"A karom erős!" - Az önrendelkezés iránti igény

3. táblázat:

Az interjúk szövegelemzése kapcsán felismert altémák, témák és kategóriák

Kategóriák	Témák	Altémák
Első kategória „A karom erős!" Az önrendelkezés iránti igény	A terhesség vállalása A szülés módja Önismeret mint az önrendelkezés alapja	
Második kategória „Jó kis mizéria..." Speciális problémák, speciális megoldások	Állapotból adódó speciális problémák A jó és a rossz segítés Az akadálymentesség jelentése és hiányának következményei Kreativitás a problémamegoldásban	
Harmadik kategória „Anya, neked a cicid is mozgássérült?" Anyák és gyermekeik	Olyan anya, mint bárki más Nem olyan anya, mint bárki más	
	A felelősségek súlya	Genetikai felelősség A gyermek biztonságával, testi és lelki fejlődésével kapcsolatos felelősség Saját állapottal kapcsolatos felelősség
	Honnan és hogyan tudja meg a gyermek, hogy az ő anyja más? Honnan és hogyan tudja meg az anva, hoavazó avermeke más-e?	
Negyedik kategória „Na, így kell csinálni, látja?" Mondom: „Nem". Információéhségben, kiszolgáltatottan az egészségügy karmai közt	A medikalizált természet - Mi köze a betegellátásnak a szüléshez?	
	Az egészségügy anomáliáinak lecsapódása az egyén életében	Az átszervezésekből adódó és egyéb ellátási problémák A tapintatlan, empátiahiányos ellátás A tájékoztatás: a tájékoztató tájékozatlansága, a szűkmar- kúan mért információ
	Mi az, ami az egészségügyre jellemző, és mi az, ami fogyatékosságspecifikus?	
Ötödik kategória „A világnak kicsit furcsa..." Kapcsolatok bent és kint	Az apa A család szerepe Félelmes-e a kint? A sorstársak szerepe Mit adhatok én a társadalomnak?	

A terhesség vállalása:

Amikor egy nő eldönti, hogy szeretne gyermeket, a következő döntés a terhesség időpontjára vonatkozik: a "bármikor jöhet"-től a "néhány éven belül"-ig minden variáció előfordul.
Nem volt ez másképp a kutatásban részt vevők körében sem. A gyermekek azonban nem mindig vesznek tudomást a szülői döntésről, és leggyakrabban pontosan akkor érkeznek,
amikor ők akarnak... Így a terhességre némelyek számítottak, másnál váratlanul-véletlenül köszöntött be, a harmadiknál hosszasan tervezték. Egy azonban közös volt valamennyiben: a kezdeti meglepetést, esetleges bizonytalanságot hamarosan felváltotta az öröm, és a terhesség megtartásáról tudatos, komoly döntést hoztak, gyakran a partner, a család vagy egyéb körülmények ellenében is.

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült):  Világéletemben szerettem volna gyereket. Harminc magasságában úgy voltam vele, hogy ha terhes leszek, akkor megszülöm. Öt évig próbálkoztunk. Közben a kapcsolat megromlott, már nem éltünk együtt, de azért tartottuk a kapcsolatot. Egy ilyen véletlen találkozás eredményeként lettem terhes. Először örült neki, utána meg azt
mondta, vetessem el. Én meg mondtam, hogy nem vetetem el, én vállalom egyedül is. 

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Én még akkor kollégiumban laktam, a férjemmel csak együtt jártunk... Nem terveztük a terhességet, teljesen véletlenül jött, egy egyszeri nem védekezéskor. ...De mondtam a páromnak, hogy bármi lehet, elhagyhatsz vagy nem vállalod, én a gyereket egyedül is vállalom.

Dóra (hallássérült): A terhességem teljesen váratlanul ért engem is, a családomat is és a születendő gyermekeim apját is. Amikor megtudtam, hogy állapotos vagyok, rögtön másnap már azt is
megtudtam, hogy ikreket várok. ...A családom abszolút nem fogadta el. Amikor megtudták, hogy ki az apa, fél évig nem is álltak velem szóba. Egy vérzés döntötte el bennem a kérdést, hogy
bármi lesz is,... nagyothallás ide vagy oda, megszülöm őket, és felnevelem, akár egyedül is.

Klára (látássérült): Nem volt tervezett ez a várandósság, sőt igazából mondhatni, hogy úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Államvizsga időszakom volt éppen, öt államvizsga, és az utolsó összevont államvizsgám előtt nem jött meg... A partnerem örült neki, bár amikor fölhívtam telefonon aznap, akkor mondta, jaj, jaj, Úristen... Ott aludt ilyen vészstáb megbeszélésen, és másnap reggel már örült neki. Azt mondta, hogy ez nem is olyan rossz, mert hogy ő akar gyereket, és majd megoldjuk.

A már stabil kapcsolatban élők valamivel nyugodtabban néztek a terhesség elé, és magabiztosabbak voltak a döntés meghozatalában.

Emma (látássérült): Én úgy voltam ezzel az egésszel, hogyha lesz gyerekem, úgyis jó, ha nem lesz, úgy is jó, nem voltam ez a fanatikus gyerekimádó, aki meglát egy gyereket és elolvad. Viszont a
környezetemtől egyáltalán nem nagyon kaptam - legalábbis tini koromban - biztatást, az egész jövőmmel kapcsolatban, nemhogy gyerekvállalásról... Amikor megismertem a férjemet, akkor, ahogy így beszélgettünk - ő is egyke gyerek volt, mint én -, megálmodtunk egy nagy családot, ahol összetartás van, nem széthúzás. Amikor már leállamvizsgáztam, tudtuk, hogy na, mostantól jöhet a baba. Az első baba így egy év után jött össze.

Luca (látássérült): Így konkrétan itthon nem beszéltük meg azt, hogy mi már gyereket tervezünk. ... Igaziból már a házasságkötésünk óta úgy voltunk vele, hogy jöhet bármikor. Tehát nem is védekeztünk, de én abban az időszakban dolgoztam egy projekten, nagyon keményen, és valahogy úgy éreztem, hogy úgyis túl kimerült a szervezetem ahhoz, hogy én most várandós legyek. És egy nagy dilemma előtt is voltam. Akkor igényeltem vakvezető kutyust, és hogy kutya, meg gyerek együtt... Október 11-én volt a kutyus átadója és úgy valószínűsítem, hogy október 14-én meg megfogant Áron. Ilyen Murphy törvényei alapján lett kutyus is, meg gyerek is.

Stefi (hallássérült): Tervezett volt az első terhesség. A férjemmel terveztük, három hónap elteltével a családnak is bejelentettük. Mindenki nagyon boldog volt, mindenki nagyon örült. Némelyiküknél egészségügyi nehézségek színezték a képet, másnál a kapcsolat friss volta adott okot némi gondolkodásra.

Niki (hallássérült): Már mindenképpen nagyon szerettem volna gyereket... Voltak problémáim, és orvoshoz is kezdtem járni kivizsgálásra. ...Az első kezelésnél rögtön terhes lettem, elég meglepetés volt mindenkinek. A férjem mindenképpen jól fogadta, még viszonylag azt is, hogy ikrek lettek.

Szandi (gyengénlátó): Bennem nagyon vegyes érzelmek keringtek, öröm, bánat, legalább húszféle érzés fogalmazódott meg, de valójában nagyon boldog voltam, mert a párommal terveztük ezt a kisbabát. Csak arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar össze fog jönni,... de ahogy a védekezést megszakítottuk, két hétre rá teherbe estem. Ami az én családomat illeti, nagyon örültek. A nagymamám - a szüleim már nem élnek - mondogatta is, hogy már látta rajtam, hogy nagyon szeretnék egy kisbabát.

A családdal nem volt mindig egyszerű, hiszen gyakran nem is feltételezték, hogy gyermekük már érett az önálló családalapításra. Olykor aggódva szemlélték a partnert is, tartva tőle, hogy nem lesz megfelelő támasza sérült gyermeküknek, vagy véleményük szerint a kapcsolat még nem állta ki az idő próbáját.

Klára (Iátássérült): Mi terveztük azt, hogy majd összeházasodunk, esetleg gyerekeink is lesznek, de [még] nem akkor. És hát mi legyen, hogy legyen anyukámékkal. A férjemet - azóta mára férjem - az elején ők nagyon nem akarták elfogadni, mivel hogy ő is látássérült. És hogy nekem mindenképpen látó partner kell, ez volt a fixa ideájuk. Nem is akartak vele találkozni hosszú ideig.... [Csak amikor mindent elrendeztünk], akkor mondtuk meg az én szüleimnek. Volt ilyen formális lány kérés és minden egyéb, és hogy örüljetek, mert megvan a diplomám, van munkám, ugye, milyen jó, és egyébként unokátok lesz... És akkor most összeházasodnánk, ha már itt tartunk. ...Hát aztán így, első pillanatban, kicsit padlót fogtak. 

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Férjem szülei hallani sem akartak rólam. Talán túl mozgássérültnek tartottak, vagy nem is feltételezték, hogy [mozgássérült] férjem önálló életet fog élni.

Niki (hallássérült): Az édesanyám elég érdekesen [fogadta]: hogy még várhattunk volna, ez volt a reakciója. És eltelt egy-két hónap, mikor elkezdett örülni a dolognak, és azóta is nagyon
odavan az unokákért. A férjem családja, ők mind nagyon örültek, mert az édesanyja előtte halt meg két évvel, úgyhogy ez kompenzálta kicsit.

A szülők aggodalma nemcsak a partnerre vonatkozott, hanem saját gyermekükkel kapcsolatban is háromszoros volt: foglalkoztatta őket az öröklődési veszély; jogosan szorongtak a kismama esetleges állapotromlása miatt; és természetesen az is ott motoszkált gondolataikban, hogy nagy nehézséggel felnevelt gyermekük vajon képes lesz-e anyaként helytállni.

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült): A családomban anyukámnak nem mertem megmondani, ő nagyon vallásos és ugye házasságon kívüli születendő gyermekről volt szó. Éppen a vallásosságból eredendően azonban szó sem lehetett az elvételről. Így apukám közvetítésével mondtuk meg anyukámnak. ...Ők elsősorban aggódtak. Hogy végig tudom-e csinálni, hogy egészséges lesz-e a gyerek.

Bogi (mozgássérült): Anyu nem igazán mutatta ki az érzelmét, hogy ő juj, de örül, hogy babát várok. Későbbiek folyamán természetesen változott, de így az elején nem. ... Inkább az aggodalom volt, hogy hogyan is fog ez a terhesség lezajlani, megmarad-e egyáltalán, ...tehát hogy van a csípőficamom, és akkor azért ez nem is olyan könnyű.

Luca (Iátássérült): Igaziból csak azt éreztem, hogy [az édesanyám] nagyon sokszor feszült, és ha szóba hoztam azt, hogy lehet, hogy el kellene menni genetikára, akkor nagyon hevesen reagált. Nem értettem, hogy miért, aztán utólag ismerte el, hogy ő tulajdonképpen végigszorongta az én terhességemet, hogy egészséges lesz-e a gyerkőc, vagy nem. Csak, úgy gondolom, ezt nem akarta felém kommunikálni.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Ilyesmire nekem az anyukám azt mondta, majd fogad nekem örökbe gyereket, ne gondoljak arra, hogy saját gyerekem legyen... Hogy biztos nem bírnám kihordani a méretem miatt... Meg nem tudnám úgy ellátni,... hogy majd örökbe fogadunk, majd ez, majd az, így próbálta elrendezni a dolgokat.

Stefi (hallássérült): Olyan jellegű aggodalom volt az anyukám részéről, hogy hogy fogok felébredni a gyerekre éjszaka. Vagy, ha valami van, ha beteg, esetleg rosszul van, hogy fogok én fölébredni rá, hogy fogom észrevenni éjszaka.

Klára (Iátássérült): A [partnerem] anyukája így nem mondott semmit, végig úgy állt hozzá a kapcsolatunkhoz, hogy neki mindegy. Mindig azt éreztem, hogy már első látásra se vagyok szimpatikus valamiért, de sose mondott semmire semmit, csak hogy jól van. Tehát se pozitívat, se negatívat nem szólt soha. Ehhez se szólt semmit, csak annyit mondott, hogy a férjemnek ez a betegsége öröklődhet, és hogy tulajdonképpen nagy felelőtlenség volt tőle nem védekezni, meg így gyereket vállalni.

Akadt család, amelyikben korábban az is felmerült, hogy a fiatal anya gyermekvállalása vajon nem a család terheit fogja-e növelni.

Emma (látássérült): Olyan megjegyzések is voltak, hogy - engem a nagynéném nevelt ebben az időszakban - hát, te gyereket akarsz? Majd ideszülöd nekem a gyereket?! Tehát, hogy nem tudta
elképzelni, hogy esetleg el tudnám látni, vagy hogy mellettem marad-e a gyermek édesapja. Tehát bármi is volt a motiváció, bárhol tartott a párkapcsolat, bármilyen maga a fogyatékosság, és bármekkora a családi ellenállás, azt lehet mondani, a leendő anyák maguk akarták eldönteni, és maguk is döntötték el, hogy megtartják-e a terhességet, vagy nem. Aki gyermeket akart, azt sem szülei aggodalmaskodása, sem párja ellenkezése, még saját esetleges állapotromlása sem tántoríthatta el. Egy biztos: a gyermekvárás kilenc hónapját legtöbben életük legszebb időszakai közé sorolták.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Életem legszebb szakasza volt az első terhesség. Hiába, hogy ott voltunk a kollégiumban, meg ellenállás volt a szülők, a férjem szülei részéről...

Szandi (gyengénlátó): Komolyan mondom, terhesen éreztem a legjobban magamat, energikus voltam, nagyon aktív. Persze a vége felé már nehezebb volt, de emlékszem, hogy még
akkor is jártam-keltem összevissza, úgy, hogy nem volt ez nehézség.

Luca (látássérült): Igaziból nagyon örültem neki, hogy várandós vagyok... Nagyon vártam azt, hogy majd mikor lesz nagyobb a pocim, mikor hordhatok már ilyen kismamaruhát, szóval igazán beleéltem magam... Rendkívül élveztem, lettem volna akármeddig is várandós... Nagyon jó időszak volt, annyira büszke voltam a hasamra, nagyon, nagyon imádtam.

Abigél (mozgássérült): Nagyon élveztem a terhességet, bármennyi terhességet elvállalnék.

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült): Úgy az egész nagyon szuper időszak volt. Volt szó róla, hogy ronthat az állapotomon, az be is jött végül. A légzésbénulásnak addig úgymond nem voltak jelei, tehát nem vettem nehezebben a levegőt, nem volt problémám. A terhesség hozta ki azt, hogy iszonyatosan elkezdtem köhögni a legkisebb erőkifejtésre... De nagyon jó volt. Minden
jó volt, mindenki örült, mindenki boldog volt, én is boldog voltam. Ameddig lehetett, dolgoztam... Nem emlékszem semmi rossz dologra, csak jóra.

Egyedül Klárát sodorta el annyira az élet első terhességénél - államvizsgák, munkakeresés, esküvő, lakásberendezés stb. -, hogy alig tudott örülni a terhességének, ám a másodiknál ezt alaposan pótolta.

Klára (Iátássérült; első terhesség): Igazából nem foglalkoztam ezzel az egész várandósság dologgal, semmilyen szinten: milyen lesz szülés után, vagy egyáltalán mi, hol lesz, örültem,
hogy tudtam, mi van a következő héten. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy bennem növekszik valami, egyszerűen olyan volt a helyzet, hogy nem voltam képes erre.

Klára (Iátássérült; második terhesség): A második várandósságom életem legszebb időszaka volt. Már felhőtlenül tudtam élvezni, és arra törekedtem, hogy pótoljak mindent, ami az elsőnél kimaradt: kismamajógázni jártam, dúlát fogadtam, egyhetes szülésfelkészítő tanfolyamot végeztünk. Részt vettem császármetszést feldolgozó csoporton is. Kényeztettem magam sok szép kismamaruhával, figyeltem az étkezésemre, szerettem magam nagyon.

A szülés módja:

Az önrendelkezés megszerzését, megőrzését és gyakorlását - a terhességgel kapcsolatos döntést követően - a szülésre vonatkozóan már nem sikerült olyan könnyen érvényre juttatni, hiszen a szülés módját nemcsak az egészségügyi rendszer, hanem a szülőnők alapállapota is befolyásolta. Ennek ellenére mindenki számára fontos volt, hogy életük e legjelentősebb eseményét, de legalábbis annak bizonyos részeit, maguk is alakíthassák. Akinél erre nem nyílt mód, az, ha nem is örömmel, de kételkedés és vita nélkül elfogadta az orvosi döntést.

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült): Én erről nem kérdezősködtem... Megmondta, hogy így lesz, rendben van, kész. Császármetszés lesz, mert ugye a csípőm miatt nem tudok..., mert bénultak a lábak, a derék is, meg a hát is sérült, tehát nem tudnám kinyomni a gyereket.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Voltam az ortopédorvosomnál, senki nem látta semmi akadályát annak, hogy terhességet vállaljak, persze, [mondták,] császármetszéssel kell majd szülni. 

Bogi (mozgássérült): Tudtam, hogy természetes úton Manót nem fogom tudni megszülni. Így ortopéd szakorvoshoz mindenképpen elmentem, hogy adja ki a javaslatot, hogy császármetszést javasol a baba világrahozatalára.

Klára (látássérült): Azért mentem oda, hogy szülhetek-e hüvelyi úton, és hogy erről adjon egy szakvéleményt. Hát, ha bele se nézett [a papírjaimba], akkor tudtam, hogy azt írta rá, [császármetszés]. Tuti, hogy nem írt volna rá mást, mert azt neki le kellett pecsételnie, ott volt alatta a neve. Biztos voltam benne, hogy [császármetszés],... Hallottam olyanokat, hogy gyengén látó nem szülhet, jó, hát akkor császár lesz, akkor nekem így rendeltetett.

Dóra ikrei hónapokkal a várt idő előtt, sürgősségi császármetszéssel jöttek a világra, és Niki sem szülhetett természetes úton az ikrek fekvési rendellenessége miatt, így ők ketten semmilyen módon nem befolyásolhatták a történéseket. Ám a többiek a maguk körülményei, adottságai és lehetőségei között erőteljesen törekedtek arra, hogy saját kezükben tarthassák a történéseket.

Szandi (gyengénlátó): A szemész első kérdése az volt, hogy szeretnék szülni. Mondom, ne haragudjon, nem én vagyok az orvos, hogy eldöntsem, hogy nekem hogy jó szülni, én szülök akár vízben is, ha lehet, de az ön véleményére vagyok kíváncsi, hogy mint orvos mit javasol. Azt mondja, ő úgy fogja kiállítani az orvosi szakvéleményt, ahogy én szeretnék szülni, de nem indokolta meg, hogy lehet-e rendesen szülni, vagy nem. Felhívtam a saját doktornőmet, és ő császármetszést javasolt... A nőgyógyászom meg azt mondta, hiába viszek szakvéleményt, ha nincs fogadott orvos, az éppen ügyeletben lévő orvos dönti el a szemész szakvélemény alapján, hogy fogok szülni.

Luca (Iátássérült): A szülészorvosomnak mondtam, hogy én egy alternatív módon szeretnék szülni. ...Az volt a kérésem, hogy ne kelljen hanyatt fekve szülni, hanem olyat találjunk, ami jobban óvja a szememet. Szerettem volna azt is, hogy ne nagyon avatkozzanak be ebbe a folyamatba, tehát hogy ez minél természetesebben történhessen meg. Nem szerettem volna például gátmetszést sem.

Abigél (mozgássérült): Mindenkit, akihez mentem, azzal kergettem világgá, hogy szülhetek-e normál hüvelyi úton. Ez volt a fixa ideám.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): Bevéreztem... Megkerestük az ügyeletet, ott egy fiatal orvos nézett meg, na, akkorra már elkezdtem vérezni elég rendesen... Akkor hívták az ügyeletvezetőt. Elég nagy sürgés-forgás lett. Megvizsgált egy vezetőorvos, tehát egy tapasztaltabb, és mondta, hogy gyorsan készítsék a műtőt, mert szülünk. Hát dehogy akarok én még szülni!

Stefi (hallássérült): A férjem bent volt velem a kórházban. Ő inkább benne volt [a császárban], én nem szerettem volna. Én szerettem volna megküzdeni érte, szerettem volna átélni, milyen az a spontán szülés. Tehát nagyon nagy szívfájdalmam, hogy nem szültem. A másodikat is császárral szültem, őnála az volt az indok, hogy túl kicsi a korkülönbség az első és a második között, túlhordtam, és hogy nagyon zárt a méhszáj. Azt mondta, nincs értelme megindítani sem. A mai napig nem értek ezzel egyet, úgy gondolom, meg lehetett volna próbálni. Úgy éreztem, túl aggódós az orvos. Ezen már változtatni nem tudok, de ez az egy fáj.

A leghatározottabban Luca küzdött azért, hogy anyaságát úgy élhesse meg, ahogy elképzelte magának.

Luca (látássérült): Azután valahogy kezdtem rátalálni a megfelelő mozdulatokra, többször beleguggoltam egy-egy mozdulatba, a csípőmet előre vagy hátra mozdítottam. Igaziból az volt nekem a haladás, vagy ami átbillentett ezen az egészen, amikor kicsit fölnyúltam és megéreztem a kis hajacskáját meg a kis fejbőrét, tehát, hogy ott van, hogy ő már jön, és akkor valahogy vele is meg tudtam beszélni, hogy gyere, kicsi fiam... És úgy együtt elkezdtük ezt nagyon szépen csinálni. Aztán a szülésznőmet kihívták, hogy a másik szülőszobában van valami komplikáció, és Tamással ketten maradtunk. Éreztem, hogy ebből nemsokára tényleg kitolás lesz, és akkor egy dolog megfordult a fejemben: na, most lehetne úgy megszülni ezt a fiút, hogy teljesen zavartalanul, hogy ne legyen se gátmetszés, se semmi. És mikor éreztem, hogy már nemsokára itt lesz a fejecske, akkor fölmásztam a szülőágyra és szépen négykézláb elkezdtem kitolni, és amikor kijött a kis feje, szóltam Tamásnak, hogy légy szíves, szóljál a szülésznőmnek, mert itt van a babának a feje. Aztán szegény Tamás, akinek nem sok helyismerete volt, mert ő csak akkor találkozott a szülőszobával, amikor megérkeztünk, kiment a folyosóra, és kiabált egy nagyot, hogy Kati, gyere, itt van a baba!... Az orvos végül is akkorra jött föl, amikor már csak engem kellett ellátni.

Klárának második gyermekénél sikerült kivívnia azt, amit érzése szerint elmulasztott császármetszéssel világra hozott kisfiánál.

Klára (látássérült): A kislányom már háborítatlanul, a lehető legnagyobb békében, beavatkozások nélkül, hüvelyi úton született. A hüvelyi szülésre tudatosan készültem, miután eldöntöttem magamban, hogy ez az én utam. Annak ellenére, hogy átlagsúly alattinak mérték a babát, szabadon választhattam meg a vajúdás módját, a szülésnél dúla és szülésznő is segédkezett, akiket én választottam. Borogatásssal, illóolajokkal, masszázzsal segítettek. A kitolásnál nem fektettek le, a magam tempójában tolhattam ki a kislányomat. A szülés közben a férjem folyamatosan támogatott, mind fizikailag, mind lelki téren aktív részese volt kislánya születésének. Ha kellett, élő bordásfal volt, fogta a kezem, vagy csak biztatott, és szeretetéről biztosított. Bátran mondhatom, kislányom születése életem legnagyobb élménye volt.

Önismeret mint az önrendelkezés alapja:

A résztvevők valamilyen formában mindannyian beszéltek róla, hogyan, milyennek látják, ismerik magukat, tehát lényegében mi az az önmagukról való tudás, amelyre döntéseiket alapozzák.

Ágnes (kerekesszéket használó mozgássérült): Még fiatal lányként az ORFI-ban a reuma főorvos asszonnyal beszélgettem a gyerekvállalásról. Azt kérdezte tőlem, meg tudod csinálni? Mondtam, persze. Azt mondja, hogy akkor tudsz szülni, és fel tudod nevelni... És én ebben mindig is bíztam, hogy meg tudom csinálni. Tehát az sose merült fel bennem, hogy befuccsolok mint anya.

Tímea (halmozottan sérült, kerekesszéket használó): [Lehet], hogy ez nagyképűen hangzik, de úgy érzem, én anyának születtem. Tehát nekem muszáj volt szülni... Én abszolút jól érzem magam ebben a szerepben... A nagy fiamat tíznaposan vittük haza. Anyukám ott volt egy-két napot. Megkértem, hogy ne csináljon semmit, semmit, mert nekem kell megszokni, a gyereknek az én kezemhez kell hozzászokni... Elég jól mozgok a kerekesszék ellenére, a karom erős. Teljesen el tudtam látni a babát.

Stefi (hallássérült): Mondtam neki [a gyermekorvosnak], hogy hallássérült vagyok, és akkor próbált minél kevesebbet beszélni, tehát kerülte a kommunikációt velem. A férjem is itthon volt, inkább neki mondta a tennivalókat, de én akartam tudni. Azt akartam, hogy nekem mondják el! Sose elégedtem meg azzal, hogy ha valaki közvetített, mert az nem adja vissza a százszázalékos információt... Nem akarok felvágni vagy dicsekedni, de ...az átlagos siketekhez képest jobban tudok szájról olvasni, szebben tudok beszélni, és emiatt jobban meg is tudom állni a helyem. Jobban feltalálom magam a különböző élethelyzetekben... Nem vagyok aggódó típus, egyébként is olyan lány vagyok, hogy megállom a helyem az életben, határozott vagyok, magabiztos vagyok.

Emma (látássérült): Arra kellett odafigyelni, hogy szülhetek-e rendesen, vagy nem, a szemem állapota miatt. És akkor elküldtek a szemészetre, hogy kérjek igazolást... Annyit mondott a védőnő, hogy biztos van olyan sorstárs, akit majd meg tudok kérdezni, hogyan oldják meg a dolgokat, tehát igazából rám bízta ezt az egészet. Kinézte belőlem, hogy én ezt így megoldom. Jólesett, hogy nem kezdett el tutujgatni, hanem úgy kezelt, mint egy rendes anyukát.

A fogyatékosságból adódó korlátokról is reálisan beszéltek.

Luca (Iátássérült): Az elején a köldökcsonk kezelése okozott problémát, aztán a körömvágás a kicsinél, s azt hiszem, az első fürdetésnél is kértem segítséget... De igaziból inkább csak a gyerek felügyeletben kértem segítséget, ha el akartam menni tusolni vagy megebédelni, vagy valahova el kellett mennem. Igaziból nem is annyira a segítség miatt bíztam rájuk, hanem egyszerűen, hogy meglegyen ez a nagyszülő-unoka kapcsolat. De azt gondolom, hogy szinte mindent meg tudok Áronnal tenni, amire most neki igénye vagy szüksége van.

Szandi (gyengénlátó): A kisbaba gondozásában, ellátásában kezdettől fogva nem jelentett problémát a látássérülésem, illetve nem, ezt így nem mondanám. Mert például a körmét a mai napig nem tudom levágni, és le vagyok döbbenve, amikor a barátnőm mondja, hogy ő vakon vágja a gyerekei körmét. De a köldökcsonkja nem jelentett problémát, mert az nagyobb volt, de a körme, az annyira picike.

Bogi (mozgássérült): Ha valaki mozgássérült, szerintem, ha úgy hozza az élete, hogy babát várhat, illetve megadatik neki ez a lehetőség, akkor merjen belevágni nyugodtan, mert szerintem ő is meg tudja csinálni azokat a dolgokat, bármilyen fajta akadályozottsága is van, mert mindenre van megoldás. Nekem például a fürdetés jelentett problémát, vagy amikor még kicsi volt Manó, hogy levegőztetni levigyem a lépcsőn. Meg kell találni azokat a segítségnyújtási formákat, amik megkönnyíthetik az életet.

Aki kissé bátortalanabb a többinél, kisebb az önbizalma, az ezt általában tudja is magáról.

Niki (hallássérült): Mindenhova úgy menjek oda, hogy nagyothalló vagyok, beszéljen hangosabban?! Lehet, hogy mások bátrabbak, és akkor én elég sok helyzetet elkínlódtam, sajnos.
Bátortalan típus is vagyok talán. ...Az egyik fiatal orvosnőt nehezen értettem. Úgy emlékszem, annyiban hagytam a dolgot, hogy majd még úgyis szóba kerül másik orvossal, akit jobban értek, szóval egy kicsit én is félresöpörtem. ...Én elég sok helyzetből így elmenekülök, hogy na, akkor hagyjuk, de tudom, hogy nem jó, hogy nem ezt kellene csinálni.

Szandi (gyengénlátó): Ha nem kérdezek, akkor senki nem mond semmit, hát ez van. Na, én meg nem nagyon szoktam kérdezni, meg segítséget se kérni, hát ez meg az én problémám...

Önmeghatározásukban józanok, realisták. Luca különösen pontosan fogalmazott.

Luca (látássérült): [Abból, hogy én egy látássérült anya vagyok, vagy én egy anya vagyok, aki látássérült], ha igazán őszinte vagyok magamhoz, akkor azt mondom, hogy egy látássérült anya vagyok. Még mindig úgy érzem, hogy ezt fontos előre tenni, kihangsúlyozni, megmondani vagy megmutatni. Persze nem biztos, hogy ezzel bármilyen falat le lehet bontani,... vagy bármilyen kellemetlenséget meg lehet úszni, de azt hiszem, hogy ez a hangsúlyosabb.