A könyv bibliográfiai adatai: Szerző: Lestyán Sándor Cím: Kiskutya, nagykutya Illusztrátor: Vadas Ernő Megjelenés: Vajna György - Bokor Dezső, Budpest, 1941. TARTALOMJEGYZÉK Címlap Impresszum [Bevezető] Őstörténet Baráti kézfogás Az ember és a kutya A barátság ára Ősi örökség Aranykönyv Melyiket válasszam, melyiket szeressem? Beiratás a nevelőbe A hamleti kérdés Kutyakonyha, kutyaétlap Ápolás, ruházat A meleg orr Magasiskola Búcsúzunk CÍMLAP: Kiskutya, Nagykutya IMPRESSZUM KISKUTYA, NAGYKUTYA IRTA LESTYÁN SÁNDOR Budapest, 1934 DR. VAJNA ÉS BOKOR BUDAPEST A KÖNYVET VADAS ERNŐ MŰVÉSZI FELVÉTELEI DÍSZÍTIK Copyright 1941 by Dr. Vajna György és Társa, Budapest FELELŐS KIADÓ: BOKOR DEZSŐ — FELELŐS: KÁRPÁTI ANTAL IGAZGATÓ 93033. — ATHENAEUM RT. NYOMÁSA, BUDAPEST Digitalizálás: PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, 2020 A kötet karakterfelismert szövegét a KEREK VILÁG ALAPÍTVÁNY munkatársa, Csomor Henriett önkéntes felajánlásban javította. A javítot szövegt ellenőrízte és a digitális változatot készítette: Ambrus Attila József (ambrusa@lib.pte.hu) Forrás: PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont — DIGITÁLIA https://digitalia.lib.pte.hu/hu/pub/lestyan-sandor-kiskutya-nagykutya-vajna-bokor-bp-1941-4453 Az elektronikus változat szerkesztésének lezárása: 2020. április 19. [BEVEZETŐ] Lelkiismeretes ember vagyok. Mielőtt munkába kezdtem, szólítottam a kutyámat: — Gyere ide! Ülj le szépen. A kutyám: Poszka. (Régi magyar név, annyit jelent ösztövér, sovány. Egyébként puli, terelőpuli, most múlt háromesztendős, nyolchónapos korában került a pusztáról a fővárosba.) Szólítottam és ő engedelmesen letelepedett a lábam elé. Várakozó álláspontra helyezkedett. Kíváncsian fülelt. — Idefigyelj! — mondtam. — Könyvet írok rólad. Nem rólad, általában a kutyákról. Kiskutyákról, nagykutyákról. Mi a véleményed? Mindig mosolygok, ha valaki azzal dicsekszik előttem, hogy az ő kutyája „valósággal” beszél. Tudniillik minden kutya beszél. Enyém, tied, övé, még a kóborló senki-kutyája is. A kutyák nem is „valósággal” beszélnek, hanem két nyelven. Az egyik segítségével egymás gondolatait, érzéseit cserélik ki, ezt, sajnos, alig-alig értjük. A másik nyelven hozzánk szólnak, felelnek kérdéseinkre, vitatkoznak velünk. Ezt a nyelvet meg kell tanulnunk, ha meghitt barátságban akarunk élni a kutyákkal. Ők el is várják, hogy megtanuljuk, mégpedig jogosan, hiszen valamennyien megtanulják a mi nyelvünket. „Gyere ide!” „Ülj le!” „Itt maradsz!” „Őrizz!” „Megyünk sétálni!” „Maradj csendben!” Ez mind a mi nyelvünkön van, mind értik és mennyi mindent értenek még! Nem tudom melyikönk dolga nehezebb, amikor egymás beszédét igyekszünk elsajátítani. Mindenesetre kölcsönös türelemre van szükség és ezen a téren tagadhatatlanul a kutyák viselkednek nemesebben. Holott nekünk mégis kényelmesebb, miután rendelkezésünkre állnak az úgynevezett fenyítési eszközök. Szegény kutyák pedig mit tehetnek? Legfeljebb megharapnak bennünket. És még akkor is ki vannak téve annak, hogy visszaharapunk. Mert ilyesmi is előfordult a kutyatörténelemben. Sándor Móric gróf, a híres lovas, maga nevelte a kutyáját. A játékos, pajkos állat megharapta az ördöngős lovas kezét, mire az dühösen felkapta és jókora darabot harapott ki a füléből. Aztán a véres húscafatot kiköpte és így szólt ízes bécsi tájszólással: „Wenn du mi beissen, werd i a di beissen!” Vagyis: ha te harapsz, én is harapok! Szerencséje a kutyatársadalomnak, hogy ezer esztendőben egy Sándor Móric gróf születik. Maga az eset — meggyőződésem szerint — olyan legendásan él a kutyavilágban, mint a miénkben Dávid és Góliát története. Poszka nyilván tud róla, mert ifjú korában be akarta kapni a kezemet, mire megfenyegettem: »Úgy jársz, mint az ördöglovas kutyája!« Egyszerre csendes lett, megjuhászodott. Pedig nem is gondoltam komolyan, csak ijesztgettem a mumussal, mint a rossz gyerekeket szokás. Az ilyesmi különben nemcsak vérmérséklet, hanem ízlés dolga is. Én például nem szeretek kutyafüleket harapdálni. Viszont a nyelvüket megtanultam. A kutyák elsősorban tekintetükkel szólnak hozzánk. Igazuk van a költőknek: a kutyaszemekből olvasni lehet. Vannak hű kutyaszemek, szomorú kutyaszemek, beszédes kutyaszemek, huncut, ravasz, játékos, pajkos, makacs, akaratos, ravasz, alattomos, szelíd és vad, mosolygó és morgó, jóságot és rosszaságot, megértést és megnemértést kifejező kutyaszemek... De szólnak hozzánk a kutyák mozdulataikkal, fülük hegyezésével, farkuk csóválásával, ugrálásukkal, meglapulásukkal, kapargálásukkal, nyöszörgésükkel, sóhajtásukkal, vinnyogásukkal és természetesen ugatásukkal is. Beszédük jelbeszéd, mindegyiknél más és általában mégis ugyanaz. Poszka most például ül velem szemben, hallotta a kérdést, megértette és válaszol. Először is lompos farkával a szőnyeget csapkodja, olyan szaporán, mintha a marsot verné a dobon. Ez azt jelenti, hogy örül, másszóval helyesli a készülő könyvet. A térdemre mutatok, azaz feljogosítom, hogy ölembe hajtsa a fejét. Boldogan közeledik. Egész teste remeg. Kócos fejét simogatom, megvakarom a füle tövét, ami számára (és minden kutya számára) kivételesen jófajta érzés. Felnéz rám. A szeme ragyog: — Mit kívánsz még tőlem? — kérdezi a szeme. — Olyan könyvet szeretnék írni, — folytatom — hogy az emberek és a kutyák egyformán meg legyenek elégedve. Érts meg jól: nemcsak szórakoztatni óhajtanám az olvasót, hanem hasznos tanácsokat szeretnék adni, mindkét fél érdekében, pártatlanul, elfogulatlanul. Te tudod, hogy nem szeretem azokat a hisztériás, korosodó hölgyeket, akik ádáz férfigyűlöletüket virágnyelven fejezve ki, kéjesen sipítozzák, hogy kutya nélkül nem lehet élni. Azt is tudod, hogy egyszer éhező, kóbor-kutyát hoztam haza az utcáról, (milyen féltékeny voltál rá! Nincs az a szerelmes nő, aki olyan féltékeny tudna lenni, mint egy kutya!) Hazahoztam, aztán napokig szaladgáltam, leveleztem, telefonáltam, míg elhelyeztem a menhelyen... Te ismersz engem, Poszka... Te állsz hozzám legközelebb a kutyavilágból. Te vagy az én legjobb kutya-barátom... Adj tanácsot: mondd meg szépen, mit írjak rólatok a könyvben? Percek teltek el. Poszka nem vette le rólam a szemét. Gondolkozott. A válasz nem olyan egyszerű. A javamat akarja. Felelőtlenül, könnyelműen nem adhat tanácsot. Még egy pillanat, majd megrázza magát és hízelegve feljebb kúszik az ölembe. Tolakszik, furakszik, fejét mindenáron a karom alá akarja csempészni, hogy átöleljem a nyakát. Sikerül! Forró lehelete megcsapja az arcomat, hideg orrával a fülemhez simul, már nyalogatná is a nyakamat. Könyv ide, könyv oda, ezt nem szabad, elveimből nem engedek, rendreutasítom: — Mit csinálsz? Szégyeld magad! Gyorsan visszakozik. Hasrakuporodik előttem a szőnyegen. Kecsesen félrefordítja a nyakát. Feje oldalt billen az erkölcsi pofontól, szoborszerű, csak az orrcimpája remeg. Figyel. Halk, szerény dobolásba kezd a farkával. Nem is dobol, koppant egyet-kettőt. SOS-jeleket ad le. Segítséget kér. Ez bocsánatkérést, őszinte megbánást jelent. Igy marad, mozdulatlanul, amíg kezem kinyúl feléje. Megveregetem a hátát. Tudja, hogy bűnbocsánatot nyert. Ugrál, táncol örömében, szaporán liheg, kő esett le a szívéről, boldogan sürög-forog, alig találja a helyét. Ágaskodik, két mellső lába újra az ölemben van. A farkát csapkodja, lendületesen, mintha diadalmi zászlót lobogtatna: — Köszönöm, hogy nem haragszol rám! Igen, ezt mondja a maga sajátos nyelvén, s a kezemet nyalja, hálásan, de hirtelen észbekap, tudja, hogy ez is neveletlenség. Gyorsan visszakozik. Ülőhelyzetbe torpan. Pislog, hunyorgat. Ezzel azt fejezi ki, jaj, mért is voltam olyan meggondolatlan, már megint elragadtattam magam, úgy-e? [1. kép] Képaláírás: A puli a Hortobágyról álmodik [2. kép] Képaláírás: Első pillantás a nagyvilágba Olyan megható a bánkódása, az ijedtsége, hogy nincs erőm a szigorúsághoz. Ifjúkorában folyton rám ugrált, mikor hazajöttem. Olykor sáros lábbal ugrált rám, nem rosszaságból, csupa szeretetből, gyerekes lelkesedéssel a viszontlátás örömében. Sokáig tartott, amíg szépszóval és szelíd szemrehányással meggyőztem, hogy a kutya-illemszabályok ezt is tiltják. Nehezen fért a fejébe, hogy mért nem szabad neki istenigazában örülni a viszontlátásnak, de leszokott róla. Most már minden tekintetben „korrekt”, arról azonban nem tudom meggyőzni, hogy a kéznyalogatás neveletlenség. Ez az egy hibája megmaradt. Ő is elnéző velem szemben, megbocsátja hibáimat, én is szeretem őt, hibáival együtt. Most egyébként sem óhajtom nevelni, fontos megbeszélésünk van, a tanácsait várom. — Térjünk a tárgyra, Poszka. Mondd meg szépen: mit írjak rólatok a könyvben? Csend van a szobában. Ott ül előttem és bámul. Néz rám hosszasan, sokáig. — Olvass a szememben — sugározza a tekintete. — Te érted ezt... Én bízom benned... Mi, kutyák, bízunk benned... Egyideig így maradunk. Aztán az ajtóhoz szalad. Lekuporodik. Nyöszörög. Majd felugrik, a kilincs után kapkod. Ez azt jelenti, hogy az előszobába óhajt menni. Kiengedem. A fogason lóg a vezetőzsinórja. Fel-felugrik utána, vakkant egyet-kettőt. Közli velem, hogy sétálni szeretne. Nyilván sétaközben akarja megbeszélni a könyv részleteit. A séta a kutyák legnagyobb öröme, legigazibb boldogsága. Séta közben élnek igazán, séta közben olyan jókedvűek, hogy madarat lehetne velük fogatni. El is kapnák a csiripelő verebeket és a begyeskedő galambokat, ha azok az utolsó pillanatban fel nem röppennének az orruk előtt.  A vezetőzsinór után nyúlok és Poszka engedelmesen tartja a nyakát... Valahányszor nyakörvébe kapcsolom a szíjat, mindig bocsánatot kérek tőle: — Ne haragudj, nem tehetek róla, hogy így kell sétálni mennünk. Érzem, hogy ez neked kínos. Nekem is az, hidd el. Jelképesen szinte azzal vádol, hogy rabszolgasorban tartalak. Törvények között élünk, Poszka! Rendeletek, plakátok szabályozzák minden lépésünket. Én csak azoknak engedelmeskedem... Emlékszel, mikor felkerültél Pestre, mennyi bajunk volt a pórázzal? Három-négy szíjadat is elrágtad, úgy tiltakoztál a megalázás ellen. Kénytelen voltam vasláncot vásárolni. Csörgött, zörgött, olyan csúnyán muzsikált, mint a rabbilincs. Te is szégyellted, én is restelltem, de a vége az volt, hogy nem tudtad elrágni, lassan-lassan beletörődtél, aztán újra visszatértünk a könnyű szíjhoz... Ugye belátod, hogy igazam van és nem haragszol rám? Mire idáig értem, már kint is voltunk a sétányon. Ott elővigyázatosan körülnéztem, nincs-e rendőr a közelben, s látva, hogy nem fenyeget veszedelem, szabadon engedtem. Nagyot kurjantott örömében, s mint a fiatal csikó, mikor kiszabadul a karámból, szilajul elvágtatott mellőlem. Először jól kiugatta magát, majd az ismerős fák, bokrok és kövek között szimatolva elvégezte kisebb-nagyobb teendőit. Ilyenkor lelkiismeretesen ügyel, hogy a mellőzöttség miatt egyetlen fa, bokor és kő se legyen megsértve. Ilyenkor gondosan, pontosan felkeresi azokat a helyeket, ahol mindennapos törzsvendég, elosztogatja a borravalóit, aztán újjászületve ugrál, táncol, bukfencet vet, hempergőzik... De félszeme állandóan rajtam van, félfüllel állandóan a füttyöt várja, mellyel jelzem, hogy leülünk a padra. Mert van egy padunk a Bástyasétányon. Azon mellém kuporodhat, arra fel szabad neki ugrani, nem úgy, mint otthon a díványra és a székre. Díványról, székről le van tiltva, jólnevelt, rendes kutya tudja, megszokja, hogy ott nincs helye. Ágyban se! Általában a lakás, a szoba, a szobaberendezés nem a kutyáké. Egy kicsit megalázottak is a négy fal között, érzik, hogy az nem az ő világuk. Az ő világuk a szabadban van. Poszka világa a Bástyasétány. Itt van ege, levegője, bárányfelhő úszik a magasban, játékraingerlő bogár lapul a göröngy alatt, sőt kutyaismerősök jönnek, mennek, szórakozhat, ha kedve tartja. Itt ugathat torkaszakadtából, itt üvölthet és voníthat, ez az ő Édenkertje, ezek a röpke órák az ő mámoros, részeg tivornyái... Ezegyszer nem így van. Komolyak vagyunk. El kell határoznunk, mi lesz a könyvben. — Azt írd meg, — mondja Poszka bogárszeme, kócos fürtjeiből kivillanón — azt írd meg, hogy mi engedelmességre, hűségre, tökéletességre törekszünk az emberekkel szemben. Azt írd meg, hogy csak bánni kell velünk. Ha minden ember tudná, hogyan kell bánni a kutyával, soha nem lenne semmi baj. Szerencsére tanulékonyak vagyunk. Nevelés, türelem kérdése az egész. Igaz, olykor kitörnek belőlünk az őseinktől örökölt rossztulajdonságok, de ezekről le kell szoktatni bennünket. Hálásan fogadunk minden jó szót, igyekszünk hamarosan megtanulni a leckét. Legfőbb igyekezetünk, hogy megszolgáljuk a csontot, amit elébünk raknak. Szívvel-lélekkel meg akarjuk állni a helyünket minden poszton, ahová az ember küld bennünket... Ezt olvastam ki a kutyám szeméből. Igy lettünk szerzőtársak. Lomb rezzent a szellőben. Pillangó szárnyalt ingerkedőn. Megsimogattam Poszka fejét: — Köszönöm kiskutyám... Köszönöm a tanácsodat. Igyekszem megszívlelni... Most pedig menj! Szaladj! Terelj!... A Bástyasétány a te Hortobágyod... ŐSTÖRTÉNET Ha hinni lehet Lucas Cranachnak, akkor a kutyák velünk voltak a Paradicsomban, Ő ugyanis Ádám és Éva lábaihoz festette az agarat, nyilván mint sorstársat jóban-rosszban ott is. Nem ok nélkül került éppen az agár a képre. Lucas Cranach tudta, hogy ez az egyetlen törzsökös kutyafajta, mert az agár családfáját a vadkutyától vezeti le. Meg is látszik rajta előkelő származása. Alakja fejedelmi, járása rangos, egész lénye nemes, rátarti. Fejét olyan büszkén emelgeti, mintha állandóan vigyázna, hogy le ne essen a koronája. Az agár a kutyák arisztokratája. Emberbarátai megválasztásában is kényes! Sose láttam agarat rosszulöltözött, szegényes környezetben. A polgári középosztállyal is alig-alig barátkozik. Az agár amellett sznob. Rajong a vörösfrakkos társaságért. Az angliai települők klubéletet élnek, az oroszországiak a cárizmust siratják. A kutyák őstörténete ettől függetlenül homályos. Az ő Darwinjuk még nem született meg. Kőkorszakbeli sírokban, embercsontok mellett kutyacsontokat is találtak. Ebből arra kell következtetni, hogy akkoriban már együtt éltünk. Ez valószínűnek is tűnik, csak azt nem tudom: milyen lehetett az együttélés? Csontjaink és a kutyacsontok egymás mellett egy kicsit gyanúsak. Vajjon melyikőnk rágta le ezekről a csontokról a húst? Az ember ette meg a kutyát, vagy a kutya falta fel az embert? Bizonytalan étrendünk volt abban a világban nekünk is, nekik is. Azt hiszem, egyikőnk se lehetett még túlságosan válogatós. Szerencsére fejlődni kezdtünk mi is, ők is. Ma már legalább ott tartunk, hogy nem zabáljuk meg egymást. (Ezt nevezik kultúrának. Az emberek is, a kutyák is.) A tőzeggé vált tengerfenéken közben a régészek rábukkantak az úgynevezett tőzegkutya koponyájára. Az öreg koponyából kisütötték, hogy a tőzegkutya őse a sakál volt. A pásztorkutyák körüli tudományos vizsgálódás egyidejűleg azt állapította meg, hogy a pásztorkutyák a farkastól származnak. [3. kép] Képaláírás: Mi skót terrierek egykor vadászkutyák voltunk... [4. kép] Képaláírás: Az angol setter még akkor kapta nevét, mikor hálóval vadásztak Poszkának ifjúkorában gyakran szemére vetettem, hogy kutyából nem lesz szalonna, ő viszont, mint pásztorkutya, farkasból lett. Egyáltalán nem volt megsértve. Azt felelte, hogy ez az emberek ravaszságának, sőt a pásztorkodó emberek fejlett diplomáciai érzékének köszönhető. A pásztoroknak, akik a nyájat őrizték, sok bajuk volt a farkasokkal. Nem is bírtak velük, ha csordában támadtak s arra gondoltak, hogy többet ésszel, mint erővel. Elhatározták, hogy megvesztegetik az ellenséget. Néhány korrupt farkast sikerült becsalni a kunyhóba, ahol a házigazdák agyonetették, agyonitmtták a vendégeket. Az árulók a fehér asztal mellett kijelentették, hogy a jövőben nem testvéreiket, hanem a pásztorokat fogják szolgálni. Az ellenfélből hűbéres szolganép lett. Az okos pásztorok a renegát farkasokból kutyákat neveltek. Természetesen ügyeltek arra, hogy minden szelídségük mellett is elég vadak legyenek ahhoz, hogyha kell, harcbaszálljanak a farkasokkal. Az ősiség kezdete tehát: sakál, farkas, vadkutya. A sakál- és farkasrokonság ma is üvölt és ordít, de vajjon van-e még vadkutya? Már hogyne volna, mikor vadember is van! Mind a ketten olyan helyen élnek, amely a térképen fehér folttal van jelezve. Jó lenne meglesni, ha szembekerülnek egymással. Jó volna megfigyelni őket, mikor találkoznak. Akkor többet tudnánk mondani a kutya és az ember első találkozásáról. BARÁTI KÉZFOGÁS Poszka nyáron az udvaron lakik, fából készült, csinos házikóban, többnyire egyedül, néha mégis bolhák társaságában. Télen beljebbhúzódik az előszobába, egyidejűleg elnézést kér, hogy albérlőit is magával hozza, ő nem tehet róla, utóbbiak ragaszkodnak hozzá, nem tudja lerázni magáról a szemérmetlen, örökösen csipkelődő népséget. (Miattuk kell annyit prüszkölnie a bolhaportól.) Az idén kemény tél volt. Poszka fázott a fűtetlen előszobában és olykor beljebb kéredzkedett. Egyszer-kétszer mellém került, közvetlen közelségembe, az íróasztalom alá. Ha nem nevelem szigorúan: végleg ottmarad. Valahogy így történhetett az ember és a kutya első találkozása is, ha nem is éppen egy könyvekkel, kéziratokkal, portable-írógéppel és más haszontalansággal agyonrakott íróasztal környékén. A jég, a hó, a fagy, a szélvihar arra kényszerítette a vadkutyát, hogy bekopogtasson az ember ajtaján. Az sem lehetetlen, hogy az éhség hajtotta az emberek közé. Kegyetlen téli időben a farkas is lesompolyog a falvakba, a kertek alá. Kiáll az országútra, mint Rózsa Sándor vagy Sobri Jóska, rabolni, fosztogatni. Minél éhesebb, minél jobban zörögnek a csontjai, annál vadabb, annál veszedelmesebb. De elkövetkezhetik a pillanat, mikor az éhségtől elcsigázott négylábú Rózsa Sándor nem talál prédát. Hiába acsarkodik, hasztalan csattogtatja a fogát — ha nincs mire! Csontjai immár nem zörögnek, hanem zötyögnek, alig van jártányi ereje, csak a neve farkas, lénye olyan szelíd, mint egy bárányé. Ma talán ez aligha fordulhat elő, de néhányezer évvel ezelőtt még valóban sok volt az eszkimó és kevés a fóka. És azt a kevés fókát is az ember kerítette hatalmába. A vadkutya pedig végső elkeseredésében szelíden könyörögni kezdett az eldobott fókacsontokért. Poszka szerint nem a hideg, nem az éhség, hanem a víz hajtotta a kutyát az ember igájába. Az árvíz! Lehet, hogy neki van igaza. Sokat beszélgettünk erről, sokat vitatkoztunk s az ő érvelése ilyenkor emlékezetembe idézett egy történetet. A kiáradt Tiszán csónakáztam, nem a sport, hanem a mentés kedvéért. Félelmetes volt a víz, az egész árterület, fantáziám az úszó szénaboglyákat jéghegyekké kristályosította. A csónak orrán a falusi kisbíró lapátolt, apró tanyaház felé közeledtünk, éppen csak a teteje látszott ki, tükörképét csillogtatva az alföldi tengerben. Keserves, hangos kutyaugatás hallatszott a tanyaház felől. A kisbíró megszólalt: — Ember már nincs benn. Azt a fiatal kutyát meg; nem érdemes kimenteni. A legvadabb állat az egész tanyavilágban! Igy szólt, s azzal elkormányozta a ladikot más irányba. — Hohó! Visszakozz! — kiáltottam rá. — Valaki úszik felénk amonnan! — A kutya! — mondta kisvártatva az én emberem, tenyerét a szeme elé emelve, hogy a szikrázó napsütésben és a víz visszaverődő sugarainak tüzében jobban láthasson. Nem fordította vissza a csónakot, úgy kotorta a vizet, hogy egyhelyben maradjunk. Néhány perc múlva a kutya mellénk ért. A kisbíró jóakaratú figyelmeztetése sem térített el attól, hogy beemeljem. Szilárd talajt érezve maga alatt, meg-megrázkódott, friss zuhanyt zúdított ránk átnedvesedett bundájából. Aztán lekuporodott a csónak alján, szárítgatta magát. Még nem barátkozott, komoly lelki vívódás marcangolhatta, hogy mitévő legyen? Rendes körülmények között legszívesebben beleharapna a lábikránkba. Természete, ösztöne arra kényszerítené. De nem teheti, hiszen megmentettük az életét! Egy darabig pislogott felénk, küzdött magával. Aztán lassan, félénken, a kisbíró felé kúszott és szelíd farkcsóválással bámult fel rá. Az nem győzött csodálkozni: — Még ilyet! Mintha nem is az a vad, harapós kutya lenne! Egyszeribe megszelídült! A megmentett aztán hozzámjött és se szó, se beszéd, letelepedett a lábam elé. Olyan otthonosan, olyan természetesen, mintha régóta egymáshoz tartoznánk. Ha erre a történetre gondolok, nincs kizárva, hogy Poszkának van igaza. Ilyenformán is elképzelhető az első parolázás, a baráti kézfogás. Áradat, vízözön elől menekült a vadkutya az emberiség ladikjába. Jól van, Poszka. Jött egy pillanat, egy döntő sorsfordulót, amikor kivetkőztél a vadságból és szelíd társammá lettél. Nagyot nézne a kisbíró, ha most látna, úgy-e? Most csodálkozna csak igazán! Ki hitte volna? Mert az a harapós, vad kutya, aki annakidején rettegésben tartotta az egész tanyavilágot, te voltál... Isten hozott, Poszka. Mind a ketten örülhetünk az árvízi találkozásnak. Akkor is, ha egyszer-másszor nézeteltérések merülnek fel közöttünk. AZ EMBER ÉS A KUTYA A svájci hegyek között, Bernben, a természettudományi múzeumban találkoztam Barryvel. A találkozás öröme nem volt zavartalan, sőt bizonyos fokig lesujtott. Barry ki volt tömve, mesteri kéz végezhette a bizonyára sok körültekintést igénylő munkát. Az első pillanatban azt hittem, hogy Barry szobra előtt állok. Ércnél maradandóbb emléket érdemelne ez a bernáthegyi, hiszen 1800 és 1812 között negyven emberéletet mentett meg a havasok, lavinák és gleccserek dermesztő poklában. Sajnos, Barry nem mint életmentő került a múzeumba, hogy kimúlása után halhatatlan legyen, hanem mint fajtájának, a bernáthegyi kutyának ideális példánya. Szó sincs róla, a negyven emberélet megmentését is a javára írják, de inkább tenyésztési mintául szolgál. Ez szomorított el, ahogy üvegszemébe néztem és Barry nem tudott visszanézni. Az ember hálátlan, gondoltam magamban és tisztában voltam azzal, hogy nem gondolok újat, egyben e gondolatomért nem fognak halálom után múzeum számára kitömni. [5. kép] Képaláírás: Várjuk a parancsot. Engedelmeskedünk... [6. kép] Képaláírás: Engedj ki anyukám, olyan jó leszek... A derék Barryvel való találkozásom kapcsán kezdtem érdeklődni, kutatni a kutyák, mint az emberiség segítői iránt, a történelemben és az irodalomban. Már a Védákban, az ázsiai bölcsességnek és tudománynak évezredes könyvében meg van írva, hogy a kutya az ember nélkülözhetetlen élettársa. Gondolom, olyasfajta szerepére céloz a megjegyzés, amilyent ma a lovak töltenek be a mezőgazdaságban. Régi-régi írások, feljegyzések óriás doggokról regélnek, melyek medvét, oroszlánt támadtak meg, barátaik az emberek védelmében. Sőt az elefánttal is szembeszálltak. Tudunk a harcikutyák régi dicsőségéről is. A seregek előtt jártak, olyan formán, mint manapság a tankok. A rómaiak is találkoztak Ázsiában harcikutyákkal s ádáz, kemény ellenfélnek tartották a négylábú hadfiakat. (A mai hadikutyát jelentő-szolgálatra nevelik. Elkíséri az előörsöt a legelső vonalba, ahonnan visszaviszi a megfigyelés eredményét a legerősebb tűzben is. Az egészségügyi csapatoknál is hasznos szolgálatot végez a kutya!) A vadászat ősfoglalkozás. Nyilvánvaló, hogy a vadászkutyák sem a legújabb kor vívmányai. Éppen úgy a pásztorkutyák és a házőrzők sem. A régi állathecceknek, melyek a színházat pótolták, mindig voltak kutyaszereplői. Viszont az utolsó évtizedekben tűntek fel hasznosan, előnyösen a rendőrkutyák és a finánckutyák. A tudományos expedíciók és sarki felderítő-utak kutyahősei, mártírjai is öregbítették a kutyatársadalom hírnevét. Hány idomított kutya keresi meg gazdájának a kenyerét cirkuszban, orfeumban, filmen, színpadon! Az igavonó kutyák is kenyérkeresők. Legmeghatóbb mégis az, amikor a kutya vak gazdáját vezeti! Mennyivel gyengédebben, finomabban, okosabban, türelmesebben viselkedik, mint nagyon sok ember — fordított esetben. Mintha példát mutatna: látjátok, így kell vezetni azt, aki ránkbízza magát... Éberen figyeli a közlekedés rendjét. Sosem rángatja, ráncigálja a vakot maga mögött. Ha szabad az út, gyengéden megfeszíti a zsinórt: mehetünk! ...Ugyanakkor hányszor látok kölyökkutyákat a póráz végén, első szárnypróbálgatások idején, mikor meg kell tanulniok vezetékkel járni. Többet vannak szegény szerencsétlenek a levegőben, mint a földön. Holott nem repülni tanítja őket az ember! Meg-megrándul a zsinór, szorul a hurok, négy esetlen, ügyefogyott valami, amit lábnak nevezznek, kétségbeesetten kalimpál a föld felett s mikor újra lepottyan: kezdődik elüről az egész. Néha olyan a kép, mint amikor a gyerekek sárkányt eregetnek. Nem csoda, ha a fuldokló, megkínzott kutya makacs lesz és nem akar se előre, se hátra menni, se a földön járni, se a levegőben szállni. Ilyenkor az jut esszembe, hogy úgy bánnak vele, mint egy kutyával. Pedig a kutyával nem szabad kutyamódra bánni... A BARÁTSÁG ÁRA Gyarló emberek vagyunk s e materiális világban elsősorban az anyagiakra gondolunk. Kosztot, kvártélyt adok a kutyámnak, fizetem az adóját, az oltási díjját, állatorvost, gyógyszert, ha beteg s a büntetést, ha megfeledkezik magáról és belekap egy rossszkülsejű csavargó nadrágjába. Arról nem is beszélek, hogy a kutyának is ára van, mindig tisztességes, gyakran magas ára. Manapság a kanász se kótyavetyéli el a kutya-kölyköt, tudja, hogy többet ér egy pipa dohánynál. Pásztoremberek a multban is illőn megadták egy-egy jó kutyáért az ellenértéket, eben cserélgették a gubát, vagy gubán az ebet, ahogy tetszik. A fajkutyák árfolyamát egyenesen a divat irányítja. Minél divatosabb valamelyik fajta, annál drágább. Az idomított vadászkutyákat se ajándékozgatják úgy a mai világban, mint a táblabíró-korban. Barátaink tehát pénzbe kerülnek, ezzel szemben mit kapunk tőlük cserébe? Ha mást nem, csak hűséget, ha semmit, csak azt, hogy ragaszkodnak hozzánk, — máris többet adnak nekünk, mint mi nekik. A barátság igazi ára azonban (már tudniillik részünkről), túl ez anyagias gondolkozáson, egészen másban nyilvánul meg. Jóval több is annál, amit a pénz jelent: meg kell ismerkednünk a kutyák világával, — cserébe az ő hűségükért, ragaszkodásukért s minden másért, amit tőlük kapunk. Az ő világuk kettős: tárgyi-világ és lelki-világ. Tárgyi világuk nagyon szűk és meglehetősen szerény. Hiányzik belőle pompa, fényűzés. Egy sarok, ahol meghúzódhatnak, egy küszöb, melyre lehajthatják a fejüket és enni, inni éppen csak annyi, hogy éhen, szomjan ne vesszenek. (Nincs válogatós kutya. Csak olyan kutya van, melyet válogatásra nevelnek!) Minden más, ami tárgyi vonatkozásban történik velük, körülöttük: a mi világunkból való. Ezeket nem kívánták, belecsöppentek, hozzászoktattuk őket. Sajnos, a belecsöppenés és a hozzászoktatás ki is vetkőztette a kutyákat igazi egyéniségükből. A sok jóban, a tejbe-vajba fürösztésben elpuhultak és nem hinném, hogy szívből hálásak érte.  Kérdezzük csak meg a kutyánkat: ragaszkodik-e a túlzott testkultúrához? Ragaszkodik-e a sok nyíró- és vágószerszámhoz, a fésűhöz, a keféhez, a fürdőhöz, a szappanhoz? Nem is kell kérdezni, megnyilatkozik magától. Minden erejével, ösztönös energiával tiltakozik a testét fenyegető külső beavatkozások ellen. Üvölt, vonyít, rúg-kapál, sőt — irgalom árva lelkének — harap! Igaz, minderre rá lehet őket szoktatni, a szelídebb természetűeket hamarabb, a konokabbakat több türelemmel. Ez esetben is legfeljebb tűrik, alázatos megadással viselik sorsukat. Egyetlen idegszáluk sem kívánja az ilyen »fényűzést«. De okosak, tisztában vannak azzal, mért kell őket tisztába tenni. Tudják, hogy kétlábú barátaik kedvéért. Tudják, hogy ápolásuk, gondozásuk szükséges, de elsősorban az ember érdekében. Igen, az önző és hiú emberek érdekében, hogy azok könnyebben elviselhessék az együttélést. A kutya ketrecbe zárt oroszlán, a legparányibb öleb is! Viszont tagadhatatlan, hogy önként záratta be magát az ember barátságának, az emberi kultúrának ketrecébe. Ebben a ketrecben azt becsüli meg igazán, ami az ő tárgyi világához tartozik. Nem szabad rossznéven venni, ha a kutya előtt nincs tekintélye a drága szőnyegnek. Mit jelent az ő szempontjából, hogy a szőnyeg becses és komoly érték? Semmit. Éppen azért csak a maga módján tiszteli, legfeljebb jóindulatúan leszokik erről a kétes értékű tisztelet-nyilvánításról. Az se túlságos nagy öröm számunkra, mikor a kutya a bútort, a cipőt, a papucsot pusztítja, harapdálja. Mégse szabad rossznéven venni ilyesfajta szórakozását. Mindez szintén nem az ő tárgyi világához tartozik. Szőnyeg, bútor, cipő, papucs az ő szempontjából csupa haszontalan lim-lom, nincs rá szüksége, nem kívánja, nem értékeli, legfeljebb játékos szenvedélyét szolgálja s ha kölyök-korában mást kap (például labdát, golyót, gumicsontot), hogy e szenvedélyét kitombolhassa: nagylelkűen megkegyelmez a mi tárgyi világunkhoz tartozó holminak. Poszka, amikor felkerült hozzám a Tisza mellől, néha rászabadult a lakásra. Rászabadult a szőnyegre, a bútorra, a cipőre, a papucsra, vendéghölgyek krokodilbőr-táskájára és vendégurak kalucsnijára. Honnan tudhatta volna, hogy ez a sokféle és az ő szemében jelentéktelen, hasznavehetetlen, értéktelen valami, az ember megbecsülésében áll? Sehonnan. Meg kellett neki magyarázni. Addig pedig, amíg egy tanyai, tiszamenti terelőpuli mindezt megtanulja, tenger víz folyik le a Dunán! S mialatt a Duna vize folyt, folydogált, Poszka elpusztított egy kis vagyont, íme a leltár: Két karosszék szalmafonata az előszobában: 56 pengő Négyszögű asztal (diófa, neobarok) lábai: 22 pengő Jordesz imaszőnyeg, piros alap, XVII. századból (kopott): 400 pengő Szent püspök könyvvel, aranyozott fa-szobor (német, 1500 körül): 120 pengő 1 férfikalap (saját, Habig.): 36 pengő 1 férfikalap (vendégé): — 1 pár női selyemharisnya (csekély gyári hibával): 6 pengő Állatorvos, mert beteg lett tőle: 10 pengő 1 pár kesztyű: 14 pengő 1 ruhakefe: 5 pengő Schams: Ofen (bőrkötésben): 60 pengő Egy fél női-papucs (az emeleten, ahol vendégségben volt): — Egy regényem kézirata (papiros-érték): 2 pengő Különféle: 150 pengő Összesen: 881 pengő Ez a »tartozik« oldal. De van »követel« is. Mennyit ér nekem Poszka barátsága? Nehéz pénzben kifejezni. Azt mindenesetre megköveteli tőlem, hogy lelkivilágát is kiismerjem. Ami nem olyan könnyű! A kutyák érzékenyek, igazságszeretők, haragtartók, nehezen felejtenek, ritkán bocsátanak meg. Egy-egy igazságtalan büntetés (az ő mértékükkel mérve igazságtalan!) örökre emlékezetükben marad. Igazságos büntetésért nem neheztelnek. Bűnösségük tudatában (mert érzik!), ha rossz fát tettek a tűzre, legszívesebben a föld alá bujnának szégyenükben. Miután a föld alá mégsem bujhatnak: ágy, szekrény, dívány alá sompolyognak, ott vezekelnek bánatosan. Poszka a fürdőkád mögé szokott vonulni, önkéntes számkivetésbe s amíg ki nem kapott, nem mer a szemembe nézni. Nincs az a nyúl, mely úgy tudna lapulni, lapítani a puskacső előtt, mint a bűnös kutya gazdája lábánál! Amellett önzők, követelőzők, de csak legelemibb, legszűkösebb igényeikkel kapcsolatban. Ők az igazi társaslények, nem mi! Az ember társaságát többre becsülik a saját fajtájukbelinél. (Igaz, ez fordítva is megtörténik.) Gőgösek, felfelé kapaszkodók. A személyzettel éppen szóbaállnak, mert érdekeik úgy kívánják, de szívből csak urukat és parancsolójukat szeretik. Odysseust évekig várta haza öreg, vak kutyája. (Átlagos életkoruk 12-15 esztendő, de vannak 25-50 éves kutya-Matuzsálemek is!) Már-már alig vánszorgott szegény pára, alig volt benne élet, mikor a trójai hős hosszú vándorlásából megérkezett. A vén kutya csak a viszontlátás pillanatát akarta megérni. Gazdájához simult, vakkantott egyet boldog örömében, a hős keze a fejéhez ért és a vedlett, kopott-bundás jószág megroggyant, csontvázteste csendesen elnyúlt a földön... Ez a kutyahűség. A kutyaszeretet.  Tudom Poszka, ilyenek vagytok mind. Tetszik neked a reneszánszkori globus a könyvespolc előtt? Ne tagadd, régen vásik rá a fogad. Parancsolj kérlek. Rágjad, rágicsáld, ha kedved tartja. E pillanatban nagyon meghatott vagyok. Nem kapsz ki érte... ŐSI ÖRÖKSÉG Poszkániak van egy furcsa tulajdonsága. Mielőtt lefekszik, hogy álomra hajtsa fejét, háromszor megfordul a saját tengelye körül. Hohó! — mondja a szíves olvasó — nem kell úgy dicsekedni Poszkával, az én kutyám se alszik el soha körforgás nélkül!... Persze, hogy nem. Ez a pörgettyűjáték minden kutya bolondos tulajdonsága. Ősi, öröklött sajátosság, a vadkutyáktól. A vadkutya a prérin élt. A préri hátát magas fű borította. Amikor a vadkutya aludni tért, legalább háromszor meg kellett fordulnia a saját tengelye körül, hogy a fűszálakat lehengerelje és puha fészekágyat vessen magának. Azóta a kutyák így fekszenek le aludni, mindenütt a világon. A szikes Hortobágyon, ahol árva fűszál sincsen, éppenúgy, mint a párnájukon, pokrócukon, óljukban vagy kosarukban, ahol szintén nem igen nő fű, hogy lehengerelhetnék. Ilyen ősi kutyaörökség álombeli ugatásuk is. Lehet, hogy a kutya álmodik, sőt álmában beszél, azaz ugat. Ezt sokan mondják, de én nem hiszem. Az álombeli ugatás a néhai vadkutyák jelzőszolgálatának öröklése. A préri, a sivatag, a végtelen pusztaság kutyafalkái álmukban is összeköttetést tartottak egymással, hogy készek legyenek a kölcsönös segítségre a közös ellenséggel szemben. Aludtak a falkák, de az ugatás jelezte a szomszédoknak, hogy jelen vannak. Főleg éjszaka voltak kitéve támadásoknak, veszedelmeknek. Azért olyan éberek álmukban. Ugyebár a kedves olvasó kutyája a hatodik határból is megérzi a látogatót? Arról nem is szólva, hogy a kedves olvasó még be sem fordul az utcasarkon s kutyája fenn, a bérpalota negyedik emeletén már jelzi a jövetelét. Az autó még az Operánál van, de a kutya a városligeti lakásban már morog, vakkant örömében. Igazán csak árnyalati különbség és az olvasók előadási készségének kérdése, hogy melyik kutya milyen éber. Mi ezen csodálkozunk, meglepődünk, úgy mesélünk és beszélünk róla, mint valami rendkívüliségről, a kutyák pedig természetesnek tartják. Nem kötelességből éberek s ez legfeljebb szépséghiba. Éberek, mert ez a prérin, a vadonban létkérdésük volt. Mi egyszerűen felismertük hasznos tulajdonságukat és kihasználjuk a magunk javára. Manapság ugyanis, saját érdekükben, semmi szükségük az éberségre. Ősi örökségük, kinevelhetetlen neveletlenségük a folytonos szaglászás, szimatolás is, — melyet rendszerint egyéb szükségszerű teendő követ — minden sarokkőnél, minden lámpaoszlop tövében. Ennek is megvan a magyarázata. Megint visszamegyünk a prérire, ahol nem voltak utak, útjelzőtáblák, nem volt térkép, nem volt Baedecker, s nem volt rendőr, aki felvilágosítást ad, útbaigazít. A vadkutyafalkák itt a végtelen pusztaságon csak egy-egy kődarab, fatörzs, lerágott, málladozó csontváz egyéni megjelölésével jelezhették az utat a tanyájukra való visszatéréshez, vagy az utánukjövőknek. A köznyelv ösztönösen megtalálta a tréfás kifejezést erre a különös térképezésre. A köznyelv azt mondja, hogy a kutya „leadja a névjegyét”. A névjegy felszáradhat, elpárologhat, olvashatatlan lesz, de illata könyörtelenül ottmarad. Nem ok nélkül időálló ez az illat, nem ok nélkül gyűlnek a névjegyek sarokköveknél, fatörzseken, kapualjakban és lámpaoszlopok tövében. Ezek az ő örökmécseseik, ezekben sosem szabad elaludni a lángnak, illetve elszállni az illatnak, míg a világ világ és a kutya kutya marad. [7. kép] Képaláírás: Szeret a gazdám: csupa derű, mosoly az élet... [8. kép] Képaláírás: Egy büszke spanyol S vajjon a csontot, szalonnabőrt, kenyérhéjat, ételmaradékot mért ássák el, mért kaparják be a földbe, ha jóllaktak? Vadkutyaőseiktől maradt rájuk ez a tulajdonság is. A vadkutyaősapák és ősanyák elé senkise rakta oda az ételt, gyere ide kiskutyám, egyél szépen édes, jó kutyám, nézd, milyen finom tejecske, nézd, milyen puha csontocska... Nem bizony!... A vadkutya sorsa egyszer hopp, máskor kopp volt az ő végtelen birodalmában. Éppen azért ásta el a felesleget. Tartalékolt a rosszabb időkre. A kényszerűség, a szükség vitte rá. Se Poszkának, se a kedves olvasó kutyájának nincs szüksége — hála Istennek — a tartalékolásra. És mégis! Mégis! Ott rothad minden a földalatti kamrában, de ők csak kaparnak, ásnak, tartalékolnak rendületlenül... ARANYKÖNYV Nekik is van aranykönyvük. Kutyaneveket is írtak fel aranybetűkkel — kutyakönyvekbe. Vajjon tudnak erről az érdekeltek? Nem valószínű. Bár tavaly, mikor Poszkának kölykei voltak, megfigyeltem, hogy esténkint altatómesét duruzsol a fülükbe. (Az is lehet, hogy csak a fülüket mosta!) Lehetséges, hogy a híres kutyák híres esetei alomról-alomra szállnak, a szomorú csak az, hogy ezek a nevezetes esetek kivétel nélkül nevezetes emberek kutyáival történtek. Olyan színezete van az aranykönyv lapjainak, mintha az ember fémjelezné. Szürke, hétköznapi halandó kutyájáról hivatalosan nem jegyeztek fel semmit. Ez nem igazság, mert a kutyák így másodrendű szereplőknek tűnnek, arról nem is szólva, hogy kinek-kinek szemében a saját kutyája a legkülönb. Minden cigány a maga lovát, minden ember a saját kutyáját dicséri. Ha elmondok Poszkáról egy történetet, okvetlenül akad valaki a társaságban, aki így folytatja: „Ez semmi! Az én Marcim tegnap...« Vigasztaló, hogy ami Marcival történt, azt Csöpi szárnyalja túl, viszont Csöpi esete is elbújhat Whisky kalandjai mellett. És így tovább. Mindez, sajnos, nem kerül Aranykönyvbe. Legfeljebb a primadonnák kutyáját, népszerűsíti a színházi sajtó. Egyébként a kutyák Aranykönyvének feljegyzései többnyire a hűséget példázzák. A kereszteslovag kutyája A hercegi kereszteslovag magával vitte sárga doggját a Szent sírhoz. A lovag hősi halált halt egy ütközetben, társai eltemették. Kutyája aztán hazakerült a fejedelmi várkastélyba, ahol az özvegyen maradt úrnő s az egész udvartartás állandóan kedvében járt. El akarták vele feledtetni a halott gazdát. De a dogg mindig csak szomorkodott, majd egy szép napon eltűnt a várból. Évek múlva hozták hírül a Szentföldről visszatért vitézek, hogy ott látták a herceg sírja mellett. Hogyan jutott el a világ egyik részéből a másikba, szárazföldeken és tengereken át: legendás titok. (Bizonyára csatlakozott újabb hadbavonuló csoporthoz.) Nagy Frigyes agarai Ellenőrizhetetlen, lehet, hogy csak az utókor adta Nagy Frigyes szájába ezeket a szavakat: „Az ember jellemét legjobban arról lehet megítélni, ahogy a kutyával bánik”. Mindegy, hogy a király csakugyan mondta ezt, vagy sem. Az olvasó, aki a kutyát szereti, helyeslőn bólint: „Igaza van!” És ez a fontos. Nagy Frigyes a kutyával való bánásmód alapján megítélve is rendkívüli jellem volt. Olasz agarai állandóan körülötte éltek, a fejedelmi kastélyban és a csaták golyózáporában. Ha ő selyemágyban hált, az agaraknak is selyempárna jutott. Ha tábori szalmazsákon aludt: az agaraknak is szalmát vetettek fekhelyül. Az udvartartás tréfásan „Monsieur”-nek és „Mademoiselle”-nek nevezte a két agarat. A király kedvence „Biche” volt, a „Mademoiselle“. Egy ütközetben Nagy Frigyes a legelső vonalban lovagolt. Mellette loholt a hűséges „Biche”. Hirtelen porfelhő szállt fel előttük. Egyenruhák, fegyverek; csillogtak. Magyar huszárok csapata közeledett. A király a túlerő elől egy híd alá ugratott, mely kiszáradt patakmedret ívelt át. „Biche” mindenütt a nyomában. Félő volt, hogy a kutya ugatásával elárulja a rejtekhelyet. De nem! „Biche” tudta a kötelességét. Némán lapult meg a fedezékben, amíg a huszárlovak patkói el nem csattogtak a távolban. A Soor-melletti ütközetben „Biche” osztrák hadifogságba került. Nagy Frigyes hosszas tárgyalások után kiváltotta. Amikor kimúlt, a király Sanssouciban földeltette el, a parkban. Síremléket is kapott, ezzel a felírással: „Elmúlása eszembe juttatja barátaimat, akik már nem élnek. Hasztalan csúfolnak, hogy egy kutya elvesztése ennyire lesujtott: a derék állat hűségével nagyon beférkőzött szívembe.” Nagy Frigyes egyik utolsó kívánsága az volt, hogy temessék legjobb barátai, az agarak mellé. Ha nem lett volna király, óhaja bizonyára teljesül. De királynak lenni áldozatokkal jár, a halál után is. Mária Antoinette ölebe Az Aranykönyvben ez a neve: „Le chien de la Reine.” Majdnem két esztendőn át a börtönajtó előtt kuporgott, fájdalmasan nyöszörögve. Hallotta odabenn úrnője lépteit s ez szomorúan boldoggá tette. Olykor láthatta is egy-egy pillanatra a királynét. Ilyenkor hangos csaholása felverte a kongó folyosó kísérteties csendjét. A börtönőrök haragudtak rá. Durván rugdalták, bántalmazták. A selyemszőrű ölebecskét fegyver ölte meg. Az egyik börtönőr puskatussal verte agyon... Vajjon milyen sorsra jutott volna, ha nem királynéval, hanem egy pórnővel barátkozik? Stuart Mária kedvence „Szeretve mind a vérpadig” — így is mondhatnám, ha kedvelném a régies nyelvezetet. Stuart Mária kedvence megosztotta úrnőjével a rabság keserveit. A vesztőhelyen a halálos ítélet végrehajtásakor azonban eltűnt mellőle. Legalább is nem látta senki. A hóhér sem, az ítéletvégrehajtók sem. Mikor aztán Stuart Mária feje elvált a törzstől, abban a szörnyű pillanatban a kutya hirtelen előbukkant. Kiderült, hogy úrnője öltözékének dús leplei alatt lapult meg. Megjelent, lekuporodott a fej és a törzs közé a friss vértócsában és keservesen vonítani kezdett. Kőzápor zúdult feléje. Úgy kergették el. Bismarck és Tyras A kancellár doggja gazdája népszerűségében sütkérezett. Éjjel-nappal ott volt ura melett. Bismarck egyszer ezt mondta róla: „Ha Tyras a közelemben van, biztonságosabban érzem magam, mint az egész berlini titkos-policáj védelmében.” Mikor Tyras kimúlt, császárja új kutyával ajándékozta meg a kancellárt születésnapjára. Bismarcknak nem tetszett az új kutya, pedig egy híres ázsiai tenyészetből került Németországba. Azt írja róla, hogy derék komornyikja: Pinnow is könnyes arccal gondolt vissza Tyrasra és a dogg utódját azonnal el akarta ajándékozni. A kancellár egyenesen „rossz óment” látott az ázsiai kutya külsejében. „Balsejtelmeim, sajnos, valóra váltak” — említette később feljegyzéseiben. [9. kép] Képaláírás: Kutyakiállítások büszke győztese [10. kép] Képaláírás: Minden rendes hosszúszőrű tacskó ilyen bundát visel Schopenhauer kutyabarátja A nagy filozófus nem szerette az embert, és imádta az állatot. Barna pudliját becézte, kényeztette. Filozofikusan gondolkozott akkor is, mikor kutyabarátjának az „Atma” nevet adta. Atma ugyanis hindu nyelven azt jelenti: lélek. (Gandhi, a Mahatma: a nagy lélek!) Ha valaki a kutyájával dicsekszik, (ki nem dicsekszik a kutyájával?) elsősorban azt mondja róla, hogy „lelke van”. Ha a dicsekvést nem akarják elhinni, nyugodtan hivatkozhat Schopenhauerre. Atma bármennyire szerette is gazdáját, néha mégsem viselkedett jól. Schopenhauer ilyenkor hargudott rá és haragjában szidta, gúnyolta. A legnagyobb sértés, mellyel kutyáját illette, az volt, hogy mélységes megvetéssel így szólt hozzá: Te... te ember!... (Könnyű Schopenhauernek. Minden túlzására az a mentsége, hogy filozófus volt!) Wagner Richard égi mérlege Egy kezdő, kigúnyolt muzsikus feleségével, hangjegyeivel, sikertelenségével, kevés pénzzel és Robber nevű újfundlandi kutyájával Párizsba érkezett. Ott híres ember lett és elindult a halhatatlanság felé. Wagner Richard szerette az állatokat és nagyon szerette Robbert. Ha partitúráin dolgozott, Robber a lába előtt feküdt. (Pedig a legtöbb kutya nem szereti a muzsikát. Poszkát például zenével ki lehetne kergetni a világból!) Wagner egyszer ezt írja: „Nem tudom, hogy amikor az égben megcsinálják az én földi munkám mérlegét, mit írnak majd inkább a javamra: Parsifalt, vagy azt, hogy három kölyökkutyát megmentettem az éhenpusztulástól.” (Hiszek az égi mérlegben. A kutyát is szeretem. De Isten látja lelkemet, ebben a megnyilatkozásban inkább Wagner keserűségét látom, mint az állatok iránt táplált barátságának megnyilatkozását.) Lord Byron búcsúztatója A költő versben búcsúztatta el Boatswain nevű újfundlandiját, mikor az ötéves korában kimúlt. Kertjében földeltette el és síremlékére szép szavakat vésetett. Ezek a hízelgő, magasztaló szavak az emberi nagyságot, kiválóságot is hirdethetnék, de Lord Byron szerint méltóbbak egy kutyához. Azért a sírvers mégsem az újfundlandi halhatatlanságát jelenti, hanem gazdájáét, a költőét. MELYIKET VÁLLASSZAM, MELYIKET SZERESSEM? Kiskutyák, nagykutyák általában három családhoz tartoznak. Több mint százféle-fajta szaladgál belőlük a világon, de mindannyian a három nagy nemzetség egyenes vagy oldalági leszármazottai: vadászkutyák, pásztor-, azaz őrzőkutyák, továbbá házikutyák, másszóval (csúnya szó!) luxusebek. Persze, a vadászkutya is őrzi a házat, a pásztorkutya is megfogja a nyulat, a luxuskutya is vakkant, csahol idegen ember, állat közeledésére, de az osztályozás ellen nincs fellebbezés, hiába is ugatná a maga különvéleményét kiskutya, nagykutya ... Százfajta kutya csábít, csalogat hát, amikor az ember elhatározza, hogy maga mellé fogad egyet. A kérdés az: melyiket válassza, melyiket szeresse? A legilletékesebb nyilatkozik erről, pártatlanul, elfogulatlanul, Poszka, az én pulim. Ezt mondja: — Mindenki saját otthonának körülményeit mérlegelje, mielőtt együtt akar élni velünk. Nézzük az én esetemet, vegyük a pásztorkutyák, házőrzőkutyák, sőt rokonaink, a vadászkutyák esetét. Egész életünk csupa áldozat, amióta elkerültünk az őshazából, a prériről. Földrészek helyett országot kaptunk, aztán ország helyett pusztát, majd puszta helyett kertet, udvart, de ennél tovább nem mehetünk! Állandóan csökkentettük területi igényeinket a béke, a barátság kedvéért. Igaz: saját érdekünkben lettünk egyre szerényebbek. Lépten-nyomon szűkült körülöttünk a látóhatár és most — sajnos — ott tartunk, hogy már csak a Lichthof következhet. — Lichthof!? Poszka, hol tanultad ezt a szót? Szégyenkezve húzta be a farkát: — Van egy ismerősöm. Házmester-kutya. Attól hallottam... Majd igazsága tudatában élénken, szinte szemrehányón folytatta: — Csak rátok jellemző és szégyenteljes, hogy egy terelőpulinak ilyesfajta fogalmakkal kell megismerkedni. Én a tanyavilágban csak azt tudtam, hogy van világos pej-ló, meg fátyol-fakó, meg csillagos-kesely... Azt tudtam, hogy van galambszőrű, cirmosszőrű, vörnyeges marha, vagy lábállás szerint: csajkos, papucsos... Esetleg szarvállás szerint: csákó, pörge, búbos, zsákbabúvó, hérgas, karikabúga... Azt tudtam, hogy van vasvarjú, fülesbagó, serege, harkán, szőri szarka... Azt tudtam, hogy van szarkaláb, cickafarok, sárkerep, tisztesfű, bodorka és vedóc... Azt tudtam, ha a szél fú, akkor az fölszél vagy alszél, nyárnyugati szél vagy az anyjáról fúvó szél... Mindez illett hozzám, terelőpulihoz... A Lichthof nem illik. A Lichthofban magamfajta kutya elpusztul... — De hiszen neked van udvarod. Mi földszinten lakunk. Nincs is Lichthof a házban... — Nem célzáskép mondtam. És nem magamról beszélek. Általában... Nagyvárosi ember, ha nincs udvara, kertje, válogasson a luxuskutyák között... Annyi kedves, okos, szép öleb van a világon, a modern tenyésztés olyan nagyszerű fajtákat nevel, hogy nem kell komondort, kuvaszt, pulit, juhászkutyát, házőrzőkutyát az ötödik emeleten tartani... — Bölcsen beszélsz, Poszka! — Persze vadászkutyánál megengedhető. A vadászkutya kitombolja magát, mikor a hivatását ellátja... — Hivatás? — Bocsánat. Nem jól mondtam? Hivatalt kellett volna mondani... Hiába, mi, pulik, örökre falusi kislányok maradunk Pesten... — Nana. Nem vagy már éppen kislány. Négy gyönyörű kölyköt hoztál a világra... Fel is nevelted őket becsülettel... Büszkén ragyog a szeme: — Beszéljünk inkább róluk. A pesti embereket úgyse fogjuk meggyőzni soha, hogy pásztorkutya, juhászkutya, házőrzőkutya nem való összkomfortos lakásketrecbe. Legfeljebb a saját kárán tanulja meg... — Igazad van... Beszélgessünk a gyerekekről... BEIRATÁS A NEVELŐBE Poszka kölykei négyhónaposak voltak, mikor tetőtől-talpig végignyalogatta, azaz megfürdette őket és a család ünnepélyesen elém állt. A gyerekek nagyon izgatottak voltak, a mamájuk szintén. Félszemmel Marcijára pislogott (egyetlen fiú a négyes ikrek között!), akinek nem tetszett az egész kutyakomédia és mindenáron meg akart lógni az együttesből. — Itt vagyunk — jelezte Poszka — elhoztam hozzád a csemetéket, hogy beiratkozzanak a nevelőiskolába... Az én tudományom immár véget ért. Mindent elkövettem érdekükben, ami kutyailag elkövethető.... Apjuk, az a gonosz, lelketlen fráter, nem törődik velük... Feléjük se néz... Hidd el, nem is az fáj, hogy most biztosan más kutyák után szaladgál, ez a mi világunkban nem olyan rettenetes, mint a tietekben... — Ami ezt illeti: mi is haladunk a korral... Igyekszünk tanulni tőletek... — Szóval nem a féltékenység beszél belőlem. De az, hogy nem is érdeklődik utánuk — egyenesen komiszság!... — Bele kell nyugodnod... Egyébként eleinte te sem viselkedtél kifogástalanul, mint fiatal anya. Emlékezz vissza: pár órásak voltak csak az ikrek s te már utánam szöktél a Bástyára. A sétád kedvéért otthagytad őket a kosárban... — Igaz. De az a mentségem, hogy tapasztalatlan Voltam. Esküszöm neked: nem tudtam mi történt velem... Négy kis meleg szőrcsomó, esetlen, idétlen, nyávogó, nyivákoló valami, ahogy vakon bámultak a világba, mindenhez hasonlítottak, csak kutyához nem... Hirtelen az ikrekre nézett: — Nagyon csúfak voltatok, édeseim! Sose hittem volna, hogy kinyílik a szemetek, lábatok nő, ugatni fogtok! Aztán ismét felém fordult: — Mikor ráeszméltem, hogy ezek az én kölykeim, egyszerre megváltozott körülöttem a világ. Csak értük éltem. Védtem őket, mint egy anyatigris. Minden ismerősödet, a legjobb barátaidat megharaptam, ha látogatóban voltak és simogatni akarták a gyerekeket... Csak te nyúlhattál hozzájuk. Neked azt is megengedtem, hogy játsszál velük... Az emlékezés e meghatott pillanatában a három puli-kisasszony és Marci ifiúr csokoládét kapott tőlem. Ebből egy kis baj lett. Marci előbb szempillantás alatt lenyelte a magáét, aztán a hölgyekét akarta bekapni. Egyszerre szóltunk rá Poszkával. Én: Szemtelen! Falánk! Ő: Vau! Vau! Poszka gyengéden bele is harapott torkos csemetéje nyakába, az viszont mamája farkába akaszkodott, s a három kisasszony — csodálatosan — Marci pártjára állt a közelharcban. Olyan ugatás, vonítás, hempergőzés, birkózás kerekedett, hogy a gazdasszonyom rémülten szaladt be a szobába. Ketten aztán nagynehezen kiszabadítottuk Poszkát a veszedelemből. A szőnyegen az önfeláldozó anya subájának kiszakított szőrcsomói jelezték a csata végét. Gazdasszonyom sírvaf akadt: — Egyszer megölik, az lesz a vége. Már alig van farka, mind lerágták. A háta csupa sebhely. Úgy kopasztják, mint a csirkét!... És a szamár nem védekezik. Hagyja magát! Amíg az ikrek kicsik voltak, Poszka valóban némán tűrte, hogy marcangolják őt. Most se igen haragudott, inkább büszke volt a neveletlenek harciasságára. Maga köré terelte a rosszcsontokat, úgy ült közöttük, mint egy kotlós: — Arra kérlek — rimánkodott — vedd őket jóakarattú pártfogásodba. Én egy kicsit későn iratkoztam be hozzád, tanyai iskolában tanultam az ábécét, de ezek a fővárosban születtek, úri életre születtek, legalább ők legyenek boldogok az életben. — Te boldogtalan vagy, Poszka? — Nem. Csak néha visszavágyom a Tisza mellé... Ezek nem ismerik a Tiszát. Most négyhónaposak. A legjobb kor, hogy el lehessen kezdeni a nevelésüket és jó eredményt tudjál elérni. Légy hozzájuk szigorú, de igazságos. Ha szükség lesz rá, nem bánom, vedd elő a tanítóbácsi nádpálcáját, vagy küldd őket a sarokba... Mégis... Szabad tanácsot adni? Azt hiszem, jó szóval, szép szóval, barátsággal, türelemmel sokkal többre mégy! [11. kép] Képaláírás: Jaj de álmos vagyok... [12. kép] Képaláírás: Jár a kutya, jár... — Rendben van — mondtam. — Most pedig tartsuk meg a felvételi vizsgát. Lássuk, értik-e már a nevüket. Ez az első. Amíg nem értik, el sem szabad kezdeni az általános nevelést. Sorra szólítom az ikreket: — Kislány! Zsuzsi! Panna! Marci! Mondanom sem kell, hogy a fiatalúr volt a legértelmesebb. Rossz, komisz, vásott csirkefogó ez a Marci gyerek, de több sütnivalója van, mint három nővérének együttvéve. Ma már kétesztendős. Aránylag elég fiatalon sikerült nevet szereznie. Itt a Várban úgy hívják: a Bástyasétány réme. A HAMLETI KÉRDÉS A hamleti kérdés: lenni, vagy nem lenni, a kutyák szobatisztaságára vonatkozik. Nincs mit töprengeni, tépelődni: lenni! A kutyának szobatisztának kell lenni! Édes anyanyelvünket egy kicsit megcsúfolja a szó: szobatiszta. Hiába minden! A közhasználatban annyira elterjedt, hogy a nem szobatiszta kutyák jellemzésére megszületett a tréfás elnevezés: utcatiszta. Egyiket se szeretem. Egyik sem helyes, egyik se magyar. Anélkül, hogy a nyelvújítók babéraira pályáznék, mégis azt ajánlom, hogy amikor a kutyához szólunk, beszéljünk magyarul. »Leülni!« helyett »Ülj le!« »Idejönni!« helyett »Gyere ide!« Leggyakrabban már a kutyák elnevezésével is baj van. Ismerek egy komondort, Lord-nak hívják. Ismerek egy skót terriert, az meg szegény szerencsétlen: Maros! Mind a kettő úgy hangzik, mintha gúnynév volna. Az ilyen gúny visszaüt. Nem a kutyát, hanem a gazdáját csúfolja ki. Az sem a kutya szégyene, ha szófogadatlan, neveletlen, rakoncátlan és a hamleti kérdést egyoldalúan oldja meg. Már tudniillik, ahogy neki kényelmesebb. Szó sincs róla, a feladat nem olyan egyszerű. Ahhoz, hogy a kutyánk szobatiszta legyen, elsősorban arra van szükség, hogy bebizonyítsa »szobapiszkos« készségét. Szerencsére erre nem kell nevelni. Ezt a hajlamát magával hozza a világra. Igy születik. Na már most, megtörtént a baj. Kisebb baj, nagyobb baj, esetleg a kettő egyszerre, hiszen a baj sosem jár egyedül! Akkor aztán kezdődhet az első lecke, mondjuk gyakorlati oktatás. Alig vártam ezt a nagyszerű pillanatot. Poszka kölykeit állandóan behoztam a szobába. Játszottam velük, mulattunk, szórakoztunk. Igy ment két napig, három napig. Vártam az első bajt, de a baj nem jött. Legalább is amikor én vártam: nem! Ugratnak, bosszantani akarnak a kölykök mérgelődtem magamban. Végül már könyörögtem nekik: — Édeseim, kedveseim, aranyos kis kutyáim: zúdítsátok már a parkettre azt a bajt! Vagy nem tetszik a parkett? Itt ez a gyönyörű szőnyeg, szép selymes, ragyogó tiszta és ha tudnátok milyen drága volt! Ha sejtenétek milyen keservesen kerestem meg az árát, igazán nem takarékoskodnátok! Csak egy ici-picit mocskoljátok be a kedvemért! Csak annyit, mint a harmat a virágon, mint a rózsavíz! Hiába volt minden. Nem használt a kérés, a rimánkodás. Aztán nagyon dühös lettem és ráförmedtem Marcira: — Gyerünk azzal a kisdologgal! De azonnal!  Megijedt és — megtörtént a baj. Hála Istennek! Végre! Örömömben össze-vissza csókoltam és majdnem megfeledkeztem arról, hogy nevelni akarom őket. Összeszedtem az ikreket (elég üggyel-bajjal járt!) és fekete orrocskáikat gyengéden odakoppintottam a tócsába. Akkora volt csak, mint Európa a földgömbön, de hát Istenem — kezdetnek ez is elég. Az orruk nedves lett (az enyém is!), prüszköltek (én is!), s közben kenetteljes hangon, kissé nagyképűen magyaráztam: — Látjátok, ezt nem szabad! Ezt többet ne csináljátok. Ha mégegyszer előfordul, nem jöhettek be játszani a szobába! Felnyaláboltam őket és a következő pillanatban már kívül voltak az ajtón. Az első leckétől kezdve nem kellett többé könyörögni, hogy tiszteljék meg a szőnyegemet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ettől a pillanattól kezdve csőstől zúdultak a bajok a szőnyegre, a parkettre, a díványra. Amerre néztem, az egész lakásban mindenütt baj volt. Napokig nem engedtem be a jómadarakat, de mi történt? Poszka felcsapott fiahordónak, s személyesen hozta elém gyermekeit. Megértettem az aggódó anyát. Türelem! Kitartás! Folytatni kell a leckét! Folytattam. Többnyire szép szóval, gyengéd orrkoppintással, néha testi fenyítéssel, de minden alkalommal szigorúan kitettem őket az ajtó elé. Hogy el ne felejtsem, időközben megismerkedtek az udvarral, az utcával, sőt a Bástyasétánnyal is. Ha a pillanat úgy kívánta az udvaron, az utcán és a Bástyasétányon intézték el dolgaikat. Ezért nem szóltam rájuk, nem kaptak ki, sőt meg is dicsértem őket! Kezdtek rájönni, hogy miről van szó.  Aztán öt-hat hét múlva megtörtént a döntő fordulat. Észrevettem, hogy Marci éppen merényletre készülődik a szőnyeg ellen. Hirtelen felkaptam és kiraktam az udvarra. Útközben jutott néhány csepp a ruhámnak, a cipőmnek, sőt az előszobának is, de mi volt ez a lényeghez képest? Egy csepp a tengerben! És a tenger már az udvarnak jutott! Marcit megjutalmaztam. Nővérkéi csak nézték a jelenetet, nem voltak sem cselekvő, sem szenvedő szereplői az esetnek, nem is kaptak csokoládét. Láttam, hogy összebújnak, összesúgnak a hátam mögött. Poszka is bólogat vidám farkcsóválgatással. Kétségtelen, hogy Marci felvilágosította testvéreit. Azért még nem volt minden rendben! A három kutyakisasszony ravaszul próbára tett. Személyesen akartak meggyőződni arról, kapnak-e csokoládét, ha a szobában csak rámijesztenek és az udvarnak engedik át a tengert? Nem fukarkodtam. Később igen. A jutalom elmaradt. S mégsem volt baj. Reggeli és esti séták alatt szépen elvégeztek mindent, házon kívül. Ahol a baj — nem baj. Hathónapos korukban kiállítottam számukra az első bizonyítványt. Szobatisztaság: jeles. Azt hiszem én büszkébb voltam mint ők! KUTYAKONYHA, KUTYAÉTLAP Hányszor hallottam ezt a párbeszédet: — Milyen volt az étel? — Kutyának való, barátom! Meggyőződésem, hogy azoknak, akik olyan gyakran és olyan könnyedén mondják ki ezt az ítéletet, fogalmuk sincs arról, milyen étel való a kutyáknak. »Kutyának való« a társadalom nyelvén rosszat, komiszat, ehetetlent jelent. Már pedig a kutya a jó, ízes, tápláló és tiszta eledelt szereti. Azt is kell neki adni. »Kutyának való« ételt ne adjon senki a kutyájának, mert beteg lesz tőle. Természetesen megbetegedhet nem kutyának való eledeltől is, például ha csupa jóakaratból, szeretetből agyontömik. A kutya étrendjének első szabálya ugyanaz, mint a miénk: Élj mértékletesen! Sajnos, az ő táplálkozási kultúrájuk még nem tart ott, ahol az emberé. Bennünket, hogy mást ne mondjak, lépten-nyomon plakátok, röplapok, újságcikkek, könyvek figyelmeztetnek: Együnk gyümölcsöt! Az élet vitamin, a vitamin élet! A tej erő, egészség! Az alkohol öl, butít! Szeretem ezeket a gyengéd, anyáskodó intelmeket, bár soha nem fogadok szót egyiknek sem. Az az érzésem, mikor az utcai hirdetőoszlopokról hozzám szólnak, hogy van valaki, aki törődik velem. Ahogy ott állok árván, melegség támad a szívem körül. Azt sem bánom, hogy gyanúsan pénz-szaga van a gyümölcsplakátnak, s a tej mögött egy cigarettafüstös, piszkos iroda rosszképű kalmárának verejtékét látom. Javamat akarja a plakát. Ez a fontos. Mindennek pedig mi köze a kutyakonyhához és a kutyaétlaphoz? Megmondom. Egyszer eszembejutott, hogy ilyesfajta propagandával kellene irányítani a kutyák táplálkozását is. Akkoriban meg is fogalmaztam magamban a kutyakoszt rendjének tízparancsolatát: 1. A kutya húsevő, de a sok hústól elvadul. 2. Adj neki kevés húst, növényi eledellel keverve. Legjobb a borjú és birkafejcsont, kukoricaliszttel, árpa és zabdarával. Krumpli felesleges. 3. Ne tartsd a kutyát nyerskoszton. 4. Ha étvágya csökken: változtass az egyhangúságon. 5. Legcélszerűbb naponta kétszer etetni. Reggel és délben. Vagy reggel és délután. Este soha! (Főleg a szobatisztaság szempontjából.) 6. Külön étel- és ivóedényt a kutyádnak! Mind a kettő állandóan tiszta legyen. 7. Friss víz éjjel-nappal rendelkezésére álljon. 8. A te asztalod nem a kutyáé! 9. A kölyköknek adjunk tejet. Langyos tejet. Általában a kutyaeledel ne legyen se forró, se hideg. Mindig langyos legyen. 10. Beteg kutyának betegkosztot! Tervemet közöltem Poszkával is, aki helyeselte, sőt megtoldotta egy jó tanáccsal: — Vigyázz, hogy a plakátokat magasra ragasszák a hirdetőoszlopokon és hirdetőtáblákon. Mi általában nem tiszteljük a hirdetőoszlopok és táblák tövét. Nem szeretném, ha kénytelenek volnánk saját magunkat nevetségessé tenni... ÁPOLÁS, RUHÁZAT Egy hölgyismerősöm, aki azt állítja, illetve azt hiszi, hogy nemcsak szereti a kutyát, hanem ért is a kutyatartáshoz, nemrégen így dicsekedett: — Minden áldott nap fogkefével mosom Liu száját. Fogport, szájvizet használok az ápolásnál. Szegény Liu! Most már értem, mért vagy állandóan beteg. Agyonfogkeféznek! Poszka sose látott fogkefét, szájvizet, fogport, ellenben gyakran kap rágós, kemény eledelt és fogsora állandóan tisztán, hófehéren ragyog. Amit a kutyaápolásnál a természettől kapunk ajándékba, sose rontsuk el túlzásokkal mesterségesen. Sajnos, legtöbb esetben így történik. Nem vitatom, hogy az olyan kutyának, mely velünk él a lakásban, gondosabb, több ápolásra van szüksége, mint amennyit a természettől kap, amit ösztönösen maga végez el. De ez a több annál többet ér, minél kevesebb. Még világosabban: minél kevésbbé majmolja az ember testápolását. [13. kép] Képaláírás: Anyai büszkeség: Lurkó kivágja a magas »C«-t... [14. kép] Képaláírás: Kikefélve, megfésülve megyünk sétálni A hosszúszőrű kutyák nyáron levedlenek, télen a bundájuk megerősödik. Minek külön megnyírni, leberetválni, elcsúfítani őket? Egy pulitulajdonos büszkén magyarázta, milyen jót tett a kutyájával, amikor ollóval levagdosta fejéről a szép, fürtös szőrzetet. — Úgy sajnáltam szegényt. Alig látott. A sok szőr teljesen eltakarta a szemét! Meg volt sértve, amikor kinevettem. Koronájától fosztotta meg a kutyáját. És a puli koronája nem ékszer, nem felesleges cicoma, hanem természetes valami. Arravaló, hogy megvédje a szemét. Lát az attól kitűnően, nem kell félteni! Persze, a hosszúszőrű kutyák ápolása, gondozása, tisztántartása nagyon kényes. Különösen a fehéreké. A fehér- vagy világosbundásokkal van a legtöbb baj. És a legtöbb baj forrása, akármilyen furcsán hangzik, a sok fürösztés. Símaszőrű kutya még elbírja a fürdőt, bár én fürdetés-ellenes vagyok és csak gyógyfürdőt engedélyeznék a kutyáknak, állatorvosi rendeletre. Büszke vagyok rá, hogy Poszka soha életében nem fürdött, mégis mindig ragyog a szőre! Van keféje (amilyennel a ló sörényét kefélik), van fésűje (nyeles, fémfogas), másra nincs szüksége a mindennapi tisztálkodáshoz. Olykor persze bolhás, akkor a séta előtt beszórjuk rovarporral. Azért séta előtt, hogy kínzói az utcán ugrándozzanak szét bundájából a szélrózsa minden irányában. Havonta egyszer megmosakszik tojássárgájában. Öt-hat tojás sárgájával (de csak a sárgájával!) bekenjük hosszú szőrét, egy kis vizet adunk hozzá, amitől jó habos lesz. Aztán tiszta vízzel leöblítjük. Látni kell, hogy szereti ezt a tojássárga-kúrát! És látni kell azt a kutyát, melyet szappannal mosnak! Csípi a szemét, csípi a bőrét s minél dúsabb a szőrzete, annál nehezebben szárad meg, annál gyakrabban kap utána kiütést! Ha mindenáron fürdetni, mosdatni akarja valaki a kutyáját, csináljon neki szalmiákfürdőt. Olcsóbb a tojássárga-lemosásnál és éppen olyan jó. Félliter vízbe két evőkanál szalmiákszeszt kell önteni s a kutyát kefélés után az oldatba mártott ronggyal ledörzsölni. Aztán jöhet a száraz törlőruha, végül a fésű. Nem elég, ha a kutyát tartjuk tisztán, fekhelyét is naponta gondozni kell. Itt aztán ne sajnáljuk a forróvizet, a súrolókefét, a terpentines szeszt vagy a kámforos port. És „ágyneműjét”, akár párna, akár szalma, állandóan cserélgessük. Ölebek, szobakutyák kosarát illik jól kiszellőztetni a friss levegőn! Vannak, akik öltöztetik is a kutyájukat, mint a cirkuszi majmokat szokás. Láttam posztóból, lakkbőrből, horgolt és kötött anyagból szabott kutyaruhát. Egyik ellenszenvesebb, mint a másik. És a sárcipők! Erről jobb nem beszélni. Én se venném fel, hátmég a kutyám! A kutyát a természet öltözteti. Nyugodjunk bele. Aki a kutyáját öltözteti: kivetkőzti kutyaformájából. A MELEG ORR Bizony Poszka, azok nagyon szomorú napok voltak... Nem akartál velem játszani. Nem volt étvágyad. A farkadat behúztad a hasad alá. Megtapogattam az orrodat. Meleg volt. Forró! Tudtam, hogy lázas vagy, beteg vagy. Csak azt nem tudtam, mi bajod. Késő este jöttem haza és te nem üdvözöltél örvendezőn. Feltápászkodtál a pokrócodról, hozzámsimultál egy pillanatra, aztán visszavánszorogtál a fekhelyedre. Valósággal összerogytál. Nem álltál a lábadon.  Ott virrasztottam melletted. Ezt az éjszakát sose fogjuk elfelejteni, ugye?  Azaz nem tudom... Azt hiszem, te már régen elfelejtetted.  De én azóta is mindig megtapogatom az orrodat, reggel és este. Jaj, csak nem meleg?!  Szenvedtél, Poszka. Úgy szenvedtél, mint egy állat. A melled zihált. Szaporán, aprókat lihegtél. Néha felnyöszörögtél, sírtál. Igen, könnyes volt a szemed, mikor rámnéztél, segítségért könyörögve.  Olyan fájdalmas volt a tekinteted! Olyan tehetetlen voltál és tehetetlen voltam én is az éjszakában.  Most már bevallhatom, azt hittem, nem éred meg a reggelt. Főztem neked teát. Cserélgettem rajtad a hidegvizes törülközőket, saját törülközőimet áztattam be a fürdőkádba! Bocsáss meg, hogy csak arról beszélek, amit én csináltam, amit én éreztem. Te lázasan feküdtél, talán nem is voltál magadnál, már nem is nyöszörögtél s én a te kutyaszíved fölé hajoltam az én emberszívemmel. Úgy vizsgálta az egyik szív, vajjon ver-e még a másik?  Hajnalban fellármáztuk telefonhívással az állatorvost. A doktor bácsi rádnézett és fejcsóválva mondta:  — Szopornyica. Legokosabb, ha kivisszük az állatorvosi főiskolára.  Ott van a ti kórházatok, a ti szanatóriumotok.  Mire taxin kiértünk, a szemed már nem volt könnyes. Csúnya, fehér váladék ült a szemed sarkában. A fehérkabátos tanár bácsi, meg a tanársegéd bácsik nyomban megvizsgáltak, kezelés alá vettek.  — Meggyógyul? — kérdeztem tőlük remegő hangon.  — Talán! — ez volt a válasz. — Hurutos szopornyicája van!  Megmagyarázták, hogy a szopornyica a kutyák betegsége és nagyon veszedelmes. Másfélesztendős koráig a legtöbb kutya megkapja, ha a járványos bacillus megfertőzi. Viszont ha egyszer keresztülesett rajta, másodszor már ritkán lesz szopornyicás.  ... Aztán el kellett válnunk. Te ottmaradtái vasrácsos betegszobádban, még lelkére kötöttem az ápolónak, hogy nagyon vigyázzon rád és én bánatosan ballagtam, hazafelé.  Mindennap meglátogattalak. Volt úgy, hogy lemondtak rólad. Aztán jobban lettél, megismertél, élénken pislogtál rám tisztuló szemeddel.  — Egy hét múlva kigyógyul! — mondták.  Sajnos, visszaestél. (Ez gyakori a szopornyicánál.) A magas láz újra letört, mesterségesen tápláltak, csodák-csodája, hogy kibírtad!  — Nagyon súlyos lefolyású volt — jelentette ki a tanár bácsi a harmadik hét végén, mikor lesoványodva, lábbadozón hazaengedett.  Mert van könnyűlefolyású szopornyica is. Általában négyféle, — tudd meg — de erről nem akarok beszélni, nem is az én dolgom, hanem azoké, akik benneteket gyógyítanak. A mi dolgunk csak az, hogyha meleg az orrotok, gyorsan hívjuk a doktor bácsit, vagy vigyünk el hozzá titeket. Persze, egy giliszta miatt vagy hasmenéssel, vagy gyomorrontással még nem okvetlen szükséges. Ha felismerjük a bajt, a patikában kiadják az orvosságát. De bőrbetegséggel vagy sérüléssel már okosabb orvoshoz menni s a veszettség elleni oltást se szabad elmulasztani soha.  ... Ugy-e, milyen jó volt a kórházból visszajönni? Pár napig még orvosságot szedtél, aztán felhizlaltunk, újra megerősödtél és azóta nem voltál komolyan beteg.  Hohó! Várjunk csak! Voltak vidám, mulatságos napjaink is egy másik bajjal kapcsolatban.  Nem volt éppen betegség, de mi a csudának nevezzem? Kullancsokat szedtél fel egy kiránduláson.  A fejeden, különösen a szemed körül helyezkedtek el az átkozottak. Némelyik akkorára nőtt, mint egy mogyoró. És milyen mélyen befúrták magukat a bőröd alá! Szerencsére tudtuk, hogyan pusztítsuk el a felfuvalkodottakat. Olajat csepegtettünk rájuk. (Vigyázva, hogy a szemedet ne bántsa!) Ettől megrészegedtek, aztán egy csipesszel úgy szedtük ki sorra valamennyit, mint amikor a nők a szemöldöküket irtják. A csipeszt úgy is vettem a drogériában:  — Kérek egy szemöldökirtót!  (Csak Liu gazdájának el ne áruld. Tudod, akit kinevettünk a fogkefe miatt!)  ... Amióta aztán kiszedtem a kullancsaidat, igazán kutyabajod! MAGASISKOLA Az embernek az orra lóg, a kutyának a nyelve.  Az ember akkor lógatja az orrát, ha valami baja van, a kutya mindig lógatja a nyelvét, akár van baja, akár nincs. A kutya ugyanis így izzad, azaz miután nem izzad: így párolog el a verejtéke. Poszka kölykeinek tövig lógott a nyelve, mialatt nevelőiskolába jártak. A tudományt nem adják ingyen. Szenvedni, verejtékezni kell érte. Vannak kutyák, melyek már tudósnak születnek. A pulit például nem kell tanítani terelni. Úgy jön a világra, mint a terelés rendes, nyilvános egyetemi professzora. A vadászkutyák is nagy tudományos hajlammal, sőt készséggel pillantják meg a napvilágot. Tudásuk, tehetségük apai örökség. A vadászkutyák iskolája magasiskola. Csak tökéletesíteni kell magukat a szép és izgalmas pályán, mely a kutyapályák egyik legnemesebbje! De a legtöbb kutya meglehetősen analfabéta kölyökkorában. Nyolcnapos korában ugyan kinyílik a szeme, valójában mégse lát soha semmit, ha meg nem tanítják rá. Az a kérdés tehát, mire tanítsuk a kutyát? Nem szólítom Poszkát. Poszka ezen a téren elfogult. Csak a saját, szűkebb nemzetsége tudását értékeli, a többiét lenézi, megveti. Az olvasónak ezúttal meg kell elégedni az én véleményemmel, az én tanácsaimmal. Előrebocsátom, hogy nem a kutyák szakoktatására gondolok. Az a szakoktatók hivatása. Vadászkutya, rendőrkutya, hadikutya, egészségügyi kutya, igaivonókutya, világtalant vezető kutya csupa rendkívüli pálya. Csak arról beszélek, amit egy jólnevelt kutyának a mindennapos szürke életben, mondjuk így: házi használatra tudni kell. Az elemi iskolát akkor végezte el, ha már érti a nevét, szobatiszta és szófogadó. Ezekután felsőbb osztályba, is felléphet s jön a középfokú oktatás. Megtanulhat pórázon sétálni, majd meg kell tanulnia, hogy póráz nélkül is a gazdája mellett maradjon séta közben, anélkül, hogy jobbra-balra ugrálna, kalandozna. (Nagyon nehéz tantárgy!) Megtanulhatja, hogy azon a helyen kell maradnia, ahová a gazdája parancsolja. Meg kell tanulnia, hogy utasításra a helyére menjen. Meg lehet tanítani arra is, hogy őrizze a rábízott holmit, idegentől ne fogadjon el ételt és nem kell okvetlenül eltépni a levélhordó nadrágját. Hasznos és fontos tantárgy a gazdára való várakozás — lakáson kívül. A kutya ki van tiltva élelmiszerboltból, strandfürdőből. Nem lehet, sőt nem is illik hivatalokba, idegen lakásokba vinni. Ha véletlenül úgy adódik, hogy mégis velünk van, akkor türelmesen, nyugodtan várakoznia kell utcán, kapu alatt, portásfülkében. Mindenütt, ahol parancsoljuk, ahol vezetőzsinóron hagyjuk, persze gondolva arra is, hogy el ne lopják, mint valami gazdátlanul maradt biciklit. Jól nevelt kutya csendesen, illedelmesen viselkedik vendéglőben, kávéházban, ahová mostanában beengedik. Nem látogat el szomszéd asztalokhoz, nem kezd közelharcot a többi kutyavendéggel s főleg nem koldul. [14. kép] Képaláírás: Barátságos bulldog arc [15. kép] Képaláírás: Halálok halálával lakolt, aki tenyészteni mert bennünket és nem volt kínai császárné... Jól nevelt kutya csak akkor ugat, ha muszáj. De ilyenkor aztán ugasson torkaszakadtából! (Könnyű tantárgy.) Vannak, akik megtanítják a kutyájukat »szolgálni«, továbbá »pacsit adni«, sőt »két lábon járni«, esetleg »ugrani«. Mindez nem árt. Szolgálni, pacsit adni, két lábon járni, ugrani — a kutyák sportja. Ezek a sportok nem minden kutyához illenek. Komondor ne szolgáljon, bulli ne ugrálja át a pálcát, dobermann ne járjon két lábon. Engedjék át ezeket a gyerekes bohóságokat a foxiknak, máltaiaknak, általában az ölebeknek! Poszkát a gazdasszonyom titokban megtanította, hogy pacsit adjon. Kedves meglepetésnek szánta a születésnapomra. Nagyon szánalmas volt szegény, mikor lélektelenül, gépiesen utánozta a begyakorolt foxi-mozdulatokat. Gazdasszonyom születésnapjára illőn viszonoztam a szíves figyelmet. Leszoktattam Poszkát a pacsizásról. Amikor egy pásztorkutya pacsit ad olyan, mintha a juhász cilinderben őrizné a nyájat. Poszkának nincs szüksége, hogy praclijával kapargáljon felém a levegőben. Kezetfogunk mi anélkül is. Összenézünk és már kezet is fogtunk. Sőt gondolatban át is öleltük egymást! BÚCSÚZUNK Poszka telefonál az íróasztal alól: — Halló, nem zavarlak? — Parancsolj, kiskutyám.  — Van egy perc időd számomra? A könyvünkről szeretnék veled beszélni. Igy mondta az elbizakodott: a könyvünkről. Többesszámban mondta, de igaza van. Én kértem meg, hogy szerzőtársam legyen. — Rendelkezésedre állok. — Akkor gyerünk ki a Bástyára. Szeretem összekötni a hasznosat a kellemessel. Leültünk a padunkra. (Ezt meg én mondom többesszámban.) A város ragyogott alattunk a tündéri éjszakában. Lármája, zsivaja, tülekedése nem hallatszott fel a bástyára. Igy szép igazán, a magasból. (Irigylem a madarakat az ő távlatukért. Néhány szárnycsapással mindig felülemelkedhetnek az eseményeken.) ... A város panorámájában gyönyörködtem és eleinte észre se vettem, hogy Poszka nincs mellettem. Ugatása messziről hallatszott, a sétány másik vége felől (megismerem száz kutyáé között!), majd abból a kis mellékutcából zengett ki, mely a sétányba torkollik. Nem aggódtam miatta. Feltételeztem, hogy kötögeti már a hasznosat a kellemessel. Egyszerre csak előbukkan, fürgén gurul felém, kecsesen kapkodja gatyás lábait. De mi az? Nem egyedül jön! Nyomában egy másik puli, a szomszédságból, aztán a törpe uszkár a Bécsikapu-térről, majd a Fortuna-utcából a chow-chow, sőt a két sky-terrier! Csupa ismerős kutya: a trafikos simaszőrű foxija (jaj de meghízott, amióta nem láttam!), a fűszeresék tacskója, nini, az öreg bernáthegyi bácsi a Werbőczy-utcából! Milyen méltóságteljesen ballag, három spániel grand vitorlázik a nyomában, az úriutcai hármasikrek! Vajjon mit jelent ez a kutyaparádé? Hiszen csak egyszer volt Budán kutyavásár! Megszoktam, hogy Poszka bűvkörébe vonja a kutyaurakat és kutyaúrfiakat, különösen tavasszal és ősszel, azokon a bizonyos napokon, mikor maga is hajlamos a szerelemre. Most azonban nyár van s a lovagok uszálya mégis hosszan ragad utána. Poszka hirtelen megtorpan. Körülnéz a gyülekezeten, vakkant egyet-kettőt, aztán felugrik és összetereli előttem a nyájat. Porzik alatta a sétány homokja, ahogy szélsebesen köröz, repül, mint a rulettgolyó. Majd megáll, lóg a nyelve, liheg, oda se neki, a komolypofájú bernáthegyi egy kicsit hátrább cammog, Poszka rávicsorítja a fogát, felhúzza az orrát, morog, mire Bernát bácsi lehajtott fejjel, megadással visszaoldalog. Olyan, mint a nagybőgős a bandában, úgy áll ott hátul, kimagaslik a többiek között. Még mindig nem értem az egészet. A három spániel a farkát lengeti felém, a chow-chow sötétlila nyelvével rókaszínű mentéjét fényesíti, a fűszeres-tacskó a lábamig tolakszik és cipőmre hajtja a fejét. A drótszőrű foxi parancsszó nélkül szolgál, mellső lábaival crowlozik az orrom előtt, de Poszka félretolja, majd felugrik a padra, most ő a legmagasabb a gyülekezetben, a torkát köszörüli és szónoklatba kezd: — Mélyen tisztelt Mester, szeretett barátom! (Általános ugatás, ami nyilván éljent jelent.) Ősszegyűltünk előtted, mi kutyák, hogy könyved befejezése alkalmából üdvözöljünk. (A tolakodó drótszőrű: éljen!) A magam nevében, azok nevében, akik itt összejöttek, az egész, nagy, ősi kutyatársadalom nevében, az összes fajták és változatok nevében hálásan köszönjük fáradozásodat. (Úgy van! Úgy van!) Köszönjük neked hűséges kutyaszemünkkel, alázatos kutyaszívünkkel, köszönjük Barrynek, a bernáthegyinek nevében, Tyrasnak, a vaskancellár doggjainak nevében, a sarkutazók szánkó elé fogott kutyáinak nevében, akik a tudománynak, a kultúrának szentelték életüket, s az ismeretlen, névtelen kutyahősöknek nevében, akik gázálarccal száguldoztak emberbarátaik mellett a csatamezőn. — Mélyen tisztelt Mester, szeretett barátom! Egy közmondás szerint kutya van a kertben! Igen, a kutya mindig ott van minden kertben, éjjel-nappal ott van a kertben, az emberiség nagy és végtelen kertjében, akár virágos, akár gazos a kert. A kutya mindig ott van, éberen, hűségesen, de hányszor hiányzik mellőle az ember! (Általános, lelkes éljenzés. A drótszőrű tapsol.) Mi hisszük, hogy ez a könyv, a te szerény munkád — ahogy illendőségből mondanád — azt az utat egyengeti, melyen kétlábú barátainkkal végre zavartalanul, őszinte megértésben egymás mellett járhatunk: Addig is éltessen az Isten, szavaimat pedig azzal fejezem be, hogy igenis: ebugatás felhallatszik a menyországba! ...Poszka szónoklata után a kutyaküldöttség olyan egetverő ugatásba, vonításba kezdett, hogy reszketett a dobhártyám, megremegett az öreg bástyafal, sorra kinyíltak a házak ablakai s a békés lakók éktelenül szidni kezdtek bennünket. Már tudniillik engem és a kutyákat. Még hozzá joggal! Egy rendőr is feltűnt vésztjósló tekintettel, mire Poszka kurucosan elvakkantotta magát: Eb ura fakó! s a kutyák a szélrózsa minden irányában eltűntek. Csak Bernát bácsi cammogott egykedvűen, nyugodtan. Akkor láttam, hogy sántikál az öreg. ...Azután felébredtem. * * * Álmodtam hát a kutyaparádét! Akkor is köszönöm a szép beszédet, Poszka. Remélem, nem kell szégyelned magad miattam a rokonságod előtt, ha sétálni megyünk a Bástyára. Amit tudtam: megtettem. A te lelkiismereted mindenesetre nyugodt lehet. Jól nevelted a gazdádat! -=- VÉGE -=-