hogy ezek annál mélyebben bevésődjenek a lélekbe, az emlékezetet is segítségül akarja venni. A közmondást, a velősmondást, hasonlatot bele kell vésni a gyűrűbe, a leszármazási táblába, fel kell írni a táblákra, vagy amiben a serdülő gyermek gyönyörködik, hogy bármivel foglalkozik, előtte legyen az intelem.[85] Az új kor pedagógiájának egyik jelentékeny oldala, hogy a lélektani mozzanatokat különös figyelmre méltatja. Erasmusnak a nevelésre vonatkozó nézeteiben gyakran találkozunk a lelki sajátságok éles megfigyelésével, amiből a nevelés munkájára a helyes következtetést is levonja. Igy az Institutio principis Christíani-ban (Op. IV. 563. E-F.) arra utasítja a nevelőt, hogy először is élesen figyelje meg növendékét, hogy milyen irányba hajlik. Némely jelekről már akkor észre lehet venni, hogy a haragra vagy a kevélységre, a becsvágyra, az élvezetekre, a kapzsiságra, a bosszúállásra nagyobb-e a hajlandósága. A nevelő kötelessége az lesz, hogy a melyik hibával szemben nagyobb sebezhetőséget észlelt, azon az oldalon erősítse, üdvös tanácsokkal és szabályokkal kisérelje meg a még engedékeny lelket ellenkező irányba terelni. Ha pedig oly hibákat fedezett fel benne, amelyeket könnyen erényekké lehet változtatni, minők a nagyravágyás, tékozlás, annál inkább legyen rajta, hogy a természeti hajlamokat nemesítse. Ebben a munkában a siker azon fordul meg, hogy a nevelőt kitartása cserbe ne hagyja. „A nevelőnek nincs miért lemondania a reményről, ha véletlenül durvább és nehezebben hajlítható lelket kapott is. Nincs oly zabolázhatatlan, oly rettenetes vadállat, amely meg ne szelídülne az állatszelidítő kitartásával, miért kelljen tehát feltenni a nevelőnek, hogy oly vad és javíthatatlan lelket kapott, amelyet még a gondos utánjárás sem terelhet jó irányba.[86] Az erkölcsi érzet nevelésével szorosan összefügg a vallásos érzet nevelése. Erasmusnál erre nézve is találunk egy pár szép lapot, amelyek érdemesek figyelmünkre. A kérdésnek rendszeres tárgyalását itt se várjuk; ahelyett külömböző műveiben elszórt észrevételeiből állíthatjuk össze nézeteit. A Confabulatio pia-ban (Colloquia fam. Op. I. 649. A-B.) a vallásosságot igy találjuk meghatározva: A vallásosság Istennek igaz tisztelete és az ő parancsainak megtartása. Ezen parancsok pedig négy fődolgot foglalnak magukhan: 1) először, hogy Isten iránt hódolattal, a Szentírás iránt kegyelettel viseltessünk és hogy Istent ne csak úgy tiszteljük, mint urunkat, hanem bensőséggel szeressük, mint legkegyelmesebb atyánkat; másodszor, hogy senkinek se ártsunk; harmadszor, hogy mindenkivel tegyünk jót; negyedszer, hogy legyünk türelmesek. Ha más velünk igazságtalanul cselekszik, ne álljunk bosszút, rosszat rosszal ne viszonozzunk. Gáspár (a párbeszédben a jámborság képviselője) mindennap megvizsgálja tetteit és ha valamiben vétkezett, azon van, hogy hibáját megjavítsa. Ezt a lelkiismeretvizsgálást este tartja, de néha, mikor ráér, máskor is. Az Institutio Christiani matrimonii-ban (Művei V. 713. E. - 714. D.) ismét rátér a vallásos nevelés pontjaira. A vallásos nevelés alapját az teszi, hogy Istentől mindennél jobban kell félni, és őt szeretni, mint a világ teremtőjét és fenntartóját, aki mindenütt jelen van, mindent lát és tud. Isten az ő egyszülött fia, Jézus által örök életet ad azoknak, akik benne biznak és parancsait megtartják. Érinti az angyalok gondos őrködését az emberek fölött, a szentiratok tiszteletét, a keresztségben tett fogadalom szentségét, a bajok elviselését, az embertársak nyomorai iránt mutatott könyörületesség értékét s más efféléket. Az erények gyakorlásában Jézust kell például a gyermek elé állítani s kivüle még azokat, akiknek szentségére a Szentírást lehet tanuságra hívni. „Mikor már elérte tizennegyedik évét, akkor szíve a legjobb talaj, amely minden arra érdemes dolog befogadására a fegalkalmasabb; ha ezt a kort elszalasztjuk, többé ehhez hasonlót nem találunk. Ekkor tehát teljes erővel kell a munkának neki állani, hogy az ifjút a leghelyesebb nézetekkel lássuk el.” A fejedelmi ifjú lelkébe is leghamarább és legerősebben azt kell beoltani, hogy Krisztust minél őszintébb szívvel tisztelje, Krisztus vallásának tételeit kellő rendbe szedve jó korán, még pedig mindjárt a kútfőkből merítve kell vele elsajáttítatni, mivel onnan nemcsak tisztábban kapja (unde non solum purius hauriuntur), hanem sokkal hathatósabban is szívébe szállanak.[87] Erasmus felfogását a vallásos nevelés terén már abban a korban sokszor gáncs érte. Luther maga azzal vádolta, hogy az egész keresztény vallást meg akarja ingatni és buktatni, hogy helyette ismét a paganismust keltse életre. A renaissance-korának kutatói többen megjegyzik, hogy az új irány követői közül nagyon sokan pogányias nézeteknek hódoltak s nemcsak szavuk járásában ragaszkodtak a rómaiak kifejezéseihez, hanem egész felfogásukban. Erasmusnál is találunk nyilatkozatokat, melyekben megbotránkozva említi némelyeknek esztelen túlzását, kiknek nehezére esik, hogy a „szép tudományok” (bonae literae) keresztényiesen szólalnak meg, mintha semmi finomság nem lehetne abban, ami nem pogányias. „Az ilyenek fülének kellemesebben hangzik a Jupiter optimus maximus, mint Jesus Christus redemptor mundi és a patres conscripti kellemesebb mint a sancti apostoli. (Op. III. 1020. F.) Erasmus ezzel szemben épen azt hangoztatja, hogy „azér-t sajátítjuk el a tudományokat, a bölcsészetet, az ékesszólást, hogy Krisztust megismerjük, hogy Krisztus dicsőségét hirdessük, mivel ő a végcélja minden ismeretnek és ékesszólásnak”. (Op. I. 1026. E.) Nem szeretném, hogy a keresztény a pogányoktól örökölt tudományokkal azok erkölcseit is elsajátítsa. (Enchiridion, Op. V. 7. D.) „Egyébiránt igen sok utasítást lehet ott is találni, melyek jól alkalmazhatók a helyesen való életre. (u. o.) Azonban ennek teljes elismerése és gyakori hangoztatása mellett nagyon méltányolja egyes pogányok erkölcsi elveit. Néha szinte tulságba ragadtatik és alkalmat szolgáltat arra, hogy ellenfelei megütközzenek kijelentésein. Ilyen a Convivium religiosum c. beszélgetés egyik helye. „Bizonyára a Szentírást illeti meg mindig az első hely, de én néha a régiek nyilatkozatait, a pogányok és költők iratait oly szenteknek, pompásaknak, szűzieseknek találom, hogy meg vagyok győződve, hogy egy jó szellem világosította fel az irásnál. Krisztus szelleme talán szélesebb körben hat, mintsem mi sejtjük. Bizonyára sokan a szentek sorában élnek, akikk nincsenek benne a mi lajstromunkban. Barátaimnak megvallom, hogy nem tudom Cicero könyveit az öregségről, a barátságról, kötelességekről, a tusculanumi beszélgetéseket olvasni anélkül, hogy a könyvet meg ne csókoljam és azt a szent szivet ne tiszteljem, mely az isteni szellemtől úgy meg volt ihletve. Ellenben ha újabb műveket olvasok, melyek erkölcsi szabványokat tartalmaznak, mily hidegeknek találom, mintha nem is érezték volna, amit írtak. Inkább ellennék Scotus nélkül néhány hozzáhasonlóval együtt, mint az egyetlen Cicero vagy Plutarchus nélkül. (Conviv. religiosum.) Máshol ellenben azt nyilatkoztatja ki, hogy a görögök egész bölcselete csak álmodozás és üres fecsegés Krisztus bölcseletével összehasonlítva. (Op. I. 1005. A.) Azt meg mindig kiemeli, hogy a kereszténynek a pogánytól különböznie kell. „Valahányszor eszedbe jut, hogy fejedelem vagy, egyuttal az is jusson eszedbe, hogy keresztény fejedelem vagy és hogy ennélfogva még a dicsőitett pogány fejedelmektől is annyira kell külömböznöd, amennyire a keresztény a pogánytól külömbözik”.[88] Épen abban áll Erasmus eltérése a humanismus többi harcosaitól, hogy a bölcseletre nem fektet nagy súlyt. A metaphysika értékét kevésre teszi. Úgy veszi észre, hogy a dolgok okainak, a végtelen, az idő és a mozgás fogalmának fejtegetése inkább szócsavarásokra vezet. Ezzel szemben a bölcseleti kérdések feszegetése kártékonyan hat az egyház tanításaira; az egyes emberre nézve pedig könnyen az a baj származik belőle, hogy az olyan ember teljesen felfuvalkodottá válik és jámborsága veszendőbe megy. Inkább ajánlja a gyakorlatias irányú bölcseletet, mely a vágyak, szenvedélyek megfékezésére oktat és önismeretre int. Aki boldogul akar élni, kivált Sokrates tanításaival ismerkedjék meg. Azonban még ebben a tekintetben is többet ér a keresztény filozófia. A tudományok kifejlődését a pogányok munkálkodása által úgy tekintette, mint a Krisztus tanításaihoz megkivántató előkészületek egyik láncszemét. Másrészt a keresztény vallás elég erős arra, hogy a pogányság eszméinek tulságos befolyását ellensúlyozza.[89] Az erkölcsi célt vallja irányadónak a pogányirók megválogatásában is. Ez irókat nemcsak a stílusban elérendő haszon és hasznos ismeretek miatt kell olvasni, hanem azért is, mivel sok megszívlelendő életelvhez juttatnak. De inkább a nyilvános életben követendő magatartásra meríthetünk belőlük útmutatást, mivel a sarkalatos erkölcsi kérdésekben csupán a szent könyvekre kell támaszkodnunk. Mindamellett a pogányok tettei csak még erősebben sarkalhatják a keresztént az erényességre, de arra kell ügyelni, hogy csak a valóban tanulságos részleteket méltassuk figyelmünkre, a mérget ellenben kerüljük. A történetirókat és ethikusokat illeti meg ebben a tekintetben az első hely: Liviust, Piutarchus életrajzait, Tacitust, Ciceronak „A kötelességekről” c. művét, a Tusculanae Quaestionest, Plutarchos erkölcstani értekezéseit. Sőt az ismeretek gyarapítása végett még oly irókat is kell olvasni, mint Plinius és Lucianus, akik a halhatatlanságot tagadták, vagy Tacitust és Suetoniust, noha ezek a keresztények ellenségei voltak. Ellenben a sikamlós iróktól minden áron óvni kell az ifjúságot s ha talán az eruditióért olvasni kellene is, E. ezekből csak kivonatokat ajánlana. Erasmus előtt Terentius épen úgy, mint kortársai előtt is nagy becsben áll, műveit irásmódjának tisztasága, finomsága különösen kedveltekké tette. Némelyek elitélik ugyan botrányos szerelmi történetei miatt, de Erasmus szerint, akinek lelke már meg van romolva, az bárminő olvasmánytól könnyen elromlik s Terentius gáncsolói nem veszik észre, minő erkölcsösség uralkodik ezen vígjátékokban, melyek olvasójukat hallgatagon intik a helyes életmódra. Maga ez a költői műfaj sajátosan alkalmas, sőt mintegy arra van rendelve, hogy az emberi gyengeségeket üldözze. (Epistolae. Op. III. k. 1886. B. C.) Cicero, Quintilianus, Sz. Jeromos, Sz. Ágoston, Sz. Ambrus foglalkoztak Terentiussall ifjúkorukban és tanulmányozták öregségükben. Terentiussal szemben Plautusból csak egyes vígjátékokat tart olvashatóknak, amelyekben sikamlósság nem fordul elő. Ha a költőkben megütközést okozó helyek is fordulnak elő, az sajnálatos, de mégsem lehet lemondani olvasásukról. Akkor a Bibliát sem szabadna olvasni, amely hasonlóan sok felötlő dolgot tartalmaz.[90] Az erkölcsi és vallásos nevelés szempontjából érdekes kérdés, hogy mennyiben érvényesíti nézeteit saját műveiben. Itt elsősorban a „Colloquia” jöhet tekintetbe, mely telve van azon kor forrongó kérdéseinek tárgyalásával. A képzelt vagy valódi visszaélések ellen sok helyt kikel ezen művében. A „Bucsújárás”-ban pl. kikel azok ellen, akik ott hagyva családjukat, idegen helyeket keresnek fel, mialatt övéik pusztulásnak, erköksi romlásnak vannak kitéve. De kivált a szerzetesi életben lábrakapott visszaéléseket teszi gyakran szóvá; azon kor szerzeteseinek elpuhító életét, a földi javak túlságos szeretetét többször kirivó színekkel festi. El kell azonban ismerni, hogy máshol méltányolja, sőt dicséri ezen pályának jó oldalait is. A visszavonultságot, a világtól elvonuló magábamélyedést a pogány böksek is szerették; a szerzeteseknél a társak közötti baráti élrintkezés el is veszi a magányos élet hidegségét; ott van az evangelium enyhítő, vigasztaló igéivel. Minő bizodalommal tekinthet az Krisztusra, aki megőrizte lelke tisztaságát! (Colloqu. militis et carthusiani.) A szerzeteseket, apátokat épen azért figyelmezteti, hogy a fényüzés, tétlenség, vadászás és szerencsejátékok helyett jó könyvek olvasásával töltsék életüket. A bőjt, gyónás, a szentek tisztelete s a kath. vallásnak más lényeges kérdései szintén gyakran előfordulnak művében. Kétségtelen, hogy mindezekre nézve Erasmus Colloquiá-iban sok ellentétes nyilatkozatra találunk s nem ok nélkül hivatkoznak ezen művére, akik vallási nézeteiben homlokegyenest ellenkező állításokat keresnek. Annyi azonban bizonyos, hogy általában bizonyos józan mértékre törekszik s meggyőzőleg köti szivére az olvasónak, hogy külsőségekkel, pusztán szertartásokkal a szív megindulása nélkül nem lehet megnyerni Isten irgalmát. Más kérdés aztán az, hogy szabad volt-e a kornak teljes forrongásban vajudó kérdéseit belevinni egy oly könyvbe, mely az ifjuság használatára volt szánva. A mai kor ebben a tekintetben azt vallja irányelvének, hogy hagyjuk a vallás vagy tudomány vitás kérdéseit a tudósok vitatkozásainak és csak eldöntésük után ismertessük meg az ifjuságot az eredménnyel. Napjainkban mindenki hangosan tiltakoznék az ellen, hogy az arra még éretlen fiatalságot a napi kérdések porondjára vezessük. Már kortársai is elég élesen megrótták ezen eljárásáért. Pedagógiai nézeteinek újabb ismertetői közül Tögel azt tartja, hogy ezen kérdések tárgyalásakor Erasmust elhagyta pedagogiai érzéke, ellenben Glöckner elismeri, hogy az ő leginkább megtámadott művei a régi hideg és gyakran tiszteletlenhangú szőrszálhasogatásoknál többet érnek.[91] Tegyük hozzá még azt is, hogy Erasmus egy forrongásban álló kor embere, noha eszméit békés úton akarja érvényesíteni, ily korszakok emberei pedig még akkor is, ha a békésebb fajtából valók, türelmetlenek, akik nem tekintenek arra, hogy vajjon a legsimább úton haladnak-e. A Colloquiá-ban még van egy feltünő jelenség, mely a mai olvasó megütközését felkelti: a nemi kérdések szóvátétele. Ez részint egyes, a mai felfogás szerint ízléstelen szavak belevegyítésében, részint egyes párbeszédek tartalmában van. Az illetlen szavakra nézve Erasmus azzal védekezett, hogy azok még tisztes nők beszédében is előfordultak. Erasmus megtámadóival szemben makacsul vitatta, hogy A kérő és a leány beszélgetése a sikamlósságtól ment, sőt inkább szűzies. Kortársai neki adtak annyiban igazat, hogy mikor Terentius vígjátékait az iskolából kiküszöbölték, az ő Colloquiá-it vitték be helyettük. Az újabb kutatók közül is többen annak a nézetnek adnak kifejezést, hogy az ethikai célt még az előbb említett párbeszédtől sem lehet megtagadni.[92] Ha már ennyit beszéltünk a Beszélgetések-nek (Colloquia) az erkölcsi neveléssel kapcsolatos részeiről, említsük meg a Pietas puerilis c. párbeszédet, amely azzal válik ki a többiek közül, hogy különféle erkölcsi elvek mellett, amelyekből már feljebb idéztünk, egy igen szép órabeosztást foglal magában. Gáspár – a párbeszédben a vallásos irányt képviselő tanuló, – mindjárt felkeléskor keresztvetéssel kezdi a napot, hálát ad Krisztusnak, hogy az éjjelt szerencsésen engedte elmulni és könyörög hozzá, hogy a nappal is épen úgy teljék el az ő dicsőségére és szolgájának lelki üdvére. Azután szüleit köszöntvén az iskolába indul, de útba ejti a templomot is, hogy üdvözletet mondjon Jézusnak, a szenteknek, de kivált a Szűz Anyának. Krisztushoz azért könyörög, hogy elméjét világositsa meg, hogy az ismereteket könnyen elsajátíthassa. A szentek közül Sz. Pál, Cyprian, Jeromos és Agnes segítségét kéri ki. Az iskolában teljes lélekkel igyekszik megfelelni mindannak, amit az a hely követel. „Oly bensőséggel imádkozom Krisztus segítségéért, mintha az ő segítsége nélkül az én igyekezetem mitsem érne és úgy igyekezem, mintha Krisztus csak azt segítené, aki derekasan nekifekszik a munkának.” Hazamenet Gáspár megint betér a templomba rövid imádságra. Otthon segítségére van szüleinek vagy feladatával foglalkozik. Ebédnél szüleinek felszolgál, ő szokta elmondani az asztali áldást is. Délután az iskolábamenés a délelőtti eljárás szerint ismétlődik. Este vacsora után kellemes történetekkel szórakozik. A lefekvés idejében ágya előtt térdre borulva egész napi időtöltését átgondolja. Ha valami vétek terheli lelkét, Krisztushoz folyamodik bocsánatért és jobbulást fogad; ha lelkiismerete nem vádolja, hálát ad, hogy minden bűntől megőrizte. Azután még azért könyörög, hogy Krisztus oltalmazza meg a gonosz szellem kisértéseitől és az érzékies álmoktól, majd ágyába huzódván homlokát és mellét a kereszt jelével jelöli meg s csak ezután alszik el. Ha felebarátját megsérti, keresi a kibékülés módját; ha meg más bántaná meg, könnyen megbocsát és rajta van, hogy az, ki megsértette, lássa be tévedését. Ezt annál inkább meg kell tenni, mivel Krisztus is minden bűnünket megbocsátotta és naponként újra megbocsátja. Ha ideje engedi, naponként elmegy a templomba. Ott az oltár közelében áll; a mise részeiből kivált a leckére és az evangeliumi szakaszra figyel, amelyből egyet-mást lelkébe vés. Mise alatt imádkozik, még pedig leginkább belsőleg, gondolatban s nem ajkai jártatásával. Imádkozását a mise szakaszaihoz alkalmazza. „Hálát adok Jézus Krisztusnak kimondhatatlan kegyességéért, hogy a világot halálával megváltotta és könyörgök, hogy ne engedje, hogy szent vére hullása értem hiába legyen, hanem szent testével mindig táplálja lelkemet, vérével élessze szellememet, hogy lassanként az erényekben öregbedve, ama mysticus szervezetnek, az egyháznak méltó tagja legyek és soha el ne pártoljak ama szent szövetségtől, melyet az utolsó vacsorán tanítványaival és ezek által mindenkivel kötött, aki a keresztség által azok társaságába fel van véve”. Ha észreveszi, hony gondolatai máshova tévedtek, nehány zsoltárt olvas el, hogy elméjét a szórakozottságtól elvonja. Társai közül csak a jókkal társalog. Még a költők közül is csak az erkölcsileg kifogástalanokat olvassa. (Op. I. 649-652.) Ime az eszményi tanuló képe Erasmusnál! ——————— [72] Erhard, Geschichte des Wiederaufblühens wissenschaftl. Bildung 576. l [73] Glöckner: Das Ideal der Bildung und Erziehung bei Erasmus von Rotterdam. [74] Felméri: A neveléstud. kézikönyve, 624. I. [75] Instit. Christ. matr. V. 696. E. [76] Tögel: Die päd. Anschauungen des Erasmus 109. l. [77] De pueris inst. Op. I. 510. A. [78] Inst. princ. Christ. IV. 564. E-F. [79] Inst. princ. Christ. IV. 564. F. [80] U. o. 588. B. [81] U. o. IV. 588. E. [82] Institutio princ. Christ. IV. 588. D. [83] U. o. IV. 589. A. [84] De pueris inst. I. 510. B. [85] Instit. princ. Christ. IV. 563. F. [86] Instit. princ. Christ. IV. 564. B. [87] Instit. princ. Christ. IV. 565. B. [88] Instit. princ. Christiani. Op. IV. 567. B. [89] Glöckner id. m. 42. l. [90] Az idevonatkozó helyek idézve Glöcknernél, 67. l. [91] Glöckner id. m. 72. l. [92] Horawitz: Ueber die „Colloquia㧰 des Erasmus v. R. Hist. Taschenbuch VI. Folge. 6. Jahrg. 83. l. FEGYELMEZÉS Erasmus pedagogiájának egyik-másik része ellen kifogásokat tehet a jelenkornak minden apró mozzanatra figyelmet fordító pedagogusa, de már a fegyelmezésre vonatkozó nézeteiben gáncsolni valót alig találhat. A középkori nevelő rendtartását általában a tulságos szigorúság jellemzi. A mostani kor fia csodálkozva olvassa azon tudósításokat, melyek bepillantást engednek ama kor nevelőinek fegyelmező eljárásába. Mint iskolás fiunak Erasmusnak is volt része tapasztalni ama kor szigorú fegyelmező eszközeinek sulyát. Minő barátságtalan, elriasztó lehetett az az iskola, melynek képét Erasmus bemutatja! Minő félsszel léphette át a kis muzsafi reggelenként a tudományos ismeretek elsajátítására szentelt csarnok küszöbét! „Mily szépen gondoskodnak azon gyermekekről, akik alig négyéves korukban az iskolába küldetvén, ott egy tudatlan, durva, erkölcsileg züllött, még csak nem is józaneszű, gyakran holdkóros, nehézségben vagy bélpoklosságban szenvedő tanítóra találnak. Mert nincs olyan tönkrement, oly semmirekellő ember, akit az iskola vezetésére a nagy tömeg alkalmasnak nem tartana. Az így tanítóságra vergődő emberek azt vélvén, hogy királyi hatalmat nyertek, bámulatosan dühöngenek, noha a gyermeket abban a korban a legnagyobb szelídséggel kell vezetni. Vesztőhelynek vélhetnéd az iskolát, mert botütésnél, a vessző suhogásánál, jajgatásnál, zokogásnál és durva szitoknál egyebet nem hallasz.” (Op. I. 504. B.) Kesernyés hangulattal beszéli el ifjukorának egyik epizódját. Egyik tanítója, aki különben a gyermek Erasmust nagyon szerette és tehetségét felismerte, próbára akarta tenni, hogyan fogja elviselni a büntetést; azért egy oly hibát fogva rája, melyről ő még csak nem is álmodott, megvesszőzte. Ez a megszégyenítés egészen elvette a kedvét a tanulástól és annyira elkeserítette, hogy fájdalmában négynapos lázba esett. Tanítója későre vette észre tévedését és mivel nem volt tudatlan vagy érzéketlen ember-, barátjainak bevallotta, hogy a jótehetségű gyermeket majdnem elveszítette, mielőtt megismerte volna. Hát minő kegyetlen elbánásban részesítették tanítványaikat azok, akik mogorvaságuk, durvaságuk, gyakran ittas állapotuk miatt minden mérsékletet eldobtak, úgyhogy még gyönyörűségük is telt a gyermekek kínzásában. Erasmus említést tesz egy tanítóról, aki nem tudott betelni a gyermekek büntetésével. Ebéd után rendesen megveretett egyet-egyet, néha a teljesen ártatlanokat is; ilyenkor azzal okolta meg itéletét: „Semmit sem vétett, de meg kellett alázni.” Egy tizenkét éves fiut tanítója némi kisebb hiba miatt meztelenre vetkőztetve hóna alatt kötéllel felfüggesztetett és majdnem halálra verette, úgyhogy csak szüleinek gondos ápolása adhatta vissza egészségét. Ez a kegyetlenség a büntetésben nem kivételes, hanem mindennapos eljárás volt. Fordultak elő aztán e fegyelmezésnek oly részletei is, melyeket papirosra tenni nem lehet. (Op. I. 500. D.) Méltán kiálthat fel Erasmus: „Ki neveli így szolgáját vagy csak szamarát is?!” A kemény bánásmód durvává teszi a lelket. A jobblelkű gazda arra törekszik, hogy cselédei szívesen szolgálják és inkább arra törekszik, hogy a szolgákból szabadokat csináljon, mennyivel helytelenebbül cselekszik az, aki a szabadon születtekből rabszolgákat nevel. Kétségkivül némi tulzás is van e rajzokban, de nagyjában bizonyára igazaknak kell elfogadnunk. Azonban az itélet egyoldalúságának elkerülése végett meg kell említeni, hogy akkor az emberek érintkezése durvább, erőszakosabb volt, mint későbbi századokban. Általában az iskola sem szokott más lenni, mint a kor, melynek jellege rajta is erősen látszik. De épen azért elismerés illeti azokat az írókat, kik kortársaikat, szelidségre, türelmességre intették. Ez a durvaság nemcsak a tanítók eljárásában jelentkezik, hanem észrevehető az ifjúságban is; nemcsak a tanító bánik keményen növendékeivel, hanem úgy bánnak ezek is társaikkal. Épen úgy, mintha mestereik szigorúságáért gyámoltalanabb és tapasztalatlanabb társaikon akartak volna bosszút állani. Lássuk csak, mit olvasunk erről Erasmusnál. Aki először lépi át a nyilvános iskola kapuját, át kell esnie a felavatáson. A szabad művészetek tanulása végett kereste fel az ifjú az iskolát, de mennyire megbecstelenítő eljáráson kell keresztülesnie. Állát urinával, vagy még annál is rondább dologgal bekenik, mintha meg akarnák borotválni, a ronda folyadékból szájába is juttatnak, de nem szabad kiköpnie. „Szarvait” jó sulyos ütésekkel törik le; néha tetemes mennyiségű ecetet, vagy sós vizet kell kiinnia vagy más effélét tennie, ami a féktelen ifúságnak épen eszébe jut, mert a „tréfa” megkezdése előtt esküjét vették, hogy minden parancsuknak engedelmeskedni fog. Végre lekapják a lábáról és nekilendítik az ajtófélfának. A durva bántalmazást legtöbbször láz, vagy gerincfájdalmak követik. Bámulatos, hogy azok, akik a szabad művészetek elsajátítását tüzték ki céljukul, ily féktelenségben lelik örömüket, de még bámulatosabb, hogy a tanítók ezeknek a vad csínyeknek nem állják útját. Ezt a csunya és kegyetlen mulatságot a megszokás ürügyével védelmezik, mintha a rút szokás nem volna egyéb megrögzött tévedésnél, mely annál nanyobb erővel üldözendő, minél nagyobb körben van elterjedve. (De pueris instit. Op. I. 507. C-E.) Erasmus mind e balszokások ellen teljes erővel küzd. Legelső sorban arra kell törekedni a nevelésben, hogy a szülők és tanítók helyes irányú parancsaikkal mintegy zsinórmértéket szolgáltassanak a növendéknek. „Könnyen menne a nevelés munkája, ha szülők tisztában volnának azzal, hogy mit parancsoljanak és a gyermekek engedelmeskednének”. (Op. V. 720. C.) Hogy a tanító egyéniségét a nevelésnek ezen részleteiben is fő fontosságúnak tartja, azt alig is kell ismételnem. A megrögzött és nemzedékről-nemzedékre öröklődő durvasággal szemben a szelídséget köti lelkére a szülőknek és a nevelőknek; sőt nem csupán azt hangoztatja, hogy a testi büntetés hiányozzék a nevelésből, hanem még a fenyegetésnek is hiányoznia kell. Sz. Pál meggyőzödését vallja a magáénak, aki a feddésben sem tartotta helyénvalónak a szigorúságot és keserűséget, hanem Krisztus Urunk példája szerint a nyájasságot és szelídséget hangoztatta. A szülőket még a feddésben való túlzástól is óvja. Némelyek a hibákat annyira feddik, mintha fiaiknak nem megjavítására törekednének, hanem meg akarnák ölni, noha ezáltal még rosszabbakká teszik, mint amilyenek. Az atyai feddésnek nem szabad elcsüggedést előidéznie. Egyesek folytonos zsörtölődése azt idézi elő, hogy fiaik titokban a családot odahagyva, vagy katonának csapnak föl, vagy kolostorba mennek, vagy valami meggondolatlan tettre ragadtatják magukat, így saját veszedelmükkel állanak boszút atyjuk keménysége miatt. Az atyának, hogy ilyenféle következményektől ne kelljen tartania, a pirongatást úgy kell alkalmaznia, mint ahogyan az orvos alkalmazza az orvosságot, aki keserű labdacsokat ad a betegnek, de felgyólással biztatja.[93] A szigorúság alkalmazása helyett inkább a meggyőzésnek kell uralkodnia a fegyelmezésben. A törvények jutalmakat helyeznek kilátásba; kivált a durvább, tudatlanabb polgárokat kell ily csalogatással kötelességeik teljesítésére sarkalni. A nemes érzésűeket inkább a tisztesség vezeti a helyes cselekvésre, akiknek felfogása nehézkes, azokat a nyereség. A becsvágynak és szégyennek emez érzetéhez már gyermekkoruktól szokjanak hozzá a polgárok. Ugyanezt a tanácsot ismétli a „De pueris statim ac liberaliter instituendis”-ben is. Ugyanitt még egy helyes tanáccsal toldja meg fejtegetéseit: nemcsak a jutalmakkal kell hatni a fejlődő gyermekre, hanem a rosszra vivő alkalmak eltávolításával is. (Op. I. 509. A.) A testi büntetés épen ellenkező hatást ér el, mint aminőre céloz: nem megjavulást idéz elő, hanem elcsüggedést, a nemesebb természetűt makaccsá teszi, sőt utoljára a test megszokja a verést, a lélek pedig teljesen eldurvul. „Némelyik gyermeket hamarább megölheted, semmint veréssel megjavíthatod, ellenben jóindulattal és nyájas figyelmeztetéssel arra viheted, amerre akarod”. (Művei I. 504. F.) „A szabad születésű, akit sem az isteni félelem, sem a szülők iránti tisztelet, sem a szégyenérzet, sem a lelkiismeret nem indít meg, a veréssel sem válik jóvá”. A testi büntetés helyett más eszközt ajánl tehát Erasmus. „Vesszőnk legyen a jóindulatú figyelmeztetés, néha a feddés, de még ezt is enyhítsük nyájasságunkkal. Ezt alkalmazzuk fiainkkal szemben következetesen, hogy helyes életelvekre tegyenek szert”.[94] Az atyának komolynak és nyájasnak kell lennie, úgyhogy pusztán arcvonásaiból is érezzék ki gyermekei tetszését vagy nemtetszését, (Op. V. 717. C.) Az intés meg feddés mellett még két igen hathatós eszköz kinálkozik a fegyelmezés munkájában: a szégyenérzet felköltése és a dicséret. Az Institutio principis Christiani-ban (Művei IV. 597. A.) helyesen jegyzi meg, hogy még a felnőtteket is inkább jutalommal kell kötelességeik teljesítésére sarkalni, nem pedig fenyegetéssel és büntetéssel. A büntetés gyakorlásánál különös figyelmet követel a gyermekek korának tekintetbe vétele is. A gyermekek tetteinek megbirálásánál nem lehet feledni, hogy gondolkozásuk, itélőtehetségük gyenge; mindazonáltal akadnak elegen atyák, kik a gyermeki kornak semmit sem engedve, azt szeretnék, hogy fiaik mindjárt öreg emberek módjára gondolkozzanak. Ily tulságos követelés helyett támogatni kell őket, hogy felfogásuk lassanként éretté váljék.[95] A növendék hibája vagy tudatlanságból, vagy meggondolatlanságból származik. Hogy hibáját jövőre tudatlansága ne menthesse, okoskodással, példákkal kell felvilágosítani, meg kell mutatni, mit várnak tőle és mit kell kerülnie, fel kell tárni az okot is, hogy miért kell ezt, vagy azt kerülnie. Ha valami figyelmeztetést már elfelejtett, ismét eszébe kell juttatni. De ha inkább a szelídségnek kell is uralkodnia a nevelésben, azért van némely szülőben bűnös lágyság is, amely gyermekének javára nem válik, amint a Szentirásból Helinek és fiainak példája mutatja.[96] Sőt Erasmus nem zárkózik el még a vessző használatától sem. Ha az intelmek, kérés, a versenyzés és a szégyenérzet felkeltése, a dicséret, sem másnemű szelíd eszközök nem használnak, utolsó eszköznek a vessző marad; de akkor is tisztelni kell a szeméremérzetet, mert meggyalázás számba megy, ha a szabadot, kivált több ember szemeláttára megmeztelenített testtel vesszőzik meg. Ne feledjük azonban, hogy a szigorú büntetést Erasmus csak erkölcsi rosszaság esetében engedi meg. „Mi történik majd azokkal, jegyezhetné meg valaki, akiket csak vesszővel lehet a tanulásra kényszeríteni? Bizvást felelem, mit tehetnénk a szamarakkal és ökrökkel, ha iskolába jönnének? Nemde a mezőre hajtanók, nehányat a szárazmalomba, másokat pedig az eke mellé. Épenúgy vannak emberek is, akik épen úgy mint az ökrök vagy a szamarak a malomba és az ekeszarva mellé valók.”[97] A nagyobb fokú erkölcsi romlás esetében hasonlóan az a véleménye, hogy a javíthatatlan növendéket el kell távolítani, nehogy még nagyobb kárt okozzon.[98] Ezek Erasmus főbb gondolatai a gyermekek fegyelmezéséről. Részletesen kifejtett eljárásmódot itt sem találunk, hanem csak irányelveket, utbaigazításokat. Mindazonáltal így is nagyon emlékezetesek Erasmus pedagógiai művei. Nála tükröződik legélénkebben a kor szelleme, ő örökíti meg a legrikítóbb színekkel a megelőző korszaknak, általában a középkornak tulságosan szigorú fegyelmező eljárását. Hogy a tőle megörökített adatokban kétkedni nem lehet, sem nagyítással nem gyanusíthatjuk, arról eléggé biztosítanak a részletes elbeszélés és a gúnyolódó őszinteség.[99] Tanúskodnak továbbá más kortársak is. Igy Gerininél[100] olvashatjuk, hogy Flaminio (1456-1536.), aki a nevelésről párbeszédes alakban egy művecskét írt, említi, hogy akadnak iskolák, amelyekben oly aljasságok történnek, hogy a hatóságnak kellene ügyeikbe beleavatkoznia. A bűntetésekben való mérsékletet a többi humanista irók is sürgetik, így Sadolet a „De liberis instituendis” c. (1533.) művében azt hangoztatja, hogy még a gyermekek sulyosabb vétségeinél is teljességgel tartozkodni kell a testi büntetéstől. Ilyen esetben az atya komoly szavakkal figyelmeztesse fiát a vétek nagyságára, sőt neheztelésének azzal adjon nyomatékot, hogy atyai jóságát és kedvezéseit tőle egy ideig vonja meg.[101] Nem állíthatjuk, hogy akár Erasmus, akár Sadolet önállók lettek volna a fegyelmezésnek emberiesebbé tételében; mindezeket jóval előttük elmondotta a renaissance közös tanítómestere Quintilianus az Institutióban[102], de az kétségtelen érdemük, hogy az ebben a részben már feledésbe merült figyelmeztetéseket meggyőző erővel felújítják. ——————— [93] Christ. matrim. Institut. Op. V. 721-722. [94] De pueris lib. instit. Op. I. 508. A. [95] Christ. matrim. instit. Op. V. 721. l. C. [96] Christ. matrim. instit. Op. V. 722. AB. [97] De pueris statim instit. I. 508. C. [98] Christ. matr. instit. V. 722. C. [99] Souquet: Les écrivains pédagogues du XVI. siècle. 4. l. [100] Gli Scrittori pedagogici italiani del secolo decimosesto, 64. l. [101] Gerini. id. műve 107. l. [102] M. Fabii Quintiliani. Institutionis Oratoriae libri duodecim. Rec. Bonnell 1891. I. 17. l. ÖSSZEFOGLALÁS ERASMUS HATÁSA A KÉSŐBBI PEDAGOGUSOKRA, HATASA A MAGYARORSZAGI ISKOLAKRA Erasmus pedagogiai eszméinek összeségére nézve nem tekinthető önálló gondolkozónak. A tárgyalás folyamán itt-ott utaltam egyes részletekre, melyeket Erasmus és a renaissancenak más pedagogusai közösen hirdetnek. Ez arra mutat, hogy közös forrásokból dolgoztak. Erasmus maga többször hivatkozik Quintilianusra, akinek műve mellett szerinte merészség, ha mások is írnak egyes kérdésekről. Quintilianus és kivüle Plutarchus azok, kiknek eszméire könnyen rátalálunk Erasmus műveiben. Nem nehéz dolog rámutatni ezen két ókori tudós műveiben azon helyekre, melyeket. Erasmus átvett. Az összehasonlító munkát már elvégezték ketten is: Benoist Quid de puerorum educatione senserit Erasmus Parisiis 1876. és Tögel már többször idézett munkájában. Az összehasonlítás eredménye az, hony Erasmus mindkét irótól sok lényeges és sok lényegtelen dolgott átvett, még pedig részint szóról-szóra, részint csak az eszmemenetet; a forrásaihoz való ragaszkodás szorosabb a lényegtelenebb dolgokban, hasonlatokban, elbeszélésekben, lazább a fődolgokban. Azonban még sem tarthatjuk pusztán csak a két ókori pedagogus utánzójának. Kora még kevésbé tartotta annak, mint az újkor embere. A tudományok megújhodásának tudósai babonás tisztelettel tekintenek vissza a régiekre s ha azok eszméi kortársaik műveiben előfordulnak, nem hibának veszik, hanem érdemnek. „Sőt kötelességüknek tartják, hogy a jót, melyre ráakadnak, tovább adják, ahol és amint tudják.” (Tögel, 120. I.) A magyar irodalomtörténetben találunk egy ehhez hasonló körülményre. Mikor irodalmunk a XVIIl. század második felében ébredni kezd és iróink különböző irányban kezdenek hozzá az irodalmi termeléshez, egy részük a latin klasszikusok szelleme szerint akarja a magyar irodalmat gazdagítani. Virág Horatius nyomdokába lép, az ő módja szerint, sőt szavaival kiván a nemzetre hatni és ime a mesternek ezen követését még dicséretéül tulajdonítják, mikor „magyar Horatius”-nak nevezgetik. Erasmus azonban sokkal önálóbb elme, hogy sem csupán a másoktól átvett eszmék hirdetésével megelégednék. Az ő egyéniségéből kifolyónak tekinthetjük annak kiemelését, hogy a családi élet mily fontos a nevelésre, annak sürgetését, hogy a tanítók előkészítését és alkalmazását a fejedelem vagy a hatóságok vegyék kezükbe. Meggyőző erővel fejtegeti, hogy minő szempontokból kell emelni a tanítói állás tekintélyét. (Dial. de pronunc. I. 920.) Az övé a latin nyelvi tanítás irányának meghatározása, amint azt leginkább a Ciceronianusból kiolvashatjuk a tanítás módszeréről írt utasításaival együtt, övék a gyakorlatias iskolai könyvek, kivált a Beszélgetések. Övé végre az előadásnak utólérhetetlen bája és szellemessége, mely az olvasót e művekhez bilincseli, ami szintén igen fontos sajátsága az irói egyéniségnek. Aki mint pedagogus tanulmányozza iratait, az érezni fogja minden részletnél, hogy mikép vált nála a kölcsönzés is igazán sajátjává, úgyhogy voltakép csak külsőleg függ a régiektől, de valójában saját lábán jár.” (Tögel id. m. 121. l.) Ha az iskolai élet átalakítására magára a hitújítás miatt rendkivüleg nem is hathatott, de eszméi sok későbbi pedagogusnál tükröződnek, s még nagyobb lehetett azon hatás, melyet a XVI. század tanítóira gyakoroltak. Erre következtethetünk pedagogiai műveinek nagy számú kiadásából. A „De liberis instituendis” 1529-1556-ig 20 kiadást ért, a „De ratione studii 85 kiadást. A hatásra azonban nemcsak általánosan lehet rámutatni, hanem egyeseknél közvetlenebbül is. Vives, aki Erasmusnak fiatalabb kortársa és vele sokáig benső érintkezésben áll, tömören és rendezetten adta elő, ami Erasmusnál kúsza tömegben együtt van.[103] Igy érinti és állandóan hangsulyozza a vallásosság elsőségét. A tanítótól erkölcsi épséget kiván, hogy tanítványai előtt például szolgáljon. Épen úgy, mint Erasmus, a tanítás sikere érdekében helyesebbnek tartja, ha kevés tanítvány, áll egy tanító vezetése alatt. Ő is sürgeti a nyelvi ismereteknek a tárgyi ismeretekkel való összekapcsolását; a cicerói stilus kizárólagos utánzását majdnem teljesen ugyanazon eszmemenetben itéli el. A tanítónak ajánlja a szavak, szófüzések, példák, mondások gyüjtését. A tanítók állását nagyra becsüli, és épen azért azt kivánja, hogy az állam adja a fizetést, de az ne legyen nagyon sok, nehogy a rosszak is a tanitói állás után vágyódjanak. Az emberiségre nézve jó volna, ha egy nyelv volna, de mivel ez utopikus kivánság, azért a művelt embernek a latin és görög nyelveket kell elsajátítania, esetleg a hébert is. De csak a latinban kell annyira vinni, hogy a tanuló beszélje is, a görögnél be kell érni az irodalmi művek értésével; görögül beszélni azért sem kell, mivel az a latin kiejtés kárára lehet. De már arra nézve, hogy melyik nyelvvel kell a nyelvtanulást kérdezni, ellentétben áll mesterével; Erasmus ugyanis Quintilianusszal úgy tartja jónak, hogy a két nyelvet egyszerre kell kezdeni, sőt a görög hamarább kezdhető, ellenben Vives a nyelvtanulást a latinnal akarja kezdeni. Erasmus eszméinek hatását érezzük továbbá akkor, amidőn azt javasolja, hogy mindenkit a megfelelő tudományágra kell bocsátani, amidőn hangoztatja, hogy a növendéket a tudományos ismeretekkel nem kell azonnal tulságosan megterhelni, amidőn kijelenti, hogy egyes hibákat a gyermekben el is kell nézni, amelyek idővel amúgy is eltünnek stb. Épen így lehet viszontlátni egyes gondolatait más pedagogusoknál is: Neandernél, Wolf Jeromosnál, Sturmnál, a jezsuitáknál, kik mind az ő műveire támaszkodnak, főleg pedig Comeniusnál,[104] ki őt gyakran idézi is, úgy hogy bátran lehet állítani, hogy nagyszámú műveivel és azoknak számtalan kiadásával termékenyítőleg hatott a későbbi korok kiváló pedagogusaira. Az iskolák számára írt műveivel hosszú időn keresztül hatást gyakorolt a magyarországi iskolákra is. Ezt abból láthatjuk, hogy egyes műveit az iskolákban alkalmazták, néhányat hazánkban is kiadtak. A lőcsei ágostai ev. gimnáziumban az 1589. évi tanulmányi rend és iskolai törvények szerint a Civilitas morum a III. osztály latin írói közé volt felvéve. Ezzel együtt tanulták Ciceró Leveleit és Mosellanus Paedologiáját.[105] A besztercebányai iskolában Apophtegmata-it (Jeles mondások) vitték az iskola könyvek sorába.[106] Brassóban Honterus készített az Adagiorum chiliadesből (Közmondás-gyűjtemény) kivonatot az iskola számára Epitome adagiorum Graecorum et Latinorum iuxta seriem alphabeti címen 1541-ben. Ebben a kiadásban a szállóigék és közmondások minden hosszasabb magyarázat nélkül vannak Erasmus nagy művéből kiszedve. Elől van a közmondás görögül, erre következik a latin fordítás, végül a szólás magyarázata latinul. A debreceni református főgimnázium 1905-ben megírt történetében szintén olvashatjuk (210. l.), hogy „Dicta Graeciae Sapientum interprete Erasmo Rotterodamo Az Görögországbeli bölczeknek szép jeles mondási, melliek az embert életében és erkölczeiben való magaviselésére intik és tanítják” címmel Csáktornyai János kiadta Erasmus művét és azt ott az iskolában használták. A Civilitas morum-nak Hademarius-tól kérdésekbe és feleletekbe öntött alakja Debrecenben 1591-ben szintén Csáktornyai János kiadásában és Kolozsvárt a Heltai-féle sajtóban jelent meg. Ugyanezt latinul és magyarul nyomtatták ki Szebenben 1596-ban és 1598-ban. A Beszélgetések Vincze György kiadásában megjelentek 1701-ben Debrecenben „Colloquia aliquot familiaria, in usum puerorum linguae Lat. studiosorum selecta” címmel 48 levélen.[107] Sőt ez utóbbi mű még a legújabb korban is méltatásra talált. Hittrich Ödön 1900-ban kiadott Latin olvasó- és gyakorló könyvében egyes részleteket Erasmus Colloquia-jából vett át ezen megokolással: Erasmus Colloquiumainak felelevenítését már Hunfalvy Pál is sürgette; véleményem szerint a beszélgetések a latin nyetvtanításnak könnyen elsajátítható, erős támaszai lehetnének.” (Előszó.) Az iskolák számára írt művein kivül a De ratione, studii-t Comenius 1652-ben Sárospatakon Fortiusnak egy hasonló c. művével eggyé fűzve adta ki.[108] Az Enchiridion militis Christiani-t 1668-ban Schnitzler Jakab szebeni tanár előkelő ifjaknak ajánlva nyomatta ki.[109] Igy tehát Erasmus műveinél és pedagogiai eszméinél újolag beigazolódik, amit már több ízben hangsulyoztak a magyar művelődéstörténet kutatói, hogy a nyugati országokban megszülető minden szellemi áramlat és minden kiváló szellemű egyéniség művei hazánkban is befogadásra találtak. ——————— [103] Schmid: Encyklopädie des gesammten Erziehungs und Unterrichtswesens, II. kiad., III. köt., 223. l. [104] A Vivesnél és Comeniusnál található átvételeket részletesen tárgyalja Tögel id. m. 124-128. l. [105] A lõcsei ág. ev. gimn. tört. 1896. 12. l. [106] Ipolyi A. Besztercebánya műveltségtört. Századok, 1874. 699. l. [107] Szabó K. Régi magyar könyvtár 559. l. [108] Szabó K. i. m. 213. l. [109] Szabó K. id. m. 317. l. JEGYZETEK [1] Symonds: Renaissance Olaszországban. II. k. A tudományok föléledése. 13. l. [2] Id. mű 55. l. [3] Symonds, i. m. II. 60. l. [4] Amiel: Erasme, 73. l. [5] Amiel: Erasme, 262. l. [6] Reichling: Ausgewählte päd. Schriften d. D. Erasme 1896. 35. l. [7] Paulsen: Geschichte des gelehrten Unterrichts auf den deutschen Schulen u. Universitäten I. köt. 181. l. [8] Colloquia Familiaria. A halevés. Opera I. 806-807. l. [9] Amiel, Erasme. 40. l. [10] Opera, I. 487-488. és Tögel: Die pädag. anschauungen des Erasmus von Rotterdam. 16. l. [11] Opera, I. 519-520. E művecske mintegy 90 kiadást ért. [12] Opera, V. 613-724. [13] Opera, I. 1029-1044. [14] Op. I. 911-968. [15] Op. I. 969-1026. [16] A renaissance írói ezt a figyelmeztetést Plutarchos után többen megismétlik. Igy Giov. Ant. Flaminio (I. Gerini Scritt. pedag. ital. del sec. XVI. 58. l.) és Sadolet (Id. mű 101. l.) [17] Christ. matr. inst. Op. IV. 626. C. [18] Id. m. IV. 710. F. [19] Inst. Christ. matr. Op. V. 694. E. [20] Christ. matrim. inst. Op. IV. 710-711. és Civilitas morum Op. I. 1041. A. [21] Civ. morum, Op. I. 1041. B. [22] Christ. matr. inst. Op. IV. 711. B. [23] Id. m. C-E. [24] Christ. matr. instit. Op. IV. 712. A. [25] Christ. matr. inst. IV. 712. B. [26] De pueris liberaliter instit. Op. I. 491. [27] De pueris liberaliter instit. Op. I. 503. B. D. [28] Amiel; Érasme, 282. l. [29] Op. I. 1036. A. [30] L. a Diluculum c. beszélgetést Op. I. 844-847. [31] Colloquia. Op. I. 806-807. [32] Aeneas Sylvius: A gyermeknevelés, ford. Acsay A. 29-30. l. [33] De liberis inst. Op. I. 491. D-E. [34] De liberis instit. Op. I. [35] De pueris inst. Op. I. 497. A-B. [36] De lib. instit. I. 497. E. [37] De pueris lib. instituendis. Op. I. 495. F. [38] De liberis lib. inst. I. 501. D. [39] U. o. I. 501. E-F. [40] De pueris lib. instit. Op. I. 498. C. [41] De pueris lib. instit. I. 502. F,. [42] L. Quintiliani Instit. Oratoriae libri, Bonnel-féle kiad. I. 7. l. [43] Christ. matr. instit. V. 715. [44] De pueris lib. instit. Op. I. 499. [45] Ugyanezt tanácsolta Plutarchus nyomán a XV. században Maffeo Veggio is. (Gerini, Scritori Pedagogici Italiani del secolo decimoquinto. II. 95. l. [46] Christ. matr. instit. Op. V. 715. B. [47] Christ. matr. institutio. Op. V. 616. B. és u. o. 617. A. [48] De pueris lib. instituendis. I. 504. B. [49] De pueris lib. instit. Op. I. 504. D. [50] Christ. matr. institutio, op. V. 715. F. [51] Dialogus de pronunc. Op. I. 915. A-B. [52] U. o. 918. D. [53] A dialektika már a XV. században kezdette veszteni tekintélyét. Aeneas Sylvius egyenesen elitéli a hiábavaló vitatkozást, mikor az ellenfelek nem a tudományosság iránti szeretetből, hanem tisztán vitatkozási viszketegből állnak szemben. Aeneas Sylvius: A gyermeknevelés, ford. Acsay Antal. 128. l. [54] Gerini: Gli scrittori ped. italiani del see. decimosesto. 113. l. [55] L. Geiger: Renaissance. u. Humanisinus. 397-400. l. [56] Horawitz: Ueber die Colloquia des Erasmus v. Rotterdam. Hist Taschenb. Leipzig 1887. évf. 62. l. [57] Colloquia, Lugd. Batav. et Roterod. 1664. kiad. 22. l. [58] Opus de conscribendis epistolis. Basileae. 1522. 27. lap. [59] Opus de conscrib. epist. 7. l. [60] De ratione stud. Op. I. 526. E. [61] De conscrib. epist, 62. l. [62] Ajánlás Gaza Görög Grammatikájához. Op. I. 116. l. [63] Aegidiusnak írt levele. Amiel; Erasme, 200. l. [64] Szamota: Régi utazások Magyarországon és a Balkánfélszigeten 1054-1717. 102. l. [65] Burckhardt: A renaissancekori műveltség Olaszországban, II. köt. 151. l. [66] Gerini: Scrittori pedagogici italiani del secolo decimoquinto. 1896. 110. l. [67] Gerini: Scritt. pedag. ital. del secolo decimosesto. 21. l. [68] Gerini, id. műve 53. l. [69] Christ. matr. instit. Op. V. 690-692. [70] Id. m. 692. I. BC. [71] A nőnevelésről sok tekintetben hasonló nézeteket vall Vives „De institutione feminae christianae” c. művében (1523), aki a nők értelmi művelésétől erkölcsi tekintetben való haladást is vár. Érdekesség dolgában kiválik az olvasmányokról szóló rész, melyben hevesen kikel a hadi kalandokról és érzékies szerelemről írt könyvek ellen, elitéli a divatos olvasmányokat az Amadisokat, Tristanokat és azok helyett a Bibliát, Cyprián, Jeromos, Ágoston, Ambrus, Aranyszájú János, Hiliárius, Gergely, Boethius, Fulgentius, Tertullian, Plato, Cicero, Seneca műveit, a költők közül Prudentius, Prosper, Juvencus, Paulinus műveit ajánlja. (Bibliothek der kath. Pädagogik. VlII. köt. 379-380. l.) [72] Erhard, Geschichte des Wiederaufblühens wissenschaftl. Bildung 576. l [73] Glöckner: Das Ideal der Bildung und Erziehung bei Erasmus von Rotterdam. [74] Felméri: A neveléstud. kézikönyve, 624. I. [75] Instit. Christ. matr. V. 696. E. [76] Tögel: Die päd. Anschauungen des Erasmus 109. l. [77] De pueris inst. Op. I. 510. A. [78] Inst. princ. Christ. IV. 564. E-F. [79] Inst. princ. Christ. IV. 564. F. [80] U. o. 588. B. [81] U. o. IV. 588. E. [82] Institutio princ. Christ. IV. 588. D. [83] U. o. IV. 589. A. [84] De pueris inst. I. 510. B. [85] Instit. princ. Christ. IV. 563. F. [86] Instit. princ. Christ. IV. 564. B. [87] Instit. princ. Christ. IV. 565. B. [88] Instit. princ. Christiani. Op. IV. 567. B. [89] Glöckner id. m. 42. l. [90] Az idevonatkozó helyek idézve Glöcknernél, 67. l. [91] Glöckner id. m. 72. l. [92] Horawitz: Ueber die „Colloquia㧰 des Erasmus v. R. Hist. Taschenbuch VI. Folge. 6. Jahrg. 83. l. [93] Christ. matrim. Institut. Op. V. 721-722. [94] De pueris lib. instit. Op. I. 508. A. [95] Christ. matrim. instit. Op. V. 721. l. C. [96] Christ. matrim. instit. Op. V. 722. AB. [97] De pueris statim instit. I. 508. C. [98] Christ. matr. instit. V. 722. C. [99] Souquet: Les écrivains pédagogues du XVI. siècle. 4. l. [100] Gli Scrittori pedagogici italiani del secolo decimosesto, 64. l. [101] Gerini. id. műve 107. l. [102] M. Fabii Quintiliani. Institutionis Oratoriae libri duodecim. Rec. Bonnell 1891. I. 17. l. [103] Schmid: Encyklopädie des gesammten Erziehungs und Unterrichtswesens, II. kiad., III. köt., 223. l. [104] A Vivesnél és Comeniusnál található átvételeket részletesen tárgyalja Tögel id. m. 124-128. l. [105] A lõcsei ág. ev. gimn. tört. 1896. 12. l. [106] Ipolyi A. Besztercebánya műveltségtört. Századok, 1874. 699. l. [107] Szabó K. Régi magyar könyvtár 559. l. [108] Szabó K. i. m. 213. l. [109] Szabó K. id. m. 317. l. -=- VÉGE -=-