„A világnak kicsit furcsa..."- Kapcsolatok bent és kint

Mivel életünket kapcsolatok sűrű hálójában éljük, szülők, partnerek, gyermekek, testvérek, rokonok, szomszédok, munkatársak stb. körében, ezen külső és belső kapcsolatrendszerek jelentős szerepet játszanak a résztvevők életében.

Az apa

A magcsalád életében az anya mellett az apa a másik főszereplő. Két anya kivételével, akik első perctől kezdve egyedül nevelték gyermekeiket, minden családban erőteljes volt az apai jelenlét. Az interjúkban nem nyert hangsúlyt, hogy az apa számára mit jelent az anya fogyatékossága. Bogi ugyan megemlítette, hogy férje érte is és a gyerekért is aggódott Bogi állapota miatt, de ezt  leszámítva, csak Stefi utalt férjének a hallássérültséggel kapcsolatos álláspontjára.

Stefi (hallássérült): A férjemnek mondtam, [hogy hallássérült lett a gyerek], ő meg csodálkozott, hogy miért sírok ezen. Legalább megnézheti a meccset a tévében este hangosan, nem fogja zavarni a gyereket... A férjem abszolút elfogadta, azóta is azt mondja, nem baj, semmi baj, te is megtanultál beszélni, ő is megtanul beszélni...

A kapcsolatról szóló beszámolókban alig bukkan fel az apa fogyatékossága. Például abból, hogy a férjem/párom sokat dolgozik, a mienk apás szülés volt, a gyerek sokáig kettőnk között aludt, nem derül ki, hogy van-e az apának valamilyen fogyatékossága. Ha és egyáltalán megemlítik az apa állapotát, az sem a kapcsolat vagy a gyermek tükrében történik, hanem mint akadálymentességi probléma merül fel (pl. amikor az apa a kerekesszéke miatt csak nehezen tudta elkísérni Abigélt az orvoshoz, vagy a két vak apa, akik számára a szülés kapcsán ismeretlen terepet jelentett a szülőszoba és a műtő környéke). Egy esetben nehezíti a napi rutint az apa állapota, de az is elsősorban a gyermek fogyatékosságából adódóan, hiszen az első, ép gyermeknél nem merült fel ilyen probléma.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Autóba nem tudom a mai napig berakni Ábelt, mert nem merem. Dani teszi be, a nagy fiam, vagy ha segítőnk van, vagy nagyszülő, vagy ilyesmi. A férjem sem meri, mert hogy a keze érintett, meg egyensúlyzavaros, ezért a [csont]törékeny gyereket nem meri fölemelni. Csak olyan szinten, hogy esetleg az ölébe teszem.

A harmonikus kapcsolatokban a hangsúly amúgy inkább az együttműködésen van. Stefi leggyakrabban az alábbi összefüggésekben emlegeti partnerét: megbeszéltem a férjemmel; úgy döntöttünk; a férjem a főzésben a konyhában segített, próbált gondoskodni rólam; férjemmel meg akartam beszélni; együtt elmentünk, férjemmel terveztük...

Klára rendszeresen többes szám első személyben említi férjét, leggyakrabban a megbeszéltük, mondtuk, akartuk, döntöttünk összefüggésekben. Szandi azt emeli ki, hogy párjának milyen nagy gyakorlata van a gyermekgondozásban, Emmának a férje van gyesen, Nikinél pedig az "apa elmegy dolgozni, anya otthon van a gyerekekkel" klasszikus felállásban működik a család. Az alábbi két idézet is csak a kapcsolat minőségéről árulkodik, semmi másról:

Bogi (mozgássérült): A párom eleinte föl sem fogta, hogy most valóban mi is történik, csak amikor már nagyobb lett a pocim. És megcsinálta azt, ami nekem baromira tetszett, és olyan kellemes élmény volt, hogy elkezdett hallgatózni a hasamon keresztül. Odarakta a hasamhoz a fülét, és hallgatózott... 

Luca (látássérült): Tamás is végig velem volt, tehát apás szülés volt, és ő is mindig pont ott támogatott, ahol kellett, tehát nem segített túl, és az sem volt, hogy nem tett volna semmit. Amikor úgy kétszer, háromszor hozzám szólt, és nem reagáltam, akkor tudta, hogy most kicsit békén kell hagyni. Ha meg kellett fogni a kezem, megfogta. 

Az apa jelenléte, mint minden más anyánál, a résztvevőknél is igen fontos, de amint azt már a terhesség első pillanataitól fogva nyilvánvalóvá tették, csodálatos, ha van kire számítani, de ha nincs, akkor is megoldják...

Dóra (hallássérült): Jelenlegi helyzetemben a fogyatékosság eltörpül amellett, hogy egyedül vagyok. Tehát nagyon nehéz, mert nem tudok kihez fordulni, hogy most hogyan, gyereknevelési kérdések, hogy most mit is kell csinálni, vagy hogyan kell kezelni bizonyos helyzeteket, hiszti-korszak, dackorszak... Tehát marad a saját tapasztalat, ami ösztönből jön, meg esetleg, amit az édesanyám hozzátesz, de mindent saját erőmből kell megteremtenem, az anyagi helyzetet biztosítani, hogy nekik mindenük meglegyen, és egészségesen, szépen, szeretetben nőjenek fel.

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült): Nem akartam apasági pert, úgy voltam vele, hogy az én nevemen is felnőhet ez a gyerek békében, boldogságban. Viszont az önkormányzat csak úgy adott segítséget, ha megnevezem az apát. Az önkormányzat perelte be, és végig kellett csinálnom ezt a bírósági hercehurcát... A vérvizsgálat miatt találkoznunk kellett, és akkor utána az apa hozzánk jött egy pár napra, látogatóba. Így két és fél évesen találkozott először az apjával, és tizenvalahány éves volt, amikor legközelebb látta.

A család szerepe.

A kicsit tágabb kör, a család is szerepet játszott életükben. Akadtak könnyen elérhető, segítésre mindig kész, nagy családok.

Stefi (hallássérült): [A kórházból való hazamenetel után] a családtagok másnap jöttek, és segítettek a ruhák mosásában, a baba ápolásában... Nekem csak a gyerekkel kellett foglalkoznom, ilyen szempontból megvolt a segítség körülöttem. Egy vagy két hétig volt itthon a férjem velem, utána visszament dolgozni. Akkor meg az anyukám és a nővérem anyósa jöttek, a testvéreim is munka után, tehát mindennap jött valaki látogatni, segíteni, babázni, vasalni.

Bogi (mozgássérült): Nehézséget jelentett az, hogy amikor mentünk esetleg levegőzni, akkor nekem segítséget kellett kérni, hogy valaki feljöjjön, levigye a gyereket a harmadik emeletről. A kocsi lent volt a tárolóban. Ha menni kellett védőnőhöz vagy bárhova máshova, akkor mindig megkértem valakit, gyere ide tizenegy órára. Levittük együtt Manót, és utána ő mehetett. Azt mondhatom, hogy végül is mindennap ki tudtunk menni. A nagyszülők, akik már nyugdíjasok, és idejük nagy részében otthon voltak, a nővérem, meg mindig akadt a testvéreim közül valaki.

Szandi (gyengénlátó): A páromnak kiváló, remek családja van, többgyermekes anyukák. Nehézség volt, hogy járás, kelés is volt elég sok, de aki jött, maximálisan segített. A páromnak a lánya, akinek három gyermeke van, tudta, hogy a szoptatással rengeteget cirkuszoltam, szenvedtem meg kínlódtam, leült mellém, és mondta, hogy ő a saját mellén meg tudja mutatni. A páromnak a húga is eljött, aki tíz évig dolgozott újszülött-, koraszülött-osztályon csecsemősként.

Klára (látássérült): A nyár nagy részére leköltöztünk, ez egy ilyen családi ház, a balatoni nyaraló. ...A baba is jó levegőn volt, vittük fürdeni a Balatonba, nagyon élvezte. És mindig volt valaki, aki ott volt, a nővérem, a három gyereke, a férje, anyukám, apukám, unokatestvéreinknek is van a közelben nyaralójuk, tehát mindenki. A gyerekkel is nagyon jó volt, mindig volt valaki, akinek a kezében volt.

Másutt, ha kisebb is a család, mégis ott álltak a fiatal anya mögött, mint Dóránál, akinek édesanyjához mindig lehet fordulni, tanácsért, gyerekvigyázásért. Abigél édesanyja időnként nagy fazék finom étellel állított be hozzájuk, és a család másban is rendelkezésükre állt.

Abigél (mozgássérült): Amikor tél volt, és lehetett volna szánkózni, a család többi tagja, aki épp ment túrázni, felhívott, és akkor Flóra velük túrázott.

Az esetek túlnyomó részében akadályt csak a távolság jelent, mint pl. Nikiéknél, akikhez a vidéken lakó nagymama ritkábban jut el, mint szeretne.

Niki (hallássérült): [Sokat] segített anyukám, hogy ő vigyázott rájuk... A költözésnél is ott volt velünk, akkor tudtam pakolászni. Ő nagyon sokat segített. Később, egy év körül voltak, amikor nekem a derékproblémám előjött, akkor is anyu segített ki minket, szóval általában ő szokott.

Ágnes édesanyja is vidéki, de ő is segítette a lányát.

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült): Az első egy-két hétben a testvérem és az anyukám váltva [segített], tehát egy hetet az anyukám, egy hetet a testvérem. Elsősorban a háztartásban meg a baba odaadásában segítettek.

Vannak nehezebben mobilizálható családok is, ahol a korábbi feszültségeket nem, vagy csak nehezen oldja a gyermek érkezte.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Nem igazán [segítenek],... Néha anyagilag, néha, mit tudom én, süt süteményt, vagy küld ebédet, vagy átmegyünk egy-egy ebédre, de úgy, mint egy igazi nagymama, hogy örülök az unokának, olyan [nincs], tehát nem nagyon tudják az érzelmeiket se kimutatni. Meg vannak másik unokák is, azoknak mintha jobban kimutatnák... Mindegy, ezen már túlléptem, nem futunk olyan szekér után, ami nem vesz föl. A szeretetet nem lehet kierőszakolni, pedig a gyerekek nem tehetnek semmiről.

Félelmes-e a kint?

A társadalmat jelentő, tágabb környezettel való találkozásról szinte mindenkinek van negatív élménye, de szerencsére pozitív tapasztalatok is akadnak. "Mulatságos, ámde szomorú történetek", mondja Luca, amikor arról beszél, hogyan fogadja őt a világ mint gyermekes, látássérült anyát, s elgondolkozik azon, hogy a furcsálló tekintetek vajon kinek-minek szólnak.

Luca (látássérült): Egész életemben probléma volt eldönteni az emberek reakcióiról, hogy mi adódik magából a látássérülésemből, s mi az, ami belőlem, a személyiségemből fakad.

A résztvevők - természetüknek megfelelően és az adott életszakaszból adódóan - eltérően reagáltak a furcsálló pillantásokra, és arra, hogy folyamatosan konfrontálódniuk kell a fogyatékosságuk okozta korlátokkal.

Emma (látássérült): Amikor már [terhes voltam], akkor már nem volt olyan ember a környezetemben, aki lebeszélt volna. Maximum az utcán lesajnáltak, hogy nagy hassal mentem.
Mondták, hogy jaj, szegény... Minta megesett vak lány esete, tényleg, valahogy így néztek rám, ezt érzékeltem.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): A világnak kicsit furcsa.... Hálát adok azért, hogy én el tudtam látni [a gyerekeket]... Csak nem tudom, ebben biztos van valami, hogy az egészséges úgy nézi, hogy hú, hát mit tud csinálni vele...

Niki (hallássérült): Például a postán is azért volt már gondom, mert ilyen üvegfalak mögött ugye, mondják a magukét, vagy kérdeznek ott valamit, maguk elé. És nagyon ritkán értem, és volt már rá példa, hogy elmondta, nem tudom, hányszor, olyan mérgesen mondta, hogy hát már kiabálnom kell? És akkor mondom, nagyothallok, elnézést, és akkor arra lenyugodott. Csak olyan türelmetlenek, például patikában is volt már ilyen... Más anyukákkal, amikor beszélgetek a játszótéren - eddig kettővel sikerült egész baráti kapcsolatig eljutni -, azt veszem észre, igazából nem gondolnak a másik problémáira. Amikor már jobban ismernek, és elmondok egy-két dolgot, akkor esik le nekik, hogy tényleg nem olyan egyszerű, meg hogy lehetne segíteni.

Luca (látássérült): Észrevettem, hogy egy-egy embernek különös élmény, hogy egy várandós látássérülttel találkozik utcai közlekedésben. Ugyanúgy nem adják át a helyet, tehát a dupla terheltség, hogy valaki várandós is, meg fehér bottal, vakvezető kutyával van, az nem ad többet, sokszor nem kaptam helyet. Vakon sem, de azt gondoltam, hogy a terhesség esetleg ebben segít. 
Egy-két ilyen érdeklődő, furcsálló kérdés volt azzal kapcsolatban, hogyan fogjuk tudni ellátni a kicsit, hogy nem lesz-e neki is látásproblémája...

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült): Ahová járt a gyerek, ott mindig a legkisebbeket rakják a tetőtérbe. A nagyobbak mennek az első emeletre, és a legidősebbek vannak a földszinten. Csináltak egy rámpát, amin egyedül nem lehetett fölmenni, legalábbis én nem mertem, de ott volt a portás, s ha integettünk, akkor kijött és segített... Nem tudtuk elintézni, hogy lehozzák őket a tetőtérből. Sőt, azt sem tudtam elintézni, pedig eléggé határozott személyiség vagyok, hogy az anyák napi ünnepséget lehozzák a földszintre, hogy meg tudjam nézni. Arra a kérdésre, hogy miért nem - mert ketten is voltunk tolókocsis anyukák! -, azt mondták, hogy a gyerekek fönt tanulták be, máshol nem tudják előadni. És így nem láttuk az anyák napi ünnepségeket.

Az évek során kialakult olyan meggyőződés is, hogy az élet adta találkozások egyenesen kihívást, ismeretterjesztési lehetőséget jelentenek.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Lehet, hogy ez az alapbeállítottságom is, de én nagyon sok pozitívumot tapasztaltam [a játszótéren]. Néha volt olyan, hogy a gyerek érdeklődött, nem az én fiam miatt, hanem, hogy a néni miért kicsi. És akkor vannak olyan anyukák, akik elráncigálják, vagy jaj, ne nézz oda, ne kérdezd, majd elmondom - ezt nem szeretem. Akkor
sokszor én mentem oda, hogy ez azért van, mert, és akkor elmagyaráztam a gyerek szintjén, és nem volt ebből soha gond. ...Az ovis csoportban se volt semmi gond. Őnekik én már nem kerekesszékes voltam, hogy megnézzenek, hanem a Dani anyukája... Nem azt mondták, hogy jaj, nézd, ott jön, vagy ott gurul, vagy milyen kicsi néni, hanem az a társaság, amelyik akkor nőtt föl, annak teljesen természetes volt, hogy én megyek érte, hogy ott vagyok az ünnepségen, tehát nem volt semmi gond.

Stefi (hallássérült): Érdeklődést és kíváncsiságot, elsősorban ezt a kettőt tapasztaltam... Hogy milyen a hallássérülés, hogyan ébredek föl, hogyan nevelem, hogy hallom meg, ha sír, tehát kíváncsiság, érdeklődés, és abszolút nincsenek elzárkózva. Amelyik anya nem nyitott, az gondolom, nem is jön oda, de akikkel beszélgetést kezdeményeztünk, az igen. Automatikusan jönnek ezek a kapcsolatok, hogy: Jaj, de aranyos a kislányod! Mennyi idős? Ennyi idős. És a tied mennyi idős? Akkor mondom, hogy mennyi idős, és ha látom, hogy még tovább beszélgetünk, akkor rögtön szólók, hogy hallássérült vagyok... Elmondom a használati utasítást, hogy szájról olvasok, de nem kell artikulálni, nem kell kiabálni, a gyerekkel sem kell, és innentől már automatikusan jönnek a kérdések... Lehet, hogy éppen annak köszönhetően, hogy hallássérültek vagyunk, nagyon gyorsan alakulnak a kapcsolatok, és sok kapcsolatunk van.

A humor is segít, de legalábbis, a divatos szóhasználattal élve, az "Akkor most mi van??" kérdésre sarkallhat.

Luca (látássérült): Volt úgy, hogy a kutyusommal mentem az utcán, meg a gyerekkel. Egy kétgyerekes anyuka megállított, és azt mondta: Én úgy izgultam önökért, ahogy keltek át az úton! Mondtam neki, hogy most már ki kellett hoznom egy kicsit a kutyust, mert négy-öt hónapja, mióta megszületett a fiam, alig dolgozott...

Mint a világban forgó fogyatékos emberek a résztvevők nem kerülhették el a fogyatékossággal kapcsolatosjói ismert előítéleteket.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Ahhoz az orvoshoz kerültünk, akihez körzetileg tartozunk... Egyszer-kétszer találkoztam vele hébe-hóba, tehát nem ismert engem, nem ismerte a családot, nem ismert egyáltalán... Na, most, írt egy levelet a Gyámhivatalnak, hogy vegyék el tőlem a kicsit, mert hogy én mozgássérült vagyok, nekem a tizennégy éves lányom fogja ellátni a kicsit is meg engem is. Mondom, nincs is lányom! Tízéves volt a fiam - még most sincs tizennégy akinek még ágyba vittem a reggelit is! És akkor [ír] egy ilyen levelet, hogy nehogy már a kórházból hazahozhassam [a kicsit], mert nem tudom ellátni, és vegyék állami gondozásba.

Abigél (mozgássérült): Amikor szerettem volna őt beíratni bölcsibe, nem volt hely. Azt javasolta egy gondozónő, hogy menjek el a bölcsőde vezetőjéhez, és mondjam, hogy nekem nagyon nehéz ellátni otthon a gyereket. Akkor be fogják venni a bölcsődébe. Én pedig mondtam, hogy ilyet nem mondok. És szerintem meg volt róla győződve, hogy ez így van, nem csak mint ötletet mondta, nem kiskapunak, hogy esetleg jó indok lehet... Ha találkoztunk az utcán, és kérdezte, sikerült-e, mindig csak mondta, ezt próbáljam meg: mondjam azt, hogy nehéz nekem otthon, nem bírok vele, egyre nagyobb a súlya, nem bírom őt el, nem tudom gondozni, és akkor így lesz hely neki a bölcsiben. Mondtam, hogy nem mondom, szerintem, ha így lenne, akkor sem mondanám, de nincs is így.

Luca (látássérült): A férjemet kísérte egyszer haza egy hölgy, segített neki. És megkérdezte tőle, hogy mi hogyan képzeltük azt, hogy gyereket vállalunk, mert mi még magunkat sem tudjuk ellátni. Ez azóta is bennem van, hogy vajon hány ember gondolkodik így arról, hogy fogyatékosok vállalnak gyereket...

A fogyatékossággal kapcsolatos előítéletek mellett feltűnt, egyedüliként, egy másik típusú előítélet is. Szandinak ugyan komoly gondokat okozott, hogy részint megértse, részint legyőzze a terhesség és szülés kapcsán a látássérüléséből adódó akadályokat, de nem kisebb teher volt szembesülni a romaellenességgel.

Szandi (gyengénlátó): [Ez a családtagom] eléggé előítéletes. Többször volt már vele konfliktusom évekkel ezelőtt is, akkor az én problémámra vetődött ki: nem igazán szereti a fogyatékkal élő embereket... Őszintén elmondtam a páromról mindent, hogy nagy korkülönbség van közöttünk, 24 vagy 23 év, ráadásul félig roma. Erre kijelentette a legelején, hogy nem hajlandó a páromat megismerni. Az életvitele miatt, de kimondatlanul lehet, hogy a romaság is benne van... Mikor megszültem, akkor közölte, hogy a kisbabával mi bármikor mehetünk hozzájuk, de a párom nem... A munkahelyemen sem beszélnek róla, csak a kolléganőm tesz sutyiban megjegyzéseket, hogy azért jó, hogy nem lett ez a kisbaba kapucsínó színű, meg ilyenek.

A sorstársak szerepe

A társadalmon belül kiemelt szerep jut a sorstársaknak, helyesebben jutott volna. Ám Stefinek és Dórának is komoly utánjárásába került, hogy kiderítsék, hogyan és hol juthatnak siketek számára is használható légzés- és sírásjelző készülékhez, holott más hallássérült anyáktól ezt könnyen megtudhatták volna. A látássérült anyák is szívesen hallottak volna előre sorstársaiktól különböző gondozási praktikákról.

Klára (látássérült): Jó lett volna, ha szülésem előtt találkozom már más vak anyukákkal, és jó lett volna, ha lett volna számunkra egy hely, ahol tapasztalatot lehetett volna cserélni: pl. egy baba-mama csoport speciálisan látássérült várandósoknak. Ahol segítettek volna azon dolgokban, melyeket így egyedül kellett megoldanom, kitalálnom magamnak.

Dóra (hallássérült): Érzelmi szempontból jobban átgondoltam volna [a döntésemet], még több információt szereztem volna hasonló helyzetben lévő anyáktól vagy bármilyen más forrásból, ha tudtam volna, hova forduljak.

Niki (hallássérült): Nem járok gyakran sorstársi közösségbe. Mivel egy ideje nem is dolgoztam, a munkatársaktól sem hallottam ilyenről, és sehol nem ajánlották, hallásgondozóban, hírlevélben sem. Lehet, hogy én sem mentem utána nagyon a dolgoknak, de a tájékoztatást is hiányosnak érzem.

Az egyéni erőfeszítések előbb-utóbb eredménnyel jártak.

Luca (látássérült): ...aztán kapcsolatba léptem két látássérült anyukával is, akik ezeken már nagyjából keresztülmentek, és akkor onnan azért kaptam ötleteket, hogy mit, hogy szoktak csinálni.

Stefi (hallássérült): Hallássérült anyukákkal találkozunk nagyon gyakran, sokszor jönnek ide, mert hogy vidékről jönnek, s ez elég központi hely... Olyan hallássérült anya is megkeresett, akinek hallássérült a gyereke, mert hogy a Berci milyen jól fejlődik. 

Mit adhatok én a társadalomnak?

Többen nem álltak meg azon a ponton, hogy regisztrálják a világ hozzájuk való, gyakran sajátos kapcsolatát, hanem érzik magukban az energiát arra, hogy azon változtassanak is. Ez egyaránt kezdődhet egyéni segítség felajánlásával, illetve a tágabb társadalom megszólításával.

Szandi (gyengénlátó): Sokszor elgondolkozok - amikor beszélgetek egy vak barátnőmmel, aki még egy nőgyógyászati rendelőben se volt szinte soha -, hogy mennyire más nehézségeket hoz az adott fogyatékosság, mondjuk, egy gyermekvállalás tekintetében. Már felajánlottam neki, hogy ha gyermeket vállalnának, végig elkísérem, illetve összehozom olyan emberekkel, akik segíthetnek.

Mind Luca, mind Klára a hordozókendős módszer lelkes szószólója, ám ez cseppet sem könnyű, hanem néha már egyenesen veszélyes feladat.

Luca (látássérült): Mióta megvan a gyerkőc, hordozókendőben hordozom őt, és ezzel kapcsolatban [gyakran megszólnak], hogy megfullad, hogy összecsúszik a gerince. Azt éreztem, hogy amikor látássérültként mentem az utcán, és úgy tettek föl az emberek furcsa kérdéseket, és válaszoltam rá, általában elfogadták. De ha a gyerekkel kapcsolatban tettek fel kérdéseket, és arra volt valamilyen válaszom, azt nem fogadták el. Néha úgy éreztem, hogy szinte lincselési hangulat volt egy-egy esetben, mintha azt gondolták volna, hogy én nem tudok úgy vigyázni rá, vagy esetleg ártok neki azzal, ahogy bánok vele... Úgy, hogy azt éreztem, impulzívabban avatkoznak bele ismeretlen emberek az életünkbe, mint korábban.

Luca és Klára készséggel állítják szakmai tudásukat is a társadalmi felvilágosítás - beleértve az egészségügyi dolgozókat is - szolgálatába.

Klára (látássérült): Az egészségügyi személyzetre ráférne egy nem is érzékenyítő tréning, hanem egy olyan, melyben elmondják nekik, hogy a vakok is képesek dolgokra, bár nem mindenki. Ne jót akarni tessék, hanem megkérdezni, hogy pl. be tudok-e járni kötözésre. A vakságból adódó képességhiányok nem tabuk, az áltapintat is rosszat tehet. Összefoglalva, fontos lenne az egészségügyi személyzet felvilágosítása arról, hogyan is viselkedjenek egy vak pácienssel, főleg, hogyha látnak egy vakot, abból ne általánosítsanak. Persze, ez minden látónál probléma. Azt is mondani merem, hogy ezek a segítségek [kérés nélküli megkülönböztetett figyelem] szükségesek is, hogy az amúgy alá-fölé rendeltségben teljesen meg tudjuk élni az eseményeket. A másik félnek pedig ezek egyáltalán nem megerőltetőek, az egész csupán érzelmi intelligencia kérdése. Ezt viszont szerintem megfelelő tréninggel ki is lehet alakítani, ha hiányozna!

Luca (látássérült): Foglalkoztat, hogyan lehetne az egészségügyi szemléletet kicsit érzékenyíteni... Hogy lehet azt elérni, hogy minél több nő minél természetesebben szüljön, és ezt valahogy megértetni a szülészekkel, szülésznőkkel... Maguk az információk is fontosak, de azt hiszem, sokkal inkább a megfelelő, jó segítés, az odafordulás, a gondoskodás... Nehéz megtalálni az arányt, hogy ne is legyek túlsegítve, de ne is legyen ez a hűvös elkerülés... Az életemből jó pár évet arra szántam már, hogy érzékenyítsem a látókat. Egy tréning kidolgozásában is részt vettem, trénerkedtem, szupervizor vagyok. Azt gondolom, hogy kellőképpen empatikus vagyok a másik oldallal szemben. Nem azt gondolom, hogy csak a látóknak kell alkalmazkodni, illetve érzékenyülni. Nekünk, látássérülteknek is le kell vetkőznünk az előítéleteinket, de nagyon nehezen haladunk ebben a munkában.