Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából STUDIA EUROPAEA 2018 Pécs A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Európa Központjának kiadványsorozata STUDIA EUROPAEA ISSN 2062-5049 Sorozatszerkesztő: Szalayné Sándor Erzsébet Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.:) Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából STUDIA EUROPAEA 2018 ISBN 978-615-5457-85-2 A III. részt lektorálta: Béli Gábor, Herger Csabáné, Kis Kelemen Bence Kiadó: PTE ÁJK Európa Központ (http://ceere.eu) / Publikon Kiadó Nyomdai előkészítés: Publikon Kiadó/IDResearch Kft. (www.publikon.hu) Nyomda: Molnár Nyomda Kft. © Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet, 2018 © PTE ÁJK Európa Központ, 2018 Jelen könyvet, illetve annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus vagy más módon közölni. TARTALOMJEGYZÉK A szerkesztők előszava 5 I. Az oktató, a kutató és a bíró – visszaemlékezések Herczegh Gézára Szalayné Sándor Erzsébet Laudáció - Herczegh Géza Gábor tiszteletére 9 Gilbert Guillaume Géza Herczegh, juge à la Cour internationale de justice 13 Gilbert Guillaume Herczegh Géza, a hágai Nemzetközi Bíróság bírája 17 Rosalyn Higgins QC Reflections on Judge Geza Herczegh 21 Rosalyn Higgins QC Visszaemlékezés Herczegh Gézára 25 Peter Tomka Judge Géza Herczegh – The First Hungarian at the International Court of Justice 29 Martonyi János Köszöntő 41 Gyurcsík Iván Derűvel, bölcsességgel – jogainkért - Herczegh Géza emlékére 45 II. Önrendelkezés, humanitárius nemzetközi jog, kisebbségvédelem – Tanulmányok Herczegh Géza kiemelt kutatási területeiről Bruhács János A harmadik világ és a nemzetközi jog Herczegh Géza gondolatainak fényében 53 Kovács Péter A humanitárius nemzetközi jog fejlesztésének és megsértése szankcionálásának összefüggései Herczegh Géza irásai alapján, a Római Statútumra történő kitekintéssel 65 Sulyok Gábor Humanitárius intervenció az ezredforduló után 85 Kajtár Gábor Az önvédelem jogának jus cogens természete 119 Csapó Zsuzsanna Afrikai Nemzetközi Büntetőbíróság versus ICC? Egy esetleges regionális nemzetközi büntetőbíróság felállításának gondolata 129 Kis Kelemen Bence Az élő pajzs és a humanitárius nemzetközi jog, avagy átütheti-e a katonai szükségesség a humanitás elvének pajzsát? 147 Szalayné Sándor Erzsébet A nemzeti kisebbségek jogainak védelme – mint a nemzetközi együttműködés körébe tartozó emberi jogok védelmének szerves része 165 Béli Gábor A római Szentszék befolyása az Árpád-kori jogalkotására (Megjegyzések a korai dekrétumokhoz) 175 Tóth Norbert A „nemzeti kisebbség” fogalmi elemei a nemzetközi szokásjogban – a szokásjogi norma azonosításának lehetősége 189 III. Tisztelgés Herczegh Géza munkássága előtt – Szakkollégisták tanulmányai Békési Gábor Szabadságjogok a szerb megszállás alatt 207 Molnár Bálint A Weimari Köztársaság külpolitikai kapcsolatai Közép-Európában 1919 és 1933 között 221 Nagy Katalin A polgári lakosság védelme 233 Szijártó István A represszáliák megítélése a humanitárius nemzetközi jogban 249 Molnár Kata A gerilla-harcmodor nemzetközi jogi megítélése 261 ELŐSZÓ A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara – Nemzetközi- és Európajogi valamint Jogtörténeti Tanszékeinek kezdeményezésére – 2018. október 19-én emlékkonferenciát szervezett Herczegh Géza Gábor nemzetközi jogász, egykori pécsi professzor születése 90. évfordulójának tiszteletére. A konferencia a Herczegh Géza Nemzetközi Jogi Emlékérem Alapítvánnyal együttműködésben valósult meg Pécsett. A rendezvény célja a nemzetközi hírű jogászprofesszor életműve előtti tisztelgés volt: máig nagy jelentőségű munkásságának különböző vetületeiről hágai bírótársak, magyar pályatársak, kollégák, tanítványok és a pécsi Óriás Nándor Szakkollégium joghallgatói tartottak előadásokat. Jelen kötet első részében a Herczegh Gézáról mint kollégáról, mesterről és nemzetközi jogászról elhangzott személyes hangvételű, részben kifejezett szakmai méltatásokat tartalmazó írásműveket közöljük magyar nyelven. A hágai bírótársak méltatásai magyarul és angol illetve francia nyelvű eredeti változatban is olvashatóak. A kötet további részében az ünnepelt tudományos érdeklődésének két kiemelt területéhez igazodó tanulmányok kaptak helyet: a humanitárius nemzetközi jog és a kisebbségek nemzetközi jogi védelmének egyes aktuális, jogalkotási és jogalkalmazási dilemmáit felvázoló írások olvashatók a magyar nemzetközi jogász közösség tagjainak tollából. Az Óriás Nándor Szakkollégium hallgatói jogtörténeti és nemzetközi jogi tanulmányaikkal kívántak tisztelegni Herczegh Géza professzor előtt, így adózva a nemzetközi jogi tanítómester emlékének – aki nem csak tudományos kutatóként, de gyakorló alkotmánybíróként és nemzetközi bírósági bíróként is példaképpé vált a magyar jogászgenerációk számára. Az egykori jogászprofesszor, pécsi jogi kari dékán és díszdoktor születése 90. évfordulójának évében, 2018 júniusában a Magyar Örökség Díj posztumusz átadása, majd a 2018 októberében szülővárosában, Nagykaposon lezajlott szoboravatás után a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara jelen kötettel is tisztelegni kíván Herczegh Géza munkássága előtt. Pécs, 2018. november 5. A szerkesztők 5 I. AZ OKTATÓ, A KUTATÓ ÉS A BÍRÓ – VISSZAEMLÉKEZÉSEK HERCZEGH GÉZÁRA Szalayné Sándor Erzsébet egyetemi tanár (PTE ÁJK) a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes (AJBH) LAUDÁCIÓ - HERCZEGH GÉZA GÁBOR TISZTELETÉRE1 Csendes derűre – egyúttal csendes és koncentrált erőre asszociálunk a legtöbben, akik ismertük Herczegh Géza Gábort. Tanár, mentor, tanácsadó és barát sokunk számára – a nemzetközi jogászok láthatatlan kollégiumának kevés olyan tagja van, aki valamilyen formában ne találkozott volna vele előadótermekben, tárgyalótermekben, vagy ne forgatta volna haszonnal az írásait. Nemzetközi jogászok generációi olyan személyiségként tartják emlékezetükben, aki őszinte érdeklődéssel fogadta beszélgetőpartnereit akár magyarul, franciául, angolul vagy németül zajlott is a szakmai vagy baráti társalgás – függetlenül attól, hogy a visszaemlékezők annak idején elsőéves joghallgatók vagy kiemelkedő jogtudósok, netán éppen az Alkotmánybíróság vagy a Nemzetközi Bíróság bírái voltak is. ÉLETÚT Az 1928. október 17-én a mai Szlovákia területén, Nagykaposon született és Budapesten, 2010. január 11. napján elhunyt nemzetközi jogtudós, egyetemi tanár, bíró és akadémikus személyes történetén szűkebb értelemben két ország, tágabb értelemben egész Európa huszadik századi története és bizonyos értelemben a nemzetközi jog története is átrobogott. Általános és középiskolai tanulmányait Pécsett és Gödöllőn végezte, ahol 1947 tavaszán a Premontrei Rend francia gimnáziumában érettségizett, majd 1947től a szegedi jogi karon folytatott tanulmányok után 1951-ben szerzett jogi diplomát. Nagykaposon vezető bíróként tevékenykedő édesapja majd később történész nevelőapja, valamint szegedi egyetemi évei alatt Buza László nemzetközi jogász lebilincselő előadásai meghatározó tényezői voltak pályaválasztásának. „Magyarország történetét kívülről nézve, azaz a nemzetközi kapcsolatok oldaláról” kellene értelmezni, elemezni, ismertetni – így emlékezett vissza egy interjúban történész nevelőapja vélekedésére, azaz a nemzetközi perspektíva szükségessége már korán saját meggyőződésévé is vált. 1 A Magyar Örökség Díj átadó ünnepségén 2018. június 23. napján Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében elhangzott szöveg szerkesztett változata. A laudáció összeállításában az alábbi forrásokat használtam: Sereg András: Alkotmánybírák talár nélkül. KJK-Kerszöv, Budapest 2005, 73-81. o., Csapó Zsuzsanna (szerk.): Emlékkötet Herczegh Géza születésének 85. évfordulójára. A ius in bello fejlődése és mai problémái, Pécs 2013. Kirs Eszter: Talking with Géza Herczegh, former Hungarian Judge of the International Court of Justice. In: Miskolci Nemzetközi Jogi Közlemények, 2004. 2. sz. 318. o., Paczolay Péter: Emlékek Herczegh Géza Gáborról. In: Kovács Péter (ed.): International Law – a quiet strength. Miscellanea in memoriam Géza Herczegh. Pázmány Press, Szt. István Társulat, Budapest 2011, 28. o. 9 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Szakmai életútja első lépésben a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetébe vezette, ahol dokumentátorként nemzetközi jogi tárgyú kutatásokat végzett, majd 1963-tól megkezdődött egyetemi oktatói karrierje is: a Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok szakán diplomáciatörténetet adott elő 1967-ig. Pécsi életszakasza 1967-től alkotmánybíróvá választásáig, 1990-ig tartott: a korabeli Janus Pannonius (ma: Pécsi) Tudományegyetem jogi karán egyetemi tanárként a Nemzetközi Jogi Tanszék vezetője, két cikluson keresztül a kar dékánja volt. Időközben az MTA doktorává avatták, majd 1985-ben levelező, 1990-ben rendes tagjává választották. Székfoglaló előadásában „A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai” témakört elemezte. Az Országgyűlés 1990. júliusi hatállyal az első Alkotmánybíróság tagjává választotta, a taláros testület munkájában 1993 májusáig vett részt – egyúttal elnökhelyettesként is – egészen a Hágai Nemzetközi Bíróság tagjává választásának időpontjáig. Megnyerő, nyugalmat sugárzó személyisége és kiváló szakmai valamint tudósi kvalitásainak bizonyítékaként a nemzetközi bírói jelölését az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a Közgyűlés is abszolút többséggel támogatta. 1993 júliusától kezdődően kilenc év és kilenc hónapon keresztül szolgált a legtekintélyesebb nemzetközi bírói fórum elismert magyar tagjaként. A 2003. februárjáig tartó hágai időszak után – a korábbi évekhez hasonlóan – az írásnak továbbra is kiemelt szerep jutott az életében, amellett, hogy Nagykapos és a szűkebb pátria, az Ung-vidék is meghatározó módon részesülhetett Herczegh Géza Gábor és neje, Melinda asszony gondoskodó figyelméből és szeretetéből. AZ EGYETEMI OKTATÓ – A NEMZETKÖZI JOG KUTATÓJA – A HÁGAI NEMZETKÖZI BÍRÓSÁG BÍRÁJA Az egyik, talán leginkább csodálatra méltó huszadik századi magyar nemzetközi jogászi oktatói-kutatói-bírói életpálya 1951-ben, a jogi diploma megszerzését követően indult útjára. Herczegh Géza Gábor nemzetközi jogot, diplomáciatörténetet tanított – olyan jogterületeket, amelyek a politikára különösen érzékeny tartalmat hordoznak ma is. Az 1970-es-80-as években is úgy tudott alapvető igazságokat a hallgatósággal közölni – különösen az interaktív szemináriumok során – hogy finom humorral, esetenként iróniával átszőve óvatosan csempészte bele elbeszéléseibe az uralkodó ideológiától eltérő mondanivalóját. Szakmai, nemzetközi jogászi meggyőződését tükröző üzeneteit nem ritkán történeti példákon keresztül közvetítette. Széles körű nyelvismerete és nemzetközi jogi szaktanácsadói tapasztalatai rendkívül hasznossá és egyúttal izgalmassá tették a szemináriumait – többen ott fedeztük fel a nemzetközi kapcsolatok és a diplomáciai érintkezés bonyolultságát és szépségét is egyben, és váltunk így elkötelezett tisztelőivé és követőivé – a nemzetközi jognak és mesterének egyaránt. 10 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából A hágai közel tíz éves nemzetközi bírói tevékenysége alatt ítéletek és tanácsadó vélemények egész sorának meghozatalában vett részt, ezek némelyike a nemzetközi jogfejlődés számára meghatározó ügynek bizonyult, többek között ilyen volt a nukleáris fegyverek legalitása ügyében, a LaGrand ügyben, a Lockerbie-ügyben, a Kelet-Timor ügyben és nem utolsó sorban a Bős-Nagymaros jogvitában hozott határozatok. Egyetemi oktatói és bírói tevékenységével párhuzamosan folyamatosan kutatott és publikált, számos nyelven írt tanulmányaival rendszeres szerzőjévé vált a hazai és nemzetközi folyóiratoknak, több tucat szakkönyv, tankönyv és könyvrészlet jelzi gazdag szakirodalmi munkásságát. Kiemelt kutatási területének számított többek között a humanitárius nemzetközi jog, a kisebbségek és az emberi jogok nemzetközi jogi védelme, a dekolonizáció, a népek önrendelkezési joga, a nemzetközi jogelvek szerepe, a nemzetközi jog szociológiája, a nemzetközi bíróságok gyakorlata, az erőszak tilalma, a leszerelés. Legfontosabb könyvei: • A gyarmati kérdés és a nemzetközi jog (1962) • A diplomáciai kapcsolatok története I. 1914-1933 (1965) és II. 1933-1945 (1966) • General Principles of Law and the International Legal Order (1969) • Development of International Humanitarian Law (1984) • Magyarország külpolitikája 896-1919 (1987) • A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig (1999) • Peres örökségünk (2005) Életének és szakmai pályafutásának kétségtelenül megkerülhetetlen színtere volt Genf – ahol a humanitárius nemzetközi jog avatott szakértőjeként vett részt a nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres konfliktusok áldozatainak védelméről rendelkező 1977. évi jegyzőkönyvek tárgyalásán, és amely tapasztalatokat az azóta is egyedülálló monográfiában publikálta 1981-ben („A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái”). A Herczegh család és Herczegh Géza Gábor személyes élettörténete összefonódott a kisebbségvédelem kérdéseivel. Ő maga erről így vallott a 2000-es évek elején készült interjúban: „ A nemzeti kisebbségek kérdései, jogai, nemzetközi védelmének problémái olyan ügyek voltak, amelyeket keserű ajándékként már a bölcsőmben megkaptam”.2 Ezért sem véletlen, hogy az Európa Tanács Velencei Bizottságának első magyar tagjaként részt vett a nemzeti kisebbségek jogainak védelméről szóló keretegyezmény kidolgozásában az 1990-es évek elején. ELISMERÉSEK A Magyar Örökség Díj cím posztumusz odaítélésével az adományozók méltó módon tisztelegnek Herczegh Géza Gábor előtt – egyetemi oktatói és kutatói, akadémikusi és 2 Sereg: i. m. 73-81. 11 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet bírói életműve, az általa képviselt emberi és szakmai értékek, a magyar nemzetközi jogtudomány nemzetközi elismertségének magas szintű képviselőjét és munkásságát vitathatatlan érték hordozójává tették. A Díj azokhoz az elismerésekhez társul, amelyekkel személyét a korábbi években illették. A kölcsönös ragaszkodás, szeretet és tisztelet nyilvánult meg abban, hogy Nagykapos magisztrátusa 2005-ben díszpolgárrá avatta, látogatásai erőt, lendületet adtak a magyar közösségnek. 2007-ben, édesapja emlékének tisztelegve nejével közösen létrehozta a Herczegh Károly Alapítványt az Ung-vidéki és bodrogközi fiatalok anyanyelvi kultúrájának fejlesztésére. Két felsőoktatási intézmény – a Pécsi Tudományegyetem és a Philipps-Universität Marburg is díszdoktorává fogadta, munkásságát pedig Bethlen Gábor-díjjal és Lánchíddíjjal is jutalmazták. A legnagyobb elismerés, amivel már életében is adóztunk Herczegh Géza professzor úrnak: a pályatársak és kollégák egyöntetű tisztelete és tanítványai őszinte nagyrabecsülése volt. 12 Gilbert Guillaume Ancien président de la Cour Internationale de Justice GÉZA HERCZEGH, JUGE À LA COUR INTERNATIONALE DE JUSTICE Géza Herczegh fut élu à la Cour internationale de justice en 1993 pour succéder au juge Manfred Lachs décédé au cours de son troisième mandat à la Cour. Réélu sans difficulté quelques mois plus tard pour un mandat plein de neuf années, il devait siéger à la Haye jusqu’en février 2003. Ayant été témoin pendant près de dix ans de son activité au sein de la Cour, c’est pour moi un honneur et un plaisir de témoigner aujourd’hui de son apport à l’œuvre de la Cour internationale de justice. Géza Herczegh arrivait à La Haye avec un passé qui lui permit immédiatement de contribuer efficacement aux travaux de la Cour. Il avait enseigné le droit international public pendant de longues années dans de nombreuses enceintes, et tout particulièrement à l’Institut des sciences politiques de Budapest et à l’Université de Pecs dont il avait été doyen de 1981 à 1987. Il avait siégé comme juge et vice-président de la Cour constitutionnelle de Hongrie de 1990 à 1993. Cette double expérience juridictionnelle et universitaire le conduisait naturellement à examiner chaque affaire selon ses mérites propres avec l’œil du juge, tout en gardant constamment à l’esprit les principes et les règles de droit international. Sa connaissance parfaite de la langue française faisait en outre de lui un juge écouté avec un vif plaisir et une constante attention. Au cours de cette décennie, Géza Herczegh fut un juge soucieux de l’autorité de la Cour et conscient du fait que cette autorité repose sur le travail scrupuleux de chacun des juges et sur un délibéré ouvert au cours duquel la recherche du consensus doit demeurer une préoccupation majeure. Dans la quasi-totalité des affaires, après avoir participé activement aux délibérations, il se rangea dans la majorité de la Cour. C’est que pour lui, un jugement n’était pas une simple totalisation des opinions des juges. C’était l’œuvre collective des membres de la Cour. Il était particulièrement sensible à certaines questions de droit international dont il avait eu à connaître au cours de sa carrière antérieure, et spécialement au droit des minorités et au droit humanitaire. Il n’eut pas l’occasion de traiter du premier à la Cour, mais y suivit le second avec une vive attention. A l’occasion d’un colloque organisé à Paris en 1998 par le Ministère français de la défense sur le droit des conflits armés, il s’en expliquait ainsi  : «  Nous vivons actuellement, disait-il dans une période de paix toutefois assombrie par de graves conflits locaux causant un nombre effrayant de victimes innocentes. Cette paix est en même temps menacée par de nombreux conflits internationaux virtuels sur lesquels 13 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet les armes de destruction massive peuvent être amenées à peser. En conséquence, les règles du droit international applicables à ces situations de conflits gardent toute leur importance ». Présidant alors une table ronde sur l’évolution allant du droit de la guerre au droit humanitaire, il ajoutait « Il s’agit là d’une longue épopée partant des temps très reculés de l’histoire de l’humanité et menant à nos jours. Même si une évolution indiscutable se dégage des efforts louables des siècles précédents, nous ne pouvons pas ignorer les énormes difficultés qui réapparaissent constamment au fil des guerres: ce sont ces difficultés que nous devons surmonter ». Lors de la discussion de l’avis consultatif relatif à la licéité de la menace ou de l’emploi des armes nucléaires rendu en 1996 par la Cour sur la demande de l’Assemblée Générale des Nations-Unies, Géza Herczegh eut l’occasion de faire partager à ses collègues ses préoccupations en ce domaine. Dans cet avis, la Cour procéda à une analyse approfondie du droit international humanitaire, ainsi que du droit de la neutralité, analyse qui traduit très largement les préoccupations du juge Herczegh. Elle conclut à l’unanimité que « la menace ou l’emploi d’armes nucléaires devrait… être compatible avec les exigences du droit international applicable dans les conflits armés, spécialement celles des principes et règles du droit international humanitaire ». La Cour constata toutefois que les conséquences qu’il y avait lieu de tirer de ces conclusions demeuraient controversées et décida sept voix contre sept, par la voix prépondérante du président qu’«  au vu de l’état actuel du droit international, ainsi que des éléments de fait dont elle dispose, la Cour ne peut conclure de manière définitive que la menace ou l’emploi d’armes nucléaires serait licite ou illicite dans une circonstance extrême de légitime défense dans laquelle la survie même d’un Etat serait en cause ». Géza Herczegh se rallia à cette solution, tout en regrettant dans une déclaration de deux pages jointe à l’avis que de la Cour n’ait pas formulé une réponse plus précise sur ce dernier point, en soulignant que « la légitime défense ne justifierait que des mesures proportionnelles à l’agression armée subie, et nécessaires pour y riposter ». Mais c’est seulement dans deux cas qu’au cours de sa présence à la Cour, Géza Herczegh fut amené à se dissocier de la majorité à certains égards. Dans l’affaire de l’incident aérien de Lockerbie opposant la Libye aux Etats-Unis et au Royaume-Uni, ces derniers avaient opposé aux demandes libyennes fondées sur la Convention de Montréal diverses exceptions d’incompétences et d’irrecevabilité. La Cour rejeta ces exceptions en 1998. Elle releva notamment que les résolutions adoptées par le Conseil de Sécurité postérieurement à l’introduction des requêtes libyennes étaient sans influence sur la recevabilité de ces requêtes qui devait être appréciée au regard de la situation de droit à la date d’introduction des pourvois. Le juge Herczegh vota avec la majorité de la Cour sur la plupart des exceptions soulevées, mais sur ce point précis, il s’en sépara. Il précisa en effet, dans une brève déclaration jointe à l’arrêt, qu’au vu des décisions du Conseil de Sécurité, le non lieu s’imposait. 14 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából En définitive, c’est dans une seule affaire, celle opposant la Hongrie et la Slovaquie au sujet du projet Gabcikovo-Nagymaros que Géza Herczegh fut amené à rédiger une opinion dissidente. Dans cette affaire la Cour avait jugé que le traité de 1977 concernant ce projet était toujours en vigueur et régissait la relation entre les deux Etats. Elle avait déduit que la Hongrie n’était pas en droit en 1989 de suspendre, puis d’abandonner les travaux prévus, notamment à Nagymaros, par le traité liant les deux Etats et que, de son côté, la Tchécoslovaquie n’était pas en droit en 1992 de mettre unilatéralement en service la solution dite « provisoire » détournant les eaux du Danube en territoire tchécoslovaque à Cunovo pour alimenter le bief menant au barrage de Gabcikovo. La Cour avait cependant précisé qu’aucune des Parties n’avait pleinement exécuté le traité de 1977 depuis des années et qu’elles avaient toutes deux contribué par leurs actes ou omissions à créer une situation nouvelle. Elle avait ajouté qu’elle ne « saurait ignorer le fait que la centrale de Gabcikovo fonctionne depuis près de cinq ans, que le canal de dérivation qui alimente la centrale reçoit ses eaux d’un réservoir nettement plus petit formé par un barrage qui n’a pas été construit à Dunakiliti, mais Cunovo et que la centrale est exploitée au fil de l’eau et non en régime de pointe comme il était prévu à l’origine. La Cour ne saurait pas davantage ne pas tenir compte de ce que non seulement l’ouvrage de Nagymaros n’a pas été construit, mais qu’il n’y a plus aucune raison de le construire puisque les Parties ont,, dans les faits, écarté l’hypothèse d’une exploitation en régime de pointe ». La Cour en a conclu que « la Hongrie et la Slovaquie doivent négocier de bonne foi, en tenant compte de la situation existante et doivent prendre toutes les mesures nécessaires à l’effet d’assurer la réalisation des objectifs du traité du 16 septembre 1977, selon les modalités dont elles conviendront ». En outre, la Hongrie et la Slovaquie, sauf si elles en conviennent autrement, doivent, a ajouté la Cour, s’indemniser mutuellement pour les dommages subis du fait des actions illicites de l’autre Partie. Le juge Herczegh vota en faveur de cette dernière décision. Il nota également que la Cour avait utilement précisé les éléments de fait à prendre en considération par les deux Parties dans leur négociation à venir tendant à la mise sur pied, selon la Cour, d’un « régime opérationnel conjoint » Il se sépara en revanche de la Cour sur plusieurs autres points. Il estima en premier lieu que la Hongrie avait pu légalement suspendre la construction du barrage de Nagymaros, en vue de sauvegarder l’alimentation en eau potable de la ville de Budapest. Face à un péril imminent menaçant un intérêt essentiel du pays, la Hongrie pouvait, selon lui, se prévaloir de l’ « état de nécessité » reconnu par le droit coutumier international. Il précisa en outre que la Tchécoslovaquie avait méconnu, quant à elle, ses obligations, non seulement lors de la mise en service de la solution dite provisoire en octobre 1992, mais dès la construction du barrage de Cunovo en novembre 1991. Il en conclut que le traité de 1977 avait pu être dénoncé par la Hongrie en mai 1992 et qu’il n’était de ce fait plus en vigueur. Il ajouta que « la partie normative de l’arrêt de la Cour aurait été … 15 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet plus conséquente et plus convaincante si elle ne l’avait pas fondé sur le traité de 1977, mais plutôt sur le droit international général et sur les autres traités et conventions qui obligent les Parties ». En désaccord sur le raisonnement tenu par la Cour, le juge Herczegh n’en notait pas moins que le différend subsistant entre les Parties devait être résolu par la négociation en vue de l’exploitation conjointe par les deux Etats des ressources partagées du Danube. Dans ces conditions, il apparaît que, si l’appréciation du juge Hercezgh sur le comportement passé des Parties, et sur les conséquences de ce comportement sur le traité de 1977 différait de celle de la majorité de la Cour, les préconisations de la Cour et celles de Géza Herczegh étaient moins éloignées qu’on pourrait le croire au premier abord. Etaient ainsi jetées les bases d’une négociation dont on peut espérer qu’elle parviendra un jour aux résultats équilibrés souhaités par les uns et les autres. Ce serait là le meilleur hommage que l’on pourrait rendre à la mémoire de Géza Herczegh. 16 Gilbert Guillaume A Nemzetközi Bíróság volt elnöke HERCZEGH GÉZA, A HÁGAI NEMZETKÖZI BÍRÓSÁG BÍRÁJA Herczegh Géza 1993-ban lett a Hágai Nemzetközi Bíróság tagja Manfred Lachs utódjaként, aki harmadik bírósági megbízatása során hunyt el. Néhány hónappal később minden nehézség nélkül egy teljes kilencéves időszakra is megválasztották, így 2003 februárjáig tartózkodott Hágában. Közel egy évtizedig voltam tanúja bírósági munkásságának, így nagy megtiszteltetés és öröm számomra ma tanúságot tenni a Nemzetközi Bíróságon végzett munkájáról. Herczegh Géza olyan múlttal érkezett Hágába, amely lehetővé tette számára, hogy azonnal hatékonyan bekapcsolódhasson a Bíróság munkájába. Hosszú éveken át oktatott nemzetközi közjogot különböző intézményekben, nevezetesen a Politikatudományi Intézetben Budapesten és a Pécsi Tudományegyetemen, amelynek 1981-87 között dékánja is volt. 1990-93 között a magyar Alkotmánybíróság tagjaként és helyettes elnökeként szolgált. E kettős tapasztalat – a bírósági és az egyetemi – magától értetődően determinálta arra, hogy minden ügyet érdemben, a bíró szemével vizsgáljon, ugyanakkor folyamatosan szem előtt tartsa a nemzetközi jog alapelveit és szabályait. A francia nyelv tökéletes ismerete ezen felül állandó örömmel és nagy figyelemmel hallgatott bíróvá tette. Az évtized során Herczegh Géza a Bíróság tekintélyének gondos őreként járt el, aki mindvégig tisztában volt azzal, hogy e tekintély minden egyes bíró lelkiismeretes munkáján és a tudatos konszenzuskeresésen nyugszik; ez utóbbit tartotta a legalapvetőbb követelménynek. Az ügyek majd mindegyikében, miután aktívan részt vett a tanácskozásban, csatlakozott a bírósági többségéhez. Számára az ítélet nem csupán a bírák véleményének összességét, hanem a Bíróság tagjainak kollektív munkáját jelentette. Különös érzékenységet tanúsított a nemzetközi jog bizonyos kérdései iránt, amelyekkel korábbi pályája során találkozott. Ezek közül kiemelendő a kisebbségi jog és a humanitárius jog: előbbivel nem volt alkalma a Bíróságon foglalkozni, azonban az utóbbinak élénk figyelmet szentelt. Egy 1998-ban, Párizsban a francia Honvédelmi Minisztérium által a fegyveres ös�szeütközések jogáról szervezett kongresszus alkalmával az alábbiakat fejtette ki: „Egy olyan békés időszakban élünk – mondta – amelyet mindazonáltal rettenetesen nagy számú ártatlan áldozatot követelő súlyos helyi konfliktus árnyékol be. Ezt a békét számtalan virtuális nemzetközi konfliktus fenyegeti, amely során a tömegpusztító fegyverek bevetése is felmerülhet. Ebből következően a nemzetközi jog ilyen konfliktusokkal terhelt 17 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet helyzetekre vonatkozó szabályai megtartották jelentőségüket.” Egy általa vezetett, a hadijog humanitárius jog irányába tolódó evolúciójáról tartott kerekasztal-beszélgetásen hozzátette, hogy „Itt egy hosszú eposzról van szó, amely az emberiség történelmének nagyon kezdeti korszakától egészen a mai napig tart. Még ha vitathatatlan is a fejlődés az előző évszázadok elismerésre méltó erőfeszítéseinek hatására, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a háborúk alatt ismétlődően felmerülő hatalmas nehézségeket: ezek azok a nehézségek, amelyeket át kell hidalnunk.” A Nemzetközi Bíróság által 1996-ban, az ENSZ Közgyűlésének kérésére adott, a nukleáris fegyverek használatának vagy az azokkal való fenyegetésnek a legalitásáról szóló tanácsadó vélemény megvitatásakor Herczegh Gézának megadatott a lehetőség arra, hogy megossza kollegáival az e tárgykörrel kapcsolatos aggályait. E véleményben a Bíróság a nemzetközi humanitárius jogról, valamint a semlegesség jogáról szóló mélyreható elemzést végzett, amely elemzés nagymértékben hagyatkozik Herczegh Géza aggályaira. A vélemény egyhangúan kimondja, hogy „a nukleáris fegyverek fenyegetése vagy bevetése összhangban kellene, hogy (…) legyen a fegyveres összeütközésekre vonatkozó nemzetközi jog követelményeivel, különös tekintettel a nemzetközi humanitárius jog szabályaira és elveire.” A Bíróság megállapította ugyanakkor, hogy a levont következtetések alapján felmerülő megfontolások továbbra is ellentmondásosak, és hét-hét arányban úgy határozott az elnök döntő szavazatával, hogy „tekintettel a nemzetközi jog jelenlegi állapotára, valamint a rendelkezésére álló tényállásokra, a Bíróság nem tudja teljes bizonyossággal megállapítani, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok alkalmazása jogszerű vagy nem jogszerű a legitim önvédelem olyan szélsőséges esetében, amelyben egy állam léte maga forog kockán.” Herczegh Géza magáévá tette ezt a megoldást, bár a véleményhez csatolt kétoldalas nyilatkozatban sajnálatát fejezte ki, hogy a Bíróság nem fejtett ki határozottabb álláspontot ez utóbbi kérdésről aláhúzva, hogy „a legitim önvédelem kizárólag az elszenvedett fegyveres agresszióval arányos és a megtorláshoz szükséges intézkedéseket igazol.” Herczegh Géza a Bíróságon eltöltött évei alatt csupán két esetben kényszerült bizonyos tekintetben ellentmondásba a többségi véleménnyel. A Lockerbie légi incidens ügyében, ahol Líbia állt szemben az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal, ez utóbbiak tiltakoztak a montreali egyezményen alapuló líbiai követelések ellen joghatóság hiányára és elfogadhatatlanságra hivatkozva. A Bíróság 1998-ban elutasította a kifogást. Kiemelte nevezetesen, hogy a Biztonsági Tanács által a líbiai követelések bejelentése után elfogadott határozatok nem befolyásolták a kérelmek elfogadhatóságát, amelyek a fellebbezés idején érvényes jogi helyzet figyelembevételével értékelendők. Herczegh bíró a bírósági többséggel szavazott az emelt kifogások nagy része tekintetében, de e konkrét ponton különvéleményen volt. A határozathoz csatolt rövid nyilatkozatban kifejtette tudniillik, hogy a Biztonsági Tanács határozataira figyelemmel okafogyottság merült fel. 18 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Végeredményben Herczegh Géza egyetlen esetben – a Magyarország és Szlovákia között a Bős-Nagymaros vízlépcső ügyében folyó ügyben – kényszerült különvélemény megfogalmazására. Ebben az ügyben a Bíróság úgy határozott, hogy a vízlépcsőről szóló 1977-es szerződés még hatályban volt és alkalmazandó a két ország közötti kapcsolatokra. A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországnak nem volt jogában 1989-ben felfüggeszteni, majd később teljesen beszüntetni a tervezett munkálatokat Nagymaroson a két ország közötti szerződés alapján, továbbá, hogy Csehszlovákiának sem volt joga 1992-ben egyoldalúan üzembe helyezni az „átmenetinek” titulált megoldást, amelynek keretében elterelték a Duna vizét csehszlovák területen Dunacsúnynál a bősi gáthoz vezető víztároló táplálására. A Bíróság azonban kimondta, hogy az évek során egyik fél sem hajtotta végre teljes mértékben az 1977-es szerződést és cselekményeik vagy mulasztásaik révén mindketten hozzájárultak egy új helyzet teremtéséhez. A Bíróság hozzátette azt is, hogy „A Bíróság nem tekinthet el attól a ténytől, hogy a bősi erőmű közel öt éve üzemel, hogy az erőművet tápláló üzemvízcsatorna a vizet nem a Dunakilitinél, hanem a Dunacsúnynál létesített duzzasztó révén lényegesen kisebb tározóból nyeri, és hogy az erőmű az eredeti elképzeléstől eltérően nem csúcsrajáratásos, hanem vízjárást követő üzemmódban működik. A bíróság azt a tényt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nemcsak, hogy nem épült meg a nagymarosi vízlépcső, de megépítésének nincs többé semmi értelme, mivel mindkét fél elvetette a csúcsenergia-termelő üzemmódot.” A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy „Magyarországnak és Szlovákiának a fennálló helyzet fényében jóhiszeműen kell tárgyalnia, és minden szükséges lépést meg kell tennie annak érdekében, hogy az 1977. szeptember 16-i szerződés célkitűzéseit megvalósítsák, összhangban azokkal a módozatokkal, amelyekben megállapodnak.” Egyebekben Magyarország és Szlovákia egyéb értelmű megállapodás hiányában – tette hozzá a Bíróság – kötelesek kölcsönösen kártérítést fizetni egymásnak az elszenvedett károkért, amelyeket a másik fél jogellenes magatartása okozott. Herczegh bíró ez utóbbi határozat mellett szavazott, és megjegyezte, hogy a Bíróság megfelelően határozta meg azokat a tényállási elemeket, amelyeket a két félnek figyelembe kell venni egy – a Bíróság megfogalmazásával élve – „kölcsönösen működőképes rendszer” felállítására irányuló tárgyalásaik során. Számos más kérdésben ellenben szembehelyezkedett a többségi állásponttal. Elsősorban – megítélése szerint – Magyarország jogszerűen felfüggeszthette a nagymarosi vízlépcső építési munkálatait Budapest ivóvízkészletének védelme érdekében. Az ország alapvető érdekét fenyegető veszéllyel szemben szerinte Magyarország védekezhetett a szükséghelyzetre hivatkozással, ami a nemzetközi szokásjog egyik elfogadott szabálya. Másodsorban kifejtette, hogy Csehszlovákia elmulasztotta teljesíteni saját kötelezettségeit, méghozzá nem csupán az „átmeneti” megoldás 1992-es üzembe helyezésekor, de már a dunacsúnyi gát építésének 1991 novemberi megkezdésétől. Arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországnak jogában állt felmondani az 1977-es 19 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet szerződést 1992. májusában, így az már nem is hatályos. Hozzátette, hogy „a Bíróság ítéletének normatív része (…) következetesebb és meggyőzőbb lenne, ha nem az 1977-es szerződésen, hanem inkább a nemzetközi jog általános szabályain és a felekre nézve kötelező egyéb szerződéseken és egyezményeken alapulna.” A Bíróság által felállított érveléssel ellentétben Herczegh bíró nem kevesebbet állított, minthogy a felek közötti ellentétet tárgyalásos úton kell megoldani, tekintettel a Duna erőforrásainak mindkét fél általi közös kihasználásra. Ezen körülmények között úgy tűnik, hogy annak ellenére, hogy Herczegh bíró a Bíróság többségi véleményétől eltérően ítélte meg a felek múltbeli magatartását és e magatartásnak az 1977-es szerződésre gyakorolt hatását, a Bíróság és Herczegh Géza ajánlásai kevésbé álltak egymástól távol, mint ahogy az első látásra tűnik. Így kerültek lefektetésre egy tárgyalásos eljárás alapjai, amely remélhetőleg egy napon a mindkét fél által várt kiegyensúlyozott eredményt hozza. Ez lenne a legmegfelelőbb tiszteletadás Herczegh Géza emlékének. 20 Rosalyn Higgins QC Former President of the International Court of Justice REFLECTIONS ON JUDGE GEZA HERCZEGH Geza Herczegh was a Judge of the International Court of Justice from 1994 to 2003. I myself came to the Court in late Summer 1995, so we had an overlap of some 8 years. I was honoured by his friendship and very appreciative of what he contributed to the work of the Court during his time there. I think of him as a man of great integrity, and a very kind person. There was nothing self-important about him. He was never interested in matters of rank and status. He simply wanted, at a time of great expansion in the use of the Court, to assist in the production of high quality decisions and judgments. He was a friend of all, whatever might be another judge’s background. One of the many reasons I held him in such high regard was that he was totally open minded. You did not know in advance of hearings in a case that Judge Herczegh was inevitably going to line up on this side, or the other. He read all the voluminous pleadings and listened to all the oral arguments. Then, and only then, did he decide where the better view of the law lay. He arrived at the Court at the very time that its work rate was rapidly increasing. He participated in some 30 cases. Of these, 10 were judgments on Preliminary Objections which had been made by a Respondent to the Court’s jurisdiction (Maritime Delimitation and Territorial Questions between Qatar and Bahrain (Qatar v. Bahrain) 1995 and 1995; Application of the Convention on the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide (Bosnia v. Yugoslavia) 1996; Oil Platforms (Iran v USA) 1996; Questions of Interpretation and Application of the 1971 Montreal Convention Arising from the Aerial Incident at Lockerbie (Libya v. USA, Libya v UK) 1998; The Land and Maritime Boundary Between Cameroon and Nigeria (Cameroon v. Nigeria) 1998; Fisheries Jurisdiction Case (Spain v Canada) 1998; and The Aerial Incident of 10 August 1999 (Pakistan v. India) 2000). Some 9 cases were request for Provisional Measures - a form of judicial activity before the Court which was to become more and more frequent since that time (Application of the Convention on the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide (Bosnia v Yugoslavia) 1993; Request for an Examination of the Situation in Accordance with Paragraph 63 of the Court’s Judgment of 20 December 1974 in the Nuclear Tests (New Zealand v France) Case 1995; The Land and Maritime Boundary Between Cameroon and Nigeria (Cameroon v Nigeria) 1996; The Vienna Convention on Consular Relations (Paraguay v USA) 1998; Legality of the Use of Force (Serbia v France); (Serbia v 21 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Canada); (Serbia v Belgium); (Serbia v Germany); (Serbia v Italy); (Serbia v Portugal); (Serbia v Netherlands); (Serbia v UK) 1999; Armed Activities on the Territory of the Congo (Congo v Uganda) 2000; arrest warrant 2000; Armed Activities on the Territory of the Congo (New Application: 2002) (Congo v Rwanda) 2002; Avena and other Mexican Nationals (Mexico v USA) 2003). And some 10 of the cases on which Judge Herczegh sat were final Judgments or Advisory Opinions (Territorial Dispute (Libyan Arab Jamahiriya/Chad) 1994; East Timor (Portugal v Australia); Legality of the Use by a State of Nuclear Weapons in Armed Conflict 1996; Legality of the Use by a State of Nuclear Weapons, Advisory Opinion 1996; Gabčíkovo-Nagymaros Project (Hungary/Slovakia) 1997; Difference Relating to Immunity from Legal Process of a Special Rapporteur of the Commission on Human Rights, Advisory Opinion 1999; Kasikili/Sedudu Island (Botswana/Namibia) 1999; Maritime Delimitation and Territorial Questions between Qatar and Bahrain (Qatar/ Bahrain) 2001; The Land and Maritime Boundary Between Cameroon and Nigeria (Cameroon v Nigeria: Equatorial Guinea intervening) 2002; Sovereignty over Pulau Ligitan and Pulau Sipadan (Indonesia/Malaysia) 2002). International lawyers will recognize that within these listings were many cases of the greatest legal importance – major controversies entailing determinations on the law that were to have importance through the ages. It was also true that these cases were often not only important but difficult. There were different views within the Court and often considerable tension in the Court’s private deliberations. For the greater part, Judge Herczegh found himself with the majority view. He wanted to support the work and reputation of the Court and had no ideological or theoretical perspectives that he wished to advance through dissenting and separate opinions. In his decade on the Court, he wrote only four brief Declarations and one Dissenting Opinion. In his Declarations, Judge Herczegh adhered to the tradition that they should be concise and largely explanatory of what a judge has considered of particular importance, allowing him or her to support the Judgment as a whole (see his Declarations in Legality of the Use by a State of Nuclear Weapons 1996; Questions of Interpretation and Application of the 1971 Montreal Convention arising from the Aerial Incident at Lockerbie (Libya v USA, Libya v UK) 1998; Maritime Delimitation and Territorial Questions between Qatar and Bahrain (Qatar v Bahrain) 2001; and Land and Maritime Boundary Between Cameroon and Nigeria (Cameroon/Nigeria: Equatorial Guinea intervening) 2002). It should not be thought that this pattern suggests that Judge Herczegh was not a very active member of the Court. On the contrary, Judge Herczegh was an active and appreciated participant in the Court’s deliberations, always thoroughly prepared and open minded. His views were listened to with respect, and fed into the Judgments and Opinions of the Court. 22 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Judge Herczegh wrote only one opinion of length during his time at the Court, and that was his 28-page Dissenting Opinion in the Gabčíkovo-Nagymaros Project. It is impossible not to admire this Dissent – and I say that as one who, before coming to the Court and recusing herself from the case, had been part of Slovakia’s team preparing its case. Judge Herczegh was, of course, the national judge of one of the parties in this case. (Under the Court’s Statute and Rules, such a judge is not required to stand down. But if the other party does not also have a judge of its nationality on the Bench, it may nominate an ad hoc judge to participate in the case. Slovakia nominated Judge Skubizewski as its ad hoc judge). It was typical of Judge Herczegh that he could forge a strong friendship with a judge (myself) who formerly was counsel for Slovakia, a friendship based on shared values and a common perception of all that bound us together. Judge Herczegh’s is a model of what a dissent should be. It is not an academic article. It does not range far and wide over treaty and environmental issues. It is not a polemic. It is very specific and is directed precisely to what the Court has found on various legal issues at the heart of the case. It limits itself to well argued disagreements with particular points in the Court’s Judgment. I may add that, as one would expect from Judge Herczegh, the tone is courteous throughout. This is scholarly, well written and impressive piece of writing. *** I am very pleased to have been given the opportunity to think back to Judge Herczegh’s time at the Court and our years there together. And I am also very pleased that his contribution is being remembered and honoured at this important conference. I send to you all my best wishes for a memorable gathering. 23 Rosalyn Higgins QC A Nemzetközi Bíróság volt elnöke VISSZAEMLÉKEZÉS HERCZEGH GÉZÁRA Herczegh Géza 1994 és 2003 között a Nemzetközi Bíróság bírája volt. Én, a magam részéről 1995 nyarán kezdtem meg a bírósági pályafutásomat, így 8 évet tölthettünk együtt annak keretei között. Herczegh Géza megtisztelt barátságával és nagyra értékelem azt, amivel hozzájárult a Bíróság munkájához az ott töltött ideje alatt. Úgy gondolok rá, mint a becsületesség emberére, aki egyben nagyon kedves is volt. Semmiféle gőgösség nem jellemezte. Sohasem érdekelték a társadalmi rangok vagy státuszok. Egyszerűen azt szerette volna elérni, hogy közreműködhessen abban, hogy a Bíróság magas színvonalú döntéseket és ítéleteket hozzon, egy olyan időszakban, amikor a Bíróság iránti érdeklődés erősen megélénkült. Nagyrabecsülésem egyik oka – számos más mellett – az volt, hogy teljes nyitottság jellemezte. Sohasem lehetett előre tudni egy-egy eljárás előtt, hogy Herczegh bíró elkerülhetetlenül valamelyik oldal mellett foglal majd állást. Minden terjedelmes beadványt elolvasott és végighallgatta a szóban elhangzott érveket. Ezek után, és csakis ezek után döntött arról, hogy a jog mely értelmezése látszik helyesebbnek. Abban az időszakban csatlakozott a Bírósághoz, amikor annak munkaterhe gyors növekedésnek indult. Közel harminc ügyben vett részt, amelyek közül tíz esetben az alperes pergátló kifogásában vitatta a Bíróság joghatóságát, amely alapján ítélet is született. Katar és Bahrein közötti delimitáció ügye (1995); Bosznia-Hercegovina és Szerbia közötti genocid egyezmény alkalmazása ügy (1996); Olajfúrótornyok ügy (Irán v USA) (1996); Lockerbie ügy (Líbia v USA és Líbia v Egyesült Királyság) (1998); Kamerun és Nigéria közötti határvita (1998); spanyol-kanadai halászati vita (óriás laposhalak ügy) (1998); és pakisztáni-indiai légi incidens ügy (2000). 9 ügyben kérvényeztek ideiglenes intézkedést – a bírói intézkedés egy olyan formája, amely azóta egyre gyakrabban és gyakrabban fordul elő a Bíróság előtt. Bosznia-Hercegovina és Szerbia közötti genocid egyezmény alkalmazása ügy (1993); a nukleáris-teszt ügy (Új-Zéland v Franciaország) (1995); Kamerun és Nigéria közötti határvita (1995); a konzuli kapcsolatokról szóló bécsi egyezmény ügy (Paraguay v. USA) (1998); erőszakalkalmazás ügy (Szerbia v Franciaország) (Szerbia v Belgium) (Szerbia v Németország) (Szerbia v Olaszország) (Szerbia v Portugália) (Szerbia v Hollandia) (Szerbia v Egyesült Királyság) (1999); fegyveres tevékenység Kongó területén ügy (Kongó v Uganda) (2000); letartóztatási parancs ügy (2000); fegyveres tevékenység Kongó területén ügy (Kongó v Uganda) (2002); Avean ügy (Mexikó v USA) (2003). 25 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Ezen felül nagyjából 10 ügyben vett részt Herczegh bíró, amelyben hagyományos ítélet vagy tanácsadó vélemény született. (Líbia-Csád határvita: Aouzu övezet hovatartozása ügy (1994); Kelet-Timor ügy (Portugália v Ausztrália); a nukleáris fegyverek legalitása fegyveres konfliktusban ügy (1996); a nukleáris fegyverek legalitása ügy (tanácsadó vélemény) (1996); Bős-Nagymaros ügy (Magyarország v Szlovákia) (1997); az Emberi Jogok Bizottsága külön előadójának joghatóság alóli mentesség tárgyában Malajziával keletkezett jogvita (tanácsadó vélemény (1999); Kasikili/Sedudu sziget hovatartozása ügy (Botswana v Namibia) (1999); Katar és Bahrein közötti delimitáció ügye (2001); Kamerun és Nigéria közötti határvita ( perbeavatkozó Egyenlítői Guinea) (2002); Pualu Ligitan és Pualu Sipadan szuverenitása körüli vita (Indonézia v Malaysia) (2002). Nemzetközi jogászok felismerik, hogy e listában sok olyan ügy szerepel, ami óriási jogi jelentőséggel bír – olyan vitákról van szó, amelynek eldöntése magával hordozza a jog oly módon történő meghatározását, amely korokon átívelő hatással bír. Az is igaz, hogy ezek az ügyek gyakran nem csak fontosak, de nehezek is voltak. Több különböző vélemény volt jelen a Bíróságon belül és ez gyakran tapintható feszültséget is okozott a Bíróság belső tanácskozásain. Legnagyobb részt Herczegh bíró úr a többség mellett foglalt állást. Szerette volna támogatni a Bíróság munkáját és fenntartani annak megítélését, tette mindezt anélkül, hogy bármely ideológiai vagy elméleti perspektívát fejezett volna ki egyéni vagy különvéleményein keresztül. A Bíróságnál töltött egy évtizede alatt csupán 4 rövid nyilatkozatot és egy különvéleményt fogalmazott meg. Nyilatkozataiban Herczeg bíró tartotta magát ahhoz a hagyományhoz, hogy azoknak lényegre törőnek kell lennie, amelyben a bíró elmagyarázza, hogy mik voltak azok a fontosabb pontok, amelyek miatt támogatott egy ítéletet, annak egészében. (Ld. A nyilatkozatát a nukleáris fegyverek legalitása ügyben (1996); a Lockerbie ügyben (Líbia v USA) (Líba v Egyesült Királyság) (1998); a Katar és Bahrein közötti delimitáció ügye (2001) és a Kamerun és Nigéria közötti határvita (perbeavatkozó Egyenlítői Guinea) (2002). Nem gondolhatjuk, hogy ez a minta azt mutatja, hogy Herczegh bíró úr nem volt egy nagyon aktív tagja a Bíróságnak. Éppen ellenkezőleg, Herczegh Géza egy aktív és megbecsült résztvevője volt a Bírósági tanácskozásoknak, aki mindig alaposan felkészült és nyitottan állt a megoldandó problémákhoz. Álláspontjait tisztelettel hallgatták meg, amelyek végül becsatornázásra kerültek a Bíróság ítéleteibe és véleményeibe. Herczegh Géza csupán egy hosszabb véleményt írt a Bíróságnál töltött ideje alatt; ez egy 28 oldalas különvélemény volt a Bős-Nagymaros ügyben. Képtelenség nem csodálattal tekinti erre a különvéleményre – és ezt egy olyan emberként mondom, aki a Bíróságra érkezés és az ügytől való elzárkózás előtt, tagja voltam Szlovákia, az ügyet előkészítő csapatának. 26 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Herczegh bíró úr természetesen az egyik fél államának állampolgára volt (a Bíróság Statútuma és Ügyrendje alapján azonban az ilyen bíráknak nem szükséges visszalépniük, de ha a másik peres fél nem rendelkezik saját állampolgárságnak megfelelő bírával a tanácsban, akkor jogosult lesz egy ad hoc bíra nevezésére, aki részt vehet az ügyben. Szlovákia ennek megfelelően Skubizewski bírót nevezte ki, ad hoc bírának). Jellemző volt Herczegh Gézára, hogy képes volt erős barátság kialakítására egy olyan bírával (velem) is, aki korábban Szlovákia tanácsadója volt. Ez a barátság a közös értékeken és mindazon alapult, amely összekötött bennünket. Herczegh bíró úr egy modellt alkotott arra nézve, ahogyan egy különvéleményt meg kell fogalmazni. Ez nem egy tudományos cikk. Nem terjed túl a szerződési és környezetvédelmi problémákon. Nem vitatkozó. Nagyon specifikus és pontosan arra irányul, amit az ügy szívében a Bíróság különböző jogi problémákként azonosított. Korlátozza magát jól megindokolt egyet nem értésre a Bíróság ítéletének egyes pontjaival. Még hozzá szeretném tenni azt is, hogy ahogyan Herczegh bírótól elvárnánk, a különvélemény hangvétele végig udvarias. Összességében ez egy tudományos, jól megírt és lenyűgöző írásmű. *** Nagy örömömre szolgál, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy visszagondoljak a Herczegh Gézával együtt a Bíróságnál töltött időnkre. Nagyon örömtelinek tartom azt is, hogy ezen a fontos konferencián emlékeznek rá és megtisztelik munkásságát. Mindenkinek a legjobbakat kívánva a megemlékezésre, Rosalyn Higgins QC 27 Peter Tomka Judge (since 2003) and former President (20122015) and VicePresident (20092012) of the International Court of Justice JUDGE GÉZA HERCZEGH – THE FIRST HUNGARIAN AT THE INTERNATIONAL COURT OF JUSTICE I did not work with the late Judge Géza Herczegh at the International Court of Justice. I succeeded him on the bench of the World Court when he retired, after almost ten years of dedicated service in the principal judicial organ of the United Nations, on 5 February 2003. However, I did have opportunities to meet him, both before his election to the Court and while he exercised his highest judicial function. 1. PROMOTION AND DISSEMINATION OF INTERNATIONAL HUMANITARIAN LAW Our first encounter occurred in November 1986 in Prague. He came to a seminar on international humanitarian law, the third one1 in the series organized since 1984 jointly by the International Institute of Humanitarian Law based in San Remo, Italy, led at that time by Professor Jovica  Patrnogić, and the International Committee of the Red Cross, in the then socialist countries of the Eastern bloc. Who could then have envisaged that in a few years’ time, the implementation of international humanitarian law would become so topical in the context of the Balkan wars resulting from the breakup of former Yugoslavia. Professor Géza Herczegh (as he then was) was a natural choice for the organizers of the seminar to speak at the event. He was a wellrespected authority in this field of international law, having actively participated at the Diplomatic Conference on the protection of victims of armed conflict, held in Geneva in 19741977, which adopted the two Additional Protocols to the Geneva Conventions. Professor Herczegh also published (in English) a monograph Development of International Humanitarian Law,2 analysing the normative achievements of the Geneva Conference in the larger context of the historical development of the rules designed to protect victims of war. The ICRC was interested not only in the dissemination of international humanitarian law but also in increasing the number of States’ Parties to the two Additional Protocols. While socialist countries, members of the Warsaw Pact, signed these instruments, none had ratified them. The reason was obvious: the Soviet Union had been heavily involved in the Afghan War from late 1979 until February 1989. It was only after the withdrawal 1 2 The second seminar was held in 1985 in Budapest. Akadémiai Kiadó, Budapest 1984. 240. p. 29 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet of Soviet troops from Afghanistan that gradually Warsaw Pact countries ratified the Additional Protocols; Hungary did so on 12 April 1989 as the first country of the bloc, followed by Bulgaria on 26 September 1989 and three days later by the Soviet Union itself. 2. PROFESSOR HERCZEGH’S ELECTION TO THE INTERNATIONAL COURT OF JUSTICE The next encounters, although not personal, came in 1993. Having led the Slovak legal team at the negotiations with Hungarian experts (Dr. Király, Dr. Szénási and Professor Valki) on a Special Agreement for submission of the dispute concerning the Gabčíkovo– Nagymaros Project, which was finalized in early February 1993 in Budapest, I returned to my diplomatic post as Deputy Permanent Representative of Slovakia, newly admitted to the United Nations on 19 January 1993. The Special Agreement was signed on 7 April 1993 in Brussels. It was subject to ratification which was to be completed within a short period of time.3 Hungary and Slovakia were on their way to The Hague, where the 15 Members of the Court would have to adjudicate their dispute. However, on 14 January 1993, Judge Manfred Lachs from Poland passed away, after almost 26  years on the International Court of Justice, then the longest serving Judge4. The vacancy was to be filled by election which the Security Council set for 10 May 1993 in accordance with Article 14 of the Statue of the International Court of Justice. The newly elected Member of the Court was to complete the very short remainder of late Judge Lachs’s term of office which was to expire on 5 February 1994. The seat was traditionally considered as belonging to the Eastern European Group, although seats in the Court are not formally distributed between the United Nations’ regional groups. Judge Lachs’s predecessor was another distinguished Polish lawyer, Professor Bohdan Winiarski, who served on the Court from its inception on 6 February 1946 for twentyone years until 5 February 1967 when he retired. Two candidates were nominated for election: Professor Géza Herczegh, then VicePresident of the Constitutional Court of Hungary and Professor Krzysztof Skubiszewski, then since 1989 the first noncommunist Foreign Minister of Poland after the Second World War. It was not easy to predict the outcome of the election. Certainly, Foreign Minister Professor Skubiszewski was much better known internationally, in particular in the United Nations.5 On the other side, Hungary was at that time a nonpermanent Member of the Security Council and was represented by a highly 3 4 5 30 The instruments of ratification were exchanged on 28 June 1993 and the Special Agreement was notified jointly by Hungary and Slovakia to the Registrar of the International Court of Justice on 2 July 1993, thus instituting the proceedings before the Court. Subsequently, his record was surpassed by Judge Shigeru Oda from Japan who served three full terms, between 6 February 1976 and 5 February 2003. He retired from the Bench the same day as Judge Herczegh. Professor Skubiszewski was nominated for election by eight national groups in the Permanent Court of Arbitration in accordance with Article 4, paragraph 1, of the Statute of the International Court of Justice. Professor Herczegh received four nominations. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából respected top diplomat, Ambassador André Erdös. Judges of the Court are elected by the General Assembly and the Security Council, both main organs of the United Nations voting concurrently. A candidate who obtains an absolute majority of votes in both organs is declared elected.6 I followed the forthcoming election with a particular interest knowing that within a couple of months the dispute between Hungary and Slovakia should be submitted to the Court. Saturday, 8 May, just two days prior to the election, I met by chance the young Polish Ambassador, Dr. Zbigniew Włosowiczin Central Park on his roller skates. He informed me that he had received instructions from Minister Skubiszewski to withdraw his candidature for the election to the Court. I was caught by surprise. Zbigniew explained to me that Professor Skubiszewski had been asked by President Wałęsato stay on as Foreign Minster as he was considered to be a pillar, having served as Foreign Minister under four Prime Ministers, in the rather shaky Government of Prime Minister Hanna Suchocka. A month later, in June 1993, the Polish Parliament passed a vote of no-confidence by a majority of one vote. The Government fell. Wałęsadissolved the Parliament and new elections were held. The Socialists came back to power and formed a coalition Government with the agrarian Polish People’s Party. Professor Skubiszewski was not re-appointed as Foreign Minister. Professor Herczegh remained, following the withdrawal of Minister Skubiszewski’s candidature, the only candidate and on 10 May 1993 he was elected to the Court, having received all 15 votes in the Security Council and 129 votes in the General Assembly.7 He assumed office immediately upon his election. I faced a question how to report the outcome back to Bratislava. I decided to keep it low key. I sent a report only to the UN Department and the International Law Department of Slovakia’s Foreign Ministry. I was afraid that it would be difficult to explain to politicians that we should complete the ratification procedure of the Special Agreement and submit the dispute with Hungary jointly to the Court, whose Members now included a Hungarian national. I was not sure that they would be persuaded that Slovakia was entitled, under Article 31, paragraph 2, of the Statute of the International Court of Justice to appoint a Judge ad hoc.8 Nor could they have been reassured by the fact that Judge Herczegh was born in southeastern Slovakia, then in 1928 part of Czechoslovakia, in a small town with a Hungarian minority living there (in fact constituting the majority of its citizens) call Nagykapos, while Slovaks call it Veľké Kapušany. Although he moved with his mother, when he was around four, to southern-Hungary, the fact remains that he was the first ever Judge of the International Court of Justice born in Slovakia.9 Following his election, Judge Herczegh had to move to The Hague quickly, where he was welcomed by Sir Robert Jennings, the then President of the Court. He started on 8 6 7 9 Article 10, paragraph 1, of the Statute of the International Court of Justice. See UN documents A/47/PV.103 and S/PV.3209. Slovakia availed itself of this right and appointed in 1994 as Judge ad hoc Professor Skubiszewski who in the meantime had become President of the IranUnited States Claims Tribunal, based in The Hague. In 2000 he was joined on the Court by Professor Thomas Buergenthal, a US national, who was born in 1934 in Ľubochňa, which is located in Slovakia at the foot of the Veľké Fatra Mountains. 31 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet 14 June 1993 and sat on the Bench for a month of hearings in the Territorial Dispute case between Chad and Libya.10 The Judgment, the first one in which Judge Herczegh participated, was almost unanimous; only Judge  ad hoc SetteCamara, appointed by Libya, dissented. When he came to the Court, Judge Herczegh was not able to enjoy a proper judicial vacation in summer 1993. A few days after the hearings in the Territorial Dispute case were closed, the Court received, on 27 July 1993, the second request of Bosnia and Herzegovina for the indication of provisional measures in the Genocide case. The Court was reconvened for hearings on 25 and 26 August and issued a new Order on provisional measures on 13 September 1993.11 The very first procedural Order in which he was involved was a simple one, timelimits for filing a reply and a rejoinder in the Certain Phosphate Lands in Nauru case.12 3. JUDGE HERCZEGH’S REELECTION TO THE INTERNATIONAL COURT OF JUSTICE Hardly elected, Judge Herczegh had to be nominated for reelection as his mandate was to expire on 5 February 1994. The election was scheduled for 10 November 1993. This time Judge Herczegh faced competition for the socalled Eastern European seat. Three other candidates from Central and Eastern Europe were nominated: Professor Skubiszewski from Poland, who was no longer Foreign Minister, Professor Volodymyr Vassylenko from Ukraine and Professor Alexander Yankov from Bulgaria. Géza Herczegh was elected by the Security Council already in the first ballot, having received 13 votes. In the General Assembly, he was from the start of voting leading among these four candidates with 76, votes but he received the required absolute majority only in the third ballot when 111 States voted for him.13 4. SITE VISIT BY THE COURT IN SLOVAKIA AND HUNGARY My final encounter with him came during the GabčíkovoNagymaros Project case. While during the hearings the Judges keep their distance from agents, counsel and advocates,14 in the GabčíkovoNagymaros Project case, the situation was rather different. On 16 June 1995, a few days before filing a reply in the case, which was due by 20 June, I sent as Agent of Slovakia a letter to the President of the Court (Judge Bedjaoui Territorial Dispute (Libyan Arab Jamahiriya/Chad), Judgment, ICJ Reports 1994, p. 6. The hearings were held between 14 June and 14 July 1993, ibid., p. 12, para. 16. Application of the Convention on the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide (Bosnia and Herzegovina  v. Yugoslavia (Serbia and Montenegro)), Provisional Measures, Order of 13  September  1993, ICJ Reports 1993, p. 325. The first Order on Provisional Measures in this case was issued by the Court on 8 April 1993, see ICJ Reports 1993, p. 3, in which, of course, G. Herczegh did not participate, as he was not yet a Member of the Court. 12 Certain Phosphate Lands in Nauru (Nauru v. Australia), Order of 25 June 1993, ICJ Reports 1993, p. 316. 13 See UN documents A/48/PV.51, A/48/PV.52, A/48/PV.53 and S/PV.3309. 14 The only occasion for a short social conversation is at the reception the Court offers to the Parties during the hearings on the merits. 10 11 32 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából at that moment) asking the Court “to be so good as to implement its powers under Article 66 of the Rules of Court and to decide to visit the locality to which the case concerning the GabčíkovoNagymaros Project relates, and there to exercise its functions with regard to the obtaining of evidence.” The meeting with the President of the Court was scheduled for 30 June 1995. The Court, therefore, invited the Agent of Hungary to offer any comments his Government might wish to make. Dr. Szénási, in his letter of 28 June 1995, informed the Court that if the Court “should decide that a visit to the various areas affected by the Project (or, more precisely, affected by variant C) would be useful, Hungary would be pleased to cooperate in organizing such a visit”. The Court decided that such a visit may facilitate its task in the case at hand and, having received the Protocol and Agreed Minutes signed by the Parties, outlining the programme, dates and details of a visit, adopted an Order for that purpose.15 The visit took place between 1 and 4 April 1997: two days in Slovakia, two days in Hungary. It provided an opportunity to the Judges not only to see the main structures of the Gabčíkovo part of the Project and the areas along the Danube where the installations were planned under the 1977 Treaty between Hungary and Czechoslovakia on the joint construction and operation of the GabčíkovoNagymaros System of locks, but also an opportunity for agents of both Parties and two counsel of each Party, accompanying the Members of the Court, to engage in a little bit less formal conversation with the Judges. With protective helmets we walked together in the hydropower station at Gabčíkovo and we inspected the dyke at Čunovo. We had lunch together in Gabčíkovo and in the evening in Bratislava, Judges could have chosen either to go the Slovak National Theatre for a performance of Tchaikovsky’s Eugene Onegin or to a typical Slovak restaurant on Koliba Hill with an open fireplace and live gypsy music. After two days in Slovakia we travelled by two buses to Hungary. This was, however, in the preSchengen era. We were stopped at the boundary and were not allowed to continue. The “problem” was that the VicePresident of the Court, Judge Weeramantry from Sri Lanka, was travelling with his Sri Lankan passport and the Hungarian border police did not wish to allow him to enter Hungary despite the fact that he was travelling on an official mission with the principal judicial organ of the United Nations. Ambassador Szénási spent more than one hour on the telephone with Budapest, his blood pressure visibly going up. Finally, somebody in Budapest ordered the border police in Rajka to allow the Court to enter Hungary. This, of course, delayed the whole program for the third day of the “site inspection”. The accompanying spouses went to see a monastery in Ponnonhalma, while Judges, having been reseated into several smaller minibuses, went to see the branches of the Danube river and inundation polders. They had also an opportunity to taste local Hungarian 15 GabčíkovoNagymaros Project (Hungary/Slovakia), Order of 5  February  1997, ICJ Reports 1997, p.  3. For more about the site visit, see M. Bedjaoui, La descente sur les lieux dans la pratique de la Cour internationale et de sa devancière, in G. Hafner et al. (eds.) Liber Amicorum of Professor Ignaz SeidlHohenveldern, The Hague, Kluwer 1998, pp. 123; P. Tomka, S. Wordsworth, The First Site Visit of the International Court of Justice in the Fulfilment of its Judicial Function, 92 American Journal of International Law (1998), pp. 133140. 33 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet cuisine in a small restaurant, Platán Borozó in Dunaremete near Mosonmagyaróvár. We stayed overnight in a hilltop hotel in Visegrád, having the opportunity to admire in the morning the scenery of the area. The Court and the accompanying persons then continued to Budapest. Judge Herczegh was quietly observing the places we had visited. When we entered Budapest, Professor AlexandreCharles (Karolyi) Kiss, who studied in Budapest but then emigrated to France, acted as a sort of “tour guide”, pointing to different historical and cultural monuments. He was visibly emotionally moved when, as we were passing along St. Stephen’s Basilica, he talked about the first King of Hungary, Stephen I, and his right-hand displayed in the Basilica. Later that afternoon, Prime Minister Gyula Horn offered a reception in honour of the Court in the majestic Parliament Building, clearly to reciprocate the reception hosted by the Slovak Prime Minister three days earlier in the Primate’s Palace in Bratislava. The case was not an easy one for Judge Herczegh. He disagreed with the majority of the findings of the Court and appended to the Judgment his only rather long 28 page dissenting opinion16 in almost ten years of service in the Peace Palace. He voted seven times against the findings of the Court, once as a lone dissenter, and twice with the majority. 5. JUDICIAL WORK OF JUDGE HERCZEGH Although he spoke both languages of the Court, Judge Herczegh wrote his confidential Notes17 and occasional declarations and his only dissenting opinion attached to the Court’s decisions in French, which he learned in French Grammar School in Gödöllő. Herczegh joined the Court in the period when its docket started to grow and its judicial activities intensified. He sat in the period of almost ten years, between 10 May 1993 and 5  February  2003 in 32 cases, 29 contentious matters and 3 advisory proceedings.18 In the Court, he was – as his colleague Judge (and later President) Higgins put it – “a voice of moderation”, who approached cases “with a totally open mind” and sought “consensus where possible”.19 As she aptly characterized him: “He preferred the GabčíkovoNagymaros Project (Hungary/Slovakia), Judgment, ICJ Reports 1997, pp.  176203, Dissenting Opinion of Judge Herczegh. 17 Under Article  4 of the Resolution concerning the Internal Judicial Practice of the Court, adopted on 12 April 1976, each judge has to prepare a written note expressing his/her views on a case under deliberation indicating, in particular, his/her tentative views on the factual and legal issues involved in the case and his/her tentative conclusion as to the correct disposal of the case. 18 Legality of the Use by a State of Nuclear Weapons in Armed Conflict, Advisory Opinion, ICJ Reports 1996 (I), p. 66; Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisory Opinion, ICJ Reports 1996 (I), p. 226 and Difference Relating to Immunity from Legal Process of a Special Rapporteur of the Commission on Human Rights, Advisory Opinion, ICJ Reports 1999 (I), p. 62. 19 Rosalyn Higgins: Géza Herczegh – Our Colleague and Friend at the International Court of Justice, in Péter Kovács (ed.): International Law  A Quiet Strength / Le droit international, une force tranquille, Budapest, Pázmány Press 2011. pp. 21-22. 16 34 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából identification of common ground to the doctrinal battlefield”.20 He participated in the delivery of twenty judgments, three advisory opinions and eighteen orders on requests for the indication of provisional measures21. This approach is reflected in the fact that he wrote separately rather sporadically. In addition to his already mentioned longer dissenting opinion in the GabčíkovoNagymaros Project 22, Judge Herczegh authored only five short declarations which in total do not exceed 9 pages. For the first time, after having been in the Court for three years, he “spoke from the Bench” separately in the advisory opinion on Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons. This opinion, requested by the General Assembly of the United Nations in December 1994, was a challenging issue for the Court. Although the opinion is not particularly long, some forty pages, including seven pages describing the procedural history, it took almost eight months from the closing of the hearing for the Court to deliver its opinion. No doubt the Court was engaged in lengthy internal discussions. The key pronouncement that “the threat or use of nuclear weapons would generally be contrary to the rules of international law applicable in armed conflict, and in particular the principles and rules of humanitarian law” was adopted only by the President’s casting vote,23 the Court being equally divided (seven to seven).24 This conclusion was, however, qualified by the Court when it stated: “However, in view of the current state of international law, and of the elements of facts at its disposal, the Court cannot conclude definitively whether the threat or use of nuclear weapons would be lawful or unlawful in an extreme circumstance of selfdefence, in which the very survival of a State would be at stake.”25 Judge Herczegh supported the Court’s conclusion. All fourteen Judges sitting in the case26 attached to the Opinion either a declaration or a separate or dissenting opinion. Judge Herczegh penned a two-page declaration, the second most succinct; only Judge Shi from China was more economical in his style. Judge Herczegh touched on several points. He thought that since, according to Article  9 of the Statute of the Court, the principal legal systems of the world should be represented in the Court “[i]t Ibid., p. 22. Ten of these orders were rendered by the Court in the Legality of Use of Force cases brought by Yugoslavia (Serbia and Montenegro) against Belgium, Canada, France, Germany, Italy, Netherlands, Portugal, Spain, United Kingdom and the United States. 22 For an analysis of this opinion see J. Crawford, In dubio pro natura: The Dissent of Judge Herczegh, in P. Kovács (ed.), International Law – A Quiet Strength / Le droit international, une force tranquille, Budapest, Pázmány Press 2011, pp. 251269. Professor Crawford (as he then was) acted as lead counsel for Hungary in the GabčíkovoNagymaros Project case. 23 This was the second occasion when the President had to exercise his power of using a casting vote, the first one occurred in 1966 in South West Africa cases, see I.C.J. Reports 1966, p. 51, para. 100. 24 Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisory Opinion, ICJ Reports 1996 (I), p. 226, para. 105(2) E. Those voting in favour were: President Bedjaoui, Judges Ranjeva, Herczegh, Shi, Fleischhauer, Vereshchetin and Ferrari Bravo. Those voting against were: VicePresident Schwebel, Judges Oda, Guillaume, Shahabuddeen, Weeramantry, Koroma and Higgins. 25 Ibid., emphasis added. 26 The fifteenth seat had been vacant following the passing of Judge Andrés Aguilar Mawdsley from Venezuela on 24 October 1995, just six days before the opening of the hearing in the advisory proceedings. 20 21 35 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet is inevitable . . . that differences of theoretical approach will arise between the Members concerning the characteristic features of the system of international law . . ., the presence or absence of gaps in this system, and the resolution of possible conflicts between its rules.”27 In his view “[t]he diversity of these conceptions [of international law within the Court] prevented the Court from finding a more complete solution and therefore a more satisfactory result.”28 He was convinced that it was possible to formulate a more specific reply to the General Assembly’s request, one less burdened with uncertainty and reticence. He argued that “[i]n the fields where certain acts are not totally and universally prohibited “as such”, the application of general principles of law makes it possible to regulate the behaviour of subjects of the international legal order, obliging or authorizing them, as the case may be, to act or to refrain from acting in one way or another.”29 He was convinced that “[t]he fundamental principles of international humanitarian law . . . categorically and unequivocally prohibit the use of weapons of mass destruction, including nuclear weapons” and that “[i]nternational humanitarian law does not recognize any exceptions to these principles”.30 Next, he doubted the wisdom of the Court’s dealing with the question of armed reprisals, as it did so only briefly, thus encouraging “hasty and unjustified interpretations.”31 He further pointed to the role of the General Assembly, under Article  13 of the United Nations Charter, to encourage progressive development of international law and its codification. He believed that “[t]he transformation, by means of codification, of the general principles of law and customary rules into treaty rules might remove some of the weaknesses inherent in customary law and could certainly help to put an end to the [controversies] which led up to the request for an opinion.  . . . as to the legality or illegality of the threat or use of nuclear weapons, pending complete unclear disarmament under strict and effective international control.”32 It may be added that his appeal was followed by the General Assembly which convened in 2017 a negotiation which led, on 7  July  2017, to the adoption of the Treaty on the Prohibition of Nuclear Weapons. It was rather an exercise of progressive development of international law than its codification stricto sensu. One has, however, to note, that many States, including all States Members of NATO (except The Netherlands which as the only country to vote against the adoption of the text of the Treaty33), decided not to participate in these negotiations. As long as NATO doctrine Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisory Opinion, ICJ Reports 1996 (I), Declaration of Judge Herczegh, p. 275. Ibid. 29 Ibid., emphasis added. This was a retour for Judge Herczegh to the concept of general principles of law; he wrote many years earlier a monograph entitled General Principles of Law and the International Legal Order, Budapest, Akadémiai Kiadó 1969, 129 p. 30 Declaration of Judge Herczegh, ibid. 31 Ibid. 32 Ibid., p. 276. 33 The text of the Treaty was adopted by 122 votes against one (The Netherlands) with one abstention (Singapore). 27 28 36 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából is based on nuclear deterrence, it is unlikely that the noble goal of nuclear disarmament supported by Judge Herczegh will be achieved any time soon. In 1998, Judge Herczegh wrote two declarations in the two almost identical Lockerbie cases. In the case which opposed Libya and the United Kingdom, he explained in his threepage declaration why he voted against certain parts of the dispositif of the Court’s Judgment on preliminary objections. In paragraph 2, the Court rejected the United Kingdom’s objection to admissibility on the grounds that adoption of Security Council resolutions 748 (1992) and 883 (1993) after the filing of the application rendered Libya’s application without object.34 The Court accordingly found that Libya’s application was admissible.35 The Court’s reasoning was based on the proposition that events subsequent to the filing of the application were not relevant to admissibility because admissibility is to be assessed as of the date of filing.36 Judge Herczegh viewed this decision as overly formalistic.37 He recalled the Court’s judgments in Northern Cameroons and Nuclear Tests, where the Court did dismiss applications as without object, and characterized the Court’s decision in Lockerbie as “quite alien to [its] jurisprudence”.38 The United Kingdom also asked the Court to dismiss Libya’s application because, apart from admissibility, the intervening Security Council resolutions rendered Libya’s application without object.39 In paragraph 3 of the operative clause of its judgment, the Court declared that this objection did not have an exclusively preliminary character.40 Disagreeing with this determination, Judge Herczegh drew a distinction between whether an objection affects the enjoyment of rights and the existence or content of the rights, considering the latter was not affected by the question of whether the rights and obligations of the parties were superseded by the Security Council resolutions rather than still governed by the Montreal Convention.41 As deciding on the United Kingdom’s objection would not require inquiry into the interpretation or application of the Montreal Convention, Judge Herczegh considered it to have a preliminary character42. Moreover, and consistently with his view on admissibility, he considered that the Court should have upheld the United Kingdom’s objection.43 In his declaration in the Lockerbie case opposing Libya and the United States, Judge Herczegh referred the reader to the text of his declaration in the case against the United Questions of Interpretation and Application of the 1971 Montreal Convention arising from the Aerial Incident at Lockerbie (Libyan Arab Jamahiriya v. United Kingdom), Preliminary Objections, Judgment, ICJ. Reports 1998, p. 30, para. 53(2)(a). 35 Ibid., para. 52(2)(b). 36 Ibid., pp. 2526, paras. 43-44. 37 Ibid., Declaration of Judge Herczegh, p. 52. 38 Ibid. 39 Ibid. para. 46. 40 Ibid., pp. 30-31, para. 52(3). 41 Ibid., pp. 52-53. 42 Ibid. 43 Ibid., p. 53. 34 37 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Kingdom.44 This style in economy provided an example worthy to be followed by some Judges who write extensively on multiple occasions on the same issues. In these two cases, he was in fact a dissenter, as he would have dismissed these applications as being without object. In 2001, Judge Herczegh wrote a onepage declaration in the Maritime Delimitation and Territorial Questions between Qatar and Bahrain case. He began by commenting on the difficulty of establishing the delimitation between the continental shelf and EEZ of the parties in view of the facts that relevant maritime features are much larger at low tide than at high tide and that the geographical maps available to the Court were accordingly inconsistent with each other.45 Second, Judge Herczegh emphasized the importance of the Court’s determination that Bahrain was not entitled to apply the straight baselines method to the Hawar Islands, which were adjudged to belong to Bahrain and are located within a few kilometres of the Qatari west coast.46 A consequence of this was that the waters around the Hawar Islands are the territorial, rather than internal, waters of Bahrain. Judge Herczegh cited approvingly the Court’s specification in point 2(b) of the operative clause of the Judgment that Qatari vessels have a right of innocent passage through this territorial sea under customary international law.47 This right enables Qatari vessels to navigate along the west coast of Qatar, as the Qatari territorial sea between Qatar and Hawar is too shallow to allow for navigation.48 Judge Herczegh explained that these statements enabled him to vote in favour of paragraph 6 of the operative part of the Judgement,49 which established the single maritime boundary between the Parties.50 In Land and Maritime Boundary between Cameroon and Nigeria, Judge Herczegh criticized the Court’s description of the effect of Article 59 on the rights of Equatorial Guinea and Sao Tome and Principe.51 In paragraph 238 of its judgment, the Court stated: “The Court considers that, in particular in the case of maritime delimitations where the maritime areas of several States are involved, the protection afforded by A,rticle 59 of the Statute may not always be sufficient. In the present case, Article 59 may not sufficiently protect Equatorial Guinea or Sao Tome and Principe from the effecis - even if only indirect - of a judgment affecting their legal rights.”52 Questions of Interpretation and Application of the 1971 Montreal Convention arising from the Aerial Incident at Lockerbie (Libyan Arab Jamahiriya v. United States of America), Preliminary Objections, Judgment, ICJ Reports 1998, Declaration p. 143. 45 Maritime Delimitation and Territorial Questions between Qatar and Bahrain (Qatar v. Bahrain), Judgment, I.C.J. Reports 2001, p. 216. 46 Ibid. 47 Ibid. 48 Ibid. 49 Ibid. 50 Ibid., p. 117, para. 252(6). 51 Land and Maritime Boundary between Cameroon and Nigeria (Cameroon  v. Nigeria: Equatorial Guinea intervening), Judgment, ICJ Reports 2002, p. 472. 52 Ibid. p. 421, para. 238. 44 38 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Judge Herczegh considered this criticism of Article 59 “misplaced”.53 Rather, he viewed Article 59 as a necessary consequence of the foundation of the Court’s jurisdiction on the consent of the parties.54 The obligation of the Court not to affect the rights of the third States, he recognized, may occasionally pose problems for the Court.55 This, in his view, explained the inclusion of Article 62 and the possibility of intervention by a third State which considers itself to have a legal interest that may be affected by the Court’s decision.56 He explained that it is for the Court to interpret and apply Article 59 in order to make the protection of third States’ rights as effective as possible.57 Accordingly, Judge Herczegh argued that the quoted texts was an unnecessary remark in the judgment.58 This twopage declaration was his last piece written separately as Judge of the Court. Judge Herczegh was a quiet and collegial man who was guided by the interests of the Court, not by promoting his own status. For him, a judgment of the Court was, as his colleague President Guillaume wrote, “l’œuvre collective des membres de la Cour.”59 He served on several drafting committees60 entrusted with the preparation of draft judgments and opinions. As President Higgins notes “his reputation as a perfectionist as regards the accuracy of facts and the law, made him a natural choice.”61 By his diligent work for almost ten years as Judge of the International Court of Justice he fully deserves a place in the history of international adjudication. Ibid., p. 473 Ibid., p. 472. Ibid. Ibid. Ibid.. Ibid. Gilbert Guillaume: Géza Herczegh — juge à la Cour internationale de Justice, in Péter Kovács (ed.) : International Law — A Quiet Strength / Le droit international, une force tranquille, Budapest, Pazmány Press 2011. p. 17. 60 A drafting committee usually consists of three Members of the Court. They are elected by a secret ballot at the end of Article 5 deliberation. The President of the Court, is he is part of the majority, chairs ex officio the drafting committee. The composition of the committee remains confidential. 61 Higgins: Ibid. p. 22. 55 56 57 58 59 53 54 39 Martonyi János Külügyminiszter (1998-2002, 2010-2014) professor emeritus (SZTE ÁJTK) KÖSZÖNTŐ Kedves Melinda! Kedves Zsóka! Kedves Dékán Úr! Kedves Barátaim! Nagy tisztelettel, szeretettel köszöntök mindenkit, köszönöm szépen a meghívást és a lehetőséget. Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni ezért a kis becsapásért. Adtam ugyan egy címet a mai felszólalásomnak, de nem erről fogok beszélni. Közben átgondoltam a dolgot, és azt hiszem, hogy inkább Herczegh Géza Gáborról fogok beszélni. Szeretnék beszélni valakiről, akiről úgy érzem, hogy az itt felsorolt témákban – gondolok itt a korábbi címre és persze jóval azon túl is – meghatározó egyénisége a magyar nemzetközi jognak, a magyar tudománynak, a magyar történelemtudománynak, a magyar gondolkodásnak, a magyar kultúrának, a magyar közéletnek, és most már mondhatjuk nyugodtan: a magyar történelemnek is! Persze mindig mondjuk, hogy nemzetközi jogász volt, történelemtudós is volt, de azt hiszem, hogy a lényeg ennél több, ő az egészet látta, nemcsak a részt. Ő a nemzetközi jog mögött látta, értette a világot, a világ nagy összefüggéseit. Látta a világpolitikát, mostanában úgy nevezzük, hogy geopolitikát, látta világosan a nagy gazdasági összefüggéseket, látta a társadalompolitikát. Politikában nem akart közvetlenül részt venni, ennél valamivel bölcsebb ember volt, de azért időnként megszólalt. Én egy megszólalására szeretnék emlékeztetni, mert az számomra nagyon emlékezetes volt: 1994-ben írt egy cikket (Melinda asszony biztosan emlékszik is rá) nos, 1994-ben írt a választás előtti napon írta le a gondolatait az akkori Magyar Nemzetben – akit érdekel olvassa el – de ettől függetlenül ő nem avatkozott be a napi politikai életbe. Mint mondtam, mindezekre a területekre, amelyeket felsoroltam, kiterjedt az érdeklődése, de persze mindezek mellett, mögött a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy értette, látta, hogy a világ lényege kulturális természetű. És a világot döntően, sok minden más tényező mellett, bár a különböző filozófiák különböző tényezőket ragadtak meg, döntően a kultúra határozza meg. A kultúrát pedig a kulturális örökség határozza meg. A kulturális örökséget pedig nem lehet megérteni a történelem nélkül. Ez vezette Őt a történelmi érdeklődéshez, a műveihez, amelyek én azt hiszem, hogy ezen a területen is különlegesek, maradandóak. És mint nemzetközi jogász, vajon realista volt-e, vagy idealista? Én úgy határozom meg Herczegh Géza Gábort, hogy ő egy értékvezérelt realista volt. Pontosan tudta, hogy a nemzetközi jognak nagyon komoly 41 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet korlátai vannak. Azt is tudta, hogy a nemzetközi jognak egészen különleges lehetőségei is vannak. Azt is tudta, hogy a nemzetközi jognak nagyon komoly felelőssége is van. Szabadon gondolkodott a nemzetközi jogról is, de azt is tudta, hogy a korlátok, a lehetőségek mögött van valami, ami a legfontosabb, és ezek pedig az értékek. Ezért volt ő értékvezérelt realista. Az értékek forrását is megtalálta, neki nem volt kétsége abban a tekintetben sem, hogy ezek az univerzális és abszolút természetű értékek honnan erednek. Ez is nagyon fontos volt számára. De hát persze még mindig nem érintettük a lényeget! Mert az ő személyiségének a legmélyebb, legerősebb rétege, legmeghatározóbb tényezője az ő magyarsága. Ő volt a nagykaposi magyar. Magyarnak számkivetve talán nem, bár mondhatta ő is Józsaf Attilával, hogy „sikoltva megriad a lelke” és kérhette, hogy „édes Hazám fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!”. Mert ő a hazájának igazán hűséges fia volt. Nagykaposon, Budapesten, Szegeden, Pécsett, Hágában, és így tovább. Ezt is levezette a nemzetközi jog felelősségéből, tudta, hogy a nemzeti sorstragédiánk megoldásának az egyetlen lehetséges útja a jogban, a nemzetközi jogban és az emberi jogokban gyökerezik. E meggyőződés köré építette fel az ő életművét. Akkor is, erről írt, akkor is erről beszélt, amikor nem erről írt vagy nem erről beszélt, de ez a gondolat mindig benne volt. Ezért volt ő igazán nagy magyar. És hát persze világos, hogy változnak a dolgok, bizonyos változásokat ő már nem érhetett meg, de az biztos, hogy nagyon nagy szükség lenne rá. Nem olyan régen volt egy hasonló megemlékezés a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ott is beszéltem, akkor inkább egy szakmai előadást tartottam, ha jól emlékszem, a nemzetközi szabályozási területek különböző szelvényeiről szóltam és próbáltam ezeket összehasonlítani, illetőleg egybefoglalni. Gondolok itt elsősorban a világkereskedelem, a világgazdaság szabályozására, a fenntarthatósággal kapcsolatos kérésekre és az emberi jogok témakörére, hogy hogyan lehet ezt a hármat egymáshoz közelebb hozni és közös elvek alapján tovább építeni. Most az volt a szándékom, és a cél tulajdonképpen ezt tükrözte volna, hogy a különböző szabályozásoknak a szintjét közelítsem meg, és e különböző szabályozási szinteknek, tehát ha úgy tetszik a jog geometriájának egyfajta elemzését adjam. Ez az, amit most nem teszek meg. De ettől függetlenül arra utalok, hogy nagyon nagy változások vannak, és nagyon nagy szükség lenne most, holnap és holnapután is Herczegh Géza Gábor bölcsességére, derűjére, a mértékre, tárgyilagosságra, visszafogottságra, igazmondásra, és persze mindenekelőtt egy nagyon-nagyon erős magyar és morális elkötelezettségre, amit ő képviselt. Lényegében ezt akartam elmondani, azért nem hagyom még abba, mert személyes élmények felidézésére is kaptunk megbízást. Nem megyek végig a személyes élményeken, mert nem tartanám be a 15 perces határidőt. Úgy találkoztam életemben először Herczegh Géza Gáborral, hogy nem találkoztam vele. Azért nem találkoztam vele, mert nem volt otthon. Nem lakott ott Szegeden az Árkádos házban Tóth Laci bácsiéknál, mert ugye ő 42 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából az ő nevelő apja volt. Azért nem volt ott, mert akkor ő már elkerült Szegedről és a Jogtudományi Intézetben dolgozott, de mindig hallottam róla, hogy hétvégén jön a Gábor, vagy nem jön a Gábor. Mindig hallottam felőle, de soha nem láttam. Azért hallottam felőle, mert az ő nagyon kedves és aranyos testvére, Klári néni tanított engem angolra mint 8 vagy 9 éves gyereket. Nos így indult meg az én kapcsolatom Herczegh Géza Gáborral. Aztán persze sok minden más is történt, de ezekről majd legközelebb. Ugyanúgy, mint ez a téma, amit megadtam, ezekről is majd legközelebb, ha lesz erre alkalmunk. Köszönöm szépen a figyelmet. 43 Gyurcsík Iván Nagykövet (KKM) DERŰVEL, BÖLCSESSÉGGEL – JOGAINKÉRT1 HERCZEGH GÉZA EMLÉKÉRE Évek távlatából, egyre halványuló emlékeink közül miként tudjuk felidézni egy hozzánk közelálló, bennünk élő, utánozhatatlan embert? Milyen kép él bennünk Herczeg Gézáról? Mindenkiben egy kicsit más, mindenki más-más emlékmozaikokat rakott össze magában, amikor hiányát érezve, eljött ma Pécsre, hogy tisztelegjen emléke előtt. Mégis van, amit az emlékezők közösen idéznek fel: az értékteremtő és értékőrző embert, a világot minden problémája és gyarlósága ellenére, szeretettel és megértéssel, derűvel és bölcsességgel szemlélőt, a dolgokat nevén nevezve, a igazságtalanságot a jog eszközével élhetővé tenni kívánó embert, polgárt, európait. Az utódoknak, a tanítványoknak, a barátoknak, a művek mellett maradnak máig élő tanácsai, kisugárzása, számunkra az iránta érzett tisztelet és szeretet. Találkozásaink Brüsszelben, Hágában vagy Budapesten, a Pozsonyi úton számomra mindig emberi és intellektuális élményt jelentettek. Különleges kapocsként éltem meg, hogy „földiként” sokszor fél szavakból is értettük egymást. Értettük a szülőföldön a jog és a hatalom útvesztőjében boldogulásukat kereső, kisebbségi helyzetben élő nemzettársaink gondjait, kerestük a megmaradásuk, fejlődésük lehetőségét, annak jogi biztosítékait. Sosem fejeztük be a beszélgetést, csak abbahagytuk és akár évekkel később, mintha csak tegnap találkoztunk volna, folytattuk az épp időszerű kihívások megvitatásával, de a lényegét tekintve ugyanott. Sok sürgős, vagy annak tűnő téma, az előkerült jófajta bor és az anekdotázás szabta keretben, volt néhány rendszeresen visszatérő kérdés, melynek jogi, társadalmi, kulturális és politikai vonatkozásait érintettük: Hol a helyünk a világban, hol a helyünk Európában? Jól értjük lehetőségeinket és határozzuk meg teendőinket a nemzetközi porondon? Hogyan szerezzük vissza elvesztett presztízsünket? Hogyan tovább a magyarszlovák együttélés terén? Milyen jogi megoldások segíthetik hatékonyan működtetni Magyarország és a határon túli magyarok közötti kapcsolatokat, úgy, hogy az a többségi népekkel való együttműködést is szolgálja? Milyen a szülőföldön élők megsegítésének lehetősége? E mellett izgalmasabbnál, izgalmasabb történelmi példák, könyvek és térképek. És persze Nagykapos, az örökösen visszatérő téma. 1991 októberében egy hónapot tölthettem a Pécsi Egyetem Jogi Karán, a Bruhács János professzor vezette Nemzetközi Jogi Tanszékén, ahol kiváló jogászokkal és embe1 Elhangzott a Herczegh Géza születésének 90. évfordulójának tiszteletére a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, 2018. október 19. napján rendezett konferencián. 45 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet rekkel hozott össze a sors. Akkor a kisebbségi jogokért folytatott mindennapi küzdelem gyakorlati terepéről rövid időre kiléptem, hogya nemzetközi jog terén elméleti muníciószerzés nemes kihívásával szembesüljek. A Pozsonyi Comenius Egyetem Jogi Karának egykori hallgatójaként, az Academia Istropolitana városából Pécsre tekintve mindig érdekelt, hogy mi maradt a Trianon után ide került pozsonyi Szent Erzsébet Egyetem örökségéből, a történelmi Magyarország legrégebbi egyetemének városában. Tudtam, hogy itt alakult meg a maga nemében első hazai kisebbségkutató intézet, a PEKI, itt tevékenykedett a két háború között a nemzetközi kisebbségvédelem egyik jeles jogásza, a felvidéki Flachbart Ernő. Az itteni egyetemen Polányi Imre professzor állította össze a szlovákiai magyarokat sújtó kollektív bűnösség elve alapján elfogadott jogszabályok gyűjteményét. Itt került kezembe Herczegh Géza két kötetes „kék jegyzete” a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi védelméről. A tanszéki oktatók és hallgatók a legnagyobb tisztelettel beszéltek Herczegh professzor úrról, aki akkor éppen alkotmánybírói talárt viselt. Itt hallottam először közvetlen forrásból a vele kapcsolatos történeteket. Herczegh Gézához való „közeledés” csaknem egy évvel később, 1992 decemberében, Nagykaposon folytatódott. Ekkor Fuksz Sándor vendégeként együtt vacsorázhattam Géczi Lajos lelkes helytörténésszel és kiváló tanárral, aki a „malenkij robot” során szerzettkeserves tapasztalatát éppen akkor írta ki magából, megrázó „Civilek hadifogságban” című könyvében. Szenvedélyesen beszélt élményeiről, Nagykaposról, az ungi tájról, a vidék nagy szülötteiről, Erdélyi Jánosról és Herczegh Gézáról. A szülőföldhöz való hűségről. „1989-ben karácsonyi ajándékként találtam a fenyőfa alatt Géczi Lajosnak Ungi népmesék és mondák” kötetét.”- írja Herczegh Géza. „Szülőföldem üzent ezzel a könyvvel, hiszen Nagykaposon láttam meg a napvilágot, és családom a 17. század dereka óta él ezen a vidéken, a sok közeli apró falunak szinte mindegyikében éltekélnek rokonaim. Édesapám korai halála után kerültem Budapestre, de a nyarakat a nagyszülőknél töltöttem. Kapcsolatom a tájjal és lakóival nem szűnt meg teljesen. A hegy a folyó fogalma a Vihorlát, az Ung és a Latorca alakját öltötte képzeletemben, lakóinak gondját-baját ismertem és értettem. 1944 után évtizedeken át zárva maradt a határ, de Géczi Lajos könyve – ártatlannak tűnő témájával – áttörte ezt a zárat. Nem szívesen használok nagy szavakat, de igaz, ez a könyv visszaadta szülőföldemet…” vallja Herczegh Géza Géczi Lajos halálára írt megemlékezésében. Készültem a Vele való találkozásra, kerestem lehetőségét, de nem erőltettem. A véletlen és barátaim segítettek. Herczegh Gézával és feleségével Melindával 1996-ban először Brüsszelben találkoztam Sztáray Péter, diplomáciai külszolgálatát teljesítő barátom lakásán. Felfokozott várakozással készültem a találkozóra a jogász legendával, földimmel, a Nemzetközi Bíróság nagytekintélyű bírájával, a Velencei Bizottság első magyar tagjával, aki többek között részt vett a nemzeti kisebbségek jogairól szóló keretegyezmény kidolgozásában, aki a Bős-Nagymarosi vízlépcső hágai perében külön véleményt fogalmazott meg. 46 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Egyszer csak ott ült velem szemben, huncut mosollyal nézett rám, egyidejűleg éreztem Mikszáth derűjét és Madách korokon átívelő bölcsességét, Márai nyitottságát, nagyvonalú éleslátását, s úgy tűnt számomra, hogy régóta ismerem, csak fizikai valójában most van hozzá szerencsém. A nagy öregek, akikhez – tudásuk, értékrendjük, hitelességük miatt - viszonyítási pontként fordultam, amikor a kérdéseimre nem találtam választ, sugároztak ilyen nyugalmat, biztonságot és oszlatták el kételyeimet, vagy továbbgondolkodásra ösztönöztek. Akkor ösztöndíjasként próbáltam eligazodni a brüsszeli labirintusban, megérteni a számunkra egyre fontosabbá váló nemzetközi szervezetek működését különösképpen - az általa is a bölcsőben megkapott keserű ajándékként aposztrofált ügyet - a nemzeti kisebbségek jogait, nemzetközi védelmének problémáit.Ebben az útkeresésben világítótoronyként mutatta az utat, a biztos partot megjegyzéseivel, véleményével, tanácsaival. Miért nem értenek bennünket, miért nem értik helyzetünket? Miért közömbösek sérelmeink iránt? Miért értnek mást a számunkra egyértelműnek vélt fogalmakon? Miért érezzük gyakran, hogy egyedül vagyunk „igaz ügyünkkel”? Mi teszünk valamit rosszul, vagy ők, vagy mindnyájan? Hogyan lehet ebből jól kijönni? ? Mikor érnek véget a háborúk, ha a győztesek még 100, vagy 70 évvel a befejezésük után is legyőzöttekként tekintenek a jelenleg immár szövetségeseikre, asszimilációra szánt közösségként a háborúkat lezáró békeszerződések által az adott országokhoz került kisebbségekre? Lehet-e hosszú távon jogi biztosítékokkal megőrizni a kisebbségi helyzetben élő közösségeinket? Milyen nemzetközi garanciák szükségesek ehhez? Milyen szerepük lehet e téren a nemzetközi szervezeteknek? Naiv, gyerekes vagy ál-naiv kérdések, melyekkel gyakran fordultam hozzá találkozásainkkor. Úgy vélte, hogy „Magyarország történetét kívülről nézve, azaz a nemzetközi kapcsolatok oldaláról kellene értelmezni, elemezni, ismertetni.” Beszélgetéseink a társadalmi valóságot a jog, a történelem, a nemzetközi kapcsolatok és diplomácia mezsgyéin járták körül, írásai, könyvei „A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig”, vagy a „Peres örökségünk” pedig témák sokaságát biztosították kérdéseimnek. Ezek közé tartozott a kisebbségben élő közösségeink jövője. A kisebbségi helyzetben élő közösségeink megmaradása szempontjából szerinte „A döntő kérdés (…) az önkormányzat, a szabad politikai intézmények kiépítése abban az államban és annak politikai-jogi rendszerén belül, amelyben az adott kisebbség él. A nemzetközi jogi védelem ehhez nyújtott külső biztosíték – garancia. A többség elvileg bármikor módosíthatja a kisebbség javára szóló, annak jogait védő belső szabályokat. Ha viszont ezeket a nemzetközi jog védelme alá helyezzük, az egyoldalú, önkényes módosítás veszélye elhárítható, vagy legalábbis csökkenthető, mert a nemzetközi jogot az államok csak együtt, közös megegyezéssel módosíthatják.” Ahhoz, hogy a közösség hosszú távon megmaradhasson, sok egyéb tényező mellett kulcsszerepet játszik az elkötelezett és felkészült kisebbségi elit megléte. Géczi Lajost 47 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet szavait kölcsönözve: „a kisebbségi társadalom csonka társadalom, és az is marad, ha nem tud magának új vezetőket kinevelni és akkor sorvadásnak indul. Kell, hogy legyenek olyanok, akik nyomába erednek az otthonokba visszaszorult anyanyelvnek, és ráébresztik sorstársaikat arra, hogy az anyanyelv elvesztésével szegényebbek lesznek az életben, és csak akkor lesznek teljes emberek, ha őrzik anyanyelvük gazdagságát és szépségét”. Egy-egy érdekes mozzanat, fontos téma rögzült beszélgetéseinkből. Hágai találkozásunk során a lakásán találkoztunk, amely több gyönyörű régi történelmi térképpel volt kidíszítve, elsősorban térségünkről. Kérdéseivel segített navigálni időben, s olykor térben, hogy mit láthatok, rendkívüli történelemi óra kerekedett a hosszúra nyújt térképszemlélésből. A kedvezménytörvény előkészítésének vitái folytak, amikor fogódzókat, érveket keresve vetettük latba a lehetőségeket. Hosszasan és meggyőzően érvelt a magyar kulturális nemzet alapján történő megközelítés mellett. Érvei, javaslatai visszacsengtek a kérdésben később, a Velencei Bizottság által kiadott véleményben is. Egy tájainkon hosszú időre eltűnt polgári világértékeit képviselte, melyben szerepet játszott a tudás, a tisztelet, a hit, az érték, az identitás, a szülőföld és a haza szeretete. Azoknak a megértése, akik kisebbségi helyzetben, jó értik, hogy haza csak ott van hol jog is van, és a szülőföld és a haza fogalma egymáshoz való viszonya ellentmondásos. A szó legnemesebb értelmében egy régimódi úriember, magyar polgár, közép-európai és európai előtt tisztelgünk ma. A szülőföld, Nagykapos és az Ung-vidék szívéhez nagyon közel állt, a nagykaposiak viszonozták szeretetét, ragaszkodását, a város 2005-ben díszpolgárrá avatta. Feleségével közösen 2007-ben létrehozta – édesapja emléke előtt is tisztelegve – a Herczegh Károly alapítványt az Ung-vidéki és bodrogközi fiatalok anyanyelvi kultúrájának fejlesztésére. 2013-ban emléktábla, majd 2018. október 13. óta köztéri szobor is őrzi emlékét Nagykaposon. Az Értől eljutott az Óceánig, az Ér – Nagykapos - pedig őrzi emlékét. Nem tudjuk, hogyan értékelné az Európa jövőjéről jelenleg zajló vitákat, a belső megosztottság, a migráció következtében kialakult helyzetet, miként finomodna a polgári értékek és az európai integráció melletti egyértelmű elköteleződése. Maga is felteszi a kérdést: „Hogyan készülhetünk fel az ismert, de évtizedeken át kétségbe vont, megtagadott polgári értékek és erények alapján működő Európában való részvételre, ha ezeket az erényeket nem próbáljuk maradéktalanul elsajátítani és mindennapos gyakorlattá tenni?” Véleményem szerint a mély tudása és gazdag tapasztalatai alapján leszűrt következtetései továbbra is időszerűek: A magyarról azt mondják Nyugaton, hogy az ember mögött megy be a forgóajtón, de előtte jön ki belőle. Hogy találó-e ez a kép, ne firtassuk, de az igaz, hogy szívesen ápolunk magunkról olyan képet, mely egy más eszén túljáró, furfangos szélhámost tükröz. Európára azonban az a jellemző, hogy a levelekre válaszolnak, a határidőket betartják, 48 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából az árut a megadott időre pontosan leszállítják és a kereskedő maga figyelmezteti vevőjét, ha valamelyik cikk garanciája időközben lejárt — józan megfontolásból. Pár filléres többlethaszonért nem szabad elveszíteni azt a vevőt, aki majd éveken át költi pénzét ugyanabban az üzletben. Mi arra kényszerültünk, hogy felszabadulásnak nevezzük egy új szolgaság kezdetét, demokráciának a diktatúrát, ellenforradalomnak a forradalmat és forradalminak azt az intervenciós csapatot, mely leverte. Meg kell tanulnunk nevükön nevezni a dolgokat, mert anélkül szabályokat sem lehet alkotni, betartásukat nem lehet számon kérni és nem lehet útját állni annak, hogy a politika ne váljék egy szűk klikk huncutságainak szövevényévé. Herczegh Géza előtti tiszteladás – tiszteladás a polgári értékek, a tisztesség az értékteremtés előtt, a haza érdekeinek, értékek mentén történő védelme előtt. 49 II. ÖNRENDELKEZÉS, HUMANITÁRIUS NEMZETKÖZI JOG, KISEBBSÉGVÉDELEM TANULMÁNYOK HERCZEGH GÉZA KIEMELT KUTATÁSI TERÜLETEIRŐL Bruhács János professor emeritus (PTE ÁJK) professor emeritus (KRE ÁJK) A HARMADIK VILÁG ÉS A NEMZETKÖZI JOG HERCZEGH GÉZA GONDOLATAINAK FÉNYÉBEN I. BEVEZETÉS Herczegh Géza 1962-ben publikált monográfiájában1 bemutatja a gyarmati rendszer kialakulását, fénykorát, a Nemzetek Szövetségének mandátumrendszerét, majd foglalkozik az ENSZ Alapokmányában a népek és nemzetek önrendelkezési jogának deklarálásával, az önkormányzattal nem rendelkező területekkel (XI. fejezet) és a nemzetközi gyámsági rendszerrel (XII. és XIII. fejezetek). A munka kulcseleme az önrendelkezési jog elvének végrehajtása érdekében tett ENSZ lépések, elsősorban közgyűlési határozatok elemzése, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk a különböző kompromisszumok létrejöttének körülményeibe, másképpen: a nemzetközi jog „szürke hétköznapjaiba”.2 Végül tárgyalja a gyarmati rendszer megszüntetéséről szóló közgyűlési deklarációt (1514/XV./sz. hat.) és felveti – az 1960-1961. évi kongói válság alapján – a neokolonializmus problémáját. A gyarmati rendszer azóta megszűnt: 74 önkormányzattal nem rendelkező terület3, a gyámsági rendszer és a különleges helyzetű Délnyugat-Afrika/Namíbia helyébe az „újonnan függetlenné vált államok”4 léptek, amelyek a nemzetközi közösség többségét alkotják. A gyarmati rendszer felbomlásának folyamata a II. világháború után integrálódott a hidegháború nemzetközi erőviszonyaiba, és különösen a hatvanas évek elejére alakult ki mindkét oldalon az az – utólag tévesnek bizonyult – feltételezés, hogy a két világrendszer küzdelme a harmadik világban dől el.5 A hidegháború korszaka lezárult, így a harmadik világ országainak nemzetközi jogi attitűdjét az új, bizonytalan körvonalú nemzetközi rendszerben kell fontolóra venni. Herczegh Géza: A gyarmati kérdés és a nemzetközi jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1962. 230 o. 2 Herczegh: i. m. 100. o. 3 E területek listáján ma 17 kis sziget, illetve vitatott státusú területek (Gibraltár, Falkland szigetek) szerepelnek l. Louis Balmond: Chronique des faits internationaux. Revue général de droit international public. 2013. 3. sz. 712. o. 4 E fogalmat használja pl. a szerződésekben való államutódlásról szóló 1978. évi bécsi egyezmény. (III. fejezet) 5 André Fontaine: Histoire de la guerre froide. II. Fayard, Paris 1967. 483. és köv. o. 1 53 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Az előző megállapításokból nem következik, hogy Herczegh Géza könyve már csak jogtörténeti vonatkozású lenne. Ennek ellenkezője igaz: kulcseleme, jelesül a népek önrendelkezési jogának elve ma is a nemzetközi jog de iure condito normáihoz tartozik, így hatályosulása a megváltozott feltételek között is kutatandó. E kutatás során követni kell Herczegh Géza pozitivista megközelítését, amely szerint a nemzetközi jog szabályai az államok megegyezésére, hozzájárulására épülnek6, amely módszert ki kell egészíteni a nemzetközi kapcsolatok valóságának bemutatásával, az összefüggések tisztázásával, amelyet később a nemzetközi jog szociológiai megközelítésének minősített.7 Az önrendelkezési jog alapelvének vonatkozásában ez különösen indokoltnak tűnik. II. ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK A HARMADIK VILÁG ÉS A NEMZETKÖZI JOG KAPCSOLATÁRÓL Az újonnan függetlenné vált államok vagy fejlődő országok8 gyűjtőfogalomként használt „harmadik világ” kifejezésnek többlettartalma van: Sièyes abbé formulájának parafrázisaként kifejezésre juttatja jogok követelését, azaz a régi nemzetközi jognak a harmadik világ javára, érdekében történő megváltoztatásának igényét. Kezdetben a harmadik világ – mint már korábban Szovjet-Oroszország – általában elvetette a korábbi szokásjogot, ha nem értett egyet tartalmával.9 Ez az álláspont jut kifejezésre – bizonyos korlátok között – az államutódlási egyezmények10 ún. clean state szabályában is. A régi nemzetközi jog elutasításában a legmesszebbre az ún. „harmadik világ nemzetközi jogi attitűd” (Third World Attitude on International Law – rövidítve: TWAIL) jutott, amely egyike a nemzetközi jog elméletében megjelenő kritikai irányzatoknak. Ez utóbbi doktrína lényege a hatályos nemzetközi jog totális tagadása, tekintettel arra, hogy az a harmadik világ elnyomásának és kizsákmányolásának eszköze.11 A nemzetközi jog szabályainak és intézményeinek elutasítása elméletekben könnyen megvalósítható és – különböző okokkal (a kolonializmus öröksége12 és Európa-centrikussága miatt) elméletileg igazolható, de aligha áll összhangban a nemzetközi gyakorlattal. L. Herczegh Géza: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai. Akadémiai székfoglaló. Akadémiai Kiadó, Budapest 1987. 12. és 17. o. 7 L. Herczegh Géza: Az államközi kapcsolatok tudományos vizsgálatának eddigi útjai. Állam- és Jogtudomány XII. évf. 1969; Herczegh Géza: A nemzetközi jog szociológiai megközelítéséről. In: Jubileumi Tanulmányok, Pécs 1985. 8 Az 1992. évi biológiai sokféleség egyezmény (kihirdette: 1995. évi CLXXXII. törvény) alapján. 9 Mohamed Bedjaoui: Pour un nouvel ordre économique international. UNESCO, Paris 1979. 136. o. 10 A szerződésben való államutódlásról szóló 1978. évi bécsi egyezmény és az államvagyonban, állami mechanizmusban és államadósságban való államutódlásról szóló 1983. évi bécsi egyezmény. 11 L. a kritika irányzat kiáltványát (VI. pont). Rémi Bachand (dir.): Théorie critiques et droit international. Bruylant, Bruxelles 2013. 8. o. A TWAIL-ról l. Sundra Pahuya: Decolonising International Law. Oxford University Press, Oxford 2013; Mark Toufayan et al. (dir.): Droit international et nouvelles approches sur le tiers-monde: entre répétition et renouveau. Société de législation comparée, Coll de l’UMR de droit comparé de Paris, 2013. 31. sz. 12 Anne Orford: The Past as Law or History? The Relevance of Imperialism for Modern International Law. In: Toufayan: i. m. 97. és köv. o. 6 54 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Bár léteznek e radikalizmusnak bizonyos jelei, például az Iszlám Konferencia Szervezetéről szóló szerződés, amely a felállítandó Iszlám Nemzetközi Bíróság számára az „alkalmazandó jog” között első helyre tette „az Iszlám jog elveit”, és vannak figyelemre méltó részigazságai is, de aligha kérdéses az, hogy a harmadik világ általában alkalmazkodott a mai nemzetközi jog realitásaihoz. Ez utóbbi nem lehet meglepő: a harmadik világ államai ENSZ tagokká válva vállalták az Alapokmányból folyó kötelezettségeket. (4. cikk) A fortiori: a kritikai irányzatok, így a TWAIL is, szembe helyezkednek a nemzetközi jog pozitivista felfogásával, holott a harmadik világ államai – saját jól felfogott érdekeiket követve – a nemzetközi jog erősen pozitivista értelmezését követik.13 Nem vitatható az a közhely, hogy az államok a nemzetközi jogalkotásban (és a nemzetközi jog alkalmazásában is!) nemzeti érdekeik vezérlik14, még ha ezek érvényre juttatásában lehetőségeik nem egyformák. E megállapítás kérdések sorozatát generálja: milyen területeken eshet egybe a harmadik világ országainak érdeke; hogyan küszöbölhető ki – az általában a Nyugatot jelentő – kisebbség nemzetközi jogalkotást akadályozó szerepe; a harmadik világ inter se nemzetközi jogi megoldásai mennyiben mutatnak sajátos, az általánostól különböző jelleget stb. A nemzetközi jogalkotás témájával kezdve az újonnan függetlenné vált államok (a kis és közepes országokhoz hasonlóan) – nem véletlenül – szuverenitásukhoz ragaszkodva hozzájárulásukat, egyetértésüket conditio sine qua non-nak minősítik nemzetközi jogi norma létrejöttéhez. Ennek következtében azonban a számukra kívánatos jogi megoldás elfogadása nemzetközi szerződés segítségével általában nehezen lehetséges. E helyzetből két kiút létezik: a) az ENSZ közgyűlési határozatok valorizációja és b) a szerződéskötés és a szokásjogképződés elemeinek kumulációja. ad a) A harmadik világ az ENSZ Közgyűlésében (és más univerzális nemzetközi szervezetek hasonló testületeiben) automatikus, sőt kétharmados többséggel rendelkezik, tehát minden jogilag ugyan ajánlásnak tekintendő határozatot el tud fogadtatni, amelyek egymást követő ismétlődésük következtében ha nem válhatnak perfect nemzetközi jogszabállyá, de rendelkezhetnek „normatív” értékkel.15 Példaként említhető az UNESCO Közgyűlésének 1973. évi – a cionizmust rasszizmussá minősítő – határozata16, amelynek következtében az Egyesült Államok és néhány más ország kilépett e szakosított intézményből a nyugati értékekkel szembeni ellenségességre hivatkozva.17 Nem tekinthető véletlennek az, hogy a határozatok ellen szavazó államok – kvázi fenntartást alkalmazva – kizárják azt, hogy abból számukra valamilyen kötelezettség keletkezzen.18 L. Slim Laghmani: La volonté des Etats est-elle encore un fondament du droit international? In: Cursos Euromediterráneos Bancaja de Derecho Internacional. Volumen XI-XII. (dir. Jorge Cadone Llorens) Valencia 2007/2008. 57-172. o. 14 Guy de Lacharrière: La politique juridique exterrieure. Economica, Paris 1983. 15. o. 15 L. a Nemzetközi Bíróságnak a nukleáris fegyverek legalitásáról szóló tanácsadó véleményét. C. I. J. Rec. 1996. 70. § 16 Maurice Flory: La crise de l’ UNESCO. Annuaire français de droit international. 1985. 668. o. 17 L. G. Schultz – A. M’Bow levélváltást. International Legal Materials. 1984. 220-230. o. 18 Pl. az ivóvízhez való jogot emberi joggá nyilvánító határozat (A/RES/64/292) alkalmával. 13 55 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet ad b) A kumuláció a nemzetközi jogalkotás különböző elemeinek összekapcsolását jelenti: a szerződéskötésként induló folyamat nem fejeződik be, nem történik meg a kötelező hatály elismerése, de tartalma szokásjogivá válik19, amellyel kiküszöbölhető a res inter alios acta nec nocere nec prodesse potest szabály.20 Az előbbiek kiegészítéseként említhető az a sajátos megoldás, amihez azonos tárgyban két különböző szöveg van hatályban.21 A dolog természete szerint a többségi akarat érvényesítésére és az ehhez szükséges preferenciákra nincs szükség ahhoz, ha a nemzetközi jogalkotás a harmadik világ államai között történik. Ebben az esetben az a kérdés, hogy felfedezhetők-e az általános nemzetközi jogi megoldásoktól eltérő, sui generis sajátosságok. Széles körű vizsgálatok nélkül is belátható az, hogy a válasz nem lehet egyértelmű. Például a harmadik világ országai közötti vízügyi megállapodások22 lényegében nem különböznek a nemzetközi vízjog általános elveitől és az Európában vagy Amerikában létrejött ilyen tárgyú megállapodásoktól. Ezzel szemben a népek és emberek jogainak chartája (2004) tükrözi a harmadik világ emberi jogi koncepcióját, amelyből jelentős különbségek adódnak mind az emberi jogok katalógusában, mind pedig a védelmi mechanizmusban. A harmadik világ országainak a nemzetközi jogalkotásban betöltött szerepe lezárásaként azt is meg kell említeni, hogy ezek az államok inkább az általánosan megfogalmazott elveket preferálják a részletes és pontos szabályokkal szemben.23 Meggyőző példaként hozható fel a „nemzetközi bűntett” kategóriájával kapcsolatos attitűd: bevezetésének lelkes üdvözléséhez nem társult az emiatti felelősség következményeinek elfogadása.24 Visszatérve a példa előtti állításra: bár egyáltalán nem kívánjuk azt a látszatot kelteni, hogy a szerződéses normák mentesek lennének a relativizált vagy relativizálható nemzetközi kötelezettségektől, kétségtelennek tűnik, hogy az általánosság és az ebből adódó pontatlanság, ambivalencia preferálása szerepet játszhatott – egyebek mellett – a nemzetközi jog kodifikációjának az elmúlt két évtizedben bekövetkezett metamorfózisában: tervezetek alapján kötendő kodifikációs egyezmények helyett a Közgyűlés által tudomásul vett és az államok figyelmébe ajánlott szövegek születtek, így az államok felelősségének területén25, sőt a kodifikáció már „irányelvek” formájában is megvalósulhat.26 Lacharrière: i. m. 43. o. A nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 34. cikk 21 A távközlés területén a Nyugat a korlátlan szabadságot biztosító 1988. egyezményt fogadja el, amellyel szemben a többség az Internetbe történő állami beavatkozást lehetővé tevő 2012. évi szöveget ismeri el. L. Louis Balmond: Chronique des faits internationaux. Revue général de droit international public. 2013. 2. sz. 355358. o. 22 L. a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításairól szóló 1997. évi New York-i egyezmény 3. cikkét. 23 Antonio Cassese: Le droit international dans un monde divisé. Berger-Levrault, Paris 1986. 112-114. o. 24 L. az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségéről szóló 1996. évi ideiglenes tervezet 19. cikke, illetve 51-53. cikkei közti ellentmondást. 25 L. a 2001. és 2011. évi közgyűlési határozatokat. 26 L. az egyoldalú aktusokról szóló 2006. évi irányelvet, vagy a veszélyes tevékenységgel előidézett határon túli veszteségek megosztásáról szóló 2006. évi irányelvet. 19 20 56 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Az ilyen „lex imperfecta”-nak nevezhető normák bennrejlő veszélyeket hordozhatnak: a nemzetközi bírói gyakorlat alapján beépülhetnek a nemzetközi jogrendbe, így megkerülhető az államok jogalkotó akarata.27 III. VÁLTOZÁSOK A NÉPEK ÖNRENDELKEZÉSI JOGÁNAK JOGI TERMÉSZETÉBEN ÉS TARTAMÁBAN Az Alapokmány a népek önrendelkezési jogát az ENSZ céljai közé sorolja (1 cikk 2. pont), majd – ellentmondástól nem mentesen – szabályozza az önkormányzattal nem rendelkező területek státusát (XI. fejezet) és a nemzetközi gyámsági rendszert (XIIXIII. fejezetek). Ezt az ellentmondást számolja fel a gyarmati népeknek nyújtandó teljes függetlenségről szóló 1960. évi deklaráció (1514/XV. sz. határozat), amely a gyarmati rendszer fenntartását a nemzetközi jogba ütközőnek minősítette. Aligha tagadható az, hogy e deklaráció hozzájárult a gyarmati rendszer tényleges megszűnéséhez. Az ENSZ Közgyűlése 1962-ben elfogadta a természeti erőforrások feletti állandó szuverenitásról szóló 1803(XVII). sz. határozatot28, amely a politikai önrendelkezés mellé helyezi a gazdasági önrendelkezéshez való jogot. Lényegét tekintve, célja az államok és népek jogainak védelme a külföldi tőkével szemben. E határozat igazi csemege a jogalkalmazás számára: nem határozza meg a természeti kincsek és erőforrások fogalmát, egybemossa az állami szuverenitást és az önrendelkezési jogot29, több ellentmondást tartalmaz, amelyek közül kiemelendő a megfelelő kártérítést (sic)30 előíró passzus és a nemzetközi felelősség kodifikációjára történő utalás közi feszültség, mivel ekkor a Nemzetközi Jogi Bizottság még kitartott a tradicionális felfogás, azaz a külföldiek személyében vagy vagyonában okozott károk miatti felelősség mellett. E megközelítés involválta a tőkeexportáló országok és a fogadó országok közötti konszenzus létrejöttének bebizonyított lehetetlenségét.31 A legfontosabb kérdés nyilvánvalóan az, hogy mi a jogi természete a népek önrendelkezési jogába foglalt gazdasági önrendelkezésnek. Ebből a szempontból a közgyűlési határozat vizsgálata irreleváns, mert hamarosan szerződéses szabállyá válik: az 1966. évi emberi jogi egyezségokmányok közös első cikke a népek önrendelkezési jogának tartalmába építette a természeti kincsekkel és erőforrásokkal való rendelkezés jogát (2. pont). Az egyezségokmány megoldását általában úgy értelmezik, hogy az önrendelke- Erről részletesebben: David D. Caron: The ILC’s Articles on State Responsibility: The Paradoxical Relationship between Form and Authority. American Journal of International Law, 2002. 4. sz. 857-873. o. 28 Szövegét l. Permanent Sovereignty Over Natural Resources. Resolution Adopted by the United Nations General Assembly at its 1194th Plenary Meeting, December 14, 1962. American Journal of International Law, 1963. 3. sz. 710-713. o. 29 Nasciturus állam esetében ez elképzelhető. L. a Kelet-Timor ügyben hozott ítéletet (C. I. J. Rec. 1995. 33. §) 30 Az USA-nak az állami immunitást szabályozó 1976. évi törvénye továbbra is kitart a „promt, adekvát és effektív” kártérítés mellett. 31 Részletesebben l. Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt. Akadémiai Kiadó, Budapest 1991. 10-13. o. 27 57 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet zési jog az emberi jogok tiszteletben tartásának előfeltétele32, amelyhez kiegészítésként hozzáfűzhető, hogy a szerződésértelmezés logikai módszere, azaz a szövegösszefüggés figyelembe vétele33 alapján azt is magában foglalja, hogy az emberi jogok biztosítása nem járhat a népek önrendelkezési jogának sérelmével. A természeti erőforrásokkal való rendelkezési szabadság szerződéses normájának létezése mellett az is vizsgálandó, hogy a nemzetközi jog általános szabályává vált-e. Bár az államok közötti baráti kapcsolatok elveiről szóló deklarációból34 kimaradt (legfeljebb közvetett utalásokat tartalmaz), általános szabály jellege aligha lehet kétséges. Ennek bizonyítására elég utalni egyrészt az ezt elismerő ún. jogfenntartó klauzulákra35, másrészt a bírói gyakorlatra: a Texaco ügyben hozott választott bírói ítélet36 mellett különösen meghatározók a Nemzetközi Bíróság döntései. A Kelet-Timor ügyben erga omnes jellegűnek minősítette37, amely feltételezi általános szabályként való elismerését, majd a Koszovó tanácsadó véleményben – közvetett módon – a nemzetközi ius cogens körébe sorolta.38 A népek önrendelkezési jogának integráns részét alkotó természeti erőforrásokkal való szabad rendelkezés elvi elismerését követően a problémák, viták nem szűntek meg, ellenkezőleg: tartalmának, részleteinek tisztázása, kiterjesztésére, illetve korlátozására irányuló törekvések folytatódtak, folyamatosan a nemzetközi gyakorlat és elmélet napirendjén maradtak. Jelentőségük és érdekességük miatt érdemesek per tangentem áttekintésre. A harmadik világ értelemszerűen (és a szocialista országok támogatását élvezve) a természeti erőforrásokkal való rendelkezés szabadságának kiterjedésére, nemzetközi jogi korlátainak lebontására törekedett. E folyamat csúcspontjainak az új nemzetközi gazdasági rendről szóló közgyűlési deklaráció39 és az államok gazdasági jogainak kartája40 említhető. E határozatok egyértelműen tükrözik a népek önrendelkezési joga eme összetevőjének beépülését az újonnan függetlenné vált állam szuverenitásába, annak egyik attribútuma kifejezett megerősítéseként. Másképpen fogalmazva: az jut kifejezésre, hogy az állam politikai függetlenségének együtt kell járnia a gazdasági függetlenséggel. Befejezésként azt kell megjegyezni, hogy az említett határozatokban megfogalmazott elvek nagyrészt elfelejtődtek.41 Kérdésként természetesen felvethető az, hogy Herczegh: i. m. 105. o. A szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 31/2 cikke szerint. 34 A/RES/2625 (XXV.) sz. határozat, amelynek kötelező jellegét a Nemzetközi Bíróság elismerte a Nicaragua ügyben. I. C. J. Rep. 1986. 188. § 35 L. a szerződésekben való államutódlásról szóló 1978. évi bécsi egyezmény 13. cikkét. 36 Szövegét l. Journal du droit international 1977. 278-279. o.; ui. az amerikai-iráni választott bíróság egyik ítéletében. (International Law Report, Vol. 75. 608., 617. és 633. o.) 37 C. I. J. Rec. 1995. 29. § 38 C. I. J. Rec. 2010. 31. o., 81. § 39 Az 1974. május 1-jén elfogadott 3201(S-VI) sz. határozat 40 Az 1974. december 12-én elfogadott 3281(XXIX) sz. határozat 41 Geneviève Bastid-Burdeau: Le principe de la souveraineté permanente sur les ressources naturelles à l’épreuve de la mondialisation. In: L’Etat souverain dans le monde d’aujourd’hui. Mélanges en l’honneur de J. P. 32 33 58 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából bizonyos elemei tovább élnek-e a „fenntartható fejlődés” fogalmában.42 Eltekintve e koncepció bizonytalan nemzetközi jogi következményeitől, elégségesnek tűnik annak kiemelése, hogy iunctim áll fenn a természeti erőforrásokkal való szabad rendelkezés és a határon túli károk miatti felelősség között.43 A nyugati hatalmaknak a természeti erőforrásokkal való rendelkezés szabadságával kapcsolatos attitűdje kezdettől fogva fennakadásokkal, a közgyűlési határozatok ellenzésével jellemezhető, amely nem zárta ki a faits accomplis esetenkénti tudomásul vételét. Így jöttek létre a jogfenntartási klauzulákat tartalmazó átalány-kártérítési szerződések, az ún. lump-sum agreements.44 Feltétlenül megemlítendők a fogadó államnak a külföldi tulajdont érintő intézkedései elleni fellépések, amelyek közül figyelemre méltók az 1970-es években nemzeti bíróságokon indított perek az államosítási rendelkezések illegalitásának megállapítására, például a kubai és chilei államosításokkal kapcsolatban.45 Az előzőekben említett fejlemények zárójelbe tehetők, mert a természeti erőforrásokkal való rendelkezés szabadságát, kiterjesztően értelmezve: az államok gazdasági függetlenségét a nemzetközi kapcsolatokban bekövetkezett változások felülírták. Úgy is mondhatjuk, hogy paradigmaváltás következett be: létrejött a nemzetközi beruházási jog mint a nemzetközi jog speciális területe. IV. A NEMZETKÖZI BERUHÁZÁSI JOGRÓL Az újonnan függetlenné vált államok létrejöttét, tehát a politikai függetlenség megvalósulását nem követte a gazdasági függetlenség megteremtése. Számos tényező hatott ez utóbbi realizálása ellen. Az új államok kiépítése, beleértve a hadsereg létrehozását és fejlesztését, az iparosítási programok, amelyek energiaszükségletét sok esetben vízierőművek építésével óhajtották biztosítani, egyre növekvő mértékű pénzügyi forrásokat igényeltek. Ezek azonban csökkenő mértékben álltak rendelkezésre: a kereskedelmi cserearányok (terms of trade) a harmadik világ hátrányára romlottak (l. a Prebitsch jelentést), a kőolaj árának megtöbbszöröződése az 1973. évi Jom Kippur háború és az 1979. évi iráni forradalom következményeként ún. stagflációhoz, ennek következtében a kamatok drasztikus emelkedéséhez, végső soron adósságválsághoz vezettek. Égető szükség volt a külföldi tőkére az országok egyre bővülő körének: az újonnan függetlenné vált államok mellett Latin-Amerikának és az „átmeneti gazdaságú Puissochet. Pédone (dir. Edwrige Beliard). Paris 2008. 27. o. Egyezőleg a Nemzetközi Bíróságnak a Bős-Nagymaros ítéletben alkalmazott formulájával. (I. C. J. Rep. 1997. 140. §) 43 L. az 1972. évi stockholmi nyilatkozat 21. elvét, illetve az 1992. évi riói környezet és fejlődés nyilatkozat 2. elvét, az 1982. évi tengerjogi egyezmény 193. és 194. cikkét. 44 Erről l. Eduardo Jimenez Arechaga: L’obligation d’indemniser en cas de nationalisation de biens étrangers. In: Annuaire de la Commission du droit international. 1963. 2. kötet. 248-254. o.; Murroy Jan Litmans: The International Lump-sum Agreements of the United States. Washington 1962. 45 Részletesebben l. Proper Weil: Le contrôle par les tribunaux nationaux de la licéité internationale des actes des gouvernements étrangers. Annuaire Français de Droit International. 1977. 9-52. o. 42 59 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet országoknak” is. A hitelnyújtás csak az ún. washingtoni konszenzus46 (dereguláció, liberalizáció, privatizáció) alapján valósulhatott meg, amely a külföldi tőke számára nemzetközi jogi garanciák biztosítását jelentette. A nemzetközi beruházási jog kialakulása a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID/CERDI)47, egyszerűbben a Világbank Választott Bírósága létrehozásával indult. A nemzetközi beruházási jogot közel 3.000 nemzetközi szerződés48 alkotja, amelyek önmagukban is érdemesek nemzetközi jogi elemzésre.49 A nemzetközi beruházási jog azonban jóval többet jelent a döntően kétoldalú szerződések sorozatánál. Legfontosabb eleme az, hogy e szerződések alapján a külföldi beruházó és a fogadó állam között jogvitát nemzetközi választott bíróság (az esetek többségében az ICSID) dönti el, és az alkalmazandó jog magában foglalja a nemzetközi jogot is (l. a washingtoni egyezmény 42. cikkét). E megoldás nemcsak a jogi személyek nemzetközi jogalanyiságának elismerését jelenti, hanem a területek eljárásjogiasításához50 is vezetett. Az eredmény egyértelmű: gazdag case law létrejötte, amely a nemzetközi beruházási jognak – a nemzetközi szerződések mellett – azzal szerves összefüggésben álló másik területét jelenti.51 Ebből újabb feladat adódik: az egyes bírói ítéletek értelmezése, a joggyakorlat tendenciáinak megállapítása, a választott bírói eljárás kérdéseinek (joghatóság, eljárási szabályok, alkalmazandó jog, az amici curiae lehetőségei) elemzése stb. A nemo ultra posse tenetur maximára tekintettel és e tanulmány tárgyával összhangban csak egyetlen kérdés vizsgálatára szorítkozunk: hogyan alakul a természeti erőforrásokkal való rendelkezés szabadsága a nemzetközi választott bírói gyakorlat fényében. A beruházásvédelmi szerződések értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos viták rendezése választott bíróságok feladata, ahol eleve elrendelten az alperesi pozícióba a fogadó állam kerül, a felperes pedig a külföldi beruházó, amelyeknek tevékenysége ma már messze túlmegy a természeti erőforrások kiaknázásán. A választott bíróságok, elsősorban az ICSID ítéleteit általában úgy minősítik52, hogy azok egyoldalúan a felpe Edward Guntrip: Self-Determination and Foreign Direct Investisment: Reimagining Sovereignity in International Investisment Law. International and Comparative Law Quarterly, 2016. 4. sz. 842. o. Az 1965. évi washingtoni egyezményt az 1987. évi 27. tvr. hirdette ki. 48 Christopher J. Borgen: Treaty Conflict and Normative Fragmentation. In: The Oxford Guide to Treaties (ed. Duncan B. Hollis). Oxford University Press 2012. 450. o. 49 A lehetésges témáról l. Yves Nouvel: Classification cursive des règles de fond issues des traités bilateraux d’investissement. Revue général du droit international public, 2015. 1. sz. 7-18. o.; Carlo Santuli: Le traitement juste et éguitable: stipulation particulière ou principe général de bonne condruit? Revue général du droit international public, 2015. 1. sz. 69-86. o.; Michel Ostrove: La clause relative à l’expropriation. Revue général du droit international public, 2015. 1. sz. 197-214. o.; Armand de Nanteuil: La clause d’indemnisation. Revue général du droit international public, 2015. 1. sz. 215-243. o. 50 L. Armand de Nanteuil: L’accès de l’investisseur à la justice arbitral – Reflexions sur la procéduralisation du droit international investissement. Pédone, Paris 2015. 51 A nemzetközi beruházási jogról részletesebben l. Carl Binder et al. (ed.): International Investisment Law for the 21st Century. Essays in Honours of Christoph Schreuer. Oxford University Press, Oxford 2009; Charles Leben (dir.): Droit international des investissement et de l’arbitrage transnational. Pédone, Paris 2015. 52 Ilyen értelemben l. Guntrip: i. m. 839. o.; Charles Leben: Introduction. In: Leben: i. m. 2. o.; Nico Schrijver: Sovereignity over Natural Resources. Cambridge University Press, Cambridge 1997. 175. o.; Carl Titi: The Right to Regulate in International Investissement Law. Hart Publishing, London 288-289. o.; J. Karl: Inter46 47 60 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából resek javára döntenek. Másképpen fogalmazva: a szerződésből folyó kötelezettségek tiszteletben tartását preferálják a fogadó állam szuverenitásából folyó jogaival szemben.53 A case law e tendenciája gyakorlatilag elzárja az érintett államok a „második menet”54 lehetőségeinek kiaknázásától, azaz a nemzetközi jog alkalmazása során olyan eszközök felhasználásától, mint a meghatározatlan fogalmak, a szerződéses kötelezettségeknek a szerződésen belüli ellentmondásokból adódó ambivalenciája, a rendszertani értelmezés érvényesítése, a normák kollíziója stb. A továbbiakban azzal foglalkozunk, hogy milyen okok vezethettek a választott bírói gyakorlat által produkált eredményhez és ez mennyiben orvosolható: létezhetnek-e alternatívák. V. A NÉPEK ÖNRENDELKEZÉSI JOGA ELVÉNEK RENESZÁNSZA Milyen tényezők hatására alakult ki a mainstream-nek nevezhető55 bírói gyakorlat? Az első ok nyilvánvalóan a szerződéshez kötöttség, amelynek tárgyát és célját kívánja feltétlenül az ítélet biztosítani. Ennek érdekében lényegében figyelmen kívül hagyja a beruházással, illetve a fogadó országgal kapcsolatba hozható más nemzetközi kötelezettségeket, például az emberi jogok tiszteletben tartásának, vagy a környezetvédelemnek a területén, amely megközelítés nehezen egyeztethető össze az ún. rendszertani értelmezés módszerének követelményével.56 A külföldi beruházások jogának elszigetelését az is megkönnyíti, hogy az ezzel kapcsolatos viták felelősségi kérdésként57 vetődnek fel: a fogadó állam nemigen tartozik felelősséggel a külföldinek okozott károkért, milyen jogkövetkezmények alkalmazhatók, mi a kár meghatározása. A szerződéses megoldások alapján lex specialis-ról lehet szó, azaz az általános felelősség szabályától eltérő normák alkalmazandók.58 Kérdéses azonban, hogy a beruházásvédelmi egyezmények felelősségi és kártérítési klauzulái mindenben megfelelnek-e egy lex specialis követelményeinek? Ezen kívül a sine delicto felelősség lehetőségét is fontolóra lehetne venni. 53 56 57 58 54 55 national Investisment Arbitration: A Threat to State Sovereignity. In: Redefining Sovereignity in International Economic Law (ed. P. Simons – D. Song). Hart Publishing, London 2009. 225. o. L. az ADC v. Hungary ügyet (ICSID Case No ARB/03/13, Award 2 October 2006, 423. §, Id.: Guntrip: i. m. 835. o. Lacharrière: i. m. 105. o. Guntrip: i. m. 839. o. L. a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 31. cikkének 3/c pontját. Franck Latty: Le droit de la responsabilité international. In: Leben: i. m. 415. és köv. o. Az állam nemzetközi jogértés miatti felelősségéről szóló 2001. évi szabályok 55. cikke értelmében. 61 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Az adott szerződésre korlátozódó jogalkalmazást, azaz a nemzetközi jogrendtől mint egésztől való elkülönítést a nemzetközi jog fragmentációjának59 is be lehet tudni, amely a rezsim-elmélet60 következményeként fogható fel. Az államok szuverenitására hátrányos helyzettel szemben aligha lehet érvelni azzal, hogy ez szuverenitásul korlátozása, mert ilyen szerződés megkötésével éppen szuverenitásukat gyakorolták.61 Az „egyenlőtlen szerződések” érvénytelenségégnek követelése pedig elbukott az 1968-1969. évi bécsi diplomáciai konferencián.62 Lehetséges-e alternatívát keresni az adott helyzet orvoslására a népek önrendelkezési jogának elvére alapozva. E tanulmány az előzőekben már bemutatta ennek az alapelvnek a fejlődését, különösen ius cogens rangjának elfogadását. Az igazsághoz tartozik és ezért hozzá kell tennünk azt, hogy a Nemzetközi Bíróság a Koszovó tanácsadó véleményben ennek az elvnek – az ENSZ gyakorlatában kialakított – antikolonialista értelmezését követte: a gyarmati uralom alatt élő népek jogaként értelmezte.63 Jelenthet-e ez az elv jogalapot a gyarmati rendszer megszűnését követően is? A releváns szövegek (az ENSZ Alapokmánya, az emberi jogi egyezségokmányok közös 1. cikke stb.) „minden nép”64 jogaként ismeri el, azaz elvileg nem korlátozzák a gyarmati népek függetlenségre vonatkozó jogát. Ebből a kitételből következik a népek önrendelkezési jogán belül a belső önrendelkezés létezésének feltételezése. Hans Kelsen Alapokmány kommentárja az önrendelkezést azonosítja a „demokratikus kormányzat”65 elvével, amely a hidegháború korszakában ideológiai összeütközések tárgyává vált.66 A hidegháború befejeződésekor új erőre kapott a népek önrendelkezési jogának a demokráciára caló jogként történő értelmezése.67 Nem lehet e tanulmány feladata a „demokráciához való jog” de iure condito vagy de iure condendo státusával kapcsolatos vitában való állásfoglalás, mégis úgy tűnik, hogy a valóságos helyzet inkább a Nemzetközi Bíróság álláspontját igazolja, amely a Erről l. ILC Study Group: Fragmentation of International Law: Difficulties Arising from the Diversification and Expansion of International Law (13 April 2006) UN Doc. A/CN:4/L.382. 60 Részletesebben l. Jean-Jacques Roche: Théories des relations internationales. 7e ed. Montchrestien, Paris 2008. 46-49. o. 61 L. az Állandó Nemzetközi Bíróság ítéletét a Wimbledon ügyben. C. P. J. I. Série A no, 1. 23. o. 62 Részletesebben l. Anthony Aust: Modern Treaty Law and Practice. Cambridge University Press 2007. 320-321. o.; Yan Klabbers: The Validity and Invalidity og Treaties. In: Hollis: i. m. 568-569. o. 63 I. C. J. Rep. 2010. 79. § 64 A „nép” fogalmáról l Herczeg: i. m. 111. o.; Helen Quane: The United Nations and the Evolving Right to Sefl-Determination. International and Comparative Law Quarterly, 1988. 3. sz. 537. o. 65 Hans Kelsen: The Law of the United Nations. Stevens, London 1951. 51-52. o.; Herczegh Géza állásfoglalás nélkül utal erre a megállapításra i. m. 111. o. 66 Jean-François Dobelle: Article 1, parágraph 2. In: La Charte des Nations Unies: Commentaire article par article. Vol. I., 3e édition (dir. Jean-Pierre Cot – Alain Pellet – Mathias Forteau). Economica, Paris 2005. 340-341. o. 67 Thomas M. Franck: The Emerging Right to Democratic Governance. American Journal of International Law, 1992. 1. sz. 46-91. o.; Susan Marks: What has Become of the Emerging Right to Democratic Governance? European Journal of International Law, 2011. 2. sz. 507-524. o.; Steven Wheatley: A Democratic Rule of International Law. European Journal of International Law, 2011. 2. sz. 525-548. o.; A nemzetközi kapcsolatok liberális elméletéről l. Roche: i. m. 87-90. o. 59 62 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából nép teljes választási szabadságát hangsúlyozza.68, még ha demokrácia – jogállam (rule of law) – emberi jogok tisztelete közötti interdependencia69 miatt – főleg ez utóbbival kapcsolatos nemzetközi kötelezettségek nem hagyhatók figyelmen kívül. Feltéve, de meg nem engedve azt, hogy létezik a demokráciához való jog, amely beilleszthető a népek önrendelkezési jogának alapelvébe, elfogadásának következményei nem tisztázottak: érvénytelenséget előidéző ius cogens jellege nem biztos, hogy erre a jelentésére is vonatkoztatható, továbbá a beruházási egyezményt kötő állam belső viszonyaiban bekövetkezett változás, jelesül a kormányutódlás nem érintheti az állam nemzetközi kötelezettségeit.70 Az önrendelkezési jog elve mint alternatíva kizárásának paradox következménye lehet: elérkezve a nemzetközi ius cogens általános elfogadásához71, amelynek körébe beletartozik a népek önrendelkezési jogának elve is, ez utóbbi gyakorlati alkalmazásának megszűnésével nem vált-e in statu morendi jellegűvé? Ez utóbbi feltételezés ellen szólhat szerepe az államutódlásoknál72, továbbá egyes elemeinek felhasználhatósága a beruházásvédelmi egyezményekkel kapcsolatban. Így E. Guntrip a külföldi beruházásokkal kapcsolatban a szuverenitást az önrendelkezési jog alapján újragondoló tanulmányában a transzparencia biztosításának szükségességét veti fel73 gyakorlati példákkal illusztrálva, továbbá kiemeli a lakosság bevonásának fontosságát is.74 Az önrendelkezési jognak e – capitis deminutio-nak tűnő értelmezése (mert az emberi jogok alapján is magyarázható) bizonyítható egyrészt az ENSZ75 és az Európai Unió TTIP (Transatlantic Trade and Investisment Partnership) vonatkozó gyakorlatával76, másrészt az 1998. évi Aartus-i egyezménnyel77 mint precedenssel. Nem vonva kétségbe e megoldások fontosságát, bár nem hagyható figyelmen kívül a technikai területek átpolitizálódásának veszélye, például a nukleáris energia hasznosításánál, több mint kérdéses relevanciája a szerződés kötelező hatályának elismerésével kapcsolatban: erősen kétséges az, hogy ezek alkalmazásának mellőzése kimerítheti-e a szerződéskötésre I. C. J. Rep. 1986. 205. § L. az Emberi Jogok Bíróságának ítéletét a sziléziai kisebbségek ügyben. (Gorzelik et al. v. Lengyelország Appl. No. 44158/98) 70 L. A Tiroco ügyben hozott választott bírói ítéletet. (Great Britain v. Costa Rica, Award of 12 January 1922. R.I.A.A. vol. I. 377. o.) 71 Alain Pellet: Conclusions: In: The Fundamental Rules of the International Legal Order. Ius cogens and Obligations Erga Omnes (ed. Christian Tomuschat – Jean-Mare Thouvenin). Martimus Nijhoff, Leiden 2006. 419. o. 72 L. a Németország helyzetének rendezéséről szóló 1990. évi moszkvai szerződés (2 + 4 szerződés) preambulumát és 4. cikkét, vagy a Badinter Bizottság 1. jelentését (1991) 73 Guntrip: i. m. 851. o. 74 Uo. 855. o. 75 L. a Mauritius egyezményt (United Nations Convention on Transparency in Treaty-based Investitor-State Arbitration) 76 Guntrip: i. m. 851-852. o. 77 A környezeti információkról és a döntéshozatalban való részvételről szóló egyezményt a 2002. évi LXXXI. tv. hirdette ki. 68 69 63 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet vonatkozó alapvető fontosságú (sic!) belső jogi rendelkezések nyilvánvaló megértését, ezzel érvénytelenségi okot hozva létre.78 VI. A VÁLTOZTATÁS LEHETŐSÉGEI A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetközi beruházási jog jelenlegi rezsimjén (szerződések és bírói gyakorlat) belül nem módosítható a fogadó országokra hátrányos helyzet, ezért külső eszközökre kell támaszkodni. E pontban – összegzésként – csak felvetésekre vállalkozhatunk a dolog természete szerint e javaslatok részletes kidolgozást igényelnek. 1. A beruházásvédelmi tárgyú szerződések megkötésének demokratizálása érdekében ez utóbbiról nemzetközi szerződés(ek) létrehozása lenen kívánatos, és az így keletkezett nemzetközi kötelezettségeket a belső jogban magas hierarchikus szintre kellene helyezni. 2. Integrálni kellene – elsősorban az emberi jogi és környezetvédelmi szempontokat – a választott bíróságok által alkalmazandó jogba, jelesül az 1965. évi washingtoni egyezmény 42. cikkébe, az 1994. évi GATT79 mintájára. 3. Bilaterális szinten megfontolandó a beruházásvédelmi egyezmények hatályának megszüntetése (elsősorban felmondással, esetleg a körülmények lényeges változására hivatkozással). E folyamat megindulásának már megállapíthatók az első jelei.80 A Guayaquil-i nyilatkozatban 12 latin-amerikai ország együttműködésben állapodott meg a transznacionális cégek által kezdeményezett eljárásokban.81 4. Az Európai Unión belül a tagállamok közötti kétoldalú beruházásvédelmi egyezmények nem alkalmazhatók az EUB állandó gyakorlata szerint82, amelynek legutóbbi megnyilvánulása az Achmea ügyben (Hollandia c. Szlovákia) német bíróság részéről kért előzetes döntéshozatal. Bár az EUB ítéletei az EU jog és a bíróság integritásának biztosítását kívánják szolgálni, indiciumot is jelenthetnek a nemzetközi beruházási jog nem kielégítő voltára. Egyezőleg a szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 46. cikkével. Kihirdetve az 1998. évi IX. törvényben. 80 Emanuel Guillard: Consclusions. In: Ch. Leben: i. m. 1026-1027. o. 81 Louis Balmond: Chronique des faits internationaux. Revue général de droit international public. 2013. 4. sz. 895-896. o. 82 Részletesebben l. T. Eilmansberger: Bilateral Investisment Treaties and EU Law. Common Market Law Review, 2009. 2. sz. 383-430. o.; Sabrina Robert-Cuendet: Les investissements intracommunautaire et accords internationaux sur l’investissement: concilier l’inconciliable? Revue général de droit international public 2011. 4. sz. 856. és köv. o. 78 79 64 Kovács Péter1: bíró (hágai Nemzetközi Büntetőbíróság, 2015-2024) egyetemi tanár, kutatóprofesszor (PPKE JÁK) A HUMANITÁRIUS NEMZETKÖZI JOG FEJLESZTÉSÉNEK ÉS MEGSÉRTÉSE SZANKCIONÁLÁSÁNAK ÖSSZEFÜGGÉSEI HERCZEGH GÉZA IRÁSAI ALAPJÁN, A RÓMAI STATÚTUMRA TÖRTÉNŐ KITEKINTÉSSEL I. Amikor – az akkor még csak adjunktus – Herczegh Géza professzornak az általános jogelvekről készített kandidátusi disszertációja anyagából készült, angol nyelven kiadott monográfiáját ismertették az American Journal of International Law c. folyóirat 1970. évi 5. számában – nota bene: ez igen kevés magyarral esett meg –, őt a tehetségesebb fiatalabb magyar nemzetközi jogász generáció igéretes tagjának minősítették, akinek a munkáját azért ajánlották az olvasók figyelmébe, mert impresszionáló, hogy szerzője mennyire ismeri a nyugati szakirodalmat, és hogy könyve „mennyire mentes az ideológiai kinyilatkoztatásoktól”, „kerüli a kapitalista és a szocialista jogfelfogás hátsó szándékokat rejtő örökös összevetését” és „nem a «burzsoá» jogfelfogáson kívánja elverni a port”.2 A könyvet méltató volt amerikai diplomata, a Columbia és a Rutgers egyetem tanára, Francis Deák professzor megállapítását nemcsak igazolta az idő, hanem a körünkből távozott, immár csak posthumus ünnepelt elérte azt, ami minden nemzetközi jogász bevallott vagy titokban tartott álma: Hágában lehetett nemzetközi bíró. Előtte még nem kevés szakmai sikert ért el: részt vehetett – nem is egy, hanem két – multilaterális szerződés tárgyalásában, az 1974-1977. évi genfi diplomáciai konferencián, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia tagjává majd a rendszerváltozáskor az Alkotmánybíróság tagjává választották, ahol hágai bírói megválasztásáig tevékenykedett. 1 2 A jelen tanulmányt a szerző kutatói minőségében készítette és az nem tekinthető a Nemzetközi Büntetőbíróság hivatalos álláspontjának. Herczegh Géza: General Principles of Law and the International Legal Order. The American Journal of International Law, 1970. 5. sz. 977-978. o. 65 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Gyönyörű szakmai karrier, egy szerény3, sokoldalú4 és szellemes embernek, aki a jogi diplomájának átvételekor megkaphatta azt az okmányt is, amely őt egyetemi oktatói vagy tudományos munkára alkalmatlannak minősítette5, ami időben egybesett azzal, hogy mostohabátyját, példaképét, a korábbi diplomatát kémkedés vádjával halálra ítélték, és kivégezték.6 Herczegh Géza megtalálta, és megértette a titkot. Tudott vele bánni, és nem vitte magával a sírba. A méltatást azonban nem folytatom, egyrészt mert tudom, hogy nem szerette, másrészt pedig a jelenlevők tőlem furcsán vennék, hiszen a korombeliek és az idősebbek tudják, hogy ő édesanyám testvére és a keresztapám volt, és mindig nagyon kötődtem hozzá. Amivel én tartozom neki, és ami a közre tartozik, azt megírtam és olvasható a nagydoktori értekezésem könyvként7 kiadott változatának nyitóoldalán valamint jóval hosszabban a Iustum, aequum, salutare c. folyóiratban8. II. A nemzetközi jog a magyar jogi felfogás mostohagyereke. Egyetemi előadásokon még érdekes, de a vizsgára való felkészüléskor kiderül, hogy nehéz, hallatlanul sok világtörténelmi eseményhez9, Magyarországtól távoli földrajzi 3 4 5 6 7 8 9 66 Ahogy már hágai mandátumának lejárta után emlékezett vissza alkotmánybírói éveire „(...) soha annyit nem tanultam, mint alkotmánybírói éveim során. Negyven év alatt annyit változtak a magyar jogrendszer különböző ágazatai, annyit, hogy volt mit pótolnom.” Sereg András: Herczegh Géza – A nemzetközi jog nemzetközi hírű tudósa, http://www.jogiforum.hu/arckepcsarnok/5 (2018.11.11.) Azt sokan tudják róla, hogy a humanitárius nemzetközi jog mellett a magyar külpolitikatörténet elismert szakértõje is volt. Ugyanakkor a történelem egyéb kérdései is foglalkoztatták, különösen Görgei Artúr szerepe és az, hogy miért lett, lehetett ahogyan ma mondanánk „karaktergyilkosság” áldozata. L. Herczegh Géza: Görgei (Vázlatok egy arcképhez. Történelmi Szemle 1981. 3. sz. https://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1981_3/herczegh.pdf (2018.11.11.) A jogászok körében az már kevésbé ismert, hogy tudományos munkái mellett egy kisebb színdarabot („Mátyás Tokmakban”) és egy regényt (Foggal és körömmel, Helikon 2008 Budapest) is írt. „Ez volt az a pofon, ami a Magyar Tudományos Akadémia tagságáig repített, mert ilyenkor az ember vagy letörik, vagy azt mondja, ha a fene fenét eszik, akkor is megmutatom”. Sereg: u.o. Herczegh Géza: Hármas szaltó (In memoriam T. M. L.). Magyar Szemle (Új folyam), 1996. 1. sz. Vhttp://www. magyarszemle.hu/cikk/harmas_szalto_in_memoriam_t_m_l_ (2018.11.11.) A tanulmánynak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából azóta kikért és megkapott vagy az ÁBTL által már mindenki számára elérhetővé tett dokumentumokat valamint számos kapcsolódó ügyről és kapcsolódó szereplőkről azóta megjelent történészi szakmunkákat hasznosítva a „Hármas szaltó”-nak elkészült Kovács Péter megjegyzéseivel és lábjegyzeteivel, kiegészített változata, (2018) mintegy négyszer akkora terjedelemben, amely hasznosította Herczegh Géza professzor számos megjegyzését és a családbeli emlékszilánkokat. E tanulmány sokban kiegészíti, sokban árnyalja, sokban alátámasztja az eredeti mű megállapításait és sejtéseit. Kovács Péter: A nemzetközi jog fejlesztésének lehetőségei és korlátai a nemzetközi bíróságok joggyakorlatában. PPKE JÁK, Budapest 2010. http://jak.ppke.hu/uploads/collection/205/file/Kovacs_Peter_A-nemzetkozi-jogfejlesztesenek-lehetosegei_Pazmany_Press_2010.pdf (2018.11.11.) Öt kérdés a jogászat és jogtudomány pillanatnyi állásáról. Iustum Aequum Salutare, 2012. 2. sz. Kovács Péter válaszai. 32-40 o. http://ias.jak.ppke.hu/hir/ias/20122sz/03.pdf (2018.11.11.) „Jóval többről van szó, minthogy a hallgatók lankadó figyelmét néhány érdekes, de távolról sem fontos adat közlésével tartsuk ébren.” L. Herczegh Géza: A nemzetközi jog „holdudvarában”. Acta Universitatis Szegediensis: Sectio politico-juridica, In memoriam Nagy Károly egyetemi tanár (1932-2001), 2002. 1-26. sz. 202. o. http://acta.bibl.u-szeged.hu/7110/1/juridpol_061_201-209.pdf (2018.11.11.) Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából pontokhoz kötődik. A jogi diplomával a jogi szakma területére lépő fiatal pedig számos területen azzal találkozik, hogy a nemzetközi jogi koordináták bemutatása iránt munkahelyi felettesei részéről többnyire nincs igény10, mint ahogyan a világtörténelmi összefüggések láttatása sem magától értetődő része a magyar gondolkodásnak.11 Sokan lesajnálják a nemzetközi jogot,12, de ez nem új jelenség13, dacára annak, hogy már Talleyrand is arra figyelmeztette Napoléont, hogy „[e]z a jog, mely a civilizációból született, előmozdította a haladást. Ennek tartozik Európa hálával jólétének megőrzéséért és növekedéséért az őt megosztó gyakori háborúk közepette.”14 „A nemzetközi közösség azonban azon az úton halad, hogy valóban egyetemes legyen, s hogy fajra, nyelvre és gazdasági rendszerre való tekintet nélkül az egész emberiséget felölelje.”15 – írta Herczegh Géza professzor első megjelent könyvében. Az persze igaz, hogy a nemzetközi jogi szabályok megalkotása eleve messze nehezebb, mint a belső jogi szabályoké. „A nemzetközi jogalkotás – szükségszerűen kompromisszumok sorozata lévén – ritkán követheti egyértelműen a maga belső logikáját. Olyasmit kell egyeztetnie, ami bajosan vagy egyáltalán nem illik össze, és nem rendelheti alá e logika szabályai szerint a kevésbé fontos tételt a másiknak és nem hagyhatja ki ennek következtében az egyezmény tervezetéből, ha azt szuverén hatalom képviselője hangoztatja, mely az „Szeretném hinni, hogy a jogászok nemzetközi ismeretei ma sokkal megalapozottabbak és jóval bőségesebbek, mint néhány évtizeddel ezelőtt, sőt azt is, hogy az átlagember jóval tájékozottabb nemzetközi viszonylatokban, mint amilyen 1990 előtt lehetett. Ezzel azonban nem lehetünk elégedettek, mert ezen a téren a követelmények is lényegesen megnövekedtek. Mai téren a követelmények is lényegesen megnövekedtek. Mai világunkban a nemzetközi közjognak és kapcsolt részeinek (nemzetközi szervezetek joga, integrációs jog, humanitárius nemzetközi jog stb., stb.) egyre nagyobb szerep jut és ezzel párhuzamosan a nemzetközi jogi ismeretek mindinkább nélkülözhetetlenné válnak. A globalizáció korában élünk, számos problémánk megoldását az Európai Unióba történő mielőbbi sikeres integrálódásunktól reméljük. Ahhoz, hogy az ebből adódó előnyöket kihasználhassuk és az esetleges hátrányokat kiküszöbölhessük, sokoldalúan képzett nemzetközi jogászok seregére van szükség, meg arra is, hogy az átlagpolgár ismerje és értse az előnyöket és hátrányokat egyaránt. Elegen vagyunk-e és eleget tudunk-e? Ezekre a kérdésekre nem mernék igenlő választ adni.” Herczegh: A nemzetközi jog „holdudvarában” ... 207. o. 11 „A magyar történelmi közfelfogás régi és teljes mértékben mindmáig ki nem nőtt fogyatékossága, hogy látóhatára a Lajtától legfeljebb az Al-Dunáig (a legújabb kort illetően Hegyeshalomtól Lökösházáig) terjed, pedig hazánk nem szigetország és nem vette körül soha kínai fal. (…) A XX. század nemzetközi eseményeinek, összefüggéseinek ismerete nem szaktudósok ügye, hanem az általános műveltség része. Tudnunk kell, mi történt velünk, és azt is, hogy miért. Gondoljuk át újra meg újra, harag és elfogultság nélkül.” Herczegh Géza: Európa közepén és Európa peremén. Mikes International, Hága 2003. 2. o. http://www.federatio.org/mi_bibl/ HerczeghGeza_Mo_896_1945.pdf (2018.11.11.) L. még: Herczegh Géza: Magyarország külpolitikája 8961919, Kossúth, Budapest 1987. 5. o. 12 „A sikerek regisztrálása mellett azonban továbbra is találkozunk a nemzetközi jogi szabályozás hatékonyságát megkérdőjelező nézetekkel. Mintha a nemzetközi jog intézményes és folyamatos fejlesztése dacára sem akarna egy új világrend hatékony eszközévé válni!” L. Herczegh Géza: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai, Akadémiai székfoglaló, 1986. január 8. Akadémiai Kiadó, Budapest 1987. 8. o. https://core.ac.uk/ download/pdf/79466811.pdf 13 Amikor hat évtizeddel ezelőtt a szegedi jogi kar hallgatójaként először kerültem kapcsolatba a nemzetközi joggal, nem egyszer mondták, miszerint „No, ez az ügy elég jelentéktelen, ezért eldöntését a Nemzetközi Bíróságra lehet bízni. A csúfondáros megjegyzések azonban nem csorbították a kíváncsiságom.” Herczegh Géza: Előszó az „A nemzetközi jog fejlesztésének lehetőségei és korlátai a nemzetközi bíróságok joggyakorlatában” c. könyvhöz, 9. o. 14 Herczegh: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai ... 9. o. 15 Herczegh: A gyarmati kérdés és a nemzetközi jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1962. 7. o. 10 67 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet egyezményben való részvételét ennek a bizonyos tételnek az elfogadásától teszi függővé. Igaz, a belső jogban is előfordulnak következetlen, a koalíciós kormányzással együttjáró kompromisszumos jellegű jogszabályok, de kivételesen, míg a nemzetközi jogban – azt kell mondanunk – elkerülhetetlenek.”16 Ezek a jellemzők természetesen tetten érhetők a legújabb jogalkotási produktumokban is, ideértve a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó Római Statútumot is. Az ENSZ Közgyűlés felkérése a Nemzetközi Jogi Bizottság által elkészített tervezet a kormányok képviselőinek közreműködése nyomán számos változáson ment keresztül17, ezek egy része azért történt, mivel a kormányok tisztázták, hogy mi is az ő álláspontjuk, mit tudnak elfogadni, és mit nem, miben tudnak igenis jóval előbbre lépni, mint ami egy-két évvel korábban még lehetetlennek tűnt, és mi az, amiben a nagyhatalmi státusz – tetszik, nem teszik – megköveteli a maga obolusát.18 Ugyanakkor – és ez nem meglepő és nem is atipikus – a Statútum belső logikája a külső szemlélő számára nem evidens, gyakran egymástól viszonylag távollevő cikkek együttes olvasatából derül ki, hogy mi az eljárási menetrend, melyik szerv mikor mit lép, és melyik lépést milyen anyagi és eljárásjogi feltételek esetén teheti meg. A Római Statútum megalkotása mindezen értelmezési és olvasási nehézségek ellenére nagyon nagy alkotása az emberiségnek. Azt is lehet mondani rá, hogy kegyelmi pillanatban született – akárcsak néhány más, a Herczegh Géza professzornak érthetően annyira fontos kisebbségvédelemben19 nagy szerepet játszó szintén fontos nemzetközi szerződés20, mint amelyeket érdekes módon azokban az annyira érdekes kilencvenes években fogadtak el. Ahogy szokták mondani, ne azon sajnálkozzunk, hogy nincs reális lehetőség szabályos, szerződésszerű kiegészítésükre, módosításukra, örüljünk annak, hogy egyáltalán léteznek, mert ma már el sem fogadnák őket. A Római Statútum részben arra a kihívásra ad választ, amit a humanitárius nemzetközi jogi jogalkotás mellékhatásaként írt le Herczegh Géza professzor: „Ilyen nem kívánt mellékhatás – továbbra is a genfi jog köréből merítve a példát – az, hogy a védett személyek és a védett javak körének bővülése együtt jár a védettség fokának gyengü Herczegh: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai ... 24. o. Kovács Péter: Nemzetközi büntetőbíráskodás. In: Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Nemzetközi jog rovat, rovatszerkesztő: Sulyok Gábor) (szerk. Jakab András – Fekete Balázs). 2018. http://ijoten.hu/szocikk/ nemzetkozi-buntetobiraskodas (2018.11.11.) 18 „A nagyhatalmak politikusai, diplomatái, sőt egyszerű polgárai is hajlamosak azt hinni, hogy a Mindenható a világot az ő képükre és hasonlatosságukra teremtette, és nem hajlandók elfogadni az övéktől eltérő értékrendet és felfogást. Például azt, hogy más államokkal fennálló jogvitáikat nemzetközi bíró - bíróság - döntésének vessék alá. Ez a nagyhatalmi gondolkozással nem fér össze, következésképp a nagyhatalmi státussal sem! Így jutunk vissza a kiindulóponthoz: „Az ügy jelentéktelen, tehát eldöntését nyugodtan a Nemzetközi Bíróságra bízhatjuk!”” Herczegh: Előszó ... 3. o. 19 Herczegh Géza (szerk.): Tanulmányok a nemzeti kisebbségek jogvédelméről. Pécs: JPTE Állam- és Jogtudományi Kar, 1988; Les accords récents conclus entre la Hongrie et ses voisins; stabilité territoriale et protection des minorités. Annuaire Français de Droit International, 1996. 42. évfolyam https://www.persee. fr/doc/afdi_0066-3085_1996_num_42_1_3382 (2018.11.11.) 20 A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye. 16 17 68 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából lésével, viszonylagossá válásával. Amíg a genfi jog a személyek viszonylag szűk, jól körülhatárolható csoportjait a hadrakelt seregek sebesültjeit és betegeit védte, a rendelkezések megfogalmazása kategorikus volt, nem tartalmazott kivételeket és felfüggesztő feltételeket, amelyeknek fennforgása esetén a védelem – az adott helyzetre szólóan – megszűnik vagy korlátozódik. Az 1977. évi I. Jegyzőkönyv értelmében a hadviselő felek egész polgári lakossága (és lényegében a polgári jellegű javak összessége) a genfi jog oltalma alá került. Az általa nyújtott védelem azonban bizonyos helyzetekben viszonylagossá válik és helyt ad szubjektív mérlegelésen alapuló döntéseknek, amelyekben a körülmények hatalma a katonai szempontokat és követelményeket favorizálja. Minél többet védelmezünk, annál gyengébb az egy főre vagy a javak egyes kategóriáira jutó védelem! – mondhatja az, aki a humanitárius nemzetközi jog legújabb fejlődésének mérlegét próbálja megvonni.”21 Ezt a viszonylagosságot az egyéni büntetőjogi felelősség a komplementaritás elvét szem előtt tartó nemzetközi jogi érvényesíthetőségének intézményesítésével kívánták az államok biztosítani az 1998. július 17-én megejtett, a vártnál messze nagyobb támogatást tükröző szavazással. Tény, hogy a katonatiszt dolga nem könnyű, amikor harci helyzetben, másodpercek alatt kell meghozni egy döntést, amikor fel kell mérnie, hogy az előtte levő épület, létesítmény, emberi csoport valóban megsemmisítendő, vagy legalábbbis leküzdendő, mivel az ellenséges erőkhöz tartozik, és ahogy az ő parancsa eleve szól, vagy pedig polgári lakosság, polgári létesítmény van előtte, és a parancsnokságon rosszul azonosították be a célt, vagy ugyan a cél jól lett beazonosítva, de aránytalan kárt okozna elpusztítása a polgári javakban, polgári életekben, akik vagy eleve a közvetlen környezetben voltak, vagy a cél beazonosítása után kerültek oda. Ezek nagyon nehéz helyzetek, ne irigyeljük a ma katonatisztjeit! Persze van nagyon sok olyan háborús bűncselekmény is, amelynek elkerülése távolról sem bonyolult. Ilyen például a fegyveres konfliktus során a nemi erőszak, a prostitúcióra kényszerítés, a kínzás, a túszszedés, a fosztogatás, bizonyos fegyvertípusok alkalmazása, a kórházak támadása, stb. Ezeket nagyon könnyű nem elkövetni, mindössze önfegyelem, minimális emberi tisztesség és józan ész kell hozzá… Mint Herczegh Géza professzor a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottság jogtudományi lapjában megírta, ezek elkövetését sem katonai szükség, sem vis maior, sem semmi más nem indokolhatja, itt a jus cogens-be tartozó normákról van szó.22 21 22 Herczegh: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai ... 30-31. o. “Neither military necessity, “force majeure”, nor any of the other causes of exemption, can justify torture, humiliating or degrading treatment, rape, etc. The protection provided by Article 75 is not only general, but also absolute, in the strict sense of the term. Unfortunately, we must admit that, nowadays, torture is a standard practice in several parts of the world and there are even people who dare argue that this terrible crime is justified by military advantages or a state of necessity: one more reason for stressing the importance of Article 75, which we consider as belonging to the field of jus cogens.” L. Herczegh Géza: State of Emergency and Humanitarian Law - On Article 75 of Additional Protocol I. International Review of the Red Cross, 1984. 242. sz. 272. o. 69 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Minél magasabban van valaki a parancsnoki ranglétrán, annál nagyobb a felelőssége. Nem véletlenül kap valaki sok csillagot vagy tábornoki lampaszt. A jog, a rang felelősséggel jár. Nem kötelező ezredparancsnoknak, nem kötelező tábornoknak, nem kötelező vezérkari főnöknek lenni. Aki magas polcra kerül, az nemcsak önmaga tetteiért, hanem beosztottai tetteiért is felelős, ha azok bűnös cselekményeit bár megakadályozhatta volna, ám mégsem tette, vagy megbüntethette volna, de azt sem tette, így másokat ugyanezek elkövetésére ösztönzött, tudatosan, hanyagságból vagy döntési képtelenségből. „A nemzetközi jog szabályainak betartásáért ugyan elsősorban az államok felelősek, de emellett fenáll közegeik egyéni felelőssége is, éspedig nemcsak a hágai jog, hanem – amint láttuk – a genfi egyezmények rendelkezéseinek súlyos megsértésért, sőt – továbbmenve – az agresszió előkészítéséért és végrehajtásáért is.”23 – írta Herczegh Géza professzor. Vannak olyan imperatívuszai a nemzetközi humanitárius jognak, amelyek mellett mindig ki kell tartani. Az 1974-1977 genfi diplomáciai konferencia tanulságait összegző könyvében Herczegh Géza professzor leszögezte: „a tömegpusztító – ABC – fegyvereknek az a jellemző vonásuk, hogy romboló hatásuk térben és időben nem korlátozható katonai célpontokra. Alkalmazásuk ennek következtében a polgári lakosság előre nem látható és meg nem határozható tömegének elpusztításával járna. Ez azt is jelenti, hogy esetleges bevetésük kifejezett szerződéses rendelkezések hiányában is ellentétes a nemzetközi joggal, de az is igaz, hogy a tömegpusztító fegyverek problémája túlnőtt a szűkebb értelemben vett humanitárius nemzetközi jog területén”.24 Önmagához és ehhez a tételéhez következetes maradt akkor is, amikor már hágai bíróként az atomfegyverek alkalmazásának jogszerűsége tárgyában adott tanácsadó véleményhez fűzött nyilatkozatában arra mutatott rá, hogy „a humanitárius nemzetközi jog alapelvei, amelyeket a tanácsadó vélemény indoklása korrekten mutat be, kategorikusan és egyértelműen tiltják a tömegpusztító fegyverek, és közöttük az atomfegyverek bevetését. A humanitárius nemzetközi jog nem ismer ez alól kivételt.”25 Ha az “A”, azaz az atomfegyverek alkalmazása nincs is nevesítve a Római Statútumban a háborús bűcselekmények között – ami nem jelenti azt, hogy alkalmazásuk bizonyos formája ne eshetne valamelyik cikk alá26 –, a “B”, azaz a biológiai és a “C”, azaz a vegyi fegyverek alkalmazása már nevesített háborús bűncselekmény27. Herczegh Géza: Fegyveres összeütközések és a nemzetközi jog. In: Állam- és Jogtudományi Enciklopédia (szerk. Szabó Imre). Akadémiai Kiadó, Budapest 1980. 671. o. 24 Herczegh Géza: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1981. 127. o. 25 ICJ: Legality of the threat or use of nuclear weapons, advisory opinion of 8 July 1996, ICJ Reports, 1996, 275. o. 26 Lásd pl. a 8. cikk (2)(b)(i),(ii) és (iv) 27 Lásd a 8. cikk (2)(b)(xvii), (xviii) és (xx) 23 70 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából A Római Statútum az ilyen természetű, valamint az ennél “egyszerűbb” háborús bűncselekmények (túszszedés, emberi pajzs, gyermekkatonák toborzása és bevetése, fosztogatás, védett objektumok elleni támadás, hadifoglyokat megillető bánásmód sérelme, nemi erőszak, stb) valamint a különböző nemzetközi egyezmények által már eleve büntetni rendelt bűcselekmények, mint például a népírtás, az apartheid, a deportálás, kínzás, politikai vagy faji alapon történő üldözés tekintetében írja elő a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát, amennyiben az állam nem tudja vagy nem akarja a területén vagy az állampolgára által elkövetett ilyen természetű bűcselekményeket megbüntetni – ha már megakadályozni nem sikerült. Mindez nagyon régi szabályok28 szankcionálása, és Herczegh Géza professzor Genfben és itthon nagyon sokat dolgozott és írt azért, hogy a továbbiakban ne a bűntetlenség kultúrája legyen irányadó. Ha nem lett volna összeférhetetlen hágai nemzetközi bírói funkciójával, úgy Rómában minden bizonnyal a magyar küldöttség tagjaként, a humanitárius nemzetközi jog egyik nagy öregjeként, az 1974-1977-es genfi diplomáciai konferencia egykori tagjaként valamelyik munkabizottságot elnökölte volna. A Római Statútum nemcsak a büntetésről szól, hanem legalább olyan hangsúlyosan az áldozatok védelméről és a nekik járó segítségről is. A megoldásokban mutatis mutandis visszaköszönnek azok a tételek is, amelyeket Herczegh Géza professzor olyan fontosnak tartott hangsúlyozni.29 Miért lépett erre az útra a nemzetközi jogalkotás, annak fentebb már hivatkozott minden bizonytalanodásával és ellentmondásosságával, helyenként önmaga merészségétől is megrettenve? Többek között azért, mert „a nemzetközi jog – miként minden jog – értékorientált, de míg a múltban az uralkodók, illetve az államok szuverenitását – a szuveréneket biztosító hatalmi egyensúlyt – tekintette megvédendő értéknek, az új nemzetközi jog mind nagyobb mértékben és – hadd tegyük hozzá – egyre hatékonyabban védi az egyént, az egyes embereket és különböző csoportjaikat, alapvető jogaikat és emberi méltóságukat – hasonlóan a fejlett belső jogrendszerekhez.”30 „A hadműveletek folyamán elfogott katonai személyekkel szemben tanúsított embertelen bánásmód és a megszállt területek lakosságának élete és javai ellen elkövetett bűncselekmények tehát szintén a nemzetközi jognak a második világháború előtt alkotott írott szabályaiba ütköznek.” Herczegh Géza: A nácizmus magyarországi üldözötteinek nyújtandó kártalanítás néhány nemzetközi jogi kérdése. Mikes International Volume, 2005. 4. sz. 37. o. 29 „Nem kívánunk ez alkalommal a nemzetközi büntetőjog rendkívül bonyolult és sokat vitatott problematikájában elmélyedni, annál is kevésbé, mert hiszen a nácizmus üldözötteinek nyújtandó kártérítés kérdése nem a nemzetközi büntetőjog területéhez tartozik, bármennyi bűncselekmény is előzte meg, ill. vetette fel a kártalanítás problémáját. E probléma rendezésére hivatott elvek és szabályok a nemzetközi jognak nem új normái, hanem éppen ellenkezőleg a nemzetközi jog “klasszikus” általánosan elismert és elfogadott szabályainak részét alkotják, amelyek tekintetében a szakirodalom is lényegében egységes álláspontot foglal el és amely igen gazdag nemzetközi joggyakorlatra támaszkodhat.” (…) Idegen állampolgárságú magánszemélyek is lehetnek tehát nemzetközi jogellenes cselekmények károsultjai – az emberiség elleni bűncselekmények esetében pl. mindig ilyesmiről van szó – akik ennek megfelelően kártérítés iránti igényekkel felléphetnek akár térítésre kötelezett állam hatóságai előtt.” Herczegh: A nácizmus magyarországi üldözötteinek nyújtandó kártalanítás néhány nemzetközi jogi kérdése ... 41-42. o. http://www.federatio.org/mi_per/Mikes_International_0405.pdf (2018.11.11.) 30 Herczegh Géza: Az államok közössége és a nemzetközi jog által védett értékek. In: Az államok nemzetközi közösségének változása és a nemzetközi jog (szerk. Bokorné Szegő Hanna). Akadémiai Kiadó, Budapest 1993. 28 71 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Mindeközben nagyon sok érdekes, új megoldást alkalmaz a Római Statútum, így például azt, hogy az 1907-es nemzetközi zsákmánybíróság statútumára emlékeztetően hierarchikus jogforrási sorrendet állít fel, amikor 21. cikkében megszabja, hogy mit alkalmazhat a testület ítélkezési gyakorlata során: „a) elsősorban a jelen statútumot, a Bűncselekmények elemeit és az Eljárási és bizonyítási szabályzatot, b) másodsorban, amennyiben arra szükség van, az alkalmazandó szerződéseket és a nemzetközi jog elveit és szabályait, ideértve a fegyveres összeütközések nemzetközi jogában felállított elveket, c) ezek híján, a világ különböző jogrendszereit tükröző nemzeti törvények alapján a Bíróság által kiemelt általános jogelveket (…)”. Fentiek között a Bűncselekmények elemei és az Eljárási és bizonyítási szabályzat – amelyek nem szerződési természetű dokumentumok, hanem a Részes Államok Közgyűlése által elfogadott normák, amelyek azonban nem ajánlások, hanem a Nemzetközi Büntetőbíróságra kötelezőek, és mint láthattuk, hierarchikus pozícióban vannak és még nemzetközi szerződéseket is megelőzhetnek, Előbbi funkciója a magyar Btk cikkeinek egykori „miniszteri indoklására” emlékeztet, utóbbié pedig de facto a bűntető perrendtartásnak felel meg. Igy azonban ismét vissza lehet emlékeznünk arra, ahogyan Buza László, majd az ő tanítványaként Herczegh Géza a nemzetközi jog hagyományos fogalmi kategóriáinak elbizonytalanodását érzékelték. Eszerint „[a]z írott, a szerződéses nemzetközi jogban is – láthattuk – megnőtt a programjellegű normák, vagyis az alapelvek szerepe. Ez viszont azt jelenti, hogy a nemzetközi jog határai bizonytalanabbak a belső jogrendszer határainál. A nemzetközi jog nem élesen, átmenet nélkül, hanem fokozatosan vált át a „nem jog”-ba, bizonytalan, elmosódott övezet veszi körül, mely „már nem” és „még nem” jog – hasonlóképpen a légitér és a világűr kapcsolatához, amelyek között a határ megvonása minden igyekezet ellenére is többé-kevésbé önkényes maradt. Ennek következtében a nemzetközi jog mai rendszere, miként a megvilágított fényes felület, nagyobbnak tűnhet valóságos méreteinél, megnövelve a vele szemben támasztott elvárásokat, amelyekhez képest azután a rendszer valóban hatékony, ténylegesen érvényesülő elemei aránytalanul kevésnek látszanak.”31 Miért van szükség a Nemzetközi Büntetőbíróságra? A nemzetközi jogászok számára ismert René Cassin metafórája a hárompilléres hídról, ahogyan az ENSZ-ben 1945. után az emberi jogok intézményesítését biztosítani kívánták.32 Ennek analógiájára meg lehet kockáztatni egy sokpilléres híd képet (mint amilyen a Rajnán Maastrichtnél, vagy a Dunán, Regensburgnál van, tulajdonképpen a római kor óta, vagy tagadhatatlanul szerényebb – sőt időnként hiányzó – vízhozam felett ilyen hazánkban a hortobágyi kilenclyukú híd), mint ami a bűntetlenség vilá- 25. o. Herczegh: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai ... 33-34. o. 32 Kovács Péter: Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kidolgozásának története és elfogadásának körülményei, Iustum Aequum Salutare, 2009. 2. sz. 56. o. 31 72 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából gából átvezet a szabályok betartásának, és ha ezek mégis sérülnének, úgy felelőseik megbűntetésének világába. Az emberi jogi szabályok, a hadijog, azaz a genfi és hágai jog, az emberiség elleni bűncselekmények megelőzéséről és megtorlásáról kötött különböző egyezmények, a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék és Tokiói Katonai Törvényszék, majd az ezt követően létrejött szintén igazi nemzetközi büntetőtörvényszékek (a Volt Jugoszláv Területeken Elkövetett Bűncselekmények Nemzetközi Törvényszéke, a Ruandai Nemzetközi Törvényszék, a Nemzetközi Büntető Ügyek Mechanizmusa) illetve az ún. hibrid nemzetközi büntetőtörvényszékek (a Sierra Leone-i Különleges Törvényszék, Kambodzsai Bíróságok Különleges Kamarái, a Libanoni Különleges Törvényszék, a Koszovói Különleges Törvényszék és a Hisszein Habré és társai ügyben eljáró Rendkívüli Afrikai Kamarák) és a Római Statútummal felállított Nemzetközi Büntetőbíróság mind-mind egy-egy pillére ennek a hídnak. A hidaknak pedig az a sajátosságuk, hogy ha nem lehet rajtuk átjutni egyik partról a másikra, akkor bizony nem tudják betölteni igazi funkciójukat. Ha egy pillér hiányzik, akkor az építmény építése nem folytatható vagy használatba nem vehető. Nem lehet megnevezni olyan személyt, aki fő tervezője lett volna e bonyolult rendszernek. Hallatlanul sok kiváló nemzetközi jogász dolgozott rajta, és büszkék lehetünk arra, hogy Herczegh Géza professzor az egyik pillér építésében (ti. az 1977. évi genfi jegyzőkönyvek kidolgozásában) vehetett részt: a genfi diplomáciai konferencián elfogadott megfogalmazások az ő keze nyomát is őrzik, és a Római Statútum 8. cikkében nagyon sok bűncselekmény éppen ezeknek szabályoknak a megsértésére utal, és rendeli azokat büntetni. A Római Statútumot azért hozták létre az államok, mert tisztában voltak vele, hogy az együttműködés és a szankció az ő érdekük is, ha valóban hatékony megtorlást akarnak és ha valóban biztosítani akarják, hogy a vállalt genfi stb. kötelezettségek teljesüljenek. “Az államok kötelesek egymással együttműködni annak érdekében, hogy a háborús bűnösöket megbüntessék.”33 “A háborús bűncselekményekért, valamint az emberiesség elleni bűncselekményekért való egyéni felelősségre vonás és az ennek során kiszabásra kerülő büntetések ugyanis a fegyveres összeütközések során alkalmazandó nemzetközi jogszabályok érvényesülésének fontos biztosítékai.”34 – írta Herczegh Géza még 1981ben. Herczegh Géza professzor a hágai Nemzetközi Bíróság bírájaként is találkozott a Római Statútummal. Mint tudjuk, az ő általa kitöltött mandátum (1993-2003) idején a már hivatkozott, az atomfegyverek alkalmazásának jogszerűsége tárgyában adott tanácsadó vélemény, a bős-nagymarosi vízlépcső ügyének pere, valamint az ún. 2002. április 11-i letartóztatási parancs ügye (más néven Yerodia N’dombassi ügy) voltak azok, amelyek érdekességükkel, a nemzetközi jog alapkérdéseihez való kapcsolódá33 34 Herczegh: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái ... 191. o. Herczegh: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái ... 263. o. 73 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet sukkal kiemelkedtek a Nemzetközi Bíróság ügyeinek a tengerrel rendelkező államok számára a kontinentális talapzati igények elhatárolását vagy szinte lakatlan szigetek hovatartozását, szárazföldi területi vitákat, az uti possidetis juris elv alkalmazását és az az alóli kivételek érvényesíthetőségét vizsgáló bírói döntések sokasága közül. Mint ismeretes, a Nemzetközi Bíróság döntéshozatali rendszerének legmisztikusabb része az ún. szövegszerkesztő bizottság, amelyet az elnök állít össze, miután az adott ügyben a bírák egymás után írásban leadták álláspontjukat, hogy a per (vagy a tanácsadó vélemény) alapkérdéseiben melyik álláspontot tudják elfogadni. Az ezek alapján megállapítható többségi álláspontot legmeggyőzőbben kifejtő bírákból áll össze az az ötfős szerkesztő bizottság, amelynek a közös tervezetéről vitatkoznak utána a többiek, majd döntenek arról, hogy indokoltnak tartják-e, hogy különvéleményt vagy párhuzamos indoklást csatoljanak hozzá. Herczegh Géza alig írt különvéleményt (tulajdonképpen csak egyet, azt pedig a bősnagymarosi ügyben) és párhuzamos indoklást sem sokat. Ennek a magyarázata azonban nem a szorgalom hiánya volt, hanem az, hogy gyakorlatilag minden ügyben – értelemszerűen a bős-nagymarosi ügyet kivéve – benne volt a szövegszerkesztő bizottságban: ez a nagy belső elismerés a külvilág számára azonban láthatatlan. Igy azonban pályafutásának utolsó nagy ítéletét, a letartóztatási parancs ügyét külön is érdemes megvizsgálni, mivel abban a korábbi kongói gerilla parancsnok, az időközben külügyminiszterré avanzsált Yerodia N’dombassi ellen Belgiumban, még az egykori polgárháborús tettei miatt, az egyetemes büntetőjoghatóság szellemében letartóztatási parancsot bocsátottak ki. A Kongói Demokratikus Köztársaság ezt viszont a diplomáciai szokásjogba és a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló az 1961. évi bécsi egyezménybe ütközőnek minősítette. A Nemzetközi Bíróság ebben az ügyben Kongónak adott ugyan igazat, hangsúlyozva, hogy a nemzetközi gyakorlat híres példái (Nürnberg, Tokió és az ICTY) olyan személyek elleni eljárásra utalnak, akik a letartóztatáskor és a felelősségre vonáskor már nem töltötték be az adott állami vezetői tisztséget. A Nemzetközi Bíróság hangsúlyozta azonban, hogy hivatalban levő külügyminiszternek más állam bírói joghatóság alóli immunitása (immunité de jurisdiction) nem jelentheti a büntetlenséget (impunité).35 Majd felsorolta a következő négy lehetőséget, hogy a hivatalban levő vagy volt külügyminiszter hol és hogyan vonható felelősségre. “Elsősorban saját államában, annak jogrendszere szerinti eljárással szemben számára a nemzetközi jog semmilyen immunitást nem nyújt. Másodsorban nem élvez mentességet külföldön, ha az általa képviselt állam úgy dönt, hogy lemond az ő immunitásáról. Harmadsorban egy volt külügyminiszter már eleve nem élvez teljeskörű immunitást, és egy joghatósággal rendelkező állam a funkciója előtti és utáni cselekmények tekintetében eljárhat, valamint az azalattiak tekintetében is, amennyiben azokat magánminőségében követte el. Negyedsorban egy hivatalban levő vagy volt külügyminiszter büntető eljárás ICJ: Case concerning the arrest warrant of 11 April 2000, (Democratic Republic of Congo v. Belgium), 14 February 2002, ICJ Reports 2002, p. 26, § 60 35 74 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából alanya lehet bizonyos nemzetközi bíróságok előtt, amennyiben azok hatáskörrel rendelkeznek. Erre példa a Biztonsági Tanács az ENSZ Alapokmány VII. fejezet alapján hozott határozatával felállított, Volt Jugoszláv Területeken Elkövetett Bűncselekmények Nemzetközi Törvényszéke és a Ruandai Nemzetközi Törvényszék, valamint az 1998-as római egyezménnyel létrehozott, jövőbeli Nemzetközi Büntetőbíróság. Utóbbi statútuma ezt kifejezetten előírja a 27. cikk 2. §-ban, miszerint: «A nemzeti vagy a nemzetközi szabályok szerint a hivatalos minőséggel járó mentességek vagy különleges eljárási szabályok nem akadályozzák a Bíróságot az adott személy fölött joghatóságának gyakorlásában.»”36 Yerodia N’dombassi külügyminiszter volt, így a Nemzetközi Bíróság is erre koncentrált. A fenti négy lehetőség közül nemcsak az utolsó kapcsolható össze a Nemzetközi Büntetőbírósággal, hanem tulajdonképpen az első is, amelyik voltaképpen azt hangsúlyozza, amit a Római Statútum a komplementaritás alatt ért. Ezek azok a tételek, amelyek megfogalmazásában Herczegh Géza professzor nemzetközi bírói pályafutása végén még részt vett, és amelyek így az ő álláspontját is tükrözik. Fentiek jelen sorok írójának reményei szerint kellően alátámasztják, hogy Herczegh Géza professzor – aki hágai bíráskodása idején is tudott foglalkozni az alkotmányosság és a nemzetközi jog kapcsolatával37 és azon belül az 1949. évi genfi egyezményeket illető alkotmánybírósági gyakorlattal, illetve a párizsi békeszerződés kárpótlási kötelezettségeket előíró szabályainak végre nem hajtása miatt proprio motu kimondott alkotmányos mulasztással - életművén végig vonul mindaz, ami a háborúk áldozatainak védelmétől az ezeket az elveket be nem tartók felelősségre vonásáig terjed. Tisztában volt azzal, hogy a nemzetközi jog és a nemzetközi bíráskodás nagy áttörése a nemzetközi kapcsolatokban még jó ideig várat magára: “Így jutunk vissza a kiindulóponthoz: „Az ügy jelentéktelen, tehát eldöntését nyugodtan a Nemzetközi Bíróságra bízhatjuk!” Így van ez, de még sincs így! Ezt a kiábrándító felfogást a nemzetközi jogászok nem voltak hajlandók elfogadni. Elismerték, hogy a nemzetközi bíráskodás útja nehéz, göröngyös és kátyúkkal teli, de mégis járható! (….) Hatvan év múltával úgy látom, hogy a nemzetközi bíráskodás útja nehezebben járható, mint ahogyan azt a nemzetközi jog fiatal kutatójaként képzeltem, a haladás sokkal lassúbb, mint ahogyan akkor reméltem, de az eredményeket is jobban tudom becsülni, mint hajdanán.”38 Láthattuk, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróságot életre hívó Római Statútum tehát funkcióját és tartalmi elemeit illetően roppant sok ponton kötődik Herczegh Géza életművéhez. ICJ: Case concerning the arrest warrant of 11 April 2000, p. 26, § 61 Herczegh Géza: Three years at the Constitutional Court of Hungary (1990-1993) – A personal account. In: Constitutional Reforms and International Law in Central and Eastern Europe (ed. Rejn Avovič Müllerson – Malgosia Fitzmaurice – Mads Tønnesson Andenæs). Nijhoff, Leiden 1998. 83-90. o. 38 Herczegh: Előszó ... 9-11. o. 36 37 75 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet III. Mint a nemzetközi jogászok körében közismert, a Római Statútum azonban Magyarországon nincs kihirdetve. Húsz évvel ezelőtt, 1998. július 17-én fogadták el a Nemzetközi Büntetőbíróságot alapító Római Statútumot az államok képviselői, köztük Magyarországéi is, az erre felhatalmazó 2014/1998. (V.6.) Korm. határozat alapján. Tizenkilenc évvel ezelőtt, 1999. január 15-én írta alá a magyar kormány képviselője a Statútumot, a 2296/1998. (XII.30) Korm. határozatban foglalt felhatalmazás alapján. Tizenhét éve erősítette meg az Országgyűlés a Statútumot, a 72/2001. (XI.7.) OGY. határozattal és ennek nyomán a megerősítő okirat letétbe helyezése 2001. november 30-án megtörtént. Tizenhat évvel ezelőtt, 2002. július 1-én a Római Statútum hatályba lépett, azóta kötelezi Magyarországot a nemzetközi jog szintjén. Miért kell a kihirdetés? Herczegh Géza professzor, még egyik ifjúkori művében, a nagy monista, Hans Kelsen munkájáról írt recenziójában dualistaként a kihirdetés, azaz transzformáció szükségességéről írt39. Ha egy állam a két lehetséges megközelítés, azaz a monizmus és a dualizmus közül az utóbbit választja, úgy az önként vállalt nemzetközi szerződési kötelezettség alapvetően csak akkor tud hibátlanul érvényesülni, ha nemzeti jogszabályi, és mindenekelőtt törvényi öltözetet kap. Ennek elmaradása alkalmazási nehézséget jelent, koherencia zavarokat okoz. Magyarországon sok minden megváltozott az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnte óta, de a nemzetközi jog és a nemzeti jog dualista felfogása tovább él. Nem ritkán tapasztalható azonban késlekedés a kihirdetéssel és ez különösen látványos a Római Statútum esetében. Régóta próbálja a magyar egyetemi világ nemzetközi jogász40 és alkotmányjogász közössége meggyőzni az érintetteket, hogy az alkotmánybírósági joggyakorlattal sem támasztható alá a Római Statútum kihirdetésének elmaradása. Herczegh Géza: A nemzetközi jog alapkérdései Hans Kelsen megvilágításában. Jogtudományi Közlöny, 1957. 4-6. sz. 301. o. 40 L. pl: Ádány Tamás Vince: A Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága és a magyar jog. Pázmány Law Working Papers, 2010. 2. http://plwp.eu/docs/wp/2012/201002.pdf (2018.11.11.) Béres Nóra: A Nemzetközi Büntetőbíróság államokkal történő együttműködésének problémája, különös tekintettel az államfői immunitás kérdésre In: Doktoranduszok Fóruma Miskolc, 2016. november 17. Állam- és Jogtudományi Kar szekciókiadványa. (szerk. Szabó Miklós). 314. o., Miskolci Egyetem, Miskolc 2017. 43-48. o. Hoffmann Tamás: Az emberiesség elleni bűncselekmények nemzetközi és magyar jogi szabályozása. Állam- és jogtudomány 2017. 1. sz. 29-55. o. https://jog.tk.mta.hu/uploads/files/2017-01-Hoffmann.pdf (2018.11.11) Kovács Péter: Kátyúba ragadt-e a szekér? (Avagy menthető-e a Nemzetközi Büntetőbíróság római statutúma kihirdetésének elmaradása és magyarázható-e annak hazai hányattatása? Alternatív javaslatok a megoldás irányába…). Iustum Aequum Salutare, 2015. 2. sz. pp. 61–81. o. http://ias.jak.ppke.hu/hir/ias/20152sz/02.pdf (2018.11.11.) Lattmann Tamás: A nemzetközi büntetőbírói fórumokkal való együttműködés lehetősége vagy lehetetlensége a magyar jogi előírások alapján – különös tekintettel a Nemzetközi Büntetőbíróságra. Kül-Világ, 201. 1-2. sz. 40-54. o. http:// www.kul-vilag.hu/2011/0102/lattmann.pdf (2018.11.11.) Papp Nikolett: Az államfők nemzetközi büntetőjogi felelősségre vonásának mai keretei. Debreceni Jogi Műhely, 2016. 3-4. szám 39 76 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Sokan úgy vélik tudni, hogy a beosztottak az Alaptörvény 13. cikk (1) pontját41 vélik ütközőnek a Római Statútum 27. cikkével. A Római Statútum eljárásrendje azonban hangsúlyozottan a komplementaritás talaján áll. A szakirodalom42 ezt, mint a Római Statútum egyik legfőbb sajátosságát méltatja, és elemzi a gyakorlat tapasztalatai alapján. A komplementaritás azt jelenti, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság akkor jár el, ha az állam nem tudja vagy nem akarja a felelősségre vonást elvégezni: ha megtörtént vagy ha folyamatban van a kivizsgálás és annak eredményei alapján a felelősségre vonás, ami a jogállamiság elveit betartva, az elkövetett cselekménnyel adekvát szankció kiszabására vezet (vagy, ha ezen elvek betartásával, de jogszerű felmentésre vagy az eljárás jogállami szempontból korrekt megszűntetésére került sor), akkor az ICC nem jár el, hiszen érvényes a kétszeres eljárás tilalma, az ún. ne bis in idem re elv. Ha azonban az állam tudatosan nem jár el (vagy az eljárás ugyan megállapította a bűnösséget, de indokolatlanul enyhe büntetést szabott ki) vagy nem is képes eljárni (például az elhúzódó polgárháború szétverte a hazai bírósági rendszert vagy egyéb olyan körülményeket teremtett, hogy a bíróságok nem tudnak pártatlanul, függetlenül ezekben az ügyekben eljárni), akkor az ICC joghatósága megáll. Az ICC elé mindenekelőtt akkor kerülhetnek ügyek, ha a Római Statútum részes államának területén vagy azok állampolgárai által valósultak meg az említett bűncselekmények. Ilyenre bármely részes állam felhívhatja az ICC figyelmét, akár területi, akár személyi alapon érintett ebben, de akár közvetlen kapcsolat nélkül is. Az államok azonban nem egy konkrét ügyet vihetnek a Nemzetközi Büntetőbíróság elé, hanem egy több vagy éppen sok-sok ügyből összeálló helyzetet, amelyből a főügyész határozza meg a cselekmények jellegét, súlyát, az áldozatok számát és – a cselekmények kihatását figyelembe véve – a feldolgozandó ügyeket. Arra is lehetőség van, hogy a főügyész saját hatáskörben (proprio motu) – figyelemmel a Római Statútum hatálya elő bűncselekmények súlyára, volumenére, kihatásaira és az áldozatok számára – válasszon ki részes államokbeli helyzetet. Ez a hatáskör az adatgyűjtés tekintetében eleve adott, azonban a proprio motu eljárás nyomozati fázisba csak akkor léphet át, ha arra az ICC ún. tárgyalás előkészítő kamarája engedélyt ad, amennyiben elégségesnek találja az eljárás folytatásának megalapozottságát alátámasztó főügyészi bizonyítékokat. A Biztonsági Tanács is küldhet helyzeteket a Nemzetközi Büntetőbíróság elé, függetlenül attól, hogy a területi http://www.debrecenijogimuhely.hu/archivum/3_4_2016/az_allamfok_nemzetkozi_buntetojogi_felelossegre_ vonasanak_mai_keretei/ (2018.11.1.11.) Sztancs Edit: A Nemzetközi Büntetőbíróság és a magyar jog viszonya, Debreceni Jogi Műhely, 2016. 3-4. szám. http://www.debrecenijogimuhely.hu/archivum/4_2006/a_nemzetkozi_buntetobirosag_es_a_magyar_jog_viszonya/ (2018.11.1.11) Varga Réka: A Római Statútum végrehajtása nemzeti szinten, különös tekintettel a magyar büntetőjogi rendszerre. Kül-Világ, 2012. 4. sz. 76-86. o. www.kul-vilag.hu/2012/04/varga.pdf (2018.11.1.11.) 41 Alaptörvény, 13. cikk (1) A köztársasági elnök ellen büntetőeljárást csak megbízatásának megszűnése után lehet indítani. 42 Ádány Tamás Vince: A komplementaritás elve a gyakorlatban, Kül-Világ, 2012. 4. sz. 60-75. o. http://www. kul-vilag.hu/2012/04/adany.pdf (2018.11.1.11) Béres Nóra: Gondolatok a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságának vitás kérdéseiről. Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, 2015. 203–212. o. http://www.matarka.hu/koz/ISSN_0866-6032/tomus_33_2015/ISSN_0866-6032_ tomus_33_2015_203-212.pdf (2018.11.11.) Kovács: Nemzetközi büntetőbíráskodás … 77 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet vagy állampolgári alapon érintett állam részese-e a Római Statútumnak. Az ICC előtt a „helyzet” általánosabb köréből úgy kerül kiválasztásra a konkrét „eset”, hogy az sokban emlékeztet az államok nemzeti büntetőeljárására. Az államok gyakorlatában, (i) ha bűncselekmény elkövetésének tényét vagy gyanúját észleli a hazai bűnüldöző szerv, akkor – hacsak nem egyértelmű „tettenérés” történt –, (ii) az adatgyűjtés és adatok elemzése alapján nyomozás indítása mellett dönt, (iii) de egyelőre gyakran csak ismeretlen tettes ellen. (iv) Utóbb, ha a nyomozás során a konkrét személyek kerülnek látótérbe, akkor dönt a nyomozó hatóság arról, hogy van-e közöttük egy (vagy több) olyan, aki eleve vagy a nyomozás folytatása eredményeként az elkövetéssel alaposan gyanúsítható. Az ICC főügyésze lényegében ugyanezen logika mentén halad az elemzés, az előzetes vizsgálódás, a nyomozás, a vádemelés szakaszaiban. A vádemelés megalapozottságát az ICC tárgyalás előkészítő kamarája ellenőrzi, amikor dönt a vád befogadásáról. Ez a szerep itt már a nyomozati bírói / vizsgálóbírói funkcióra emlékeztet. E vizsgálati lépéssorozatban a komplementaritást folyamatosan vizsgálja a főügyész43, valamint –amikor  az ügy adott fázisa előtte van – a tárgyalás előkészítő kamara. Ha az állam lebonyolította, beindította vagy – menet közben – beindítja a hazai eljárást, feltéve, hogy az a jogállamisági kritériumoknak megfelel, a kiegészítő joghatóság elve értelmében az ICC nem rendelkezik joghatósággal. Ennek a tényét hivatalból és az érintett kormányok együttműködése alapján vizsgálja.44 A komplementaritást – ha van ténybeli alapja – kifogásként az egyén vagy kormány is felvetheti. „47. As confirmed by the Appeals Chamber, the first question in assessing complementarity is an empirical question: whether there are or have been any relevant national investigations or prosecutions. This is expressly stated in articles 17(1)(a) (“being investigated or prosecuted”), 17(1)(b) (“has been investigated”) and 17(1) (c) (“tried”). The absence of national proceedings, i.e. domestic inactivity, is sufficient to make the case admissible. The question of unwillingness or inability does not arise and the Office does not need to consider the other factors set out in article 17. The Chambers of the Court have stated, moreover, that this assessment cannot be undertaken on the basis of hypothetical national proceedings that may or may not take place in the future: it must be based on the concrete facts as they exist at the time. The determination is, as already noted, case specific. This requires an examination of whether the national proceedings encompass the same persons for the same conduct as that which forms the basis of the proceedings before the Court.” „58. When assessing unwillingness and inability, the Office considers whether any or a combination of the factors above impact on the proceedings to such an extent as to vitiate their genuineness. The complementarity assessment is made on the basis of he underlying facts as they exist at the time of the determination and is subject to revision based on change in circumstances.” The Office of the Prosecutor: Policy Paper on Preliminary Examinations, November 2013, pp. 12 és 14-15, §§ 47 és 58. https://www.icc-cpi.int/iccdocs/otp/OTP-Policy_Paper_Preliminary_ Examinations_2013-ENG.pdf (2018.11.11.) 44 “31. If the national authorities are conducting, or have conducted, investigations or prosecutions against the same person for substantially the same conduct, and such investigations or prosecutions have not been vitiated by an unwillingness or inability to genuinely carry them out, the case will not be selected for further investigation and prosecution. Instead, the Office may consult with the authorities in question to share the information or evidence it has collected, pursuant to article 93(10) of the Statute, or it may focus on other perpetrators that form part of the same or a different case theory, in line with a burden-sharing approach.” The Office of the Prosecutor: Policy Paper on Case Selection and Prioritasation, 15 September 2016, p. 11, § 31 https://www. icc-cpi.int/itemsDocuments/20160915_OTP-Policy_Case-Selection_Eng.pdf (2018.11.11.) 43 78 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából A főügyész a gázai tengeri blokádtörési kisérlettel szembeni izraeli fellépés ügyében45 hozott döntésében azt is hangsúlyozta, hogy a maga részéről kötelességének tekinti az indokolatlan, zaklató nyomozati eljárások megakadályozását.46 Igen fontos figyelembe venni, hogy a Római Statútum47 az alábbi cselekményekre terjed ki: (a) a népírtás48, (b) az emberiesség elleni bűncselekmények, (c) a háborús bűncselekmények, (d) az agresszió49. Ugyanakkor ehhez hozzá kell tenni a súlyossági kritérium visszatérő hangsúlyozását a Római Statútumban. Egyrészt a már hivatkozott 5. cikk 1. §-ának felvezető mondatában50 (“A Bíróság joghatósága a nemzetközi közösség egészét érintő legsúlyosabb bűncselekményekre korlátozódik:”) valamint az egyes bűncselekménykategóriák alapváltozatait a 7. cikkben51 és a 8. cikkben52 tételesen felsoroló cikkek felvezetésében, az agresszió tekintetében (8 bis cikk valamint 15 bis és 15 ter cikkek) – amelyet elfogadó országonként külön meg kellene erősíteni - amit egyébként Magyarország jelen Preliminary examination of the situation on registered vessels of the Union of the Comoros, the Hellenic Republic of Greece, and the Kingdom of Cambodia. „31. Likewise, the Pre-Trial Chamber’s view of its duty under article 15(4) to prevent, among others, „unwarranted” or „frivolous” investigations necessarily also applies to the Prosecution’s duty under article 53(1).” Final decision of the Prosecution concerning the “Article 53(1) Report” (ICC-01/13-6-AnxA), dated 6 November 2014, (29 November 2017), p. 19, § 31 https://www.icc-cpi.int/RelatedRecords/CR2017_07028. PDF (2018.11.11.) 47 Római Statútum 5. cikk 1. 48 A népirtás tényállási variánsait az népirtás tilalmáról és megbüntetéséről szóló 1948- évi egyezménnyel szöveg szerinti azonosságban sorolja fel. „A jelen Statútum alkalmazásában a népirtás alatt bármelyik következő cselekmény értendő, amelyet valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával követnek el: (a) csoport tagjainak megölése; (b) csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; (c) a csoport szándékosan olyan életfeltételek közé kényszerítése, amelyek a csoport teljes vagy részleges fizikai megsemmisülését okozhatják; (d) olyan intézkedések foganatosítása, amelyek célja a csoporton belüli születések meggátolása; (e) csoport gyermekeinek más csoporthoz való elhurcolása.” 49 Az agresszió 2018. július 17. után. Tényállási variánsai azonosak a 3314(XXIX) ENSZ közgyűlési határozat tényállási variánsaival. 50 A szöveget az ún. Trócsányi-javaslat forditásában közöljük. A formálisan a Semjén Zsolt miniszterelnökhelyettes által benyújtott, de az igazságügyi miniszter által előkészített javaslatot 40/T/10722 szám alatt iktatták. A 2018ban megválasztott parlament T/383 szám alatt tartja nyilván. 51 Római Statútum 7. cikk (1): “A jelen Statútum alkalmazásában az emberiesség elleni bűncselekmények alatt az alábbi cselekmények bármelyike értendő, amelyet a polgári lakosság elleni átfogó vagy módszeres támadás részeként, a támadásról tudva követnek el: (…)” Itt a Római Statútum az alábbi tizenegy bűncselekményt sorolja fel: “(a) szándékos emberölés; (b) kiirtás; (c) rabszolgaságba taszítás; (d) a lakosság áttelepítése vagy erőszakos elhurcolása; (e) a nemzetközi jog alapvető rendelkezéseinek megsértésével elkövetett bebörtönzés vagy a fizikai szabadság elvonásának más súlyos formája; (f) kínzás; (g) erőszakos közösülés, szexuális rabszolgaságban tartás, prostitúcióra kényszerítés, kényszerterhesség, kényszer-sterilizálás, vagy a nemi erőszak bármely más, hasonlóan súlyos formája; (h) bármely meghatározható csoport vagy közösség üldözése politikai, faji, nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, a 3. bekezdésben meghatározott nemi, vagy más, a nemzetközi jog által egyetemesen tiltott egyéb ismérv alapján, a jelen bekezdésben írt bármely cselekménnyel, vagy a Bíróság joghatósága alá tartozó bármely más bűncselekménnyel kapcsolatban; (i) személyek erőszakos eltüntetése; (j) az apartheid; (k) más, hasonló jellegű, szándékosan jelentős szenvedést, vagy a testi épség vagy a testi vagy a lelki egészség elleni súlyos sérelmet okozó embertelen cselekmények.” 52 Római Statútum 8. cikk (1): “A Bíróság joghatósággal rendelkezik a háborús bűncselekmények vonatkozásában, különösen akkor, amikor ezeket a bűncselekményeket tervszerűen vagy politika részeként követik el, vagy ilyen bűncselekmények tömeges elkövetésének részei. (…)” Itt a Római Statútum nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres összeütközés szerinti bontásban, jelentős részben a genfi és hágai humanitárius, illetve hadijogi egyezményekre alapozva harmincnégy, illetve tizenhat bűncselekményt nevesít. 45 46 79 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet sorok 2018. júliusi írásáig nem tett meg –, a mintaként szolgáló és angol változatában szószerint azonos (ám a franciában kb. 25 eltérést mutató) 3314(XXIX) ENSZ közgyűlési határozat tényállási variánsait felvezető részben szintén látunk egy súlyossági kritériumot,53 továbbá egy utalást arra, hogy nem segédraktárosi, főtörzsőrmesteri vagy zászlósi szinten gondolják beazonosítani az elkövetőt: “a person in a position effectively to exercise control over or to direct the political or military action of a State.” Figyelemmel arra, hogy alkotmányjogi szemponból a magyar köztársasági elnökök az ún. csekély hatáskörű (nem prezidenciális) típusú államfők közé tartoznak, és mint emlékezetes, az ún. taxisblokád összefüggéseiben az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedettt, hogy “[a] köztársasági elnök főparancsnoki funkciója az elnök alkotmányjogi jogállásának része, és nem a Magyar Honvédségben, illetve a Határőrségben viselt rang vagy beosztás. A fegyveres erők főparancsnoka a fegyveres erőkön kívül áll, azoknak irányítója és nem vezetője.”54 (Csak emlékeztetünk arra, hogy az Alkotmánynak itt értelmezett 29. § (2) bekezdése szó szerint azonos az Alaptörvény 9. cikk (2) bekezdésével55.) Római Statútum 8 bis cikk: „For the purpose of this Statute, “crime of aggression” means the planning, preparation, initiation or execution, by a person in a position effectively to exercise control over or to direct the political or military action of a State, of an act of aggression which, by its character, gravity and scale, constitutes a manifest violation of the Charter of the United Nations.” (Mivel Magyarország még nem erősítette meg a Római Statútumnak az agresszió definícióját megadó kampalai kiegészítést, e fordulatnak nincs magyar fordítása a Trócsányi-javaslatban.) 54 48/1991. (IX. 26.) AB határozat: 3. a) pont. 48/1991. (IX. 26.) AB határozat: “3. a) Az Alkotmány 29. § (2) bekezdése, amely szerint a köztársasági elnök a fegyveres erők főparancsnoka, nem hatásköri szabály. Az Alkotmány a köztársasági elnöknek a fegyveres erők irányítására vonatkozó hatáskörén belül nem különít el és nem nevez meg a főparancsnoki funkciót kitöltő jogosítványokat. A 29. § (2) bekezdése alkotmányjogi jelentősége annyi, hogy a köztársasági elnököt legalább egy hagyományos főparancsnoki jogosítvánnyal fel kell ruházni. A köztársasági elnök főparancsnoki funkciója az elnök alkotmányjogi jogállásának része, és nem a Magyar Honvédségben, illetve a Határőrségben viselt rang vagy beosztás. A fegyveres erők főparancsnoka a fegyveres erőkön kívül áll, azoknak irányítója és nem vezetője. Afőparancsnok tehát a fegyveres erők egyikének sem szolgálati előljárója. A főparancsnok irányító hatáskörét az Alkotmány, illetve az Alkotmány felhatalmazása alapján és annak keretében meghozott törvény kimerítően meghatározza; további jogok az Alkotmány 29. § (2) bekezdéséből közvetlenül nem származnak. b) A köztársasági elnök fegyveres erők irányítására vonatkozó hatásköre alkotmányjogilag nem különbözik egyéb hatásköreitől; kinevezési és jóváhagyási jogosítványát ugyanazokkal a feltételekkel gyakorolja, mint az egyéb kinevezési, jóváhagyási és megerősítési jogköröket.” 55 Alaptörvény 9. cikk (2): „A köztársasági elnök a Magyar Honvédség főparancsnoka.” 53 80 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából A megfosztási vagy impeachment eljárás alaptörvényi szabálya56 és annak az Alkotmánybíróságról szóló törvényben való leképeződése57 arra a következtetésre ösztönöz, hogy annak relevanciája nemcsak a hivatali hatáskörben elkövetett cselekmények tekintetében van. Ez a nyelvtani és logikai értelmezésen58 túl az Alkotmánybíróságról szóló törvény módosításának parlamenti vitájában elhangzott kormánypárti képviselői megnyilatkozásokkal59 valamint bizonyos mértékben a jelenlegi köztársasági elnök Alaptörvény 13. cikk (1) A köztársasági elnök ellen büntetőeljárást csak megbízatásának megszűnése után lehet indítani. (2) Az Alaptörvényt vagy tisztsége gyakorlásával összefüggésben valamely törvényt szándékosan megsértő, illetve a szándékos bűncselekményt elkövető köztársasági elnökkel szemben az országgyűlési képviselők egyötöde indítványozhatja a tisztségtől való megfosztást. (3) A megfosztási eljárás megindításához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. A szavazás titkos. (4) Az Országgyűlés határozatának meghozatalától kezdődően a megfosztási eljárás befejezéséig a köztársasági elnök nem gyakorolhatja hatásköreit. (5) A megfosztási eljárás lefolytatása az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. (6) Ha az Alkotmánybíróság az eljárás eredményeként a köztársasági elnök közjogi felelősségét megállapítja, a köztársasági elnököt tisztségétől megfoszthatja. 57 Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 13. A köztársasági elnök tisztségtől való megfosztása 35. § (1) Az Alaptörvény 13. cikke alapján a köztársasági elnök tisztségétől való megfosztására irányuló eljárásban az Alkotmánybíróság az Országgyűlés határozatában részletesen megindokolt, az Alaptörvény, illetve más törvény köztársasági elnöki tisztség gyakorlásával összefüggésben történő szándékos megsértésére, illetve szándékos bűncselekmény elkövetésére vonatkozó indítvány alapján jár el. (2) Az Alkotmánybíróság megvizsgálja a megfosztási eljárás indítványozásának és megindításának jogszerűségét. Ha a megfosztási eljárás az Alaptörvény 13. cikk (2), illetve (3) bekezdésében foglaltaknak nem felel meg, az Alkotmánybíróság az eljárást érdemi vizsgálat nélkül megszünteti. (3) Az Alkotmánybíróság az eljárást soron kívül folytatja le. (4) Érdemi vizsgálat esetén az Alkotmánybíróság a megfosztási eljárásban az 57. §-ban foglaltakon túl a vizsgált törvénysértés jellegének megfelelően a büntetőeljárásról, illetve a polgári perrendtartásról szóló törvényben foglaltak szerint más bizonyítási eszközt is alkalmazhat. Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnököt meghallgatja. (5) Az Alkotmánybíróság e §-ban meghatározott jogkörében a teljes ülés jelenlévő tagjai kétharmadának egyetértésével hozza meg döntését. 58 Mivel „a szándékos bűncselekmény” elkövetése a Büntetőtörvénykönyv szándékos megsértését jelenti, ezért feltételezhetjük, hogy az Alkotmányozó (az Alaptörvény tekintetében) nem redundáns megfogalmazást alkalmazott, hanem azt a „tisztsége gyakorlásával összefüggésben” fordulattól elkülönitve használja, azaz vagy a hivatali idő alatt, de nem „tisztsége gyakorlásával összefüggésben” (azaz magánminöségben) vagy pedig a hivatalba lépés előtti időben elkövetett cselekményre vonatkozik. 59 Az Alkotmánybiróságról szóló új törvény (2011. évi CLI. törvény) szövegét tartalmazó T/4424 sz. indítvány az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság önálló indítványának indoklása a bizottság nevében, Salamon László aláirásával a következőt tartalmazta: „A 35.§-hoz Az Alaptörvény – a hatályos Alkotmánynál is szükszavúbban – kizárólag a megfosztási eljárás megindításának kérdését szabályozza részletesen. Az Abtv. néhány alapvető eljárási kérdést rendez azzal a megfontolással ugyanakkor, hogy a közjogi felelősség megállapításában, alapvetoen célszerűnek tűnik az impeachment eljárás alapján (pl USA) büntető felelősség megállapítása illetve a cselekmény elkövetésének megállapítása nélkül, pusztán a közjogi tisztségre való – bizalomvesztés és feddhetetlenség elvesztése miatti – méltatlanság okán történő tisztségvesztés, mely után adott esetben rendes büntetőbíróság előtt felelhet a továbbiakban.” http://www.parlament.hu/irom39/04424/04424.pdf (2018.11.11.) (Kiemelés tőlem) A parlamenti vitában Mátrai Márta, a Fidesz képviselőcsoportja részéről az alábbiakat mondta: „A javaslat az Alkotmánybíróság feladatés hatáskörébe tartozó eljárások és jogkövetkezmények között rendelkezik a köztársasági elnök tisztségtől való megfosztására vonatkozó szabályokról is. Az alaptörvény a hatályos alkotmánynál is szűkszavúbban, kizárólag a megfosztási eljárás megindításának kérdését szabályozza részletesen. A közjogi felelősség megállapításában célszerű az úgynevezett impeachment eljárás alkalmazása, azaz a büntetőfelelősség megállapítása a cselek56 81 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet elődjének nem önálló, saját tudományos munkát nem igazán tartalmazó doktori dis�szertációjának kínos ügyéhez kapcsolódó ellenzéki képviselői megnyilatkozásokkal60 is alátámasztható. Eszerint az impeachment eljárás – amelynek tényleges magyarországi gyakorlata nincs – a méltatlanság, a méltatlanná válás gondolatköre körül forog, ami a legfőbb közjogi méltóságot viselő személynek hivatali ideje alatti vagy hivatali ideje előtti, de a közbizalom szempontjából releváns, azt megrendítő cselekményéhez kötődik. Ugyanakkor reálisan elképzelhető-e egyáltalán, hogy hivatali mandátum alatt, de magánminőségben kövessen el ilyen cselekményt? Nyilvánvalóan nem, ez fogalmilag kizárt. Hasonló megfontolásokból, de a Római Statútumban körvonalazott súlyossági kritériumrendszer miatt az is gyakorlatilag lehetetlen, hogy olyasvalaki kerüljön a legmagasabb közjogi pozícióba, aki megválasztása előtt követte volna el a kérdéses bűncselekményeket. Mindebből viszont az következik, hogy abban a fentiek szerint igen-igen valószínűtlen esetben, ha a Köztársasági Elnök személye – akárki legyen is az – a vizsgálatban egyáltalán előtérbe kerülne, a magyar jogalkalmazónak kellő ideje van arra, hogy az impeachment eljárást beindítsa, figyelemmel mindazokra az anyagokra, amelyekre a főügyész magyar kapcsolattartóját61 ellátja. A rule of law szabályait nyilván szigorúan betartó impeachment eljárás, amelynek során az Alkotmánybíróság vagy kimondja a megfosztást (és a bűncselekmény miatti felelősségre vonás folytatja a maga hazai útját) vagy pedig alaptalannak nyilvánítja a kezdeményezést. Mivel az alkotmánybírósági eljárás aprólékosan mérlegelte a bizonyítékokat62, a magyar állam a komplementaritás elvére ebben az esetben magától értetődően hivatkozhat. mény elkövetésének kimondása nélkül, pusztán a bizalomvesztés, a feddhetetlenség elvesztése miatt, a közjogi tisztségre való méltatlanság okán történő tisztségvesztés lehetősége, amely után a tisztségtől megfosztott személy a továbbiakban adott esetben rendes büntetőbíróság előtt felelhet.” A szöveg a http://www.parlament. hu-n, a 2011-2014 ciklus irományainak vitáját tartalmazó részben. (Kiemelés tőlem) (2018.11.11.) 60 „Schmitt Pál nem érzékeli a valóságot - ellenzéki reakciók (...) Az MSZP frakcióigazgatója szerint a Fidesznek egy lehetősége van: “nem kiállni Schmitt Pál mellett, hanem a parlament keretei között elmozdítani a köztársasági elnököt”. Tóbiás azt mondta: támogatják az LMP korábbi javaslatát, hogy az Országgyűlés fossza meg a tisztségétől az államfőt, de hozzátette a Fidesz képviselőinek szavazatán múlik az eljárás sikere. A megfosztási eljárást 78 képviselő kezdeményezheti, de kétharmados többség kell ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság elé kerüljön az ügy. (...)” http://www.origo.hu/itthon/20120331-ellenzeki-reakciok-schmitt-pal-koztarsasagi-elnok-dontesere.html (2018.11.11.) „Hungarian president stripped of PhD - From correspondents in Budapest, AFP, March 29, 2012 9:36pm Far-right Jobbik spokeswoman Dora Duro said that if the ruling Fidesz party did not get rid of Mr Schmitt „the anger in the street” would, while Gergely Karacsony, a deputy of the environmental left-wing LMP party, called for the president’s impeachment.” https://www.dailytelegraph.com.au/hungarian-presidentstripped-of-phd/news-story/de0eba35ac50361ec823873405904394 (2018.11.11.) 61 ti. a Legfőbb Ügyészt 62 Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény, 35. § (4) 82 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából IV. Csak a magyar nemzetközi jogászok elméleti aggályoskodása a Római Statútum kihirdetésének elmaradása feletti búsongás? Távolról sem. Igaz, különösebb gond nélkül kihirdetésre került az ICC kiváltságairól és mentességeiről szóló megállapodás63, és nem okozott problémát a régi Büntető törvénykönyv módosításakor valamint az új Büntető törvénykönyv és a Büntető eljárási törvény elfogadása során, jóllehet mindezekben több explicit és implicit utalás van az ICC-re avagy egy „nemzetközi büntető bíróságra”, továbbá mindenekelőtt a Btk-ban egyrészt felismerhetőek a Római Statútum tényállásai, másrészt erre az adott törvény miniszteri indoklása64 is felhívta a figyelmet. De van egy kis gond. A Büntető törvénykönyv és a Büntető eljárási törvény többször utal nemzetközi büntető bíróságra, azonban hol szerepel előtte “a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződéssel létrehozott” fordulat, hol nem. Igy azonban mindaddig, amíg a Római Statútum nincs kihirdetve, kérdés, hogy alkalmazható-e az adott cikk a magyar büntetőjogi gyakorlatban,65 miközben nemzetközi szinten, a Nemzetközi Büntetőbíróság és az ún. Részes Államok Közgyűlése a vonatkozó statútumbeli kötelezettségek teljesítését joggal várják el. Igazuk is van. V. Bár sohasem volt katona, Herczegh Géza professzor kutatóként, oktatóként, alkotmánybíróként és a Nemzetközi Bíróság tagjaként nagyon sokat írt és tett azért, hogy ha mégis bekövetkezik, ami nem kívánatos (ti. a fegyveres összeütközés), sőt alapvetően immár tilos, akkor legalább a humanitás szabályai érvényesüljenek. Ezt azonban nem tartotta elegendőnek. 2006. évi XXXI. Törvény a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútuma Részes Államainak Első Közgyűlése által, 2002. szeptember 10-én, New Yorkban elfogadott, a Nemzetközi Büntetőbíróság kiváltságairól és mentességeiről szóló Megállapodás kihirdetéséről 64 www.parlament.hu/irom39/06958/06958.pdf , IV. Az új Btk. Különös Részének újításai, 198.o, 275.o, 391.o 65 Alkalmazható-e a BTK 289. §-a (nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény), BTK 295. §-a (vesztegetés bírósági vagy hatósági eljárásban), és 296.§-a (vesztegetés elfogadása bírósági vagy hatósági eljárásban), a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló törvénynek a külföldi ítélet elismerésére vonatkozó szabálya (47.§ (5), büntetőeljárásról szóló törvénynek a 30. § g pontja, a 101. § (2) pontja, a büntető eljárásról szóló törvénynek a 136. § (8) pontja, a büntető eljárásról felfüggesztésének és újrakezdésének különböző eseteit rögzítő 394. § (1) (e) pontja, 396. § (1)(b) és (c) pontja, 488. § (1) (g) pontja és 491. § (1) (b) pontja az ICC-vel összefüggésben, amíg a Római Statútum nincs kihirdetve? Alkalmazhatóak- e a büntetőeljárásról szóló törvénynek a nemzetközi elfogatóparancsra vonatkozó szabályai, amíg a Római Statútum nincs kihirdetve? (Nemzetközi elfogatóparancsot ugyanis az ICC is kibocsáthat, a Be. pedig a nemzetközi elfogatóparancsot érintő rendelkezéseiben nem utal nemzetközi büntető bíróságra, sem kisbetűvel, sem másként, sem „törvényben kihirdetett” előtaggal, sem másként.) 63 83 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Nem volt katona, de értett a hadviseléshez, annak a történetéhez, annak a logikájához, tudta, hogyan gondolkodnak a katonák és tábornokok, politikusok és diplomaták. “Inter arma, caritas” - hirdeti a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának jelmondata, amellyel Herczegh Géza professzor annyit dolgozott együtt. “Az, aki analógiákat keres, könnyen megtalálja a hasonlóságot nemcsak a háború és a vérbosszú, hanem a háború és a párbaj között is, és nem kétséges, hogy a nemzetközi jog fejlődése a háború megítélése terén is lassan utoléri a legtöbb állami jogrendszernek a párbaj megítélésével kapcsolatban kialakított álláspontját.”66 “Az, aki a genfi egyezmények és a kiegészítő jegyzőkönyvek cikkeit tanulmányozza, semmiképpen sem törődhet bele a fegyveres összeütközések, a háborúk előfordulásának tényébe. Nem ezek “humánussá válásában” fog reménykedni, hanem fokozatos és teljes kiküszöbölésükben.”67 Mindebben a Római Statútumnak és a Nemzetközi Büntetőbíróságnak is megvan a maga szerepe, ami annyira evidensen és valóban annyi ténybeli ponton kötődik Herczegh Géza professzor életművéhez. Ezért az alkotmányjogi és nemzetközi jogi érveken túl a magyar nemzetközi jogászok, köztük én is, Herczegh Géza professzor – sokunknak csak Gábor – emlékének is adóznak azzal, amikor a Római Statútum mielőbbi kihirdetését sürgetik. Herczegh: A nemzetközi jog alapkérdései Hans Kelsen megvilágításában ... 296. o. Herczegh: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái ... 324. o. 66 67 84 Sulyok Gábor tudományos főmunkatárs (MTA TK JTI) egyetemi tanár (SZE DFK) HUMANITÁRIUS INTERVENCIÓ AZ EZREDFORDULÓ UTÁN I. BEVEZETÉS Nagy reményekkel és az eltelt század nehéz örökségét hordozva lépte át a nemzetközi közösség a harmadik évezred küszöbét. Legfontosabb feladatainak egyike az alapvető értékek közé emelkedett emberi jogok1 tiszteletben tartásának kikényszerítése céljából alkalmazott erőszak régi dilemmájának megoldása volt. Kofi Annan, az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) egykori főtitkára a millenniumi jelentésében tiszteletre méltó éleslátással és egyenességgel mutatott rá a szervezet és az államok előtt álló kihívásra: „[H]a a humanitárius intervenció valóban elfogadhatatlan támadás a szuverenitás ellen, hogyan kellene válaszolnunk egy Ruandára, egy Srebrenicára – az emberi jogok olyan súlyos és szisztematikus megsértéseire, melyek közös emberiségünk minden szabályát áthágják? Igazi dilemmával állunk szemben. […] A humanitárius intervenció érzékeny téma, politikai nehézséggel telt, és nem hajlamos a könnyű válaszokra. De bizonyos, hogy soha semmilyen jogi elv nem – még a szuverenitás sem – védelmezheti az emberiesség elleni bűncselekményeket.”2 Mivel a humanitárius intervenciónak nincs általánosan elfogadott vagy hivatalosan elismert meghatározása, a tartalom feltárásának kézenfekvő módszere lehet a jogszabályok és a jogi fogalmak megismerésének „segédeszközeiként” is használható tudományos művekben foglalt közös vagy gyakori fogalmi elemek ötvözése.3 Napjainkban a humanitárius intervenció egy vagy több állam vagy nemzetközi szervezet által, egy másik állam ellen, annak kérelme vagy hozzájárulása nélkül végrehajtott, fegyveres erő alkalmazásával járó katonai művelet. Kedvezményezettjei a másik állam polgárai, ekként a beavatkozó szempontjából idegenek. Megindításának okát a kedvezményezett személyi kört alkotó egyének legalapvetőbb, első generációs, nem politikai jellegű emberi jogai és/vagy a nem nemzetközi fegyveres összeütközések idején irányadó humanitárius jogi garanciák súlyos és tömeges megsértése képezi, mely a gyakorlatban 1 2 3 Herczegh Géza: Az államok közössége és a nemzetközi jog által védett értékek. In: Herczegh Géza et al.: Az államok nemzetközi közösségének változása és a nemzetközi jog. Akadémiai Kiadó, Budapest 1993. 20, 25. o. We the peoples: the role of the United Nations in the twenty-first century, Report of the Secretary-General, 27 March 2000, U.N. Doc. A/54/2000, 34. o. (Kiemelés mellőzve.) Nemzetközi Bíróság Statútuma, 38. cikk (1) bekezdés d) pont. Kihirdette: 1974. évi 18. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Alapokmánya egyes rendelkezései módosításának kihirdetéséről. 85 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet többnyire emberiesség elleni bűncselekmények, ritkábban népirtás formáját ölti. Ezeket a jogsértéseket az állam aktív vagy passzív magatartása idézheti elő: előbbi esetben az atrocitások a közhatalmi szerveknek, utóbbi esetben olyan magánszemélyek csoportjainak tudhatók be, melyek cselekményeit az állam jogsértő módon eltűri vagy támogatja. Kivételesen előfordulhat, hogy a külső fellépést nem az állam aktív vagy passzív magatartása, hanem az államhatalom teljes összeomlása nyomán kibontakozó anarchia teszi indokolttá. Ezen kívül a beavatkozás ultima ratio jellegű, önös érdekektől és visszaélésektől mentes, céljaiban korlátozott, tartamában és eszközeiben arányos az alapjául szolgáló jogsértésekhez képest. Végrehajtásánál maradéktalanul tiszteletben kell tartani a nemzetközi fegyveres összeütközésekre irányadó humanitárius jogi szabályokat és az érintett állam népének belső önrendelkezési jogát.4 Látható, hogy a humanitárius intervenció meghatározásában nem szerepel a megindítás jogszerűségével kapcsolatos fogalmi elem. Miután az elmélet és a gyakorlat jogszerű és jogellenes műveleteket egyaránt humanitárius intervencióként tart számon,5 ezért sem a jogszerűség, sem a jogszerűség hiánya nem lehet a fogalom integráns része. Így tehát a fegyveres erő alkalmazásának humanitárius intervencióként való osztályozása legfeljebb a művelet legitimitását alapozhatja meg, a legalitását önmagában véve nem.6 Ily módon a kortárs nemzetközi jogban a humanitárius intervenció megindításának jogszerűségét az erőszak alkalmazása és az erőszakkal való fenyegetés átfogó és objektív tilalmának tükrében kell értékelni, mely mindössze két kivételt ismer el.7 Napjainkban kizárólag akkor jogszerű az erőszak alkalmazása, ha arra az ENSZ Biztonsági Tanácsának előzetes és kifejezett felhatalmazása nyomán, vagy az egyéni vagy kollektív önvédelem jogának gyakorlása keretében kerül sor.8 Minthogy az önvédelem jogára való hivatkozás ez esetben nyilvánvalóan elfogadhatatlan, egyedül a Biztonsági Tanács által, az ENSZ Alapokmány VII. fejezete alapján elfogadott, „minden szükséges eszköz/intézkedés” megtételére szóló, előzetes és kifejezett felhatalmazás biztosíthatja a humanitárius intervenció jogszerűségét. Felhatalmazás hiányában a művelet súlyosan sérti az erőszak tilalmának feltétlen alkalmazást igénylő elvét. Néhány kiegészítő megjegyzés még szükséges az elemzés elméleti kereteinek megalkotásához és megértéséhez. Messze a legfontosabb fejlemény a humanitárius intervenció ezredforduló utáni történetében a védelmi felelősség (responsibility to protect, R2P/RtoP) megjelenése volt, mely néhány esztendeig tartó előkészítést követően, 4 5 6 7 8 86 Sulyok Gábor: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat Kiadó, Budapest 2004. 64–68. o. L. még Törő Csaba: Humanitárius intervenció: dilemmák a nemzetközi jog és politika határvidékéről. Akadémiai Kiadó, Budapest 2007. 34–37, 145–150. o. Pl. Kajtár Gábor: A nem állami szereplők elleni önvédelem a nemzetközi jogban. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2015. 121–123. o. Sulyok: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. 64. o. ENSZ Alapokmány, 2. cikk (4) bekezdés. Kihirdette: 1956. évi I. törvény az Egyesült Nemzetek Alapokmányának törvénybe iktatásáról. Uo. 42. és 51. cikk. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából egy független szakértői kezdeményezés felkarolása nyomán,9 az ENSZ fennállásának hatvanadik évfordulóján nyert hivatalos elismerést.10 Eredetileg a védelmi felelősség azért jött létre, hogy új kontextusba helyezze a humanitárius intervenció témájában folyó heves vitát és háttérbe szorítsa az államok gyakorlatában az ellentmondásos régi doktrínát. Ennek megfelelően ez a fogalom/koncepció/elv/norma minden egyes állam és a tágabb értelemben vett nemzetközi közösség erőfeszítéseinek összehangolásával kívánja megelőzni és megállítani a népirtás, a háborús bűncselekmények, az etnikai tisztogatás és az emberiesség elleni bűncselekmények elkövetését.11 Ezt a célkitűzést az elképzelések szerint a nemzetközi jog szabályainak tiszteletben tartásával, a tevékenységek komplex rendszerében, három pillér keretei között kell megvalósítani. Ez a három pillér a következő: az állam védelmi felelőssége (első pillér), nemzetközi támogatás és képességépítés (második pillér), és időszerű és határozott válasz (harmadik pillér). Fogalmi elemeik gondos elemzéséből kitűnik, hogy a védelmi felelősség lényegesen szélesebb a humanitárius intervenciónál, és nem áll olyan távol ellentmondásos elődjétől, mint ezt a hívei láttatni szeretnék. Helyesen a védelmi felelősség és a humanitárius intervenció két olyan egyidejűleg létező, önálló kategóriaként ábrázolandó, melyek részleges átfedésben vannak az előbbi harmadik pillérénél. Bár a védelmi felelősség rövid idő leforgása alatt követendő eszmévé és hivatkozási alappá vált a nemzetközi élet különböző szereplői számára, egyelőre nem volt képes száműzni a humanitárius intervenciót a nemzetközi kapcsolatokból, vagy törölni ezt a kifejezést a nemzetközi jog szótárából.12 Létrejöttével a releváns szabályozási környezet sem módosult.13 Komoly probléma maradt az ezredforduló után is azon szituációk értékelése, melyekben az érintett állam kormányzata előzetesen ugyan áldását adja az erőszak alkalmazására, de arra a Biztonsági Tanács az Alapokmány VII. fejezete alapján is felhatalmazást ad.14 Különös hangsúlyt nyert ez a probléma a saját biztonságuk és a feladatuk védelmében az erőszak alkalmazására is felhatalmazott, „robosztus mandátummal” bíró békefenntartó missziók megjelenésével. Fontos, hogy ezek a békefenntartó missziók, az ENSZ békefenntartási „zárókő doktrínájának” értelmében, nem tévesztendők össze a békekikényszerítéssel. Míg a „robosztus mandátummal” bíró missziók az érintett állam vagy felek beleegyezését igénylik és az erőszakot taktikai szinten alkalmazhatják, addig a békekikényszerítő műveletek nem igénylik az érintett állam vagy felek beleegyezését 9 10 11 12 13 14 The Responsibility to Protect, Report of the International Commission on Intervention and State Sovereignty. International Development Research Centre, Ottawa 2001. 2005 World Summit Outcome, G.A. Res. 60/1, 60 U.N. GAOR Supp. No. 49 (A/60/49 (Vol. I), 3. o. Nem szükséges és nem is indokolt ehhez a katalógushoz igazítani a humanitárius intervenció alapjául szolgáló jogsértések leírását. Az etnikai tisztogatás, adott körülmények között, a másik három bűncselekmény bármelyikét jelölheti. Implementing the responsibility to protect, Report of the Secretary-General, 12 January 2009, U.N. Doc. A/63/677, 5. o. A háborús bűncselekmények kapcsán a máshol kifejtettek irányadók: Sulyok: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. 146. o. 150. jegyzet. Sulyok Gábor: A humanitárius intervenció és a védelmi felelősség fogalmi elhatárolása. In: Emlékkötet Herczegh Géza születésének 85. évfordulójára: A ius in bello fejlődése és mai problémái (szerk. Csapó Zsuzsanna). Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 2013. 230–252. o. Szalai Anikó: A védelmi felelősség koncepciója, avagy van-e új a nap alatt? Pro Futuro 2013. 1. sz. 76–77. o. Sulyok: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. 65–66. o. 87 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet és az erőszakot stratégiai/nemzetközi szinten alkalmazhatják.15 Elhatárolásuk az elméletben és a gyakorlatban is elismerten számos nehézséget eredményez, melyek a humanitárius intervenció kapcsán is éreztetik hatásukat. Megnehezíti továbbá a békefenntartó missziók tevékenységének minősítését a „robosztus mandátum” összekapcsolódása a fizikai erőszak közvetlen fenyegetésének kitett polgári lakosság védelmével. Ez a tendencia közvetlenül az ezredforduló előtt vette kezdetét (~ United Nations Mission in Sierra Leone, UNAMSIL), és gyorsan a modern békefenntartás egyik meghatározó sajátosságává vált.16 Kiválóan jelzi a polgári lakosság védelmének tulajdonított jelentőséget, hogy manapság a békefenntartók túlnyomó többsége olyan misszióban teljesít szolgálatot, melynek mandátuma, az állam elsődleges felelősségét nem érintve, ezt a feladatot is magában foglalja. Még nagyobb jelentőséget kölcsönöz ennek a feladatnak, hogy a Biztonsági Tanács a polgári lakosság védelmét több alkalommal egyenesen műveleti prioritásként határozta meg. Még mindig nyitott azonban a kérdés, hogy ilyen körülmények között valódi kényszerrel állunk-e szemben. Helyes válasz kizárólag a konkrét eset gondos elemzése nyomán adható, általánosságban véve nem. Megalapozottan hihettük, hogy az új évezred kezdetének egyes fejleményei, köztük a terrorizmus elleni háború meghirdetése vagy a védelmi felelősség megjelenése, legalább egy időre háttérbe szorítják a humanitárius intervenciót. Ez nem következett be. Humanitárius katasztrófákhoz vezető konfliktusok törtek ki a világ számos pontján, és az elkövetett atrocitások újra külső katonai beavatkozásért kiáltottak. Bár más országokban és kontinenseken zajló események is méltán tarthatnak igényt a feldolgozásra,17 a következő elemzés három olyan afrikai polgárháború bemutatásával kísérel meg képet alkotni a humanitárius intervenció ezredforduló utáni helyzetéről, melyek gyakran szerepelnek példaként a külföldi és a hazai szakirodalomban.18 II. ELEFÁNTCSONTPART, 2002–2011 Elefántcsontpart a függetlenség elnyerését követően látványos fejlődésnek indult. Noha politikai berendezkedése kezdetben a köztársasági elnök tekintélyuralmára és a szigorú egypártrendszerre épült, a nyugat-afrikai állam gazdasága, a mezőgazdasági termékek United Nations Peacekeeping Operations: Principles and Guidelines, United Nations Department of Peacekeeping Operations, New York 2008. 34–35. o. 16 Kofi Nsia-Pepra: UN Robust Peacekeeping: Civilian Protection in Violent Civil Wars. Palgrave Macmillan, New York 2014. 4, 47–49. o. L. még Report of the Panel on United Nations Peace Operations, 21 August 2000, U.N. Doc. A/55/305 – S/2000/809, x, 1, 10, 54. o; Report of the High-level Independent Panel on Peace Operations on uniting our strengths for peace: politics, partnership and people, 17 June 2015, U.N. Doc. A/70/95 – S/2015/446, 11, 38–39, 47. o. 17 Vida Csaba: Humanitárius intervenciók az elmúlt 25 évben. Felderítő Szemle 2015. 3. sz. 163–164. o. 18 Pl. Martin Binder: The United Nations and the Politics of Selective Humanitarian Intervention. Palgrave Macmillan, Cham 2017. 151, 203. o; Aidan Hehir: Humanitarian Intervention: An Introduction. Second edition. Palgrave Macmillan, Basingstoke – New York 2013. 265, 282. o; Thomas G. Weiss: Humanitarian Intervention: Ideas in Action. Third edition. Polity Press, Cambridge – Malden 2016. 41. o. Hazánkban pl. Lamm Vanda: Az emberi jogok nemzetközi védelme és az államok szuverenitása. Magyar Tudomány 2013. 4. sz. 403. o. 15 88 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából exportjának köszönhetően, kiemelkedő eredményeket ért el. Az „elefántcsontparti csoda” tömegével vonzotta a külföldi munkavállalókat a szomszédos államokból, és a hajdani gyarmattartóval ápolt kiváló kapcsolatok révén több tízezer francia állampolgár szintén itt telepedett le. Franciaország egy megállapodás alapján fegyveres erőt is állomásoztatott az ország területén. Két évtized elteltével, elsősorban a globális gazdasági recesszió és a térségben pusztító aszály hatására, a fejlődés megtorpant. Elefántcsontpart államadóssága megsokszorozódott, a munkanélküliség és az elszegényedés komoly társadalmi problémákat hozott a felszínre. Enyhítendő a tüntetésekbe torkolló elégedetlenséget, a múlt század utolsó évtizedének elején a kormányzat engedélyezte az új politikai pártok alapítását, ám a plurális demokráciába való átmenet további konfliktusok forrásává vált: az „ivoirité” eszméjére hivatkozással elzárták a külföldi származású vagy annak ítélt személyek elől az állampolgárság megszerzését és a politikai részvételi jogok gyakorlását. Ez a megkülönböztető gyakorlat az északi országrész polgárait is hátrányosan érintette. Mivel északon többségében muszlimok, míg délen többségében keresztények élnek, a kibontakozó politikai és etnikai konfliktust vallási különbségek is elmélyítették. Egy katonai puccs, manipulált választások és állandósuló politikai erőszak közepette az ezredfordulón az ország a polgárháború szélére sodródott. 2002. szeptember 19-én a kirekesztő állampolgársági szabályozás, a politikai részvételi jogok korlátozása és a tervezett leszerelés ellen tiltakozó katonák fellázadtak a két évvel korábban hatalomra került és éppen külföldön tartózkodó köztársasági elnök, Laurent Gbagbo ellen. Heves összecsapások törtek ki több városban a kormányerők és a lázadók között. Ezzel egy időben politikai gyilkosságok sorozata történt mindkét oldalon. Már a lázadás kezdetén megölték a belügyi és decentralizációs minisztert. Ha nem keres biztonságos rejtekhelyet, erre a sorsra jutott volna a védelmi és polgári védelmi miniszter is. Miután elmúlt a közvetlen veszély, ő kezdte meg a puccskísérlet leverésének megszervezését. Megölték továbbá a hajdani katonai junta vezetőjét, a köztársaság korábbi elnökét, akit a kormányzat eleinte és alaptalanul a puccskísérlet fő szervezőjeként állított be. Megbuktatott elődje a belga nagykövet rezidenciáján keresett menedéket. Hasonlóan járt el az ország korábbi miniszterelnöke, a hivatalban lévő államfő északi származású politikai ellenfele, Alassane Ouattara is, aki a támadók elől a német nagykövet házába, majd a francia diplomáciai képviseletre menekült. Bár a lázadók nem tudták megdönteni a fennálló rezsimet, a harcok nyomán az ország lényegében két részre szakadt. Míg a déli országrész a kormányerők ellenőrzése alatt maradt, az északi országrész a lázadó erők kezére került, és a kudarcot vallott erőszakos hatalomátvétel elhúzódó polgárháborúvá alakult át. Franciaország azonnal megerősítette a helyszínen állomásozó hatszáz fős fegyveres erejét, és megtette a szükséges intézkedéseket az országban élő saját és külföldi állampolgárok védelme és evakuálása érdekében. Hivatalosan a művelet három nappal a lázadás kezdetét követően indult meg (Opération Licorne). Szeptember végén a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége elítélte az elefántcsontparti demokráciát 89 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet és alkotmányosságot ért kihívást, és létrehozott egy magas-szintű összekötő csoportot, hogy a lázadókkal kapcsolatba lépve elérje az ellenségeskedések haladéktalan beszüntetését, a megszállt települések nyugalmának helyreállítását és a rendezés általános kereteinek tárgyalásos kialakítását (Accra I).19 Felmerült egy békefenntartó misszió majdani telepítésének szükségessége is. Október 17-én az elefántcsontparti kormány és a lázadás politikai szárnya, az Elefántcsontparti Hazafias Mozgalom (Mouvement patriotique de Côte d’Ivoire, MPCI) tűzszünetet hirdetett, és vállalta, hogy a nyugat-afrikai békefenntartók érkezéséig az aktuális állásaiban marad, a lázadók ellenőrzése alatt álló városokban helyreállítja a közigazgatást és az ellátást és párbeszédet kezd egymással.20 Néhány nappal később elhatározták egy legfeljebb ezerkétszázhatvannégy fős békefenntartó misszió telepítését is, melynek mandátuma az ellenségeskedések beszüntetésének megfigyelésére, a közigazgatás helyreállításának elősegítésére, a személyek és az áruk szabad mozgásának elősegítésére, a „békemegállapodás” végrehajtásában való közreműködésre, a lázadók lefegyverzése kapcsán hozott döntések végrehajtására és a lázadók és a humanitárius szervezetek biztonságának megteremtésére terjedt ki.21 Laurent Gbagbo elnök átmenetileg a francia erőket kérte fel a tűzszünet betartásának ellenőrzésére és az említett feladatok némelyikének ellátására. Ezáltal a kezdeti korlátozott mentőakcióból, eredeti rendeltetésének és képességeinek megőrzésével, egy klasszikus megfigyelő és szétválasztó erő lett. Loméban, október végén és november elején a szembenálló felek kinyilvánították az ország területi épsége, intézményei és alkotmányos rendje iránti elkötelezettségüket, elutasították az emberi jogi és a humanitárius jogi jogsértéseket, megerősítették a tűzszüneti megállapodásban foglaltakat, továbbá megállapodtak a humanitárius segítségnyújtás lehetővé tételéről, a lázadóknak nyújtandó amnesztiáról, a lázadó katonák hadseregbe való reintegrációjáról és a fogságba esett polgári és katonai személyek szabadon bocsátásáról.22 A tárgyalások azonban hamarosan zátonyra futottak. Novemberben ráadásul új szervezetek szálltak harcba a kormányerőkkel a nyugati országrészben: a Nagy Nyugat Elefántcsontparti Népi Mozgalma (Mouvement populaire ivoirien du Grand Ouest, MPIGO) és az Igazságosságért és Békéért Mozgalom (Mouvement pour la justice et la paix, MJP, más fordításban: Igazságért és Békéért Mozgalom). Nem sokkal később a három nagy lázadó szervezet szövetségeként megalakult az Elefántcsontparti Új Erők (Forces nouvelles de Côte d’Ivoire, FNCI), mely a polgárháború által szétszakított ország területének több mint felét az ellenőrzése alatt tartotta. Mindezek nyomán a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége december közepén úgy határozott, hogy a békefenntartó missziót még az esztendő végén telepíteni kell (ECOWAS Peace Force Sommet extraordinaire des chefs d’État et de gouvernement sur la situation en Côte d’Ivoire, Communiqué final, Accra, 29 septembre 2002. 20 Accord de cessation des hostilités, Bouaké, 17 octobre 2002. 21 Report of the Interim Chairperson of the Commission of the African Union on the developments in the situation in Côte d’Ivoire, 4 December 2002, Central Organ/MEC/AMB/3(LXXXVII), 4–5. o. 22 Uo. 3–4. o. 19 90 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából for Côte d’Ivoire, ECOFORCE).23 Érkezésével a francia erők feladata ismét megváltozott: védelmi és támogató szerepkörben folytatták munkájukat. Ugyanekkor az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának tényfeltáró missziója is látogatást tett az országban, és lesújtó képet festett az emberi jogi és a humanitárius jogi helyzetről.24 Miután a két nyugati lázadó szervezet is tűzszünetet kötött a kormánnyal, újabb akadály hárult el a tárgyalásos rendezés útjából.25 Linas-Marcoussis-ben, 2003. január 15. és 23. között, a francia elnök meghívására az elefántcsontparti politikai erők keresztasztal-tárgyalásokat folytattak, melyek lezárásaként megállapodást kötöttek a politikai rendezés tárgyában. Megegyezés született, többek között, egy nemzeti megbékélési kormány felállításáról, egy konszenzusos miniszterelnök vezetésével és a tárgyalásokon résztvevő politikai erők megfelelő képviseletével. Meghatározták a leendő kormány programját is, melynek megvalósítását a nemzetközi közösség segítette.26 Egy párizsi konferencián a térség államfői elfogadták és támogatásukról biztosították a megállapodást. Kifejezték reményüket, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa megerősíti a nyugat-afrikai békefenntartók és a francia erők jogát a saját biztonságuk és szabad mozgásuk és a fizikai erőszak közvetlen fenyegetésének kitett polgári lakosság védelmében „szükséges lépések” megtételére, továbbá polgári és katonai megfigyelők telepítését kezdeményezték a megállapodás végrehajtásának ellenőrzését elősegítendő.27 Február 4-én a Biztonsági Tanács az 1464 (2003) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, a Linas-Marcoussis-i megállapodást támogatva és annak teljes és késedelem nélküli végrehajtását szorgalmazva, megkezdte az előkészületeket a megállapodás végrehajtásának elősegítésére, és az Alapokmány VII. és VIII. fejezete alapján megadta a nyugat-afrikai békefenntartóknak és a francia erőknek kért felhatalmazást.28 Feladatainak bővülése okán, a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége háromezer-négyszáztizenegy főre emelte a misszió létszámát, mely új hivatalos elnevezést is kapott (ECOWAS Mission in Côte d’Ivoire, ECOMICI).29 Márciusban az elefántcsontparti politikai erők újabb kerekasztal-tárgyalásain megerősítették a korábbi megállapodást, és előirányozták egy Nemzeti Biztonsági Tanács létrehozását, hogy hozzájáruljon a védelmi és a belbiztonsági minisztériumok helyes irányításához, és javaslatot tegyen a két tárcát vezető konszenzusos miniszterek személyére (Accra II).30 Mindazonáltal a gyakorlatban nem történt érdemi előrelépés. Abidjanban, május 3-án a szembenálló felek, a békefolyamat előmozdítása érdekében egy új megállapodást kötöttek, melyben kimondták az ellenségeskedések haladéktalan Sommet extraordinaire des chefs d’État et de gouvernement de la Communauté économique des États de l’Afrique de l’Ouest, Communiqué final, Dakar, 18 décembre 2002. 24 Report of an urgent human rights mission to Côte d’Ivoire, 24 January 2003, U.N. Doc. S/2003/90. 25 Accord de cessation des hostilités entre le Gouvernement de la République de Côte d’Ivoire, le Mouvement populaire ivoirien du Grand Ouest et le Mouvement pour la justice et la paix, Lomé, 13 janvier 2003. 26 Accord de Linas-Marcoussis, Linas-Marcoussis, 23 janvier 2003. 27 Conclusions de la Conférence des chefs d’État sur la Côte d’Ivoire, Paris, 25–26 janvier 2003. 28 S.C. Res. 1464, U.N. SCOR, 4700th mtg. (S/INF/58), 176. o. 29 ECOWAS Deploys 1,258 Troops in Côte d’Ivoire. Pan African News Agency 19 March 2003. 30 Accord Accra II sur la crise en Côte d’Ivoire, Accra, 7 mars 2003. 23 91 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet és végleges beszüntetését, elfogadták a „pártatlan erők” (~ békefenntartók és francia erők) telepítését a tűzszüneti vonal mentén húzódó „bizalmi zónába” és meghatározták az okmány megsértésének minősülő cselekményeket.31 Ekkor látta a Biztonsági Tanács elérkezettnek az időt arra, hogy eleget tegyen a párizsi konferencia másik kérésének is. Május 13-án, az 1479 (2003) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, a nyugat-afrikai békefenntartók és a francia erők tevékenységét kiegészítve, egy békefenntartó missziót létesített a Linas-Marcoussis-i megállapodás végrehajtásának támogatására (United Nations Mission in Côte d’Ivoire, MINUCI). Ez a misszió egy kezdetben huszonhat főt számláló, de szükség esetén további ötven fővel bővíthető katonai összekötő csoportot is magában foglalt. Egyúttal a Tanács újból felszólított a megállapodás teljes és késedelem nélküli végrehajtására, hangsúlyozta az emberi jogi és a humanitárius jogi jogsértések megelőzésének és az elkövetők felelősségre vonásának szükségességét, nyomatékosította a lefegyverzési, leszerelési és reintegrációs folyamat mielőbbi megkezdésének fontosságát, követelte a zsoldosok és a gyermekkatonák alkalmazásának beszüntetését, sürgette a nyugat-afrikai békefenntartó misszió logisztikai és pénzügyi támogatását, és a tagállamok jelentős segítségét kérte a humanitárius szükségletek fedezéséhez és az ország újjáépítésének lehetővé tételéhez.32 Noha a kormányerők és a lázadó erők nyáron egy közös nyilatkozatban befejezettnek minősítették a „háborút” és szilárdan elkötelezték magukat a politikai rendezés mellett,33 az erőszakos cselekmények folytatódtak, és a nemzeti megbékélési kormány működését kiélezett politikai viták lehetetlenítették el. Kizárólag a nemzetközi közösség diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az esztendő végén, több hónapos távolmaradás után, a lázadók képviselői visszatértek a testületbe. Hónapokig tartó előkészítést követően, 2004. február 27-én a Biztonsági Tanács az 1528 (2004) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, az Alapokmány VII. fejezete alapján, Elefántcsontpart köztársasági elnökének és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségének kérésére figyelemmel, egy új békefenntartó missziót létesített a konfliktus rendezésének sokrétű támogatása céljából (United Nations Operation in Côte d’Ivoire, UNOCI). Mandátuma a tűzszünet betartásának és a fegyveres csoportok mozgásának ellenőrzésére, a lefegyverzési, leszerelési, reintegrációs, repatriációs és áttelepítési folyamat segítésére, a szervezet személyzetének, telephelyeinek és felszerelésének védelmére, a személyzet biztonságának és szabad mozgásának védelmére, a fizikai erőszak közvetlen fenyegetésének kitett polgári lakosság védelmére, a nemzeti megbékélési kormány biztosítására, a humanitárius segítségnyújtás támogatására, a békefolyamat támogatására, az emberi jogok előmozdítására és védelmére, a közvélemény tájékoztatására, és a joguralom és a rend helyreállításának elősegítésére terjedt ki. Mindez szoros együttműködést igényelt Accord de cessez-le-feu, Abidjan, 3 mai 2003. S.C. Res. 1479, U.N. SCOR, 4754th mtg. (S/INF/58), 179. o. 33 Déclaration conjointe des forces de défense et de sécurité de Côte d’Ivoire et des forces armées des Forces nouvelles, Abidjan, 4 juillet 2003. 31 32 92 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából a térség más államaiban tevékenykedő békefenntartókkal. Mandátumának sikeres megvalósítása érdekében a misszió felhatalmazást kapott „minden szükséges eszköz” alkalmazására. Katonai személyzetének létszámát legfeljebb hatezer-kétszáznegyven főben, míg a rendőri személyzet létszámát legfeljebb háromszázötven főben állapították meg. Feladatainak ellátását az új misszió április 4-én kezdte meg. Érkezésével a korábban telepített két békefenntartó misszió beolvadt és megszűnt. Módosult a párhuzamosan működő francia erők mandátuma is, mely ezután a nemzetközi erők tevékenységi területén az általános biztonság megteremtésére, a biztonságukban fenyegetett békefenntartók kérésére való beavatkozásra, a békefenntartók ellenőrzésén kívül eső területeken a harci cselekményekkel szembeni beavatkozásra, és a polgári lakosság védelmének segítésére irányult. Ez a művelet szintén felhatalmazást kapott „minden szükséges eszköz” alkalmazására.34 Ebben az időszakban a nemzeti megbékélési kormányt ismét a szétesés fenyegette. Különösen azután fordult kritikusra a politikai helyzet, hogy márciusban a kormányerők brutálisan szétverték a lázadó és az ellenzéki erők tüntetését. Az Emberi Jogi Főbiztos vizsgálóbizottsága szerint az események következtében legalább százhúsz fő vesztette életét, közel háromszáz fő szenvedett sérüléseket és húsz főt eltűntként tartottak nyilván.35 Májusban a Linas-Marcoussis-i megállapodás és a Biztonsági Tanács egy elnöki nyilatkozata alapján létrehozott nemzetközi vizsgálóbizottság is elkészítette átfogó értékelését a polgárháború kezdete óta elkövetett emberi jogi és humanitárius jogi jogsértésekről. Megállapítást nyert, hogy mindkét oldalon súlyos atrocitások történetek: a konfliktust, egyebek mellett, önkényes kivégzések, politikai gyilkosságok, tömeges mészárlások, emberrablások, önkényes letartóztatások és fogva tartások, kínzás, embertelen és megalázó bánásmódok, szexuális erőszak, hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés, polgári lakosság elleni támadások, humanitárius dolgozók elleni támadások, polgári javak elleni támadások, kiterjedt fosztogatások és kulturális javak és kegyhegyek elleni támadások kísérték. Nagyban meghatározta a konfliktus arculatát a külföldi zsoldosok, a „párhuzamos erők”, a fegyveres milíciák, a tradicionális vadászok (dozo) és a gyermekkatonák alkalmazása is. Lévén ezek az atrocitások részben emberiesség elleni bűncselekményeket valósítottak meg, a testület kezdeményezte az elkövetők felelősségre vonását, kifejezetten utalva a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumára36 és eljárásának lehetőségére.37 S.C. Res. 1528, U.N. SCOR, 4918th mtg. (S/INF/59), 27. o. Report of the Commission of Inquiry on the events connected with the march planned for 25 March 2004 in Abidjan, 29 April 2004, U.N. Doc. S/2004/384, 11. o. 36 Fordítása: T/383. számú törvényjavaslat a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumának és a Statútum 8. cikkére vonatkozó kampalai módosításának kihirdetéséről. (Régi irományszám: T/10722.) 37 Rapport sur la situation des droits de l’homme en République de Côte d’Ivoire depuis le 19 septembre 2002 jusqu’au 15 octobre 2004 conformément aux dispositions de l’annexe VI de l’Accord de Linas-Marcoussis et à la Déclaration du président du Conseil de sécurité du 25 mai 2004 (PRST/2004/17), 25 mai 2004. Ezt a jelentést hivatalosan nem tették közzé, a nem hivatalos változat az interneten elérhető: https://fr.wikisource.org (2018.10.01.) 34 35 93 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Nyár elején a harcok kiújulásával a biztonsági helyzet is kritikussá vált. Accrában, július 30-án az elefántcsontparti politikai erők, a békefolyamat összeomlásának elkerülése érdekében, egy újabb megállapodást kötöttek, melyben megerősítették a korábbi vállalásaikat, és tisztázták a politikai rendezés néhány kérdését (Accra III).38 Ennek ellenére ismét fellángolt az erőszak. A kormányzat mulasztására hivatkozva, a lázadó erők ősszel megtagadták a lefegyverzést, és kihirdették a rendkívüli állapotot. November 4-én megkezdődtek a légitámadások a lázadók északi állásai ellen. Két nappal később egy csatarepülőgép, szándékosan vagy tévedésből, a francia erők egyik bázisára mért csapást. Megtorlásul a francia csapatok azonnal megsemmisítették az elefántcsontparti légierőt. Ez a lépés súlyos zavargásokhoz vezetett, melyek célpontjában a francia állampolgárok és érdekeltségek álltak. Külföldiek tömegét kellett evakuálni az országból, és a rend helyreállításában sok helyi tüntető vesztette életét. Létszámuk fokozatos emelése nyomán a francia erők ekkor már mintegy ötezer főt számláltak. November 15-én a Biztonsági Tanács az 1572 (2004) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, az Alapokmány VII. fejezete alapján, elítélte a légitámadásokat,39 követelte a tűzszünet betartását, és azonnali hatállyal embargót rendelt el az országba irányuló fegyverekre és hadianyagokra. Egyúttal a Tanács létrehozott egy bizottságot azon személyek és entitások kijelölésére, akiket a békefolyamat és a nemzeti megbékélés veszélyeztetése, az emberi jogi és a humanitárius jogi jogsértések elkövetése, a gyűlöletre és az erőszakra való nyilvános uszítás vagy a fegyverembargó megsértése miatt utazási tilalommal és a külföldön elhelyezett pénzeszközeik befagyasztásával kell sújtani. Ezek a kényszerintézkedések egy hónap elteltével léptek hatályba.40 December közepén az Európai Unió Tanácsában is döntés született a biztonsági tanácsi kényszerintézkedések végrehajtásáról.41 2005 és 2010 között, a nemzetközi közösség töretlen elkötelezettségének és összehangolt válságkezelési tevékenységének köszönhetően, az eddig több mint négyezer fő életét követelő és menekültek áradatát útnak indító erőszak fokozatos mérséklődése és a biztonsági helyzet stabilizálódása volt tapasztalható.42 Ezt a folyamatot a Biztonsági Tanács, többek között, a politikai rendezés szorgalmazásával, a békefenntartó misszió és a francia erők mandátumának meghosszabbításával és megfelelő alakításával, a Accord d’Accra III sur la Côte d’Ivoire, Accra, 30 juillet 2004. Egy elnöki nyilatkozatban a testület már a francia erők bázisára mért csapás napján elítélte a légitámadásokat, teljes támogatásáról biztosította a francia erők és a békefenntartó misszió akcióját, megerősítette az erőszak alkalmazására szóló felhatalmazásokat és kifejezésre juttatta a kényszerintézkedések megfontolására irányuló szándékát. S/PRST/2004/42, U.N. SCOR, 5072nd mtg. (S/INF/60), 8. o. 40 S.C. Res. 1572, U.N. SCOR, 5078th mtg. (S/INF/60), 9. o. 41 A Tanács 2004/852/KKBP közös álláspontja (2004. december 13.) az Elefántcsontpart elleni korlátozó intézkedésekről, H.L. L 368, 2004.12.15, 50. o. L. még A Tanács 174/2005/EK rendelete (2005. január 31.) az Elefántcsontpartnak nyújtott, katonai tevékenységekkel kapcsolatos segítségre vonatkozó korlátozások bevezetéséről, H.L. L 29, 2005.2.2, 5. o; A Tanács 560/2005/EK rendelete (2005. április 12.) az elefántcsontparti helyzet tekintetében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedések bevezetéséről, H.L. L 95, 2005.4.14, 1. o. 42 Armed Conflicts Report: Côte d’Ivoire (2002–2008), Project Ploughshares, 2009. (http://ploughshares.ca) (2018.10.01.) 38 39 94 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából szankciós bizottság munkáját segítő szakértői csoport létrehozásával, az országból származó nyers gyémántok kereskedelmének tilalmával és további kényszerintézkedések kilátásba helyezésével támogatta.43 Két kormánypárti milícia vezetője és egy lázadó területi parancsnok ellen elrendelték az utazási tilalmat és a pénzeszközök befagyasztását is.44 Mivel a békefenntartó misszió idővel megerősítésre szorult, a katonai személyzet létszámát először további nyolcszázötven fővel, míg a rendőri személyzet létszámát legfeljebb hétszázhuszonöt főre, benne három csapaterős/készenléti rendőri egységre emelték.45 Ez a bővítés azonban nem volt elegendő a megsokasodott feladatok ellátásához, ezért a térség békefenntartó missziói közötti szoros együttműködés keretében az elefántcsontparti műveletet a libériai művelet egy gyalogos századának átmeneti átvezénylésével erősítették meg.46 Néhány hónappal később ezt egy újabb bővítés követte, melynek során a katonai személyzet létszáma további ezerhuszonöt fővel, míg a rendőri személyzet létszáma négyszázhetvenöt fővel emelkedett.47 Ezekben az években a küzdelem elsősorban a politika frontján zajlott. Pretoriában és Ouagadougouban, az Afrikai Unió és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége segítségével, számos megállapodás született a nemzeti megbékélés előmozdítása érdekében, melyek a „háború” lezárásának ünnepélyes kinyilvánítását követően főként a milíciák felszámolását, a lefegyverzési, leszerelési és reintegrációs folyamatot, a választások szabályozási hátterét és lebonyolítását, a védelmi és biztonsági erők átalakítását, a nemzeti megbékélési/átmeneti kormány működését és az állami fennhatóság és a közigazgatás helyreállítását érintő kérdéseket rendezték. Előirányozták az ország megosztottságát szimbolizáló „bizalmi zóna” megszüntetését is.48 Kétségkívül a köztársasági elnöki és a törvényhozási választások előkészítése és lebonyolítása bizonyult a legnehezebb feladatnak. Komoly politikai, biztonsági és technikai akadályok miatt a köztársasági elnöki választásokat összesen hat alkalommal kellett elhalasztani. S.C. Res. 1584, U.N. SCOR, 5118th mtg. (S/INF/60), 14. o. (szakértői csoport létrehozása); S.C. Res. 1643, U.N. SCOR, 5327th mtg. (S/INF/61), 125. o. (nyers gyémántok kereskedelmének tilalma, szakértői csoport újbóli létrehozása). Ez utóbbi kényszerintézkedés végrehajtásáról az Európai Unió Tanácsában is döntés született. A Tanács 2006/30/KKBP közös álláspontja (2006. január 23.) az Elefántcsontpart elleni korlátozó intézkedések megújításáról és kiegészítéséről, H.L. L 19, 2006.1.24, 36. o. L. még A Tanács 2368/2002/EK rendelete (2002. december 20.) a nyers gyémántok nemzetközi kereskedelmében a kimberleyi folyamat tanúsítási rendszere végrehajtásáról, H.L. L 358, 2002.12.31, 28. o. 44 Security Council Committee Concerning Côte d’Ivoire Issues List of Individuals Subject to Measures Imposed by Resolution 1572 (2004), Press Release, 7 February 2006, U.N. Doc. SC/8631; Security Council Committee Concerning Côte d’Ivoire Updates List of Individuals Subject to Measures Imposed by Resolutions 1572 (2004) and 1643 (2005), Press Release, 5 June 2006, U.N. Doc. SC/8739. 45 S.C. Res. 1609, U.N. SCOR, 5213th mtg. (S/INF/60), 22. o. 46 S.C. Res. 1657, U.N. SCOR, 5366th mtg. (S/INF/61), 130. o. 47 S.C. Res. 1682, U.N. SCOR, 5451st mtg. (S/INF/61), 135. o. 48 Accord de Pretoria sur le processus de paix en Côte d’Ivoire, Pretoria, 6 avril 2005 (Pretoria I); Déclaration sur la mise en œuvre de l’Accord de Pretoria sur le processus de paix en Côte d’Ivoire, Pretoria, 29 juin 2005 (Pretoria II); Accord politique de Ouagadougou, Ouagadougou, 4 mars 2007; Premier accord complémentaire à l’accord politique de Ouagadougou, Ouagadougou, 27 mars 2007; Deuxième accord complémentaire à l’accord politique de Ouagadougou, Ouagadougou, 28 novembre 2007; Troisième accord complémentaire à l’accord politique de Ouagadougou, Ouagadougou, 28 novembre 2007; Quatrième accord complémentaire à l’accord politique de Ouagadougou, Ouagadougou, 22 décembre 2008. 43 95 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Miután Laurent Gbagbo elnök megbízatása időközben megszűnt, az Afrikai Unió Béke és Biztonsági Tanácsa és az ENSZ Biztonsági Tanácsa, sajátos áthidaló megoldásként, kénytelen volt meghosszabbítani az államfő hivatali idejét.49 Elefántcsontpart polgárai egy évtized elteltével dönthettek újra a köztársasági elnök személyéről. Noha az előző évben még csökkentette a katonai személyzet létszámát,50 a Biztonsági Tanács a választások közeledtével a békefenntartó misszió mandátumának pontosítását és megerősítését látta szükségesnek.51 Ennek megfelelően 2010 júniusában, a legfeljebb nyolcezer-hatszázötven fős létszám megtartása mellett, a katonai személyzet létszámát legfeljebb hétezer-háromszázkilencvenkét főben, míg a rendőri személyzet létszámát legfeljebb ezerkétszázötven főben és nyolc kirendelt vámtisztviselőben állapította meg.52 Néhány hónappal később, a Tanács a katonai és a rendőri személyzet létszámát átmenetileg további ötszáz fővel, összesen kilencezer-egyszázötven főre emelte.53 Nemzetközi megfigyelők jelenlétében, 2010. október 31-én rendezték meg a köztársasági elnöki választások első fordulóját. Mivel ezen a jelöltek egyike sem szerezte meg a szavazatok abszolút többségét, második fordulót kellett tartani, melyre négy héttel később, november 28-án került sor. Ekkor már csak az első fordulóban legtöbb szavazatot kapott két jelölt, Laurent Gbagbo és Alassane Ouattara közül választhattak a szavazók. A Független Választási Bizottság december 2-án, a szavazatok 54,1 százalékával, Alassane Ouattarát hirdette ki a választások győztesének. Másnap az Alkotmánytanács elnöke, a korábbi elnök kinevezettje és lojális politikai támogatója, a bizottság határidő-mulasztására és több északi körzet eredményének megsemmisítésére hivatkozással, érvénytelennek nyilvánította a közzétett végleges eredményt, és a szavazatok 51,45 százalékával, Laurent Gbagbo választási győzelmét hirdette ki. Mindkét politikus magát tekintette a megválasztott köztársasági elnöknek, ám a nemzetközi közösség szinte egyöntetűen Ouattara győzelmét ismerte el. Gbagbo az abidjani elnöki palotában, Ouattara a Hôtel du Golf-ban rendezte be székhelyét. Ez utóbbit a korábbi elnökhöz hű fegyveres erők blokád alá vették, a bent tartózkodók testi épségét a békefenntartók biztosították. December elején a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége és az Afrikai Unió felfüggesztette Elefántcsontpart részvételét a két szervezetben, a hatalom átadására szólította fel a korábbi elnököt, és kísérletet tett a kialakult politikai válság tárgyalásos rendezésére.54 Laurent Gbagbónak azonban nem állt szándékában távozni, Communiqué, 40th mtg. PSC/AHG/Comm(XL); Communiqué, 64th mtg. PSC/AHG/Comm(LXIV) Rev. 1; S.C. Res. 1633, U.N. SCOR, 5288th mtg. (S/INF/61), 120. o; S.C. Res. 1721, U.N. SCOR, 5561st mtg. (S/ INF/62), 198. o. 50 S.C. Res. 1865, U.N. SCOR, 6076th mtg. (S/INF/64), 217. o. 51 S.C. Res. 1911, U.N. SCOR, 6267th mtg. (S/INF/65), 183. o. 52 S.C. Res. 1933, U.N. SCOR, 6350th mtg. (S/INF/65), 188. o. 53 S.C. Res. 1942, U.N. SCOR, 6393rd mtg. (S/INF/66), 260. o. 54 Session extraordinaire de la Conférence des chefs d’État et de gouvernement sur la Côte d’Ivoire, Communiqué final, Abuja, 7 décembre 2010; Communiqué, 252nd mtg. PSC/PR/COMM.1(CCLII). Elefántcsontpart részvételének helyreállítására a következő évben került sor. 49 96 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából és a belügyekbe való súlyos beavatkozás vádjával, az ország elhagyására szólította fel a békefenntartókat és a francia erőket. Felhívását egyik fél sem teljesítette. December végén a Biztonsági Tanács, mely a köztársasági elnöki választások két fordulója között már legfeljebb három gyalogos századot és két többcélú katonai helikoptert átvezényelt a libériai művelet állományából,55 meghosszabbította a békefenntartó misszió létszámának és átmeneti megerősítésének időbeli hatályát. Egyúttal a Tanács üdvözölte a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége és az Afrikai Unió által tett lépéseket, sürgette a nép akaratának és a választások eredményének tiszteletben tartását, felkérte a békefenntartókat a kormány és a fontosabb politikai szereplők biztosítására, megismételte a polgári lakosság védelmének fontosságát, és további kényszerintézkedéseket helyezett kilátásba.56 Néhány nappal később az ENSZ Közgyűlése elfogadta a megválasztott elnök képviselőinek megbízólevelét.57 Miután a korábbi elnök elleni politikai megmozdulások szétverésébe a hadsereg egységei is bekapcsolódtak, 2011 elején a Biztonsági Tanács újabb módosításokat eszközölt a békefenntartó misszión: további kétezer fővel emelte a katonai személyzet létszámát, ismét meghosszabbította a misszió átmeneti megerősítésének időbeli hatályát, három harci helikoptert vezényelt át a libériai művelet állományából, és a hagyományos rendőri erők azonos számú tagjának felváltása mellett, hatvan fővel bővítette a csapaterős/készenléti rendőri egységek létszámát.58 Erősítések érkeztek a hajdani létszámának töredékére csökkentett francia erőkhöz is, melyek hatására a művelet áprilisban már több mint ezerhatszáz főt számlált. Nem érte tehát készületlenül a „pártatlan erőket” a harcok kiújulása. Februárban a tárgyalásos rendezésre tett kísérletek kudarca és a megállíthatatlanul terjedő erőszak következében újra polgárháborús állapotok alakultak ki az országban. (Ezt a konfliktust gyakran a korábbi évek eseményeitől elkülönítve kezelik és számozzák.) Heves összecsapások törtek ki egyes abidjani kerületekben és a nyugati országrészben a két tábor fegyveres erői és milíciái között. Február 23-án a megválasztott elnökhöz hű Elefántcsontparti Új Erők sikeres ellentámadást hajtottak végre a hadsereg egységei ellen, és előrenyomulásuk során egymás után foglalták el a nyugati városokat. Elhatározván a politikai válság katonai megoldását, a hajdani lázadó erők, már az Elefántcsontparti Köztársasági Erők (Forces républicaines de Côte d’Ivoire, FRCI) részeként, március végén nagyszabású offenzívát indítottak. Napokon belül elfoglalták a hivatalos fővárost, Yamoussoukrót, a stratégiai fontosságú kikötőt, San Pédrót, és felkészültek az ország legnagyobb városa és tényleges központja, Abidjan ostromára. Hasonlóan a korábbi eseményekhez, mindkét oldalon súlyos atrocitások történtek: az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának nemzetközi vizsgálóbizottsága szerint az elkövetett em S.C. Res. 1951, U.N. SCOR, 6431st mtg. (S/INF/66), 264. o. S.C. Res. 1962, U.N. SCOR, 6458th mtg. (S/INF/66), 265. o. 57 Report of the Credentials Committee, 22 December 2010, U.N. Doc. A/65/583/Rev.1; G.A. Res. 65/237, 65 U.N. GAOR Supp. No. 49 (A/65/49 (Vol. I), 143. o. 58 S.C. Res. 1967, U.N. SCOR, 6469th mtg. (S/INF/66), 269. o. 55 56 97 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet beri jogi és humanitárius jogi jogsértések akár emberiesség elleni bűncselekményeket és háborús bűncselekményeket is megvalósíthattak.59 Duékouéban került sor az egyik legborzasztóbb tömeges mészárlásra, ahol a megválasztott elnök oldalán küzdő fegyveresek, elsősorban a tradicionális vadászok, a korábbi elnököt támogató etnikai csoport több száz tagját ölték meg. Március 30-án a Biztonsági Tanács az 1975 (2011) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, az Alapokmány VII. fejezete alapján, a védelmi felelősségre és az esetleges emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőinek Nemzetközi Büntetőbíróság elé állítására való utalás kíséretében, újfent sürgette a nép akaratának és a választások eredményének tiszteletben tartását, kifejezte aggodalmát az erőszak közelmúltban tapasztalható terjedése láttán, követelte a polgári lakosság elleni támadások haladéktalan beszüntetését, üdvözölte az Afrikai Unió átfogó politikai rendezés érdekében tett erőfeszítéseit, elítélte és távozásra szólította fel a rendezést elutasító korábbi elnököt, felidézte a békefenntartó misszió polgári lakosság védelmével kapcsolatos felhatalmazását, ideértve a nehézfegyverek polgári lakosság elleni alkalmazásának megelőzését is, és elrendelte az utazási tilalmat és a pénzeszközök befagyasztását Laurent Gbagbo, a felesége és három politikai bizalmasa kapcsán.60 Másnap megkezdődött az abidjani csata. Noha a dezertálások miatt sokat veszítettek harcértékükből, a korábbi elnökhöz hű fegyveres erők és milíciák kemény ellenállást tanúsítottak a városba benyomuló köztársasági erőkkel szemben, és több alkalommal megtámadták a békefenntartó missziót is. Ugyanekkor a békefenntartók és a francia erők is számos műveletet hajtottak végre a városban. Ellenőrzés alá vonták a nemzetközi repülőteret, biztosították az oltalmukat kérő több ezer helyi és külföldi állampolgár védelmét és evakuálását, és az ENSZ Főtitkárának utasítására, saját maguk és a polgári lakosság védelmében, harci helikopterekkel támadták a korábbi elnök nehézfegyverekkel felszerelt egységeit.61 Néhány napon belül elesett az elnöki palota, melyet a konfliktus tárgyalásos lezárásának reményében, egy rövid tűzszünet követett. Mivel Gbagbo elutasította a méltósággal való távozás lehetőségét, az összecsapások tovább folytatódtak, melyek során a békefenntartók és a francia erők újra támadást intéztek a nehézfegyverek ellen. Laurent Gbagbo hatalma azonban már nem tartott sokáig. Április 11-én a köztársasági erők, állítólagos francia támogatással, a rezidenciáján megrohamozták és számos kísérőjével együtt fogságba ejtették a korábbi elnököt. Elszánt követőinek ellenállását május elejére sikerült felszámolni. Becslések szerint a választásokat követő harcok mint- Report of the International Commission of Inquiry on Côte d’Ivoire, 1 July 2011, U.N. Doc. A/HRC/17/48, 19–20. o. 60 S.C. Res. 1975, U.N. SCOR, 6508th mtg. (S/INF/66), 272. o. 61 As Côte d’Ivoire Plunges into Violence, Secretary-General Says United Nations Undertakes Military Operation to Prevent Heavy Weapons Use against Civilians, Press Release, 4 April 2011, U.N. Doc. SG/SM/13494AFR/2157. 59 98 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából egy háromezer fő életét követelték,62 az otthonuk elhagyására kényszerülő személyek száma egymillió főre, köztük az országot elhagyó menekültek száma több mint kétszázötvenezer főre tehető.63 Májusban Alassane Ouattara formálisan is letette a hivatali esküt és beiktatást nyert a köztársasági elnöki tisztségbe. Kormányzásának első intézkedései között szerepelt az atrocitások feltárására rendelt Nemzeti Vizsgálóbizottság, a Különleges Nyomozó (és Vizsgálati) Sejt és a Párbeszéd, az Igazságtétel és a Megbékélés Bizottságának létrehozása. Levélben kérte továbbá, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság Főügyésze folytasson nyomozást a konfliktus során elkövetett legsúlyosabb bűncselekmények kapcsán. Ennek eredményeként a bíróság, emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésének alapos gyanújával, elfogatóparancsot adott ki Laurent Gbagbo, egy kormánypárti mozgalom/milícia vezetője, Charles Blé Goudé, és a korábbi elnök felesége, Simone Gbagbo ellen.64 Fokozatosan csökkentett létszámmal és megváltozott feladatokkal, de a „pártatlan erők” még hosszú évekig a helyszínen segítették az ország stabilizálását. A francia erők művelete hivatalosan 2015. január 21én, a békefenntartó misszió 2017. június 30-án fejezte be működését.65 Franciaország katonai jelenléte, egy új megállapodás alapján, a művelet befejezése után is fennmaradt (Forces françaises en Côte d’Ivoire, FFCI). Ezek a csapatok egészen a békefenntartók távozásáig felhatalmazást kaptak „minden szükséges eszköz” alkalmazására.66 Figyelemmel a helyzet számottevő javulására, a Biztonsági Tanács részben enyhítette, majd két lépésben teljesen feloldotta a korábban elrendelt kényszerintézkedéseket: először a nyers gyémántok kereskedelmének tilalma, majd a fegyverembargó, az utazási tilalom és a külföldön elhelyezett pénzeszközök befagyasztása szűnt meg.67 Hasonló döntés született az Európai Unió Tanácsában is.68 “They Killed Them Like It Was Nothing”: The Need for Justice for Côte d’Ivoire’s Post-Election Crimes, Human Rights Watch Report, October 2011, 4, 25, 121. o. 63 UNHCR Global Report 2011, 110, 115. o. 64 Warrant of Arrest for Laurent Koudou Gbagbo, 23 November 2011, ICC-02/11-01/11-1; Warrant of Arrest for Charles Blé Goudé, 21 December 2011, ICC-02/11-02/11-1; Warrant of Arrest for Simone Gbagbo, 29 February 2012, ICC-02/11-01/12-1. Laurent Gbagbót és Charles Blé Goudét a hatóságok átadták a bíróságnak, az egyesített ügy a tárgyalási szakaszban van. Simone Gbagbót nemzeti bíróság elé állították, ám az ügyét emiatt nem minősítették elfogadhatatlannak. Prosecutor v. Simone Gbagbo, Judgment on the appeal of Côte d’Ivoire against the decision of Pre-Trial Chamber I of 11 December 2014 entitled “Decision on Côte d’Ivoire’s challenge to the admissibility of the case against Simone Gbagbo”, 27 May 2015, ICC-02/11-01/12-75-Red. 65 Fin de l’opération Licorne: 22 septembre 2002 – 21 janvier 2015, Dossier de presse, 3, 10. o; S.C. Res. 2284, 7681st mtg. U.N. Doc. S/RES/2284 (2016). 66 S.C. Res. 2284, 7681st mtg. U.N. Doc. S/RES/2284 (2016). 67 S.C. Res. 2153, U.N. SCOR, 7163rd mtg. (S/INF/69), 325. o; S.C. Res. 2283, 7681st mtg. U.N. Doc. S/ RES/2283 (2016). 68 A Tanács (KKBP) 2016/917 határozata (2016. június 9.) az Elefántcsontparttal szembeni korlátozó intézkedések megújításáról szóló 2010/656/KKBP határozat hatályon kívül helyezéséről, H.L. L 153, 2016.6.10, 38. o. L. még A Tanács (EU) 2016/907 rendelete (2016. június 9.) az Elefántcsontpartnak nyújtott, katonai tevékenységekkel kapcsolatos segítségre vonatkozó korlátozások bevezetéséről szóló 174/2005/EK rendelet és az elefántcsontparti helyzet tekintetében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedések bevezetéséről szóló 560/2005/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről, H.L. L 153, 2016.6.10, 1. o. 62 99 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet III. SZUDÁN/DÁRFÚR, 2003 ÓTA Szudán lakossága kevés békés időszakot élvezhetett a függetlenség elnyerése óta eltelt évtizedekben. Mélyen gyökerező politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális problémák miatt, a roppant kiterjedésű állam legújabb kori történelmét állandó feszültségek, katonai puccsok és sorozatos konfliktusok határozzák meg. Dárfúrban, az ország régóta háborgó nyugati régiójában, az ezredfordulót követően egy óriási humanitárius katasztrófához vezető konfliktus robbant ki, melynek hátterében főként a letelepedett földművelő és a nomád legeltető közösségek szembenállása, a környezetromlás hatására egyre szűkösebbé váló természeti erőforrásokért folytatott küzdelem, és a nem arab lakosságot szegregáló és perifériára szorító arab nacionalista kormányzati politika húzódott meg. Eltérően azonban az iszlamista kartúmi kormány és a keresztény és animista déli lázadók között ekkortájt a végéhez közeledő második szudáni polgárháborútól, a nyugaton kibontakozó konfliktust nem mélyítették el vallási különbségek, lévén itt minden érintett fél a szunnita iszlám hit követője.69 Dárfúrban, a korábbi évtizedek szórványos erőszakos cselekményei után, 2003 februárjában vette kezdetét a nem arab lakosság széleskörű fegyveres lázadása, melynek szervezeti kereteit az Igazságosság és Egyenlőség Mozgalom (Justice and Equality Movement, JEM, más fordításban: Igazság és Egyenlőség Mozgalom) és a Szudáni Felszabadítási Mozgalom/Hadsereg (Sudan Liberation Movement/Army, SLM/A) adta. Mindkét szervezet az ezredforduló környékén alakult, és tagságuk elsősorban a helyi fúr, maszalit és zaghava etnikai csoportokból került ki. Eleinte kisebb támadásokat hajtottak végre rendőri és katonai egységek és létesítmények ellen, ám ahogy komolyabb fegyverzetre és támogatottságra tettek szert, egyre nagyobb csapásokat mértek a kormányerőkre. 2003. április 25-én a két nagy szervezet meglepetésszerű támadást intézett a régió északi központjának helyőrsége ellen, melynek során számos harci repülőgépet és helikoptert elpusztítottak, és több tucat katonát megöltek vagy fogságba ejtettek. Omár al-Basír kormánya kíméletlen módszerek alkalmazásával válaszolt a lázadók egyre látványosabb sikereire. Mivel a szudáni hadsereget keleten és délen is más konfliktusok kötötték le, a dárfúri lázadás letörését főként a légierő heves támadásaival és a hírhedt dzsandzsavíd milíciák bevetésével kívánta elérni. Módszeres etnikai tisztogatás kezdődött a lázadók támogatásával vádolt helyi lakosság ellen: az önkényes kivégzések, a tömeges mészárlások, a kínzás, embertelen és megalázó bánásmódok, az emberrablások, az önkényes letartóztatások és fogva tartások, a szexuális erőszak, a kiterjedt fosztogatások, a falvak lerombolását célzó támadások és az egyéb súlyos atrocitások menekültek áradatát indították útnak az ország határai vagy más tájai felé. Csádi közvetítéssel szeptemberben tűzszünetet hirdettek,70 Besenyő János: Válság Darfurban. Szakmai Szemle 2008. 3. sz. 41–43, 48–49. o; Csicsmann László: A darfúri konfliktus belső mozgatórugói és a nemzetközi közösség reakciója. Külügyi Szemle 2005. 1–2. sz. 62–72. o. 70 Ceasefire Agreement between the Government of the Sudan and the Sudan Liberation Movement/Army, Abéché, 3 September 2003. 69 100 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából ám a harcok nem sokkal később újult erővel folytatódtak. Látván a polgárháborús állapotokat, az Európai Unió Tanácsa a tíz évvel korábban elrendelt fegyverembargó fenntartása mellett döntött.71 Riasztó gyorsasággal nőtt az áldozatok és a menekültek száma. N’Djamenában, 2004. április 8-án a szudáni kormány és a két nagy lázadó szervezet ezért új megállapodást kötött, melyben egyebek mellett a végleges és általános politikai megoldás keresésére, egy automatikusan megújuló negyvenöt napos tűzszünet létesítésére és a humanitárius segítségnyújtás előmozdítására vállaltak kötelezettséget.72 Május végén megegyezés született arról is, hogy az Afrikai Unió a tűzszünet betartásának ellenőrzésére hatvan katonai megfigyelőt küld a helyszínre, akikhez összesen hetvenkét helyi, csádi és nemzetközi megfigyelő társult. Biztonságukat egy háromszáz fős védelmi erő szavatolta (African Union Mission in the Sudan, AMIS).73 A békefenntartók első kontingense röviddel ezután megérkezett, és szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az előirányzott létszám nem elegendő a feladatok ellátásához. Noha júliusban már legalább nyolcvan főben határozták meg az afrikai uniós katonai megfigyelők számát, a romló humanitárius és biztonsági helyzet, a logisztikai nehézségek és az ellenőrizendő terület mérete folytán ez is kevésnek bizonyult.74 Ekkor fordult az ENSZ Biztonsági Tanácsának figyelme is a dárfúri konfliktus felé. Július 30-án, az 1556 (2004) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság és a térség stabilitásának veszélyeztetésére hivatkozással, az Alapokmány VII. fejezete alapján, felszólította a szudáni kormányt a humanitárius segítségnyújtás útjában álló akadályok felszámolására, az emberi jogi és a humanitárius jogi jogsértések kivizsgálására, a polgári lakosság és a humanitárius szervezetek biztonságának megteremtésére és a lázadókkal folytatott politikai tárgyalások újbóli felvételére. Egyúttal a Tanács üdvözölte az Afrikai Unió szerepvállalását, felkérte a nemzetközi közösséget és az érintett feleket a regionális szervezet erőfeszítéseinek támogatására, kényszerintézkedések kilátásba helyezésével követelte a dzsandzsavíd milíciák lefegyverzését és a vezetők felelősségre vonását, embargót rendelt el a dárfúri régióban tevékenykedő nem kormányzati entitásoknak és személyeknek szállítandó fegyverekre és hadianyagokra, és a nemzetközi közösség segítségét és a tagállamok bőkezű hozzájárulását kérte a humanitárius katasztrófa enyhítéséhez.75 Mivel ezek a lépések kevés kézzelfogható eredményt hoztak, a Tanács szeptember 18-án, az 1564 (2004) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság és a térség stabilitásának veszélyeztetésére hivatkozással, az Alapokmány A Tanács 2004/31/KKBP közös álláspontja (2004. január 9.) a Szudánnal szembeni, fegyverekre, lőszerekre és katonai felszerelésre vonatkozó embargó bevezetéséről, H.L. L 6, 2004.1.10, 55. o; A Tanács 131/2004/EK rendelete (2004. január 26.) egyes Szudánnal szembeni korlátozó intézkedésekről, H.L. L 21, 2004.1.28, 1. o. 72 Humanitarian Ceasefire Agreement on the Conflict in Darfur, N’Djamena, 8 April 2004, és Protocol on Establishing a Humanitarian Assistance in Darfur, N’Djamena, 2 April 2004. Megkezdődött a politikai rendezés kereteinek kialakítása is. Agreement between the Government of Sudan, the Sudan Liberation Movement and the Justice and Equality Movement, N’Djamena, 25 April 2004. 73 Agreement with the Sudanese Parties on the Modalities for the Establishment of the Ceasefire Commission and the Deployment of Observers in the Darfur, Addis Ababa, 28 May 2004. 74 Decision on Darfur, 3rd ord. sess. Assembly/AU/Dec.54 (III) Rev.1. 75 S.C. Res. 1556, U.N. SCOR, 5015th mtg. (S/INF/59), 150. o. 71 101 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet VII. fejezete alapján, lényegében megismételte a kéréseit és a követeléseit, sürgette a katonai repülések beszüntetését a dárfúri régióban, előirányozta egy nemzetközi vizsgálóbizottság gyors felállítását a népirtás gyanújának kivizsgálására, és kényszerintézkedésekkel fenyegette meg a szudáni kormányt.76 Korábban az Egyesült Államok és az Európai Unió is népirtásként minősítette a dárfúri eseményeket, mely megosztotta a nemzetközi közvéleményt.77 Más szereplők, köztük az Afrikai Unió és az Arab Államok Ligája, kétségbe vonták a minősítés helyességét. Hasonló következtetésre jutott a nemzetközi vizsgálóbizottság is: bár emberiesség elleni bűncselekmények és háborús bűncselekmények elkövetésére sor került, a kormányzati szervek és az irányításuk alatt álló milíciák nem alkalmaztak népirtó politikát. Mindazonáltal a bizottság elismerte, hogy egyes személyek cselekményeit akár népirtó szándék is vezérelhette, melynek megállapítására kizárólag bírói úton és eseti alapon nyílik lehetőség.78 Ezzel egy időben megkezdődött az afrikai békefenntartó misszió megerősítése. Hónapokig tartó előkészítést követően, az Afrikai Unió Béke és Biztonsági Tanácsa október 20-án döntést hozott a misszió átfogó átalakításáról (AMIS II), melynek új mandátuma a hatályos és a majdani tűzszüneti megállapodások betartásának ellenőrzésére, a bizalomerősítés folyamatának elősegítésére, a humanitárius segítségnyújtáshoz és a menekültek hazatéréséhez szükséges biztonságos környezet megteremtésére és a régió biztonsági helyzetének javítására terjedt ki. Ez az általános mandátum számos konkrét feladatot foglalt magában, ideértve a közvetlen fenyegetésnek kitett és a közvetlen közelben lévő polgári lakosság és humanitárius műveletek védelmét, és a lakosság elleni támadásokat elrettentő katonai jelenlét biztosítását is. Hogy képes legyen eleget tenni új mandátumának, a misszió katonai, rendőri és civil személyzetének létszámát összesen háromezer-háromszázhúsz főre, ebből a katonai személyzet létszámát kétezerháromszáznegyvenegy főre és a rendőri személyzet létszámát legfeljebb nyolcszáztizenöt főre emelték.79 Az ENSZ Biztonsági Tanácsa november 19-én, az 1574 (2004) számú határozatában, üdvözölve a szudáni kormány és a két nagy lázadó szervezet által, a humanitárius és a biztonsági helyzet javítása tárgyában időközben aláírt jegyzőköny- S.C. Res. 1564, U.N. SCOR, 5040th mtg. (S/INF/60), 110. o. Biedermann Zsuzsánna: A genocídium fogalmának értelmezése. Jogelméleti Szemle 2011. 4. sz. (http://jesz. ajk.elte.hu) (2018.10.01.) 78 Report of the International Commission of Inquiry on Darfur to the United Nations Secretary-General, 25 January 2005, 4, 131–132, 160–161. o. Korábban az Ember és Népek Jogainak Afrikai Bizottsága által létrehozott tényfeltáró misszió is emberiesség elleni bűncselekmények és háborús bűncselekmények elkövetését állapította meg. Report of the African Commission on Human and Peoples’ Rights’ fact-finding mission to the Republic of Sudan in the Darfur region, 20 September 2004, EX.CL/364 (XI), 24, 26. o. 79 Communiqué, 17th mtg. PSC/PR/Comm.(XVII). 76 77 102 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából veket80 és újból megfenyegetve a vállalásaikat nem teljesítő feleket, szilárdan támogatta az afrikai békefenntartó misszió megerősítését.81 Nairobiban, 2005. január 9-én, több mint két évtizedes küzdelem után, a szudáni kormány és a déli lázadók közötti átfogó békemegállapodás megkötésével véget ért a második szudáni polgárháború.82 Március 24-én a Biztonsági Tanács a megállapodás végrehajtásának és a kapcsolódó feladatok ellátásának előmozdítására egy békefenntartó missziót létesített (United Nations Mission in the Sudan, UNMIS), melyet kifejezetten felkért az afrikai békefenntartókkal való együttműködésre, és az Alapokmány VII. fejezete alapján, többek között, arra is felhatalmazott, hogy megtegye a humanitárius munkások biztonságához és szabad mozgásához és a fizikai erőszak közvetlen fenyegetésének kitett polgári lakosság védelméhez a „szükséges cselekményt”.83 Mivel Dárfúrban a felek még mindig nem tettek eleget a vállalásaiknak és a követeléseknek, a Biztonsági Tanács néhány nappal később újabb kényszerintézkedéseket foganatosított. Március 29-én, az 1591 (2005) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, az Alapokmány VII. fejezete alapján, létrehozott egy bizottságot azon személyek kijelölésére, akiket a békefolyamat akadályozása, a régió stabilitásának veszélyeztetése, az emberi jogi és a humanitárius jogi jogsértések vagy más atrocitások elkövetése, a fegyverembargó megsértése vagy a támadó katonai repülésekért viselt felelősségük miatt utazási tilalommal és a külföldön elhelyezett pénzeszközeik befagyasztásával kell sújtani. Ezek a kényszerintézkedések harminc nap elteltével léptek hatályba. A szankciós bizottság munkáját a helyszínről egy szakértői bizottság segítette. Egyúttal a Tanács követelte a szudáni kormánytól a támadó katonai repülések haladéktalan beszüntetését a dárfúri régióban, megerősítette és azonnali hatállyal kiterjesztette a fegyverembargót a n’djamenai tűzszüneti megállapodásban részes felekre és a régióban tevékenykedő egyéb hadviselő felekre, és további kényszerintézkedéseket helyezett kilátásba.84 Két nappal később a testület a Nemzetközi Büntetőbíróság elé utalta a dárfúri helyzetet.85 Márciusban az is kiderült, hogy a rendkívül veszélyes környezetben működő, folyamatos logisztikai és pénzügyi nehézségekkel küzdő afrikai békefenntartó misszió újabb megerősítésre szorul. Az Afrikai Unió Béke és Biztonsági Tanácsa április 28-án ezért úgy döntött, hogy a katonai személyzet létszámát hatezer-egyszázhetvenegy főre és a rendőri személyzet létszámát legfeljebb ezerötszázhatvan főre kell emelni (AMIS Protocol between the Government of the Sudan, the Sudan Liberation Movement/Army and the Justice and Equality Movement on the Improvement of the Humanitarian Situation in Darfur, Abuja, 9 November 2004; Protocol between the Government of the Sudan, the Sudan Liberation Movement/Army and the Justice and Equality Movement on the Enhancement of the Security Situation in Darfur in accordance with the N’Djamena Agreement, Abuja, 9 November 2004. 81 S.C. Res. 1574, U.N. SCOR, 5082nd mtg. (S/INF/60), 115. o. 82 Comprehensive Peace Agreement between the Government of the Republic of the Sudan and the Sudan People’s Liberation Movement/Sudan People’s Liberation Army, Nairobi, 9 January 2005. 83 S.C. Res. 1590, U.N. SCOR, 5151st mtg. (S/INF/60), 121. o. 84 S.C. Res. 1591, U.N. SCOR, 5153rd mtg. (S/INF/60), 127. o. 85 S.C. Res. 1593, U.N. SCOR, 5158th mtg. (S/INF/60), 131. o. 80 103 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet II-E ~ „Enhanced”).86 Ezzel az afrikai békefenntartók előirányzott létszáma meghaladta a hétezret. Május végén az Európai Unió Tanácsában is döntés született a biztonsági tanácsi kényszerintézkedések végrehajtásáról.87 Noha a kezdeti súlyos harcok mérséklődni látszottak és a szembenálló felek megállapodtak a politikai rendezés elveiről,88 az erőszakos cselekmények, változó intenzitással ugyan, de tovább folytatódtak a régióban. Komoly kihívásként állt a helyzet fokozatos stabilizálása előtt a Szudáni Felszabadítási Mozgalom/Hadsereg belső megosztottsága, az újabb fegyveres csoportok megjelenése, a békefenntartók elleni támadások sokasodása, a megtévesztés céljából fehérre festett katonai eszközök alkalmazása, a csádi határon átnyúló küzdelem és a két állam kapcsolatainak mélypontra zuhanása. Mivel nem minden esetben volt képes ellátni feladatait, 2006 első napjaiban az afrikai békefenntartó missziónak logisztikai és pénzügyi támogatást nyújtó partnerek kezdeményezték annak átmeneti megerősítését és egy ENSZ-misszióvá való átalakítását.89 Nem sokkal később az Afrikai Unió Béke és Biztonsági Tanácsa elvben támogatta a kezdeményezést, melyet márciusban, a misszió általános mandátumának a polgári lakosság védelmével való kibővítésével és más finomításaival párhuzamosan, újfent megerősített.90 Hasonlóan nyilatkozott az ENSZ Biztonsági Tanácsa is, majd megkezdte a hosszadalmasnak ígérkező folyamat előkészítését.91 Ekkor még a szudáni kormány, elsősorban a nyugati államok befolyásának növekedésétől tartva, hevesen ellenezte a tervet. Korábbi határozatával összhangban, április 25-én a Biztonsági Tanács négy személy, egy szudáni katonai parancsnok, egy a dzsandzsavíd milíciákhoz köthető törzsi vezető és két lázadó parancsnok kapcsán elrendelte az utazási tilalmat és a pénzeszközök befagyasztását.92 Két esztendő és hét tárgyalási forduló után, Abujában, május 5-én a szudáni kormány és a Szudáni Felszabadítási Mozgalom/Hadsereg „Minni Minawi” frakciója, számos nemzetközi szervezet és állam tanúként megjelent képviselője előtt aláírta a dárfúri békemegállapodást.93 Két aláírás azonban hiányzott az okmányról: az Igazságosság és Egyenlőség Mozgalom és a Szudáni Felszabadítási Mozgalom/Hadsereg „Abdul Wahid” frakciója elutasította az egyezséget. Május közepén az Afrikai Unió Béke és Communiqué, 28th mtg. PSC/PR/Comm.(XXVIII). A Tanács 2005/411/KKBP közös álláspontja (2005. május 30.) a Szudánnal szembeni korlátozó intézkedésekről és a 2004/31/KKBP közös álláspont hatályon kívül helyezéséről, H.L. L 139, 2005.6.2, 25. o; A Tanács 838/2005/EK rendelete (2005. május 30.) az egyes Szudánnal szembeni korlátozó intézkedésekről szóló 131/2004/EK rendelet módosításáról, H.L. L 139, 2005.6.2, 3. o; A Tanács 1184/2005/EK rendelete (2005. július 18.) a szudáni Darfur térségében zajló konfliktusban a békefolyamatot akadályozó és a nemzetközi jogot sértő cselekményt elkövető egyes személyekkel szemben meghatározott, egyedi korlátozó intézkedések bevezetéséről, H.L. L 193, 2005.7.23, 9. o. 88 Declaration of Principles for the Resolution of the Sudanese Conflict in Darfur, Abuja, 5 July 2005. 89 Report of the Chairperson of the Commission on the Situation in Darfur (the Sudan), 12 January 2006, PSC/ PR/2(XLV), 30, 36. o. 90 Communiqué, 45th mtg. PSC/PR/Comm.(XLV); Communiqué, 46th mtg. PSC/MIN/Comm.(XLVI). 91 S/PRST/2006/5, U.N. SCOR, 5364th mtg. (S/INF/61), 6. o; S.C. Res. 1663, U.N. SCOR, 5396th mtg. (S/ INF/61), 8. o. 92 S.C. Res. 1672, U.N. SCOR, 5423rd mtg. (S/INF/61), 13. o. 93 Darfur Peace Agreement, Abuja, 5 May 2006. 86 87 104 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Biztonsági Tanácsa és az ENSZ Biztonsági Tanácsa üdvözölte a terjedelmes megállapodás létrejöttét, felszólította a feleket a megállapodás jóhiszemű és késedelem nélküli végrehajtására, sürgette a megállapodástól távolmaradó felek csatlakozását, és erős és hatékony intézkedéseket helyezett kilátásba a megállapodást megsértő vagy végrehajtását akadályozó személyekkel és csoportokkal szemben. Konkrét lépések történetek a tervezett új békefenntartó misszió létesítésével kapcsolatban is.94 Engedve a nyomásnak, az aláírást elutasító két lázadó szervezet június elején egy nyilatkozatban kötelezőnek ismerte el magára nézve a dárfúri békemegállapodásban foglaltakat,95 majd az Afrikai Unió Béke és Biztonsági Tanácsa a hónap végén a megállapodáshoz igazította az afrikai békefenntartó misszió mandátumát, ideértve a polgári lakosság védelmét is.96 Nyáron és ősszel mégis fellángolt az erőszak, melynek nyomán a régió újra a humanitárius katasztrófa szélére sodródott. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa augusztus 31-én, az 1706 (2006) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, a védelmi felelősségre való utalás kíséretében, a dárfúri régióra is kiterjesztette a déli országrészben működő békefenntartó misszió műveleti területét, a katonai személyzet létszámát legfeljebb tizenhétezer-háromszáz főre és a rendőri személyzet létszámát legfeljebb háromezer-háromszáz főre és tizenhat csapaterős/készenléti rendőri egységre növelte. Eredeti mandátuma mellé a misszió a dárfúri békemegállapodás és a n’djamenai tűzszüneti megállapodás végrehajtásának sokrétű támogatását, a menekültek hazatérésének és a humanitárius segítség nyújtásának előmozdítását, az emberi jogok védelmében való közreműködést, a polgári lakosság védelmének koordinálását, az aknamentesítés elősegítését és a határok mentén a biztonsági helyzet javításának elősegítését is feladatul kapta. Ezen kívül a Tanács, az Alapokmány VII. fejezete alapján, többek között, felhatalmazta a missziót a humanitárius munkások biztonsága és szabad mozgása, a fizikai erőszak fenyegetésének kitett polgári lakosság védelme és a polgári lakosság elleni támadások és fenyegetések megelőzése céljából „minden szükséges eszköz” alkalmazására. Ezúttal sem maradt el az erős és hatékony intézkedések kilátásba helyezése.97 Mivel azonban a határozat beleegyezéshez kötötte a misszió kiterjesztését, a megvalósítás a szudáni kormányzat ellenkezésén megbukott. Sorozatos erőszakos cselekmények és kétségbeejtő humanitárius helyzet közepette, a nemzetközi közösség folytatta a megoldások keresését. Novemberben egy addiszabebai magas-szintű találkozón megegyezés született a politikai rendezés, a tűzszünet megerősítése és a békefenntartó missziók tárgyában. Ez utóbbi kérdésben a résztvevők egy három szakaszból álló menetrendet vázoltak fel: az összeomlás szélén álló afrikai békefenntartó missziót első lépésben egy „könnyű támogatási csomaggal”, második lépésben egy „nehéz támogatási csomaggal” erősítik meg, majd harmadik lépésben egy döntően afrikai karakterű, hibrid afrikai uniós/ENSZ békefenntartó misszióval váltják 96 97 94 95 Communiqué, 51st mtg. PSC/MIN/Comm/1(LI); S.C. Res. 1679, U.N. SCOR, 5439th mtg. (S/INF/61), 14. o. Declaration of Commitment to the Darfur Peace Agreement, 8 June 2006. Communiqué, 58th mtg. PSC/MIN/Comm(LVIII). S.C. Res. 1706, U.N. SCOR, 5519th mtg. (S/INF/62), 221. o. 105 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet fel.98 Novemberben és decemberben az Afrikai Unió Béke és Biztonsági Tanácsa és az ENSZ Biztonsági Tanácsa támogatta a tervet, és azt a szudáni kormány is minden elemében elfogadhatónak minősítette.99 Dárfúrban azonban a következő év elején sem csillapodtak a harcok. Elborzasztó emberi jogi és humanitárius jogi jogsértések történtek, melyek súlyát jelzi, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság, emberiesség elleni bűncselekmények és háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanújával, elfogatóparancsot adott ki a szudáni kormány humanitárius ügyekért felelős minisztere és egykori belügyminisztere, Ahmed Mohamed Harun és a dzsandzsavíd milíciák egyik parancsnokaként működő törzsi vezető, Ali Mohamed Ali Abdel-Rahman („Ali Kusajb”) ellen.100 Nyáron új esély kínálkozott a helyzet stabilizálására. Miután a szudáni kormány néhány héttel korábban megadta a beleegyezését, a Biztonsági Tanács július 31-én, az 1769 (2007) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, a dárfúri békemegállapodás és a majdani politikai rendezés végrehajtásának támogatására létrehozta a régóta tervezett afrikai uniós/ENSZ hibrid békefenntartó missziót (United Nations – African Union Hybrid Operation in Darfur, UNAMID). Mandátuma a humanitárius segítségnyújtáshoz szükséges biztonságos körülmények helyreállítására, a fizikai erőszak közvetlen fenyegetésének kitett polgári lakosság védelmére és a polgári lakosság elleni támadások megelőzésére, a korábbi tűzszüneti megállapodások, a dárfúri békemegállapodás és a majdani megállapodások betartásának ellenőrzésére, a politikai folyamat és a közös közvetítői erőfeszítések támogatására, a gazdasági újjáépítéshez, a fejlődéshez és a menekültek hazatéréséhez szükséges biztonságos környezet megteremtésére, az emberi jogok előmozdítására és védelmére, a joguralom előmozdítására és a jogi keretek fejlesztésének elősegítésére, és a határok mentén a biztonsági helyzet megfigyelésére terjedt ki. Ez az általános mandátum számtalan konkrét feladatot foglalt magában. Mandátumának sikeres megvalósítása érdekében a misszió, az Alapokmány VII. fejezete alapján, többek között, arra is felhatalmazást kapott, hogy megtegye a humanitárius munkások biztonságához és szabad mozgásához és a polgári lakosság védelméhez a „szükséges cselekményt”. Mindez hatalmas személyi állományt igényelt. Ennek megfelelően a katonai személyzet létszámát legfeljebb tizenkilencezer-ötszázötvenöt főben, míg a rendőri személyzet létszámát legfeljebb háromezer-hétszázhetvenkét főben és tizenkilenc csapaterős/ készenléti rendőri egységben állapították meg, melyek magukban foglalták az afrikai békefenntartó misszió személyzetét és a megerősítését szolgáló „könnyű” és „nehéz támogatási csomagokat” is. Feladatainak teljes körű ellátását az új misszió december Monthly report of the Secretary-General on Darfur, 28 December 2006, U.N. Doc. S/2006/1041, 9–10. o. Communiqué, 66th mtg. PSC/AHG/Comm(LXVI); S/PRST/2006/55, U.N. SCOR, 5598th mtg. (S/INF/62), 229. o; Press Statement on Darfur, 27 December 2006, U.N. Doc. SC/8931-AFR/1482. 100 Warrant of Arrest for Ahmad Harun, 27 April 2007, ICC-02/05-01/07-2; Warrant of Arrest for Ali Kushayb, 27 April 2007, ICC-02/05-01/07-3-Corr. 98 99 106 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából 31-én kezdte meg. Ezzel az afrikai békefenntartó misszió megszűnt, és a déli országrészben működő békefenntartó misszió létszáma a korábbi szintre állt vissza.101 Dárfúrban a hibrid békefenntartó misszió létesítése óta eltelt egy évtized sem bizonyult elegendőnek a béke megteremtéséhez. Bár az erőszak kétségkívül sokat mérséklődött, a régiót újra és újra heves harcok és súlyos atrocitások rázták meg. Nagyban megnehezítette a helyzet stabilizálását például a fegyverembargó rendszeres megsértése, a békefenntartás és a humanitárius segítségnyújtás akadályozása, a kormányzat új félkatonai erőinek megjelenése, a lázadó szervezetek szétválása és egyesülése, az arab etnikai csoportok egymás közötti viszálya és az események összefonódása az ország más részein zajló konfliktusokkal. Mértéktartó becslések szerint a harcok, az atrocitások, a betegségek és a nélkülözés mintegy háromszázezer fő életét követelték, a belső menekültek száma meghaladta a hárommillió főt, az országot elhagyó menekültek száma négyszázezer főre tehető.102 Falvak ezreit rombolták le, gyermekek ezreit alkalmazták katonaként, nők és leányok tízezrei estek a szexuális erőszak áldozatául. Még a Nemzetközi Büntetőbíróság sem tudta eltántorítani a feleket az emberi jogok és a humanitárius jog súlyos és tömeges megsértésétől. Két évvel az első eljárások megindulása után, a bíróság, emberiesség elleni bűncselekmények és háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanújával, elfogatóparancsot adott ki a szudáni elnök, Omár alBasír ellen.103 Még ebben az évben, háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanújával, három lázadó parancsnokkal szemben került sor idézés kibocsátására.104 Egy évvel később, népirtás elkövetésének alapos gyanújával, egy második elfogatóparancsot is kiadtak a szudáni elnök ellen.105 Két évvel ezután a bíróság, emberiesség elleni bűncselekmények és háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanújával, elfogatóparancsot adott ki a védelmi miniszter és korábbi belügyminiszter, Abdel Rahim Mohamed Huszein ellen.106 Mindazonáltal pozitív fejlemények is történtek a politikai rendezés terén. Nemzetközi közvetítéssel lassan sikerült rendezni a csádi és szudáni kapcsolatokat. Számos megállapodás született továbbá a szudáni kormány és a lázadó szervezetek között az ellensé S.C. Res. 1769, U.N. SCOR, 5727th mtg. (S/INF/62), 234. o. L. még Report of the Secretary-General and the Chairperson of the African Union Commission on the hybrid operation in Darfur, 5 June 2007, U.N. Doc. S/2007/307/Rev.1, 12–15. o. 102 Armed Conflicts Report: Sudan – Darfur (2003), Project Ploughshares, 2018. (http://ploughshares.ca) (2018.10.01.) 103 Warrant of Arrest for Omar Hassan Ahmad Al Bashir, 4 March 2009, ICC-02/05-01/09-1. 104 Summons to Appear for Bahr Idriss Abu Garda, 7 May 2009, ICC-02/05-02/09-2; Summons to Appear for Saleh Mohammed Jerbo Jamus, 27 August 2009, ICC-02/05-03/09-2-RSC; Summons to Appear for Abdallah Banda Abakaer Nourain, 27 August 2009, ICC-02/05-03/09-3. Abu Garda ügyében a vád megerősítését megtagadták. Prosecutor v. Bah[a]r Idriss Abu Garda, Decision on the Confirmation of Charges, 8 February 2010, ICC-02/05-02/09-243-Red. Saleh Jerbo ügyében az eljárást az érintett halálával megszüntették. Prosecutor v. Abdallah Banda Abakaer Nourain and Saleh Mohammed Jerbo Jamus, Decision terminating the proceedings against Mr. Jerbo, 4 October 2013, ICC-02/05-03/09-512-Red. Abdallah Banda ellen elfogatóparancsot is kiadtak, az ügy a tárgyalási szakaszban van. Warrant of Arrest for Abdallah Banda Abakaer Nourain, 11 September 2014, ICC-02/05-03/09-606. 105 Second Warrant of Arrest for Omar Hassan Ahmad Al Bashir, 12 July 2010, ICC-02/05-01/09-95. 106 Warrant of Arrest for Abdel Raheem Muhammad Hussein, 1 March 2012, ICC-02/05-01/12-2. 101 107 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet geskedések beszüntetése és a politikai rendezés előmozdítása céljából.107 Kiemelkedik ezek közül a hosszú tárgyalások után, az átfogó békefolyamat új alapjaként megalkotott „Dohai Dokumentum a Békéért Dárfúrban”. 2011. július 14-én a szudáni kormány és a Felszabadítás és Igazságosság Mozgalom (Liberation and Justice Movement, LJM, más fordításban: Felszabadítás és Igazság Mozgalom) egy megállapodásban kötelezte el magát a dokumentumban foglaltak mellett.108 (Ez a mozgalom kisebb lázadó szervezetek szövetségeként alakult meg.) Ezt követően az Igazságosság és Egyenlőség Mozgalom „Bashar/Szudán” frakciója szintén megállapodott a kormánnyal a dokumentum elfogadásáról.109 Komolyan hátráltatja azonban a megbékélést, hogy a nagy lázadó szervezetek, a nemzetközi nyomás ellenére, elutasították a dohai dokumentumot, és az egyik kilépése nyomán megroppant a korábbi dárfúri békemegállapodás is. Ezek a nagyobb szervezetek utóbb egy külön megállapodást kötöttek a szudáni kormánnyal a politikai rendezés menetrendjéről,110 ám a konfliktus megnyugtató lezárása még várat magára. Ennek következtében a hibrid békefenntartó misszió, alacsonyabb létszámmal és módosított mandátummal, egy évtized múltán is a helyszínen tartózkodik.111 IV. LÍBIA, 2011 Hosszú évtizedek elszigeteltségét és gazdasági szankcióit követően a Nagy Szocialista Népi Líbiai Arab Dzsamahirija éppen visszatérni igyekezett a nemzetközi közösség életébe, amikor beköszöntött az „arab tavasz”. Moammer Kadhafi országának elszigeteltsége egyenes következménye volt a monarchia negyvenkét esztendővel korábbi megdöntése óta, bármilyen állami tisztség viselése nélkül, folyamatosan hatalmon lévő excentrikus diktátor politikájának. Különutas iszlám szocializmusa, a külföldi érdekeket sértő államosítások, a pánarab eszmék sikertelen hajszolása, az afrikai válságok befolyásolása, a területi igények erőszakos kifejezésre juttatása, a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére irányuló törekvések és a terrorizmus nyílt támogatása a kőolajban és földgázban gazdag országot egyaránt szembefordították a szomszédos államokkal és a nyugati világgal. Ez a politika gyakran vezetett katonai konfrontációhoz: az 1970-es Pl. Agreement of Good Will and Confidence Building for the Settlement of the Problem in Darfur, Doha, 17 February 2009; Framework Agreement to Resolve the Conflict in Darfur between the Government of Sudan and the Justice and Equality Movement Sudan, Doha, 23 February 2010; Ceasefire Agreement between the Government of the Sudan and the Liberation and Justice Movement, Doha, 18 March 2010; Framework Agreement to Resolve the Conflict in Darfur between the Government of Sudan and the Liberation and Justice Movement, Doha, 18 March 2010. 108 Doha Document for Peace in Darfur, Doha, 31 May 2011; Agreement between the Government of the Sudan and the Liberation and Justice Movement for the Adoption of the Doha Document for Peace in Darfur, Doha, 14 July 2011. 109 Ceasefire Agreement between the Government of Sudan and the Justice and Equality Movement Sudan, Doha, 10 February 2013; Agreement between the Government of Sudan and the Justice and Equality Movement Sudan on the Basis of the Doha Document for Peace in Darfur, Doha, 6 April 2013. 110 Roadmap Agreement, Addis Ababa, 21 March 2016. 111 Ha a biztonsági helyzet megengedi és a legfontosabb célok is teljesülnek, a békefenntartó misszió távozására és megszüntetésére 2020 júniusa és decembere között kerülhet sor. S.C. Res. 2429, 8311th mtg. U.N. Doc. S/ RES/2429 (2018). 107 108 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából és 1980-as évek során, politikai és/vagy területi viták miatt, számos fegyveres összecsapásra került sor az északi, a keleti és a déli határok mentén. Északon az Egyesült Államokkal, keleten Egyiptommal, míg délen Csáddal és Franciaországgal bontakozott ki hosszabb vagy rövidebb ideig tartó konfliktus. Mindegyik a líbiai fél vereségével vagy meghátrálásával zárult.112 Ekkortájt következett be komoly törés az Egyesült Királysággal ápolt kapcsolatokban is. Konfliktusaiban Kadhafi a terrorizmus eszközeinek alkalmazásától sem riadt vissza, és a rezsimhez olyan hírhedt terrorcselekmények köthetők, mint Nyugat-Berlinben egy amerikai katonák által kedvelt szórakozóhely, Lockerbie felett egy amerikai utasszállító repülőgép és Niger felett egy francia utasszállító repülőgép felrobbantása. Egyiptomban egy helyi utasszállító repülőgép eltérítésének hátterében szintén a rezsim állhatott. Mivel Líbia nem mutatott hajlandóságot a polgári légi járművek elleni robbantásos merényletek kivizsgálásának elősegítésére és a gyanúsítottak kiadására, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1992 és 1993 során kezdetben egy nyomatékos felszólítással, majd ennek kudarcát látva, az Alapokmány VII. fejezete alapján, a légi közlekedést, a fegyverkereskedelmet, a külföldön elhelyezett pénzeszközöket, az olajipart és a diplomáciai és a konzuli kapcsolatokat célzó kényszerintézkedések foganatosításával kísérelte meg együttműködésre szorítani az állam vezetését.113 Bár a kényszerintézkedések rendkívül érzékenyen érintették a rezsimet, a Lockerbie felett elkövetett merénylet elkövetőinek kiadására még hat évet kellett várni. Líbia visszatérése a nemzetközi közösség életébe lényegében ezzel vette kezdetét. Néhány esztendő leforgása alatt elismerte felelősségét a polgári légi járművek elleni robbantásos merényletekért, kártérítést ajánlott fel az áldozatok hozzátartozóinak, felhagyott a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére irányuló törekvéseivel és fokozatosan rendezte kapcsolatait a nyugati nagyhatalmakkal. Konstruktív lépéseinek hatására a Biztonsági Tanács felfüggesztette, majd megszüntette a korábban elrendelt kényszerintézkedéseket.114 Látványos bizonyítékaként a nemzetközi közösség fogadókészségének, az ezredfordulót követő években az egykor kitaszított állam az Emberi Jogok Bizottsága, a Biztonsági Tanács és az Afrikai Unió elnöki tiszt Csáddal a területi vitát végül a Nemzetközi Bíróság előtt sikerült rendezni. Territorial Dispute (Libyan Arab Jamahiriya/Chad), Judgment of 3 February 1994, I.C.J. Reports 1994, 6. o. Korábban Tunéziával és Máltával a kontinentális talapzat kapcsán adódtak viták, melyeket a felek szintén bírói úton rendeztek. Continental Shelf (Tunisia/Libyan Arab Jamahiriya), Judgment of 24 February 1982, I.C.J. Reports 1982, 18. o; Application for Revision and Interpretation of the Judgment of 24 February 1982 in the Case concerning the Continental Shelf (Tunisia/Libyan Arab Jamahiriya) (Tunisia v. Libyan Arab Jamahiriya), Judgment of 10 December 1985, I.C.J. Reports 1985, 192. o; Continental Shelf (Libyan Arab Jamahiriya/Malta), Judgment of 3 June 1985, I.C.J. Reports 1985, 13. o. 113 S.C. Res. 731, U.N. SCOR, 47th year, 3033rd mtg. (S/INF/48), 51. o; S.C. Res. 748, U.N. SCOR, 47th year, 3063rd mtg. (S/INF/48), 52. o; S.C. Res. 883, U.N. SCOR, 48th year, 3312th mtg. (S/INF/49), 113. o. 114 S.C. Res. 1192, U.N. SCOR, 53rd year, 3920th mtg. (S/INF/54), 74. o; S/PRST/1999/10, U.N. SCOR, 54th year, 3992nd mtg. (S/INF/55), 100. o; S.C. Res. 1506, U.N. SCOR, 4820th mtg. (S/INF/59), 106. o. Megszüntették a felek kérésére a Nemzetközi Bíróság előtt a Lockerbie-ügyben indult eljárásokat is. Questions of Interpretation and Application of the 1971 Montreal Convention arising from the Aerial Incident at Lockerbie (Libyan Arab Jamahiriya v. United Kingdom) (Libyan Arab Jamahiriya v. United States of America), Order of 10 September 2003, I.C.J. Reports 2003, 149, 152. o. 112 109 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet ségét is betölthette. Ebben a kétségkívül gyors megbékélésben alighanem a kölcsönös gazdasági érdekek is nagyban közrejátszottak. Hiába konszolidálta helyzetét a nemzetközi színtéren, a rezsimmel szembeni belső elégedetlenség, a tribalizmus hatásai és a társadalmi feszültségek az „arab tavasz” napjaiban elemi erővel törtek a felszínre. Bengáziban 2011. február 15-én tüntetések kezdődtek egy emberi jogi aktivista letartóztatását követően, melyek a tunéziai és az egyiptomi eseményeken felbátorodva, a rendszer elleni heves és széleskörű tiltakozási hullámot indítottak el. Kadhafi biztonsági erői rendkívüli brutalitással léptek fel a tüntetőkkel szemben, sőt a hadsereg egységei és külföldi zsoldosok is bekapcsolódtak a megmozdulások letörésébe.115 Harci repülőgé4pek és helikopterek, haditengerészeti egységek és mesterlövészek nyitottak tüzet a tüntetőkre, akik kormányzati és katonai létesítményeket támadtak meg – részben azért, hogy fegyverekhez jussanak. Rövid idő alatt százak veszítették életüket az egyre erőszakosabb összecsapásokban. A polgári lakosságot sem kímélő kegyetlen vérontás elleni tiltakozásul lemondott a líbiai igazságügyi miniszter, Musztafa Abdel-Dzsalíl. Később számtalan hivatalnok, diplomata, katona és törzsi vezető követte példáját, és csatlakozott a rezsim megdöntésére irányuló lázadáshoz. Kadhafi egy beszédében ugyanakkor közölte: inkább mártírhalált hal, mintsem elhagyja az országot. Egyértelművé tette továbbá, hogy nem fog megkegyelmezni a tiltakozóknak, akiket a ruandai népirtás idején elhíresült kifejezéssel, „csótányokként” bélyegzett meg. Ennek ellenére az ország egyre több pontján csúszott ki az ellenőrzés a kormányerők kezéből. Február 22-én az Arab Államok Ligája felfüggesztette Líbia részvételét a szervezetben.116 Miután több regionális szervezet és civil szervezet is cselekvésre szólított fel, a Biztonsági Tanács február 26-án, az 1970 (2011) számú határozatában, az Alapokmány VII. fejezete alapján, a védelmi felelősségre való utalás kíséretében, az erőszak haladéktalan beszüntetését és a lakosság legitim igényeinek teljesítését követelve, kényszerintézkedéseket foganatosított. Egyebek mellett, a Nemzetközi Büntetőbíróság elé utalta a líbiai helyzetet, embargót rendelt el az országba irányuló és onnan kiinduló fegyverekre és hadianyagokra, utazási tilalommal sújtotta Kadhafi szűkebb családját és az emberi jogi és humanitárius jogi jogsértésekben központi szerepet betöltő tisztviselőit és befagyasztotta a család külföldön elhelyezett pénzeszközeit.117 Ugyanezen a napon, Musztafa Abdel-Dzsalíl vezetésével, Líbiában megalakult az ellenzéki Nemzeti Átmeneti Tanács. Két nappal később az Európai Unió Tanácsában is döntés született a biztonsági tanácsi kényszerintézkedések végrehajtásáról.118 A külföldi zsoldosokkal szemben táplált ellenérzések miatt, pusztán bőrszínük vagy állampolgárságuk alapján, olykor ártatlan vendégmunkásokat is súlyos atrocitások értek. Ezeket az atrocitásokat többnyire a rezsim ellen küzdő személyek követték el. Report of the International Commission of Inquiry to investigate all alleged violations of international human rights law in the Libyan Arab Jamahiriya, 12 January 2012, U.N. Doc. A/ HRC/17/44, 54–58. o. 116 Líbia részvételének helyreállítására augusztusban került sor. 117 S.C. Res. 1970, U.N. SCOR, 6491st mtg. (S/INF/66), 382. o. 118 A Tanács 2011/137/KKBP határozata (2011. február 28.) a líbiai helyzetre tekintettel hozott korlátozó intézkedésekről, H.L. L 58, 2011.3.3, 53. o. L. még a Tanács 204/2011/EU rendelete (2011. március 2.) a líbiai 115 110 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Március 1-jén az ENSZ Közgyűlése, az Emberi Jogi Tanács ajánlása nyomán, az emberi jogok súlyos és szisztematikus megsértésére figyelemmel, felfüggesztette Líbia tagsági jogait a testületben.119 Egy héttel később az Észak-atlanti Szerződés Szervezete megkezdte a felderítő repüléseket a már polgárháború dúlta állam területe felett, hogy szükség esetén készen álljon a megfelelő lépések megtételére. Kadhafi fegyveres ereje ezalatt ellentámadásba ment át, és jobb szervezettségének és felszereltségének köszönhetően, visszaszorította az ellenzéki erőket. Egyes államok és regionális szervezetek egy repülési tilalmi övezet létesítését sürgették, hogy megakadályozzák a líbiai légierő támadó és logisztikai célú alkalmazását. Március 17-én a Biztonsági Tanács, az 1973 (2011) számú határozatában, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással, az Alapokmány VII. fejezete alapján, megismételte a korábban megfogalmazott követeléseit és felhatalmazást adott „minden szükséges intézkedés” megtételére a támadás fenyegetésének kitett polgári lakosság és lakott területek védelmében, ám kifejezetten kizárta a külföldi megszálló erők küldését az ország területére. Szintén a polgári lakosság védelmében és az erőszak alkalmazására adott felhatalmazás kíséretében, a Tanács teljes repülési tilalmat rendelt el a líbiai légtérben, amely alól csak a humanitárius feladatok ellátását, a határozat kikényszerítését és a líbiai nép javát szolgáló egyéb repülések képeztek kivételt. Észak- és Dél-Irakban ez a megoldás hajdan kézzelfogható eredményeket hozott, ezért megalapozottan lehetett remélni, hogy ezúttal is hatásosnak fog bizonyulni. Egyúttal a Tanács felhatalmazást adott „minden arányos intézkedésre” a fegyverembargó ellenőrzése céljából, felszállási, leszállási és átrepülési tilalmat rendelt el minden líbiai légi járműre, és kiterjesztette az utazási tilalommal és a pénzeszközök befagyasztásával sújtott személyek és szervezetek körét.120 Két nappal később megindult a határozatban foglaltak kikényszerítése. Kezdetben a líbiai kormányerők és a katonai infrastruktúra elleni csapások nemzeti műveletek keretében zajlottak: az Egyesült Államok és egyes partnerek (Operation Odyssey Dawn), az Egyesült Királyság (Operation Ellamy), Franciaország (Opération Harmattan) és Kanada (Operation/Opération Mobile) eleinte tehát párhuzamosan látták el a közös feladatokat. Március 31-re azonban a nemzetközi koalíciós erők tevékenységének mindhárom elemét, a repülési tilalmi övezet kikényszerítését, a fegyverembargó ellenőrzését és a polgári lakosság védelmét, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének katonai irányítása alá helyezték (Operation Unified Protector). A koalícióban tizennyolc állam vett részt: Belgium, Bulgária, Dánia, az Egyesült Államok, az Egyesült Arab Emirátusok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország, Hollandia, Jordánia, Kanada, Katar, Norvégia, Olaszország, Románia, Spanyolország, Svédország és Törökország. Humanitárius és egyéb megfontolásokon alapuló fellépésük eredményeként a líbiai polhelyzetre tekintettel korlátozó intézkedések meghozataláról, H.L. L 58, 2011.3.3, 1. o. H.R.C. Res. S-15/1, 66 U.N. GAOR Supp. No. 53 (A/66/53), 25. o; G.A. Res. 65/265, 65 U.N. GAOR Supp. No. 49 (A/65/49 (Vol. III), 13. o. Líbia tagsági jogainak helyreállítására novemberben került sor. H.R.C. Res. 18/9, 66 U.N. GAOR Supp. No. 53A (A/66/53/Add. 1), 6. o; G.A. Res. 66/11, 66 U.N. GAOR Supp. No. 49 (A/66/49 (Vol. I), 17. o. 120 S.C. Res. 1973, U.N. SCOR, 6498th mtg. (S/INF/66), 390. o. 119 111 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet gárháború új fordulatot vett.121 Kadhafi fegyveres erejének módszeres meggyengítése nyomán az ellenzéki erők ismét előretörtek, és a nyár végére az ország csaknem egész területét fokozatosan ellenőrzésük alá vonták. Küzdelmüket egyes államok katonai tanácsadók küldésével és katonai felszerelések szállításával is segítették. Ezek a katonai tanácsadók, a szárazföldi célpontmegjelölő és a kutató-mentő egységekhez hasonlóan, nem minősíthetők külföldi megszálló erőknek.122 Politikai és jogi téren szintén fontos fejlemények történtek. Londonban egy márciusban megrendezett konferencián megállapítást nyert, hogy a líbiai rezsim teljesen elveszítette legitimitását, és döntés született egy összekötő csoport létrehozásáról a nemzetközi politikai erőfeszítések összehangolása érdekében.123 Ezzel megnyílt az út egy új líbiai kormány elismerése előtt, így a következő hónapokban számos állam és nemzetközi szervezet Líbia legitim képviselőjeként ismerte el a Nemzeti Átmeneti Tanácsot. Szeptemberben az ENSZ Közgyűlésének rendes ülésszakán már ez a testület képviselte a líbiai államot.124 Mindeközben két eljárás is indult a konfliktus idején elkövetett emberi jogi és humanitárius jogi jogsértések ügyében: az egyik az Ember és Népek Jogainak Afrikai Bírósága,125 a másik a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt. Ez utóbbi bíróság a nyár folyamán, emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésének alapos gyanújával, elfogatóparancsot adott ki Moammer Kadhafi, a második fia, Szajf al-Iszlám Kadhafi és a katonai hírszerzés vezetője, Abdullah al-Szenusszi ellen.126 Noha az elfogatóparancsok emberiesség elleni bűncselekményekről szóltak, az Emberi Jogi Tanács nemzetközi vizsgálóbizottsága szerint a konfliktus idején háborús bűncselekmények elkövetésére is bizonyosan sor került.127 (Hasonló következtetésre jutott aztán a Nemzetközi Büntetőbíróság is, amikor elfogatóparancsot adott ki a líbiai belbiztonsági ügynökség vezetője, Tohami Mohamed Khaled ellen. Ebben az emberiesség elleni bűn Türke András – Varga Gergely – Gazdik Gyula et al.: A líbiai beavatkozás motivációi és nemzetközi megítélése. Nemzet és Biztonság 2011. 3. sz. 65–84. o. Lattmann Tamás: A líbiai válság és az egyes nemzetközi intézmények tevékenységének értékelése. In: Nemzetközi jog és európai jog: Új metszéspontok. Ünnepi tanulmányok Valki László 70. születésnapjára (szerk. Kajtár Gábor, Kardos Gábor). Saxum Kiadó – ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest 2011. 122–124. o. 123 London Conference on Libya, Chair’s Statement, 29 March 2011. 124 Report of the Credentials Committee, 14 September 2011, U.N. Doc. A/66/360; G.A. Res. 66/1A, 66 U.N. GAOR Supp. No. 49 (A/66/49 (Vol. I), 3. o. 125 African Commission on Human and Peoples’ Rights v. Great Socialist People’s Libyan Arab Jamahiriya, Application of 3 March 2011, App. No. 004/2011. Két évvel később az eljárást a kérelmező mulasztása miatt megszüntették. African Commission on Human and Peoples’ Rights v. Great Socialist People’s Libyan Arab Jamahiriya, Order of 15 March 2013, App. No. 004/2011. 126 Warrant of Arrest for Muammar Mohammed Abu Minyar Gaddafi, 27 June 2011, ICC-01/11-01/11-2; Warrant of Arrest for Saif Al-Islam Gaddafi, 27 June 2011, ICC-01/11-01/11-3; Warrant of Arrest for Abdullah AlSenussi, 27 June 2011, ICC-01/11-01/11-4. Moammer Kadhafi ügyében az eljárást az érintett halálával megszüntették. Prosecutor v. Muammar Mohammed Abu Minyar Gaddafi, Saif Al-Islam Gaddafi and Abdullah Al-Senussi, Decision to terminate the case against Muammar Mohammed Abu Minyar Gaddafi, 22 November 2011, ICC-01/11-01/11-28. Abdullah al-Szenusszi ügyét a nemzeti bíróság előtt indult eljárás miatt elfogadhatatlannak minősítették. Prosecutor v. Saif Al-Islam Gaddafi and Abdullah Al-Senussi, Judgment on the appeal of Mr. Abdullah Al-Senussi against the decision of Pre-Trial Chamber I of 11 October 2013 entitled “Decision on the admissibility of the case against Abdullah Al-Senussi”, 24 July 2014, ICC-01/11-01/11-565. 127 Report of the International Commission of Inquiry to investigate all alleged violations of international human rights law in the Libyan Arab Jamahiriya, 12 January 2012, U.N. Doc. A/HRC/17/44, 67–68. o. 121 122 112 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából cselekmények mellett már a háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja is szerepel.128) Líbiában az ellenzéki erők augusztus végére elfoglalták a fővárost, Tripolit. Kadhafi két tűz közé szorult fegyveres ereje már csak néhány helyen tanúsított ellenállást. Szeptember 16-án a Biztonsági Tanács, a 2009 (2011) számú határozatában, a helyzet javulására figyelemmel és a megfelelő átmenetet szorgalmazva, egy nemzetközi támogató missziót létesített a konfliktust követő politikai, gazdasági és jogi újjáépítés elősegítésére (United Nations Support Mission in Libya, UNSMIL). Egyúttal a Tanács enyhített a fegyverembargón és a pénzeszközök befagyasztásán, megszüntette a líbiai légi járműveket sújtó felszállási, leszállási és átrepülési tilalmat, és készségét fejezte ki a még fennmaradó kényszerintézkedések megszüntetésére is.129 Október 20-án Szurt/Szirte mellett az ellenzéki erők fogságba ejtették Moammer Kadhafit és számos követőjét, köztük a negyedik fiát, Mutasszim Kadhafit, akik ezután tisztázatlan körülmények között az életüket vesztették. Nem sokkal később a Nemzeti Átmeneti Tanács ünnepélyesen bejelentette, hogy a nyolc hónapig tartó líbiai konfliktus véget ért. Az áldozatok számáról csak többször korrigált becslések állnak rendelkezésre. Szemben az ötvenezer és a huszonötezer főről szóló korai hírekkel, a harcok a polgári lakosság körében több mint ötezer fő, a lázadók körében több mint ötezer-ötszáz fő és a bukott rezsim híveinek körében több mint kétezer-kétszáz fő életét követelték.130 A belső menekültek száma meghaladta az ötszázötvenezer főt, az országot elhagyó helyi és külföldi állampolgárok száma kilencszázezer főre tehető.131 Október 27-én a Biztonsági Tanács, a 2016 (2011) számú határozatában, a pozitív fejleményeket üdvözölve és újfent a megfelelő átmenetet szorgalmazva, a hónap utolsó napjával megszüntette a polgári lakosság védelme és a repülési tilalmi övezet létesítése kapcsán elrendelt kényszerintézkedéseket.132 Ezzel hivatalosan is befejeződött a nemzetközi koalíciós erők líbiai művelete, melynek során mintegy kilencezer-hétszáz csapásmérő bevetésen ötezer-kilencszáznál is több katonai célpontot semmisítettek meg.133 Egyelőre az elnyomás megszűnése mégsem hozta magával a remélt békét, biztonságot és haladást: a különböző politikai erők szembenállása és a szélsőséges fegyveres csoportok felemelkedése következtében az államhatalom összeomlott és újra fellángolt az erőszak.134 130 131 132 133 134 128 129 Warrant of Arrest for Al-Tuhamy Mohamed Khaled, 18 April 2013, ICC-01/11-01/13-1. S.C. Res. 2009, U.N. SCOR, 6620th mtg. (S/INF/67), 282. o. Armed Conflicts Report: Libya (2011), Project Ploughshares, 2018. (http://ploughshares.ca) (2018.10.01.) UNHCR Global Report 2011, 154. o. S.C. Res. 2016, U.N. SCOR, 6640th mtg. (S/INF/67), 287. o. Operation Unified Protector: Final Mission Stats, NATO Fact Sheet, 2 November 2011. Harkai István: Líbia – a beavatkozás dilemmái egy bukott államban. In: Közel Afrikához: A válságkezelés és a stabilizáció lehetőségei és kihívásai a fekete kontinensen (szerk. Marsai Viktor, Vogel Dávid). Dialóg Campus Kiadó, Budapest 2017. 133–135. o; Marsai Viktor: A líbiai válság elmúlt két és fél éve európai szemszögből. Nemzet és Biztonság 2014. 3. sz. 82–104. o. 113 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet V. KÖVETKEZTETÉSEK Elefántcsontpart, Szudán/Dárfúr és Líbia: három polgárháború egy kontinensen és egy időben, elkeserítő bizonyítékául annak, hogy a nemzetközi közösség az ezredfordulót követően sem nélkülözheti a humanitárius intervenciót. Mindhárom konfliktus során súlyos és tömeges emberi jogi és humanitárius jogi jogsértések történtek, melyek mérhetetlen szenvedést zúdítottak a polgári lakosságra és leírhatatlan humanitárius katasztrófákhoz vezettek. Emberiesség elleni bűncselekmények és háborús bűncselekmények elkövetésére, a kegyetlenség közös nevezőjeként, mindenhol sor került. Dárfúrban alighanem népirtás is történt, melynek hiteles megállapítása a Nemzetközi Büntetőbíróságra hárul. Hangsúlyozandó, hogy az elkövetett jogsértésekért nem kizárólag a kormányzatot terheli a felelősség. Lázadói/ellenzéki oldalon szintén kirívóan súlyos atrocitásokról érkeztek hírek. Feltétlenül előremutató tendenciaként értékelendő azonban a Nemzetközi Büntetőbíróság fokozódó szerepvállalása a büntetlenség kultúrájának felszámolásában, bár ez feszültségeket eredményezett az afrikai kontinensen, és a három konfliktus kapcsán indult eljárások közül még kevés jutott el a tárgyalási szakaszba. Ruanda tragédiájának messzire nyúló árnyékában az is érthető, hogy az elkövetett súlyos atrocitások kivétel nélkül külső katonai beavatkozásért kiáltottak. Elefántcsontparton három szereplő négy műveletet hajtott végre: egy nemzeti művelet (Opération Licorne), egy szubregionális békefenntartó misszió (ECOFORCE/ ECOMICI) és két ENSZ békefenntartó misszió (MINUCI, UNOCI) igényel elemzést. Érdekes módon, egy kivételtől eltekintve, a körülmények változása és a „mission creep” (~ tevékenységek terjeszkedése) hatására, mindegyik művelet komoly átalakuláson ment keresztül. Franciaország saját művelete klasszikus mentőakciónak indult, kérelemre tűzszüneti megfigyelő és szétválasztó erőként folytatódott, majd az egymást követő békefenntartó missziókkal párhuzamosan működő védelmi és támogató erő lett. A Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségének szubregionális műveletét az érintett állam beleegyezésével, tűzszüneti megfigyelő és szétválasztó erőként hozták létre, melyet már a nevében is igyekeztek megkülönböztetni a szervezet meglehetősen ellentmondásos korábbi katonai akcióitól (~ ECOWAS Monitoring Group, ECOMOG). Fontos mozzanat mindkét művelet történetében, hogy a Biztonsági Tanácstól felhatalmazást kaptak a polgári lakosság védelmében az erőszak alkalmazására is. Kérdéses ugyanakkor, hogy ez az arculatot meghatározó prioritássá vált volna a nyugat-afrikai békefenntartó misszió tevékenységében. Az ENSZ első békefenntartó misszióját eleve korlátozott támogató műveletként hozták létre, és fennállásának alig egy esztendejében megőrizte ezt a sajátos jellegét, ezért további vizsgálatot nem igényel. Helyébe egy kiterjedt művelet lépett, melynek „robosztus mandátuma” már a kezdetektől fogva magában foglalta a polgári lakosság védelmét. Ez a feladat a második békefenntartó misszió egyik prioritásaként nyert megfogalmazást, melynek akár az erőszak alkalmazásával is érvényt szerezhetett. Ehhez társult a francia erők felhatalmazása. (Ez a párhuzamos struktúra, melyben a békefenntartó missziók és a francia erők működtek, korántsem 114 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából előzmények nélküli a válságkezelés történetében: Szomáliából és Sierra Leonéból is ismerős lehet.) Mindkét művelet élni kényszerült a felhatalmazással. Megjegyzendő azonban, hogy az elefántcsontparti légierő megsemmisítésére a legitim kormányzat ellen, de nem a polgári lakosság védelmében, míg a köztársasági elnöki választások után a nehézfegyverzet megsemmisítésére a polgári lakosság védelmében, de nem a legitim kormányzat ellen került sor. Mindegyik tárgyalt műveletet a nemzetközi közösség diplomáciai erőfeszítéseivel egyidejűleg és a fegyveres erő alkalmazásával nem járó kényszerintézkedéseket megelőzően hozták létre. Első pillantásra ez megkérdőjelezi a műveletek ultima ratio jellegét, ám gondosan megvizsgálva a körülményeket látható, hogy a létesítés időpontját nem a sietség, hanem a szükség határozta meg. Megfeleltek a műveletek az arányossággal, az önös érdekek hiányával, és a humanitárius jog és a belső önrendelkezési jog tiszteletben tartásával kapcsolatos követelményeknek is. Ez utóbbi szempont a köztársasági elnöki választások után különös hangsúlyt kapott, hiszen a „pártatlan erők” által a nehézfegyverzet ellen intézett támadások is közrejátszottak abban, hogy az ország újonnan megválasztott államfője hivatalba léphetett. Mivel nem a rezsimváltás volt a kérdéses támadások elsődleges célja, a békefenntartó misszió és a francia erők tevékenysége nem alakult át „demokráciapárti intervencióvá”. Mindent egybevetve, az ENSZ második békefenntartó missziója és a francia erők művelete legfeljebb feltételesen és a tevékenység egy meghatározott szakaszában minősíthető humanitárius intervenciónak, és komoly fenntartásokkal kell fogadni a nyugat-afrikai békefenntartó misszió hasonló módon történő osztályozását. Dárfúrban két szereplő, megítélés függvényében, két vagy három műveletet létesített: egy regionális békefenntartó misszió (AMIS, AMIS II és II-E), egy ENSZ békefenntartó misszió (UNMIS) és egy hibrid békefenntartó misszió (UNAMID) igényel elemzést. Miként a nyugat-afrikai békefenntartó missziót, az Afrikai Unió regionális műveletét is az érintett állam beleegyezésével, tűzszüneti megfigyelő erőként hozták létre, mely a körülmények változása és a „mission creep” hatására fokozatosan új szerepkörben találta magát. Mandátumában egyre nagyobb hangsúllyal jelent meg a polgári lakosság védelme, ám a Biztonsági Tanács töretlen politikai, erkölcsi és materiális támogatása ellenére, nem került sor olyan látványos megerősítésre, mint amilyet korábban a nyugat-afrikai békefenntartó misszió kapott. Ezúttal is kérdéses, hogy a polgári lakosság védelme az arculatot meghatározó prioritássá vált volna az afrikai békefenntartó mis�szió tevékenységében. Miután kiderült, hogy a súlyos nehézségekkel küzdő regionális művelet nem minden esetben képes ellátni feladatát, a Biztonsági Tanács kísérletet tett a déli országrészben működő ENSZ békefenntartó misszió műveleti területének kiterjesztésére. Ennek mandátuma magában foglalta a polgári lakosság védelmét is, ám a határozat megvalósítása a szudáni kormányzat ellenkezésén megbukott. Helyette egy hibrid afrikai uniós/ENSZ békefenntartó misszió érkezett a régióba, melynek „robosztus mandátuma” szintén magában foglalta a polgári lakosság védelmét. Ez a feladat itt is a 115 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet misszió egyik prioritásaként nyert megfogalmazást, melynek az erőszak alkalmazására szóló felhatalmazás adott nyomatékot. Noha a hibrid békefenntartó misszió a legtöbb áldozatot követelő műveletek közé tartozik, a rendelkezésre álló információk szerint a békefenntartók és a kormányerők között kizárólag szórványos incidensekre került sor. Mivel a konfliktus korai szakaszában hozták létre, az afrikai békefenntartó misszió kapcsán is felmerül az ultima ratio jelleg kérdése, melyre az előzőekben kifejtettek az irányadók: a létesítés időpontja aligha tekinthető korainak, hiszen azt a szükség határozta meg. Ez a kérdés a hibrid békefenntartó misszió kapcsán már nem merül fel, hiszen létrehozását a nemzetközi közösség diplomáciai erőfeszítései és a fegyveres erő alkalmazásával nem járó kényszerintézkedések előzték meg. Megfeleltek a műveletek az arányossággal, az önös érdekek hiányával, és a humanitárius jog és a belső önrendelkezési jog tiszteletben tartásával kapcsolatos követelményeknek is. Mindent egybevetve, az elefántcsontparti esetnél leszűrt homályos következtetésre jutunk: a hibrid békefenntartó misszió legfeljebb feltételesen minősíthető humanitárius intervenciónak, és komoly fenntartásokkal kell fogadni az afrikai békefenntartó misszió hasonló módon történő osztályozását. Líbia esetében merül fel talán a legkevesebb nehézség: egy nemzetközi koalíció tevékenysége igényel elemzést, mely párhuzamos nemzeti műveletek keretében indult, majd az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének katonai irányítása alá került (Operation Unified Protector). Minthogy a koalíciós erők már az első szakaszban is koordináltan léptek fel, az általuk végrehajtott harci cselekmények egységesen kezelendők és értékelendők. Közös katonai akciójuk egyik legfontosabb célkitűzése, a Biztonsági Tanácstól kapott felhatalmazásnak megfelelően, a polgári lakosság védelme volt, mely nagyban meghatározta a tevékenység arculatát és egész idő alatt prioritás maradt. Kérdésként merül fel azonban a művelet ultima ratio jellegével és az önös érdekek hiányával kapcsolatos követelmények teljesülése. Bár a nemzetközi koalíciós erők csapásai és a fennálló rezsim elleni tüntetések kezdete között csak egy hónap telt el, a humanitárius katasztrófa fenyegetése, a diplomáciai erőfeszítések kilátástalansága és a fegyveres erő alkalmazásával nem járó kényszerintézkedések elrendelése azt jelzi, hogy az erőszak alkalmazására a megfelelő időpontban került sor. Kérdések merülnek fel a nemzetközi koalíció néhány tagjának motivációit illetően is. Kétségtelen, hogy egyes államok szempontjai alighanem túlmutattak a humanitárius megfontolásokon, ám ez a legkevésbé sem tekinthető szokatlan jelenségnek: például a ruandai népirtás megállítását célzó katonai akció kapcsán is felmerültek ilyen aggályok. Mindaddig, amíg ezek az egyéb megfontolások nem ássák alá egy művelet elsődleges emberbaráti jellegét, addig nem zárják ki automatikusan a humanitárius intervencióként való minősítést. Líbiában ezek a megfontolások a tűréshatáron belül maradtak, különösen annak tükrében, hogy az önös érdekek hiányát egy tizennyolc tagú csoport átlagában kell értékelni. 116 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Kritikák fogalmazódtak meg a humanitárius jog tiszteletben tartása kapcsán is. Noha a koalíciós erők kiemelt figyelmet fordítottak a polgári lakosság és a polgári javak körében okozott veszteségek elkerülésére, a támadások következtében számos ártatlan személy vesztette életét vagy szenvedett sérüléseket. Egyebekben a tevékenységük megfelelt az arányosság és a belső önrendelkezési jog tiszteletben tartásával kapcsolatos követelményeknek. Ez utóbbi szempont a fennálló rezsim legitimitásának teljes elvesztésével új értelmet nyert, hiszen ezt követően a katonai akció szükségképpen elősegítette a belső önrendelkezési jog érvényesülését is. Mivel ez a hatás csak közvetett volt, nem alakult át „demokráciapárti intervencióvá”. Mint az a konfliktus utóéletéből látható, ezen a téren a művelet nem is hozott tartós javulást, ám felvetette a mandátum túllépése és az erőszakos rezsimváltás gyanúját. Megjegyzendő, hogy a Nemzeti Átmeneti Tanács elismerése után, az elismerő koalíciós államok által végrehajtott támadások formálisan már nem a legitim kormányzat, hanem a bukott rezsim ellen irányultak. Mindent egybevetve, a nemzetközi koalíciós erők művelete, a megfogalmazott kritikák ellenére és a tevékenység egy meghatározott szakaszában, humanitárius intervenciónak minősíthető. Néhány általános észrevétel még szükséges ahhoz, hogy képet alkossunk az ezredforduló utáni helyzetről. Megfigyelhető, hogy mindegyik tárgyalt művelet a nemzetközi jog szabályaival összhangban, az erőszak tilalmának sérelme nélkül, az érintett állam beleegyezésével és/vagy a Biztonsági Tanács előzetes és kifejezett felhatalmazásával indult meg. Ezzel folytatódni látszik az a múlt század utolsó évtizedében kezdődő tendencia, mely szerint a súlyos és tömeges emberi jogi és humanitárius jogi jogsértések elfojtása többnyire multilaterális fellépés útján történik. Ennek ellenére nem kétséges, hogy ha a multilaterális megoldások bármely okból nem állnak rendelkezésre, az államok újra az unilateralizmus eszközeihez fognak folyamodni, ahogyan ezt a koszovói beavatkozás idején is tették. Minthogy a három konfliktus idején foganatosított különböző intézkedések összhangban voltak a nemzetközi jog szabályaival, azok a védelmi felelősség rendszerébe is beilleszthetők, és sajátos jellegükre tekintettel, a második vagy a harmadik pillér keretében tárgyalandók. (Ha tényként fogadjuk el a líbiai erőszakos rezsimváltás gyanúját, akkor ez szükségképpen kívül esik a védelmi felelősség körén.) Nem sikerült azonban továbbra sem kiküszöbölni a humanitárius intervenciókra jellemző szelektivitást.135 Ennek bizonyításához elegendő felidézni a szíriai polgárháborút. Noha az elborzasztó humanitárius helyzet régóta megalapozná, és eltérő indíttatásból már számos állam beavatkozott a konfliktusba, a humanitárius intervenció mind ez idáig elmaradt. Még a tárgyalt műveletek összevetéséből is kitűnik a beavatkozási hajlandóság némi ingadozása. Ennek ellenében hatott ugyanakkor az afrikai államok azon szilárd elhatározása, hogy a saját kezükbe veszik a kontinensen kialakuló válságok kezelését. Ha a körülmények lehetővé tették, a Biztonsági Tanács is konstruktív partnernek bizonyult Maletics Aliz – Maletics Adrienn: Mennyit ér egy emberélet Ruandában? A humanitárius intervenció értelmezési lehetőségei és annak eszközei. In: ‘Válaszok és kérdések’: Válogatott tanulmányok joghallgatók tollából (szerk. Kovács Krisztián et al.). Pázmány Press, Budapest 2018. 164. o. 135 117 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet az „afrikai megoldásokat az afrikai problémákra” nemes eszméjének megvalósításában. Elefántcsontpart, Szudán/Dárfúr és Líbia esete így azt is tisztán megmutatja, hogy a regionális és a szubregionális szervezetek a válságkezelésben milyen erősségekkel rendelkeznek, és milyen képességek terén szorulnak fejlesztésre. 118 Kajtár Gábor1 egyetemi adjunktus (ELTE ÁJK) AZ ÖNVÉDELEM JOGÁNAK JUS COGENS TERMÉSZETE „A nemzetközi jus cogens körül folyó vita még hosszú időn át fogja foglalkoztatni a nemzetközi jogászokat.”2 I. BEVEZETÉS Mára már csak nagyon kevesen kérdőjelezik meg a jus cogens jogintézmény létjogosultságát, és ugyanilyen kevesen az ENSZ Alapokmány 2. cikk (4) bekezdésének kógens jellegét.3 Ugyanakkor az önvédelem joga, azon belül is a fegyveres támadás fogalma, a megelőzés problematikája és a nem állami szereplők elleni erőszakalkalmazás kérdései minden korábbinál intenzívebb és nagyobb horderejű kihívás elé néznek. Katonailag aktív államok és nemzetközi jogászok versengve állnak elő olyan koncepciókkal, amelyek oly radikálisan tágítanák ki az önvédelem 1945 utáni keretrendszerét, amely gyakorlatilag kiüresítené az általános erőszaktilalom jus cogens normáját. Adódik a kérdés, hogy mi a tényleges kapcsolat e két norma között, valóban két elkülönült normáról van-e szó, vagy egy jogi normáról, vagy egy koherens szabályrendszerről, azaz az érme két oldaláról? És amennyiben erre a kérdésre igenlő a válasz, akkor cáfolható-e az a kijelentés, hogy maga az önvédelem joga is jus cogens? II. A JUS CONTRA BELLUM RENDSZERE Az ENSZ Alapokmánya a 2. cikk (4) bekezdésben világosan fogalmaz az 1945 utáni államközi erőszakalkalmazás tekintetében: „A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell.” Az ENSZ Alapokmánya az általános államközi erőszaktilalom alól csupán két kivételt ismer, az Alapokmány 51. cikkében rögzített egyéni vagy kollektív önvédelem jogát4 és 3 1 2 4 LL.M. (Cambridge), Ph.D. (ELTE). Herczegh Géza: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái. KJK, Budapest, 1981, 102. o. Bővebben l. Kajtár Gábor: Jus cogens a 21. század nemzetközi jogában – az általános erőszaktilalom feltétlen alkalmazandósága. Jogtudományi Közlöny, 2016. 7-8. sz. 401–407. o. „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Bizton- 119 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet a Biztonsági Tanács felhatalmazását az Alapokmány VII. fejezete alapján.5 Kötelező erejű, az erőszak alkalmazásra lehetőséget biztosító BT határozat hiányában az egyéni illetve kollektív önvédelem joga adhat csak jogalapként erőszak alkalmazáshoz. Az önvédelem jogának megléte az ENSZ Alapokmány 51. cikkében használt „fegyveres támadás” fogalmának értelmezésétől függ. Az önvédelem jogának két feltétele van az ENSZ Alapokmány és a Nemzetközi Bíróság értelmezése alapján. Egyrészt az önvédelmi helyzetben lévő államnak egy fegyveres támadást kell elszenvednie, másrészt ezt a tényt egyértelműen ki kell nyilvánítania és cselekményéről jelentést kell küldenie a Biztonsági Tanácsnak.6 Azon túl, hogy a támadásnak kellően súlyosnak kell lennie ahhoz, hogy elérje a fegyveres támadás 51. cikk által megkívánt szintjét,7 egy fegyveres támadásnak közvetlenül vagy közvetetten egy államtól kell származnia.8 Az 51. cikk rendszertani értelmezése, valamint a 2. cikk (4) bekezdésével való együttes olvasata,9 és a Nemzetközi Bíróság bevett gyakorlata,10 továbbá az állami gyakorlat is azt támasztja alá, hogy valamilyen mértékű állami szerepvállalás elengedhetetlen a fegyveres támadás fennállásához. Habár széles körben elterjedt nézet, hogy az államok támogatják a tisztán nem-állami szereplők elleni önvédelmet, az állami gyakorlat vizsgálata nem igazolja ezt. A nem állami szereplők elleni közvetlen önvédelmi jog támogatói elsősorban amerikai, izraeli és török állami gyakorlatra hivatkoznak álláspontjuk alátámasztásakor.11 A 2001. októberi afganisztáni invázió esetében azonban az Egyesült Államok a tálibok és az al-Kaida közötti szoros, szimbiotikus kapcsolatra hivatkozott.12 Hasonlóképpen Izrael sem a nem-állami szereplők elleni önvédelem jogára alapozta érvelését miután sági Tanács a nemzetközi béke és a biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette.” ENSZ Alapokmány, 51. cikk első fordulata. 5 „Ha a Biztonsági Tanács úgy találja, hogy a 41. cikkben említett rendszabályok elégtelenek, vagy elégteleneknek bizonyulnak, úgy légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásával olyan műveleteket foganatosíthat...” ENSZ Alapokmány 42. cikk első fordulata. 6 Nicaragua-ügy (Nicaragua v. Egyesült Államok), 195–199. bek. 7 Uo. 8 Kammerhofer ezt találóan Nicaragua-konszenzusnak nevezi. Jörg Kammerhofer: The Resilience of the Restrictive Rules on Self-Defence. In: The Oxford Handbook of the Use of Force in International Law (ed. Marc Weller). OUP, Oxford 2015. 627–648. o. 9 Az általános erőszaktilalom államok között érvényesül. Az ez alóli két kivétel logikailag nem lehet tágabb, mint maga a főszabály, így ugyancsak kizárólag államok egymás közötti viszonyára terjedhet ki. Ez köszön vissza az agresszió általánosan elfogadott definíciójában is: „Fegyveres erőnek az Alapokmány megsértésével elsőként való alkalmazása valamely állam részéről.” UN Doc. A/RES/ 3314., 1974. december 14. 10 Tanácsadó vélemény a megszállt palesztin területen felépített fal jogi következményeiről, ICJ Reports 2004, 136., 35. bek. L. még KDK v. Uganda ügy, 28. bek. 11 L. pl. Ruth Wedgwood: Responding to Terrorism: The Strikes Against bin Laden. Yale Journal of International Law. 1999. 2. sz. 559–576. o.; Jordan J. Paust: Self-Defense Targetings of Non-State Actors and Permissibility of U.S. Use of Drones in Pakistan. Journal of Transnational Law & Policy 2010. 19. kötet 2. sz. 241. o.; Christopher Greenwood: International Law and the Pre-emptive Use of Force: Afghanistan, Al-Qaida, and Iraq. San Diego Int’l L., 2003. 1. sz. 7–37. o. 12 A BT 1368 (2001) sz. határozata sosem mondta ki, hogy nem állami szereplővel szemben közvetlenül is lehet önvédelmet gyakorolni. Épp ellenkezőleg, az Egyesült Államok az Afganisztán elleni önvédelmi jogát arra a brit jelentésre alapozta, amely szerint a tálibok és az al-Kaida egymással kölcsönösen függő viszonyban voltak. L. Responsibility for the Terrorist Atrocities in the United States, 11 September 2001, issued by the Office of the British Prime Minister. The New York Times, 2001. október 5. A 1368 sz. határozat elfogadása közben 120 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából 2006-ban fegyveres erővel lépett fel katonái elrablóival szemben. Ehud Olmert miniszterelnök világossá tette, hogy Izrael Libanonnak, Szíriának és Iránnak tudta be a támadást, és így a fegyveres erőit azon területi államok ellen alkalmazta, amelyeknek betudta a fegyveres támadást.13 Végül az Irak területére való behatoláskor Törökország sosem hivatkozott a kurd milíciák elleni közvetlen önvédelem jogára, hanem érveit a 2. cikk (4) bekezdés szűk értelmezésére alapította.14 III. AZ ÁLTALÁNOS ERŐSZAKTILALOM JUS COGENS MINŐSÉGE Tudományos konszenzus van abban a tekintetben, hogy az államok gyakorlata, valamint a nemzeti és nemzetközi bíróságok értelmezése szerint jus cogensnek minősül a népirtás, az apartheid, a rabszolga-kereskedelem, a kalózkodás, a kínzás, valamint az erőszak általános tilalma.15 Ez utóbbi, az Alapokmány 2. cikk (4) bekezdése az a kulcsfontosságú norma, amellyel a második világháború lezárásakor az államok a teljes és átfogó államközi erőszaktilalmat akarták elérni.16 Oscar Schachter szerint „a 2. cikk (4) bekezdése a feltétlen alkalmazást igénylő normák iskolapéldája”,17 Waldock szerint „a béke sarokköve az Alapokmányban”,18 Henkin szerint „az ENSZ Alapokmányának szíve”,19 Dinstein szavaival „a hatályos nemzetközi szokásjog alapköve”,20 Nagendra Singh bíró szerint „annak az emberi erőfeszítésnek a sarokköve, amely a békére törekszik”,21 Prandler Árpád az alapelvek közül „az elsőnek az egyenlők közül” hivatkozik rá,22 Jiménez de Aréchaga szerint „a mai nemzetközi egyetlen BT-tag sem tett utalást arra, hogy a 9/11-es terrortámadásokat az 51. cikk keretében értelmezné. L. UN Doc S/PV.4370., 2001. szeptember 12. 13 L. Prime Minister Ehud Olmert’s remarks at his press conference with Japanese Prime Minister Junichiro Koizumi. The Jerusalem Post, 2006. április 19. 14 Identical letters dated 7 October 1996 from the Permanent Representative of Turkey to the United Nations addressed to the Secretary-General and to the President of the Security Council, UN Doc A/51/468. és UN Doc S/1996/836., 1996. október 7. L. még Chrisitne Gray: International Law and the Use of Force. OUP, Oxford 2008. 140–143. o. 15 Barcelona Traction-ügy, ICJ Reports 1970, 3. o., 34. bek.; Boszniai népirtás-ügy (Preliminary Objections), ICJ Reports 1996, 595. o., 31–32. bek. 16 A 2. cikk (4) bekezdésének jus cogens minőségéről általában L. Michael Wood: Use of Force, Prohibition of Threat. In: MPEPIL, Vol. X. (ed. Rüdiger Wolfrum). OUP, Oxford 2012. 621. o. L. még Lamm Vanda: Adalékok a Rule of Law érvényesüléséről a nemzetközi jogban. Jog, állam, politika, 2009. 2. sz. 8-9. o. 17 Oscar Schachter: In Defense of International Rules on the Use of Force. Univ. Chicago Law Review, 1986. 1. sz. 113–146. o. 18 C. Humphrey Waldock: The Regulation of the Use of Force by States in International Law. 81 RCADI (1952) 492. o. 19 Louis Henkin: The Report of the Death of Article 2(4) Are Greatly Exaggerated. AJIL, 1971. 3. sz. 544–548. o. 20 Yoram Dinstein: War, Aggression and Self-Defence, CUP, 2005., 95. o. 21 Nagendra Singh bíró párhuzamos indoklása, Nicaragua-ügy, 153. o. 22 Prandler Árpád: Elfogadott-e a humanitárius beavatkozás gyakorlata a nemzetközi jogban? Acta Humana, 2002. 46–47. sz., 98. o. 121 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet közjog alapnormája”,23 Bruhács János értékelése szerint pedig a „mai nemzetközi jog kvintesszenciájának”24 tekinthető. Az általános erőszaktilalmat rögzítő bekezdést az államok elsöprő többsége egyfajta szupernormaként a jus cogens archetípusának tekinti, az első számú, leginkább elismert, hivatkozott és példaként is emlegetett feltétlen alkalmazás igénylő normaként.25 A Nemzetközi Bíróság a 2. cikk (4) bekezdését az Alapokmány egyik sarokkövének nevezte,26 és nemcsak a nemzetközi szokásjog részének, hanem a Nemzetközi Jogi Bizottság állásfoglalása, valamint a vitás felek egybehangzó véleménye alapján egyben jus cogensnek is minősítette a Nicaragua-ügyben.27 Bár a 2. cikk (4) bekezdését valóban megsértik időről időre, ez azonban nem változtat a norma jus cogens minősítésén.28 Hiszen minden állam egyetért abban, hogy a népirtás jogellenes és jus cogensbe ütközik, mégis túl sok példát tudunk arról, hogy államok mégis elkövetik a „bűnök bűnét”. Ebből azonban nem következik az, hogy a népirtás jus cogens minősége veszélybe kerülne. A kínzás tilalma még jobban rávilágít a problémára. Higgins szerint sincs állam, amely kétségbe vonná a kínzás tilalmának normáját, az államok jelentős része mégis rendszeresen megsérti ezt a tilalmat.29 A normasértésből azonban még nem következik a tilalom megszűnése, sőt ennek éppen ellenkezőjéről van szó.30 Ezt a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua-ügyben is megerősítette: „Ha egy állam cselekménye prima facie ellentétes egy elismert szabál�lyal, de magatartását a szabályban foglalt kivétellel vagy indoklással igyekszik igazolni, akkor attól függetlenül, hogy az állam magatartása ezen az alapon jogszerűnek minősül-e, az attitűd lényege az adott norma megerősítése, és nem gyengítése.”31 L. Albrecht Randelzhofer: Use of Force. In: Encyclopedia of Public International Law. Vol. 4. (ed. Rudolf Bernhardt). Noth-Holland Publishing Co., 1982. 267. o. Bruhács János: Jus contra bellum – Glosszák az erőszak nemzetközi jog tilalmához. In: Ünnepi kötet dr. Bodnár László egyetemi tanár 70. születésnapjára (szerk. Blutman László). Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2014. 73. o. 25 Az Egyesült Államok már a Szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény elfogadása előtt, 1969 májusában világossá tette, hogy egyetért a jus cogens koncepcióval és hozzátette, hogy a jus cogens minősítésnél nem teljes összhangra van szükség, hanem arra, hogy a nemzetközi közösség egyetlen fontos tagja se ellenezze azt. Stephan Verosta: Die Vertragsrechts-Konferenz der Vereinten Nationen 1968/69 und die Wiener Konvention über das Recht der Verträge. ZaöRV, 1969. 688. o. 26 KDK v. Uganda, 148. bek. 27 A 2. cikk (4) bekezdésének jus cogens minőségét az Egyesült Államok és Nicaragua is elfogadta. Nicaraguaügy, 187–190. bek. L. még Sulyok Gábor: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata, Gondolat, 2004. 181. o. 28 Az ENSZ közgyűlése épp a 2. cikk (4) bekezdése hatékonyabb érvényesülésének elősegítése érdekében fogadta el 42/22. sz. (1987) határozatát, amelyben kategorikusan leszögezte, hogy: „No consideration of whatever nature may be invoked to warrant resorting to the threat or use of force in violation of the Charter., A/RES/42/22, 1987. november 18. 29 UN Human Rights Office of the High Commissioner for Human Rights, Annual Report 2006, 120. o. http:// www.ohchr.org/Documents/AboutUs/annualreport2006.pdf (2016.02.01) 30 Rosaly Higgins: Problems and Process. International Law and How We Use It. OUP, 1994., 20. o. L. még Christopher A. Ford: Adjudicating jus cogens. Wis. Int’l L.J., 1994. 146. o. 31 Nicaragua-ügy, 186. bek. 23 24 122 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Akár a Szovjetunió 1956-os magyarországi vagy 1968-as csehszlovákiai, akár az Egyesült Államok grenadai (1983) vagy panamai (1989) beavatkozását vizsgáljuk, világossá válik, hogy még a hidegháború folyamán sem hivatkoztak a nagyhatalmak a 2. cikk (4) bekezdés normatív jellegének hiányára. Ellenkezőleg, jogi álláspontjuk alátámasztása érdekében minden konfliktusban a létező normatív rendszeren belül az elérhető, létező vagy létezőnek vélt kivételek egyikére hivatkoztak. 1990-ben, kuvaiti agressziójának végrehajtásakor Szaddám Huszein is e norma lehetséges kivételeire hivatkozott, ezzel elfogadva a jus contra bellum paradigmáját.32 Franck értékelését a 2. cikk (4) bekezdése „haláláról” már kortársai is kritikusan fogadták. Louis Henkin egy emlékezetes cikkében33 kollégája értékes diagnózisát, ám téves következtetését emelte ki. Véleménye szerint nem lehet csupán a jogi norma hibáira és esetenkénti be nem tartására hivatkozni, hiszen az Alapokmány már számos nagy konfliktust, háborút is megakadályozott. Szükség volt ugyan a szakma riasztására, de az alapnorma él, és élhet továbbra is. Ennek legfőbb feltétele, folytatta, hogy az állampolgárok, a politikusok, a társadalmi és a nemzetközi szervezetek megértsék, az általános erőszaktilalom betartása alapvető nemzeti érdek. Az elmúlt évtized alapján ismét kijelenthetjük, hogy koraiak és túlzók voltak a 2. cikk (4) bekezdésének haláláról szóló kijelentések. Egyrészt azért, mert az egyoldalú diplomáciai és katonai akciók sikertelennek, sőt kontraproduktívnak bizonyultak,34 és az Egyesült Államok mind Afganisztánban, mind Irakban visszatért a multilaterális keretekhez.35 Másrészt pedig még a Bush-adminisztráció is minden egyes esetben a 2. cikk (4) bekezdésének általános tilalmából indult ki, annak érvényességét sohasem tagadta, és figyelemreméltó erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az afganisztáni és az iraki háborút nemzetközi jogilag is alátámassza.36 A két klasszikus kivételre történő hivatkozás a nemzetközi jognak azt a tulajdonságát domborította ki, hogy az állami vezetők – akár akarják, akár nem – arra kényszerülnek a jogi diskurzus keretei között, hogy cselekményeiket jogi érvekkel támasszák alá.37 A Bush-adminisztráció súlyos belés külpolitikai kudarca és bukása után nem véletlen, hogy az Obama-adminisztráció tagjai a lehető legkorábban kijelentették, visszatérnek a 2001 előtti szűkebb értelmezési keretekhez. Ezzel tovább erősítették a jus contra bellum rendszerét.38 Stuart Ford: Legal Processes of Change: Article 2(4) and the Vienna Convention on the Law of Treaties. J. Armed Conflict L., 1999. 1. sz. 90–92. o. 33 Louis Henkin: i. m. 544–548. o. 34 Joseph S. Nye: The Paradox of American Power – Why the World’s only Superpower can’t go it alone. OUP, 2002. 35 David Wippman: The Nine Lives of Article 2(4). Minn.J.Int’l Law, 2007. 2. sz. 396–397. o. 36 Hasonlóan, Oroszország a 2014-es krími konfliktus során egyetlen alkalommal sem vonta kétségbe a 2. cikk (4) bekezdésének érvényességét. Putyin elnök vagy tagadta országa részvételét a konfliktusban, vagy az önvédelmi kivételre hivatkozva igazolta vissza az általános erőszaktilalom normatív erejét. 37 Hans-Joachim Cremer: Völkerrecht – Alles nur Rhetorik? ZaöRV, 2007. 284. o. 38 Joe Biden, München 2009. február, http://news.bbc.co.uk/2/hi/americas/7876677.stm (2016.02.10); Robert Gates, 2009. március http://www.globalsecurity.org/military/library/news/2009/03/mil-090312-afps01.htm (2016.02.10). L. még US National Security Strategy, 2010 May, Washington, http://www.whitehouse.gov/ sites/default/files/rss_viewer/national_security_strategy.pdf (2016.02.15) 32 123 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet IV. AZ ÖNVÉDELMI JOG JUS COGENS JELLEGE Kimerítő, taxatív listája nincs a jus cogens normáknak, de arra nincs is szükség.39 A Nemzetközi Bíróság nem mondta még ki ugyan egyértelműen, hogy a 2. cikk (4) bekezdéshez hasonlóan az 51. cikk esetében is jus cogensről lenne szó, ennek ténye történetileg, logikailag, rendszertanilag és dogmatikailag nehezen lenne vitatható. Történetileg azért, mert nem létezett és nem is létezhetett önvédelmi jog a mai értelmében vett normatív erőszaktilalom nélkül.40 A tilalom és kivétele eredetüket tekintve is feltételezik egymást, a kivétel nem előzhette meg időben a szabályt. Egy XX. századi, egymással kéz a kézben járó egységes konstrukciókról van szó.41 Ha nem valljuk a Kammerhofer által találóan fekete lyuk elméletnek kritizált koncepciót,42 amely szerint az 51 cikk teljesen bizonytalan és anakronisztikus tartalmú, múltbeli normákat emel be az ENSZ Alapokmányba, akkor megállapítható, hogy az önvédelem modern joga kivételként került be az általános erőszaktilalom alá, azaz az 51 cikk alapján fegyveres támadással kiváltott önvédelmi helyzet és a 2. cikk (4) bekezdése történelmileg kölcsönösen feltételezik egymást. Módszertanilag, tekintetbe véve a jus cogens fogalmát, keletkezésének folyamatát és mibenlétét, semmivel sem nagyobb az erőszak általános tilalmának támogatottsága és elfogadottsága az államok között, mint az önvédelmi jog gyakorlásáé. Mivel a két rendelkezés azonos támogatottságú (soha egyetlen állam sem vitatta még az önvédelem jogát), együtt alkalmazandó. A nemzetközi közösség egésze egyenlő súllyal támogatja ezt a két normát, az opinio juris többlet mindkét normánál egyformán kimutatható. Így, ha a 2. cikk (4) bekezdése jus cogens, az 51. cikk sem lehet más. A nemzetközi jogi normahierarchia szempontjából sem juthatunk más következtetésre. A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 64. cikke értelmében, ha a 2. cikk (4) bekezdése valamikor az Alapokmány hatálybalépése, az ENSZ tagok számának ugrásszerű megnövekedése és az általános erőszaktilalom szokásjogi normává válása során jus cogens norma lett, és ezt az utat nem követte volna az 51. cikk, akkor az önvédelem joga semmissé vált volna, vagy legalábbis jogilag ellehetetlenül volna alkalmazása. A 64. cikk értelmében ugyanis „ha az általános nemzetközi jog új, feltétlen alkalmazást igénylő szabálya alakul ki, valamennyi, ezzel a szabállyal ellentétben fennálló szerződés semmissé válik és megszűnik.” A 64. cikk rendelkezése pedig kihat az ENSZ Alapokmá A kógens normák taxatív felsorolását a belső jog sem követeli meg. Alexander Orakhelashvili: Peremptory Norms in International Law. OUP, Oxford 2008. 41. o. Az önvédelmi jog nem az Alapokmány valamilyen bizonytalan tartalmú, már 1945 előtt is létező önvédelmi koncepcióját tűri meg. 1945 után az államok gyakorlata és az ahhoz kacsolódó opinio juris egységes abban a tekintetben, hogy az 51. cikkbe foglalt önvédelem joga egyben a szokásjogjog részének is tekinthető. Hans Kelsen: The Law of the United Nations, Frederick A. Praeger, New York,1951. 791. o. Bővebben L. a 2. fejezetet. 41 L. pl. Carin Kahgan: Jus cogens and the inherent right to self-defense, ILSA J. Int’l&Comp. L. 1997. 3. sz. 788-791. o. valamint Dinstein: i. m. 179-180. o., „inextricably linked” Tom Ruys: ’Armed Attack’ and Article 51 of the UN Cherter, CUP, 2010, 27. o. 42 Jörg Kammerhofer: Uncertainty in International Law. A Kelsenian Perspective. Routledge, London 2011. 7-11. o. 39 40 124 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából nyára is, vagyis annak egyetlen rendelkezése sem lehet ellentétben újonnan kialakuló, feltétlen alkalmazást igénylő normával.43 Kontextuális és teleologikus értelmezéssel is alátámasztható az önvédelem jogának jus cogens jellege. Ellenkező esetben ugyanis egy jus cogens norma tartalmát egy „sima” szokásjogi normával lehetne korlátozni vagy módosítani, amire feltétlen alkalmazást igénylő normák esetében nincs lehetőség.44 A tiltó norma és annak kivétele közötti kapcsolat rendkívül szoros. Ha a lehető legtágabban értelmezzük az általános tilalmat, úgy a lehető legszűkebben kell értelmeznünk a kivételt. Ellenkező esetben az önvédelem jogának szokásjogi úton történő kiterjesztése automatikusan magával vonná az általános erőszaktilalom korlátozását, mivel ez a két szabály – lévén főszabály és kivétele – csak együtt tud mozogni. Az önvédelmi jog minden egyes tágítása az általános erőszaktilalom fokozatos szűkítését is jelenti. Az 51. cikkben foglalt önvédelmi jog, mint kivétel, valójában integráns részét képezi az általános erőszaktilalmat kimondó jus cogens normának. Rendszertanilag a két cikk, valamint két szokásjogi rendelkezés nyelvtani és logikai értelmezéséből is az következik, hogy egységes rendszert alkot, egymástól nem választható el. A 2. cikk (4) bekezdés nem önálló jogi norma, csupán egy jogtétel, vagyis egy olyan jogi mondat, amely csupán nyelvi és megjelenési egység. Ugyanez elmondható az 51. cikkről is. Egyik jogtétel sem értelmezhető önmagában, külön-külön nem értelmezhetők a hipotézis-diszpozíció-jogkövetkezmény jogdogmatikai vonalon, mert feltételezik egymást. Együtt alkotnak egy jogi normát, vagyis a jog legkisebb önmagában még értelmes egységét.45 Csak így együtt alkotnak egy teljes és követhető, ezzel pedig alkalmazható logikai szabályozási egységet.46 Így a tényleges jus cogens norma valójában így hangzik: „A szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során tartózkodniuk kell a más állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától, kivéve az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetén az egyéni vagy kollektív önvédelem gyakorlásának természetes jogát.” A 2. cikk (4) bekezdése és az 51. cikk egy szerves egységet alkot a normahierarchia csúcsán,47 egy és ugyanarról az erőszaktilalmi rezsimről van szó,48 az erőszak tilalma és L. bővebben Fragmentation of International Law: Difficulties arising from the diversification and expansion of International Law, Report of the Study Group of the International Law Commission, Fifty-eighth session, Geneva August 2006. 361-373. bek. 44 L. Bruno Simma – Daniel-Erasmus Khan – Georg Nolte – Andreas Paulus: The Charter of the United Nations A Commentary. Third Edition. OUP, Oxford 2012. 130-131. o. 45 A 2. cikk (4) bekezdése rendszertanilag egy felsorolásban szerepel, a 2. cikkben, az ENSZ elvei között, amely maga is visszautal az 1. cikkre, a szervezet céljaira. Így önmagában, az előtte lévő és a VII. fejezetben lévő rendelkezések nélkül nemcsak értelmezhetetlen, hanem értelmetlen is. Az 51. cikk pedig eleve így kezdődik: „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem értinti…” 46 A jogtétel és jogi norma fogalmáról és szerkezetéről L. Szilágyi Péter: Jogi alaptan, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997, 170, 190-195. o. és Lamm Vanda – Peschka Vilmos: Jogi lexikon. KJK-Kerszöv 1999. 47 L. még Oscar Schachter: The legality of pro-democratic invasion. AJIL, 1984. 3. sz. 648. o. 48 Kahgan: i. m. 789. o. 43 125 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet az önvédelmi jog fejlődése kéz a kézben járnak.49 Verdross a jus cogens normák felsorolásakor a „use of force other than in individual or collective self-defense” fordulatot használja,50 és már híres, 1937-es cikkében is a jus cogens norma példájaként hozta fel az önvédelem jogát („defense against external attacks”): „Egy nemzetközi szerződés, amely a hadserege oly mértékben történő leépítésére kötelez egy államot, hogy védtelenné válik külső támadásokkal szemben. Erkölcstelen egy állam mint szuverén közösség fenntartása, és egy időben megtiltani neki hogy megvédhesse magát.”51 Ezt a felfogást számos kiemelkedő nemzetközi jogász is osztja. Lord Mc Nair például az „Articles 2 and 51 of the Charter of the United Nations” együttes normáról tesz említést.52 Dinah Shelton a népirtás és a rabszolgaság tilalma mellett igen találóan a „use of force other than self-defense” megfogalmazást használja.53 James Crawford második államfelelősségi jelentésében egyértelművé tette, hogy a szükséghelyzet alkalmazhatósága jus cogens normák megsértése esetén kizárt, és a 2. cikk (4) bekezdése és az 51. cikk mindenképpen ilyennek minősül.54 Herczegh Géza pedig a „nemzetközi béke és biztonság fenntartását” tekinti kógens normának, nem csupán az erőszak tilalmát.55 A Nemzetközi Jogi Bizottság már 1980-as jelentésében is összekapcsolata az általános erőszaktilalmat és az önvédelem jogát, mint történeti folyamatukban együtt kialakult jus cogens normákat.56 A 2001-es államfelelősség-tervezet kommentárja pedig megállapítja, hogy az önvédelem kivétele az általános erőszaktilalom definíciójának részét képezi: „Az ENSZ Alapokmányának 51. cikke fenntartja az államok ’természetes jogát’ az önvédelemhez egy fegyveres támadás esetén és részét képezi a 2. cikk (4) bekezdésben lefektetett, az erőszakkal való fenyegetés vagy erőszak alkalmazásának tilalmáról szóló definíciónak. Így az az állam, amely gyakorolja az önvédelemhez való természetes jogát az Alapokmány 51. cikkének megfelelően, még potenciálisan sem sérti meg a 2. cikk (4) bekezdését.”57 Hasonlóképpen, a Nemzetközi Bíróság is azt állapította meg a nukleáris Dinstein: i. m. 177. o. Alfred von Verdross: Jus Dispositivum and Jus Cogens in International Law. AJIL, 1966. 1. sz. 60. o. 51 Alfred von Verdross: Forbidden Treaties in International Law. AJIL, 1937. 4. sz. 574. o. 52 Lord McNair: The Law of Treaties, OUP 1961. 210. o. 53 Dinah Shelton: Normative Hierarchy in International Law, AJIL, 2006. 2. sz. 302. o. 54 „[A]rticle 33 expressly excludes from the scope of the plea of necessity violations of peremptory norms of international law, among which the rules relating to the use of force referred to in Articles 2 (4) and 51 of the Charter certainly rank.” James Crawford: Second report on State responsibility, International Law Commission Fifty-first session, Geneva 1999. A/CN.4/498/Add.2, 286. bek. 55 Herczegh Géza: i.m. 106. o. 56 „The long process of totally outlawing the use of armed force in international relations has thus led to the assertion of a rule imposing on all States the duty to refrain from using armed force in their relations with one another. The principle whereby its use was condemned once and for all as utterly wrongful has become part of the legal thinking of States in the form of a peremptory rule of international law. This same process has created the conditions for the definitive assertion of the other parallel and likewise peremptory rule that self-defence is a limitation of the prohibition imposed by the first rule. Both rules are now indisputably part of general international law and, in written form, of the juridical system represented by the United Nations.” Report of the Int’l L. Commission the Work and Its Thirty-Second Session, Yearbook of the International Law Commission (1980) Volume II., New York 1981, A/CN.4/SER.A/1980/Add.l (Part 2), 34. cikk kommentárja, 12. bek., 56. o. 57 “Article 51 of the Charter of the United Nations preserves a State’s ‘inherent right’ of self-defence in the face of an armed attack and forms part of the definition of the obligation to refrain from the threat or use of force laid down in Article 2, paragraph 4. Thus, a State exercising its inherent right of self-defence as referred to 49 50 126 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából fegyverek ügyében adott tanácsadó véleményében, hogy „az erőszak alkalmazásának tilalmát az Alapokmány releváns rendelkezései fényében kell értelmezni. Az 51. cikkben az Alapokmány elismeri az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát egy fegyveres támadás esetén.”58 Jogosan merül fel tehát Karl Zemanek kérdése: tényleg komolyan gondolja-e bárki is, hogy érvényes lenne egy olyan szerződés, amelyet két állam köt annak érdekében, hogy kizárják egyik vagy másik jövőbeli jogát az önvédelemre fegyveres támadás esetén?59 Ugyanaz, vagy jó esetben egy későbbi kormány tényleg karba tett kézzel nézné végig állama megtámadását és esetleges megszűnését? És végül elfogadhatónak, morálisan igazolhatónak találnánk egy ilyen szerződést? Vajon mely kormány kötne fenyegetés nélkül magától ilyen szerződést? V. KÖVETKEZTETÉSEK Azok az aggodalmak, amelyek a jus cogens túlterjeszkedéséből és korlátlan burjánzásából indulnak ki, szándékosan eltúlzottak, alaptalanok, életszerűtlenek, valamint súlyos dogmatikai hibákon alapulnak.60 Nem véletlen, hogy ezekre még soha senki sem hivatkozott. Az önvédelem joga saját arányosság-szükségesség, valamint betudhatóság koncepciókat használ, így a különböző jogintézmények világosan elhatárolhatók egymástól.61 Meggyőződésem, hogy az Alapokmány 2. cikk (4) bekezdése és az 51. cikk egy egységes normát alkot, amely egyben jus cogens. A normatan definíciójától függetlenül e két cikkben található normatételek egy olyan egységes rendszert alkotnak, amelyek szervesen összekapcsolódnak és nem választhatók el egymástól. Vagyis, ha növeljük az önvédelmi jog terjedelmét, azzal automatikusan csökkentjük az általános erőszaktilalom időbeli, személyi vagy tárgyi hatályát, és vice versa. Így abban az esetben, ha nem tekintenénk az önvédelem jogát jus cogensnek, akkor egy egyszerű szokásjogi norma módosításával közvetlenül módosítani tudnánk egy elismerten jus cogens normát. Ez azonban nem csupán az általános erőszaktilalom kógens jellegét ásná alá, hanem a jus cogens jogintézményét is. 58 59 60 61 in Article 51 of the Charter is not, even potentially, in breach of Article 2, paragraph 4.” Nemzetközi Jogi Bizottság államfelelősség-tervezetének kommentárját: 21. cikk, 74. o. (Kiemelés a szerzőtől) „This prohibition of the use of force is to be considered in the light of other relevant provisions of the Charter. In Article 51, the Charter recognizes the inherent right of individual or collective self-defence if an armed attack occurs.” Nukleáris fegyverek alkalmazása vagy az azokkal való fenyegetés jogszerűsége-ügyében adott tanácsadó vélemény, 38. bek. L. Karl Zemanek: The Metamorphosis of Jus Cogens: From an Institution of Treaty Law to the Bedrock of the International Legal Order? In: The Law of Treaties Beyond the Vienna Convention (ed. Enzo Cannizzaro). OUP 2011, 407. o. L. pl. Ulf Linderfalk: The Effect of Jus Cogens Norms: Whoever Opened Pandora’s Box, Did You Ever Think About the Consequences? EJIL 2008. 5. sz. 853-871. o. Bővebben L. Kajtár Gábor: A nem állami szereplők elleni önvédelem a nemzetközi jogban., Eötvös Kiadó, Budapest 2015. 127 Csapó Zsuzsanna egyetemi docens (NKE NETK) egyetemi docens (KRE ÁJK) AFRIKAI NEMZETKÖZI BÜNTETŐBÍRÓSÁG VERSUS ICC? EGY ESETLEGES REGIONÁLIS NEMZETKÖZI BÜNTETŐBÍRÓSÁG FELÁLLÍTÁSÁNAK GONDOLATA I. PROLÓGUS Amikor volt pécsi kollégáimtól azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy előadóként részt vehetnék Herczegh Géza professzor emlékkonferenciáján, örömmel gondolkodtam el azon, mely tárgykör bemutatására vállalkozhatnék. Szívesen fogadtam, hogy a szervezők kérése szerint – megosztva a kollégák között Herczegh Géza gazdag kutatói pályájának legfontosabb aspektusait – nekem a fegyveres konfliktusok áldozatainak védelmére vonatkozó joganyagra kellett előadásom fókuszát irányítani. Ha nem lett volna részükről ez az örömteli megkötés, magam is valószínűleg kértem volna, hadd jöjjek a pécsi konferenciára a humanitárius nemzetközi jog valamely aktuális kérdésének elemzésével. Nekem ugyanis Herczegh professzor nevének említésekor mindig a ius in bello, azaz a háborúban alkalmazandó szabályok területén kifejtett munkássága jut elsőként eszembe. Kezdő kutatóként ugyanis a „A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái” címmel megjelent monográfiája volt első olvasott szakkönyveim egyike. S mivel eddigi egyetemi pályafutásom során sok kurzuson, tán minden szemeszterben volt szerencsém hadijogi kérdésekről előadni, régóta és mind a mai napig rengetegszer hivatkozom a katedrán e monográfia egy-egy megállapítására, megvitatva a hallgatókkal a 1981-ben papírra vetett gondolatokat.1 A humanitárius jogi témájú órák mellett azonban Herczegh Géza neve bármely olyan nemzetközi jogi előadáson is fixen felmerül, amikor a Nemzetközi Bíróság ismertetése van soron. Megkerülhetetlen ugyanis, hogy amikor a hágai testület összetételéről szólunk, egyúttal büszkén mondjuk el a hallgatóknak, mely kollégánk volt az, akit eddigi egyetlen magyarként az ENSZ 1 Öt évvel ezelőtt, 2013-ban, még a pécsi Nemzetközi Jogi és Európajogi Tanszék munkatársaként magam is, szerkesztői feladatot vállalva, fontosnak tartottam, hogy régi kollégánkról – akit én már tanszéki munkatársként nem ismerhettem – tanulmánykötet keretében megemlékezzünk. Sajnos már születésének 85. évfordulóján is emlékkötetben kellett gondolkodnunk, 2010-ben távozott ugyanis Herczegh professzor. Bízom benne, hogy 5 évvel a kötet megjelenése után is bátran ajánlhatom e 13 szerző írását tartalmazó, kifejezetten humanitárius jogi tárgyú tanulmánycsokrot a kollégák figyelmébe. Csapó Zsuzsanna (szerk.): Emlékkötet Herczegh Géza születésének 85. évfordulójára. A ius in bello fejlődése és mai problémái. Kiadja a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, Pécs 2013. 1-308. o. 129 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet e főszervének bírájává választották. Különösen még Pécsen dolgozva örültem mindig annak, hogy megoszthattam ekkor a hallgatókkal: Herczegh Géza hosszú évekig a pécsi tanszékünk vezetője volt. Így alakult tehát, hogy számomra a Herczegh Gézához kötődő első két gondolat: a humanitárius nemzetközi jog és a Nemzetközi Bíróság maradt mind a mai napig. Rendkívül színes életpályája sokunknak más-más miatt jelentős, számomra e két aspektus a legmeghatározóbb. Ezért gondoltam arra, hogy e két szálat igyekezzem összefűzni Herczegh Géza születésének 90. évfordulóján megrendezett emlékkonferencián. Így jutottam arra, hogy előadásomban egy olyan nemzetközi bíróság felállításának gondolatát vitassam meg a hallgatóság körében helyet foglaló kollégákkal, amely bírói testület, ha valóban realizálódik, a fegyveres konfliktusok áldozatainak védelmére vonatkozó szabályok megsértése miatt állapítana meg felelősséget. S bár nem könnyű olyan előadótárs mellett a Nemzetközi Büntetőbírósággal (ICC)2 kapcsolatos kérdésekről beszélni, mint Kovács Péter professzor, aki szintén azon kevesek egyike a magyar jogásztársadalom tagjai közül, aki egy nemzetközi bíróság, s épp az ICC bírája lett, én mégis arra vállalkoztam, hogy áttekintsem: vajon milyen hatással lenne a Nemzetközi Büntetőbíróságra, ha e (szintén) hágai testület egy ma még csak felállítani tervezett regionális nemzetközi büntetőbíróságot kapna konkurenciaként szembe magával, netán segítő társként maga mellé. A közelmúltban ugyanis az Afrikai Unió (AU) keretében igény fogalmazódott egy kontinentális hatókörű regionális büntetőíróság életre hívására. E még csak körvonalazódó új nemzetközi bírói fórum által felvetett valamennyi kérdés elemzésére jelen írás nem vállalkozhat. Elsősorban egyrészt azon általam jelentősebbnek vélt, várható problémákra, kihívásokra, másrészt a nemzetközi büntetőjog (érvényesítésének) fejlesztésében érdekeltek által üdvözlendő feltehető, reménybeli pozitív potenciális változásokra irányítanám a figyelmet, amelyek a Nemzetközi Büntetőbíróság és egy lehetséges regionális büntetőbíróság közötti újfajta relációrendszerben adódhatnak, ha megvalósulnak a jelenlegi afrikai reformelképzelések. A változtatás szándékának felbukkanása, fennhangon hangsúlyozása az ICC afrikai kritikusai részéről nem új keletű. Tettek szintjén a Malabo jegyzőkönyv bizonyulhat mérföldkőnek. II. AZ AFRIKAI BÜNTETŐBÍRÓSÁGOT FELÁLLÍTANI TERVEZŐ MALABO JEGYZŐKÖNYV 2014 júniusában az afrikai állam- és kormányfők Egyenlítői Guinea fővárosában, Malabóban elfogadták az Afrikai Bíróság és Emberi Jogok Bírósága Statútumáról szóló jegyzőkönyv módosító jegyzőkönyvét. E módosító jegyzőkönyv3 azt a még hatályba 2 3 130 ICC: International Criminal Court. Protocol on Amendments to the Protocol on the Statute of the African Court of Justice and Human Rights (Malabo, 2014). https://au.int/en/treaties/protocol-amendments-protocol-statute-african-court-justice-and- Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából nem lépett jegyzőkönyvet4 írja felül, amelyet 2008-ban fogadtak el, és amely az arushai Ember és Népek Jogainak Afrikai Bíróságát5 olvasztaná össze egy felállítani javasolt,6 (tervezett) funkciójában mind az ENSZ Nemzetközi Bíróságára, mind az Európai Unió Bíróságára emlékeztető ún. Afrikai Unió Bíróságával.7 Az új afrikai bíróság nevét a Malabo jegyzőkönyv a következőre javasolja változtatni: „Afrikai Bíróság és az Ember és Népek Jogainak Bírósága”.8 A módosítást kezdeményezők célja az volt, hogy az új kontinentális bíróságot büntető joghatósággal ruházzák fel egyrészt az emberi jogi kompetencia mellett, amelyet az egyesítendő bíróságok közül a már létező ma is gyakorol, másrészt a 2008-as jegyzőkönyv hatályba lépése esetén keletkező általános nemzetközi jogi hatáskör mellett.9 A Malabo Jegyzőkönyv szerint tehát az afrikai bíróságon működne:10 1. egy ún. ember és népek jogainak szekciója, emberi jogi jogvédelemre fókuszálva, 2. egy nemzetközi büntetőjogi szekció, magánszemélyek büntetőjogi felelősségének megállapítására, és 3. egy általános ügyek szekció, a Nemzetközi Bírósághoz és az EU Bíróságához hasonlatos kompetenciával (számos eltéréssel mindazonáltal), természetesen csakis az AU és tagállamai vonatkozásában. A strasbourgi, luxembourgi és a (két) hágai modellt tehát egyaránt ötvözné a bíróság. Azaz mutatna hasonlóságot mind az Emberi Jogok Európai Bíróságával (Strasbourg), mind az Európai Unió Bíróságával (Luxembourg), mind a Nemzetközi Bírósággal és a Nemzetközi Büntetőbírósággal (Hága) is. human-rights (2018.09.15.) Lásd a jegyzőkönyv mellékletét: Statute of the African Court of Justice and Human and Peoples’ Rights. 4 Protocol on the Statute of the African Court of Justice and Human Rights (Sharm El-Sheikh, 2008). https:// au.int/en/treaties/protocol-statute-african-court-justice-and-human-rights (2018.09.15.) E jegyzőkönyvet az Afrikai Unió 55 tagállama közül 31 írta alá, közülük 6 ratifikálta. A szerződés hatályba lépéséhez 15 tagállam általi ratifikációra lenne szükség. HTTPS://AU.INT/SITES/DEFAULT/FILES/TREATIES/7792SL-PROTOCOL_ON_THE_STATUTE_OF_THE_AFRICAN_COURT_OF_JUSTICE_AND_HUMAN_ RIGHTS_3.PDF (2018.09.15.) 5 Angol és francia elnevezése e testületnek: African Court on Human and Peoples’ Rights, Cour africaine des droits de l’homme et des peuples. 6 A jegyzőkönyv, amely az AU fő bírói szervének szánt Afrikai Bíróságot felállította volna, 2003-as megfogalmazása után 2009-ben hatályba lépett, ám a testület mindezidáig nem kezdte meg működését, mivel időközben felmerült ezen új bíróság és a már 2004 óta működő afrikai emberi jogi bíróság egyesítése, e fúzióról rendelkező jegyzőkönyvet azonban még kellő számban nem ratifikálták. Lásd a 2003-as jegyzőkönyv szövegét és a ratifikáló államok számát, körét az AU weboldalán: https://au.int/en/treaties/protocol-court-justice-africanunion (2018.09.15.) A jegyzőkönyv hivatkozott rendelkezései: 2. cikk (2) bek. és 19. cikk. 7 Angol és francia elnevezése e testületnek: Court of Justice of the African Union, Cour de justice de l’Union africaine. 8 Angol és francia elnevezése e (felállítani tervezett) testületnek: African Court of Justice and Human and Peoples’ Rights, Cour africaine de justice et des droits de l’homme et des peuples. Sajnos magyar nyelvünkre az elnevezés pontos interpretációja ez esetben nem egyszerű feladat. 9 Max du Plessis – Nicole Fritz: A (New) New Regional International Criminal Court for Africa? http://ilawyerblog.com/new-new-regional-international-criminal-court-africa/ (2015.10.10.) 10 Lásd a 2014. évi jegyzőkönyv mellékletébe foglalt statútum 16-17. cikkét, valamint a 2008. évi jegyzőkönyv mellékletébe foglalt statútum 28. cikkét. 131 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Hangsúlyozandó: nem jönne tehát létre egy önálló regionális nemzetközi büntetőbíróság, hanem – legalábbis a tervek szerint – egy regionális bíróság rendelkezne büntető kompetenciával is, azaz, más részlegek mellett, e kontinentális testület keretében egy büntetőjogi szekció is működne. (Az alábbiakban azonban az egyszerűség kedvéért, ám az egzaktság rovására gyakorta használom az „afrikai büntetőbíróság” elnevezést.) Hogy ezen elképzelések valaha is realizálódnak-e, ma még ez nem megmondható. Az kétségtelen, hogy 2014, a Malabo jegyzőkönyv elfogadása óta eltelt már jó idő, s a szerződést mindössze 11 afrikai állam szignálta, de egy sem ratifikálta.11 Márpedig a hatályba lépéshez 15 állam általi megerősítésre lenne szükség. Esélyesnek tűnik tehát, hogy „érdeklődés hiányában” elmarad az afrikai bíróság(ok) tervezett reformja. Ha azonban más szemüveggel nézzük, más hozzáállással közelítünk, a 11 állam általi aláírás jelenlegi állapotától nem tűnik oly távolinak a megkövetelt 15 ratifikáció. Mint ahogy nem oly rég egy hullám beindulni látszott (zömében)12 afrikai államok részéről, s sorra bejelentették 2016 őszén, hogy kilépnek a Nemzetközi Büntetőbíróságot felállító Római Statútumból,13 úgy válhat bármely releváns esemény akár a közeljövőben katalizátorává az afrikai regionális büntetőbíróság megtámogatásának (s vele párhuzamosan, lehetséges, az ICC-től való elfordulásnak). Fentieket kiegészítve megjegyzendő, hogy a 2014-ben a Malabo jegyzőkönyvben megfogalmazott javaslat nem volt új keletű. Már 1980-ban, amikor az Ember és Népek Jogainak Afrikai Chartáját14 vázolták fel, a tárgyalásokon Guinea egy olyan bíróság felállítását propagálta, amely emberi jogi jogsértéseket és nemzetközi bűncselekményeket vizsgálhatott volna. A guineai küldöttség elképzelése azonban ekkor nem nyert kellő támogatást.15 Egyrészt az afrikai emberi jogi bíróság felállítása is sokat váratott még ezután magára, s a majd csupán 2004-ben munkáját megkezdő arushai bíróság is kizárólag List of countries which have signed, ratified/acceded to the Protocol on amendments to the Protocol ont he Statute of the African Court of Justice and Human Rights. https://au.int/sites/default/files/treaties/7804-slprotocol_on_amendments_to_the_protocol_on_the_statute_of_the_african_court_of_justice_and_human_ rights_5.pdf (2018.09.16.) 12 2018 tavaszán az afrikai visszatáncolók után a Fülöp-szigetek is bejelentette kilépési szándékát (nem mellesleg miután a testület vizsgálni kezdte az ott történteket, ámde ne feledjük, az ICC-vel kapcsolatban fennálló kötelezettségeiktől rögtön, pusztán kilépésük deklarálásával nem szabadulhatnak a részes államok, 1 év kell ugyanis, míg joghatással jár nyilatkozatuk.) Lásd: ICC Statement on the Philippines’ notice of withdrawal: State participation in Rome Statute system essential to international rule of law. ICC Press Release: 20 March 2018. https://www.icc-cpi.int/Pages/item.aspx?name=pr1371 (2018.09.16.) 13 Végül (pontosabban eleddig) egyedül Burundi szabadult szerződéses kötelezettségétől, s felmondási szándékának bejelentése után, az 1 éves határidő leteltével, 2017 őszén kilépett az ICC Statútumából. A Dél-afrikai Köztársaság és Gambia azonban visszavonták visszavonásukat, s továbbra is a Nemzetközi Büntetőbíróságot részes félként támogató országok sorában állnak, igaz, immár ismét csak 123 állam között. Csapó Zsuzsanna: Univerzális emberi jogi bíróság: illuzórikus utópia vagy megvalósítható, megvalósítandó realitás? In: Jubileumi tanulmánykötet az 1966. évi emberi jogi egyezségokmányok elfogadásának 50. évfordulóján (szerk. Csapó Zsuzsanna). Dialóg Campus – Wolters Kluwer, Budapest 2018. megjelenés alatt, 87-88. jegyzet és a hozzájuk tartozó főszöveg. Lattmann Tamás: All’s wrong that starts wrong – withdrawals from the International Criminal Court. International Law Reflection 2017/2/EN, Institute of International Relations Prague, Centre for International Law, 2017. 1. o. http://www.dokumenty-iir.cz/ILR/2017/Reflexe_2_2017_en.pdf (2018.09.16.) 14 1981 African Charter on Human and Peoples’ Rights. UNTS 1520:217. 15 Max du Plessis – Tiyanjana Maluwa – Annie O’Reilly: Africa and the International Criminal Court. Chatham House, International Law 2013/01. 9. o. 11 132 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából emberi jogi kompetenciával lett felruházva. A korábbi guineai felvetés a ’80-as évek elején tehát kudarcos javaslatnak bizonyult, ám több mint 3 évtizeddel később, immár Egyenlítői Guineában mégis született egy szerződés, ami a régi elképzelést felkarolta. Hogy a Malabo jegyzőkönyv hatályba lép-e, s nyomában megkezdi-e működését egy (nemzetközi bűncselekmények esetén) büntetőeljárást is lefolytatni jogosult regionális nemzetközi bíróság, még a jövő zenéje. Mondhatnánk, amíg az ideák nem válnak realitássá, minek foglalkozni ezzel a kérdéssel. Kétségtelen, eséllyel hamvába holt elképzelés is maradhat a malabói kezdeményezés, én mégis úgy látom, hasznos lehet számba venni, mit jelentene, jelenthetne a Nemzetközi Büntetőbíróság számára egy regionális büntetőbíróság felbukkanása. Ha Afrikában netán nem is valósulna meg a közeljövőben ez az intézményi újítás, kérdés, érdemes-e gondolkodni rajta, akár más régiókban is megfontolás tárgyát képezhetné-e ez az elgondolás, vagy épp ellenkezőleg, a feltételezhető negatívumok elkerülése érdekében most kell megtenni mindent annak érdekében, hogy az ICC-vel szemben semelyik létező vagy jövőbeni állami csoportosulás ne fontolgasson más alternatívát. Hiába még csak terv szintjén létezik tehát ez az elképzelés, megítélésem szerint nem haszontalan már e fázisban átgondolni, milyen problémákat eredményezhetne az új bíróság létrejötte, vagy épp milyen üdvözlendő változásokat hozna a nemzetközi büntető igazságszolgáltatás rendszerébe. Ráadásul, ha netán elleneznénk ezen új bírói fórum felállítását, az érveket ebben a fázisban érdemes hangoztatni, meggyőzni törekedve az afrikai államokat arról, álljanak el ettől az elképzeléstől, hagyják el e zsákutcát. S az ICC oldaláról sem haszontalan azt átgondolni, min lenne lehetséges változtatni annak érdekében, hogy az afrikai államok ne induljanak el helyette más irányokban. Lássuk ezért elsőként röviden, csupán summázva, mi vezette az Afrikai Uniót az ICC-vel szembeni más opció felvetéséhez. Ha akadnak is az Olvasók között, akik haszontalannak is tartanák egy még nem létező bírósággal való foglalatoskodást, tán abban egyetértenénk, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróságnak is érdeke (beleértve – az ICC rendeltetése okán – a testület hatékony működésében „érdekelt” egész nemzetközi közösségünket is), hogy tisztán lássuk azokat az ICC-vel szembeni kritikákat, amelyek megalapozottságuk miatt korrekt választ kívánnak, vagy amelyek épp megalapozatlanságuk folytán igénylik, hogy meggyőző munkával eloszlattassanak. https://www.chathamhouse.org/sites/default/files/public/Research/International%20Law/0713pp_iccafrica. pdf (2018.09.16.); Malabo Protocol. Legal and Institutional Implications of the Merged and Expanded African Court. Amnesty International, 2016. 7. o. https://www.amnesty.org/download/Documents/AFR0130632016ENGLISH.PDF (2018.09.16.) 133 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet III. MI INDOKOLJA, HOGY AZ AFRIKAI UNIÓ EGY REGIONÁLIS BÜNTETŐBÍRÓSÁG FELÁLLÍTÁSÁBAN GONDOLKODIK? Fenti kérdés mélységi elemzésére jelen írás nem vállalkozhat, ám a legfontosabb indokokat igyekszik sorra venni, amelyek az AU-t az ICC kapcsán alternatívakeresésre késztették.16 Elsőként azon vádakat kell említenünk, amelyek szerint az ICC elfogult, részrehajló, mégpedig Afrika kárára. Miután ugyanis 2002-ben a Nemzetközi Büntetőbíróság megkezdte működését, és sorra az első büntetőeljárásokban kizárólag afrikai államok területén, afrikai államok polgárai által elkövetett bűncselekményeket vizsgált a testület, egyre gyakrabban hangzott el elmarasztalásként a bírósággal szemben: nem is „nemzetközi”, hanem „afrikai” (azaz Afrikát célzó) büntetőbíróságot hívtak életre. Az elvakult kritikusoknak az sem tűnt fel, hogy az afrikai államokkal kapcsolatos vizsgálódások zöme épp az adott afrikai ország saját kérésére, az ő (ön)utalásuk17 folytán indult meg az ICC keretében. Azt az állítást mindazonáltal nem lehet kikezdeni, hogy a Biztonsági Tanács (BT) eleddig valóban kizárólag afrikai államokban történtek miatti felelősségre vonási eljárást kezdeményezett az ICC-nél,18 s így olyan, a bíróságot felállító Római Statútumban nem részes államok nem kerülhettek eddig a Nemzetközi Büntetőbíróság látókörébe (természetesen nagyhatalmi érdekeltségek, érintettségek okán), mint pl. – ha jelenünk egyik legkirívóbb példáját vesszük – Szíria. (Utóbbi érv persze nem az ICC-t magát minősíti, hanem az ICC Római Statútum által felállított rendszerét, azaz hogy teret engedtek egy politikai fórum szerepvállalásának az igazságszolgáltatási folyamatban, hozzáteszem, így tudván megoldani, hogy a testület eljárhasson a Római Statútumban nem részes állam viszonylatában is.) Akárhogy is, gyakorta elhangzik a vád, hogy az ICC előítéletes Afrika kapcsán, s kettős mércét alkalmaz az ügyek szelektálásakor, ignorálja ugyanis a világ más pontjain történő eseményeket, miközben szemét konstansan Afrikán tartja. Vannak, akik egyenesen „neokoloniális játékszernek”, a „nyugati impe- Mindenekelőtt azonban megjegyzésre érdemes: ne feledjük, hogy az afrikai kontinens államai alkotják a legnagyobb regionális blokkot a Római Statútum részes államai (jelenleg 123 állam) között. Az AU tagállamok 60%a, 55-ből 33 állam döntött úgy, hogy vállalja az ICC-t felállító szerződésből eredő kötelezettségeket. https://asp. icc-cpi.int/en_menus/asp/states%20parties/Pages/the%20states%20parties%20to%20the%20rome%20statute. aspx (2018.09.17.); Gerhard Werle – Moritz Vormbaum: The Search for Alternatives: The “African Criminal Court”. ISPI (Italian Institute for International Political Studies) Commentary. 28 March 2017. https://www. ispionline.it/en/pubblicazione/search-alternatives-african-criminal-court-16451 (2018.09.16.) 17 Azaz az adott állam azt kérte, a Nemzetközi Büntetőíróság az ő területükön, az ő állampolgáraik által történteket vizsgálja ki. Lásd e kérdésről részletesebben: Lattmann Tamás: A nemzetközi büntetőbírói fórumok működésének rendszere, különös tekintettel a Nemzetközi Büntetőbíróságra – politika, parancs vagy jog? In: Egységesedés és széttagolódás a nemzetközi büntetőjogban (szerk. Kirs Eszter). Bíbor Kiadó, Miskolc 2009. 17-18. o. Az online is elérhető tanulmány 8-9 oldalai. http://www.academia.edu/attachments/37721827/ download_file?s=portfolio (2018.09.16.) 18 Lásd Szudán és Líbia példáját. E kérdésről lásd még: Csapó: Univerzális emberi jogi bíróság… 31. lábjegyzet; Lattmann Tamás: Az ENSZ Biztonsági Tanács által a Nemzetközi Büntetőbíróság elé utalt helyzetek: parancs és politika, avagy a kudarc fokozatai. Kül-Világ 2012. 4. sz. 30-41. o. 16 134 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából rializmus eszközének” bélyegzik a testületet.19 Kritikusai szerint márpedig tisztességes nemzetközi eljárásokra lenne szükség, s ezt szolgálhatná az afrikai büntetőbíróság.20 A regionális büntetőbíróság támogatóinak másik argumentuma, hogy az afrikai intézményi reformmal elejét lehetne venni annak a szintén – sajnálatos módon – sokakat a gyarmati régmúltra emlékeztető gyakorlatnak, amely szerint bizonyos európai államok gyakorta hivatkoztak a közelmúltban univerzális joghatóságra, s kívántak így vádlottak padjára citálni afrikai vezetőket. A regionális büntetőbíróság gondolatának hívei szerint az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Spanyolország immár nem „vetemedhetne” hasonló lépésre, ha megvalósulna az arushai bíróság átszervezése, büntető joghatósággal kompetenciájának kiterjesztése.21 (Számomra kissé logikátlannak tűnik ez az érv, hiszen – ahogy a későbbiekben ezt kifejtem – a felállítani tervezett afrikai büntetőbíróság nem járhatna el az Afrikai Unió tagállamainak hivatalban lévő állam- vagy kormányfőivel, s egyéb, szabatosan nem meghatározott, vezető állami tisztségviselőivel szemben.) Az új bíróság mellett elhangzik olyan indok is, amely szerint léteznek speciális, afrikai államokhoz köthető bűncselekmények (pl. a kormány alkotmányellenes megdöntésének bűntette), amelyek üldözését épp ezért – s mert az ICC négy bűncselekményre korlátozott hatásköre ezekre nem is terjed ki – egy regionális bíróságra lehetne bízni.22 Végül talán a szintén legtöbbet hangoztatott érv között szerepel a szólam, miszerint afrikai problémákra afrikai megoldás kell, kézenfekvő tehát a saját, kontinentális bíróság megteremtésének igénye.23 Nem lenne teljes a kép, még ha fentiekben csak a legsűrűbben felbukkanó indokokat szedtük is csokorba, ha a tán legdirektebbnek tekinthető okot nem említenénk, ami az afrikai büntetőbíróság ötletének megvalósításához vezethet: azzal, hogy 2009ben regnáló államfővel, a szudáni elnök Omar al-Bashirral szemben adott ki az ICC letartóztatási parancsot,24 sok afrikai államnál (vezetőiknél persze) kiverte a testület a biztosítékot.25 Al-Bashir mind a mai napig nem került a vádlottak padjára Hágában, annak ellenére, hogy megfordult ugyan számos afrikai részes államban,26 ámde egyik Utóbbi kritikát megfogalmazók számára azonban roppant elkélne, ha behatóbban tanulmányoznák példának okáért az ICC bíráinak méltányos földrajzi megoszlás elve szerinti választásának rendszerét. 20 Du Plessis – Maluwa – O’Reilly: i. m. 11. o. 21 Chacha Bhoke Murungu: Towards a Criminal Chamber in the African Court of Justice and Human Rights. Journal of International Criminal Justice 2011. 5. sz. 1068. o. 22 Ademola Abass: Historical and Political Background to the Malabo Protocol. In: The African Criminal Court. A Commentary on the Malabo Protocol (szerk. Gerhard Werle – Moritz Vormbaum). International Criminal Justice Series 10. T.M.C. Asser Press 2017. 18. o. 23 Murungu: i. m. 1080. o. 24 Warrant of Arrest for Omar Hassan Ahmad Al Bashir, 4 March 2009, ICC-02/05-01/09-1. https://www.icccpi.int/CourtRecords/CR2009_01514.PDF (2018.10.20.); Second Warrant of Arrest for Omar Hassan Ahmad Al Bashir, 12 July 2010, ICC-02/05-01/09-95. https://www.icc-cpi.int/CourtRecords/CR2010_04825.PDF (2018.10.20.) 25 Murungu: i. m. 1069. o. 26 Csád, Dél-afrikai Köztársaság, Dzsibuti, Jordánia, Kenya, Kongói Demokratikus Köztársaság, Malawi, Nigéria, Uganda. Lásd: Amicus Curiae Observations by the Southern Africa Litigation Centre (SALC) submitted Pursuant to Rule 103 (1) of the Rules of Procedure and Evidence. 10 March 2017. ICC-02/05-01/09. 2. o. (5. 19 135 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet sem volt hajlandó teljesíteni a Római Statútumból eredő kötelezettségét, és az ICC számára átadni őt. A Dél-afrikai Köztársaság 2016 őszén többek között azért jelentette be kilépését a Római Statútumból (utóbb aztán visszakoztak, így ma is részes állam az ország), mert nehezményezte, micsoda össztűz alá került, amikor – az államfői immunitás szokásjogi szabályára hivatkozva – elmulasztotta tejesíteni szerződéses kötelezettségét, s nem tartóztatta le a johannesburgi AU csúcsra 2015-ben ellátogató szudáni – népirtással, emberiesség elleni és háborús bűncselekménnyel vádolt – elnököt.27 A Dél-afrikai Köztársaság is, s más azonos cipőben járó, azaz a Római Statútumból fakadó kötelezettségüket teljesíteni nem hajlandó afrikai államok is szimpatizálni kezdtek azzal a gondolattal: szabaduljanak az ICC-től, vagy legalább dolgozzanak ki egy másik alternatívát a nemzetközi büntetőjogi felelősségre vonásra. IV. MILYEN VISZONY KÉPZELHETŐ EL EGY UNIVERZÁLISNAK SZÁNT ÉS EGYE REGIONÁLIS NEMZETKÖZI BÜNTETŐBÍRÓSÁG KÖZÖTT? Jelen tanulmány eddig is sok kérdést vetett fel, s nem lesz ez máshogy a továbbiakban sem, gyakorta akár nyitva is hagyva e felvetéseket (bízva azonban abban, hogy e kérdések megfogalmazása, illetve megválaszolásuk kísérlete sem hiábavaló). A fókuszt különösen arra irányítanám, vajon milyen reláció feltételezhető az ICC és egy regionális, illetve a felállítani tervezett afrikai büntetőbíróság között. Ami e lehetséges viszonyrendszert illeti, két alternatív forgatókönyv képzelhető el, hogy megvalósulna: 1) az egyik szerint az ICC hierarchikusan az afrikai bíróság felett állna, 2) a másik szerint viszont mindkét bíróság mint egyenlő partnerek kooperálnának egymással, munkamegosztásban dolgoznának.28 Nem lenne persze nehéz dolgunk e reláció megítélésével, ha a két érintett bíróság statútuma eligazítana bennünket. Azonban se az ICC Római Statútuma nem rendelkezik egy regionális bíróságról, se a Malabo jegyzőkönyv (melléklete, azaz a felállítani tervezett afrikai bíróság statútuma) nem tesz említést a Nemzetközi Büntetőbíróságról. Míg az első szerződés esetében ez érthető (hiszen 1998-ban szó sem volt arról, hogy valaha felvetődik egy regionális büntetőbíróság felállítása), a később elfogadott jegyzőkönyv esetében azonban ez elvárható lett volna. Vagyis bár a Malabo jegyzőkönyv bek.) https://www.icc-cpi.int/CourtRecords/CR2017_01191.PDF (2018.10.22.); Prosecution Response to the Hashemite Kingdom of Jordan’s Appeal against the “Decision under article 87(7) of the Rome Statute on the non-compliance by Jordan with the request by the Court for arrest and surrender [of] Omar Al-Bashir”. 3 April 2018. ICC-02/05-01/09. 44. o. (262. lábjegyzet) https://www.icc-cpi.int/CourtRecords/CR2018_01918.PDF (2018.10.22.) 27 Lásd e kérdésről részletesen a szerzőnek az MTA Jogtudományi Intézetének szervezésében „A nemzetközi büntető igazságszolgáltatás kihívásai” címmel 2018. október 18-án megrendezett konferencián tartott „Államés kormányfői immunitás versus hivatali minőség irrelevanciájának elve a felelősségre vonáskor. Az Afrikai Unió kezdeményezése tanácsadó vélemény kérésére a Nemzetközi Bíróságtól” című előadása nyomán született – azonos című – tanulmányát. Várható megjelenés: Állam- és Jogtudomány, 2018 vagy 2019. 28 Harmen van der Wilt: Complementary Jurisdiction (Article 46H). In: The African Criminal Court. A Commentary on the Malabo Protocol (szerk. Gerhard Werle – Moritz Vormbaum). International Criminal Justice Series 10. T.M.C. Asser Press 2017. 187. o. 136 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából megfogalmazóinak szándéka szerint azonos jogi univerzumot foglalna el az afrikai büntetőbíróság, mint az ICC, még sincs tisztázva e szerződés által (sem), melyik bíróság bírna primátussal, vagy épp milyen elvek mentén zajlana közöttük a kooperáció.29 A két releváns szerződés kiegészítésére lenne tehát szükség, hogy a viszony természetét meghatározzák. Elsőként vizsgáljuk meg, milyen dilemmákat vethet fel, ha a két bíróság közötti reláció hierarchikus lenne. 4.1. Feltételezett hierarchikus viszony Kérdés mindenekelőtt, hogy vajon a mindkét statútumban részes államok dönthetnének-e, hogy melyik nemzetközi bíróság segítségét kérjék, ha ők képtelenek az eljárásra.30 Automatikusan adódik a következő kérdés is, miszerint egyáltalán maradnának-e a Római Statútumban az (eddig részes) afrikai államok, vagy mind a regionális bíróságot preferálnák. A második kérdésre értelemszerűen jelen pillanatban csak spekulatív választ lehetne adni, lássuk ezért érdemben az elsőre adott lehetséges feleletet. Úgy gondolom, a Római Statútumban részes állam nem sértené szerződéses kötelezettségét, ha csatlakozna egy regionális nemzetközi büntetőbírósághoz. S a Malabo jegyzőkönyv sem írja elő, hogy fel kellene mondani a Római Statútumot. Ha pedig egy afrikai állam mindkét szerződésben részes lenne: belátása szerint fordulhatna egyik vagy másik fórumhoz. Más kérdés, hogy ha az afrikai állam nem lenne részese a Római Statútumnak, a területén történteket továbbra is vizsgálhatná az ICC, az ENSZ Biztonsági Tanács utalása esetén. Illetve ha az afrikai állam maradna a Római Statútum részes állama, akkor is kerülhetne olyan szituációba, hogy nem maga döntene az eljáró fórumról, mégpedig ha vagy az ICC főügyésze határozna arról, hogy ezen állam kapcsán eljárást kezdeményez, vagy akár az ICC alapító szerződésének államai is kérhetnék a Nemzetközi Büntetőbíróságtól e másik állam területén történtek kivizsgálását.31 A két bíróság közötti esetleges hierarchikus viszony kapcsán32 jelentős kérdésként felmerül az is, vajon vizsgálhatná-e azt az ICC, hogy a regionális bíróság hajlandó-e vagy képes-e eljárni.33 Azaz megítélhetné-e azt az ICC – mégpedig a Római Statútumnak a komplementaritás elvét rögzítő 17. cikke alapján –, hogy a regionális bíróság azért indított-e eljárást, hogy az érintett személyt kivonja az ICC joghatósága alól, azaz Van der Wilt: i. m. 187. o.; Du Plessis – Maluwa – O’Reilly: i. m. 10. o. Van der Wilt: i. m. 196. o. 31 Utóbbira, azaz hogy egy állam azt kérje az ICC-től, hogy másik állam területén történt cselekmények kapcsán állapítson meg felelősséget, egészen 2018-ig nem került sor, eddig államok részéről csak önutalások voltak a bíróság gyakorlatában. Idén szeptemberben azonban 6 ország (Argentína, Chile, Kanada, Kolumbia, Paraguay, Peru) azt kezdeményezte, hogy az ICC vizsgálja ki egy másik államban, mégpedig a Venezuelában történteket. https://www.icc-cpi.int/Pages/item.aspx?name=180927-otp-stat-venezuela (2018.10.13.) 32 Ahogy korábban is jeleztem, a hierarchiát csak egyetlen irányban vizsgálom, kizárólag hogy az ICC bírna-e, s ha igen, miként, szupremáciával a regionális büntetőbírósággal szemben. 33 Van der Wilt: i. m. 196. o. 29 30 137 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet megakadályozza valódi felelősségre vonását, vagy mutatkozik-e a regionális bíróság előtti eljárás folyamán indokolatlan késedelem, netán nem független, nem pártatlan a regionális bíróság előtt az eljárás? Vagyis előfordulhatna-e, hogy az ICC annak ellenére eljárna azonos szituáció kapcsán, hogy a helyzetet már vizsgálja az afrikai regionális bíróság? Az ICC eljárhatna-e, ha úgy ítéli, a regionális fórum előtt csak azért fut processzus, hogy mentesítsék a tényleges felelősségre vonás alól az illető egyéneket? Vagy úgy ítélné az ICC, hogy az afrikai bíróság megalapozott ok nélkül elhúzza az eljárást. Ad absurdum, egy nemzetközi bíróság egy másik nemzetközi bíróság processzusát minősíthetné-e elfogultnak, részrehajlónak. Kellene-e a komplementaritás elvéről szóló cikkét a Római Statútumnak kiegészíteni, s a nemzeti bíróságok mellett a regionális bíróságra is utalni benne, vagy legalábbis módosítás elmaradása nélkül akként értelmezni, hogy az ICC általi felelősségre vonást nemcsak a nem megfelelő nemzeti, de a nem megfelelő regionális büntetőeljárás sem akadályozhatja. Hozzáteendő, e kérdés akkor vetődhetne fel, ha a mindkét bíróság statútumában részes állam az afrikai bíróság elé utalná az ügyet, miközben az ICC főügyészének, vagy más részes államának kezdeményezésére is megindulna Hágában az eljárás. (Ma az még nem megmondható, hogy a jelenleg is részes afrikai államok vajon benn maradnának-e a Római Statútumban, ha létrejönne egy afrikai büntetőbíróság. Ha nem, az ICC esetükben még eljárhatna, a BT általi utalás révén.) Ha azonban a BT utalná az ügyet az ICC elé, a BT kötelező döntése révén – megítélésem szerint – elsőbbsége lenne a Nemzetközi Büntetőbíróságnak az eljárásra. Szükséges szót ejteni a – komplementaritás elvéhez kapcsolódó – képesség és a hajlandóság kérdése kapcsán a Malabo jegyzőkönyvnek egy retrográdnak minősíthető rendelkezéséről. Számos kritika érte amiatt a Malabo jegyzőkönyvet, mert immunitást biztosítana a büntetőeljárás alól az Afrikai Unió tagállamainak hivatalban lévő állam- és kormányfői, sőt, más, nem meghatározott rangú egyéb vezető állami tisztviselői számára.34 Ez a tervezett rendelkezés35 bírálói szerint nemcsak hogy haladásellenes, mivel alapot biztosít a büntetlenség fennmaradó gyakorlatának, de komoly probléma az is, hogy nem világos, nincs egzakt mód meghatározva, mely tisztségekre vonatkozik a Elgondolkodtató, hogy ha az AU felszólította tagállamait, ne működjenek együtt az ICC-vel Al-Bashir kézre kerítésében, miért is furcsállanánk, hogy az AU olyan bíróságot fontolgat, amely állam- vagy kormányfőkkel szemben nem lépne fel, legalábbis hivatali idejük alatt. Murungu: i. m. 1084. o.; Decision on the Meeting of African States Parties to the Rome Statute of the International Criminal Court (ICC). Doc. Assembly/ AU/13(XIII). Assembly/AU/Dec.245(XIII) Rev.1. Thirteenth Ordinary Session of the AU Assembly in Sirte, 3 July 2009. par. 10. https://au.int/sites/default/files/decisions/9560-assembly_en_1_3_july_2009_auc_ thirteenth_ordinary_session_decisions_declarations_message_congratulations_motion_0.pdf (2018.10.22.) 35 Lásd a Malabo jegyzőkönyv mellékletébe foglalt statútum 46Abis cikkét: „No charges shall be commenced or continued before the court against any serving AU Head of State of Government, or anybody acting or entitled to act in such capacity, or other senior state officials based on their functions, during their tenure of office.” Azaz: „Nem lehet vádeljárást indítani vagy folytatni a Bíróság előtt bármely hivatalban lévő AU államfővel vagy kormányfővel szemben, vagy bárkivel szemben, aki ebben a minőségben jár el vagy jogosult eljárni [hogy ez mit jelenthet, azt egyáltalán nem tették világossá], vagy más magas rangú állami hivatalnokkal szemben funkciójuk alapján [utóbbi kategória is teljességgel megfoghatatlan], hivatali idejük alatt.” A megfogalmazásból láthatjuk („hivatalban lévő” és „hivatali idejük alatt”), hogy a Malabo jegyzőkönyv szerint csak időleges lenne az immunitás. Du Plessis – Fritz: i. m. 34 138 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából kivétel, vagyis pontosan kiket illet immunitás.36 Szemben a tervbe vett afrikai büntetőbírósággal, az ICC-nél viszont nincs (legalábbis jogi) akadálya,37 hogy államfők- vagy kormányfők kerüljenek a vádlottak padjára.38 Ha a Malabo jegyzőkönyv változatlanul megtartva az állami vezetők immunitásáról szóló rendelkezését lépne hatályba, akár az alábbi szituáció is reálissá válhatna. Elképzelhető, hogy egy afrikai állam, amelynek területén korábban nemzetközi bűncselekmények történtek, mégpedig olyanok, amely jogsértésekben a hivatalban lévő állami vezetők is érintettek, hogy a nemzetközi közvéleményt megnyugtassa, nemzetközi büntetőbíróságtól kérné a tömeges és kirívó emberi jogsértések kivizsgálását, de megfontoltan a leendő afrikai bíróságtól kérné ezt. Tudván-tudva, hogy ennek a bíróságnak figyelme nem irányulhat példának okáért az államfő vagy a kormányfő irányába, beáldozva így persze az alacsonyabb rangban lévőket, de mentesítve a vezetőket, mondhatjuk, a fő felelősöket. Ha az afrikai bíróság a statútumának 46Abis cikke miatt, azt felhívva elutasítaná joghatósága gyakorlását az elnökkel kapcsolatosan, az ICC eljárásának megítélésem szerint nem lehetne akadálya, annak ellenére, hogy a szituációval az afrikai bíróság is foglalkozik. A Nemzetközi Büntetőbíróság az ügyet elfogadhatónak nyilváníthatná, mivelhogy a regionális bíróság „nem volt képes” és „nem volt hajlandó” – mégpedig statútumának (a Római Statútumhoz képest) korlátozó rendelkezése miatt – az eljárást, Du Plessis – Fritz: i. m. Lásd az ICC Statútumának 27. cikkét: „A jelen Statútum a hivatalos minőségre való tekintet nélkül egyaránt vonatkozik minden személyre. Semmilyen körülmények között sem mentesíti az adott személyt a jelen Statútum szerinti büntetőjogi felelősség alól különösen az állam- vagy kormányfői tisztséggel, kormány- vagy parlamenti tagsággal, választott képviselői vagy kormányhivatalnoki tisztséggel járó hivatalos minőség, és mint olyan, nem indokolja a büntetés mérséklését.” Jelen tanulmányban a Római Statútumból vett idézetek szó szerinti fordításának forrása: T/4490. számú törvényjavaslat az Egyesült Nemzetek Diplomáciai Konferenciája által, a Nemzetközi Büntetőbíróság Rómában, 1998. július 17-én elfogadott Statútumának kihirdetéséről. Budapest, 2003. http://www.parlament.hu/irom37/4490/4490.htm (2018.10.20.) 38 Fentieket kiegészítve szükséges megjegyezni, hogy az immunitás nem kell, hogy egyúttal büntetlenséget is jelentsen. Azaz a Malabo jegyzőkönyv se állítja, hogy ne kellene felelnie akár az államfőnek is tetteiért, csak hivatali idejük alatt nem lehet őket felelősségre vonni, legalábbis a tervezett afrikai bíróság ezt nem tehetné meg. Ahogy azt a Nemzetközi Bíróság is megjegyezte 2002-es ítéletében a letartóztatási parancs ügyben (igaz, nemzeti bíróság előtti immunitás kontextusában): „A büntető joghatóság alóli mentesség és az egyéni büntetőjogi felelősség két teljesen különböző kategória. Amíg a joghatóság alóli mentesség eljárási természetű, addig a büntetőjogi felelősség anyagi jogi természetű kérdés.” Arrest Warrant of 11 April 2000 (Democratic Republic of the Congo v. Belgium), Judgment, I.C.J. Reports 2002. par. 60. Voltaképp tehát a felelősségre vonás nem maradna el a Malabo jegyzőkönyv szerint, csak – adott esetben – elhalasztódna, későbbre tolódna (mondván, hogy a hivatalban lévő állami vezetők munkáját ne zavarhassa meg bírósági eljárás). Max du Plessis arra is felhívja a figyelmet, hogy a Malabo jegyzőkönyvnek az immunitásról szóló rendelkezése a többi cikkéhez viszonyítva is aggályos. Merthogy a szerződés által büntetni rendelt bűncselekmények jó része (a jegyzőkönyv a „klasszikus” négy nemzetközi bűncselekményen túl – az eddig működő nemzetközi büntetőbíróságokhoz képest szokatlan módon – transznacionális bűncselekményeket is az afrikai bíróság tárgyi joghatóságába utalna, ahogy arra a későbbiekben részletesebben is kitérek) épphogy állami vezetők által követhető el, így pl. a korrupció, vagy az agresszió, vagy a kormány alkotmányellenes megváltoztatásának bűntette. (Utóbbi bűntett elkövetési magatartása lehet, ha a hivatalban lévő vezető nem adja át a hatalmat a szabad, tisztességes, rendszeres időközönként megtartott választások után győzelemre jutó pártnak. Max du Plessis szerint az immunitási klauzula miatt így ez a bűncselekmény – e formája – pro non scripto, mintha papírra se vetették volna.) Márpedig ez patthelyzet, főként, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a pozícióhoz kötődő immunitás arra ösztönözheti pl. egy népirtásért felelős állami vezetőt, hogy foggal-körömmel, a végletekig – s bármilyen eszközzel – ragaszkodjon posztjához. Du Plessis – Fritz: i. m. 36 37 139 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet a vezetőkkel kapcsolatosan, lefolytatni. A személyes immunitás kérdését illetően tehát az ICC szupremáciája védhetőnek tűnik.39 4.2. Feltételezett kooperatív mellérendelt viszony A konfliktus lehetőségét magában rejtő alá-fölérendeltségi viszony helyett természetesen elképzelhető a két bíróság közötti mellérendelt, együttműködésen alapuló, munkamegosztásra épülő kapcsolat is.40 E reláció megalapozásához az ún. pozitív vagy proaktív komplementaritás elve szolgálhatna. Ezt az elvet hangsúlyozza már jó ideje az ICC Ügyészi Hivatala, amelynek stratégiája értelmében a Főügyész, ahol lehetséges, bátorítja, ösztönzi a megfelelő nemzeti büntetőeljárások lefolytatását.41 Kérdés, hogy ugyanezen alapelvet követve, az ICC és az esetleg felálló afrikai bíróság is meg tudna-e állapodni egy mindkettejük számára előnyös munkakapcsolatban, meg tudnák-e osztani egymás között a nemzetközi bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásával kapcsolatos feladatokat, s kölcsönösen tudnák-e segíteni egymást példának okáért a másik eljárásához szükséges információk, bizonyítékok átadásával.42 Ha az új bíróság megjelenésében nem (az eddigi eredményeket kockáztató) veszélyt, hanem lehetőséget is tudunk látni, optimistán feltételezhetjük, hogy a két fórum közötti együttműködés kiépítése hozzájárulhatna a nemzetközi büntetőjogi normák érvényesülése hatékonyságának emeléséhez azzal, hogy szélesebbé válnának a felelősségre vonás lehetőségei, azaz azzal, ha több – egymással kooperáló – bíróság is rendelkezésre állna nemzetközi bűncselekmények esetén az elkövetők számonkérésére.43 Az példának okáért előrelépés is lehetne a nemzetközi büntető igazságszolgáltatás rendszerében, ha az eddig az ICC-ben nem bízó afrikai államok elfogadnák az új, épp afrikai mivolta miatt számukra vonzóbb regionális bíróság statútumát, s így meglenne az elvi lehetősége annak, hogy velük kapcsolatban is eljárhatna egy nemzetközi büntetőbíróság, a – politikai szempontokat is mérlegelő – Biztonsági Tanács közbenjárása nélkül is. Az ICC amúgy is kénytelen – korlátozott forrásai és kapacitása okán is – az ügyek között szelektálni, nem járhat el minden háborús bűncselekmény, minden háborús bűnös vonatkozásában. Immár nemcsak a nemzeti, de akár egy regionális bíróság is partnere lehetne a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, hogy a vizsgálandó esetek között megosztozzanak.44 Luis Moreno-Ocampo, az ICC korábbi ügyésze pár éve ekként foglalta össze a Nemzetközi Büntetőbíróság és a nemzeti bíróságok viszonyát meghatározó komplementa Van der Wilt: i. m. 196-197. o. Van der Wilt: i. m. 198. o. William W. Burke-White: Proactive Complementarity: The International Criminal Court and National Courts in the Rome System of International Justice. Harvard International Law Journal 2008. 1. sz. 55. o. 42 Van der Wilt: i. m. 198. o. 43 Van der Wilt: i. m. 198. o. 44 Van der Wilt: i. m. 198. o. 39 40 41 140 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából ritás elvének lényegét: „A Nemzetközi Büntetőbíróság hatékonyságát nem mérhetjük abban, hány ügy kerül a Bíróság elé. Épp ellenkezőleg, a legnagyobb sikere az lenne a Bíróságnak, ha egy tárgyalást sem kellene lefolytatnia, köszönhetően a hatékonyan működő nemzeti igazságszolgáltató rendszereknek.”45 A Malabo jegyzőkönyv most felveti a kérdést, vajon adaptálható-e Ocampo ezen gondolata a nemzetiek mellett a regionális bíróságra is. Ha a két nemzetközi bíróság között konstruktív együttműködés alakulhatna ki, annak részleteit magától értetődően pontosan meg kellene határozni, egzaktul szükséges lenne rögzíteni, miként osztanák meg egymás között a munkát, s dönteni kellene arról, mely szituációk, mely ügyek, mely bűncselekmények tartoznának az egyik, s melyek a másik bíróságra.46 Kiindulva a Római Statútum 17. cikkéből,47 lehetne egy megoldás aszerint szelektálni és allokálni egymás között az ügyeket, hogy milyen súlyosságú kérdésről van szó. Hasonlóan, ahogy a munka megosztásra kerül az ICC és a nemzeti bíróságok között, az ICC eljárhatna a legsúlyosabb bűncselekmények tárgyában, míg a többit az afrikai bíróságra (és a nemzeti bíróságokra) hagyná. Mindazonáltal az ügyek súlyossága mint kritérium nem mondható könnyen megfogható szempontnak, nehezen alkalmazhatónak viszont annál inkább.48 Hozzáteendő továbbá, hogy az ügyek ilyetén elosztását csak akkor lehetne alkalmazni (ha egyáltalán meg lehetne állapodni valahogy a két fórum feladatai közötti distinkció mikéntjéről), ha az afrikai államok bizalma helyreállna az ICC irányába, azaz ha nem okozna gondot az számukra, hogy épp a legkényesebb (mert legsúlyosabb) ügyek elbírálása a hágai fórum feladata lenne. Érvelhető amellett is, hogy járhatóbb út lenne, ha a két bíróság más-más bűncselekményeket üldözne, azaz ha a feladatmegosztást tekintve a szelekció a bűncselekmények természete alapján történne, vagyis ha a két fórum között nem lenne átfedés tárgyi joghatóságukban.49 A Malabo jegyzőkönyv releváns rendelkezéseit vizsgálva láthatjuk, hogy az afrikai bíróság a jelen tervek szerint jóval több bűncselekmény tekintetében bírna joghatósággal, mint az ICC, amelynek statútuma csupán négy bűncselekményről szól. Míg a Római Statútum szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság 1) népirtás, 2) emberiesség elleni bűntett, 3) háborús bűncselekmény és 4) agresszió elkövetőinek felelősségre vonására felhatalmazott, addig a Malabo jegyzőkönyv mellékletébe foglalt statútum szerint az afrikai bíróság az előbbi négy bűncselekményen túl az alábbiak esetében is eljárhatna: 1) kormány alkotmányellenes megváltoztatásának bűntette, 2) kalózkodás, 3) terrorizmus, 4) zsoldosok alkalmazása, zsoldosként szolgálás, 5) kor ICC-OTP: Informal expert paper: The principle of complementarity in practice. 2003. 3. o. https://www.icc-cpi. int/NR/rdonlyres/20BB4494-70F9-4698-8E30-907F631453ED/281984/complementarity.pdf (2018.10.21.) Van der Wilt: i. m. 198-199. o. 47 Római Statútum 17. cikk: „1. […] a Bíróság az ügyet elfogadhatatlannak minősíti, ha: (d) […] az ügy súlya nem indokolja a Bíróság további eljárását.” 48 Van der Wilt: i. m. 199. o. 49 Van der Wilt: i. m. 199-200. o. 45 46 141 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet rupció, 6) pénzmosás, 7) emberkereskedelem, 8) kábítószer-kereskedelem, 9) veszélyes hulladékok kereskedelme, 10) természeti erőforrások tiltott kizsákmányolása. A munkamegosztás e lehetséges alternatívája szerint a regionális bíróság fókuszálhatna utóbbi, azaz az ún. transznacionális bűncselekményekre, míg a „core crimes”,50 vagyis a nemzetközi bűncselekmények üldözését hagyhatná az ICC-re.51 Lehet érveket sorakoztatni e megoldás mellett. Példának okáért nyilvánvalóan a feladatok ilyetén leosztása esetén nem lenne konfliktus az ICC és az afrikai bíróság között, nem kellene számolni a ne bis in idem szabályának, azaz a kétszeres eljárás tilalmának megsértésével. Ráadásul az ICC valóban nem képes másra reagálni, csakis a kompetenciájába tartozó bűncselekmények esetén van jogosultsága eljárni, márpedig ha az afrikai államok fontosnak találják nemzetközi együttműködésben üldözni a klasszikus nemzetközi bűncselekményekhez hasonlóan szintén kiemelkedően súlyosnak minősíthető, ezért akár valóban nemzetek közötti összefogást hasonlóképp igénylő „transznacionális bűncselekményeket”, e feladatra akár egy nemzetközi bíróság is kiváló fórum lehet. S ha az afrikai államok megítélése szerint kontinensükön bizonyos bűncselekmények különösen relevánsak (így pl. a kormányok alkotmányellenes megváltoztatásának bűntettét említik ilyenként gyakorta), akkor valóban bírhatna speciális értékkel egy e bűncselekményekre „szakosodó” regionális bíróság.52 Ahogy persze papíron akár működni is látszhat ez a munkamegosztás az ICC és az afrikai bíróság között, oly’ sok kérdést vet fel mégis ez a lehetséges megoldás is. Egyrészt, amint látjuk, az afrikai bíróság a jelen tervek szerint a transznacionális bűncselekmények mellett nemzetközi bűncselekményeket is vizsgálna, azaz utóbbiak vonatkozásában (népirtás, emberiesség elleni bűntett, háborús bűncselekmény, agres�szió) megmaradna az esetleges kollízió a két bíróság között, amelynek kezelését meg kellene oldani. Ráadásul az afrikai büntetőbíróság létrehozatala épp amiatt merült fel, mert alternatívát kívántak keresni az ICC-vel szemben, s ők kívánták, regionális szinten kezükbe venni a nemzetközi bűncselekmények mikénti kezelését. Hogy e nemzetközi bűncselekmények mellett még más, ún. transznacionális bűncselekmények is az új bíróság tárgyi joghatóságába kerültek a Malabo jegyzőkönyv szerint, ez véleményem A „core crimes” (azaz a bűncselekmények magja, veleje, a legsúlyosabb bűncselekmények) meghatározást szokás alkalmazni összefoglaló kategóriaként a népirtásra, az emberiesség elleni bűntettekre, a háborús bűncselekményekre, illetve az agresszióra, azaz azon bűntettekre, amelyek vonatkozásában az eddig létező nemzetközi büntetőbíróságok, illetve törvényszékek joghatósággal rendelkeztek, így a nürnbergi és a tokiói nemzetközi katonai törvényszékek, vagy a Volt-Jugoszlávia (ICTY) és a Ruanda Nemzetközi Törvényszék (ICTR), illetve a Nemzetközi Büntetőbíróság. (Az említett fórumok nem mindegyike bírt joghatósággal mind a négy bűntett tekintetében. Példának okáért Nürnbergben még a vádlottaknak a holokauszt szörnyűségeiért az emberiesség elleni bűntett vádpontjának keretében kellett felelniük, hiszen a népirtás mint jogi kategória ekkor még önállóan nem jelent meg, illetve például az ICTY esetében az agresszió bűntette nem volt értelmezhető a volt jugoszláv tagköztársaságok vonatkozásában, ahogy a ruandai belső konfliktus okán az ICTR esetében sem.) Robert Cryer – Håkan Friman – Darryl Robinson – Elizabeth Wilmshurst: An Introduction to International Criminal Law and Procedure. Second edition, Cambridge University Press, 2010. 4. o.; Csapó Zsuzsanna: Fegyverekkel szemben, fegyverekkel kézben. Nemzetközi jogi védőháló a fegyveres konfliktusokban érintett gyermekek oltalmára. IDResearch Kft. – Publikon Kiadó, 2011. 150. o. 51 Van der Wilt: i. m. 199-200. o. 52 Van der Wilt: i. m. 200. o. 50 142 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából szerint csak egy járulékos lépés volt, semmiképp nem a fő cél, ami miatt az afrikai bíróság ötlete felmerült. Azaz magam részéről nem látom reálisnak, hogy az új bíróság felbukkanásával akként tisztázódna korrelációjuk, hogy az ICC maradna a nemzetközi bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásánál, az afrikai fórum viszont kizárólag transznacionális bűntettekre fókuszálna. (Mellékesen tudom csak ehelyütt megjegyezni, de semmiképp nem jelentősége hiányának okán szólok csupán röviden e kérdésről: megérne az is egy mély elemzést, miként definiálták a Malabo jegyzőkönyv megfogalmazói a leendő bíróság által üldözendő bűncselekmények némelyikét.) Fentiekből láthatjuk, nem lenne egyszerű vállalkozás a két bíróság összehangolása, de amennyiben az afrikai államok bizalma helyreállna az ICC irányában (s persze ha ez esetben is még ragaszkodnának a „saját” kontinentális felelősségre vonási mechanizmusukhoz), mind a Római Statútum, mind az afrikai bíróság statútumának módosításával, akár kialakítható lenne a két fórum között egy kooperatív viszony, alapos konzultációkat követően. A két bíróság együttműködésükkel tán egymás hatékonyságát tudná emelni, ha megvalósulna e konstruktív mellérendeltség, például ha szorosan együttműködnének – az előttük futó eljárások során megszerzett, de a másik előtti processzusban is hasznosítható – bizonyítékok kölcsönös kicserélésében.53 V. PRO ÉS CONTRA ÉRVEK EGY REGIONÁLIS BÜNTETŐBÍRÓSÁG MELLETT ÉS ELLEN 5.1. Ellen Mivel fentiek amúgy is inkább a kételyeket mutatták egy regionális büntetőbírósággal kapcsolatban, ellenérvként ehelyütt már pusztán egyetlen szempontot vetnék fel. Azonos kompetenciával bíró bíróságok netán eltérő ítélkezési gyakorlata a nemzetközi büntetőjog nem kívánt fragmentációjához vezethet. Főként, ha oly jelentős a két bíróság statútuma között az eltérés, mint jelenleg az ICC Római Statútuma és az afrikai bíróság Malabo jegyzőkönyvhöz mellékelt alapító dokumentuma között, lásd példának okáért az államfői immunitás – fentebb jelzett – kérdését. Ha az Olvasóban felmerülne, hogy jelen sorok írójának itt biztosan megbicsaklik az érvelése, hiszen az elmúlt időszakban hosszú évekig54 példának okáért az ICTY55 és az ICTR56 párhuzamosan működött az ICC-vel, illetve az ICC létrehozatala óta is születtek nemzetközi bűncselekményeket nemzetközi részvétellel vizsgáló bíróságok (pl. a Pol Pot rezsim alatti népirtásért felelősöket számonkérni akaró Kambodzsai Bíróságok Van der Wilt: i. m. 200-201. o. Az 1993-ban felállított ICTY esetében 2002-től (azaz amikor az ICC megkezdte működését) 2017-ig (azaz amikor az ICTY befejezte munkáját), az 1994-ben életre hívott ICTR esetében pedig szintén 2002-től 2015-ig (amikor az ICTR beszüntette tevékenységét). 55 ICTY: International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, azaz Volt Jugoszlávia Nemzetközi Büntetőtörvényszék. 56 ICTR: International Criminal Tribunal for Rwanda, azaz Ruanda Nemzetközi Büntetőtörvényszék. 53 54 143 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Különleges Kamarái),57 így ezek paralel működése is kritizálható lenne Szerző fenti okfejtése alapján, szeretnék csupán emlékeztetni arra, hogy az ICC nem vizsgálhat a statútuma hatályba lépése előtt történt eseményeket. A Római Statútumnak tehát nincs visszaható hatálya, ezért válhatott szükségessé, hogy az egyébként el nem évülő,58 s korábban történt nemzetközi bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonását más fórumok létrehozatalával oldják meg. (Az ICTY és az ICTR felállítása pedig jó pár évvel megelőzte az ICC működésbe lépését.) Külön vizsgálat tárgya lenne, amelyre jelen írás nem vállalkozhat, hogy vajon az ICC-vel egy időben eljáró nemzetközi (vagy vegyes, nemzetközi és nemzeti elemeket vegyítő) büntetőbíróságok ítélkezési gyakorlatában voltak-e kibékíthetetlen vagy legalábbis kritizálható ellentmondások, illetve hogyan hatottak a korábban munkájukat megkezdő fórumok a később fellépőkre, hivatkoztak-e egymásra, s ha igen, előfordult-e negatív hivatkozás, azaz amikor ellentmondott volna egyik bíróság a másik „precedensének”.59 5.2. Mellett Lássuk, milyen érvek sorakoztathatók egy regionális nemzetközi büntetőbíróság mellett. Ha – s hangsúlyoznám, ha – egy hatékonyan működő (állami vezetők ellen is eljárni képes, megfelelően finanszírozott,60 stb.) bíróságot sikerülne felállítani, mellette szólna elsőként, hogy közelebb a történtekhez könnyebben jutna a bizonyítékokhoz, s az áldozatok (hozzátartozói) is egyszerűbben követhetnék nyomon a felelősségre vonást.61 Ráadásul, mint ahogy a nemzeti bíróságok is, közelebb is lenne ugyan egy regionális bíróság a vizsgált eseményekhez,62 másrészt azonban egyúttal nemzetközi összetételéből fakadóan alappal lenne feltételezhető pártatlansága, semlegessége is, azaz „középen állva” a nemzeti és a Nemzetközi Büntetőbíróság közötti skálán, egyszerre mutathatná a nemzeti és a nemzetközi felelősségre vonás előnyeit. ECCC: Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága szerint ma már nemzetközi szokásjogi normának – azaz mindenki által követendőnek – minősül a háborús bűncselekmények el nem évülésének szabálya. Jean-Marie Henckaerts: Study on customary international humanitarian law: A contribution to the understanding and respect for the rule of law in armed conflict. International Review of the Red Cross 2005. 857. sz. 212. o. (Rule 160.) https:// ihl-databases.icrc.org/customary-ihl/eng/docs/v1_rul_rule160 (2018.10.21.) Magyarul elérhető (Varga Réka fordításában): https://www.icrc.org/eng/assets/files/other/hun-irrc_857_henckaerts.pdf (2018.10.21.) 59 Hogy beszélhetünk-e nemzetközi bíróságok esetében precedensekről, erről lásd: Csapó Zsuzsanna: Nemzetközi bíróságok döntései. In: Internetes Jogtudományi Enciklopédia (szerk. Jakab András – Fekete Balázs, Nemzetközi jog rovat, rovatszerkesztő: Sulyok Gábor). http://ijoten.hu/szocikk/nemzetkozi-birosagok-dontesei (2018.10.21.) 60 Érdemes megjegyezni, hogy egy emberi jogi bíróságnál (mint amilyen funkcióval jelenleg rendelkezik az arushai bíróság) jóval költségesebb működtetni egy – nemzetközi – bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonását célzó fórumot. 61 Murungu: i. m. 1085. o. 62 A „közelség” fogalmát akár tágabban is érthetjük, nem pusztán földrajzi értelemben. 57 58 144 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Továbbá ha afrikai bírák ítélkeznének Afrikában és afrikai államok polgárai által elkövetett bűncselekmények esetén,63 értelemszerűen nem merülhetne fel a „neokolonializmus” (ICC-vel szembeni – megítélésem szerint – alaptalan)64 vádja a regionális bírósággal szemben. Érdekes kérdés lenne végül elemezni, vajon a tervezett regionális büntetőbíróság progresszívabb is lehetne-e „nagy testvéréhez” képest példának okáért az agresszió bűntette esetében.65 Ismeretes, a Nemzetközi Büntetőbíróság 2002-ben történt felállítása óta el kellett telnie 16 évnek, hogy 2018 közepétől immár eljárhasson e negyedik, egyébként 1998-ban már a statútumában rögzített, de akkor nem definiált bűncselekmény esetében is, ám ma is sok korlátja van annak, hogy az ICC ténylegesen is gyakorolhassa hatáskörét „béke elleni bűntett”66 esetében. Hogy az afrikai bíróság bátrabb megoldást követne-e a hágai bírósághoz képest, megérne egy alapos vizsgálatot.67 5.3. Helyett... Nem érvelnék tovább az afrikai büntetőbíróság mellett, épp azon sokkal több kétely miatt, ami felmerült bennem e regionális intézményi innováció tervének megismerése során. Magam részéről inkább azt hangsúlyoznám, hogy egy regionális büntetőbíróság helyett az ICC-be vetett bizodalmat kellene növelni. Amíg nem mutatkoznak kapacitásbéli problémák az ICC oldalán, alternatívát helyette keresni nem látom értelmét. Hogy hogyan lehetne az Afrikai Uniónak és bizonyos tagállamainak68 a bizalmát az ICC irányába helyreállítani, illetve megteremteni, ismét egy olyan komplex kérdés, amelyre jelen tanulmány nem vállalkozhat. Mindazonáltal álláspontom szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság összetételét nem érheti megalapozott kritika (ami Afrikát illeti, a 18 fős bírói testületben – mostani összetétele szerint69 – négy bírót az afrikai ál Az afrikai bírákat a kontinens egyes régióiból arányosan, a földrajzi megoszlás elvét figyelembe véve választanák. 64 Ne feledjük, hogy az ICC összetétele a méltányos földrajzi megoszlás elvén alapul. A jelen állás szerint 123 részes államból kerülhet ki a 18 fős bírói testület, ügyelve megválasztásuknál arra, hogy a világ fő jogrendszerei mind képviselve legyenek. Római Statútum, 36.8(a) cikk. 65 Murungu: i. m. 1085. o. 66 A nürnbergi (és ugyanúgy a tokiói) törvényszék esetében nevezték még így e bűntettet. Lásd: Agreement for the Prosecution and Punishment of the Major War Criminals of the European Axis, and Charter of the International Military Tribunal, London, 8 August 1945. Article 6 of the Charter. 67 Lásd a Malabo jegyzőkönyv mellékletébe foglalt statútum 28M cikkét az agresszió bűntettének mikénti meghatározásáról. 68 Hangsúlyozandó, hogy e kérdés tekintetében egyáltalán nem egységesek az afrikai államok, közülük is ugyanis több is továbbra is kitart az ICC támogatójaként. Franck Kuwonu: ICC: Beyond the threats of withdrawal. Afican countries in dilemma over whether to leave or support the International Criminal Court. https://www. un.org/africarenewal/magazine/may-july-2017/icc-beyond-threats-withdrawal (2018.10.21.); Lattmann: All’s wrong that starts wrong… 2. o. 69 2018-ban az egyes régiókból érkező bírák száma a következő: 4 bíró az afrikai államok csoportjából, 3 KeletEurópából, 5 a nyugat-európai és más országok regionális csoportból, 3 a latin-amerikai és karibi államokból, 3 pedig az ázsiai, csendes-óceáni térségből került megválasztásra. (Az ICC esetében jóval rugalmasabb megoldást alkalmaznak – innovációként az eddig működő nemzetközi bíróságokhoz képest – a méltányos földrajzi megoszlás elvének való megfelelésre, mint pl. a Nemzetközi Bíróság esetében, ahol pontosan meghatározott, hogy az egyes régiókból hány bírát választhatnak be a testületbe. Az ICC esetében minimum kvótákkal ope63 145 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet lamok csoportjából választottak, s 2011 óta a főügyész is ebből a régióból származik70). Az, hogy az ICC hol és ki által elkövetett bűncselekményeket vizsgál, a csatlakozó részes államoktól függ (márpedig az ENSZ tagállamoknak71 már több mint 60%-a72 döntött úgy, hogy belép ebbe az együttműködésbe). Végül hogy eljárhat-e a testület nem részes államok kapcsán is, az valóban a döntései során politikai szempontokat is mérlegelő BT utalásainak függvénye. Ámde utóbbira, azaz hogy felléphessen a Nemzetközi Büntetőbíróság nem részes államok területén vagy állampolgárai által elkövetett cselekmények esetében is, eddig jobb és elfogadható, illetve kivitelezhető megoldás még nem kínálkozott. VI. ÖSSZEGZÉS Jelenlegi formájában a tervezett afrikai regionális büntetőbíróság olybá tűnik, mintha csak az afrikai vezetők büntetlenségének biztosítását lenne hivatott szolgálni. Ám szükségesnek tartom azt is megjegyezni, természetesen nem ördögtől való a regionalizáció. Ha vesszük a regionális emberi jogi bíróságok példáját, e fórumok sem ásták alá, vizezték fel az egyetemes emberi jogok koncepcióját, csak erősítették azt.73 Bár kétségtelen, hogy az emberi jogok nemzetközi bírói védelme regionális szinten indult,74 s egyetemes emberi jogi bíróságról maximum egyelőre elmélkedni lehet.75 A nemzetközi büntetőjog világában viszont a földrajzilag korlátozott hatáskörű ad hoc bíróságok után sikerült végre megteremteni az univerzálisnak szánt ICC-t, s innen lépni regionális szintre visszalépésnek tűnik, ami egyelőre aggodalommal, semmint bizakodással töltheti el az embert. Elviekben természetesen támogatandó minden kezdeményezés, ami a nemzetközi bűncselekmények elkövetőinek számonkérését célozza. Hiszen e bűncselekmények elkövetőit mindegy, milyen fórum által vonják felelősségre, csak vonják felelősségre: akár nemzeti, akár a Nemzetközi, akár regionális büntetőbíróság által. Ha a regionális afrikai bíróság átvenné az ICC, és a korábban működő más nemzetközi büntetőtörvényszékek pozitívumait, jó gyakorlatát, még üdvözlendő is lehet e kezdeményezés. Ha azonban az eddigi eredményekhez képest hátralépnek a tervezett bíróság statútumának megfogalmazói (lásd az állami vezetők immunitásának megítélését), szélesebb körben támogatókat nem remélhet az Afrikai Unió elképzelése a nemzetközi büntető igazságszolgáltatás intézményi szisztémájának átalakításáról. 70 74 71 72 73 75 146 rálnak, mely szisztéma teret enged az egyes régiók között vándorló helyek lehetőségének.) Ruth Mackenzie – Kate Malleson – Penny Martin – Philippe Sands: Selecting International Judges: Principle, Process, and Politics. Oxford Universiy Press, Oxford 2010. 29-31. o. Fatou Bensouda, Gambiából. https://www.icc-cpi.int/about/otp/who-s-who/Pages/Fatou-Bensouda.aspx (2018.10.21.) 193 állam. 123 állam. Werle – Vormbaum: The Search for Alternatives… Elsőként megkezdte (1959-ben) a munkáját az Emberi Jogok Európai Bírósága, majd őt követte (1979-ben) az Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága, míg végül (2004-ben) az Ember és Népek Jogainak Afrikai Bíróságát felállító szerződés is hatályba lépett. Csapó: Univerzális emberi jogi bíróság… Kis Kelemen Bence tanársegéd (PTE ÁJK) AZ ÉLŐ PAJZS ÉS A HUMANITÁRIUS NEMZETKÖZI JOG, AVAGY ÁTÜTHETI-E A KATONAI SZÜKSÉGESSÉG A HUMANITÁS ELVÉNEK PAJZSÁT?* I. BEVEZETŐ GONDOLATOK „A hadviselés szabályainkat sokat emlegetett ún. »eróziója« – mint láttuk – éppen ezt az elvet [különbségtétel] ásta leginkább alá. A félreértések elkerülése végett azonban hangsúlyoznunk kell, hogy ez az ún. erózió nem a nemzetközi jogi szabályozás megváltozását jelentette, hanem a hadviselés gyakorlatában a nemzetközi jog előírásai dacára bekövetkezett változásra vonatkozott.”1 (Betoldás a Szerzőtől) – írta Herczegh Géza 1981-es korszakos monográfiájában a különbségtétel2 elve kapcsán. A hadviselés szabályainak Herczegh által megfigyelt „eróziója” napjainkig folytatódik, amikor is nemzetközi3 és nem-nemzetközi fegyveres konfliktusokban4 egyaránt fel-felbukkan az élő pajzs taktikája. E hadviselési módozat lényege, hogy az (általában aszimmetrikus) konfliktus gyengébb hadviselő fele a humanitárius nemzetközi jog által védett személyeket kihasználva igyekszik olyan helyzetet kialakítani, amely az 1* Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült. 1 Herczegh Géza: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1981. 193-194. o. 2 Herczegh Géza az elvet „megkülönböztetésnek” nevezi, azonban e tanulmány keretei között a pontosabb, különbségtétel kifejezést alkalmazom az angol „distinction” elvének fordítására. Herczegh szóhasználatát l. Herczegh: i. m. 193. o. A helyesebb szóhasználatot és annak indokolását l. Lattmann Tamás: Fegyveres konfliktusok és az emberi jogok – miért nehéz kérdés. In: Guild Elspeth: Mikor bűncselekmény a háború? Biztonság és európai emberi jogok: az egyéni jogok védelme szükséghelyzet és fegyveres összeütközés idején. L’Harmattan, Budapest 2009. 14-17. o. 3 Nemzetközi fegyveres konfliktusnak tekinthető két vagy több állam között fennálló fegyveres összeütközés, ideértve a megüzent háborút, még akkor is, ha a hadiállapot fennállását a felek egyike nem is ismeri el, vagy az egyik fél területe egészének vagy részének katonai megszállása, még abban az esetben is, ha az nem ütközik katonai ellenállásban. A fogalom az 1949-es genfi egyezmények közös 2. cikke alapján került meghatározásra. l. Bruhács János: Nemzetközi Jog II. – Különös rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2010. 2011.197. o. 4 A nem nemzetközi fegyveres konfliktusok fogalmát klasszikusan úgy adhatjuk meg, mint államok és nem állami szereplők, vagy csak utóbbiak között létrejött fegyveres összeütközések, amelyek hagyományosan a területi államhoz köthetők. L. Sasha Radin: Global Armed Conflict? The Threshold of Extraterritorial NonInternational Armed Conflict. International Law Studies 2013. 1. sz. 697-698. o. A fogalom meghatározásának nehézségeit l. Bruhács: i. m. 197-198. o. Bár a fogalom tradicionálisan a területi államhoz köthető, napjainkban kezd általánosan elfogadottá válni a transznacionális, azaz határon átnyúló elemmel rendelkező nem nemzetközi fegyveres konfliktusok létezése is. l. Kis Kelemen Bence: Drónok háborúja (2.) Honvédségi Szemle 2018. 2. sz. 18. o. 147 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet ellene irányuló támadást, a különbségtétel és az arányosság elvei sérelmének kilátásba helyezésével jogilag ellehetetleníti.5 Bár a nemzetközi jog már viszonylag korán észlelte az élő pajzsok használatának problémáját,6 expressis verbis szerződéses normaként csupán a nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló, Genfben 1977. július 7-án kelt Jegyzőkönyv (a továbbiakban: I. Kiegészítő jegyzőkönyv) fogalmazta meg alkalmazásuk tilalmát, itt is kizárólag a nemzetközi fegyveres összeütközések körében.7 Napjainkra általánosan elfogadottá vált, hogy e tilalom nem áll meg a nemzetközi fegyveres konfliktusoknál, hanem szokásjogi úton a nem nemzetközi fegyveres összeütközések esetén is érvényesül.8 Ezen felül a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútuma háborús bűncselekménnyé is nyilvánította a védett személyek ilyen célú felhasználását.9 A nemzetközi jogban kikristályosodott tilalom ellenére napjaink aszimmetrikus konfliktusai a dolog természetéből adódóan magukkal hozzák az élő pajzs taktikájának 5 6 7 8 9 148 A Nemzetközi Vöröskereszt definíciója szerint „The term »human shields« describes a method of warfare prohibited by IHL where the presence of civilians or the movement of the civilian population, whether voluntary or involuntary, is used in order to shield military objectives from attack, or to shield, favor or impede military operations.” L. How Does Law Protect in War? Human shields. ICRC Casebook https://casebook.icrc. org/glossary/human-shields (2018. 09. 10.) A definíció elemzését l. pl. Beth Van Schaack: The Law & Policy of Human Shielding. In: Complex Battlespaces: The Law of Armed Conflict and the Dynamics of Modern Warfare (ed. M. Ford and Winston S. Williams). Lieber Institute for Law and Land Warfare Book Series 2018. 779. o. Az élő pajzs tilalmának gyökereit Michael Schmitt az I. világháború idején kiadott British Manual of Military Law-ig vezeti vissza azzal, hogy a taktikát már az amerikai polgárháborúban (1861-1865) és a francia-porosz háborúban (1870-1871) is alkalmazták. Michael N. Schmitt: Human Shields in International Humanitarian Law. Columbia Journal of Transnational Law 2008-2009. 1. sz. 293. o. Érdekességként megjegyzendő, hogy már a korai iszlám jog is korlátozta az élő pajzsok támadhatóságát, függetlenül attól, hogy az ellenfél a saját polgári lakosságát, (al-tatarrus) vagy muzulmán foglyokat (dhimmi) használt élő pajzsként. Az ekkori iszlám jog megengedte az élő pajzsok „támadhatóságát” a katonai szükségesség jegyében, azzal a feltétellel, hogy a muzulmán seregnek az ellenséges harcosokat kellett közvetlenül támadni és minél inkább elkerülni az élő pajzsok sérelmét. Látható tehát, hogy a jelenlegi humanitárius nemzetközi jog és a korai iszlám jog felfogása között nem található hatalmas eltérés. Megjegyzendő ugyanakkor az is, hogy Al-Sarakhsī és számos mások klasszikus muzulmán jogász megengedte a polgári lakosság különbségtétel nélküli megölését, néhány esetben még a dhimmi-k esetében is. A szociopolitkai kontextust figyelmen kívül hagyva erre hivatkozik néhány mai terrorszervezet annak érdekében, hogy igazolják a polgári lakosság és a kombattánsok közötti különbségtétel semmibe vételét. L. Ahmed Al-Dawoody: Al-Sarakhsī’s Contribution to the Islamic Law of War. UCLA Journal of Islamic and Near Eastern Law 2015. 1. sz. 33-34. I. Kiegészítő jegyzőkönyv, 51. cikk 7. bek. Hasonló, de nem expressis verbis tilalmat fogalmat meg a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény (III. Genfi Egyezmény) 23. cikke, valamint a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt egyezmény (a továbbiakban: IV. Genfi Egyezmény) 28. cikk. A genfi egyezmények a Nemzetközi Vöröskereszt általi kiadásában e szakasz magyarázataként az ún „Danger zones” vagyis „veszély zónák” magyarázattal van ellátva. The Geneva Converntions of 12 August 1949, ICRC, 2015, 161. o. Több jelenleg is hatályos hasonló hivatkozási pontot l. Rewi Lyall: Voluntary human shields, direct participation in hostilities and the international humanitarian law obligations of states. Melbourne Journal of International Law 2008. 2. sz. 2-3. o. Jean-Marie Henckaerts – Louise Doswald-Beck: Customary International Humanitarian Law. Volume I.: Rules. International Committee of the Red Cross, Cambridge University Press, Cambridge 2005. 337. o. Rule 97 A Nemzetközi Büntetőbíróság 1998 július 17-én Rómában elfogadott Statútuma, 8 cikk. 2. bek. (b) pont (xxiii) alpont Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából alkalmazását – gondoljunk csak az Iszlám Állam különböző védelmi intézkedéseire,10 vagy az évtizedes izraeli-palesztin konfliktusra, ahol mind a két fél alkalmazza az élő pajzs taktikáját.11 Okszerűen merül fel hát a kérdés, hogy érvényesülnek-e, és ha igen, mennyiben a humanitárius nemzetközi jog klasszikus elvei olyan helyzetekben, amelyekben egy szembenálló fél nyíltan és szisztematikusan sérti meg e normákat. E tanulmány keretei között bemutatom az élő pajzsok alkalmazását tiltó humanitárius nemzetközi jogi normákat (II. rész). Mindez kiegészül a támadó fél kötelezettségeinek ismertetésével (III. rész). Ezek pontos megismeréséhez különbséget szokás tenni kényszerű (3.1. pont) és önkéntes élő pajzsok között, amelyek esetében ki kell térni az ellenségeskedésben való közvetlen részvétel jelenségére (3.2. pont) amely a befolyásolhatja a támadó kötelezettségeit. Végül, de nem utolsó sorban a tanulmány kitér a katonai szükségesség, arányosság, valamint humanitás elveinek kölcsönhatására az élő pajzsok alkalmazása kapcsán, (IV. rész) amely rávilágít a humanitárius nemzetközi jog mélyében rejlő, inherens feszültségekre is (V. rész) II. AZ ÉLŐ PAJZS ALKALMAZÁSÁNAK TILALMA, AVAGY A VÉDEKEZŐ FÉL KÖTELEZETTSÉGEI Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv expressis verbis kimondja az élő pajzsok alkalmazásának tilalmát, amikor rögzíti, hogy „[a] polgári lakosság, illetve polgári egyének jelenlétét, vagy mozgását nem szabad bizonyos helyeknek, vagy területeknek a hadműveletek alóli mentesítésére felhasználni, különösen pedig arra, hogy katonai célpontokat próbáljanak a támadástól megvédeni, illetve hadműveleteket biztosítani, elősegíteni, vagy megakadályozni. Az összeütköző Felek nem mozgathatják a polgári lakosság, illetve polgári személyeket abból a célból, hogy katonai célpontokat védjenek a támadástól, vagy hadműveleteket segítsenek elő.”12 (Kiemelés a Szerzőtől) John Beck: Battle for Mosul: ISIL’s human shields. Aljazeera 2017. március 6. https://www.aljazeera.com/ indepth/features/2017/03/battle-mosul-isil-human-shields-170305092224416.html (2018. 09. 08.) vagy Van Schaack: i. m. 774. o. 11 Az Izraeli Védelmi Erők „korai figyelmeztetés” eljárása alapján amennyiben le szerettek volna tartóztatni valakit Ciszjordániában, polgári és katonai áldozatok elkerülése végett a palesztin lakosság segítéségét kérhették, hogy ők hívják fel a militánsok figyelmét arra, hogy adják meg magukat. Az eljárás egyfajta élő pajzsként is felfogható, hiszen célja az, hogy az izraeli katonák sértetlenül vészeljék át a letartóztatást. Roland Otto: Neighbours as human shields? The Israeli Defense Forces’ „Early Warning Procedure” and international humanitarian law. International Law Review of the Red Cross 2004. 856. sz. 771. o. Az ügy végül 2005-ben az Izraeli Legfelsőbb Bíróság elé került, amely Roland Otto hivatkozott művéhez hasonló levezetéssel (olyannyira hasonló, hogy az ítélet hivatkozza is azt) a nemzetközi joggal ellentétesnek mondta ki a gyakorlatot. „Early Warning” Procedure, HCJ 3799/02, 24-25. bek. A Hamas élő pajzs taktikáját ld példának okáért Michael Martinez: Is Hamas using human shields in Gaza? The answer is complicated. CNN 2014. július 23. https:// edition.cnn.com/2014/07/23/world/meast/human-shields-mideast-controversy/index.html (2018. 09. 10.) Ezen felül az élő pajzsok taktikája felbukkant Libanonban 2006-ban, az Al-Kaida részéről az afganisztáni konfliktusban de számos más államban is, amelyben aszimmetrikus konfliktusok dúlnak. L. Schmitt: i. m. 295-297. o. 12 I. Kiegészítő jegyzőkönyv, 51. cikk 7. bekezdés. A jegyzőkönyv angol szövege a „to shield” igét használja, amely a magyar fordításban „megvédeni-ként” szerepel. Az expressis verbis utalás természetesen az angol nyelvű szövegre vonatkozik. 10 149 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (a továbbiakban: ICRC) kommentárja szerint e rendelkezés egy jelenleg is meglévő védelmi szintet terjeszt ki a teljes polgári lakosságra, így minden civil lakosra.13 A már meglévő biztosíték alapján a III. Genfi Egyezmény 23. cikke szerint a hadifoglyokat,14 valamint a IV. Genfi Egyezmény 28. cikke szerint a védett személyeket,15 nem lehet arra felhasználni, hogy jelenlétükkel bizonyos pontokat, vagy területeket katonai műveletektől mentesítsenek.16 A méltán híres, 1956-ben kiadott Pictet kommentár a második világháború borzalmaival indokolta e rendelkezések életre hívását, amely során a harcoló felek gyakran kényszerítették a polgári lakosságot, hogy maradjanak stratégiailag fontos helyek mellett, annak érdekében, hogy ezzel megkíséreljék eltéríteni az ellenséges támadásokat. Pictet mindezeket „kegyetlen és barbár” cselekedeteknek nevezi, amelyet meg kell különböztetni a háború fortélyaitól. Ez utóbbiak a hágai egyezmények alapján jogszerűek lehetnek, de csupán addig, ameddig intra legem maradnak, tehát nem sértik a humanitárius nemzetközi jog szabályait. Az előbbi esetben azonban a polgári lakosság védelmének aláásása okán nem tekinthetjük az élő pajzsok alkalmazását a háború fortélyainak.17 Visszakanyarodva az I. Kiegészítő Jegyzőkönyvhöz, a kommentár kiemeli, hogy az élő pajzsokat tilalmazó rendelkezés új elemmel bővült az eredeti egyezményekhez képest, ez pedig a polgári lakosság, valamint a polgári egyének mozgása kihasználásának tilalma. A tiltás a kommentár szerint egyaránt vonatkozik azokra az esetekre amikor a polgári lakosság saját elhatározásából lendül mozgásba és azokra is, amikor erre az egyik hadviselő fél kényszeríti őket.18 Tekintve, hogy a fenti megállapítások szerződéses rendelkezések, fontos szólni azok tárgyi hatályáról is. Mind a III. és IV. Genfi Egyezmény és az I. Kiegészítő jegyzőkönyv Yves Sandoz – Christophe Swinarski – Bruno Zimmermann (ed.): Commentary on the Addititonal Protocols of 8 June 1977 to the Geneva Conventions of 12 August 1949. International Committee of the Red Cross, Martinus Nijhoff Publishers, Geneva 1987. 627. o. 1986. bek. 14 A hadifoglyok személyi körét a III. Genfi Egyezmény 4. cikke rendezi. 15 „Az Egyezmény védelmében részesülnek azok a személyek, akik összeütközés vagy megszállás esetén bármely időpontban és bármely módon valamely olyan összeütköző Fél vagy megszálló Hatalom hatalmában vannak, amelynek nem állampolgárai.” IV. Genfi Egyezmény, 4. cikk. 16 „Egyetlen hadifoglyot sem szabad olyan területre küldeni vagy ott tartani, ahol a harci övezet tüzének van kitéve, és egyetlen hadifoglyot sem szabad felhasználni arra, hogy a jelenléte folytán bizonyos pontokat vagy bizonyos vidékeket a hadműveletekkel szemben megvédjenek.” (Kiemelés a Szerzőtől) III. Genfi Egyezmény 23. cikk. „Egyetlen védett személyt sem szabad arra felhasználni, hogy jelenlétével bizonyos pontokat vagy bizonyos területeket katonai műveletektől mentesítsenek.” IV. Genfi Egyezmény, 28. cikk. Egyik cikk sem használja tehát a „to shield” igét, pusztán annyit mondanak, hogy nem mentesíthető egyetlen pont, vagy terület sem a katonai akciótól a védett személyek, vagy hadifoglyok ottani jelenlétével. Lényegét tekintve ezt a tilalmat veszi át az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 57. cikk 7. bek. első mondata, a „mozgásra” való utalással kiegészítve. Erről részletesen l. infra. Érdekes plusz adalék, hogy bár az angol szöveg teljes mértékben megegyezik, a magyar fordításnál mégis szükségét látták, hogy különbözőképpen fordítsák a vonatkozó bekezdéseket. 17 A tilalom a IV. Genfi Egyezmény 83. cikkével lesz teljes, amely kimondja, hogy az internálási helyeket nem lehet a háború veszélyeinek különösen kitett vidékeken létesíteni. L. Jean S Pictet: Les Conventions de Genève du 12 août 1949 – Commentaire – IV La Convention de Genève Relative a la protection des personnes civiles en temps de guerre. Comité International de la croix-rouge, Genève 1956. 223-225. o. 18 Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 627. o. 1988. bek. 13 150 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából nemzetközi fegyveres konfliktusok esetén alkalmazandó.19 Pictet a IV. Genfi Egyezmény 28. cikke kapcsán azt is megjegyzi, hogy a hadművelet alatt minden szárazföldi, légi vagy vízi harci cselekmény értendő, legyen az bombázás vagy közvetlen összeütközés. Területi formában a tilalom pedig kiterjed az ellenségeskedésben résztvevő felek teljes nemzeti területére és a megszállt területekre egyaránt.20 Ennek kapcsán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vonatkozik-e a tilalom az I. Kiegészítő Jegyzőkönyvet nem ratifikáló államokra is, végső soron tehát: szokásjogi természetű-e a vonatkozó rendelkezés? Az ICRC a humanitárius nemzetközi jog szokásjogi szabályaival foglalkozó kötetben egyértelműen kijelenti, hogy az élő pajzsok alkalmazása tiltott fegyveres összeütközések esetén.21 Henckaerts és Doswald-Beck állításukat arra alapozzák, hogy nemzetközi fegyveres összeütközések esetében az említett rendelkezések, valamint a Nemzetközi Büntető Bíróság már szintén citált Statútuma mellett számos állam katonai kézikönyve tiltja az élő pajzsok használatát.22 A nemzetközi közösség pedig számos esetben elítélte az ilyen eszközökhöz folyamdó feleket egy-egy fegyveres konfliktus esetében.23 Frissebb bírói joggyakorlatként említhetők a Karadžić és Mladić ügyek,24 amelyekben a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekmények megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Törvényszék (a továbbiakban: ICTY) 1995-ben kimondta, hogy az ENSZ békefenntartók élő pajzsként való használata háborús bűncselekménynek minősül.25 A tanulmány arra is utal, hogy a tilalom nem kizárólag a nemzetközi fegyveres konfliktusok esetén alkalmazandó, hanem érvényesül a nem nemzetközi fegyveres konfliktusok esetén is. Állításuk megalapozásául a szerzők a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló, Genfben 1977. június 8-án kelt Jegyzőkönyv (II. Kiegészítő Jegyzőkönyv) 13. cikk 1. bekezdését hívják fel, amelyből levezethetőnek tartják az élő pajzsok tilalmát. A kérdéses bekezdés a polgári lakosság és a polgári személyek a harci cselekményekből eredő veszélyektől való megóvásáról rendelkezik.26 Ezen felül az élő pajzsokat analógia alkalmazásával gyakran tekintik azonosnak a túszejtéssel, amelynek tilalmáról viszont rendelkezik a kérdéses II. Kiegészítő Jegyzőkönyv.27 III. Genfi Egyezmény, 2. cikk, IV. Genfi Egyezmény 2. cikk és I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikk 3-4. bekezdések. Pictet: i. m. 224-225. o. 21 Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 337. o. Rule 97 22 A Nemzetközi Vöröskereszt kommentárja alapján ezek közé tartozik a teljesség igénye nélkül Ausztrália, Belgium, Kanada, Franciaország, Németország, Egyesült Királyság és az Egyesült Államok is. L. Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 337. o. 230. jegyzet 23 Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 337-338. o. 24 A tilalom érvényesül a nemzetközi és a nem nemzetközi fegyveres konfliktusok esetén egyaránt. Uo. 25 Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 338. o. 26 „A polgári lakosságnak és a polgári személyeknek általános védelmet kell élvezniök a harci cselekményekből adódó veszélyekkel szemben. E védelem hatékonysága érdekében az alábbi szabályokat minden esetben be kell tartani.” II. Kiegészítő Jegyőzkönyv 13. cikk 1. bek. 27 II. Kiegészítő Jegyzőkönyv. 4. cikk 2. bek. c) pont A tilalom szokásjogi természettel is rendelkezik. l. Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 334-336. és 338. o. 19 20 151 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Mindezeken felül az élő pajzsok alkalmazása súlyosan sérti a különbségtétel humanitárius nemzetközi jogban kikristályosodott elvét is.28 Legmeggyőzőbb érvként mégis az ellentétes állami gyakorlat hiánya jelölhető meg.29 Mindezek alapján a szokásjogi norma két feltétele, nevezetesen az opinio juris és a konzekvens állami gyakorlat megállapítható az élő pajzsok alkalmazásnak tilalma, mint nemzetközi jogi norma esetében. III. A TÁMADÓ KÖTELEZETTSÉGEI AZ ÉLŐ PAJZSOT ALKALMAZÓ FÉLLEL SZEMBEN Láthatjuk tehát, hogy a pozitív nemzetközi jog egyértelmű tilalmat állít az élő pajzsok alkalmazásával szemben, ez tehát a fegyveres összeütközésben a védekező pozícióban lévő fél azon kötelezettségét jelenti, miszerint tartózkodnia kell az élő pajzsok alkalmazásától és a polgári lakosságot a lehető legtávolabb kell helyeznie az aktív harci cselekményektől.30 A konfliktus másik oldalán álló támadó fél ezzel szemben többirányú kötelezettséggel rendelkezik: egyfelől mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a támadó cselekménye a lehető legkevesebb polgári áldozattal járjon (elővigyázatosság elve)31, illetve ha a támadásnak polgári áldozatai is lesznek, akkor ez nem haladhatja meg a konkrét és közvetlen katonai előny mértékét (arányosság) sem.32 A szakirodalom e két mérce vizsgálatakor általában különbséget tesz az önkéntes, valamint a kényszerű élő pajzsok között.33 Az elhatárolás alapja a két kategória között az a szubjektív szándék, amely alapján az élő pajzs maga dönt amellett, hogy az ellenségeskedésből eredő esetleges veszélyeket vállalva meg kíván védeni egy adott katonai célpontot.34 E megkülönböztetés különösen jelentős, tekintettel arra, hogy az önkéntes Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 338. o. Uo. I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 51. cikk 7. bek és 58. cikk. vagy a Nemzetközi Vöröskereszt Humanitárius nemzetközi jogi szokásjogi szabályainak gyűjteménye szerinti 68-76 és 97. szabályait. Ezek elemzését l. Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 68-76. és 337-340. o. 31 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 57. cikk vagy a Nemzetközi Vöröskereszt humanitárius nemzetközi jogi szokásjogi szabályainak gyűjteménye szerinti 15-21. szabályait Ezek elemzését l. Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 5167. o. 32 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 51 cikk. 5. bek. b) pont. vagy a Nemzetközi Vöröskereszt Humanitárius nemzetközi jogi szokásjogi szabályainak gyűjteménye szerinti 14. szabálya Ezek elemzését l. és Henckaerts – DoswaldBeck: i. m. 46-50. o. 33 Schmitt: i. m. 300. o. Van Schaack: i. m. 779. o. Josef Alkatout: The Legality of Targeted Killings in View of Direct Participation in Hostilities. Betiträge zum Internationalen und Europäischen Strafrecht, Studies in International and European Criminal Law and Procedure, 22. sz. Duncker & Humblot, Berli, 2015. 174-178. o. Lars Schmidt: Das humanitäre Völkerrecht in modernen asymmetrischen Konflikten – Eine Untersuchung unter besonderer Berücksichtigung des Israel-Palästina-Konflikts, Schriften zum Völkerrecht, 198. kötet, Duncker & Humblot, Berlin 2012. 41. o. 34 Az önkéntes élő pajzsok csoportján belül is szokás különbséget tenni azok között, akik a fegyveres konfliktus elleni tiltakozásképpen, vagy munkájukból (pl. újságírás) eredően kerülnek a katonai célpontok közvetlen közelébe, illetve azok között, akik valóban a védekező féllel szimpatizálva, azoknak segítséget kívánnak nyújtani a katonai célpontok esetleges támadástól való mentesítésével. Stéphanie Bouchié de Belle: Chained to cannons or wearing targets on their T-shirts: human shields in international humanitarian law. International Review of the Red Cross 2008. 872. sz. 896-897. o. 28 29 30 152 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából élő pajzsokat a nemzetközi jogászok túlnyomó többsége eltérő mértékben ugyan, de az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőnek (taking direct part in hostilities) tekinti.35 E személyek elveszítik a humanitárius nemzetközi jog adta védelmet ha és ameddig közvetlenül részt vesznek az ellenségeskedésben.36 A fenti elhatárolás alapján tehát eltérően értékelhető lenne a kényszerű és az önkéntes élő pajzsok megítélése az elővigyázatossági és arányossági tesztek elvégzésekor. 3.1. Kényszerű élő pajzsok az arányossági és elővigyázatossági teszt tükrében Kényszerű élő pajzsokról abban az esetben beszélhetünk, ha egy fegyveres konfliktusban a védekező fél a polgári lakosságot, annak akarata ellenére, vagy hozzájárulása, tudomása nélkül arra használja fel, hogy egy közeli katonai célpont elleni támadást megelőzzön, vagy a szembenálló felet visszatartsa a támadástól.37 Az állami gyakorlat és a szakirodalmi álláspontok szinte kivétel nélkül amellett foglalnak állást, hogy a kényszerű élő pajzsok megtartják polgári státuszukat, így immunisak maradnak a támadásoktól.38 A kivételek közé tartozik W. Hayes Parks,39 illetve az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának (DoD) a háború jogáról szóló kézikönyve,40 amely nagyban támaszkodik Parks gondolatvilágára41 talán az egyetlen kivételt képezik ez alól.42 A kivetélt jelentő szerzők lényegében azzal érvelnek, hogy élő pajzsok használata esetén a támadó fél nem köteles figyelembe venni az arányosság humanitárius nemzetközi jogban kidolgozott elvét, pontosabban az élő pajzsokat nem köteles az arányossági egyenlet számításánál feltüntetni, ezzel úgymond lazítva a szigorú arányossági mér A teljesség igénye nélkül l. Michael N. Schmitt: Deconstructing direct participation in Hostilities: The Constitutive elements. International Law and Politics 2010. 1. sz. 732-735. o. Michael N. Schmitt: Humanitarian Law and Direct Participation in Hostilities by Private Contractors or Civilian Employees. Chicago Journal of International Law 2004. 2. sz. 541. o. Amnon Rubinstein – Yaniv Roznai: Human Shields in modern armed conflict: The need for a proportionate proportionality. Stanford Law & Policy Review 2011. 1. sz. 116. o. Ezen az állásponton van Izrael Legfelsőbb Bírósága is. Public Committee against Torture in Israel v. Government of Israel, HCJ 769/02, 2006. december 13. 36. bek. Az ítélet egyébként Schmitt munkájára támaszkodik. Egy sokkal árnyaltabb elképzelés szerint az önkéntes élő pajzsok csakis akkor veszítik el immunitásukat, ha fizikai akadályt képeznek a támadó előtt. L. Nils Melzer: Interpretive Guidance on the notion of Direct Participation in Hostilities under International Humanitarian Law. International Committee of the Red Cross, Genva 2009. 5657. o. Ezt támogató álláspontot a dolog természetéből adódóan l. Nils Melzer: Targeted killing in international law. Oxford University Press, Oxford 2008. 346. o. Itt jelenik meg elsőként a katonai objektum megvédése, de még csak vagylagos feltételként. 36 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 13. cikk 3. bek. 37 Adi Ahmad Haque: Off Target: Selection, Precaution, and Proportionality in the DoD Manual. International Law Studies 2016. 1. sz. 60. o. 38 Haque: i. m. 61-63. o. Vö. Schmitt: Human Shields ... 332. o. Még Izrael sem kivétel ez alól a nézet alól. L. Public Committee against Torture in Israel v. Government of Israel ... 36. bek. Ennek megerősítését l. Michael N. Schmitt – John J. Merriam: The Tyranny of Context: Israeli Targeting Practices in Legal Perspective. University of Pennsylvania Journal of International Law 2015. 1. sz. 116-117. o. 39 W. Hays Parks: Air War and the Law of War. Air Force Law Review 1990. 1. sz. 174. o. Idézi Haque i. m. 70. o. 40 Department of Defense Law of War Manual, Office of General Counsel Department of Defense, 2015, 243. o. 5.12.3. pont, 41 Tekintve, hogy 1996-2010 között elnökölt a DoD Kézikönyv munkacsoportja felett. Haque: i. m. 67. o. 42 Fontos utalni arra, hogy Parks saját véleménye alátámasztására nem kisebb tekintélyektől hivatkozik, mint saját maga. Haque: i. m. 71. o. 35 153 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet cén.43 Mindezt azzal az egyszerű indokkal támasztják alá, hogy az élő pajzsok védett személyként történő értelmezése „perverz módon”44 bátorítaná a feleket humanitárius nemzetközi jog megsértésére.45 Bár tényszerű, hogy bizonyos esetekben a polgári lakosság jelenléte katonai célpontok közelében, vagy ahogy a német szakirodalom nevezi a jelenséget „Infektion”46 arra kötelezheti a támadó felet, hogy álljon el támadási szándékától, de ez semmiképpen sem tekinthető automatizmusnak,47 sokkal inkább az elővigyázatossági és arányossági elvek kölcsönhatásának, amely végső soron a katonai szükségesség korlátját képezi. Mindezeken felül az élő pajzsok arányossági egyenletből való kihagyása illogikus eredményre vezetne.48 A Parks féle nézetet bíráló szerzők rámutatnak arra, hogy az aránytalanságra maga Parks által alkalmazott példa, miszerint egy 500 fős falu elpusztítása nyilvánvalóan aránytalan, ha a katonai célpontot egyetlen mesterlövész jelenti a településen, teljesen a feje tetejére áll, ha feltételezzük, hogy a kérdéses mesterlövész azért helyezkedett el a faluban, hogy a polgári lakosság közelségét kihasználva mentesítse magát az ellenséges támadásoktól. Ebben az esetben ugyanis Parks szerint a teljes falu, mint kényszerű élő pajzs kiesne az arányossági vizsgálat hatóköréből.49 Tekintve továbbá azt a tényt, hogy az emberiesség elve a humanitárius nemzetközi jog egyfajta „zárókő”50 szerepet tölt be, így a reciprocitási alapú jogsértések tiltottak, az egyik fél jogsértő magatartása nem keletkeztet jogot a másik fél odalán a saját kötelezettségeinek figyelmen kívül hagyására.51 Következésképpen bár a kényszerű élő pajzsok taktikáját alkalmazó fél súlyosan megsérti a humanitárius nemzetközi jog (II. részben kifejtett) szabályait, a támadó fél ebből fakadóan nem kap szabad kezet katonai akciói kivitelezésekor. Mindenkor figyelemmel kell tehát lenni az arányosság és az elővigyázatosság követelményeire. Parks: i. m. 174. o. Idézi Haque: i. m. 70. „If the proportionality rule were interpreted to permit the use of human shields to prohibit attacks, such an interpretation would perversely encourage the use of human shields and allow violations by the defending force to increase the legal obligations on the attacking force.” Department of Defense Law of War Manual, Office of General Counsel Department of Defense, 2015, 243. o. 5.12.3.3. pont. 45 Haque: i. m. 78-89. o. 46 Eckart Hackel: Das militärische objekt – Entwicklung des Begriffs vom Ende des ersten Weltkrieges bis zu der Genfer Diplomatenkonferenz über die Wiederbekräftigung und Fortbildung des in bewaffneten Konflikten anwendbaren Völkerrechts. Inaugural-Dissertation, Zur Erlangung des akademischen Grades eines Doktors beider Recthte durch di Juristische Fakultät der Bayerischen Julius-Maximilians-Universität zu Würzburg, Würzburg 1980. 146-147. o. 47 Bouchié de Belle: i. m. 899. o. Vö. Melzer: Targeted killing ... 346. o. 48 Haque: i. m. 65. o. 49 Haque: i. m. 71. o. 50 Ryan J. Vogel: Drone Warfare and the Law of Armed Conflict. Denver Journal of International Law & Policy 2010. 1. sz. 127. o. Idézi Milena Sterio: The United States’ Use of Drone in the War on Terror: The (Il)legality of the targeted killings under international law. Case Western Reserve Journal of International Law 2012. 1. sz. 210. o. 51 „Ezeknek a rendelkezéseknek semmilyen megsértése nem mentesíti az összeütköző Feleket a polgári lakosság és polgári személyek vonatkozásában rájuk háruló jogi kötelezettségek alól, ideértve az 57. Cikkben meghatározott óvintézkedésekre vonatkozó kötelezettséget is.” I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 51. cikk 8. bek. Ezzel kapcsolatos megállapításokat l. Bouchié de Belle: i. m. 899. o. 43 44 154 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából 3.2. Önkéntes élő pajzsok az arányossági és elővigyázatossági teszt tükrében Az önkéntes élő pajzsok megítélése ezzel szemben korántsem ilyen egyszerű feladat. A fentebb alkalmazott definíció alapján az önkéntes élő pajzsok bár a polgári lakossághoz tartoznak, megvan bennük egy olyan szubjektív szándék, amelynek alapján valamilyen módon hozzá szeretnének járulni az általános háborús törekvéshez, mégpedig azzal, hogy bizonyos katonai célpontokat mentesítenek a támadástól oly módon, hogy infektálják annak környékét, felborítva ezzel a katonai szükségesség és arányosság között vélelmezhetően fennálló egyensúlyt.52 E szubjektív szándék az alapja annak a szakirodalmi álláspontnak, amely az önkéntes élő pajzsokat az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőnek tekinti.53 Az elhatárolás alapja a genfi egyezmények közös 3. cikkében keresendő, ahol először használták a fogalmat, ugyan annak negatív megfogalmazásában: „akik az ellenségeskedésekben nem vesznek közvetlenül részt”.54 Az I. és II. Kiegészítő Jegyzőkönyv 51. cikk 3. bekezdése, valamint utóbbi 13. cikke megerősítette e kategória létezését, amikor kimondták, hogy a polgári személyek élvezik az őket megillető védelmet, kivéve és ameddig nem vesznek közvetlenül részt az ellenségeskedésben.55 Következésképpen azok a személyek, akik alapvetően a polgári lakosság körébe tartoznak, azonban közvetlenül részt vesznek az ellenségeskedésben, erre az időre elveszítik immunitásukat a támadásokkal szemben.56 A kiegészítő jegyzőkönyvek, illetve a szerződések további útmutatással nem szolgálnak a jelenség értelmezéséhez. A kiegészítő jegyzőkönyvekhez tartozó kommentár szerint az ellenségeskedésben való közvetlen részvétel egy megfelelő okozati összefüggést kíván meg a részvétel és annak közvetlen következményei között.57 A fogalom pontos megértéséhez szükséges az ellenségeskedés, valamint a közvetlen részvétel fogalmainak elemzése is. A kommentár meghatározza az ellenséges cselekmények (hostile acts) fogalmát, amely olyan aktusokat ír le, amelyek természetükből és indíttatásukból fakadóan tényleges kárt (actual harm) kívánnak okozni az ellenséges fegyveres erők személyzetének vagy berendezéseinek.58 A kiegészítő jegyzőkönyvek elfogadására összehívott kormányszakértői konferenciákon számos delegátus kifejezte abbéli meggyőződését, hogy az ellenséges cselekmények nem kizárólag a tényleges megvalósításra terjednek ki, hanem a Haque: i. m. 60. o. Schmidt: i. m.192. o. Alkatout: i. m. 175. o. Vö. Hackel: i. m. 146. o. Schmitt: Humanitarian Law and Direct Participation ... 533. o. Vö. Public Committee against Torture in Israel v. Government of Israel ... 36. bek. 54 L. pl. III. és IV. Genfi Egyezmények közös 3. cikkeit. 55 „A polgári személyeket megilleti a jelen Címben biztosított védelem, amennyiben és ameddig nem vesznek közvetlenül részt az ellenségeskedésekben” I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 51. cikk 3. bek. és „Polgári egyének élvezik a jelen Cím által nyújtott védelmet, kivéve, ha és amennyi ideig, közvetlenül részt vesznek az ellenségeskedésekben.” II. Kiegészítő Jegyzőkönyv 13. cikk 3. bek. Ismét megfigyelhető a magyar fordítás teljes következetlensége. Ezzel szemben az angol szöveg ismét azonos marad „unless and for such time”. 56 Roland Otto: Targeted Killings and International Law – With Speciel Regard to Human Rights and International Humanitarian Law. Max -Planck-Isntitut für ausländlisches öffentliches Recht und Völkerrecht, 230. kötet, Springer, Heidelberg 2012. 271-272. o. 57 Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 1453. o. 4787. bek. 58 Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 618. o. 1942. bek. 52 53 155 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet harcra való felkészülésre és az onnan történő visszavonulásra is.59 A közvetlen részvétel meghatározásához az ellenséges cselekményeken keresztül juthatunk el. Az ellenséges cselekmény célja a tényleges kár okozása, azonban ez abban az esetben válik közvetlen (direct) részvétellé, ha valószínűsíthető, hogy az okozni kívánt kár be is fog következni.60 Következésképpen a közvetlen részvétel esetében a szándék és a valószínűség együttállásáról beszélhetünk, amely meghatározott időre, de megszünteti a polgári személy immunitását. A kommentár végül felhívja a figyelmet arra, hogy éles különbséget kell tenni az ellenségeskedésben való közvetlen részvétel, valamint háborús törekvés között, amely utóbbi általában megkívánt a szembenálló felek népességétől, ámbár eltérő mértékben. E különbségtétel nélkül a humanitárius nemzetközi jog értelmét veszítené,61 és egyben rendkívül fontos az élő pajzsok megítélése kapcsán. A fentiekből könnyen belátható, hogy ez alapján nem egyszerű feladat esetről-esetre eldönteni,62 hogy adott személy már közvetlenül részt vesz az ellenségeskedésben, vagy a részvétele indirekt és nem lépi át a támadhatósághoz szükséges küszöbértéket. Az első bírói fórum, amely a kérdésben állást foglalt, az Izraeli Legfelsőbb Bíróság volt a híres 2006-os célzott likvidálás ügyben. A bíróság ítéletében kimondta, hogy az önkéntes élő pajzsok az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőnek számítanak.63 Következésképpen önmagukban is legitim katonai célpontot képeznek részvételük idejére. A Bíróság állítását Michael N. Schmitt egy, a Chicago Journal of International Law-ban megjelent, 2004-es cikkére alapozta, de azt nem fejtette ki jobban.64 A jelenség pontosabb leírására az ICRC vállalkozott. A szervezet 2003-tól a T.M.C. Asser Intézettel együttműködve egy közös állásfoglalást tervezett kibocsátani az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevő személyek megítéléséről. Az éveken át tartó egyeztetések végül azzal végződtek, hogy a szakértői testület egy meghatározó része visszavonta támogatását az anyag mögül – amely nem kis mértékben volt betudható az élő pajzsok megítélése kapcsán felmerült problémáknak, valamint a túszejtés körüli vitáknak.65 Ennek hatására az értelmező iránymutatást (Interpretive Guidance) az ICRC saját égisze alatt adta ki 2009-ben.66 Tekintve, hogy e tanulmány csak érintőlegesen foglalkozik az ellenségeskedésben való közvetlen részvétellel, ezért a fenti anyagot csak az élő pajzsokra vonatkozó részek tekintetében vizsgálom. A Nils Melzer nevével fémjelzett anyag egy hármas, kumulatív feltételrendszer mentén határozta meg az ellenségeskedésben való közvetlen részvé 61 62 59 60 63 64 65 66 156 Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 618-619. o. 1943. bek. Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 619. o. 1944. bek. Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 619. o. 1945. bek. Eseti megközelítést tett magáévá e tekintetben Izrael Legfelsőbb Bírósága és az ICTY is. L. Emily Crawford: Identifying the Enemy – Civilian Participation in Armed Conflict. Oxford University Press, Oxford 2015. 68. o. Public Committee against Torture in Israel v. Government of Israel ... 36. bek. Public Committee against Torture in Israel v. Government of Israel ... 36. bek. Vö. Schmitt: Humanitarian Law and Direct Participation ... 541. o. Crawford: i. m. 72. és 85-86. o Melzer: Interpretive Guidance ... 1-85. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából telt.67 Elsőként a védett személy(ek) aktusa által okozott kárnak (harm) el kell érnie egy meghatározott küszöbértéket, másodszor közvetlen okozati kapcsolatnak kell lennie a cselekmény és az okozott kár között, valamint hadviselői nexus, amely lényegét tekintve annyit takar, hogy az elkövetett cselekménynek abból a célból kell megvalósulnia, hogy az bizonyos mértékű kárt okozzon egy hadviselő fél támogatása érdekében a másik fél rovására.68 Beszédes már maga az a tény is, hogy az élő pajzsokkal az anyag a közvetlen okozati kapcsolat címszó alatt foglalkozik.69 Ebben a lőszerhordó teherautó sofőrjéhez hasonlóan megállapítást nyer, hogy csak abban az esetben tekinthető az élő pajzsként funkcionáló polgári személy az ellenségeskedésben közvetlen résztvevőnek, ha fizikai akadályát képezi a katonai akciónak.70 Ennek kapcsán Bouchié de Belle szemléletes példával illusztrálja azt a helyzetet, amikor egy tömegen kell átverekednie magát egy katonának ahhoz, hogy a meghatározott katonai célpontot elérhesse.71 Ebben az esetben tehát lehetséges, hogy az önkéntes élő pajzsok közvetlenül részt vesznek az ellenségeskedésben, de csakis akkor ha ezzel a meghatározott kár küszöbértékét elérik és a kapcsolat a fizikai akadály formájában közvetlen marad. Az iránymutatás megállapításokat tesz arra nézve is, hogy az élő pajzsok alkalmazása általában inkább jogi, mintsem fizikai akadály képzését szolgálják,72 ekkor viszont a kapcsolat szükségszerűen közvetett lesz, következésképpen nem tekinthető az ellenségeskedésben való közvetlen részvételnek sem. Az ICRC iránymutatása ennek ékes példáját írja le abban, ha példának okáért légi támadás ellen igyekszik élő pajzzsal védeni magát az erre kényszerülő fél.73 Az értelmező iránymutatás, mint ahogy arra fentebb utaltam, nem aratott osztatlan sikert. Számos szerző élesen kritizálta annak megállapításait, összeségében egyesek túl megengedőnek, mások túl szigorúnak ítélték az elkészült anyagot.74 Az egymással ellentétes nézeteket két szerző, Michael N. Schmitt és Roland Otto munkáján keresztül kívánom bemutatni, akik számos írásukban foglalkoztak a kérdéssel.75 Michael N. Schmitt, mint az ún. katonai jogászok (military lawyers)76 csoportjába tartozó szakember természetesen sokkal megengedőbb szemléletet tett magáévá az élő Melzer: Interpretive Guidance ... 46. o. Uo. A közvetlen okozati kapcsolat, kiragadott példák című e) pontját l. Melzer: Interpretive Guidance ... 56-58. o. Melzer: Interpretive Guidance ... 56. o. Bouchié de Belle: i. m. 896. o. Melzer: Interpretive Guidance ... 57. o. Uo. Crawford: i. m. 88. o. Ismét a teljesség igénye nélkül l. Schmitt: Humanitarian Law and Direct Participation ... 541. o. Schmitt: Human Shields ... 292-338. o. Schmitt: Deconstructing ... 732-734. és 739. o. Michael N. Schmitt: „Direct Participation in Hostilities” and 21st Century Armed Conflict. In: Krisensicherung und Humanitärer Schutz – Crisis Management and Humanitarian Protection: Festschrift für Dieter Fleck (ed. Horst Fischer – Ulrike Froissart – Wolff Heintschel von Heinegg – Christian Raap). Berliner Wissenschafts-Verlag, Berlin 2004. 519522. o. Otto: Neighbours as Human Shields? ... 771-778. o. Otto: Targeted Killings ... 286-287. o. 76 A humanitárius jogászok és a katonai jogászok közötti elhatárolást l. Yahli Shereshevsky: Targeting the Targeted Killings Case – International Lawmaking in Domestic Contexts. Hebrew University of Jerusalem Legal Studies Research Paper Series 2017. 18-13. sz. 7-8. o. Ennek alapján a különbségtétel alapja, hogy a 69 70 71 72 73 74 75 67 68 157 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet pajzsokkal kapcsolatban. Elmélete összefoglalóan annyit tesz, hogy a kényszerű élő pajzsok ugyan beszámításra kerülnek az arányossági egyenlet együtthatói közé, azonban azokban az esetekben, amikor a mérleg nyelve az élő pajzsok okán kis mértékben, de átbillenni látszik – ezzel ellehetetlenítve az akció – a parancsnok mégis dönthet úgy, hogy megindítja a támadást a jogszerűtlenség kockázata nélkül. Ezzel tehát az arányossági teszt egyfajta laza értelmezését preferálja.77 Schmitt – aki bár részt vett az ICRC által kiadott iránymutatás munkálataiban78 – később élesen bírálta az elkészült értelmező iránymutatást. Az önkéntes élő pajzsok tekintetében különösen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megfelelő számú élő pajzs bevetése esetén egy katonai célpont immunitást nyerhet a támadástól, hacsak ezeket a védett személyeket nem tekintjük az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőknek.79 Az iránymutatással egybehangzóan teljesen egyértelműnek tekinti, hogy az ilyen aktusok kárt okoznak a hadviselő félnek, azonban nem ért egyet a fizikai-jogi akadállyal kapcsolatban megfogalmazottokkal, mert példának okáért egy hídon való áthaladást gátoló élő pajzsot könnyebb eltávolítani, mint egy bombázás esetében pusztán „jogi” akadályt képző civilek tömegét.80 Schmitt végül az elrettentést fogalmazza meg az élő pajzsok ekkénti kategorizálásának indokaként. Ezzel a felfogással a polgári lakosságot arra késztetjük, hogy minél távolabb maradjanak az aktuálisan folyó harcoktól. Leegyszerűsítve a gondolatmenetet, lényegét tekintve annyit tesz, hogy jobb ma megölni néhány polgári személyt – akik lehetséges, hogy egy szigorúbb mérce mellett nem is lennének támadhatók – mint holnap még többet.81 Roland Otto, Schmittel ellentétben az ún. humanitárius jogászok (humanitarian lawyer) csoportjába tartozik.82 Elsősorban igyekszik cáfolni az elrettentéssel kapcsolatos állításokat, amelyek ellen összesen 5 érvet hoz fel. Egyrészt a polgári lakosság 77 78 81 79 80 82 158 polgári személyek az ellenségeskedésben való közvetlen részvétel esetében az adott szakértő a formális tagság, vagy pedig a cselekmény alapú megközelítést teszi magáévá. Ennek alapján Schmitt egyértelműen a katonai jogászok csoportjába tartozik. L. Shereshevsky: i. m. 13. o. Bár a klasszikus elhatárolás ezen a distinkción alapul, e tanulmány keretei között a magam részéről az élő pajzsok irányában tanúsított hozzáállás kapcsán csoportosítom a szerzőket e két kategória mentén. Schmitt: Human Shields ... 332. o. L. Second Expert Meeting on the Notion of Direct Participation in Hostilities, Summary Report, Co-organized by the ICRC and the T.M.C. Asser Institute, The Hague, 25/26 October 2004, 11. o. A bírálatot l. Schmitt: Deconstructing ... 697-739. o. Schmitt: Humanitarian Law and Direct Participation ... 541. o. Vö. Schmitt: Human Shields ... 319-321. o. Schmitt: Deconstructing ... 732-733. o. Vö. Melzer: Interpretive Guidance ... 57. o. Schmitt mindezt a polgári lakosság, mint egész védelmével indokolja. L. Schmitt: „Direct Participation in Hostilities” ... 509. o. Bár ehelyütt Otto-t a humanitárius jogászok közé sorolom az eredeti Shereshevsky-féle csoportosítás alapján őt is a katonai jogászok közé kellett volna sorolni, tekintettel arra, hogy a maga részéről ugyan nem az ellenségeskedésben való közvetlen részvételből, de mégis a formális tagság, mint döntő jellemző szerint határozza meg a támadható személyek körét. E kategóriát a „harcosok” vagy „fighters” néven határozza meg. Bár a névválasztás maga a szerző által is elismert módon szerencsétlen, hiszen a „combatant” a legtöbb nyelv, így a magyar szerint is harcosra fordítható, de az angol nyelv képes különbséget tenni a két fogalom között. Otto: Targeted Killings ... 234-236. o. és 175. jegyzet Vö. Shereshevsky: i. m. 7-8. o. A csoportosíts oka mégis Otto az élő pajzsok támadhatóságával kapcsolatos konzervatív, szigorúbb mércék szerinti hozzáállása. Ezt részletesen l. alább. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából és a polgári személyek védelme azonos szintű.83 Másrészt a kiegészítő jegyzőkönyvek nem tiltják,84 hogy a polgári egyének fegyvert ragadjanak és közvetlenül részt vegyenek az ellenségeskedésben. Ezek a dokumentumok egyszerűen annyit mondanak, hogy a polgári személyek arra az időre, ameddig így tevékenykednek, elveszítik speciális védelmüket a humanitárius nemzetközi jogban.85 Harmadrészt a kivételeket szűken kell értelmezni, amely ellentétes a Schmitt féle „liberális” kivétel értelmezéssel, amely lehetővé teszi a támadó félnek, hogy a fentiekben kifejtettek szerint lazítsa az arányossági tesztet.86 Negyedrészt a polgári lakosság nem kell, hogy megkülönböztesse magát a kombattánsoktól, ez a kötelezettség csupán fordítva áll fenn.87 Ötödrészt – amely érv már az ellenségeskedésben való közvetlen részvétellel kapcsolatos – az ellenségeskedésben való közvetlen részvétel szűk meghatározása hozzájárulhat ahhoz, hogy minél kevesebb ún. „szürke zóna” alakuljon ki, ahol nem egyértelmű a támadhatóság kérdése.88 Végül, de nem utolsó sorban az önkéntes élő pajzsok esetében kijelenti, hogy azok nem lehetnek az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevő személyek, hiszen ezek semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentenek az ellenséges félre nézve. Bár az önkéntes élő pajzsok alkalmazása megsérti a nemzetközi jogot, ezt nem az elrettentés, hanem a büntetőjog eszközével lehet és kell kezelni. Addig is az ilyen esetekben a katonai célpont legitim marad, természetesen addig, ameddig a várható katonai előny meghaladja a polgári lakosság esetleges veszteségeit.89 Összefoglalóan és összevetve a szembenálló álláspontokat elmondható, hogy a szerzők pontosan rávilágítanak a rendszer legnagyobb gyengepontjára, tekintve, hogy az élő pajzsok cselekményének köszönhetően semmilyen kár nem éri a támadó hadviselő felet. Nem esik bántódása egyetlen kombattánsnak sem, és nem ér kár egyetlen katonai objektumot vagy felszerelést sem a támadó oldalán. Ehhez hasonló, bár némileg ellentétes álláspontot fogalmazott meg Nils Melzer válasz jellegű tanulmányában, amelyben számos neves katonai jogász, köztük Schmitt kritikáira is válaszol az értelmező iránymutatással kapcsolatban. Melzer szerint a kár e tekintetben úgy értelmezhető, hogy az élő pajzsok közvetlenül és hátrányosan befolyásolják az ellenfél képességét, a katonai célpont megtámadására. Melzer azzal a példával illusztrálja a szituációt, amikor az élő pajzs a célpont láthatóságát vagy elérhetőségét akadályozza.90 Véleményem szerint Otto: Targeted Killings ... 284. o. L. Ezzel ellentétesen Bouchié de Belle: i. m. 893. o. A szerző az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 51. cikk 3. bekezdésével indokolja állítását, amely az ellenségeskedésben való közvetlen részvételről szól. Véleményem szerint e rendelkezés semmiképpen sem értelmezhető tilalomként, hiszen a polgári személyeket megilleti az a jog, hogy úgy döntsön, hogy bizonyos ideig közvetlenül részt vesz az ellenségeskedésben. Mindez nem azt jelenti, hogy a védett státuszáról lemond, hiszen arra nem is lenne lehetősége. L. Otto: Neighbours as Human Shields? ... 776. o. 85 Otto: Targeted Killings ... 284-285. o. 86 Otto: Targeted Killings ... 285. o. 87 Otto: Targeted Killings ... 285-286. o. 88 Otto: Targeted Killings ... 286. o. 89 Otto: Targeted Killings ... 286-287. o. 90 Melzer egyébként szintén meghaladottnak tartja az élő pajzsok közötti önkéntes-kényszerű dichotómiát. Ezen felül a kényszerű élő pajzsok esetében is lehetségesnek tartja az ellenségeskedésben való közvetlen 83 84 159 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet ez az álláspont nem vagy nem teljes mértékben következik a szerződések, valamint a kommentárok szóhasználatából, ahol a tényleges kár (actual harm), mint konstitutív elem volt része a jelenség definíciójának. Még abban az esetben sem teljesen védhető ez az álláspont, ha egy képességben bekövetkező hátrányos változást kárnak tekintünk. Osztom Melzer álláspontját abban, hogy a támadó félnek jogi értelemben semmilyen képessége nem vész el a támadás megindítása vonatkozásában, tekintve, hogy az ilyen jellegű védelem alá helyezés nem befolyásolja a katonai célpont legitimitását.91 Fizikai értelemben vett kár is csak akkor valósulhat meg, ha az élő pajzs oldaláról a védelmen, vagy takaráson felül valamilyen aktív, ellenséges többletmagatartás is megvalósul. A kár küszöbértékekor az ICRC által meghatározott katonai hátrány okozása sem állapítható meg, tekintve, hogy az élő pajzsokkal védett célpont legitimitását nem veszti el, pusztán alaposabb előkészítés, és elővigyázatos joggyakorlás szükséges a támadó fél oldaláról. Alapos előkészítő munka mellett a polgári személyek eltávolítása, az álca felfedése reális lehetőséget ad a parancsnokok kezébe, amely megnyugtatóbban védené a polgári egyének és a polgári lakosság mint egész életét, valamint testi épségét. Ezen felül feltétlenül meg kell emlékezni arról is, hogy amennyiben az élő pajzsokat az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőnek tekintjük, a kommentárok szellemében nekik az előkészítés után és a tevékenység helyszínéről való távozás során is támadhatónak kellene lenniük.92 Logikailag és morálisan azonban teljesen védhetetlennek tűnik egy olyan érv, amely szerint a konstitutív körülmény nélküli élő pajzs közvetlen módon támadható lenne.93 Következésképpen gyenge talajon álló érv az élő pajzsokat az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőként jellemezni. Az élő pajzsok a fentiekben megfogalmazott kritériumok mentén legfeljebb olyan esetben tekinthetők az ellenségeskedésben való közvetlenül résztvevőknek, amikor nem csupán fizikai akadályt képeznek, hanem a védekezés egyfajta támadásba is átcsap és a katonai célpont megsemmisítésére vezényelt katonák ellen fordul az élő pajzsként felvonult tömeg. Ekkor és csakis ekkor beszélhetünk az élő pajzsok esetében az ellenségeskedésben való közvetlen részvételről, hiszen itt következik be a tényleges kár, amely a támadó fél oldalán jelentkezik. Abban az esetben azonban, ha az élő pajzsként funkcionáló személyek eltávolítása a katonai célpont közeléből lehetetlen, vagy a helyzet összes körülményét figyelembe véve nem lehetséges, példának okáért egy fegyveres pilóta nélküli repülőgépekkel, vagy ahogy a köznyelv nevezi őket „drónokkal” végrehajtott célzott likvidálási szituációban,94 amelyet egy távoli, fizikailag el nem érhető helyszínen valósítanak meg, vagy 93 94 91 92 160 részvételt. Bizonyos szűk körülmények között. Nils Melzer: Keeping the Balance between Military Necessity and Humanity: A Response to Four Critiques of the ICRC’s Interpretive Guidance on the Notion of Direct Participation in Hostilities. New York University Journal of International Law and Politics 2010. 3. sz. 869872. o. Uo. Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 618-619. o. 1943. bek. Alkatout: i. m. 177. o. 1089. jegyzet Waseem Ahmad Qureshi: The Legality and Conduct of Drone Attacks. Notre Dame Journal of International & Comparative Law 2017. 2. sz. 100-101. o. Vö. Hollie McKay: How ISIS uses human shields in fighting Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából egyszerűen egy olyan helyzetben, ahol az elő pajzsok hozzáláncolják magukat egy katonai célponthoz, azonban az csak precíziós légitámadással hozzáférhető,95 a helyzet jogi megítélése első pillantásra már nem is ennyire egyértmű. E helyzetek tökéletes példák lehetnek azok számára, akik az élő pajzsok immunizáló funkciójával érvelnek. Az ilyen esetekben ugyanis elképzelhető, hogy elegendő számú élő pajzs mentesíthet egy katonai célpontot a támadhatóság alól, kivéve, ha az arányossági teszt lazítása, vagy az élő pajzsok ellenségeskedésben való közvetlen részvétele nem könnyíti meg a támadó fél helyzetét. Szükséges-e azonban a humanitárius nemzetközi jognak olyan rugalmasságot engednie a katonai célok elérése érdekében, amelyek egyértelműen a védett személyek hátrányára válnak? Meggyőződésem, hogy a válasz nemleges. Az ilyen és ehhez hasonló szituációkban a támadó félnek a humanitárius nemzetközi jogban kikristályosodott elvek mentén kell megterveznie akcióját és bizonyos esetekben lemondani a támadás lehetőségéről. Úgy vélem, hogy a humanitárius nemzetközi jog szellemének megcsúfolása lenne, bárminemű enyhítés ezen a területen.96 Végső soron az élő pajzsok alkalmazásának kérdése álláspontom szerint túlmutat az élő pajzs szubjektumán, azaz, hogy az adott cselekményt kényszerűségből köteles elvégezni, tehát az egyik hadviselő fél kényszeríti őt arra, hogy megkíséreljen mentesíteni egy katonai célpontot a támadás veszélyétől, vagy attól, hogy minderre önként vállalkozik egy védett személy.97 E kérdésnek azért is kell(ene) csekély jelentőséget tulajdonítani, mert a gyakorlatban egy parancsnok nem lesz képes az adott helyzetben minden egyes élő pajzs esetében kétséget kizáró módon bizonyítani, hogy adott személy önként, vagy esetleg kényszer hatására cselekszik.98 Következésképpen nem kezelhetők elkülönült kategóriaként. Az ellenségeskedésben való közvetlen részvétel mellett bár szólhatnak érvek, a helyzet azonban a tekintetben nem változik, hogy az élő pajzsok a kiegészítő jegyzőkönyvek kommentárja és talán a nemzetközi szokásjog99 által is megkívánt tényleges kárt nem képesek okozni. Ennek megfelelően tehát a pusztán a 95 96 97 98 99 coalition forces. Fox News 2017. július 12., http://www.foxnews.com/world/2017/07/11/how-isis-uses-humanshields-in-fighting-coalition-forces.html (2018. 09. 25.) E példa megjelenik Bouchié de Belle munkájának címében l. Bouchié de Belle: i. m. 883. o. Hasonló kényszerítés olvasható a CNN tudósításában. L. Moni Basu: Human shields in Iraq: The new ISIS strategry in fight for Mosul. CNN 2016. október 30. https://edition.cnn.com/2016/10/30/middleeast/iraq-mosul-isis-human-shields/ index.html (2018. 09. 25.) Nem véletlen az a szerződéses szabály sem, amely szerint a humanitárius nemzetközi jog megsértése nem menti fel a másik hadviselő felet a szabályok követése alól. L. I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 51. cikk 8. bek. E szabály szokásjogi természetű norma is. L. Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 498-499. o. Rule 140. Lyall: i. m. 11-12. o. Vö. Melzer: Keeping the Balance ... 870-871. o. Ebben az értelemben tehát ezt az elvet valló szerzők így a Szerző is is besorolhatók a kényszerű élő pajzsok támadhatóságát megengedők szűk csoportjába. Természetesen a fent meghatározott vékony mezsgye mentén. Otto: Targeted Killings ... 286-287. o. Otto: Neighbours as Human Shields? ... 780-781. o. Bouchié de Belle: i. m. 902-903. o. Ezt erősíti meg az Emberi Jogok Amerikaközi Bizottságának definíciója is az ellenségeskedésben való közvetlen részvételről, amelynek alapján tényleges kárt kell okozni az ellenséges erők katonai objektumaiban, felszerelésében, vagy személyzetének. L. Henckaerts – Doswald-Beck: i. m. 22. o. Ez nagyjából azonos a Jugoszláv Büntetőtörvényszék Strugar ügyben kimunkált definíciójával, ami egybecseng a Nemzetközi Vöröskereszt kommentárjával is. L. Crawrford: i. m. 68. o. Vö. Sandoz – Swinarski – Zimmermann: i. m. 618. o. 1942. bek. 161 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet háborús törekvés támogatásának tekinthetjük ezeket a cselekményeket. Az egyetlen kérdés, amelyre a továbbiakban választ kell találni, hogy átütheti-e a katonai szükségesség a humanitás elvét. IV. KATONAI SZÜKSÉGESSÉG, ARÁNYOSSÁG ÉS HUMANITÁS A humanitárius nemzetközi jog szívében a védelem áll. Védelem, amely a háború szörnyűségeit kívánja enyhíteni. A humanitárius nemzetközi jog szellemétől távol áll a büntetés, vagy a represszália a védett személyekkel szemben.100 A jog nem mehet el azonban amellett a tény mellett, hogy fegyveres konfliktusoknak esetenként polgári áldozatai is lehetnek. Ennek kezelésére született meg az arányosság elve, amely a katonai szükségesség korlátjaként jelenik meg, mégpedig oly módon definiálva, hogy „az olyan támadás, amely a polgári lakosság körében feltehetően annyi áldozatot követel és annyi sebesülést okoz, valamint a polgári javakban akkora károkat idéz elő, hogy azok önmagukban, vagy együttesen meghaladnák a támadástól várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékét”, aránytalannak minősül.101 Herczegh Géza már a ’80-as évek elején megfogalmazott aggályokat az arányosság követelményének ilyesformán rendszerbe építésével szemben. Véleménye szerint bár a rendelkezés a realitás követelményei okán került a kiegészítő jegyzőkönyvbe, mégpedig olyan célzattal, hogy a katonák azt a fegyveres konfliktusok során ténylegesen is alkalmazzák, hiszen „[a]z arányosság elve alkalmas arra, hogy fokozza a katonák személyes felelősségérzetét, akiket mérlegelésre és a humanitás szempontjainak fokozott figyelembevételére késztet majd.”102 Ezzel ellentétes azonban az a tény is, hogy a katonák mindenekelőtt a katonai sikerekre koncentrálnak, így kisebb súlyt és jelentőséget tulajdonítanak majd az arányosság követelményének. Következésképpen „[a] katonai előny bizonytalan fogalma üres lap, kitöltetlen felhatalmazás, amelyet a katonai parancsnokok tetszésük szerint írhatnak tele.”103 E carte blanche a dolog természetéből adódóan veszélyezteti a fentebb említett védelmi funkció teljes megvalósulását. Ennek egyik gyakorlati példáját adja Jason D. Wright, katonai jogász – aki 20072008 között szolgált Irakban az Egyesült Államok hadseregében, mint jogi tanácsadó – tanulmánya. Wright munkájában a célpont-kiválasztási eljárást egy hét lépésből álló folyamatként ábrázolja,104 egyben kiemeli, hogy a járulékos veszteség fogalma nem meghatározható,105 így annak tartalommal való megtöltése kizárólag az adott helyzet szubjektív értékelésén alapuló, egy jóhiszemű és ésszerű parancsnok objektív mércék Herczegh: i. m. 225. o. I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 51. cikk, 5. bek. b) pont Herczegh: i. m. 220. o. Uo. Vö. Bouchié de Belle: i. m. 895. o. Jason D. Wright: ’Excessive’ ambiguity: analysing and refining the proportionality standard. International Review of the Red Cross 2012. 886. sz. 849-853. o. 105 Wright: i. m. 821. o 103 104 100 101 102 162 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából alapján történő döntésével történhet.106 Herczegh Géza aggályait támasztja alá azonban az az eljárás is, amely alapján objektív mércéket szeretnének elhelyezni egy alapvetően szubjektív értékelés alapján kialakított rendszerbe. Következésképpen az arányossági teszt alkalmazásának carte blanche jellege az alkalmazott kritériumoktól függetlenül változatlanul fennáll. A katonai célpont legitimitásán nem változtat az, hogy azt a nemzetközi jogba ütköző módon kívánja megvédeni azt a védekező fél. Az élő pajzsok, mint védett személyi kör eshetőleges veszteségeit egy támadás során a várható katonai előny és az arányosság elvének kölcsönhatása szabja meg. Felmerül azonban a kérdés, hogy a katonai szükségesség átütheti-e a humanitás pajzsát. Herczegh Géza egyértelműen nemlegesen felelt volna. Bár tudatában volt annak, hogy a fegyveres konfliktusok elkerülhetetlenül polgári veszteségekkel járnak, azonban ennek megengedhetőségét inkább az elővigyázatossági kritériumok jóhiszemű alkalmazásában látta, mint sem az arányosság túlságosan megengedő értelmezésében.107 A válasz természetesen nem lehet fekete-fehér. A kérdés eldöntése csak esetről-estre adható meg, amikor is a humanitárius nemzetközi jog által kikristályosított célpont-kiválasztási eljárás során, a vonatkozó elővigyázatossági és arányossági tesztek megfelelő alkalmazása mellett egyedi körülmények alapján eldönthető lesz, hogy az élő pajzsokkal védett katonai célpont jogszerűen válhat-e támadás áldozatává, avagy sem. V. ZÁRÓ GONDOLATOK Bár az élő pajzsok alkalmazásának tilalma régóta része a hatályos nemzetközi jognak, napjaink aszimmetrikus konfliktusaiban, vagy a terrorizmus elleni küzdelem során egyre gyakrabban találkozhatunk a jelenséggel, sajnos nem kizárólag a nem állami szereplők oldaláról. Az élő pajzsok alkalmazása valóban „kegyetlen és barbár” cselekedet, azonban nem teremthet jogalapot arra, hogy az élő pajzzsal szembekerülő fél a humanitárius nemzetközi jog elveit figyelmen kívül hagyva járhasson el, még akkor sem, ha e taktikát nem csak a morál, hanem a jog is elítéli. Láthatóvá vált, hogy az élő pajzsok közötti hagyományos különbségtétel (ti. önkéntes, kényszerű) mára meghaladottá vált és nem képezheti alapját a polgári lakosságot érintő hátrányos megkülönböztetésnek. Az érintett személyek szubjektuma nem befolyásolhatja polgári státuszukat, sőt támadhatóságukat sem. A szubjektív elem természetesen abban nyilvánul meg, hogy kizárólag a parancsnok van abban a helyzetben, hogy értékelje az előtte álló szituációt, így egyedül ő képes megállapítani, hogy adott esetben mekkora lehet a várható katonai előny, és ehhez képest milyen várt járulékos veszteség mértéke. Az objektív elem ezek után az ésszerű parancsnok, mint egyfajta humanitárius nemzetközi jogi bonus et diligens pater familias okszerű döntése lesz, amely egyensúlyt keres a két fenti mérce között. Wright példának okáért mind a katona előny, mind pedig a járulékos veszteség várható mértékét egy hármas felosztásban javasolja értékelni: csekély, mérsékelt és számottevő kategóriákba helyezve az egyes elemeket. Abban az esetben, ha a katonai előny és a járulékos veszteség kategóriái közötti egyensúly felborul és utóbbi lesz hangsúlyosabb, a parancsnok köteles elállni a támadástól. L. Wright: i. m. 846-849. és 851-852 o. 107 Herczegh: i. m. 222. o. 106 163 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Az élő pajzsokkal kapcsolatosan első sorban két fundamentális kérdésre kell választ adnunk. Egyfelől, az ellenségeskedésben közvetlenül történő részvételről beszélhetünk-e az élő pajzsok esetén, másfelől szükséges-e lazítani az arányosság kritériumain? Mindkét kérdésre nemleges válasz adható. Tekintettel arra, hogy az élő pajzsok pusztán védelmi funkciójukból adódóan semmilyen kárt nem okoznak a támadó félnek, nem tekinthetők az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőnek. Az arányossági teszt lazítását sem követeli meg sem a nemzetközi szerződések joga, sem pedig a nemzetközi szokásjog. Az élő pajzsok körüli parázs vita – főként az arányossági teszt lazítása vonatkozásában – viszont a humanitárius nemzetközi jog egy lényegesen mélyebb belső ellentmondására hívja fel a figyelmet, amelyet Herczegh Géza már 1981-ben lejegyzett. Ez az arányosság elvének alkalmazása. Az arányossági analízis, mint egyfajta carte blanche túl nagy mérlegelési lehetőséget ad a parancsnokok kezébe a polgári lakosság veszélyeztetését illetően. Az elv létezése mellett felhozható ugyanakkor, hogy enélkül nem léteznének olyan állami törekvések és ezeket alátámasztani igyekvő szakirodalmi álláspontok, amelyek az élő pajzsokat kivennék az arányossági egyenlet együtthatói közül, azok teljes figyelmen kívül hagyásával, vagy pedig a státuszuk megváltoztatásával (ti. az ellenségeskedésben történő közvetlen részvétel esete). Összességében tehát elmondható, hogy bár az arányosság elvének rendszerbe építése inherensen veszélyezteti a humanitás elvének érvényesülését, azonban az élő pajzsok esete az élő példa arra, hogyan képes ez az elv, az elővigyázatossági követelményekkel együtt oly mértékben kordában tartani a katonai szükségesség elvét, hogy az ne üthessen rést az emberi élet védelmében a humanitás elve által emelt pajzson. Az arányosság elve egyfajta szükségszerű rossz, amely lehetővé teszi a humanitás elvének megsértését, egyben annak legnagyobb védelmezője is. 164 Szalayné Sándor Erzsébet a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes (AJBH) egyetemi tanár (PTE ÁJK) A NEMZETI KISEBBSÉGEK JOGAINAK VÉDELME MINT A NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉS KÖRÉBE TARTOZÓ EMBERI JOGOK VÉDELMÉNEK SZERVES RÉSZE I. A KISEBBSÉGVÉDELEM NEMZETKÖZI KONTEXTUSA1 A mintegy kettőszáz létező állam és a nagyszámú nemzetközi szervezet, mint a nemzetközi közösség alanyai közötti együttélést és együttműködést lehetővé tevő legfontosabb nemzetközi szintű szerkezeti és működési szabályok (szokásjogiak és szerződésben rögzítettek egyaránt) az államok szuverenitáson alapuló jogi mellérendeltségének központi elvéből fakadnak. Ilyen értelemben köztudott, hogy nincs különálló, központi, minden nemzetközi szereplőre kiterjedő jogalkotó, végrehajtó és jogszolgáltató rendszer az univerzális jogi térben, nincs kötelező bíráskodás, nincs általános szankciórendszer. A jogalkotó a nemzetközi jogi térben egybeesik a jogalkalmazóval: az államok maguk alkotják és maguk hajtják végre a nemzetközi kötelezettségeiket, éppen ezért az önkéntes jogkövetésnek kiemelt szerepe van – sőt, a jogkövetkezmények érvényesítése is önkéntes jogkövetésen alapszik (néhány ritka, szerződésben kifejezetten kikötött kivételektől eltekintve). Nem meglepő módon ezért az egyén az univerzális nemzetközi közösségnek és jognak főszabály szerint sem aktív sem passzív értelemben nem alanya, pusztán kedvezményezettje: főszabály szerint csak a hozzárendelt államon keresztül juthat nemzetközi szinten számára egyébként garantált jogok birtokába. Kivételek azért vannak: a második világháború utáni európai jogfejlődés fel tud mutatni olyan szerződéseket, amelyek az egyén bizonyos emberi jogait akár közvetlenül is érvényesíthető módon nemzetközi bíróságok védelme alá helyezik. Ilyen a közismert Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján működő strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága. Hasonlóképpen közvetlen jogvédelem érhető el a luxembourgi uniós bíróság előtt bizonyos esetekben az egyén számára, amennyiben az Európai Unió speciális, autonóm jogrendszerének alkalmazási körében éri az illetőt alapvető jogaiban sérelem. 1 L. erről részletesebben: Szalayné Sándor Erzsébet: A nemzetközi jogi kisebbségvédelem színe és fonákja – 20 éves a kisebbségi keretegyezmény. Közjogi Szemle 2018. 1. sz. 11-15.o. 165 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Azt az általános nemzetközi jogi keretet, amelyben a kisebbségek jogi védelme jelenleg, a harmadik évezred első évtizedeiben értelmezhető, az eddig tézis-szerűen és vázlatosan elmondottak jellemzik. Az Európa szélein zajló emberi jogi szempontból releváns eseményeket, és az Európán kívüli világ emberi jogi történéseit felsorolni szinte képtelenség, ugyanúgy hosszasan lehetne sorolni a világon mindenütt létező és különböző szempontból sérülékenynek minősülő személycsoportok, mint általában vett kisebbségek terhére elkövetett cselekményeket – ahhoz, hogy ezekből ízelítőt kapjon az érdeklődő olvasó, elég ha ellátogat az ENSZ vagy az EBESZ honlapjára, vagy belenéz az Európa Tanács folyamatosan frissülő hírfolyamába. A jelen tanulmány címében ígért téma szempontjából érdemes a figyelmet az európai jogi térre, az európai jogközösségre, azon belül is a kisebbségek nemzetközi jogi védelmét meghatározó jogi és nem-jogi körülményekre is koncentrálni. A kisebbségvédelmi tárgyú jogtörténeti fejtegetések irodalma könyvtárnyi: minden olyan kisebbségi közösségeket és személyeket védeni szándékozó kezdeményezés, szerződés, eredmény tiszteletet érdemel, amelyre a huszadik században az európai államok vállalkoztak vagy nemzetközi nyomásra éppenséggel vállalkozni voltak kénytelenek, jó vagy rossz megoldásaiktól, fenntarthatóságuk vagy éppen fenntarthatatlanságuk mértékétől függetlenül. Az előzmények meghatározó jelentősége az aktuális kisebbségvédelmi helyzetre pedig vitán felüli. Az a tény, hogy Európában gyakorlatilag nincs homogén állam, hiszen mindenütt élnek a többségtől eltérő tulajdonságokkal rendelkező kisebbségek, még nemzetiségi és etnikai értelemben véve is – evidencia. A vitatott kisebbség-releváns fogalmak, definíciók azonosítása és összevetése szintén állandó kísérőjelensége a nemzetközi jogi kisebbségvédelemnek is – mint például az, hogy ki honnan számítja az őshonosságot és miért, és hogy keverjük-e vagy sem a migráció bizonyos kérdéseit a kisebbségvédelemmel, vagy hogy van-e az Európai Uniónak explicit kisebbségi politikája és ha nincs, miért van mégis? Érdemes a gondolatmenetet azonban a továbbiakban kifejezetten azokra a körülményekre koncentrálni, amelyek ma, a harmadik évezred első évtizedeiben Európában az effektív nemzetközi jogi kisebbségvédelmet meghatározzák. Mert ez az, amin a jövő alapszik. És már villognak a figyelmeztető lámpák.2 Ma az európai társadalmak számos olyan kihívással szembesülnek, amelyek a létező nemzetközi kisebbségvédelmi mechanizmusok hatékonyságát veszélyeztetik, lerontják. Persze kérdés, hogy melyek ezek az mechanizmusok – egyszerűen, gyorsan, felsorolásszerűen a következőkre érdemes gondolni: 2 166 Frans Timmermans és Thorbjørn Jagland együttes közleményükben 2017. december 10-én, az emberi jogok napja alkalmából arra figyelmeztettek, hogy az emberi jogok védelme iránti elkötelezettség már nem az, ami egykor volt, a visszalépés jelei mutatkoznak, („flickering warning lights”) és a kialakult emberi jogi standardok veszélyeknek vannak kitéve („clear erosion”). https://search.coe.int/directorate_of_communications/Pages/result_details.aspx?ObjectId=090000168076f2be (2018.11.06.) Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából • az Emberi Jogok Európai Egyezményének 14. cikk a hozzátartozó 12. Jegyzőkönyvvel a megkülönböztetés tilalmáról – strasbourgi bírósági jogvédelmi mechanizmus kapcsolódik hozzá, • Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről – jelentéstételi kötelezettséget ír elő a szerződő államok számára, a független szakértők által végzett, országlátogatással együtt járó monitoring eljárás eredményeként pedig részletes ajánlás készül, • Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája – a szerződő államok által teljesítendő jelentéstételi kötelezettség és független szakértők által végzett országlátogatással egybekötött monitoring eljárás amelynek során szintén ajánlás készül • Az Európa Tanács Rasszizmus Elleni Bizottsága (ECRI) – a szerződő államok által teljesítendő jelentéstételi kötelezettség és független szakértők által végzett, országlátogatással egybekötött monitoring eljárás és ajánlás, • az Európa Tanács Emberi Jogi Biztosának folyamatos tevékenysége, • az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet biztonságpolitikai szempontú jelenléte konfliktus-és posztkonfliktusos zónákban, a Kisebbségi Főbiztos tevékenysége különös tekintettel a tematikus ajánlásokra – legutóbbi: a Grazi Ajánlás a kisebbségek igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésének jogáról,3 • az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke – mely szerint az Unió közös alapvető értékének tekintendők az emberi jogok mellett a kisebbségi jogok, az Unió Alapjogi Chartájának több rendelkezése is rögzíti a kisebbségi kultúrához és anyanyelv-használathoz való jogot, • az európai polgári kezdeményezés lehetősége az Európai Bizottság szekunder uniós jogalkotásra való felszólítása érdekében – ilyen a jelenleg folyamatban lévő ún. Minority SafePack Initiative4 ügye is, • az EQUINET – az Európai Unió egyenlő bánásmód hatóságainak hálózata – tanácsadó funkció, • az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének (FRA) helyzetelemző és tényfeltáró tanulmányai – legutóbbi: az EU-MIDIS II.5 A lista tovább bővíthető például az ENSZ UPR-mechanizmusának6 említésével, amely közvetve szintén szolgálhat kisebbségvédelmi célokat – viszont felmerülhet a 3 4 5 6 Az EBESZ Kisebbségi Főbiztosának 1996 óta sorrendben a nyolcadik tematikus ajánlása 2017. november 14-én jelent meg. http://www.osce.org/hcnm/graz-recommendations (2018.11.06.) L. a kezdeményezés folyamatát: http://ec.europa.eu/citizens-initiative/public/initiatives/open/details/2017/000004 (2018.11.06). A kezdeményezésről részletesebben l.: Mohay Ágoston: Back to the Drawing Board? Opinion 2/13 of the Court of Justice on the Accession oft he EU to the ECHR – Case note. Pécs Journal of International and European Law (PJIEL), 2015. 1. sz. 28-36.o. http://ceere.eu/pjiel/wp-content/uploads/2015/04/003_26_34.pdf (2018.11.06.) L. a FRA legutóbb 2017. decemberében közzétett felmérést az Unión belüli kisebbségi és egyenlő bánásmód helyzetről. http://fra.europa.eu/en/project/2015/eu-midis-ii-european-union-minorities-and-discriminationsurvey (2018.11.06.) L. a Magyarországra vonatkozó UPR (Universal Periodic Review) folyamat lépéseit: http://www.ohchr.org/EN/HRBodies/UPR/Pages/HUindex.aspx (2018.11.06.) 167 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet kérdés, hogy hol maradnak a hard law mechanizmusok? Hiszen a felsorolásban jóformán csak soft law – vagyis tényleges, nemzetközi bírósági jogérvényesítés lehetősége nélküli mechanizmus olvasható – és valóban: a lista ugyan folytatható lenne, de továbbra is csak zömmel soft law jellegű mechanizmusokkal. II. KISEBBSÉGVÉDELEM AZ EURÓPA TANÁCS KERETÉBEN7 Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1994. november 10. napján fogadta el a „Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről” címet viselő dokumentum szövegét. A nemzetközi szerződés 1995. február 1. napján nyílt meg aláírásra, majd 1998. február 1. napján lépett hatályba. Az angol és francia nyelven egyformán hiteles szerződés, 27. cikke értelmében, nem csak az Európa Tanács tagállamai számára állt nyitva, hanem – a Miniszteri Bizottság meghívása nyomán – más államok számára is, a Keretegyezményhez csatolt magyarázó megjegyzések8 szerint a korabeli európai biztonsági és együttműködési folyamatban részes államok számára. Az azóta eltelt húsz év alatt az Európa Tanács jelenlegi 47 tagállama közül 43 állam aláírta, 39 állam ratifikálta is, ezzel a Keretegyezmény az Európa Tanács égisze alatt kidolgozott és aláírásra megnyitott kétszáznál is több szerződése sorrendjében az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény9 mögött a második helyen áll a ratifikációk számát tekintve. Négy állam aláírta, de nem ratifikálta: Belgium, Görögország, Izland és Luxemburg, míg négy további állam alá sem írta: Andorra, Franciaország, Monaco és Törökország. Koszovó területén is kötelező a Keretegyezmény, az Európa Tanács és az ENSZ speciális koszovói missziója között kötött megállapodás alapján.10 Magyarország az elsők között írta alá és ratifikálta a Keretegyezményt.11 A nemzeti kisebbségek védelme számára Európában rendelkezésre álló, változó hatékonyságú nemzetközi mechanizmusok között – a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája mellett – a Keretegyezmény központi szerepet játszik. A fentiekben említett adatok önmagukban is beszédesek, sokkal meghatározóbb azonban az a tény, hogy húsz év után az európai jogi térben a Keretegyezmény kiemelt viszonyítási pont lett, az egyetlen jogi kötőerővel bíró átfogó nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés, „key binding European instrument”.12 A védeni rendelt kisebbségi jogok végrehajtásának ellenőrzése során a Tanácsadó Bizottság értelmezési kereteket alakított ki, amelyekre L. erről részletesebben: Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségi keretegyezmény húsz év után – tapasztalatok a negyedik monitoring ciklus végén. Kisebbségi Szemle 2017. 3. sz. 43-56.o. 8 L. https://rm.coe.int/16800c1308, (2018. 11. 06.) 9 A magyar országgyűlés az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt az 1993. március 23-i ülésén az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki. 10 Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244 (1999) határozata alapján létrehozott speciális ENSZ-misszió és az Európa Tanács között létrehozott 2004-ben aláírt megállapodás a Keretegyezmény alkalmazásáról Koszovó területén. https://search.coe.int/cm/Pages/result_details.aspx?ObjectId=09000016805dc82d, (2018.11.06.) 11 A magyar országgyűlés a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt az 1999. március 31-i ülésén az 1999. évi XXXIV. törvénnyel hirdette ki, alkalmazását azonban 1998. február 1-jétől tette kötelezővé. 12 L. OSCE, Ukraine, Human Rights Assessment Mission: Report on the Human Rights and Minority Rights Situation, March-April 2014. http://www.osce.org/odihr/118476, (2018.11.06.), 87. 7 168 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából döntéseik során más nemzetközi szervezetek és intézmények, az EBESZ-től az Európai Unión13 át az Emberi Jogok Európai Bíróságáig, visszatérő jelleggel, egyre gyakrabban hivatkoznak. A szerződő államok nemzeti jogrendszerei szempontjából pedig feltételezhetjük, de legalábbis remélhetjük, hogy a Keretegyezményben foglalt kisebbségi jogok ezen államok alkotmányos hagyományainak részévé váltak. 2.1. A Keretegyezmény létrejöttének kisebbségvédelmi motivációja A Keretegyezmény kidolgozása, létrejöttének idején, önmagában is diplomáciai bravúrnak számított – és egyértelműen összefüggött az 1990-es évek legelején újra felfedezett és pozitív értelemben véve újrafogalmazott nemzetközi emberi jogi és kisebbségi jogi törekvésekkel – úgy a nemzetközi jogi szakirodalomban, mint a tényleges bel-és külpolitikai aktivitás során. Mire azonban a felkért európai szakértők és szakmai testületek a fajsúlyos hard-jurisprudence-based-on-hard-law- típusú nemzetközi jogi megoldások kidolgozásának illetve elfogadtatásának szintjére érhettek volna, alapjaiban változott meg a politikai helyzet. Etnikai indíttatású fegyveres konfliktusok egész sora rázta meg Európát: a Szovjetunió felbomlása illetve az egykori Jugoszlávia szétesése során elkövetett, elborzasztó mértékű, etnikai alapon végrehajtott emberi jogsértések azt eredményezték, hogy az európai közvélemény a kisebbségi kérdést, az etnikai, nemzeti kisebbségek ügyét vitán felül az európai békét és stabilitást meghatározó veszélyforrásnak tekintette. Csehszlovákia kettéválása, a kelet-közép-európai államok kisebbségi vonatkozású, hol egymás érdekében, hol pedig egymás ellenében is megmutatkozó politikai útkeresése tovább árnyalta az 1990-es évek első felének európai közhangulatát. A fentiekben is jelzett konfliktusok hátterét az egyes államokban illetve társadalmakban legfőképpen a többség és a kisebbség közti nemzeti, etnikai alapú feszültségek alkották. Ilyen előzmények után Európa meghatározó politikai erői arra a következtetésre jutottak, hogy a béke és stabilitás számára kockázatot jelentő helyzetet nem csak politikai módszerekkel, hanem a jog eszközével is kezelni kell. A korabeli nemzetközi jogi kisebbségvédelem egyetlen kötelező elemet tudott felmutatni: a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 27. cikkét,14 amely bizonytalan szóhasználata miatt nem tudta érdemben szolgálni a kisebbséghez tartozó személyek jogait, hasonlóképpen kevés jogi segítséget lehetett a jogi kötőerővel nem rendelkező, 1992-ben elfogadott ENSZ közgyűlési nyilatkozattól15 remélni. A helsinki folyamat záródokumentumai és az EBESZ, majd a kisebbségi főbiztos intézménye sokkal inkább preventív, előrejelző, semmint tényleges jogi védelmet volt hivatott szol L. erről részletesebben: Vizi Balázs: Európai kaleidoszkóp. Az Európai Unió és a kisebbségek. L’Harmattan Kiadó Budapest 2013. 69-73. o. Az 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát Magyarországon az 1978. évi 8. törvényerejű rendelet hirdette ki. https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=97600008.TVR (2018.01.07.) 15 Magyar szövegét lásd: Böszörményi Jenő (fordította és szerkesztette): Az ENSZ kisebbségi kézikönyve. EÖKK: Budapest 2004. http://www.hunsor.se/dosszie/kissebbsegiKK.pdf (2018.01.07.) 13 14 169 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet gáltatni a kisebbségi közösségek illetve tagjaik számára.16 A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának 1989 előtt megindult szövegezése is ekkor, 1992-ben zárult, hatályba lépésére 1998. március 1-ig kellett várni.17 Bár nem kétséges, hogy a kisebbségi nyelvek magán- és közéletben való használata számos konfliktus forrása volt és az is maradt, az a tény általánosan elfogadott volt, hogy az etnikai alapú konfliktusok és viták nem korlátozódnak a nyelvi kérdésre, hanem komplexebb körülményekre vezethetők vissza, ezért a nemzetközi kezdeményezések is az átfogóbb megoldások felé fordultak. Erre a folyamatra legnagyobb hatással az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1993 februárjában elfogadott 1201-es számú ajánlása volt,18 amely az emberi jogok európai egyezményéhez egy átfogó kisebbségi jogi tartalmú kiegészítő jegyzőkönyv elkészítését javasolta a tagállamoknak. Sem akkor – mint ahogy azóta sem és jelenleg sem – kívánják azonban a tagállamok a kisebbségvédelmi rendszereiket nemzetközi bírói kontroll, vagyis az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatósága alá helyezni. Számos államban a kisebbségi élethelyzetek olyan strukturális hiányosságokban, államszervezési problémákban, nem egyszer megszilárdult történelmi hagyományokban gyökereznek, amelyeket egyéni panasz nyomán indított nemzetközi bírósági eljárásokkal nem valószínű, hogy ésszerűen és ténylegesen meg lehet oldani. Mindezeknek a felismeréseknek és a sokrétű politikai aktivitásnak az eredménye az Európa Tanács 1993-as bécsi csúcstalálkozóján született meg: harminckét szakértőből álló szövegező bizottságot (CAHMIN)19 állítottak fel, amelynek feladata az általános kisebbségi jogi tárgyú Keretegyezmény kidolgozása volt. A szöveg így 1994 novemberében elkészült, két hónappal később aláírásra megnyílt és végül a szükséges tizenkét ratifikációs okmány letétbe helyezését követően 1998. február 1. napján hatályba lépett.20 2.2. A nemzeti kisebbségek védelme, mint az emberi jogok integráns része – a Keretegyezmény 1. cikkének elemzése A nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogait védő Keretegyezmény, ebben a tárgykörben az első multilaterális, jogi kötőerővel rendelkező nemzetközi szerződésként, preambulumában elismeri a kontinens stabilitása, demokratikus biztonsága és békéje szempontjából is a nemzeti kisebbségek védelmének alapvető fontosságát valamint hitet tesz az emberi jogok védelme és továbbfejlesztése mellett. A második és a kilencedik Az 1990-es évek kisebbségi tárgyú történéseinek, eredményeinek elemzése könyvtárnyi szakirodalmat eredményezett. Kiváló olvasmány ebben a tárgykörben a Keretegyezmény Tanácsadó Bizottsága későbbi (2012-2014) elnökének egyik korai munkája. L. Athanasia Spiliopoulou Åkermark: Justifications of Minority Protection in International Law. Kluwer Law International, The Hauge 1997. 17 Magyarország a 35/1995. (IV.7.) OGY határozattal ratifikálta, majd az 1999. évi XL. törvénnyel kihirdette a kartát. 18 http://assembly.coe.int/nw/xml/XRef/Xref-XML2HTML-EN.asp?fileid=15235&lang=en (2018.01.07.) 19 L. https://search.coe.int/cm/Pages/result_details.aspx?ObjectId=0900001680536c83 (2018.11.06.) 20 A hatályba lépés napjáig összesen tizenhét ratifikációs okmány érkezett be. https://www.coe.int/en/web/ conventions/full-list/-/conventions/treaty/157, (2018.11.06.) 16 170 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából preambulumbekezdés valamint az 1. cikk együttes olvasata arra enged következtetni, hogy a Keretegyezmény az európai jogi térben létező emberi jogi szerződésrendszer integráns része, annak elemei nélkül vagy azoktól függetlenül nem értelmezhető: olyan dinamikus jogvédelmi eszköz, living instrument,21 amelynek értelmezése során folyamatosan figyelemmel kell lenni az emberi jogok mindenkori állapotára, fejlődésére, változásaira is. A második és a kilencedik preambulumbekezdés szerint a tagállamok közötti egység és a közös örökség fejlesztése érdekében „...az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelme és továbbfejlesztése az egyik módszer, ami által (ez) a cél elérhető” illetve „figyelembe véve az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményt és kiegészítő jegyzőkönyveit”. Az 1. cikk szövege pedig nem hagy kétséget a szerződő tagállamok szándéka felől, egyértelművé teszi a nemzeti kisebbségek védelmének az emberi jogvédelmi mechanizmusokba való beágyazottságát: „A nemzeti kisebbségek és ezen kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és szabadságainak védelme az emberi jogok védelmének szerves részét képezi, és mint ilyen, a nemzetközi együttműködés keretébe tartozik.” A Keretegyezmény számára az 1. cikk22 szerepe egyértelmű: a rendelkezés rávilágít arra, hogy a nemzeti kisebbségek és a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és szabadságainak nemzetközi jogi alapú védelme emberi jogok nemzetközi jogi védelmének szerves része. A Keretegyezmény eredeti angol és francia szövege az ’integráns része’ kifejezést alkalmazza23 – a magyar fordításban a ’szerves része’ kifejezést olvashatjuk – különösebb jelentősége vélhetően nincsen a szóhasználatban jelentkező eltérésnek. Mindkét változat, pontosabban a mindkét változattal jelölt tartalom ismert a jogi terminológia számára, nem utolsó sorban az uniós jogi szóhasználatból, amely szerint például az Európai Unió által kötött nemzetközi szerződések az uniós jog integráns részét képezik.24 Az 1. cikk fentieken túli jelentősége abban rejlik, hogy azt is világossá teszi: a szerződő államok már nem tekinthetik a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak kérdését kizárólagos belügynek, vagyis ún. „fenntartott rendelkezési területnek” Az emberi jogok európai egyezménye, mint living instrument értelmezése az Emberi Jogok Európai Bírósága állandósult gyakorlatának tekinthető. L. Case of Soering v. The United Kingdom, Application no. 14038/88, Judgment of 07 July 1989, 87. széljegy. http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-57619, (2018.11.06.); L. még: Rainer Hofmann: An Introduction. In: The Rights of Minorities in Europe. A Commentary on the European Framework Convention for the Protection of National Minorities (ed. Marc Weller). Oxford University Press, Oxford – New York 2005. 20. o. 22 Rainer Hofmann: Commentary of Article 1 of the Framework Convention for the Protection of National Minorities. In: The Framework Convention for the Protection of National Minorities. A Commentary (eds. Rainer Hofmann, Tove H. Malloy, Detlev Rein). Brill Nijhoff, Leiden – Boston, 2018. 84-87. o. továbbá Hans-Joachim Heintze: Article 1. In: The Rights of Minorities in Europe. A Commentary on the European Framework Convention for the Protection of National Minorities (ed. Marc Weller). Oxford University Press, Oxford – New York 2005. 77-97.o. 23 „Integral part” illetve „partie intégrante”. 24 Az uniós jog helyett mutatis mutandis értendő a közösségi jog – a jogeset keletkezésének időpontjára tekintettel: az Európai Unió Bírósága már az 1970-es évek eleje óta ismeri ezt a jelenséget, többek között a 181-73.sz. R.&V. Haegemann kontra belga állam ügy (ECLI:EU:C:1974:41) óta. 21 171 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet (domaine reservé).25 Következésképpen a szerződő államoknak a Keretegyezmény alkalmazásával összefüggő kötelezettségeit – beleértve a nemzeti jogszabályaik és a közigazgatási gyakorlatuk Keretegyezménnyel való összhangjának megteremtését is – a Tanácsadó Bizottság és a Miniszteri Bizottság jogosult ellenőrizni annak a monitoring eljárásnak a keretében, amelyet maga a Keretegyezmény hoz létre. A részes államok tehát nem tekinthetik belügyeikbe való beavatkozásnak a Keretegyezményen alapuló monitoring eljárás során tett megállapításokat, akkor sem, ha azok alkalmasint kritikai észrevételek volnának. Tekintettel arra, hogy számos állam a nemzeti kisebbségek ügyét, politikai értelemben is, különösen érzékeny ügynek tekinti – ennek az egyértelmű szóhasználatnak kiemelt jelentősége van. A Keretegyezmény vizsgált rendelkezése azt is rögzíti, hogy a nemzeti kisebbségek védelme „a nemzetközi együttműködés keretébe tartozik”. A Keretegyezmény tehát a bilaterálisból multilaterális koordinátarendszerbe helyezi át a nemzeti kisebbségek nemzetközi jogi védelmét, kiemeli a pusztán kétoldalú kapcsolatok rendszeréből. A történelmi tapasztalatok bizonyították, sőt valójában indokolták ennek a lépésnek a hasznosságát: a kisebbségek jogai nyers politikai érdekérvényesítés áldozatává is válhatnak az adott nemzeti kisebbségnek otthont adó állam és az anyaállam (kin-state) közötti viszonyok bizonytalan volta miatt – akár az esetleg fennálló kétoldalú, kisebbségvédelmi célú megállapodások ellenére is. Egy multilaterális nemzetközi koordinátarendszerben nagyobb eséllyel kerülhetők el vagy éppen oldhatók meg az államok közötti kétoldalú viták, feszültségek, netán konfliktusok.26 A kétoldalú megállapodásoknak természetesen megvan a maguk értéke: maga a Keretegyezmény a 17. cikkében27 ki is emeli azt a potenciális szerepet, amit bilaterális szerződéses alapon a szomszédos államok illetve az anyaállamok gyakorolhatnak a nemzeti kisebbségek jogainak érdekében.28 Az utóbbi években azonban aggodalomra okot adó jelenségként azonosítja – már a vonatkozó szakirodalom is – a nemzeti kisebbségek ügyében a bilateralizmus irányába történő visszarendeződést többek között a Miniszteri Bizottság munkájában érzékelhető A Keretegyezményhez fűzött Magyarázó megjegyzések 30. pontja szerint: „Az 1. Cikk fő célja annak meghatározása, hogy a nemzeti kisebbségek védelme, amely szerves részét képezi az emberi jogok védelmének, nem esik az Államok számára fenntartott terület körébe.“ Megjegyzendő, hogy a magyarázó megjegyzések jogi természete vita tárgyát képezheti, mindazonáltal tény, hogy szövegét a nettó szerződésszöveggel együtt fogadta el a Miniszteri Bizottság 1994. november 14-én és azzal együtt nyitotta meg aláírásra a szerződő felek számára. Ezzel együtt a magyar kihirdető jogszabály nem tartalmazza a Magyarázó megjegyzéseket sem angol sem pedig magyar nyelven. L. 11. jegyzet. 26 Érdemes felidézni, hogy maga a Keretegyezmény szövegezése is abban az időszakban zajlott, amikor az egykori Jugoszlávia területén etnikai alapú fegyveres konfliktus zajlott. Húsz évvel később, napjainkban Ukrajna és a szomszédos államok kapcsán merül fel hangsúlyosan a bilateralizmus felé való eltolódás. 27 Jennifer Jackson-Preece: Article 17. In: The Rights of Minorities in Europe. A Commentary on the European Framework Convention for the Protection of National Minorities (ed. Marc Weller). Oxford University Press, Oxford – New York 2005. 487-506. o. 28 L. az ún. kin-state szerepet az EBESZ kisebbségi főbiztosának bolzanoi ajánlásaiban. The Bolzano/Bozen Recommendations on National Minorities in Inter-State Relations and Explanatory Note. 2008. https://www. osce.org/hcnm/bolzano-bozen-recommendations (2018.11.06.) 25 172 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából módon, ami a Keretegyezmény multilateralizmus-alapú koncepciójával semmiképpen nem egyeztethető össze.29 Az a körülmény, hogy a Keretegyezmény a nemzetközi emberi jogi mechanizmusok családjába tartozik, annak egyik eszköze – az 1. cikk szövegezése értelmében – magával hozza az emberi jogok nemzetközi jogi védelme során kialakított értelmezési módszerek és technikák alkalmazását a Keretegyezmény értelmezése kapcsán is. Különös jelentősége van ebben az összefüggésben az Emberi Jogok Európai Bírósága által kidolgozott és rögzült ún. dinamikus értelmezés módszernek, amely az emberi jogi eszköztárba tartozó egyezményeket folyamatos fejlődésben, alakulásban lévő jogvédelmi eszköznek (living instrument) tekinti.30 Így a részes államok szerződéskori akarata (amelyek az esetlegesen fennmaradt előkészítő iratok, az ún. travaux préparatoires alapján azonosíthatók volnának) háttérbe szorul a mindenkori kontextusnak megfelelő, ahhoz igazodó értelmezés alapján kinyerhető tartalom mögött.31 A Magyarázó megjegyzések az 1. cikk értelmezéséhez hozzátesznek még egy elemet: helyesen állapítja meg a kiegészítő magyarázat, hogy bár a Keretegyezmény az emberi jogok szerves részeként kezeli a nemzeti kisebbségek jogait és szabadságait, mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának a joghatósága kiterjedne a Keretegyezményben foglalt rendelkezések értelmezésére.32 Ami másrészről viszont nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a strasbourgi bíróság alkalmasint hivatkozzon a monitoring eljárást lefolytató Tanácsadó Bizottság megállapításaira – amint ezt egyre több ügyben a bíróság meg is teszi.33 A Keretegyezmény 1. cikke különbséget tesz a nemzeti kisebbségek védelme és a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelme, mint az emberi jogok nemzetközi védelmének szerves része között. A Keretegyezmény további rendelkezéseinek körében az individuális megközelítést alkalmazza a szöveg – ezzel a részes államok nem kötelezték el magukat a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elismerésére – mindazonáltal elismerik, hogy a nemzeti kisebbség védelme a kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelmén keresztül biztosítható.34 A Keretegyezmény 3.cikk 2. bekezdése pedig a jogok együttes gyakorlását kifejezetten rögzíti is: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó Tove H. Malloy: The Political Process of Monitoring the FCNM. In: Minorities, their Rights, and the Monitoring of the European Framework Convention for the Protection of National Minorities (ed. Tove Malloy – Ugo Caruso). Martinus Nijhoff Publishers. Leiden – Boston 2013. 141-165. o. 30 L. 21.sz. jegyzet. 31 A nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 31. és 32. cikkével összhangban. 32 Magyarázó megjegyzések 30. pont második mondat: „Az a megállapítás, hogy ez a védelem „szerves részét képezi az emberi jogok nemzetközi védelmének”, semmiben nem érinti az ECHR által létrehozott szerveknek jelen Keretegyezmény értelmezésére vonatkozó jogkörét.” 33 L. pl. az App. No. 57325/00, D.H. and others v. The Czech Republic ügyben 2007. november 13-án meghozott ítélet 41. széljegyzetét, vagy az App. No.11146/11, Horváth and Kiss v. Hungary ügyben 2013. január 29-én meghozott ítéletet. Mindkét ügyben az Emberi jogok és alapvető szabadságokról szóló egyezmény 14. cikkének, a diszkrimináció tilalmi rendelkezésnek az oktatáshoz való joggal összefüggő tartalmához hívta segítségül a bíróság a Tanácsadó Bizottság releváns megállapításait. 34 L. Magyarázó megjegyzések 31. pont. A Keretegyezmény 3.cikk 2. bekezdése pedig a jogok együttes gyakorlását kifejezetten rögzíti is: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származó jogaikat és szabadságaikat egyénileg, valamint másokkal közösségben gyakorolhatják.” 29 173 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet személyek jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származó jogaikat és szabadságaikat egyénileg, valamint másokkal közösségben gyakorolhatják.” III. KÖVETKEZTETÉSEK – ZÁRSZÓ GYANÁNT A Keretegyezményen alapuló kisebbségi jogok és szabadságok integrálása az emberi jogok szélesebb nemzetközi jogi védelmének rendszerébe magával hozta a dinamikus jogértelmezés lehetőségét az ellenőrzést végző, független szakértőkből álló Tanácsadó Bizottság számára – felülírva esetenként a részes államok szerződéskori elképzeléseit a területükön élő nemzeti kisebbségeknek nyújtandó jogokról. Az egyezmény keretjellege és a dinamikus jogértelmező (living instrument) jelleg együttesen eddig lehetőséget nyújtottak arra, hogy a kisebbségek jogait szolgáló Keretegyezmény valódi standard setting-funkciót tudjon betölteni a hatályba lépése óta eltelt két évtizedben és elvárhatósági szinteket tudjon kialakítani az egyes kisebbségi jogok tekintetében. Az 1. cikk a nemzetközi együttműködés keretébe helyezi a nemzeti kisebbségek védelmét – a Keretegyezmény a közös nemzetközi kontrollmechanizmuson alapszik: a multilateralizmus olyan érték, amit a nemzeti kisebbségek és tagjaik védelme érdekében erősíteni és megőrizni szükséges. 174 Béli Gábor egyetemi docens (PTE ÁJK) A RÓMAI SZENTSZÉK BEFOLYÁSA AZ ÁRPÁD-KORI JOGALKOTÁSÁRA (Megjegyzések a korai dekrétumokhoz) A királyi jogalkotásnak számos emléke maradt fenn az Árpád-korból. Ezek közül elsősorban a törvény névvel megkülönböztetett rendszabások kapnak kitűntetett figyelmet, ami eredendően annak a folyománya, hogy ezeket – mint élő jogot – az első törvénygyűjtemények a honi törvények közé sorolták. A Mosóczi Zakariás nyitrai püspök által, Telegdi Miklós pécsi püspök közreműködésével készült kollekció (1584) felhasználásával összeállított, Nagyszombatban kiadott Corpus Juris Hungarici (1696) hagyománya alapozza meg még manapság is azt, hogy az Árpád-házi királyok jogalkotásának mely emlékeit tekintik a tudomány művelői törvényeknek. Ez a tradíció a múlt században valamelyest azzal árnyalódott, hogy bizonyosakat nem decretum névvel, hanem más szinonimával, illetve jogalkotóra utaló jelzővel vagy körülírással azonosítottak. Az idegen jogforrások tételes, illetve tárgyi egyezéseinek kimutatásával elemző Závodszky Levente a nagy királyok törvényeinek közlésekor Kálmán zsidóknak adott rendszabását capitula Collomanni regis Judei jelölte, Kálmán egyébként ugyancsak törvénynek tekintett más határozatait pedig, az alkalomra figyelemmel, mint az első esztergomi zsinat (synodus Strigoniensis prior), illetve a második Kálmán korabeli zsinat (synodus alter sub Collomanno rege celebrata) végzéseit ismertette.1 Az Árpád-kori törvények újabb kritikai kiadása (1999) Szent László szabolcsi végzéseit (1092. május 20.) a dekrétumoktól elkülönítetten az „Appendix”-ben hozza: constitutiones synodi in civitate Zabolch (az ún. I. dekrétum). Ugyanitt következnek Kálmán végzései (1105–1116): decreta synodorum habitorum sub Colomanno rege (synodus Strigoniensis, illetve capitula Colomanni regis de Judeis.2 A gyűjteményben ezután pusztán csak évszám azonosítja II. Andrásnak az előkelők, királyi szolgák és más jogállásúak szabadságait tartalmazó 1222. évi (Aranybulla) és az 1231. évi, IV. Bélának és fiainak 1267-ben a királyi serviensek vagy nemesek szabadságait rögzítő, végül III. András 1290–1291. és 1298. évi dekrétumát, az „Appendix”-ben pedig IV. László 1279. augusztus 10-i, a kunok hét törzsének letelepedését és életviszonyait rendező határozatokat, valamint az 1298. évi dekrétumhoz fűzött további, közmegegyezéssel 1300 körül keletkezettnek 1 2 Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Szent István Társulat, Budapest 1904. 141., 153., 157., 166., 171., 181., 195., 197., 207. o. The laws of the medieval Kingdom of Hungary I. Decreta regni mediaevalis Hungariae I. 1000-1301 (transl. and ed.: János M. Bak, György Bónis, James Ross Sweeney) Idyllwild, California, 1999 (DRMH) 53., 60., 66. o. 175 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet elfogadott artikulusokat.3 A mellékletben közölteket más-más megfontolásból emelték ki a szerkesztők. Ezek a megkülönböztetések bizonyos sajátosságokra, de nem a dolog érdemére figyelemmel történtek. A hivatkozott Árpád-kori jogforrások közös lényegi eleme, hogy valamennyi a király jogalkotói akaratát örökítette meg. Arra nem létezett, és a királyi hatalom jellegéből adódóan eleve nem is létezhetett semmiféle kötelező szabály, hogy a király kikkel tanácskozva, milyen alkalommal, és az alkalomra tekintettel – jogállás, illetve joghelyzet szerint – kiknek az életviszonyait rendező vagy érintő normát alkot, ahogy a kinyilatkozott rendszabás megörökítésének formájára sem. A királyi jogalkotásra egyedül a hatalmi viszonyok alakulása volt hatással. A király hatalmát lekötelezettjeinek körében gyakorolta, ezért – okszerűen – döntéseinek, intézkedéseinek meghozatalában tanácsa tényleges, illetve tevőleges szerepet játszott. A királyi tanács már a kezdetektől közreműködött a király által kinyilatkozott kötelező szabályok megformálásában. A XII. század végéig a tanács, a legelőkelőbb hívek alkalomszerű gyülekezete a király tetszésének megfelelően szolgált tanácsul és segítségül, de semmiféle hatáskörrel nem rendelkezett. A király körül az aula szolgálattevőinek is csak feladatkörei voltak, szerepük ezért nem is merült ki másban, mint a rendelkezésre állásban és a király tetszése szerint elvárt közreműködésben, valamint a királyi rendelkezések végrehajtásában.4 A II. keresztes hadjárat alkalmával 1147-ben III. Konrád német királlyal Magyarországon átvonuló Ottó freisingi püspök beszámolója szerint „[…] királyuk udvarába az előkelők közül mindenegyesek széküket magukkal hozva gyűlnek össze, és el nem mulasztanák, hogy a közügyekről tárgyaljanak és tanácskozzanak […]”. A püspök ehhez egyebek mellett azt is hozzáfűzte, hogy „a fejedelemtől nem sürgethetnek semmilyen ítéletet a hozzá felérők, a megpereltnek kimentésre engedélyt nem adnak, hanem mindenben egyedül csak a fejedelem akarata érvényesül”.5 A magyarok iránti elfogultsággal semmi esetre sem vádolható Ottó tudósításának hitelével szemben nem merülhet fel kétség.6 Megállapításait korabeli okleveles emlékeink is igazolják. Adalbert, II. Gézának Rogerius szicíliai királyhoz küldött követe a király, az ország nagyjai, fivére és valamennyi rokona engedélyével és jelenlétében végrendelkezett (1153 körül). Kaba ugyancsak a király, a közbenjáró nádor, tizenegy ispán és „számos más közeli és távoli királyi szolgáló” előtt tett végrendeletet (1177 körül).7 Ezek alapján a különféle királyi aktusok, ekként a király által alkotott szabályok szempontjából nem 3 4 7 5 6 176 DRMH 32., 36., 40., 42., 46., 67., 71. o. Bónis György: Szent István törvényének önállósága. Századok 1938. 443. o., Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Nagyenyedi Bethlen Nyomda, Kolozsvár év n. 96. o., Szilágyi Lóránd: A magyar királyi tanács első százada. Levéltári Közlemények. 1940–1941. 18. sz. 166–167. o., Csóka J. Lajos: Az első magyar törvénykönyv keletkezéstörténete. In: Jogtörténeti tanulmányok III. (szerk. Csizmadia Andor) KJK, Budapest 1974. 174. o. Marczali Henrik (szerk.): A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Athenaeum, Budapest 1901. (MK) 120. o. Herczegh Géza: Magyarország külpolitikája 896–1919. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1987. 36. o. Wenzel Gusztáv (szerk.): Árpádkori új okmánytár. Athenaeum, Pest, Budapest 1860–1874. (ÁÚO) I. 63., 69. o. Keltezésüket illetően: Szentpétery Imre – Borsa Iván (szerk.): Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I., II/ 1., II/ 2-3., II. 4. Akadémiai Kiadó, Budapest 1923., 1943., 1961., 1987. (ÁKOKJ) I. (83.) 29., (128.) 41. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából lehet annak jelentőséget tulajdonítani, hogy a király, miképp Szent László 1092-ben, Szabolcs várában nagyszámú gyülekezetben, zsinaton, ún. vegyes zsinaton rendelkezett.8 Az 1100 körül, mindenesetre röviddel 1100 után tartott esztergomi zsinat végzéseit az „Imprimis interpellandum est rex” (mindenekelőtt meg kell kérdezni a királyt) vezeti be.9 Ez azt jelzi, hogy a zsinatot a király hívta össze, illetve engedélyezte. A tanácskozó főpapok egyeztek meg a rendszabályok felől, amiket azután a király elé terjesztettek, aki megállapította és kinyilatkozta a határozatokat.10 A másik Kálmán-kori zsinatról a rendelkezéseken kívül nincsenek használható adatok. Összehívása, nyilván, éppen úgy királyi engedéllyel történt, mint az esztergomi zsinaté. A XIII. század elejétől II. András „új intézkedéseinek” hatására bekövetkezett hatalmi átrendeződéssel vált a királyi tanács a század utolsó harmadára de jure jogalkotó tényezővé. Az 1267. évi esztergomi gyűlés pontjai alapján alkotott dekrétum bevezetője szerint IV. Béla és fiai, István ifjabb király és Béla herceg a kérelmező királyi serviensek, illetve nemesek szabadságait, akiket éppen ezzel a dekrétummal nyilvánítottak általános érvénnyel azonos jogállásúakká, a bárókkal tanácsot tartva és hozzájárulásukkal erősítették meg. III. András 1290–1291. és 1298. évi dekrétumai pedig már azt mutatják, hogy a tanács mellett a nemességnek is kimutatható szerep jutott a rendelkezések kidolgozásában. A tanács tényleges jogalkotó tényezővé válása ellenére a dekrétum végső és megkerülhetetlen forrása továbbra is a király maradt.11 Az Árpád-kori, király által megállapított, elfogadott, engedélyezett és kinyilatkozott szabályok sorában különös helyet foglalnak el azok, amik a király országában, vagyis a király hatalma és uralma alatt álló rendelkezésekkel érintetteken kívül külső tényező közrehatásának következtében keletkeztek. Ezek közt ugyanis van olyan, amit jogforrási minőségük ellenére úgy kezelnek, mint amik a „törvény” névvel jelölt források körén kívül esnek, illetve van olyan, amit ezzel szemben a törvények közé vesznek. I. III. ISTVÁN 1169. (1171.) ÉVI VÉGZÉSE A FŐPAPOK LETÉTELÉRŐL, ÁTHELYEZÉSÉRŐL ÉS JAVADALMAIKRÓL Királyaink Kálmánig Szent István szervezése jogán az egyházat, beleértve az összes püspökséget, királyi alapítású apátságot és prépostságot uralmuknak alávetve kormányozták, és sajátjuknak tekintették. A király, jóllehet már Szent István is elismerte az egyháziak bizonyos különös jogosítványait, hatalmánál fogva, aminek anyagi erőforrását a hatalmas királyi magán- és várbirtok-állomány adta, püspökségeket, apátságokat Notter Antal: Egyházi jog (Notter Antal 1936–37. évi előadásai), [Pécs] év n. 369. o. Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel. Szent István Társulat, Budapest 1901. 31. o., Závodszky: i. m. 96–95 o. 10 Györffy György: A magyar állam megszilárdulása. In: Magyarország története: Előzmények és magyar történet 1242-ig, (szerk. Bartha Antal) 2. kiad., Akadémiai Kiadó., Budapest 1987, II. 965. o. 11 Engel Pál: Szent István birodalma: A középkori Magyarország története. História, MTA TTI, Budapest 2001. 80–81. o., Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere: Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. (szerk. H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc). Akadémiai Kiadó, Budapest 1984. 342–343. o. 8 9 177 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet alapított, gyakorolta a kinevezés és javadalomba helyezés jogát, elmozdította az egyházfőt, és annak halála esetén rendelkezett az egyház javadalmaival.12 A király és egyháza, ezzel együtt a király és a pápa viszonyát, sőt országa önállóságának, függetlenségének megtartását is a Német-római Birodalom és a pápaság közt az univerzális politikai hatalom megszerzéséért folyó küzdelem határozta meg, amit invesztitúra harcként szokás megjeleníteni.13 Kálmán, aki még 1100 táján maga is alapított püspökséget Nyitrán, a magyar trónért folytatott küzdelemben a pápa mellé állva a gregoriánus reform szellemében építette ki és erősítette meg hatalmát.14 Reformjai a kompilált I. dekrétum rendelkezéseiből ismertek. Különösen az ún. zsinati bíráskodás bevezetése jelezte törekvéseit, az egyház, helyesebben a megyéspüspökök bevonását a királyi (világi) hatalomgyakorlásba. A sommás megállapítást Deér Józseftől kölcsönözve, Kálmán a Szent István-i „államegyháziságot” „egyházállamisággá” alakította.15 Viszont nem az újítások, hanem a dalmáciai (tengermelléki) hódítások elismertetése állt a hátterében annak, hogy Kálmán követei által a guastallai egyetemes zsinaton (1106. október 22.) lemondott a püspökök behelyezésének jogáról: „[…] a püspökök elődöktől mostanáig gyakorolt kinevezésétől, ami nem is az efféle választást illető egyházi szabály szerint történt, ezután Isten akaratából őrizkedünk”.16 A XII. század derekán ismét fellángoló invesztitúraharcban, miután a toulouse-i zsinat III. Sándor pápát elfogadta, a gregorián eszme kérlelhetetlen harcosa, a Párizsban stúdiumot végzett Gutkeled nembeli Lukács esztergomi érsek közbenjárásának betudhatóan II. Géza is csatlakozott 1161-ben III. Sándorhoz és támogatóihoz. Ez pedig megnyitotta az utat a már több évtizedes viták elsimításához a király és a pápa között. II. Géza lemondott a püspökök pápai engedély nélküli letételéről és áthelyezéséről, ezzel szemben fenntartotta magának, hogy az egyházaik csak királyi engedéllyel fellebbezhessenek a pápához, és azt is, hogy a pápa legátusokat csak királyi beleegyezéssel küldhessen.17 II. Géza halála után fiának, III. Istvánnak a bizánci támogatással Mikó kalocsai érsek által királlyá koronázott Lászlóval, II. Géza idősebb öccsével, majd II. László elhunytával, II. Géza ifjabb öccsével, Istvánnal kellett megküzdeni a trónért, akit ugyancsak Mikó koronázott meg. A Bizánccal folytatott háborúk során az egyházi javak tékozlása, illetve a kánoni szabályt sértő püspökáthelyezés miatt megromlott III. István viszonya a Bónis György: A személyes királyság kora. In: Emlékkönyv Dr. Viski Illés József ny. r. egyetemi tanár tanári működésének negyvenedik évfordulójára (szerk. Eckhart Ferenc – Degré Alajos). Stephaneum Nyomda, Budapest 1942. 100. o., Bónis: Hűbériség …i. m. 81. o., Deér József: Pogány magyarság keresztény magyarság. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1938. 161. o. 13 Herczegh i. m. 25–26. o., Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth Kiadó, Budapest 1999. 70-71. o. 14 Herczegh i. m. 29. o. 15 Deér: i. m. 164. o. 16 Rerum Hungaricarum. Monumenta Arpadiana ( ed.: Stephanus Ladislaus Endlicher). Scheitlin & Zollikofer, Sangalli 1849. (MA) 375. o. 17 Fraknói: i. m. 32. o., Kristó Gyula: A korai feudalizmus (1116–1241). In: Magyarország története: Előzmények és magyar történet 1242-ig, (szerk. Bartha Antal) 2. kiad. Akadémiai Kiadó., Budapest 1987. II. 1236–1237. o. 12 178 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából pápával és Lukács esztergomi érsekkel. Ezek rendezésére 1169-ben III. Sándor Manfréd kardinálist küldte Magyarországra. A pápai legátus hathatós fellépésének eredményeképpen III. István megerősítette apjának azt az ígéretét, mi szerint pápai beleegyezés nélkül nem tesz le, illetve helyez át püspököt, és ezt a prépostokra, valamint az apátokra is kiterjesztette. Emellett azt is kinyilvánította, hogy a megüresedett püspökségi javakba nem ültet világi kezelőt, és nem fordít egyházi vagyont saját hasznára. A rendelkezések címzettjei L (Lukács) esztergomi és C kalocsai érsek, az összes, egyházkormányzatuk alá tartozó püspök, királyi prépost, minden jelen és jövendő, az érsekségekbe helyezett egyházi személyek voltak. A rendszabásokat a király a maga és utódai nevében nyilatkozta ki a „confirmamus”, „sancimus”, „instituimus”, „statuimus” szavakkal, egyet kiemelve: „[…] a magunk és utódaink nevében […] megerősítjük, hogy a püspökök elhunytával püspökségi javakban világi gondnokot ezután nem helyezünk, és nem engedünk semmiképp helyeztetni, hanem tiszteletreméltó egyháziakat, akik nem élvhajhászatra, hanem létszükségre takarékosan vesznek egyházaik javaiból, ezzel együtt elrendeljük, minden felesleget jóhiszeműen, csalárdság nélkül templomaik és püspöki házaik vagy kanonokházak rendbehozatalára, szegény özvegyek és árvák javára is tartozzanak hűen félretenni”.18 A rendelkezésekről felvett, XVII. századi másolatból ismert levél záradéka felsorolja mindazokat, akik a jogalkotó királynak tanácsul szolgáltak: „Mindezekről pedig tudvalévő, hogy dicső királyné anyánk és az érsekek, összes választott püspökök, királyi prépostok, meg apátok, összes ispánok, főemberek és más előkelők tanácsából állapították és erősítették meg bizonysággal”. A szabályalkotás tehát a szokásos keretek között, a király és közvetlen környezetéhez tartozók bevonásával történt, akik között maguk a rendszabásokkal érintett egyháziak is részt vettek. A levelet az „in civitate W” jelölés alapján Veszprémben adhatták. Keletezésének idejét, jóllehet a közlések szerint 1169-ben íródott, Pauler Gyula későbbre, 1171-re tette. Érvei alapján Szentpétery Imre is ezt a keltezést fogadta el. Ezzel összefüggésben Pauler a kalocsai érseket, akit miképp Lukácsot, csak kezdőbetű jelölt, Chemma néven azonosította más közlőktől eltérően, akik Kozmának nevezték.19 Arról, hogy Manfréd legátus meddig tartózkodott a magyar király udvarában, nincsenek adatok. A levéladás szempontjából ez nem is mérvadó, ahogy az sem, hogy a rendszabályokat csak utóbb foglalták írásba, mivel a határozatok a királyi kinyilatkozással váltak érvényessé és hatályossá. Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis (ed.: Georgius Fejér). Typis Tipogr. Regiae Universitatis Ungariae, Budae 1829. (CD) II. 1829. 180. o. 19 Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I–II. Athenaeum, Budapest 1899. I. 501–503. o., ÁKOKJ I. (118.) 38. o. 18 179 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet II. II. ANDRÁS 1233. AUGUSZTUS 20-I, A BEREGI ERDŐBEN ELFOGADOTT VÉGZÉSE II. András reformjai, különösen a várföldek tömeges eladományozása, ami a várszervezet szétzilálását, ezzel együtt egy maroknyi nagyúri csoport addig példátlan vagyongyarapodását, és ennek velejárójaként a hatalmi egyensúly megbomlását eredményezték az előkelők (a király famíliájához tartozó nobilis elem) körében. Ez 1222-ben oda vezetett, hogy a király kénytelen volt meneszteni gyűlölt báróit, és dekrétumba foglalni a különféle jogállású elégedetlenek szabadságait. Az 1222. évi Aranybulla kiadásának közvetlen előzménye az egyház szabadságainak megerősítése volt valamikor az év elején.20 Míg szabadságaik írásba foglaltatásával az egyháziak csak elindítói voltak az Aranybulla kiadásához vezető mozgalomnak, 1231-ben már ők szorították rá II. Andrást újabb végzések kibocsátására. 21 Az 1231. évi dekrétumot, minthogy az 1222. évi felhasználásával készült, lehet új, tudniillik másik vagy második Aranybullának nevezni, de semmi estre sem megújítottnak, ugyanis ebben az 1222. évi határozatokra a király még csak utalást sem tett, következésképpen, mert formális (kifejezett) hivatkozást nem tartalmazott, ezeket megújítani sem lehetett. II. András, ahogy az 1222 évi, úgy az 1231. évi rendelkezéseit sem tartotta be, minek okán Róbert esztergomi érsek 1232. február 25-én az egész országot interdiktum alá vette. A királynak fia, Béla és méltóságviselői közbenjárásával az egyházi tilalomnak csupán augusztus 20-áig terjedő felfüggesztését sikerült elérni Róbertnél, ezért május 16-án levéllel fordult IX. Gergely pápához, és követeket küldött Ampod fia Dénes nádor, az Aragóniából bevándorolt Simon győri ispán és Rembald a magyarországi és szlavóniai johanniták rendfőnökének személyében.22 A pápa, válaszul, júliusban az egyházi fenyíték felfüggesztésére utasította Róbertet, és a viszály elrendezésére Jakab praenestei püspököt küldte széles jogkörrel felruházva, az interdiktum alá vétel jogát azonban magának tartotta fenn. II. András, hogy odázza a találkozást, Miklós tárnokmesterre, Pok nembeli Móric asztalnokmesterre, Apa fia Mihály lovászmesterre és Bágyon pohárnokmesterre bízta a tárgyalást Jakabbal, ami semmi eredményre nem vezetett. A legátus végül, 1233 augusztusában követeit, Bertalan veszprémi püspököt és káplánját, Cognoscens esztergomi kanonokot menesztette a halicsi hadjáratra készülő király után a rendelkezések fogalmazványával. Az ellentét a király és az egyház között gazdasági gyökerű volt. A viszony súlyos megromlásához a pápának és a magyar egyházfőknek elsősorban a királyi sómonopólium kisajátítására, illetve ehhez szorosan kapcsolódva, a királyi jövedelmek és pénzügyek kezeléséből a konkurens nem keresztények kirekesztésére irányuló törekvése vezetett. Formálisan, a nem keresztények eltűrt visszaélései és az egyház bíráskodási 20 Pauler: i. m. 76–77. o. Engel: i. m. 82–83. o. CD III/2. 299. o. 21 22 180 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából szabadságának megsértése váltották ki az erélyes pápai fellépést, amit III. Honorius 1225. augusztus 23-án, Rietiben, Csák nembeli Ugrin kalocsai érsekhez, és IX. Gergely 1233. augusztus 12-én, Anagniban, II. Andráshoz írt levelei tanúsítják.23 Az 1222. évi 24. artikulusában a nem keresztények hivatalviselésből kizárása még az előkelők panaszának orvoslásként fogalmazódott meg: „kamaraispánok, sótisztek, vámszedők országunk nemesei legyenek, ne izmaeliták és zsidók”.24 Az 1231. évi 18. artikulus kedvezményezetteket már nem említett: „pénz, só és más közhivatalokra zsidókat és szaracénokat nem emelünk”.25 A kitapintható hangsúlyeltolódás, vagyis a nem keresztények elve eltiltása az egyház nyilvánvaló elvárását tükrözi, amit korábban III. Honorius fejtett ki, megfeddve a kalocsai érseket: „[…] jóllehet a toledói zsinaton elrendelték, és később általánosan megújították, hogy Krisztus-káromlót közhivatal élére ne állítsanak, mert igencsak botrányos, hogy ilyenek hatalmaskodjanak keresztényeken, ti, mint megtudtuk, szemet hunytok afölött, hogy a zsidók és pogányok megszegik e határozatot, noha zsinataitokon nyilvánosan kihirdettétek a kiközösítés ítéletét mindenkire, akik e hivatalok élére hitetleneket állítanak, és ez a király már ezelőtt írással fordult hozzátok, amiben kijelentette, hogy örökre szóló törvénnyel rendelte el, hogy Magyarországon soha, sem a maga, sem örökösei idejében ne állíthassanak ilyeneket a fent mondott hivatalok élére”. Mivel az 1231. évi dekrétum szóban forgó rendelkezése ellenére sem változtatott semmit II. András, IX. Gergely más sérelmek mellett, ezt ugyancsak a szemére vetette a királynak, nem leplezve, hogy az egyház vagyoni érdekeit kívánja védeni a nem keresztényekkel szemben: „Ezenkívül zsidókat és szaracénokat helyeztek közhivatalok élére a tours-i zsinat ellenére, akik ilyen tekintetben is súlyos károkat okoznak az egyházaknak, és igen sok keresztényt mételyeznek meg”. Ezek után a beregi határozatok 1. pontja mindenre kiterjedő tilalmat rögzített a pápa direkciójának megfelelően: „Zsidókat és szaracénokat, vagyis izmaelitákat ezután nem állítunk kamaránk, pénzverésünk, só-, adó- vagy más közhivatalok élére, és nem helyezzük őket elöljárók mellé, és nem vetemedünk olyan csalárdságra, ami miatt ezek elnyomhatnák a keresztényeket. Továbbá nem engedjük egész országunkban, hogy zsidókat, szaracénokat vagy izmaelitákat bármely közhivatal élére állítsanak”.26 III. Honorius 1225-ben írt levelében felháborodva olvasta Ugrin érsek fejére a magyarországi mozlimok viselt dolgait is: „Hallottuk továbbá, hogy hanyagságtok miatt vidékeiteken a szaracénok sok keresztény rabszolgát bírnak, akik felett, mert szabadon vásárolhatják őket, amikor csak akarják, saját kényük szerint uralkodhatnak, arra kényszerítve őket, hogy vallási szertartásuk szerint éljenek. Ezen kívül, ami sokkalta sajnálatosabb, nem egy keresztény paraszt, miután önként hozzájuk pártolt, és vallási szertartásukat követi, magát nyilvánosan szaracénnak vallja, azért, mert számosakban CD III/2. 48. o., Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia maximam partem nondum edita ex tabulariis Vaticanis deprompta I–II (ed.: August Theiner). Typis Vaticanis, F. Didot, G. Braumüller, Romae, Parisiis, Vindobonae, 1859, 1860. I. 114. o. 24 DRMH 32. o. 25 DRMH 36. o. 26 CD III/2. 319. o. 23 181 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet könnyebb a szaracénok helyzete, mint a keresztényeké”. IX. Gergely pedig II. Andrást szembesítette az esztergomi érsek korábbi beszámolója alapján a nem keresztények, kiváltképp a mozlimok tűrhetetlen visszaéléseivel: „[…] a Krisztushívőkön uralkodó szaracénok és zsidók elnyomatása miatt az elviselhetetlen kivetések terheivel sújtott keresztények közül sokan, látva, hogy a szaracénok a jobb helyzet és nagyobb szabadság előjogának örvendenek, önként hozzájuk csatlakoznak, és követik szertartásukat is, hogy ezekkel egyező szabadságot élvezzenek. Keresztények szaracénoknak, szaracénok keresztényeknek asszonyaival nemcsak hogy vétkesen összeadják magukat, hanem kárhoztatandóan feleségül is veszik őket. Továbbá szaracénok keresztény rabszolgákat vesznek, hogy ezeken, mint sajátjaikon kiéljék kényüket és kéjüket, akiket hitehagyásra kényszerítenek, és nem engedik fiaikat megkeresztelni, a szegény keresztények mindazonáltal, merthogy ekképp terhek és kirovások sújtják őket, kénytelenek fiaikat és leányaikat szaracénoknak eladni, és így szabadok szolgákká és ezenképpen keresztények szaracénokká leszek. Közülük is bizonyosak, midőn szaracénokká lesznek, hazug módon magukat valóban keresztényeknek színlelve, a jámborság palástolt színe alatt a keresztények közül számos hiszékenyt rászednek, és nem egy megcsaltat fordítanak el, ezeket csalárdul a hitetlenség vétkébe taszítva, és aztán mint keresztények keresztény asszonyokkal összeházasodnak, ezeket hitehagyásra ösztökélik, miután feleségül vették őket, és amikor számos kun, a hitetlenség bűnét hátrahagyva, már a hit által megvilágosodott, ezek közül bizonyosakat, akik a sötétségből és a halálnak árnyékából a fényre vágytak jutni, aki Krisztus, az előbb említett szaracénok, miután megveszik őket szolgáknak, a megkeresztelteket arra kényszerítik, hogy visszaforduljanak, és nem hagyják, hogy a hit gyakorlása végett megkeresztelkedjenek”. A pápát e kárhoztatandó közállapotokról tájékoztató esztergomi érsek, a kunok említése alapján, Róbert volt, ugyanis valamikor 1226 és 1227 között hozzá érkeztek Barc kun fejedelem követei, és Róbertet röviddel ezután ruházta fel IX. Gergely legátusi hatalommal a kunok megtérítésre.27 A levelek közös sajátja, hogy a pápák a nem keresztények keresztényeknél kedvezőbb helyzetében és nagyobb szabadságában találták meg a bajok fő forrását. Mindenesetre tény, hogy mozlimok keresztény nőkkel is létesítettek kapcsolatot, és közülük feleséget is vettek. Az iszlámhívő férfi pogánnyal nem, viszont keresztény vagy zsidó nővel házasodhatott. Az ilyen házasságból született gyermek az iszlám követője lett. Ez magyarázza, hogy a mozlim férj nem engedte gyermekei megkeresztelését. Éppen úgy előfordult, hogy keresztény férfiak is „házasodtak” mozlim nőkkel, annak ellenére, hogy tilalmas és a kánonok szerint érvénytelen volt az ilyen házasság, azt is hozzátéve, hogy egyébként az iszlám szerint mozlim nő csak iszlámhívővel köthetett házasságot. A „jobb helyzet” és „nagyobb szabadság” felszámolására az 1215. évi IV. lateráni zsinat 78. és 79. kánonja alapján a 2. beregi artikulus a nem keresztények jellel megkülönböztetését, a 3. a keresztény rabszolgák vételének, illetve bírásának tilalmát rögzítette. 27 Kristó: i. m. 1343. o. 182 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Ezek betartásának évenkénti ellenőrzését a 4. pont a nádor és más kiküldött jobbágyúr feladatává tette. Az 5. artikulus – mintegy összegzésképpen – a keresztények és nem keresztények személyes kapcsolatait korlátozta a szabályszegőkre súlyos büntetés kilátásba helyezésével: „[…] és ha ezek ellenére szaracénokkal együtt lakó keresztényt, vagy keresztény rabszolgákat bíró szaracénokat találnak, szintúgy keresztényeket, akik szaracénoknak, vagy szaracénokat, akik keresztényeknek asszonyaival bármiféleképpen együtt élnek, akár házasság színe alatt, akár más módon, úgy a keresztények, mint a zsidók vagy pogányok bűnhődjenek minden vagyonuk elkobzásával, és egyszersmind a király vesse őket keresztények örökös rabszolgaságába”. Az esztergomi érsek az egyház szabadságainak megsértését is felpanaszolta IX. Gergelynek : „[…] világiak nemcsak az egyházak népeire, hanem az egyháziakra is adókat és, miután klerikusokat vontak perbe, hogy világi bíró vizsgálata alatt feleljenek, vérdíjat vetettek ki. Birtokokat, sőt jövedelmeket is elvettek per nélkül, az igazság ellenére világiak, amiket királyok adományából hosszú idő eltelte óta birtokoltak, és mondták, hogy a mérhetetlen adományok okán, amiket újabban a királyi felség bizonyos nemeseknek juttatott, az egyházak nem csekély mértékben károsodtak, és miután a házassági ügyeket világi bíró vizsgálatára viszik, gyakran megesik, hogy világi bíró bontja fel a házasságot”. Ahogy az előző pontok, úgy a továbbiak is e pápa által sorolt visszaélésekre és jogsértésekre feleltek. A jövedelmek elvételével okozott károk orvoslása végett adott válasz azonban különös volt, ugyanis a sómonopólium kisajátításáról és az abból folyó jogok gyakorlásáról szóló rendelkezéseket nyilvánvalóan a magyarországi főpapság eminensei, mindenestre Róbert esztergomi érsek és Bertalan veszprémi püspök dolgozták ki, amik a só szabad (bányától az illetékes egyházhoz, valamint külkereskedelem céljából a határvidékre) szállítását, őrzésének felügyeletét, és arra az esetre, ha a sótiszek elmulasztanák a sónak évente két alkalommal (augusztus 27-e és szeptember 8-a, illetve december 6-a és 21-e közt), rögzített áron történő vásárlását, az érintett egyházak só feletti szabad rendelkezését engedélyezték, továbbá a csanádi püspök, a pannonhalmi és egresi apát javára tízezer, egymás után öt év alatt fizetendő márka kárpótlást is előírtak a királynak. Az egyháziak bíráskodási szabadságáról már Kálmán 1100 körüli, ún. I. dekrétumának 14. artikulusa rendelkezett: „Világi bíró ne merje pecsétjét egyházi személyre küldeni”. Előtte a 6. artikulus a világi és egyházi közt támadt perek rendjét rögzítette akként, hogy ha a megperelt világi személy, világi bíró, ellenkezőleg, ha klerikus, egyházi bíró pecsétjével idézzék, és az ilyen egyházi személyt az egyházi és az illetékes világi bíró hallgassa ki.28 Ezek alapján a világi bíró joghatósága egyházi panaszlottal szemben korlátozott volt, mivel saját joghatóságánál fogva nem ítélkezhetett. III. István 1169. (1171.) évi rendszabásának 4. pontja szerint a király csak akkor tehetett le püspököket, „ha megesnék […], hogy őket bizonyos bűntett felől kánoni úton marasztalják, 28 DRMH 25. o. 183 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet vagy bűntettüket nyilvánosan megvallják”. II. András 1222. évi, egyháziak szabadságait biztosító végzéseinek 1. cikkelyében a bűntetteken kívül az ingatlantulajdon iránti perekre nézve is elismerte az egyház joghatóságát: „Ha valamelyik világi ezek közül valakit akár birtok, akár, lopás, akár földek miatt, vagy bármely más kereset címén világi bíró elé merészel vinni, szenvedje ügyének tényleges vesztét, mivel akartuk és elhatároztuk, hogy az egyháziak közül senki se tartozzék felelni a világiak egyikének sem világi személy előtt, ha tudniillik világi bíróság előtt világi személy támadja meg őket”. A 2. pont ezt azzal egészítette ki, „hogy ha világi akar rábizonyítani valamit egyházira, az egyházi rend kiküldött főpapjai […], avagy bármely más egyházi bíró előtt adja elő ügyének sorát”.29 Az 1231. évi dekrétum 9. artikulusa a saját kúriában (vidéken, azaz a királyi udvaron kívül) bíráskodó nádort tiltotta el attól, hogy egyházi személyek felett, valamint házassági, hitbér és más egyházi ügyekben ítélkezzen, „amikről bármi oknál fogva kiderül, hogy egyházi vizsgálat alá tartoznak”.30 Az egyház királlyal elismertetett bíráskodási szabadsága főként laikusok és klerikusok között keletkezett ügyek kapcsán szenvedett sérelmet. A IX. Gergely által említett, a magyar okleveles gyakorlatban ritkán alkalmazott tallia, tágabban értelemben poena talionis, vagyis viszonttagolás, szűkebb (és különös) értelemben emenda capitis fejváltság kiszabására akár csekély vagyoni sérelemmel járó deliktum esetében is sor kerülhetett, ha az alperes makacs volt, azaz a bíró által a végső feleletadásra megállapított határnapon sem jelent meg. Ami a házassági ügyeket illeti, azok hátterében legtöbbnyire a házassággal létesült vagyoni jogok iránti követelések álltak. Ehhez pedig, alkalmasint, a házasság törvényes létrejöttét kellett tisztázni. Az egyház tehát azt sérelmezte, hogy a házasság érvényessége felől, vagyis köteléki vitákban is döntöttek a világi bírók. A házassági ügyekkel kapcsolatos követelést, minthogy ezek királyi jogot nem érintettek, II. András hajlandó volt feltétel nélkül elfogadni: „nem akarjuk, és nem engedjük, hogy ezután hitbérre vonatkozó vagy házassági ügyeket mi vagy más világi bírák tárgyaljanak […], hanem egyházi bíráknak kell ezeket tárgyalni és befejezni”. A király az egyház jurisdictioját az egyháziak minden ügyére nézve is elismerte, kivéve az ingatlantulajdon iránti pereket: „Hasonlóképpen akarjuk és egyetértünk, hogy klerikusok és egyházi személyek egyházi bíró előtt feleljenek, és egyezzenek meg minden perben, kivéve földek felől, amikről akarjuk, hogy úgy ti, legátus úr, ahogy mi tanácskozzunk a pápa úrral, kifejtve néki az ügy körülményeit, mely körülményekről kiderült egyebek közt, hogy ti Magyarország főpapjaitól értesültetek arról, hogy az egyházak földjeinek és egyháziak földjeinek pereit mindig Magyarország mindenkori királyai szokták tárgyalni és befejezni, és hogy Magyarország főpapjaitól tudjátok, hogy ha egyházi földek pereit ítélkezésünk alól kivennék, az egyházak számára igencsak káros és veszedelmes lenne, mivel emiatt az egyház jogából számosak elveszhetnének” (8. artikulus). Annak ismeretében, hogy 1222-ben az egyháziak számára adott artikulusok a CD III/1. 379. o. DRMH 37–38. o. 29 30 184 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából lehető legszélesebb körre, az ingatlantulajdon iránti perekre is kiterjesztették az egyházi bíróságok joghatóságát, ez figyelemreméltó siker volt, amit a sóból származó jövedelmek átengedése ellenében, és minden bizonnyal jobbágyurai és más előkelők osztatlan támogatásával tudott elérni II. András. Végül a király deklarálta az egyháziak adómentességét is, de a legátus által kivetni szándékozott adó ügyében a pápával történő tanácskozást irányzott elő, miképp a birtokperek dolgában (9. és 10. artikulus). A végzéseket Bertalan veszprémi püspök és Cognoscens előtt a király esküvel erősítette meg, majd megállapította név szerint tizenegy jobbágyura számára is leteendő esküjük szövegét. II. András 1233. szeptemberében a pápai követhez intézett levelében, a beregi pontokat tartalmazó, 1233. augusztus 20-án kelt okmányt, annak végét elhagyva, átírta.31 1233. augusztus 22-én Bertalan püspök és Cognoscens esztergomi kanonok előtt Béla királyfi, később pedig II. András ifjabb fia, Kálmán szlavóniai herceg is megerősítette a beregi cikkelyeket.32 II. András az 1233. augusztus 20-án megerősített pontokat szeptember 20-i átiratában omnia capitula megjelöléssel azonosította, hasonlóképpen Béla királyfi: „singula capitula scripta”, és ugyanígy Kálmán herceg: „capitula singula”. A beregi végzések király által alkotott kötelező magatartásszabályok voltak. Jóllehet ezeket ténylegesen a pápa, legátusa és a magyarországi főpapság oktrojálta, formálisan a király tanácsának közreműködésével hozta, és „de consilio curiae nostrae”, vagyis udvarának tanácsából erősítette meg testi esküvel, az evangéliumok érintésével, amikor vele együtt ott voltak esküt tevő jobbágyurai, továbbá Keled egri, Bertalan veszprémi püspökök, Mihály titeli prépost, Vince sasvári esperes, Szentbenedeki Jakab csanádi kanonok, és az ország sok számos más nemese „in eodem consistorio”, azaz ugyanebben a tanácsban. III. IV. LÁSZLÓ 1279. AUGUSZTUS 10-I, KUNOKNAK ADOTT VÉGZÉSE Az 1277. május 23-a és 30-a között a Rákoson főpapok, bárók, nemesek és kunok részvételével tartott gyűlésen nagykorúsított IV. László konszolidációs kísérlete a „kun törvény” elfogadásával fulladt kudarcba, amit az 1279. július 13-a és 25-e között Tétényben tartott gyűlésén: „in solenni et publica congregatione in regno nostro facta”, nyilatkozott ki a főpapok, főurak, nemesek és kunok jelenlétében, „diligenti cum baronibus et nobilibus regni nostri habita”, vagyis miután a bárókkal és az ország nemeseivel gondos tanácskozást tartott, majd 1279. augusztus 10-én foglaltak írásba (ún. II. kun törvény).33 Az 1279 elején érkező pápai követ, Fülöp fermói püspök a magyarországi viszonyokat sebtében felmérve, noha ekkor nem volt akut, a kun kérdés megoldását tekintette 31 32 33 CD III/2. 326. o. UO I. 306. o., CD III/2. 350. o. CD V/2. 512. o. 185 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet elsődleges feladatának.34 Csak rövid tárgyalások előzték meg ama cikkelyekbe szedett javaslat elkészítését, amit 1279. június 23-án, Budán terjesztett a legátus a király és a jelenlévő főpapok, valamint bárók elé avégre, hogy ezek betartása felől megeskesse a királyt. A királytól három ígéret teljesítését, először a katolikus hit és az egyház szabadságainak megőrzését, elődei rendelkezéseinek és törvényeinek megtartását, valamint az országból az eretnekek kiűzését, másodszor kilenc, az iratban fel nem sorolt, ugyancsak a katolikus egyház szabadságát érintő cikkely, végül a kunok megtérésére és viselkedésére vonatkozó artikulusok megtartását várta el Fülöp, amiket Uzuz és Tolon kun főnökök a maguk és a kunok nevében is vállaltak. Az erről adott levél megerősítésében a király kinyilatkozta, hogy „az egyház szabadságának gyarapítására, és a királyi trón dicsőségére és az ország békés állapotának biztosítására” július 13-án tartandó országos gyűlésen fogja elfogadni, ünnepélyesen kihirdetni, és írásba foglaltatni fogadalmait „in nosrtis scriptis publicis sub bulla aurea”, vagyis közokiratban aranybulla alatt (ún. I. kun törvény).35 Az 1279. augusztus 20-án kelt, királyi levélbe foglalt artikulusok, maga a kun törvény – minthogy az 1279. június 23-i irat nem volt más, mint a legátus oktrojált cikkelyeinek király általi befogadása – Fülöp javaslatából, a megalázó fogadalmakról tudomást sem véve, csak néhány elemet tartottak meg. Ami az érdemet illeti, a tervezet (ún. I. kun törvény) 2., a kunok megtelepedéséről szóló artikulusának első mondatát a törvény (ún. II. kun törvény) 1. artikulusába, a tervezet 3. és 4., az erőszakoskodást és emberölést tiltó, illetve a kunok közé hites vizsgálók kiküldéséről rendelkező pontját a törvénynek ugyancsak a 3. és 4. cikkelyébe emelték át. Az 5–11. pontok ezzel szemben a tervezettől, lényegét tekintve, függetlenül az országos gyűlés alkalmával hozott végzéseket tartalmazza. A kun törvény csak két XVIII. századi egyszerű másoltból ismert. Szövege interpolált, amit nemcsak a kunok nemesekként aposztrofálása támaszt alá, hanem a rendelkezések tartalma is, különösen a 11. artikulusnak az az eleme, ami a kunok ügyében a király személyes bíráskodásáról szól.36 III. István 1169. (1171.) évi végzése a XII. századi dekrétumok sorába illik és tartozik. A dekrétum keletkezésének adatai és a rendelkezések tartalma alapján olyan sajátosságot nem lehet kimutatni, ami indokolttá tenné megkülönböztetését a törvénynek tekintett korai királyi jogalkotási emlékektől. A XIII. század elején a királyi adományok osztogatásával vált gyakorivá a királyi oklevelek kiállítása. Ekkor alakult ki az adománylevelek szokásos formája is az adományok biztosítása végett. A királyi oklevél a XIII. század második évtizedére már a király jogcselekményeit teljessé tevő alkatelem. Az adományok, más intézkedések, perbeli ítéletek mintájára a különféle jogállású és joghelyzetű kérelmezők szabadságait, jogait és kötelezettségeit megállapító királyi rendelkezések megörökítésére, illetve bizonysá Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 423–424. o. CD V/2. 507. o. 36 ÁKOKJ II. 2–3. (3000.) 247. o., Kring Miklós: Kun és jász társadalomelemek a középkorban. Századok 1932, 39–40. o. 34 35 186 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából gára szintén királyi oklevelet állítottak ki, amiket ünnepélyes formájú levelekbe (litterae privilegiales) írtak.37 Erre figyelemmel vált bevetté a szabadságokat megörökítő ünnepélyes levelek privilégium nevezete is. Ez okozza mind a mai napig azt a zavart, ami az Árpád-házi királyok által alkotott kötelező magatartásszabályok különbségtételében nyilvánul meg: „törvény”, illetve „privilégium”, vagy éppen „egyezmény”.38 Az érintett és tárgyalt dekrétumokban megörökített rendelkezések szövegeit megőrző dokumentumokon kívül ezekhez köthető előzményiratok nem ismertek, kivéve az 1231. évi, valamint a beregi artikulusokat. A III. Honorius levelében említett „lex perpetuo duratura” nem lehetett más, mint az 1222. évi Aranybulla. Egyéb utalások mellett ez igazolja, hogy a dekrétum kiadásában az egyház, illetve a főpapság döntő tényező volt. A IX. Gergely pápa levelében sorolt sérelmek mindegyike – mint ahogy az elvégzett összevetésekből világosan kitűnik – tárgyát képezték a beregi artikulusoknak. Míg más esetekben a dekrétumba foglalt rendelkezések alapján lehet csak az azokat kieszközlő kérelmezők sérelmeit, panaszait rekonstruálni, a beregi pontoknál valamen�nyi ismert. Ezek segítségével azt is pontosan ki lehet mutatni, hogy mik voltak azok a részletek, amik a kérelmezők, sérelmek orvoslását követelők elvárásától eltérő módon nyertek szabályozást. Ennek és több dekrétumbeli rendelkezés megoldásának ismeretében jól kitapintható, hogy a király nem minden fenntartás nélkül tett eleget az elétárt követeléseknek, kérelmeknek. Mindezeket előrebocsátva, a vizsgált, II. András alatt keletkezett királyi jogalkotási emlékek érdemi közös ismérve, hogy a király panaszlók kérelmére, illetve pápai diktátumra tanácsában, tanácsa közreműködésével nyilatkozta ki a kötelező szabályokat, és foglaltatta ünnepélyes levélbe, azt is hozzátéve, hogy a király tanácsában maguk a kérelmezők is képviseltették magukat. Az 1231., valamint az 1233. évi artikulusok kieszközlésében, jóllehet igazolhatóan meghatározó szerepet játszott a római Szentszék, azok úgy jöttek létre, mint más, király által alkotott kötelező szabályok. Következésképpen a beregi végzés éppen úgy királyi dekrétum volt, mint az 1222-ben az egyház szabadságait rendező és a különféle joghelyzetűek szabadságait megállapító, valamint az 1231. évi dekrétumok. III. István 1169. (1171.) évi dekrétumát Szántó Konrád „constitutio de ecclesiis-nek nevezett szerződés”-ként hivatkozta Endlicher azonosítása nyomán: „Stephani III. regis constitutio ecclesiastica”, amit utóbb Marczali részben magyarra fordítva használt: „III. István egyházi constitutiója”, Kristó pedig magyar – pápai konkordátumnak nevezete.39 Noha az 1233. augusztus 20-i dekrétumot a király átiratában, és ennek megfelelően fiai megerősítéseiben „capitula” vagyis fejezetek névvel jelölték meg, Endlicher, a megerősítésre helyezve a hangsúlyt „Andreae II regis juramentum de reformando Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Magyar Történelmi Társulat, Budapest 1930. 83–84. o. Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, Pécs 1944. 84., 92–93., 107. o. 39 Szántó Konrád: A katolikus egyház története I–II (2. kiad.). Ecclesia, Budapest 1987. I. 370. o., MA 382. o., MK 122. o., Kristó: i. m. 1237. o., 37 38 187 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet regno in silva Bereg praestitum” (II. András királynak az ország megújítására a beregi erdőben tett esküje) körülírással identifikálta. A XIX. századtól beregi egyezség vagy egyezmény, ezzel együtt olykor beregi pontok megnevezéssel tűnik fel.40 Az egyezmény azt jelzi, hogy a beregi dekrétum a pápa és a király közt létrejött megállapodás, konkordátum volt. A konkordátum – a legújabban elérhető definícióval – „a 15. századtól használt fogalom valamely állam és az Apostoli Szentszék közötti megállapodást jelöli, amely általában az állam és a római katolikus egyház viszonyára, az egyházat érintő politikai és egyéb kérdések szabályozására, rendezésére irányul”. A magyarázat szerint az „első konkordátum” – nyilván nem modern fogalmi értelemben, hanem mint történeti előzmény – II. Calixtus és V. Henrik császár közt jött létre (1122. szeptember 23.).41 Lényege, hogy az egyházi méltóságban történő megerősítés joga a pápát illeti: a kánoni úton megválasztottat, akinek megválasztása a császár vagy képviselőjének jelenlétében zajlik, a lelki hatalomba az érsek vagy a pápai legátus iktatja, viszont a világi javakba, tisztségekbe, hűbérekbe a császár. Röviden, a wormsi konkordátum elkülönítette az egyházit a világi invesztitúrától. Az egyezséget egy pápai, a pápa által a császárnak engedélyezett jogokat tartalmazó és egy császári viszontengedményező oklevél örökítette meg.42 III. István 1169. (1171.) évi dekrétuma a jogok egyoldalú felmondásról rendelkezett. A király csupán a kánoni eljárásban marasztalt püspök letételét tartotta fenn magának, illetve azt, hogy egyházi vagyont terhelő adót egyedül szükséghelyzetben vet ki: „Mi pedig és utódaink soha e javakból tulajdon hasznunkra többé semmit nem hajtunk be, csak, ami távol legyen, ha az ország ellenségei hatalmas kézzel az ország határaira törtnek, vagy valami más igen nyomasztó szükség kívánná meg, és akkor sem a püspökök tanácsa nélkül tesszük”. Annak alapján, hogy a kezdeményező egyoldalúan a pápa volt, III. István dekrétumát a kezdeményező által támasztott követelések és elvárások elfogadásával szemben a viszontengedményeknek felfogható jogok fenntartására tekintettel – wormsi mintára, vagyis történeti értelemben – konkordátumnak lehet tekinteni, éppen úgy, mint II. András beregi egyezményét, és IV. László kun törvényét is. Ezzel együtt, még ha a király által kényszerű engedményekként megállapított kötelező szabályokról volt is szó, ezek formálisan a király akarataként öltöttek testet. Érvényük és hatályuk semmiben sem különbözött a többi királyi dekrétumtól. A kunoknak adott dekrétum, törvény mellett III. István 1169. (1171.) évi és II. András 1233. augusztus 20-i egyezményeit, konkordátumait e sajátosságuk alapján teljesen indokolatlan megkülönböztetni és kirekeszteni a törvénynek tekintett Árpád-kori jogforrások köréből. MA 436. o., Pauler: i. m. II. 121. o., Fraknói: i. m. 55–56. o., Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére. Politzer, Budapest 1902. 265. o., Csizmadia Andor – Kovács Kálmán – Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet (2. kiad.). Tankönyvkiadó, Budapest 1975. 86. o., Kristó: i. m. 1364–1365. o., Szántó i. m. 400. o., Engel i. m. 84. o. 41 Diplomáciai lexikon: Bába Iván (szerk.): A nemzetközi kapcsolatok kézikönyve. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest 2018. 82–83. o. 42 Gergely: i. m. 82. o., Katus László: A középkor története, Pannonica–Ruicon, Budapest 2000. 284. o. 40 188 Tóth Norbert egyetemi docens (NKE NETK) A „NEMZETI KISEBBSÉG” FOGALMI ELEMEI A NEMZETKÖZI SZOKÁSJOGBAN – A SZOKÁSJOGI NORMA AZONOSÍTÁSÁNAK LEHETŐSÉGE1 A nemzetközi szokásjog által felvetett kérdések kutatását illetően egyfajta reneszánsz tapasztalható a szakirodalomban. Ez nem kis mértékben valószínűleg annak is köszönhető, hogy a multilateralizmus komoly válságát éli napjainkban. Egyre nehezebb az államokat rávenni arra, hogy (univerzális) multilaterális szerződéseket kössenek egymással, hiszen a nemzetközi kapcsolatok egyre jelentősebb szereplői kérdőjelezik meg a jelenlegi nemzetközi rend tartóoszlopainak legitimitását. A rendszert megalapozó értékeket vagy azok értelmezését illetően sincs jelenleg kompromisszum, ami akár a fontosabb ügyekben kidolgozott néhány multilaterális, ám politikai jellegű dokumentum – finoman szólva – nem egységes fogadtatásában is tetten érhető. Ezek a jelenségek logikusan oda vezetnek, hogy a nemzetközi jognak a nemzetközi rendszer fenntartásában meghatározó jelentőséget tulajdonító szakemberek szinte ösztönösen az (egyetemes) nemzetközi szokásjog felé fordulnak. Ebben a tanulmányban a nemzetközi kisebbségi jog szokásjogi szabályai azonosításának előfeltételeit vizsgálom meg, mégpedig a Nemzetközi Jogi Bizottság nemrég publikált tervezetét használva sorvezetőként. I. ELŐZETES ÉS BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK A nemzetközi kisebbségi jogban (international minority righs law) jártas szerzők számára közismert az a vélekedés, amely szerint „a nemzetközi jogban nem létezik kisebbségdefiníció.”2 Sommás megállapítás ez, amely a vonatkozó nemzetközi szerződésekre nagyjából igaz,3 ugyanakkor a szakirodalom jellemzően elhanyagolta/elhanyagolja ezzel kapcsolatban a nemzetközi jog egyéb forrásainak, köztük különösen a szokásjognak a lehetséges szerepét.4 A szerzők zöme a polgári és politikai jogok nemzetközi 1 2 3 4 A tanulmány az OTKA-120469. sz. kutatásának keretében készült. L. pl.: James Summers: Peoples and International Law. How Nationalism and Self-Determination Shape a Contemporary Law of Nations. Martinus Nijhoff Publishers, Boston-Leiden 2007. 4. o., vagy Athanasia Spiliopoulou Åkermark: Justifications of Minority Protection in International Law. Kluwer Law International, London – The Hague – Boston 1997. 86. o. Egyfajta kivételként említhető – bár nem a „nemzeti kisebbséget” határozza meg az Európa Tanács 1992. évi Regionális vagy Nyelvi Kisebbségek Európai Kartája, vagy néhány a tárgyban kötött kétoldalú szerződés. A magyar nyelvű források közül az alábbiak érintik a nemzetközi kisebbségi jog szokásjogi szabályainak kérdését: Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században. MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör, Budapest 2003. 29-30. o., Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2010 2011. 164-165. o. 189 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet egyezségokmányának (PPJNE) 27. cikkét már nemcsak szerződéses, hanem szokásjogi szabálynak is tartja.5 A kutatók mellett így vélte az Emberi Jogok Amerikaközi Bizottsága is egy 1985-ben, vagyis még csak kilenc évvel! a PPJNE hatálybalépését követően elfogadott határozatában.6 A diszkrimináció tilalma elvének szokásjogi normává válását illetően talán még ennél is szilárdabb a kutatói szféra meggyőződése, amelyet a különféle nemzetközi bírói fórumok döntései is alátámasztani látszanak, legalábbis a faji alapú hátrányos megkülönböztetést illetően.7 Hipotézisem az, hogy a nemzetközi szokásjogban azonosíthatók a nemzeti kisebbség fogalmának bizonyos elemei, amelyeket – egyebek mellett – a releváns nemzetközi szerződések helyes értelmezése és alkalmazása során (is) figyelembe kell venni. Eredeti szándékaim szerint már ehelyütt megkíséreltem volna ezeknek a szokásjogi fogalmi elemeknek a beazonosítását, azonban ezt szükségképpen meg kell, hogy előzze annak feltérképezése, hogy a nemzetközi kisebbségi jog kapcsán pontosan milyen forrásokra támaszkodva állapíthatók meg a szokásjogképződés együttes feltételei. A nemzetközi szokásjog azonosítása kérdésének könyvtárnyi irodalma van,8 azonban ezt ehelyütt jórészt figyelmen kívül hagyom és alapvetően a Nemzetközi Jogi Bizottságnak (a továbbiakban: NJB) a téma szempontjából releváns munkájára kívánok támaszkodni. Az NJB 2018-ban közzétett „[A] nemzetközi szokásjog azonosítására vonatkozó következtetéseL. pl.: Patrick Thornberry: International Law and the Rights of Minorities. Clarendon Press, Oxford 1992. 118-137. o. Gaetano Pentassuglia: Minorities in International Law. An Introductory Study. Council of Europe Press, Strasbourg 2002. 110. o. Sarah Pritchard: Der völkerrechtliche Minderheitenschutz. Historische und neuere Entwicklungen. Duncker & Humblot, Berlin 2001. 171. o. 6 Resolution Nº 12/85 Case Nº 7615 Brazil March 5, 1985. 7. o. Eszerint: „A nemzetközi jog a jelenlegi állapotában, ahogyan az világosan kifejezve megtalálható a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 27. cikkében, elismeri az etnikai csoportok különleges védelemhez való jogát saját nyelvük használatára, saját vallásuk gyakorlására, és általában minden olyan jellemzőre vonatkozóan, amely kulturális azonosságuk megőrzéséhez szükséges.” Ennek a megállapításának a jelentőségét tovább fokozza, hogy a határozat elfogadásakor Brazília még nem volt a PPJNE részes állama. https://www.cidh.oas.org/annualrep/84.85eng/Brazil7615. htm/ (2018. 10. 11.) 7 Javaid Rehmann: The Weaknesses in the International Protection of Human Rights. Kluwer Law International. The Hague/London/Boston 2000. 104. o. és Curtis F. J. Doebbler: The Principle of Non-Discrimination in International Law. CD Publishing, Washington DC. 2007. 11. o. és Birgit Schlütter: Developments in Customary International Law. Theory and the Practice of the International Court of Justice and the International ad hoc Criminal Tribunals for Rwanda and Yugoslavia. Martinus Nijhoff Publishers, Leiden –Boston 2010. 146. o. 8 A teljesség igénye nélkül L.: Bokorné Szegő Hanna: A szokásjog helye a mai nemzetközi jogban. Állam- és jogtudomány 1971. 4. sz. 627-661. o. Blutman László: Nemzetközi szokásjog: régi dilemmák és új fejlemények. Közjogi szemle 2012. 4. sz. 10-19. o. Blutman László: A nemzetközi szokásjog. In: A nemzetközi jog hatása a magyar joggyakorlatra (szerk. Blutman László). hvgorac, Budapest 2014. 242-269. o. Hoffmann Tamás: A nemzetközi szokásjog szerepe a magyar büntetőbíróságok joggyakorlatának tükrében. Jogelméleti Szemle 2011. 4. sz. http://jesz.ajk.elte.hu/hoffmann48.html (2018. 10. 13.) Mohay Ágoston: A nemzetközi szokásjog helyzete az uniós jogban, különös tekintettel a Front Polisario-ügyekre. Magyar Jog 2017. 11. sz. 690-701. o. Kajtár Gábor: Szokatlan szokásjog – Az instant szokásjogtól a grotiusi pillanatig. Közjogi szemle 2016. 1. sz. 26-33. o. Anthony D’Amato: Concept of Custom in International Law. Cornell University Press, Ithaca 1971. 328. o. Jack L. Goldsmith – Eric A. Posner: A Theory of Customary International Law. The University of Chicago Law Review 1999. 4. sz. 1113-1177. o. Gérard Cohen-Jonathan: La coutume locale. Annuaire Français de Droit International Année 1961. 7. sz. 119-140. o. Josef L. Kunz: The Nature of Customary International Law. The American Journal of International Law 1953. 4. sz. 662-669. o. Brian D. Lepard: Customary International Law: A New Theory with Practical Applications. Cambridge University Press, Cambridge 2010. 419. o. A Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikkének kodifikációjára vonatkozóan L. továbbá: Herczegh Géza: General Principles of Law and the International Legal Order. Akadémiai Kiadó, Budapest 1969. 12-20. o. 5 190 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából inek Tervezete”9 és az ahhoz csatolt Kommentár (a továbbiakban együttesen: Tervezet) a nemzetközi szokásjog szabályai létének és tartalmának meghatározásával foglalkozik. Az NJB tartja magát ahhoz – a szakirodalomban egyébként jelenleg (is) erősen kritizált állásponthoz,10 hogy a nemzetközi szokásjogi szabály képződésének – a nemzetközi jog vonatkozó szerződéses szabályaival összhangban11 továbbra is két együttes feltétele létezik, egyfelől az általános gyakorlat (diuturnitas vagy usus), másfelől pedig, hogy ez a gyakorlat az érintettek jogi meggyőződésével (opinio iuris sive necessitatis vagy egyszerűen csak opinio iuris) párosul.12 A szokásjogi norma képződésének két előfeltételét külön-külön kell vizsgálni és a teljes kontextust, valamint az érintett szabály természetét és a két konstitutív elem létét igazoló bizonyítékok fellelésének különös körülményeit egyaránt figyelembe kell venni.13 Az NJB szerint az általános gyakorlat még mindig elsősorban az államok gyakorlatát jelenti, igaz bizonyos esetekben a nemzetközi szervezetek praxisa is hozzájárul(hat) a nemzetközi szokásjog szabályainak kialakulásához illetve kifejeződéséhez. Egyéb szereplők magatartása viszont nem minősül ebből a szempontból releváns gyakorlatnak, ellenben az államok illetve nemzetközi szervezetek gyakorlatának értékelésekor szerepük lehet.14 Az állami gyakorlatot az állam (aktív illetve passzív) magatartása jelenti ideértve valamennyi (törvényhozási-, végrehajtási-, igazságszolgáltatási- illetve egyéb) funkciót.15 Ez számos módon megnyilvánulhat, így fizikai vagy szóbeli formában is manifesztálódhat, sőt, meghatározott körülmények fennállása esetén akár passzív magatartásban is kifejeződhet.16 A Tervezet példálózó jelleggel bemutat néhány jellemzőnek tartott megnyilvánulási módot, melyek a diplomáciai aktusok és levelezés, a nemzetközi szervezetek határozataival kapcsolatban avagy kormányközi konferencián tanúsított magatartás, szerződésekkel kapcsolatban tanúsított állami magatartások, végrehajtási/kormányzati tevékenység, ideértve a „helyszínen” végzett operatív akciókat is, törvényhozási és igazgatási aktusok, végül a nemzeti bíróságok döntései. Fontos, hogy az NJB álláspontja szerint az állami gyakorlat különféle megnyilvánulási módjai között nincs előre meghatározható hierarchia,17 továbbá az a felsoroltak melletti egyéb formákat is ölthet.18 Különös jelentősége van még a tanulmány tárgya szempontjából azoknak az – esősorban közép- és kelet-európai államok által jórészt az 1990-es években kötött – kétoldalú szerződéseknek, amelyek 9 10 13 14 15 16 17 18 11 12 Draft conclusions on identification of customary international law, with commentaries 2018. Report of the International Law Commission. Seventieth Session. (30 April – 1 June and 2 July – 10 August 2018). General Assembly Official Records Seventy-third Session Supplement No. 10. (A/73/10) United Nations, New York, 2018. 121-156. Az újabb tanulmányok közül L. pl: B. S. Chimni: Customary International Law: A Third World Perspective. American Journal of International Law 2018. 1. sz. 1-46. o. Vö. A Nemzetközi Bíróság Alapszabálya 38. cikk (1) bekezdés b) pontját. L. a Tervezet 2. következtetését. L. a Tervezet 3. következtetését. L. a Tervezet 4. következtetését. L. a Tervezet 5. következtetését. L. a Tervezet 6. következtetését. L. a Tervezet 6. következtetésének (3) bekezdését. L. a Tervezet 6. következtetésének (1)-(2) bekezdését. 191 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet „füzérjellegük” miatt komoly súllyal esnek latba a nemzeti kisebbség fogalma egyes szokásjogi elemeinek azonosításakor, mivel nemcsak állami gyakorlatot tanúsíthatnak, hanem egyúttal az opinio iuris bizonyítását is jelentősen megkönnyíthetik. Ráadásul az ilyen bilaterális szerződések egy része soft law jellegű nemzetközi dokumentumokra is utal és esetenként teszi azokat kötelezővé meghatározott kétoldalú relációkban, vagyis a bilaterális szerződések elemzése során ezt a dimenziót is vizsgálni kell. A kétoldalú kisebbségvédelmi relevanciájú nemzetközi szerződéseket péládul Björn Arp vizsgálta már ebből az aspektusból és úgy találta, hogy a közép- és kelet-európai partikuláris/ szubregionális nemzetközi szokásjogban a nemzeti kisebbség alábbi fogalmi elemei azonosíthatók: a területi állam állampolgárságnak követelménye, a csoport autochton jellege az adott állam területén, és legalább egy olyan nemzeti jellegzetesség, amely az adott csoportot megkülönbözteti az állam népességének többi részétől.19 Arp ilyen lényegadó nemzeti jellegzetességnek tekinti a kétoldalú nemzetközi szerződések összehasonlítása alapján a kultúrát, a hagyományokat, a nyelvet, a vallást és a történelmi hagyományokat.20 Természetesen az állami magatartást igazoló bizonyítékok sokfélesége miatt a kétoldalú szerződések összehasonlítása nem feltétlenül vezet éles körvonalú eredményre, de jó kiindulási alapot teremthet a további kutatásokhoz ezen a területen. Az „általános gyakorlat” mellett természetesen az opinio iuris meglétét is vizsgálni szükséges. A Tervezet szerint ebben az esetben is számos bizonyítási formával számolhatunk,21 amelyek helyenként átfedést mutatnak a diuturnitas-nál korábban hivatkozott módokkal. Az opinio iuris esetében tehát figyelemmel kell lenni az államok nevében tett nyilvános állásfoglalásokra, a hivatalos közlésekre, a kormányzati jogi álláspontokra, a diplomáciai levelezésre, a nemzeti bíróságok döntéseire, a szerződéses rendelkezésekre, a nemzetközi szervezetek által vagy nemzetközi konferenciákon elfogadott határozatokkal kapcsolatos állami magatartásokra,22 valamint egyéb lehetséges bizonyítási módokra.23 Ugyancsak az opinio iuris-t bizonyíthatja az adott gyakorlatra való reakció elmaradása egy bizonyos idő elteltével, amennyiben az állam(ok) helyzeténél/helyzetüknél fogva reagálhattak volna és a körülmények egyébként valamilyen reakciót kívántak meg.24 A bevezető megjegyzések után azt kísérlem meg áttekinteni, hogy a NJB által nevesített illetve ott meg nem nevezett és az államok általános gyakorlatát, valamint az opinio iuris-t bizonyító magatartási módok milyen súllyal vehetők számításba a nemzet Björn Arp: International Norms and Standards for the Protection of National Minorities: Special Focus on Bilateral Treaties. Introductory Study. In: International Norms and Standards for the Protection of National Minorities. Bilateral and Multilateral Texts with Commentary. (ed. Björn Arp) Martinus Nijhoff Publishers, Leiden-Boston 2008. 30-31. o. 20 Arp: i. m. 30. o. 21 L. a Tervezet 10. következtetésének (1) bekezdését. 22 L. a Tervezet 10. következtetésének (2) bekezdését. 23 Vö a Tervezet 10. következtetésének (2) bekezdése: „A jog gyanánt elismerés (opinio iuris) bizonyítékaként elfogadás magában foglalja, de nem korlátozódik a következőkre: (…)” (Kiemelés tőlem.) 24 L. a Tervezet 10. következtetésének (3) bekezdését. 19 192 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából közi kisebbségi jog szokásjogi szabályainak beazonosításakor és azok milyen konkrét formákat ölthetnek. II. A NEMZETKÖZI KISEBBSÉGI JOG SZOKÁSJOGI SZABÁLYAIT MEGALAPOZÓ ÁLLAMI GYAKORLAT MANIFESZTÁLÓDÁSÁNAK LEHETSÉGES MÓDJAI 2.1. Diplomáciai aktusok és levelezés A Tervezet nem határozza meg, hogy pontosan mit kell „diplomáciai aktusok és levelezés” alatt érteni. „A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi egyezmény” illetve annak NJB által készített kommentárja sem tartalmaz a „diplomáciai aktusokkal” kapcsolatos definíciót, sőt magát a kifejezést sem. A „diplomáciai aktusok” így felölelhet minden olyan hivatalos magatartást, amelyet az állam jellemzően külügyi igazgatása segítségével végez. A teljesség igénye nélkül diplomáciai aktusnak minősül az államilletve kormányelismerés, a diplomáciai kapcsolatok felvétele illetve megszakítása, a diplomáciai képviselet létesítése, illetve megszüntetése, valamint az azzal kapcsolatban bekövetkező valamennyi státuszváltozás, az agrément megadása illetve annak megtagadása, a persona non grata-vá nyilvánítás, a diplomáciai képviselet vezetőjét illetve a személyzet tagját/tagjait érintő státuszváltozás a fogadó állam aktusának hatására (pl. el nem fogadhatóvá nyilvánítás stb.). A diplomáciai képviselet vezetőjének vis�szarendelése, a pozíció átmeneti nem betöltése, vagy a képviselet „lefokozása” a küldő állam által, az akkreditáció illetve többes akkreditáció,25 és a fogadó országgal való hivatalos érintkezés során tett nyilatkozatok (diplomáciai- illetve szóbeli jegyzék, demars stb.). A nemzetközi kisebbségi jog területén ezek közül különösen ez utóbbiaknak lehet jelentősége, éspedig főképpen akkor, ha a küldő állam a hivatalos érintkezés során a kisebbségek jogainak védelmére vonatkozó utalásokat, nyilatkozatokat tesz. Így például diplomáciai jegyzékben kéri a fogadó államot, hogy az fontolja meg a csatlakozást valamely releváns nemzetközi szerződéshez, esetleg belső jogi jogalkotásra próbálja meg rávenni ezen a módon. Előfordulhat persze az is, hogy a küldő állam elégedetlen a fogadó országban tapasztalt jogvédelemmel vagy annak szintjével és emiatt demarsban tiltakozik. Természetesen ezek a lehetőségek nagyjából a többi diplomáciai aktus esetében is szóba jöhetnek, ugyanakkor megjegyzendő, hogy a gyakorlatból kevés példát ismerünk ezekre. Ennek oka egyrészt, hogy az államok ilyen irányú lépéseiket általában diszkréten kezelik és a diplomáciai aktusok során keletkezett iratok nyilvánossága erősen korlátozott, másrészt kisebbségek védelmének nemzetközi jogi rendszerét illetően a dolog természetéből adódóan nem annyira az államok egymás közötti, hanem inkább belső gyakorlata alakítja – az emberi jogok nemzetközi rendszeréhez hasonlóan – 25 Ennek kapcsán különösen a misszióvezetőnek az államfő előtt elmondott illetve átadott beszéde és arra kapott válasz emelhető ki. 193 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet a szokásjogi norma kialakulása szempontjából lényeges „állandó gyakorlatot”. A „diplomáciai aktusokkal” szemben a „diplomáciai levelezést” a nemzetközi jog szabályai már pontosabban lehatárolják. „A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi egyezmény” szerint „hivatalos levelezés” alatt minden a diplomáciai képviselethez és annak funkcióihoz kapcsolódó levelezést érteni kell.26 A „diplomáciai levelezés” kifejezés nyilvánvalóan tágabban értelmezendő, mint a hivatkozott egyezmény „hivatalos levelezése”, mivel egyrészt kiterjed a konzuli képviseletek „hivatalos levelezésére”27, valamint a különleges missziók,28 továbbá a nemzetközi szervezetek mellett működtetett állami képviseletek hivatalos levelezésére is.29 Nem foglalja magában ugyanakkor a külügyi igazgatásban dolgozók magánlevelezését. Ebben a körben különös jelentősége lehet a külképviseletek által a Központnak és más érdekelteknek küldött jelentéseknek, a nagyköveti alaputasításoknak, továbbá a Központ által a misszióknak küldött mandátumoknak. 2.2. Nemzetközi szervezetek határozataival kapcsolatban tanúsított állami magatartás Elsősorban a kisebbségvédelemmel foglalkozó nemzetközi szervezetek és azok belső szervei határozatainak, aktusainak lehet ezzel kapcsolatban jelentősége. Nemzetközi szervezetnek a nemzetközi jog szabályai szerinti szerződéssel államok illetve más nemzetközi szervezetek által meghatározott célok elérése végett létrehozott szervezeteket kell tekinteni, amelyek nemzetközi jogi jogalanyisággal is rendelkeznek.30 Nem tartoznak tehát ide például a nemzetközi nem kormányzati szervezetek (INGO-k). Ebben a körben első helyen kell megemlíteni az Egyesült Nemzetek Szervezetét, köztük különösen a főszervek releváns döntéseit. A Közgyűlés például több alkalommal fogadott el a nemzetközi kisebbségvédelemmel kapcsolatos határozatot, de a Biztonsági Tanács munkája is érdekes lehet ebben a tekintetben. Mindenképpen említést érdemel a Nemzetközi Bíróságnak a csak a perben érintetteket kötelező ítéleteire, illetve más döntéseire tekintettel a harmadik országok által tanúsított konkrét magatartás. Így például a perbeli beavatkozás, vagy egy bírósági döntéssel kapcsolatban valamely közvetlenül nem érintett állam által megfogalmazott nyilatkozat. Természetesen az ENSZ egyéb szerveinek, testületeinek határozatai is lényegesek lehetnek. Kiemelendő közülük az Emberi Jogi Tanács, a Kisebbségügyi Fórum és a különféle emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződések monitoring-mechanizmusai részét képező bizottságok (pl. Emberi Jogi Bizottság) állásfoglalásai. Az ENSZ mellett az Európa Tanács és az Európai Unió említhető még ebben a körben, míg a jogterületen szintén aktív EBESZ 28 29 L. a diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi egyezmény 27. cikk (2) bekezdését. L. a konzuli kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi egyezmény 35. cikk (2) bekezdését. L. a különleges missziókról szóló 1969. évi New York-i egyezmény 28. cikk (2) bekezdését. L. az államok képviseletéről egyetemes karakterű nemzetközi szervezetekkel való kapcsolataikban szóló 1975. évi bécsi egyezmény 27. cikk (2) bekezdését. 30 L. pl. a Nemzetközi Jogi Bizottság által „a nemzetközi szervezetek felelősségéről szóló 2011. évi tervezetben” alkalmazott meghatározást: Draft articles on the responsibility of international organizations 2011. Article 2. point (a). Yearbook of the International Law Commission, 2011. vol. II, Part Two. A/CN.4/SER.A/2011/Add.1 (Part 2.) 40. 26 27 194 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából és annak szervei nem végeznek releváns döntéshozatali tevékenységet.31 Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének és Miniszteri Bizottságának munkájára és döntéseire az államok gyakran reagálnak, míg a Velencei Bizottság, vagy éppen az Emberi Jogok Európai Bírósága is fontos tevékenységet végez ezen a területen. A Parlamenti Közgyűlés döntései ugyan nem kötelezik a tagállamokat, de az elfogadásig vezető úton tanúsított tagállami (képviselői) magatartás értékes információkat hordozhat, míg a Miniszteri Bizottság valódi döntéshozó az Európa Tanács két releváns kisebbségvédelmi szerződése monitoring mechanizmusában. Ebben a folyamatban kiemelt (javaslattevői) szerepet játszik két szakértői testület (Szakértői Bizottság illetve Tanácsadó Bizottság), amellyel az egyezmények végrehajtása során illetve azzal kapcsolatban a részes államok kötelesek élénk interakciót folytatni. Az ennek során benyújtott országjelentések és a szakértói testületek észrevételeire adott állami válaszok is bizonyítékai lehetnek az általános gyakorlatnak illetve a jogi meggyőződésnek. A nemzeti kisebbség fogalmának meghatározásával összefüggésben különösképpen a nemzeti kisebbségek védelméről szóló 1995. évi Keretegyezmény ellenőrző mechanizmusának van szerepe. Az Európai Unió esetében említést érdemelnek az Európai Tanács által 1993-ban megfogalmazott ún. koppenhágai kritériumok, amelyek kisebbségvédelmi (politikai) céljait minden azt követően csatlakozott illetve később csatlakozni kívánó országon számon kér az Európai Bizottság illetve a Tanács. Általánosságban elmondható, hogy az ebbe a körbe tartozó nemzetközi szervezetek minden lényeges döntésével kapcsolatban megfogalmazott állami álláspont vagy magatartás32 végső soron a nemzetközi szokásjogi szabály materiális elemének (diuturnitas vagy usus) azonosításához vezethet, függetlenül attól, hogy az adott határozat jogi kötőerővel rendelkezik-e vagy sem.33 2.3. A kormányközi konferenciákon tanúsított állami magatartás Kormányközi konferencia alatt rendesen azokat az eseti multilaterális értekezleteket értjük, amelyek az államok döntéshozó részvételével zajlanak egy meghatározott kérdés köré szervezve. A hasonlóság miatt néhányan eseti nemzetközi szervezeteknek is nevezik őket.34 A nemzetközi kisebbségi jog szokásjogi normáinak beazonosítása szempontjából elsősorban a kisebbségvédelmi tárgyú szerződések előkészítésében szerepet játszó, vagy az ilyen egyezmények felülvizsgálatát célzó értekezleteknek lehet elsősorban jelentősége. Utóbbiak nem igazán léteznek, viszont az EBESZ keretében folytatott egyeztetések és konferenciák jellemzően ebbe a körbe tartoznak. Az előző alpontban írtak ehelyütt is megfelelően irányadók.35 Kivételt talán a Csúcstalálkozókon és a különféle tanácsi formációkban hozott döntések képeznek. Pl. a határozat kidolgozásában való részvétel, majd annak végrehajtása. L. a Tervezet 6. következtetéséhez fűzött magyarázat (5) bekezdését. 33 Uo. 34 Pl. a szovjet G.I. Morozov. Idézi Chris Osakwe: The Participation of the Soviet Union in Universal International Organizations. A Political and Legal Analysis of Soviet Strategies and Aspirations inside ILO, UNESCO and WHO. A.W. SIJTHOFF, Leiden 1972. 26. o. 35 Uo. 31 32 195 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet 2.4. Nemzetközi szerződésekkel kapcsolatban tanúsított állami magatartás A nemzetközi szokásjogi normaképződés feltételeinek fennállását igazoló lehetséges bizonyítékok között sok az átfedés, ezt a Tervezet is elismeri.36 Nyilván a nemzetközi szervezetek illetve nemzetközi konferenciák döntéseivel kapcsolatos állami magatartások egyúttal konkrét nemzetközi szerződésekre is vonatkozhatnak. A tárgyalási jegyzőkönyvekben szereplő állami magatartások mellett egyértelműen kiemelkednek a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatban tett fenntartások, a fenntartásokra válaszul megfogalmazott kifogások, értelmező illetve egyéb egyoldalú nyilatkozatok és más, például a szerződés szövegének kidolgozása, majd az egyezmény végrehajtása során tett állami aktusok.37 Különösen fontosak ezek közül például a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. cikkével szemben tett fenntartások, továbbá a Nemzeti Kisebbségek védelméről szóló Keretegyezmény és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájara vonatkozóan mefogalmazott részes állami nyilatkozatok. Ezekben a szerződő felek gyakran közlik a többiekkel, hogy az egyezmények alkalmazásában pontosan milyen csoportokat, személyi kört tekintenek nemzeti kisebbségnek illetve védendő regionális vagy kisebbségi nyelvnek. Természetesen releváns lehet az adott nemzetközi szerződéssel kapcsolatban tanúsított olyan állami magatartás is, mint például az egyezmény szabályainak megsértése, az azzal kapcsolatban tett részes állami válasz vagy nyilatkozat, avagy éppen a szerződés alkalmazásának felfüggesztése vagy az egyezmény felmondása. 2.5. Végrehajtási, kormányzati tevékenység ideértve a „helyszínen” végzett operatív akciókat Az állami gyakorlatnak ez a lehetséges formája gyakran lehet átfedésben a „diplomáciai aktusokkal és levelezéssel” a Nemzetközi Jogi Bizottság szerint.38 Ebbe a kategóriába tartoznak a végrehajtási és egyéb rendeletek vagy intézkedések, a végrehajtó hatalom nemzetközi kapcsolatokban vagy akár a nemzeti törvényhozás (vagy az Európai Parlament) előtt tett hivatalos állásfoglalásai, a belső és nemzetközi bírói fórumokhoz benyújtott kormányzati keresetlevelek tartalma, illetve a bírósági eljárás során tett cselekmények.39 Ezzel szemben a „helyszínen” végzett operatív tevékenység rendészeti eszközök segítségével végrehajtott akciókat, a tulajdont érintő kisajátításokat, fegyverek mozgatását, vagy a harcmezőkön végrehajtott akciókat van hivatva jelölni elsősorban.40 Nem kétséges, hogy a kisebbségvédelem szokásjogi szabályai szempontjából elsősorban a végrehajtási/kormányzati tevékenységnek lehet jelentősége elsődlegesen. 38 39 40 36 37 196 L. a Tervezet 6. következtetéséhez fűzött magyarázat (Kommentár) (4) bekezdését. L. a Tervezet 6. következtetéséhez fűzött magyarázat (Kommentár) (5) bekezdését. L. a Tervezet 6. következtetéséhez fűzött magyarázat (Kommentár) (4) bekezdését. L. a Tervezet 6. következtetéséhez fűzött magyarázat (Kommentár) (5) bekezdését. Uo. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából 2.6.Törvényhozási és igazgatási aktusok Talán ennek a gyakorlati formának van a legkomolyabb jelentősége a nemzetközi kisebbségi jog aspektusából. Annak ellenére van ez így, hogy az egyes számításba vehető gyakorlati módok között a Tervezet szerint nem szabad ab ovo priorizálni.41 Azt azonban a Nemzetközi Jogi Bizottság is elismeri, hogy meghatározott esetekben eltérően kell súlyozni a különféle gyakorlati formák között a teljes kontextus figyelembevételével.42 A kisebbségvédelem nemzetközi jogi szabályai szempontjából természetesen különös súllyal esik latba például, ha egy állam saját kisebbségi törvényt alkot vagy alacsonyabb szintű szabályozást végez, ezen belül a jelen tanulmány elején megfogalmazottakra is tekintettel a nemzeti kisebbség fogalmának belső jogi meghatározása, és/vagy a kedvezményezett csoportok nevesítése (a személyi hatály meghatározása) nagyon értékesen járulhat hozzá a szokásjogi szabályok megállapításához.43 Úgyszintén fontosak az állami hatóságok nemzeti és nemzetközi szabályainak végrehajtása során tett aktusai, valószínűleg ideértve az ombudsmani típusú állami jogvédelem intézményeinek aktusait is. 2.7. Nemzeti bíróságok döntései Végül a Tervezet utolsó példaként a belső bírói fórumok releváns döntéseit hozza fel. A teljes igazságszolgáltatási spektrum releváns lehet, de nyilván a legfelsőbb szintű állami fórumok (alkotmánybíróságok, legfelsőbb bíróságok, közigazgatási felsőbíróságok stb.) verdiktjeit nagyobb súllyal kell kezelni a szokásjogi norma tartalmának azonosításakor. 2.8. Egyéb lehetséges gyakorlati módok A Nemzetközi Jogi Bizottság következetesen amellett érvel, hogy az állami gyakorlatot bizonyító módok, formák teljes felsorolása nem lehetséges,44 igaz az nem is szükséges. Mégis, a fenti alpontokban írtak jórészt csak az egyetemes szokásjogi normákra vonatkoztathatók. A partikuláris (regionális-, szubregionális-, kétoldalú-, avagy különös-) szokásjog kérdésének a Tervezet mindössze egyetlen következtetést szentel. Pedig a NJB szerint nem zárható ki az sem, hogy a partikuláris szokásjogi norma idővel általános, azaz minden államot vagy az országok zömét kötelező nemzetközi szokásjogi szabállyá válik,45 vagyis ab ovo nem keletkeztet kötelezettséget harmadik államok számára.46 Ez utóbbi megjegyzés a nemzetközi kisebbségi jog területén is felvet kérdéseket. A Tervezet értelmében a partikuláris szokásjogi szabály, akár regionális, helyi vagy ezektől külön L. a Tervezet 6. következtetésének (3) bekezdését. L. a Tervezet 6. következtetéséhez fűzött magyarázat (Kommentár) (8) bekezdését. Ennek során speciális relevanciája van annak is, amikor egy arra felhatalmazott állami szerv (Magyarországon az Országgyűlés) valamely aspiráló csoport nemzeti kisebbséggé minősítését megtagadja. 44 Yearbook of the International Law Commission 1950 Volume II. A/CN.4/SER.A/1950/Add. 1. 6. June 1957. para 31. 45 L. a Tervezet szövegének 783. sz. lábjegyzetét. 46 L. a Tervezet 16. következtetéséhez fűzött magyarázat (3) bekezdését. 41 42 43 197 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet böző47, a nemzetközi szokásjog olyan szabályának minősül, amelyet korlátozott számú állam között alkalmaznak.48 Az általános szokásjogi norma azonosítására vonatkozó szabályok természetesen a partikuláris szabályokra is megfelelően irányadók49 azzal, hogy a kisebbségvédelem területére fókuszálva az utóbbi esetben egyéb fontos gyakorlati módok is számításba jönnek. A partikuláris szokásjogi norma kialakulásánál ezenkívül a diuturnitas létét szigorúbban kell vizsgálni abban az értelemben, hogy a gyakorlatnak valóban és sokkal inkább kell általánosnak lennie, azaz az érintett jogalanyok csaknem teljességes szükséges hozzá, szemben az egyetemes szokásjogi szabályokkal.50 Hozzátehetjük még ehhez azt is, hogy kétoldalú szokásjogi norma esetében hasonlóan a fenntartás intézményéhez a bilaterális szerződéseknél, a persistent objector-rá válás lehetősége fogalmilag kizárt. Partikuláris szokásjogi normáknál emellett az általános gyakorlat illetve az opinio iuris bizonyítása végett kiemelt szerepük van a kétoldalú szerződéseknek, főként ha ezekből egy adott kérdés köré csoportosulva relatíve sokat kötöttek az államok. Különösen igaz ez a nemzetközi kisebbségi jogra. Ezek kapcsán a szokásjogi szabályok identitfikációját illetően még a bilaterális tárgyalások jegyzőkönyveinek és a monitoringmechanizmusok (például a vegyesbizottságok) működése során keletkezett dokumentumoknak is lehet jelentőségük részben az adott szerződés autentikus értelmezése, részben pedig a szokásjogi szabályok együttes feltételeinek bizonyítása során. III. A NEMZETKÖZI KISEBBSÉGI JOG SZOKÁSJOGI SZABÁLYAIT MEGALAPOZÓ OPINIO IURIS MANIFESZTÁLÓDÁSÁNAK LEHETSÉGES MÓDJAI 3.1. Az államok nevében tett nyilvános állásfoglalások Az ilyen állam nevében tett nyilvános állásfoglalásoknak a Tervezet értelmében kifejezetteknek kell lenniük, és arra kell, hogy vonatkozzanak, hogy egy meghatározott gyakorlat megengedett, tiltott, vagy felhatalmazáson alapuló.51 Az adott állam vagy államok akár a saját, akár mások magatartását is minősíthetik ekképpen. A kisebbségvédelem kapcsán jó példa lehet az előbbire az autonómia vagy a kisebbségi csoportjogok elfogadására, támogatására vonatkozó viszonylag régóta és következetesen fennálló magyar álláspont.52 Az „ezektől különböző” kifejezés alatt az NJB szerint azt kell érteni, hogy a partikuláris szokásjogi norma nem feltétlenül földrajzi térségekhez kötődve alakul ki (vö. regionális-, szubregionális-, helyi-, kétoldalú szokásjog), azaz elképzelhető valamilyen közös ügyhöz, vagy érdekhez illetve tevékenységhez kapcsolódó államok között kialakuló szokásjogi szabály is. L. a Tervezet 16. következtetéséhez fűzött magyarázat (5) bekezdését. 48 L. a Tervezet 16. következtetés (1) bekezdését. 49 L. a Tervezet 16. következtetéséhez fűzött magyarázat (2) bekezdését. 50 L. a Tervezet 16. következtetéséhez fűzött magyarázat (7) bekezdését. 51 L. a Tervezet 10. következtetéséhez fűzött magyarázat (4) bekezdését. 52 L. pl.: https://www.3szek.ro/load/cikk/44457/magyar_allando_ertekezlet_magyarorszag_%C2%ADtamogatja_ az_autonomiat&cm=47015 (2018. 10. 11.) 47 198 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Az állásfoglalásokat az államok vagy saját maguk teszik, vagy másokkal közösen tanúsítják.53 Az NJB szerint ez a mód bizonyíthatja a legvilágosabban, hogy az állam jogi meggyőződéséből illetve kötelességből kerülte el vagy éppen folytatta a kérdéses gyakorlatot.54 Az ilyen állásfoglalások tételére jellemzően multilaterális tárgyalásokon, valamely törvényjavaslat tárgyalásának kezdetén a parlament előtt, bíróságok és törvényszékek előtt zajló eljárások írásbeli és szóbeli szakaszában, más államok magatartását jogsértőnek minősítő tiltakozáskor, vagy kodifikációs tervezetkre adott reakcióként kerül sor.55 Nagyon valószínű, hogy sor kerülhet rá még ezen felül kétoldalú tárgyalások után tartott közös sajtótájékoztatókon, vagy akár a sajtó illetve az elektronikus média útján (például állami vezetők által jegyzett cikkek vagy a részvételükkel folytatott interjúk). Feltételezhető továbbá, hogy a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos állami állásfoglalásokhoz hasonló módon ebben az esetben is van egy privilegizált személyi kör, akinek az állásfoglalása külön felhatalmazás nélkül is autentikusnak minősül.56 3.2. Hivatalos közlések A Tervezet szerint az állam nevében közölt dokumentumoknak, mint például katonai kézikönyveknek, hivatalos térképeknek lehet ehelyütt jelentősége,57 de talán a jogszabályok elkőkészítése során sporadikusan keletkezett speciális kiadványoknak, így például a különféle zöld könyveknek, vagy fehér könyveknek is lehet némi szerepük az opinio iuris igazolása során. Amennyiben ez így van, úgy ennek a bizonyítási formának is lehet némi – igaz rendkívül korlátozott – jelentősége a nemzetközi kisebbségi jog szokásjogi normáinak meghatározása során. 3.3. Kormányzati jogi álláspontok A kormányzati jogi tanácsadók nyilvánosságra hozott szakvéleménye abban az esetben lehet releváns, ha az állam követi is az azokban foglaltakat.58 Nyilván ilyenek lehetnének még a közigazgatási- illetve belső egyeztetések során keletkezett dokumentumok (feljegyzések, jegyzőkönyvek stb.) ezek azonban korlátozott nyilvánosságuk miatt általában nem alkalmasak az opinio iuris bizonyítására. 55 56 L. a Tervezet 10. következtetéséhez fűzött magyarázat (4) bekezdését. Uo. Uo. Ezek az államfő, kormányfő, a külügyminiszter, az adott viszonylatban a diplomáciai képviselet vezetője, továbbá az államoknak egy nemzetközi konferenciára vagy valamely nemzetközi szervezetbe, vagy annak valamely szervébe küldött képviselői az adott konferencián, szervezetben vagy szervben ellátott tevékenységük vonatkozásában. L. ezzel kapcsolatban a szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 7. cikk (2) bekezdését. 57 L. a Tervezet 10. következtetéséhez fűzött magyarázat (5) bekezdését. 58 Uo. 53 54 199 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet 3.4. Diplomáciai levelezés Az állandó gyakorlatnál fentebb írtakhoz képest a Tervezet csupán annyit említ ehelyütt, hogy a diplomáciai képviseleteknek írt körlevelek is érdekesek lehetnek.59 Természetesen ezekkel kapcsolatban is az lehet a probléma, hogy általában csak egy szűk kör számára hozzáférhetők, emiatt nehezen használhatók a szokásjogi normák körülhatárolásához. 3.5. Belső jogszabályok és a nemzeti bíróságok döntései Ezzel kapcsolatban is jórészt az általános gyakorlat kapcsán fentebb elmondottak megfelelően irányadók azzal, hogy a belső fórumok döntései különösen akkor lehetnek lényegesek, ha a nemzetközi jogra vonatkozóan tesznek megállapításokat.60 3.6. Szerződéses rendelkezések A szerződéses rendelkezések három esetben tükrözhetnek vissza szokásjogi szabályt.61 Egyrészt akkor, ha a szerződés rendelkezéseinek értelmezéséből az következik, hogy a megkötése idején már létező szokásjogi szabályt kodifikáltak.62 Ezenkívül az is előfordulhat, hogy maga a szerződéses szabály segíti egy már az egyezmény megkötésekor kialakulóban lévő szokásjogi szabály kikristályosodását.63 Végül maga a szerződés is generálhat új szokásjogi szabályt.64 Ha egy szabály számos szerződésben megjelenik, az annak szokásjogi jellegére utalhat, igaz ez sem minden esetben van így a NJB szerint,65 mivel az ismétlődés akár arra is engedhet következtetni, hogy az államok a szabályozatlanság miatti hiányérzetükben alkottak új szerződéses szabályt.66 Az egyezmények léte önmagában természetesen nem elég (hiszen egyéb feltételek fennállása hiányában azok „csupán” szerződéses szabályt tartalmaznak), az azokban foglalt konkrét szabályt az általános gyakorlatnak is követnie kell a szokásjogi jogképződéshez.67 Nyilván a kisebbségvédelmi tárgyú multi- és bilaterális nemzetközi szerződések szokásjogi jellegét az utóbbi megjegyzés fényében is érdemes vizsgálni. A Tervezet rámutat a szerződéshez fűzött fenntartások és a szokásjog érdekes viszonyára is. Eszerint nagy a valószínűsége annak, hogy amennyiben egy szerződés megengedi, vagy nem tiltja meg valamely rendelkezéséhez a fenntartások tételét, hogy ebben az esetben nem szokásjogi szabállyal állunk szemben.68 61 62 63 64 65 66 67 68 59 60 200 Uo. Uo. L. a Tervezet 11. következtetését. L. a Tervezet 11. következtetésének (1) bekezdés a) pontját. L. a Tervezet 11. következtetésének (1) bekezdés b) pontját. L. a Tervezet 11. következtetésének (1) bekezdés c) pontját. L. a Tervezet 11. következtetésének (2) bekezdését. L. a Tervezet 11. következtetéséhez fűzött magyarázat (8) bekezdését. L. a Tervezet 11. következtetéséhez fűzött magyarázat (4) bekezdését. L. a Tervezet 11. következtetéséhez fűzött magyarázat (5) bekezdését. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából 3.7. Nemzetközi szervezetek által vagy nemzetközi konferenciákon elfogadott határozatokkal kapcsolatos állami magatartások A nemzetközi szervezetek vagy kormányközi konferenciák által elfogadott határozatok önmagukban nem képesek szokásjogi szabály létrehozására,69 viszont hozzájárulhatnak annak kifejlődéséhez vagy bizonyíthatják a szokásjogi norma létét és tartalmát.70 A „határozat” kifejezés – a Tervezet értelmében – a nemzetközi szervezet vagy kormányközi konferencia minden döntésére vonatkozik, függetlenül annak jogi kötőerejétől.71 Ezek közül az NJB kommentárja – nem meglepő módon – külön kiemeli az ENSZ Közgyűlésének határozatait.72 Az ilyen határozatok – „saját jogon” – nem képesek „instant szokásjog” létrehozására,73 és értékelésükkor különösen az opinio iuris meglétét kell kellő óvatossággal vizsgálni, mivel az államokat gyakran pusztán politikai és nem annyira jogi megfontolások vezetik azok elfogadásakor.74 Az ilyen határozatok elemzésekor természetesen az elfogadásáig vezető út vitáit, egyeztetéseit is meg kell vizsgálni,75 mivel például az ellenző illetve tartózkodó szavazatok mellett elfogadott határozatok nem valószínű, hogy szokásjogi normát hordoznának.76 A „[N]emzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló Nyilatkozatot”77 az évtizedek során kialakuló gyakorlatnak megfelelően78 szavazás nélkül fogadta el a Közgyűlés 1992-ben,79 ami kedvező helyzetet teremt a határozat tartalmának szokásjoggá alakulásához. IV. KÖVETKEZTETÉSEK Fentebb láthattunk, hogy a nemzetközi kisebbségi jog területén mely bizonyítási módoknak van kiemelt jelentősége a szokásjogi normaképződés szempontjából. Még akkor is, ha nem minden kategóriát kell feltétlenül megvizsgálni, rendkívül nehéz, ha nem egyenesen kilátástalan feladatnak tűnik a nemzeti kisebbség fogalmi elemeinek szokásjogi azonosítása. Igaz, a magyar szerzők egy tekintélyes része szerint nem nélkülözhetetlen a (nemzeti) kisebbség fogalmának meghatározása a különjogok biztosításához.80 71 72 73 74 75 76 77 L. a Tervezet 12. következtetésének (1) bekezdését. L. a Tervezet 12. következtetésének (2) bekezdését. L. a Tervezet 12. következtetéséhez fűzött magyarázat (2) bekezdését. Uo. L. a Tervezet 12. következtetéséhez fűzött magyarázat (4) bekezdését. L. a Tervezet 12. következtetéséhez fűzött magyarázat (6) bekezdését. Uo. Uo. A/RES/47/135. Declaration on the Rights of Persons belonging to National or Ethnic, Religious and Linguistic Minorities : resolution. 78 https://research.un.org/en/docs/ga/voting/ (2018. 10. 11.) 79 http://unbisnet.un.org:8080/ipac20/ipac.jsp?profile=voting&index=.VM&term=ares47135/ (2018. 10. 11.) 80 L. pl.: Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Osiris Kiadó, Budapest 1996. 36-46. o. Majtényi Balázs: A nemzetállam új ruhája. Multikulturalizmus új ruhája. Gondolat Kiadó, Budapest 2007. 78. o. Bruhács János: A kisebbségek védelmének nemzetközi jogi szabályozása az ENSZ keretében. In: Tanulmányok a nemzeti kisebbségek jogi védelméről (szerk. Herczegh Géza). JPTE AJTK Kisebbségvédelmi Munkaközössége, Pécs 1988. 236. o. Idézi Kovács Péter: i. m. 37. o. Vizi Balázs szerint csak akkor volna hasznos egy 69 70 201 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet A szerződéses definíció megalkotásától – különféle okok miatt81 – véleményem szerint a korábbiaknál is távolabb került a nemzetközi közösség és emiatt is lényeges a szokásjog igénybe vétele a meglévő szerződéses normák alkalmazása során. Felmerül a veszély ugyanis, hogy ellenkező esetben a nemzeti kisebbségek nemzetközi jogvédelme fokozatosan háttérbe szorul.82 A Tervezet értelmében, illetve anélkül is logikusan, a releváns szokásjogi normák identifikációjához lehetőleg minden állam esetében83 külön-külön össze kell gyűjteni az általános gyakorlat illetve az opinio iuris vonatkozásában a NJB által hivatkozott lehetséges és egyéb bizonyítási formákat, módokat, majd ezeket kellően súlyozva és értékelve lehet valamilyen megállapításra jutni az adott ország álláspontját illetően. Ezt követően már „csak” az országok álláspontjainak összemérése van hátra – lényegében ezt (is) nevezi Anthea Roberts „összehasonlító nemzetközi jognak”84 – és voilá! a fülöncsípett nemzetközi szokásjogi norma. Megemlítendő, hogy a korábban idézett Björn Arp mellett már mások is próbálkoztak a szokásjogi norma azonosításával bilaterális egyezményekre alapozva. Hans-Joachim Heintze szerint például a kétoldalú barátsági és jószomszédsági szerződésekben olvasható egybevágó kötelezettségek elérhetik a regionális szokásjog státuszát.85 Gudmundur Alfredsson is azon a véleményen 81 82 83 84 85 202 nemzetközi jogi kisebbség-definíció, ha az a tradicionális kisebbségek és a bevándorló közösségek igényeit és problémáit nem vegyítené. L.: Balázs Vizi: Protection without definition – notes on the concept of “minority rights” in Europe. Minorities Research 2013. 15. sz. 22. o. Ehelyütt említhető a multilaterális kisebbségvédelmi szerződések személyi hatályának meghatározására vonatkozó olyan kísérleteket, amelyek szellemi megalapozása évtizedekkel ezelőtt kezdődött és nagy valószínűség szerint nem felelnek meg a szerződő felek akaratának. L. ezzel kapcsolatban: Tóth Norbert: Fából vaskarika, avagy reflexiók a kisebbségvédelmi Keretegyezmény Tanácsadó Bizottságának ún. 4 tematikus kommentárjára vonatkozóan. Kisebbségi Szemle 2017. 3. sz. 71-88. o. Oka még ezenkívül a kisebbségvédelmet keretező nemzetközi diskurzusának utóbbi évtizedekben végbement hangsúlyeltolódása. Vizi Balázs három jelentős politikai diskurzust különböztet meg ezzel kapcsolatban: egyrészt az emberi jogit, a biztonságit, valamint a kulturális értékek/kulturális sokszínűség diskurzusát. L.: Vizi Balázs: A kisebbségi jogok védelmének európai színtere napjainkban: normatív rezsim és politikai diskurzus. A Lőrincz Csaba-díj odaítélése alkalmával 2018. június 22-én elmondott beszéd szerkeszett változata. (Kézirat) 3-5. o. Álláspontom szerint nagyjából az 1990es évek végétől kezdődően a kisebbségi jogok ügyét keretező diskurzusok közül az emberi jogi diskurzusról fokozatosan a kulturális értékek/kulturális sokszínűség diskurzusára helyeződött át a hangsúly úgy, hogy a biztonsági diskurzus jelentősége végig komoly maradt. Helyesen látja Vizi Balázs azt is, hogy a kulturális értékek/kulturális sokszínűség diskurzus megjelenése illetve felerősödése alapvetően az európai integrációhoz kapcsolódó változásokhoz köthető. Ennek már most is vannak jelei. Így a szóhasználatban a „minority-t” előbb a „national minority”, majd újabban a „traditional national minority” kezdi felváltani a különféle releváns szövegekben. Ezenkívül például az EU Alapjogi Ügynökségének (FRA) jelentéseiben egyre kevésbé foglalkoznak a nemzeti kisebbségek problémáival, mint ahogyan arra Vizi Balázs felhívta a figyelmemet. Persze kérdés, hogy a nemzetközi kisebbségi jog esetében mennyiben alkalmazható a „különösen érintett államok” (SAS)- doktrína? A SAS-doktrínával kapcsolatban L.: Kevin Jon Heller: Specially-Affected States and the Formation of Custom. The American Journal of International Law 2018. 2. sz. 191-243. o. Anthea Roberts: Comparative International Law? The Role of National Courts in Creating and Enforcing International Law. International & Comparative Law Quarterly 2011. 1. sz. 57-92. o. és Anthea Roberts et al.: Comparative International Law: Framing the Field. The American Journal of International Law 2015. 3. sz. 467-474. o. Hans-Joachim Heintze: Article 1. In: The Rights of Minorities in Europe. A Commentary on the European Framework Convention for the Protection of National Minorities (ed. Marc Weller). Oxford University Press, Oxford 2005. 85. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából van, hogy a definíció legszükségesebb elemei ismertek és széleskörűen elfogadottak,86 de Arp-pal szemben az objektív jellemzőket, az önazonosságot és a (területi állammal) régóta (egy vagy két generáción keresztül) fennálló kapcsolatot emeli ki fogalmi elemekként.87 Jóllehet a szokásjogi normák identifikációja a NJB Tervezete alapján nem tűnik éppen egyszerű műveletnek, az emberi jogok szokásjogi szabályainak megállapítására vonatkozóan Oscar Schachter által javasolt módszer talán a nemzetközi kisebbségi jog területén is megfontolható. Schachter ugyanis úgy látta, hogy – nyilván mivel az emberi jogokkal kapcsolatos gyakorlat jellemzően nem a klasszikus államközi kapcsolatok keretein belül halmozódik fel, hanem jórészt országokon belül – ezen a jogterületen nem lehet csak úgy belebotlani a jog gyanánt elismer általános gyakorlat bizonyítékaiba.88 Ehelyett Schachter szerint kiemelt figyelmet kell szentelni a nemzeti alkotmányokba valamint jogszabályokba foglalt emberi jogi rendelkezéseknek (analóg módon: kisebbségvédelmi rendelkezéseknek), a különféle ENSZ határozatokba és nyilatkozatokba foglalt és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából eredő kötelezettségekre való hivatkozásoknak (analóg módon például az 1992-es ENSZ közgyűlési Nyilatkozat jöhet számításba), a különféle ENSZ-szervek emberi jogi jogsértéseket elitélő nyilatkozatainak (analóg módon a kisebbségi jogok megsértését elítélő nyilatkozatok lehetnek érdekesek), állami vezetők/tisztviselők más országok emberi jogi (kisebbségi jogi) jogsértéseit elítélő nyilatkozatainak, azok erga omnes jellegének (kérdés, hogy a kisebbségvédelem területén ez mennyire lehet releváns)89 és a nemzeti bírói fórumoknak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (az 1992-es közgyűlési Nyilatkozat) nemzetközi sztenderdként hivatkozó döntéseinek.90 A Schachter-féle itinerrel valószínűleg könnyebben boldogulhatnánk, mint a NJB Tervezetével, viszont az is igaz, hogy a nemzetközi kisebbségi jog „kilóg” az emberi jogok nemzetközi rendszeréből amiatt (is), mert jórészt ez az egyetlen jogterület91 az előbbin belül, ahol a kétoldalú nemzetközi szerződéseknek is jelentős szerepük van. Emiatt kétséges, hogy Schachter elképzelése egyáltalán komolyan számításba jöhet-e a nemzetközi kisebbségi jog terrénumán, másrészt pedig a szokásjogképződésre vonatkozó szabályok egységessége követelményén Gudmundur Alfredsson: A Frame with an Incomplete Painting: Comparison of the Framework Convention for the Protection of National Minorities with International Standards and Monitoring Procedures. International Journal of Minority and Group Rights 2000. 7. sz. 296. o. 87 Uo. 88 Oscar Schachter: International Law in Theory and Practice: General Course in Public International Law. Recueil des cours 1982. 5. sz. 334-335. o. Idézi Bruno Simma – Philip Alston: The Sources of Human Rights Law: Custom, Jus Cogens, and General Principles. Australian Year Book of International Law 1988. 12. sz. 92. o. 89 Érdekes Tarcisio Gazzini fejtegetése ebből a szempontból, aki szerint az erga omnes koncepció megjelenése végső soron a Nemzetek Szövetsége kisebbségvédelmi rendszerének köszönhető. Tarcisio Gazzini: The Protection of Minorities at the Origins of the Notion of Erga Omnes Obligations. In: Les Minorités et le Droit/ Minorities and the Law. Mélanges en l’honneur du Professeur Barbara Wilson/Liber Amicorum for Professor Barbara Wilson (ed. Andreas R. Ziegler – Julie Kuffer) Schulthess Médias Juridiques SA, Genève-Zurich-Bâle 2016. 13-22. o. 90 Schachter: i. m. 334-335. o. 91 Talán még a társadalombiztosítási (egészséghez való jog), valamint a beruházásvédelmi szerződések (tulajdonhoz való jog) említhetők ebben a körben. 86 203 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet komoly rést ütne egy alternatív megközelítés. Természetesen Oscar Schachter javaslatát nem feltétlenül kell ennyire szigorúan megítélni, mivel sokszor csak nézőpont kérdése, hogy alternatív/konkuráló javaslatról, vagy az egységes megközelítés szempontjai közötti hangsúlyáthelyezésről van-e szó adott esetben. 204 III. TISZTELGÉS HERCZEGH GÉZA MUNKÁSSÁGA ELŐTT – SZAKKOLLÉGISTÁK TANULMÁNYAI Békési Gábor joghallgató (PTE ÁJK) szakkollégista (Óriás Nándor Szakkollégium) SZABADSÁGJOGOK A SZERB MEGSZÁLLÁS ALATT I. BEVEZETŐ Az első világháborút követően Pécs története sajátosan alakult. A világháborús vereséget követő fegyverszünet, helyesebben elvileg a páduai fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseit alkalmazó belgrádi megállapodás (katonai konvenció) arra kötelezte a magyar kormányt, hogy ürítse ki a Beszterce–Maros–Szeged–Baja–Pécs–Dráva vonaltól délre fekvő területeket, hogy a hadászati jelentőségű pontokat az antant erők megszállhassák, ugyanakkor a polgári igazgatást meghagyta a magyar hatóságok kezében. Miután a végleges megállapodás aláírása megtörtént 1918. november 13-án, a szerb erők november 14-én bevonultak Baranya megye déli részére.1 Megjegyzendő, hogy egyetlen – nemzetközi – hivatalos dokumentum sem tartalmazta Baranya meghatározott részeinek átadását. I. Péter hadseregének és a szerb kormánynak nem titkolt célja volt ezeknek a területeknek a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz csatolása. A szerb erők egészen 1921. augusztus 20-ig tartózkodtak a megszállt területen. Dolgozatomban Baranya megyének – a szerb csapatok által elfoglalt részének – ezt a közel 3 éves történetét vizsgálom több szempontot szem előtt tartva. A megszállás részletes ismertetése után a hangsúlyt a szabadságjogokra fektetem. Kitérek a szabadságjogok magyarországi alakulására a polgári állam megjelenésétől kezdődően, majd e 3 év viszonylatában elemzem azok érvényesülését. II. A SZERB MEGSZÁLLÁS BARANYÁBAN 1918-1921 KÖZÖTT Bár a köztudatban a szerb-magyar ellentét az I. világháborúhoz kötődik, gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. A magyar-szerb etnikai határvonal már a kezdetektől képlékeny volt, a gyakori háborúk során többször történt mozgás mindkét oldalon. A XV. század elején Zsigmond király Stefan Lazarevics szerb despota részére katonai szolgálatok vállalása mellett jelentős földterületet adományozott, ami erősítette a szerb letelepedést Magyarországon. A török háborúk idején több hullámban települtek be a szerbek, és jelentős privilégiumokat kaptak, többek között az ortodox egyház működésének engedélyezését, és jogot részleges önkormányzati intézmények felállítására. 1 Herczegh Géza: Magyarország külpolitikája 896–1919. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1987. 331–332. o. 207 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet A későbbiekben a szerbek kikerültek a magyar országgyűlés fennhatósága alól. Mária Terézia kezdetben támogatta a szerb önállósági törekvéseket, később azonban beterelte a szerbeket a magyar jogrend hatálya alá. 1848. májusában a karlócai szerb nemzeti gyűlés létrehozta a Szerb Vajdaságot, a Szerémség, Bácska, Baranya területén. A szabadságharc során a szerbek – csakúgy, mint a Rákóczi féle felkelésben – az osztrák oldalon vettek részt. A kiegyezés korában megalakult Szerb Nemzeti Liberális Párt erőteljesen képviselte a szerbek területi autonómia igényét, amit azonban a magyar politika továbbra sem tartott létjogosultnak. E párt a későbbiekben kettészakadt, és egy része jelentősen radikalizálódott.2 A katonai megszállás november 14-én „békésen” zajlott. A zökkenőmentes bevonulás elsősorban annak volt köszönhető, hogy a Károlyi-kormány előzetesen tájékoztatta a város vezetését annak bekövetkezéséről, és elkezdte a magyar csapatok visszavonását.3Az Újvidéken november 25-én tartott Nagy Nemzetgyűlés kimondta, hogy Baranya, Bácska és Bánát Magyarországnak nem része többé, hanem a Szerb Királyságé. E döntések a belgrádi megállapodással ellentételesek voltak, mert abban azt rögzítették, hogy a békekonferencia döntéséig e területek a közigazgatás vonatkozásában magyar irányítás alatt maradnak. 1918. december 1-jén létrejött a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság, ami szintén bonyolította a helyzetet. A megszállt területen az operatív intézkedő szerv a Nemzeti Igazgatóság volt. Működését a belgrádi kormány azonban nem legalizálta, és a katonai vezetés hatáskörét, amit kifejezetten tágan értelmeztek, nem szűkítette. A Nemzeti Igazgatóság egyaránt próbálta érvényesíteni hatáskörét a magyar városvezetéssel, illetve a szerb katonai vezetéssel szemben. A tervezett intézkedések nem találtak a lakosság körében egyöntetű támogatásra, és december 3-án Pécsett egy népes gyűlésen tiltakoztak a megszállás ellen. Ennek ellenére új főispánokat neveztek ki a megyék élére már december 4-én. A szerb vezetés retorziót alkalmazott a tiltakozást aláírókkal szemben, letartóztatások és elbocsátások formájában. A kinevezett baranyai főispánt a város vezetése nem fogadta el. 1919. januárjában azonban kinevezték az új főispánt, aki – miután a városi tisztviselők az eskütételt megtagadták – elbocsátotta az addigi vezetésben résztvevőket. Baranya vármegye megszervezésével új közigazgatási irányítási területet hoztak létre, ami a pécsi, baranyavári, siklósi, mohácsi, szentlőrinci, pécsváradi, szigetvári és barcsi járásokat foglalta magában. Rendelkeztek arról is, hogy minden hivatalos kérelmet, iratot ezután a Nemzeti Igazgatóságnak kell benyújtani. Az igazságszolgáltatás területén is elvárták a helyi azonosulást a szerb politikával, hivatali eskü formájában kérték ennek 2 3 208 Bíró László: A szerbkérdés a magyar országgyűlésben, 1690-1918. http://www.tti.hu/szemlemenu/771-aszerb-kerdes-magyar-orszaggyulesben (2018.08.31.) Gorjánác Rádojka: Az 1919. évi szerb népszámlálás a megszállt Baranyában. Baranyai levéltári füzetek 30, Pécs 1982. 463. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából bizonyítását. Az e területen dolgozók egységesen léptek fel a rendszerrel szemben, és megtagadták az eskütételt, így az ítélkezés továbbra is a magyar jog alapján folyt.4 A kezdetben konszolidáltnak tűnő helyzet egyre jobban elmérgesedett a megszálló hatalom különböző intézkedései miatt. Ez 1919. februárjában kirobbant sztrájkban mutatkozott meg. Pécsett február 21-én indult, és március közepén ért véget a sztrájkolók számára kedvező végkifejlettel.5 A sztrájk befejeződése után a demarkációs vonalakat délebbre húzták meg, és néhány járás visszakerült a magyar kormány irányítása alá. A belgrádi szerb vezetés a megszállt területeken 1919. márciusában népszámlálást rendelt el, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a megszállást etnikai szempontból indokolni tudja. A „Pécsi Napló” és a „Dunántúl” című napilapok cikkeikben erőteljesen rávilágítottak a népszámlálás során felmerült anomáliákra, atrocitásokra. A cikkek szerint a kérdőívek ciril betűkkel íródtak, sokan – értelemszerűen – elolvasni sem tudták őket. Az összesítést kizárólag szerb nemzetiségűek végezték, és erőteljesen figyelembe vették a lakosok nevét, sok esetben nyilatkozatuktól eltérve, a nevek alapján állapították meg nemzetiségüket. A sajtó erőteljesen állást foglalt Pécs lakóinak magyar többsége mellett. Visszásnak tűnhet az is, hogy a szerb helyőrségek katonáinak számát is figyelembe kellett venni az összeíráskor. A kérdőíveket nem a lakosok, hanem a népszámlálást végzők töltötték ki, és sok esetben a lakosok helyett alá is írták.6 A népszámlálás szerint az etnikai összetétel a következő képet mutatta: Pécs 56 120 fős lakosságából 17 901 fő magyarnak, 14 549 fő németnek, 14 485 lakos szlávnak vallotta magát. A többi járásban is hasonló arányokat mutattak ki, Mohácson azonban a 27 957 szláv nemzetiségű mellett csak 6508 magyart és 17 877 németet regisztráltak. Ezeket az „eredményeket” azonnal elküldték Párizsba, remélve, hogy kedvezően befolyásolja a béketárgyalások eredményességét. Ha összevetjük a pécsi adatokat az 1910. évi, illetve az 1921. novemberi (visszacsatolás utáni) adatokkal, egyértelműen bizonyítható a népszámlálás politikai törekvések igazolására történő kezelése.7 Pécs lakossága és összetétele:8 1910 1919 1921 összlakosság 49 822 56 120 47 556 magyar 41 628 17 901 40 655 német 6356 14 549 5034 szláv 13 14 485 371 egyéb 1025 9185 1496 Az 1910. évi és 1921. évi adatok nagyságrendje a nemzetiségi összetétel vonatkozásában gyakorlatilag megegyezik, az elenyésző különbséget a visszacsatolás elől elköltözött lakosok száma adja. Az 1919-es adatok szignifikáns eltérésére nincs demográfiailag indokolható magyarázat. 6 7 8 4 5 Szűts Emil: Az elmerült sziget. A baranyai szerb-magyar köztársaság. Pannónia Könyvek, Pécs 1991. 20-28. o. Szűts: Az elmerült… 33-35. o. Gorjánác: i. m. 464-465. o. Szűts: Az elmerült… 206. o. Saját szerkesztésű ábra 209 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Érdekes helyzetet teremtett a Tanácsköztársaság kikiáltása. A szerb hatóságok teret adtak az e rendszerrel szemben állóknak, támogatva a munkáshatalommal nem szimpatizálókat, és védve a határt a baloldali eszmék terjedésétől. A magyar igazságszolgáltatás rendszerében okozott némi fennakadást a Magyar Népköztársaság megszűnése, de rugalmasan – annak mellőzésével, hogy kinek a nevében került sor az ítéletek meghozatalára – áthidalták a helyzetet. A Tanácsköztársaság bukása után megváltozott a megszállók politikája. A fehérterror elől számos baloldali menekült érkezett az övezetbe, nem csak kommunisták, pártfunkcionáriusok, hanem a baloldali eszmékkel szimpatizáló értelmiségiek is. A munkásokkal való együttműködés – a szénbányászat erősítése érdekében is – előtérbe került. 1920. nyarán – szocialista párti indíttatásra – a Nemzeti Tanácsot ismét megválasztották, mely 34 szocialista, 15 polgári radikális, és 3 párton kívüli tagból állt fel. Az általa lebonyolított választásokon a szociáldemokraták kerültek többségbe. A város polgármestere Linder Béla lett, akinek a felesége szerb származású volt.9 Nendtvich Andort, az addigi polgármestert, aki megtagadta a hivatal átadását, kiutasították, és elszállították a megszállt területről. A megváltozott, szocialista vezetés számtalan problémával szembesült. Az üzemek, gyárak, a bánya magántulajdonban maradt, anyagi forrás nem állt a polgármester rendelkezésére pozitív eredmény elérésének bizonyítására, sőt a napi működés is gondot okozott. A legvagyonosabb réteg megadóztatását, és a katonaság leszerelését tűzte ki célul, bizonyítva, hogy van alternatív rendszer a Horthy „terrorral” szemben. A város vezetése – más megoldás hiányában – egyre inkább a belgrádi vezetéssel kereste az együttműködést. A két vezetés közti ellentétes nézőpontok következményeként 1920. december 29-én a Pécsi Szocialista Párthoz tartozó bizottsági tagok lemondtak tisztségükről, melyet azonban a kormánybiztos nem fogadott el. Januárban ismét felerősödtek az autonómiára vonatkozó elképzelések, és konkrét autonómia tervezetet tett közzé a sajtó.10 Miután a trianoni békeszerződést 1921. július 26-án ratifikálták, az egyik legsürgősebb feladat a területi kérdésre hozott döntés végrehajtása volt. A nagyhatalmak részletesen meghatározták a konkrét teendőket mind a kiürítéssel, mind a bevonulással kapcsolatban. A szocialista párt és a munkások körében pánikhangulat uralkodott, féltek a fehérterrortól, a megtorlástól korábbi tevékenységük miatt. A nagyhatalmak augusztus 9-ei döntése alapján Baranya kiürítését augusztus 18-22-e között tervezték, a zavartalan lebonyolítás érdekében Gosset ezredest bízták meg a feladatok felügyeletével. A kétségbeesett munkásságot manipulálva augusztus 14-én népgyűlést tartottak Pécsen, ahol tiltakoztak a Horthy kormányzat és egyben Baranya visszaadása ellen. Döntöttek a Baranya-bajai Szerb - Magyar Köztársaság Kikiáltásáról. Másnap Baja, Mohács, Szigetvár, Siklós és Barcs is csatlakozott az új köztársasághoz. A köztársaság fővárosa Pécs, hivatalos nyelve a szerb, magyar és horvát volt. Vallása római katolikus, szerb 9 Hornyák Árpád: A szerb megszállás Baranyában. http://www.historia.hu/userfiles/files/2010-0910/Hornyak. pdf (2018.08.31.) Szűts: Az elmerült… 103-115. o. 10 210 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából ortodox, evangélikus és református. Államfője az a Petar Dobrovic szerb származású festő lett, akinek nagy szerepe volt a köztársaság kikiáltásában. Az új államot sem a magyar kormány, sem az antant hatalmak nem ismerték el. Dobrovic tájékoztatta Rajic főispánt a köztársaság megalakulásáról, aki azt tudomásul vette, de nem erősítette meg. Dobrovic egy küldöttséggel Belgrádba utazott, ahol a már ott tartózkodó Linder Bélával együtt segítséget kért a belgrádi kormánytól a köztársaság elismeréséhez és védelméhez. Hohler angol főbiztos eközben tájékoztatta a budapesti szerb nagykövetet, hogy készítsék elő a kiürítést, és a békeszerződésben foglaltaknak haladéktalanul tegyenek eleget. Zavaros időszak volt ez Pécs és a megszállt területek életében, különböző, minden valóságtartalmat nélkülöző állítások zúdultak a lakosságra. Hírt adtak arról, hogy jugoszláv önkéntesek jönnek Baranya területére, hogy köztársasági ezredeket állítanak fel, hogy a belgrádi kormány leállítja a kiürítést, és még számos légből kapott információ borzolta a kedélyeket. Augusztus 17-én Rajic kormánybiztos nyilatkozott, hogy a kiürítésről hivatalos rendeletet és értesítést nem kapott. Ugyanezen a napon a Nagykövetek Konferenciája tiltakozott a belgrádi kormánynál a kiürítés halogatása miatt. A szerbek mindezek mellett ugyanakkor szállítmányokat indítottak Eszék felé, melyek gépeket, raktári készleteket, bútorokat és egyéb ingóságokat tartalmaztak. Augusztus 18-án sem történt érdemi reakció a szerb kormány részéről, Dobrovic nem talált támogatást Pasic miniszterelnöknél, aki tájékoztatta arról, hogy nem vállalhatják fel a nagyhatalmakkal szemben a konfrontációt és a köztársaság fegyveres támogatását. Ezek után már másnap elrendelték a kiürítést, erről plakáton tájékoztatták a lakosságot. Lehetőséget biztosítottak arra, hogy aki szeretné, Eszék felé vonaton szervezetten elhagyhatja a várost. Ezzel a lehetőséggel a várakozásokkal ellentétben kb. 20 ezer fő élt, és ez a nagy létszám a kezdetekben jelentős gondot okozott Eszéken. Ez a szám jól mutatja azt a légkört, ami a városban uralkodott. A félelem a megtorlástól, a Horthy rendszer túlkapásairól szóló alapos, illetve alaptalan rémhírek, a várható bizonytalanság jelentős tömeget befolyásolt. Augusztus 21-én hivatalosan is véget ért a Baranyai – bajai - Szerb Köztársaság rövid, kaotikus története, és elfoglalta hivatalát Prakatur Tamás megyei kormánybiztos. Dobrovic már nem tért vissza, Linder pedig, aki augusztus 18-án hazajött Belgrádból, másnap már el is hagyta a várost.11 III. SZABADSÁGJOGOK MAGYARORSZÁGON 1848-1921 KÖZÖTT A természetjog tanai szerint az embernek veleszületett joga a szabadság és a tulajdon. Ezeket a jogokat az ember, az állampolgár nem az államtól kapja, hanem születése pillanatában keletkeznek, és elidegeníthetetlennek tekintendők. Az állam szerepe mindössze e jogok oltalmazásában merül ki. Ezen elvek mentén született meg Franciaországban 1789. augusztus 26-án az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amely – amellett, Hornyák: A szerb megszállás… 11 211 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet hogy deklarálta az általános emberi szabadságjogok jelentős részét – az 1791-es francia alkotmány alapjául szolgált. A polgári államok születése magával hozta az emberi szabadságjogok tételes jogba való átemelését, aminek kettős funkciója volt: egyrészt ebből lehetett tudni, hogy az állam elismeri-e (és milyen mértékben) az egyes egyéni szabadságjogokat, másrészt ez volt az garanciája az állam által nyújtott jogvédelemnek.12 Magyarországon a polgári átalakulás 1848-ban zajlott le. Az áprilisi törvényeknek, valamint a forradalmi jogalkotásnak köszönhetően a jogegyenlőség megvalósulása mellett olyan jogok deklarálódtak, mint a vallásszabadság, sajtószabadság, tanszabadság, valamint kísérletet tettek a nemzetiségi egyenjogúság, illetve a gyülekezési jog rendezésére.13 A szabadságharc bukása után az emberi és politikai jogok a kiegyezést követően kerültek ismét terítékre. Megkezdődött a szabadságjogok részletes szabályozása, törvénybe iktatása, azonban e folyamat nem zajlott teljesen zökkenőmentesen. Egyes jogokat csak megkésve sikerült törvénybe iktatni, míg a rendeleti szintű szabályozásra is találunk példát. Jól szemlélteti ezt a gyülekezési szabadság szabályozása.14 Ellenpéldaként többek között a sajtószabadság említhető. Az 1848. évi XVIII. tc. eltörölte a cenzúrát, „visszaállítván” ezzel a sajtószabadságot: „gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti.” A törvény, – a jognak némi korlátot szabva – szabályozta emellett az ún. sajtóvétségeket. A háború kitörése után a kivételes hatalom alapján megszorító szabályok léptek életbe. A korszakban az utolsó szabály e joggal kapcsolatban az 1914. évi XIV. tc. a teljes sajtószabadság elve mellett foglalt állást.15 Végeredményben kijelenthető, hogy a dualista állam – az 1848-as alapokon – jelentős hangsúlyt fektetett a szabadságjogok kodifikálására, és a kisebb „hézagok” ellenére e téren valódi jogkiterjesztésről beszélhetünk.16 A Károlyi féle rezsim – melyben a politikai rendszer demokratizálódása mellett a szabadságjogok széleskörű kiszélesítésre is sor került – bukása a diktatórikus Tanácsköztársasághoz vezetett, amelyben a hatalomgyakorlás módjának megfelelően az emberi jogok területén visszaesés volt érzékelhető. Az 1919. augusztusától bekövetkező bizonytalan körülményeknek az ellenforradalomi rendszer hatalomra jutása, illetve ezzel együtt a Bethleni konszolidáció vetett véget. 1920-ban az alkotmányosság „helyreállításával” jutunk el a szabadságjogok szabályozásának következő fejezetéhez. 1918-1920 között az egymást váltó rendszerek nem kerülnek bemutatásra alkotmányjogi szempontból, ugyanis a dolgozat szempontjából relevanciával nem bír. Arra kell felhívni a figyelmet, hogy miközben az anyaországban a különböző politikai rezsimek Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1932. 174. o. Bővebben l. Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 212-216. o. 14 1848-ban egy kormányrendelet szabályozta a kérdést, és mindössze annyit tartalmazott, hogy a népgyűlések tartását 24 órával korábban be kell jelenteni. A századfordulóhoz közeledve, szintén rendeleti szabályozással (766/1898., 7430/1913. BM rendelet) találkozunk, melyek hatósági engedély függvényében engedélyezték a gyűlések tartását, valamint a 24 órás szabály utóbb 48-ra módosult. A háború kitörése után a politikai gyűlések tartását a kormány megtiltotta (1912. LXIII. 10. §.), egyéb gyűlésekhez pedig továbbra is hatósági engedély volt szükséges. 15 Molnár Kálmán: Magyar közjog. A Danubia Kiadása, Pécs 1926. 309-310. o. 16 A dualista államban a szabadságjogok részletes szabályozásáról l. Mezey: i. m. 232-240. o. 12 13 212 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából hatalomgyakorlásának módja merően kihatott a szabadságjogok szabályozására, érvényesülésére, addig Baranya déli részében ezektől elszigetelten a helyzet eltérően alakult. IV. SZABADSÁGJOGOK A MEGSZÁLLT BARANYÁBAN 4.1. Általános sztrájk, kitekintéssel a szabadságjogokra 1919. február 22-én Pécsett, illetve a szerbek által megszállt Dél-Baranyában több helyütt is sztrájk kezdődött. A kérdés jogosan feltehető: ha a szerb csapatok már 1918. november 14-én bevonultak, akkor miért csak több mint 3 hónap elteltével kezdődött meg a munkások tömeges tiltakozása? A válasz több okra vezethető vissza: • 1. A szerb csapatok békével érkeztek, Nendtvich Andor polgármester üdvözlő szavaival vették ellenőrzés alá a területet. A belgrádi konvenció értelmében a szerb katonaság tevékenysége csak a rendfenntartásra korlátozódott, ennek megfelelően a közigazgatást kezdetben érintetlenül hagyták. • 2. Eleinte a szabadságjogok tekintetében nem volt kilátástalan a helyzet, biztosították a vallásszabadságot, engedély alapján – amelyet igen nehezen adtak ki – lehetőség volt elhagyni a megszállt területet, garantálták a polgári magántulajdon sérthetetlenségét, a megszállók kezdetben nem szóltak bele a pártok ügyeibe, ami viszont a sajtót illeti, előzetes cenzúrát rendeltek el. • 3. A katonai túlkapásokra, valamint az egyre nyilvánvalóbbá váló annexiós törekvésre a pécsi Nemzeti Tanács „Néphatározattal” válaszolt, amiben hangot adtak elégedetlenségüknek, és kijelentették, hogy „Magyarok voltunk, magyarok vagyunk és a Magyar Népköztársaság polgárai akarunk maradni!”. 1918. végén, illetőleg 1919. elején megkezdődött a magyar közigazgatás teljes leváltása, a Narodna Uprava17 Pandurovits Lászlót nevezte ki Baranya megye főispán-kormánybiztosának, ami rendkívüli elégedetlenséget generált, mivel hivatalosan főispán kijelölésére a magyar kormány volt jogosult. A közigazgatás átvétele mellett tovább fokozta az elégedetlenséget a szabadságjogok részbeni csorbítása (pl.: utazási igazolványokat már egyáltalán nem adtak ki, általános szakmai értekezletek összehívását megtiltották), valamint az áruhiány, éhínség, fizetőeszköz bizonytalanság, illetve az egyre növekvő munkanélküliség okozta zűrzavar. Végül, de nem utolsó sorban a lakosság tisztában volt – ha a nemzetközi szerb hivatalos álláspont ekkor még más is volt –, hogy mi Belgrád szándéka a megszállt területekkel kapcsolatban. Ezek a folyamatok vezették a pécsi munkásságot az 1919. február 22-i sztrájkhoz.18 1918. végén Újvidéken alakult Nemzeti Tanács, amely a megszálló csapatok kormányzása céljából alakult, azonban sugallta terület Jugoszláviához való csatolásának szándékát is. 18 Hajdu Gyula: Harcban az elnyomók és megszállók ellen. Pécs M. J. Város Tanácsának Kiadása, Pécs 1957. 217- 236. o. 17 213 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet A sztrájk relatíve kevés szervezkedés után kezdődött. Előkészítésében jelentős szerepet játszottak a pécsi szocialisták – köztük Hajdu Gyula –, valamint a temesvári és szabadkai pártszervezetek küldöttei. A hangsúly Pécsen, azon belül is a vasúton volt. Abban, hogy a baranyai vasútvonalon egységesen és következetesen megkezdődött a sztrájk – ami aztán kihatott a gazdasági élet többi szegmensére – meghatározó érdeme volt a vasúti szakszervezet vezetőségének, valamint Lefkovics Ernő vasúti távírásznak. Miközben a szervezők egy 42 tagból álló küldöttséggel – melyben képviselve voltak a városi szakmák és bányák – Radovánovits ezredeshez mentek, hogy benyújtsanak egy memorandumot, folyamatosan hozták be az újabb előállítottakat.19 A memorandum tartalma a következő volt: a) könnyítsék meg a meg nem szállt részekkel való közlekedést b) gondoskodjanak a város élelmezéséről, nyersanyagellátásának biztosításáról c) rendezzék a fizetőeszköz, pénz kérdését d) engedjék meg a szakszervezetek tevékenységét e) állítsák vissza a magyar közigazgatást. A követelések süket fülekre találtak, valamennyi szervezőt – köztük a már említett Lefkovicsot, illetve Hajdu Gyulát – letartóztatták. Hajdut és 7 társát elszállították az országból, és a sztrájk befejezéséig Mitrovicán tartották fogva őket. Radovánovits emellett felhívásban megfenyegette Pécs város lakosait, hogy ha 48 órán belül nem állnak munkába, halálra ítéli őket, ezzel együtt megtiltott minden gyülekezést.20 A harc elindult. Pécsen és a megye legtöbb pontján általános sztrájk bontakozott ki, műhelyek, gyárak, bányák üresen álltak egyik pillanatról a másikra. A kérdés már csak az volt, melyik fél törik meg előbb. Radovánovits ugyan nem kezdte el kiszabni a halálbüntetéseket, de rengeteg embert megfenyegettek, fegyveresen kísértek be a munkahelyére, fizikailag bántalmaztak, tehát a hatalom mindent megtett adott keretek között a sztrájk megszüntetése érdekében. A Népszava 1919. február 26-ai száma így számolt be az eseményekről: „A szerbek barbár kegyetlenséggel igyekeznek letörni a sztrájkot. Bikacsekkel, kardlappal akarják munkára kényszeríteni, a sztrájkolókat, akiknek a lakására behatolnak. A bányászok kiszöknek az erdőbe, ahol a legnagyobb nélkülözéseknek néznek elébe. Mintegy száz vasutas Sásdra menekült a szerbek kegyetlenkedései elől…”21 És Pécs városa az atrocitások, éhínség, kilátástalanság ellenére is kitartott. A hangsúly a szénbányákon volt, a szerb szénbányák a háború alatt tönkrementek, így nagy szükség volt a baranyai szénre. Március elején Hajdu Gyulát hazaengedték, aki 11-én Pécsre érkezett, majd március közepén többedmagával Belgrádba utazott, hogy a sztrájk hivatalosan is befejeződjön (Hajdu hazaérkezésének napján a szakmák képviselőivel tár Lefkovics Ernő visszaemlékezése: A munkásmozgalom Baranyában a szerb megszállás 33 hónapja alatt. 19181921. (Közli: Szabados Mihályné) In: Baranyai helytörténetírás 1968. (szerk. Szinkovich Márta) Pécs 1968. 180-183. o. 20 Hajdu Gyula: Harcban az elnyomók… 237-239. o. 21 Hajdu Gyula: Harcban az elnyomók… 248. o. 19 214 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából gyalt Radovánovits utódjával, Csolakontits ezredessel, ami de facto a sztrájk befejezését jelentette).22 1919. március 18-án a magyar küldöttség megállapodott Belgráddal a következőkben: a) a sztrájk miatt letartóztatottakat szabadlábra helyezik, a sztrájk miatt senki sem vonható felelősségre b) visszaállítják a magyar közigazgatást, visszahelyezik a korábbi tisztviselőket a hivatalokba (kivéve a kormánybiztost) c) a munkásszervezetek zavartalanul működhetnek d) a lapok előzetes cenzúra mellett megjelenhetnek e) ezen állapot csak újabb sztrájk, rendbontás elkerüléséig van érvényben, illetve feltétele a munka felvétele. Sajnálatos, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltása után felfüggesztették a megállapodás végrehajtását, bár a magyar tisztviselők visszakerültek a helyükre, de a megye közigazgatását teljesen szerb irányítás alá vonták. 23 A 17 napon át tartó sztrájk azonban kifejezte Pécs lakóinak akár áldozatok árán is Magyarországhoz való erőteljes ragaszkodását, mérhetővé vált a szociálisták szervező munkájának hatékonysága. 4.2. Sajtószabadság a szerb megszállás alatt A sajtónak az adott korban kimagaslóan fontos szerepe volt. A megszállt terület lakossága főként ezen keresztül tudott tájékozódni a centrumban zajlódó eseményekről. Ennek jelentősége egyáltalán nem elhanyagolható, ugyanis az országban végbemenő politikai változások alapjaiban meghatározták az emberek viszonyát mind a megszállókkal, mind a helyi politikai erőkkel kapcsolatban. A másik, ami miatt a kérdéssel mindenképp foglalkozni kell, hogy ez a kommunikációs csatorna kiválóan alkalmas volt a lakosság véleményének befolyásolására, bármelyik oldalt vesszük alapul. A megszállás után nem sokkal az egész közigazgatás a szerbek kezébe került, lehetőségük volt meghatározni, hogy mely újságokat engedélyeznek, milyen súlyú cenzúrával. A következőkben a megyében – legálisan, akár illegálisan – lévő lapokról lesz szó, amelyek bemutatásával egyértelmű álláspontra jutunk a témával kapcsolatban. A téma szorosan összefügg az egyesülési, illetve a véleménynyilvánítás szabadságával (amely szabadságjogok a dolgozat másik pontjában kerülnek bemutatásra), ugyanis ebben a korban – akárcsak manapság – minden lap mögött valamely párt, vagy pártideológiával azonosuló tőkés magányszemély állt. Ha tehát egy adott ideológiát képviselő párt tiltva volt, értelemszerűen a sajtószabadság sem érvényesülhetett a teljes 22 23 Hajdu Gyula: Harcban az elnyomók… 261-264. o. Hornyák Árpád (szerk.): Pécs szerb megszállása egy szerb újságíró szemével, Milan Glibonjski visszaemlékezései. Pécs Története Alapítvány, Pécs 2006. 23. o. 215 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet mértékben. A megszállás következtében – de még a közigazgatás teljes átvétele előtt – a szerb parancsnokság a sajtótermékek tekintetében előzetes cenzúrát rendelt el. Ennek okát a lakosság lehető legteljesebb elszigetelésében, valamint „véleménybuborékban” tartásában kell keresni. Így mindenekelőtt az 1918. november 24-én alakult Kommunista Párt lapjáról a „Vörös Újságról” kell szót ejteni. A megszállt területeken (akárcsak Jugoszláviában) mindenféle kommunista szervezkedés törvénytelen volt, így e lap csak illegálisan juthatott Baranyába. Lefkovics Ernő – aki egyébként aktívan részt vett az illegális kommunista szervezkedésben, a sztrájk megszervezésében, valamint a „Vörös Újság” behozatalában – visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a lapokat szabadon csak Sásdig küldhették, onnan „forradalmárok” továbbították a megszállt területekre. A vis�szaemlékezés szerint eleinte hetente kétszer 500 darab újságot csempésztek be, többé kevésbé zökkenőmentesen.24 Az újság a Tanácsköztársaság bukásáig került kiadásra. A politikai paletta közepe felé haladva a „Munkás” c. hetilapról kell megemlékezni. A Szociáldemokrata Párt pécsi szervezetének lapja 1898. május 29-én jelent meg a közéletben. 1908-ig de jure „politikamentesen” működött, de facto azonban teljes mértékben áthatotta a politika. A háború alatt erőteljes cenzúrának volt alávetve, a megszállás alatt pedig válaszút elé kényszerült: vagy mérséklődik, vagy betiltják. A szerkesztőség az előbbi mellett döntött. Így e 3 évben ugyan erőteljesen igyekezett megmaradni a szocialista ideológia vonalán, azonban a megmaradás érdekében nem képviselhetett szélsőséges marxista eszméket. Kiállt a Tanácsköztársaság mellett, nem titkoltan támogatta az anyaországhoz való visszatérést, ami ahhoz vezetett, hogy a délszláv hatóságok betiltották. A Tanácsköztársaság bukása – valamint a kommunista vezetők Pécsre emigrálásával – a szerbek és a szocialisták közös ellenségeként tekinthető ellenforradalmi rendszer meglehetősen megkönnyítette a lap további életét. Fellendült a politikai élet, az emigránsok engedélyt kaptak a lap „folytatására”. Jól szemlélteti ezt, hogy míg a Tanácsköztársaság bukása után tilos volt a helyi lapoknak (kivéve a szerb sajtóiroda közleményeinek), hogy a Pécsen kívüli magyar eseményekről szolgáltassanak híranyagot, decemberben a „Munkás” már rendszeresen beszámolt a budapesti állapotokról. A nemzeti hadsereg bevonulása után a lap ismét választás elé került, és a megmaradás érdekében újra mérséklődnie kellett, azonban most már egy teljesen más irányba. Hivatalosan 1923. decemberéig működött. 1920. végén a teljesség igénye nélkül a következő lapok voltak jelen Baranyában: „Dunántúl” (jobboldali keresztény lap), „Hír” (szocialista lap), „Pécsi Napló” (liberális polgári lap), „Baranyski glasnik” (szerb lap).25 A „Baranyski glasnik” – magyarul a „Baranyai Közlöny” – szerkesztője Milan Glibonjski, aki egyben a baranyai sajtóiroda vezetője, valamint a megszállás elkötelezett híve volt, és szívügyének tekintette az érintett területek Jugoszláviához való csatolását. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Lefkovics: i. m. 178-179. o. Babics Andrásné: Adatok a pécsi és a baranyai sajtó történetéhez. In: A Magyar Tanácsköztársaság pécsibaranyai emlékkönyve. Pécs M. J. Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának Művelődési Osztálya, Pécs 1960. 170-176. o. 24 25 216 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából a lapja, mely 1919. október 5. és 1921. augusztusa között szolgálta információval a lakosságot, eredetileg függetlennek és pártonkívülinek volt feltüntetve, azonban ebből, illetve a megjelenés dátumából az a következtetés vonható le, hogy egy erőteljesen szerb propagandát közvetítő lapról volt szó.26 A megszállás időszakában a papírhiány, a nyomdai tevékenység technikai nehézségei, a növekvő árak, a logisztikai problémák ellenére virágzott a sajtótermékek megjelenése, ebben az időszakban száznál is több napilapot, hetilapot és folyóiratot adtak ki. 4.3. Egyesülési-, gyülekezési jog, vallásszabadság E témakörben mindenekelőtt a pártokról kell szólni. 1918-ban a legszámottevőbb politikai erő Pécsen a Szociáldemokrata Párt volt, mely – továbbá a lapja, a „Munkás” – a megszállás után is tovább működhetett. A munkásokat legnagyobb létszámban tömörítő pártról van szó, ami a szervezeti, szervezettségi problémái mellett is jelentős tagsággal rendelkezett a bányászat, építőipar, nyomdai tevékenység és a vasúti szállítás munkásai körében. A Szociáldemokrata Pár az egyik legjelentősebb tényező ebben az időszakban, meghatározó szerepet töltött be a város politikai életében. Nem mondható ez el a Baranyai Kisgazdapártról, amelynek szervezésében Hoffmann Ottó kulcsszereplést vállalt. A pécsi érdektelenséget látva 1919. nyarától a megye falvaiban próbált tagságot toborozni, de elért eredményei mellett sem vált a Kisgazdapárt jelentős tényezővé a politika színpadán. A dolgozat egy másik pontjában már szó volt róla, hogy a délszláv hatóságok tiltottak mindenféle fajta kommunista megmozdulást, így a Kommunista Párt sem működhetett legálisan a megszállt területeken. Ennek hatására illegális szervezkedés természetesen jelen volt Pécs mindennapjaiban, a már sokat emlegetett Lefkovics Ernő valóságos kommunista sejt hálózatot épített ki, amely aktívan formálta az 1919-es évek első felében lezajlódó eseményeket. Az egyesülési jog tehát e tekintetben bizonyos feltételek mellett gyakorolható volt, ennek egyik látványos példája, hogy 1918. december 22-én megalakult a Keresztény Szocialista Párt pécsi szervezete.27 A párt gyökerei több évtizedre nyúltak vissza, a háború alatt azonban gyakorlatilag nem működtek. A szerb megszállás alatt újraszerveződtek, elsődleges célcsoportjuk a városi üzemek munkássága volt, a nagy létszámot koncentráló bánya, vasút, építőipar területén nem volt számottevő tagságuk. Kevés karizmatikus vezetővel rendelkeztek, akik közül többen a szociáldemokraták soraiban folytatták tevékenységüket. Ilyen személy volt Polácsi János is, aki a megszállás elején kulcsember a keresztényszocialistáknál, majd a szociáldemokraták vezetője lesz 1919. tavaszától. 1919. január 2-án megalakult a Magyarországi Vasutasok Szövetségének pécsi csoportja. A magyar vasút történetében ez volt az első alkalom, hogy a dolgozók politikai 26 27 Hornyák: Pécs szerb megszállása… 57. o. Babics András: Pártharcok és munkásmozgalom Pécsett és Baranyában a szerb megszállás alatt. 1918-1921. In: In: A Magyar Tanácsköztársaság pécsi-baranyai emlékkönyve. Pécs M. J. Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának Művelődési Osztálya, Pécs 1960. 52. o. 217 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet és érdekvédelmi szervezetbe tömörülhettek.28 A megszállás első hónapjaiban a gyülekezési jog korlátja mindössze annyi volt, hogy a nyilvános gyűlések tartásához előzetes engedélyre volt szükség (amit persze ritkán adtak meg). Változást e jogok tekintetében a pécsiek életébe a sztrájk hozott. Radovánovits szintén már említett felhívása a következőt tartalmazta: „Minden gyülekezést megtiltok. Négynél több egyén nem gyűlhet össze egy helyen, a kijelölt túszok életükkel fizetnek, ha rendbontás történik”.29 A felhívás gyakorlati megvalósítását mi sem bizonyítja jobban, mint az az eset, amikor Hajdu Gyulát hazaengedték a sztrájk befejezéséről való tárgyalási szándékkal, és az éltetésére érkező a „kíváncsi” tömeget oszlatni kezdték a felhívásra hivatkozva.30 Épphogy befejeződött a sztárjk, a Tanácsköztársaság kikiáltása okán csak mérséklődött a helyzet. Szigorúan ellenőrizték a munkás,- és pártszervezeteket, dübörgött a cenzúra. Ekkor tiltották be a „Munkás”-t, és minden munkásmegmozdulást. Így 1919. május 1-jén a pécsi munkásság nem ünnepelhetett együtt az anyaország dolgozóival.31 Ahogy a történeti áttekintésben erről már szó volt, a Tanácsköztarsaság bukása jelentősen megváltoztatta a megszállók és a munkások egymáshoz való viszonyát. Engedély alapján a szakszervezetek, illetve a bányászok is újra nyilvános gyűlést tarthattak. Idővel Pécsett a munkások – köztük az emigránsok – a politikai engedményeknek köszönhetően „szabadon” gyülekezhettek, tevékenykedhettek (ellentétben a polgári oldallal és a keresztényszocialistákkal).32 Jól szemlélteti a megszállók politikai törekvéseit, hogy míg Jugoszláviában tiltva volt minden kommunista szervezkedés, addig Pécsen a munkások 1920. február 26-án népgyűlést tartottak – hogy kifejezzék a Horthyrendszer nemkívánatosságát –, amin a becslések szerint 15-18 ezer ember vett részt. Ironikus továbbá, hogy a dolgozók ebben az évben már hatalmas felvonulással, illetve munkaszüneti nappal ünnepelték a május 1-jét.33 E jogok tekintetében lényegi változás a megszállás fennálltáig nem történt. A szabad vallásgyakorlás biztosítása nem csak ígéret volt a szerb parancsokság részéről. Emellett az szólt, hogy a magyarokból kiváltani szándékozott szimpátia mellett az annexió tekintetében semmilyen pozitív hatással nem járt volna e jognak a korlátozása, sőt! Természetesen az egyház tagja számára nem volt idegen, hogy e joggal „visszaélve” politikai üzeneteket közvetítsen, de a munkások politikai tevékenysége mellett ez súlytalan volt. Lefkovics: i. m. 180. o. Fehér István: A soknemzetiségű Baranya a 20. században. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Budapest 1996. 49. o. 30 Hajdu Gyula: Harcban az elnyomók… 263. o. 31 Szűts Emil: Három évtized a pécsi május elsejékből. In: A Magyar Tanácsköztársaság pécsi-baranyai emlékkönyve. Pécs M. J. Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának Művelődési Osztálya, Pécs 1960. 18. o. 32 Csarnai Márk: Egy nyolcnapos szakadár állam – A Baranya – Bajai Szerb – Magyar Köztársaság. http://ujkor. hu/content/egy-nyolcnapos-szakadar-allam-baranya-bajai-szerb-magyar-koztarsasag (2018.08.30.) 33 Szűts: Az elmerült… 74. o., Hajdu Gyula: Harcban az elnyomók… 318-319. o. 28 29 218 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából 4.4. A politikai szabadságjogok Pécs és Baranya közigazgatásának érintett alakulása mellett részletesebb bemutatást kívánnak a választások. Fontos előzmény, hogy a Károlyi kormány 1918. november 23-án közzétette a választásokat szabályozó rendeletét. Demokratikus, Európában is haladó szelleműnek minősülő választójogot biztosított a 21 év feletti férfiaknak, és a 24 év feletti írástudó nőknek. Ténylegesen a választásokat a XXV. néptörvény kiadása után 1919. április 13-ra tűzték ki, amire a Tanácsköztársaság kikiáltása miatt már nem kerülhetett sor. A Tanácsköztársaság választási rendszere, ennek megvalósulása a speciális földrajzi-politikai helyzetű Baranya vonatkozásában e tanulmány szempontjából nem releváns. A késedelem és a jogi szabályozás hiányának ellenére a Nemzeti Tanács felhívására az országban mindenütt Nemzeti Tanácsok alakultak, az adott terület politikai nézeteit leginkább tükröződő összetétel szerint.34 Pécsett is csatlakoztak a budapesti Nemzeti Tanács felhívásához, és 1918. november elején népgyűlést tartottak. 25 tagból álló Nemzeti Tanácsot választottak Doktor Sándor elnökségével. A Nemzeti Tanács összetételét a Függetlenségi Párt, és nagyobb részben a Szociáldemokrata Párt adta.35 Az ezt követő közel 2 év eseményeit a közigazgatás, a városi vezetés vonatkozásában bemutattam a történeti bevezetőben. A szerb megszállás politikájában bekövetkező változások Trianon után abban is megmutatkoztak, hogy támogatták a szocialistáknak a Nemzeti Tanács visszaállítására vonatkozó törekvéseit. A városi tanács, Nendtvich polgármester határozottan tiltakozott ez ellen, jogi érvekkel alátámasztva indokait. Meglátásuk szerint az 1920. évi VIII. törvény alapján a városok törvényhatósági testületeinek mandátuma hatályos, újraválasztásuk törvénytelen. Jogi levezetésükben ezt a hágai egyezménnyel, a nemzetközi jog gyakorlatával és az ide vonatkozó hazai szabályozással indokolták. A város polgári lakossága, a keresztényszocialistákkal karöltve szintén ellenezte az új választást, amit a szerb hatóságok szociáldemokratákkal megkötött paktumaként ítélt meg. A komoly ellenállás és erős szervezés ellenére 1920. augusztus 8-án Doktor Sándor elnöklésével szervezett nagygyűlésen megválasztották a 34 szocialistából, 15 radikálisból, 3 párton kívüliből álló Nemzeti Tanácsot.36 Augusztus 29-én és 30-án, 6 választókörzetben 12  876 választási névjegyzékben szereplő választópolgárból 9144 fő szavazott, döntő többségük a Szociáldemokrata Párt jelöltjeire. Szavazati joggal rendelkezett minden 21. élétévét betöltött férfi, aki 6 év magyar állampolgársággal és legalább féléve pécsi lakhellyel rendelkezett. Megválasztani a 24. életévüket betöltött férfiakat lehetett. A Törvényhatósági Bizottság szeptember 13-án tartotta alakuló ülését, és pályázatokat írt ki a polgármesteri, főjegyzői és 4 ta- Hajdu Tibor: Választások 1918-1919-ben. https://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/historia/85-056/ch23.html (2018.08.31.) 35 Fehér: i. m. 42. o. 36 Szűts: Az elmerült… 79-82. o. 34 219 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet nácsosi állásra. Polgármester, egyedüli pályázóként Linder Béla, a Károlyi kormány hadügyminisztere lett.37 V. KÖVETKEZTETÉSEK A dolgozat nem érinti az „összes” politikai és személyi szabadságjogot. Ennek oka, hogy azok a jogok, amelyek semmilyen formában nem járultak hozzá a 3 év eseményeinek formálásához, a leírtak mellett „háttérbe szorultak”. Említésük a kapcsolódó szakirodalomban is elenyésző, ami arra enged következtetni, hogy e jogok tekintetében nem volt lényeges változás. A szerbek kétségtelenül területi követeléseiket törekedtek megvalósítani, így a szabadságjogokra egyfajta eszközként tekintettek. A megszálláskor ennek érdekében több szabadságjogot is biztosítottak (magántulajdon sérthetetlensége, vallásszabadság, személyi szabadság), melyek mindenekelőtt a lakosság szimpátiájának kivívását, illetve a béke fenntartását célozták. Láthatóan ezek az ígéretek nem mindig valósultak meg. Gyakran előfordult – főleg a sztrájk alatt – az emberek megverése, letartóztatása, hivatalos eljárás nélküli bebörtönzése. Kezdetben nem volt ritka a szerb csapatok általi fosztogatás sem, ami persze nem intézményes keretek között zajlott. Azokat a szabadságjogokat, amik jelentős szereppel bírtak a politika, illetve az ellenállás tanúsítás esetén, már kezdettől fogva korlátozásoknak vetették alá. Innentől kezdve ezek alakulásában az anyaországi helyzet, illetve a szerb hivatalos álláspont, valamint a baranyai lakosság magatartása, elégedetlensége játszott kiemelkedően fontos szerepet. Összegzésképpen le lehet szögezni, hogy a szabadságjogok addig és olyan mértékben érvényesültek a megszállt területeken, ameddig nem veszélyeztették a szerb megszállók politikai és gazdasági érdekeit. A vezetés ezt azonban nem tagadta, hatalmában volt megállapítani, hogy mit tekint a megszállás érdekeivel ellentétesnek. Hajdu Gyula: Harcban az elnyomók… 337-344. o. 37 220 Molnár Bálint joghallgató (PTE ÁJK) szakkollégista (Óriás Nándor Szakkollégium) A WEIMARI KÖZTÁRSASÁG KÜLPOLITIKAI KAPCSOLATAI KÖZÉP-EURÓPÁBAN 1919 ÉS 1933 KÖZÖTT I. BEVEZETÉS Az 1919. évi weimari Alkotmányozó Nemzetgyűlésen megszületett Köztársaság nem csak belpolitikai, hanem külpolitikai problémákkal is küszködött. Tanulmányomban azonban csak a külpolitikai problémákat mutatom a vonatkozó jogforrások valamint a külföldi és a hazai jogtörténeti szakirodalom alapján. Értekezésem fő tárgya a Német Birodalom külpolitikai kapcsolatrendszerének újjáépítése és megszilárdítása az I. világháború után. Bemutatom, hogyan tudta a német kormány a versailles-i békeszerződés negatív hatását kiküszöbölni, vagy ezt legalább enyhíteni. Az emlékkonferencia céljához igazodva kutatásom Herczegh Géza életművéhez igazodik, aki A diplomáciai kapcsolatok története I. című művében foglalkozott az 1914 és 1918 közötti évek diplomáciai eseményeivel és a versailles-i békeszerződés rendelkezéseivel. Tanulmányomban a magyar vonatkozásokra, azaz a német kormány Magyarországgal való kapcsolatára is kitérek.1 II. A VERSAILLES-I BÉKESZERZŐDÉS HATÁSAI NÉMETORSZÁGBAN 1918. november 11.-én az I. világháborúban győztes Antant hatalmak ultimátumot küldtek a Német Birodalom képviselőinek, amely a feltétel nélküli kapitulálás feltételeit 1 A témakörhöz áttekintően l. Szabó István: Német alkotmányfejlődés 1806–1945. Szent István Társulat, Budapest 2002. 172–175. o. W. Rugge: A Weimari Köztársaság Külpolitikája és az európai biztonság kérdése 1925-32. Századok 1978. 1. sz. 209–210. o. Németh István: Németország a weimari köztársaság időszakában (1919-1933). http://www.grotius.hu/doc/pub/WNAWSU/2013-01-29_nemeth_istvan_grotius-e-konyvtar-57. pdf (2018.09.10) Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1985. 39–245. o. Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged 2011. 517–525. o. Németh István: Demokrácia és Diktatúra Németországban 1918-1945. 1. kötet: Az 1918. novemberi forradalom és a Weimari Köztársaság. L´Harmattan Kiadó, Budapest 2007. 171–263. o. Herczegh Géza: A diplomáciai kapcsolatok története. I. rész: 1914-1933. Tankönyvkiadó, Budapest 1987. 56–139. o. Erich Eyck: Geschichte der Weimarer Republik. Erster Band: Vom Zusammenbruch des Kaisertums bis zur Wahl Hindenburgs. Eugen Rentsch Verlag, Erlenbach-Zürich und Stuttgart 1956. 220–265. o. Erich Eyck: Geschichte der Weimarer Republik. Zweiter Band: Von der Konferenz Locarno bis zu Hitlers machtübernahme. Eugen Rentsch Verlag, Erlenbach-Zürich und Stuttgart 1956. 11–71. o. Fejes Judit: Magyar-német kapcsolatok 1928–1932. Akadémiai Kiadó, Budapest 1981. 77–121. o. 221 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet tartalmazta. A győztes hatalmak 1919. január 18-án előtanácskozásra gyűltek Párizsban, ahol egyoldalúan kijelentették követeléseiket a vesztes felekkel szemben. Wilson amerikai elnök liberális modellje a világbéke érdekében új alapkora kívánta helyezni a nemzetközi kapcsolatokat. Elképzelése szerint a gazdaságilag stabil, külső-és belső válságoknak ellenálló, szovjetellenes Németországgal tartható fent a világbéke. A német kormány a wilsoni alapelvekre építette külpolitikáját, melynek célja a gazdaság stabilizálása, a gyarmatok visszaszerzése, a hadifoglyok hazatérése, majd a Népszövetséghez történő csatlakozás volt. A kormány terveit azonban a francia delegáció keresztezte, ugyanis a francia kormány célja a francia hegemónia és gloire visszaállítása, a Loirevölgye menti területek Franciaországhoz történő visszacsatolása valamint ellenfelének, Németországnak a félreállítása volt. A brit béketörekvések Németország nagyhatalmi státuszának megszüntetésére, a német gyarmatok megszerzésére és a német flotta demilitarizálására irányultak, azonban egyetértettek az amerikai kormánnyal, miszerint a túlzott és már-már szélsőséges büntetéseket mellőzni kell, és megfelelő kompenzációt kell kiszabni a vesztes országokra a permanens béke biztosítása érdekében. Az angol mérsékeltebb álláspont szerint a hegemónia német kézről francia kézbe történő átadása nem megoldás.2 A megfelelő kompromisszum hiányában azonban, a francia kormány a gazdasági stabilitására és a biztonságpolitikájára hivatkozva kollektíve eltörölte az amerikai béketörekvéseket, melynek hatására az Egyesült Államok visszavonult az európai világpolitikától és primer célként gazdasági hatalmának építését tűzte ki.3 Április 21-én a Birodalmi Kormánynak egy 4 nappal későbbre szóló meghívót kézbesítettek, amely óriási felháborodást váltott ki a belpolitikai problémákkal is küszködő államban. Május 8-án Brockdorff-Rantzau vette át a békefeltételeket a francia minisztertől, Clemenceau-tól (aki gúnyosan megjegyezte, hogy a francia-német hatalmi vitában nem az alábbi papír lesz az utolsó aktus) és a következőt nyilatkozta: „Azt követelik tőlünk, hogy ismerjük el az egyedüli felelősséget a háború kirobbantásáért. Ilyen beismerés azonban az én számból hazugság lenne”4 Nyilatkozatával tovább mélyítette a francia-német konfliktust. A német külügyminiszterre és delegációjára hárult a feladat, hogy a Birodalmi Kormánnyal és a Nemzetgyűléssel közreműködve kialakítsák végleges álláspontjukat. A békeszerződés elutasítása katonai beavatkozást eredményezett volna, ami ellen a német haderő és védelem tehetetlen volt, csak a porosz tartományban volt esély csekély ellenállásra, így ezt az ötletet hamar elvetették. A kormány döntésképtelensége és a megosztottság miatt nem tehetett mást, lemondott. Az új kormány fenntartásokkal kezelte a békeszerződés pontjait. A fenntartások a háborús károk elismerésére és a háborús bűnösök kiadására irányultak, ám a fenntartásokat a szövetséges hatalmak elutasították és a Nemzetgyűlést kényszerítették a békefeltételek módosítások nélküli 2 3 4 222 Herczegh: i. m. 59–61. o. Németh: Németország… i. m. 38. o. Szabó: i. m. 172.o. Herczegh: i. m. 57–58. o. Brockdorff-Rantzau 1919. május 7. Versailles. Kerekes: i. m. 54. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából ratifikációjára.5 A német kormánynak szembe kellett nézni azzal a ténnyel, mely szerint, ha a békeszerződés visszautasításra kerülne, az a birodalmat teljes káoszba taszítaná és tovább fokozná a belső háború veszélyeit. A végső döntés Friedrich Ebertre és Gustav Bauerre, a birodalmi minisztérium új elnökére hárult. Mérlegelve a helyzetet Ebert a birodalmi honvédség (Reichswehr) parancsnokaival tárgyalva igyekezett megoldani a problémát, akik még az újabb front gondolatát is felvetették. Az erőfeszítések ellenére a Nemzetgyűlés és a német politikai elit arra jutott, hogy a tények megmásíthatatlanok, a szerződés módosítása nem lehetséges katonai beavatkozás nélkül, a katonai megmozdulások pedig – tekintettel az ország gazdasági helyzetére – kudarcba fulladnának.6 A Nemzetgyűlés nem tehetett mást, június 23-án elfogadta, majd az elfogadott törvényt a Birodalom elnöke hitelesítette és elrendelte a kihirdetést.7 A versailles-i békeszerződés rendelkezései több csoportra bonthatók: az államterülettel kapcsolatos változások, a győztes hatalmak által előírt háborús jóvátétel, a háborús terhekre és a háborús bűnösökre vonatkozó szankciók, a keleti országrészekkel kötött megállapodások és a békeszerződések érvénytelenítése valamint a békeszerződés megszegéséből eredő további intézkedések. 2.1. Államterületre vonatkozó változások8 A versailles-i szerződés 2. részében a 27.-30. cikk a Német Birodalom határainak pontos leírását tartalmazzák: a német állam elvesztette államterületének egy nyolcad részét és lakosságának egytizedét a területi szankciók következtében. Franciaország visszakapta az 1871-ben a porosz-francia háborúban elvesztett keleti területeit (Elzászt és Lotaringiát). Egyes iparvidékeket, kisvárosokat (Eupen, Malmédy, Moresnet) a belga államterülethez csatoltak. Lengyelországnak tengeri kijáratott biztosítottak valamint Poznant a lengyelekhez csatolták, Danzig kikötővárosát és környékét szabad területnek nyilvánították, amely a Népszövetség ellenőrzése alá került. Szilézia egyes területei Csehszlovákiához valamint Lengyelországhoz kerültek. Némely terület sorsát népszavazásra bízták (pl. Dániához került Észak-Schleswig). A legkülönösebb helyzetben a Rajna bal partján fekvő Saar-vidék volt. A térség elsősorban gazdasági jelentőséggel bírt hatalmas szénlelőhelyei miatt. A vidék egészét katonai megszállás alá helyezték és demilitarizált övezetté nyilvánították. Bár a Népszövetség kontrolálta a területet, Franciaország jogot kapott hídfők kiépítésére, kizsákmányolási és birtoklási jogkörökkel ruházták fel a francia kormányt. A békeszerződés indoklása szerint a francia szénbányák és gyárak megsemmisítéséért a német kormány vállalta a kártérítési felelősséget, a Saarvidék pedig egyfajta garanciális szerepet töltött be. További kikötésként előírták, hogy a szerződés megkötésétől számított 15 év elteltével a terület sorsáról népszavazás dönt. 7 5 6 8 Szabó: i. m. 173. o. Kerekes: i. m. 58. o. Gesetz über den Friedensschluß zwischen Deutschland und den alliierten und assoziierten Mächten.Vom 16. Juli 1919. Reichsgesetzblatt 1919. Teil 1. 687. o. Versailles-i szerződés II. rész 27–30 cikk 223 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Az Ausztriával való (Bismarck által elképzelt) nagynémet egység létrejöttéhez, az osztrák részekkel történő egyesüléshez a Népszövetség hozzájárulása szükséges. A területi rendelkezések – figyelembe véve a magyar és az osztrák veszteségeket – nem mondhatók súlyosnak. Legkeményebb szankciókat a gazdaság és a hadsereg terén róttak ki.9 2.2. A győztes hatalmak által előírt háborús jóvátétel10 A békeszerződés előírta, hogy Németország köteles jóvátételt fizetni, ennek összegét a szerződés nem állapította meg, hanem azt egy későbbi időpontra tervezte. Így csupán a követelés jogcímeit taglalta. Az összeg meghatározására jóvátételi bizottságokat állítottak fel, amely a győztes államok delegáltjaiból állt, akik a felmérések után nyújtották be pénzügyi követeléseiket. Emellett a francia szénipar tehermentesítése érdekében a jóvátételek mellett a német széntermelés bevételének 60%-át 10 éven keresztül a francia gyáraknak és iparosoknak kellett elszállítaniuk.11 A háborús jóvátételek a csőd szélére sodorták a német gazdaságot, nem beszélve arról, hogy a szállítási járműveket, nehézipari termékek nagy részét is át kellett nyújtaniuk a győzteseknek (mozdonyok, vagonok).12 2.3. Háborús terhek és háborús bűnösök felelőssége13 A szerződés kimondta, hogy minden a háború által okozott kárért Németország felelősséggel tartozik. Ennek oka, hogy Németország volt a nagyhatalmak közül az egyetlen gazdasági potenciával rendelkező ország, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával a létrejött utódállamok közül csak Ausztria és Magyarország minősült vesztes államnak, a többi utódállam abszolút győztese volt az I. világháború utáni békeszerződéseknek, hiszen jóvátétel fizetésére nem kötelezték őket.14 A háborús bűnösök felelősség azonban ennél sokkal bonyolultabb ügy volt. A békeszerződés értelmében, minden politikust, tábornokot, akik a háború kitöréséért és az ebből fakadó károkért felelősek, a német kormánynak ki kell adni, beleértve a császári családot is. A háborús bűnösöket a győztes hatalmak vád alá helyezték, és előírták, hogy katonai bíróságok előtt megfelelő elvek és szabályok alapján, a védelemhez való jog maradéktalan biztosítása mellett döntenek sorsukról. II. Vilmos azonban családjával Hollandiába menekült, amely visszautasította a kiadatást a menedékjogra hivatkozva. A szerződésnek ez a pontja a gyakorlatban nem került alkalmazásra, az antant hatalmak megelégedtek azzal, hogy a német állam törvényben előírja a háborús bűnösök üldözését.15 A kato 9 11 12 13 14 15 10 224 Németh: Németország… 39–40. o. Szabó: i. m. 173–174. o. Kerekes: i. m. 55. o. Versailles-i szerződés VIII. rész 231–237 cikk Németh: Németország… 39. o. Kerekes: i. m. 54. o. Versailles-i szerződés VII. rész 227–228 cikk Szabó: i. m. 174. 0. Gesetz zur Verfolgung von Kriegsverbrechen und Kriegsvergehen vom 18. Dezember 1919. Reichsgesetzblatt 1919. Teil 1. 2125. o. Szabó: i. m. 175. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából nai intézkedések közé sorolható, hogy a német hadsereg békelétszámát 100.000 főben maximálták, míg 1914-ben a Német Birodalom békelétszáma 700.000 fő volt, továbbá megszüntették az általános hadkötelezettséget.16 2.4. A keleti országrészekkel kötött megállapodások érvénytelenítése, a békeszerződés megszegéséből eredő szankciók17 A német állam, ha bármely a szerződésből eredő kötelezettségét megszegi, gazdasági, pénzügyi valamint katonai szankciókkal is számolhatott. A szerződés 14. része a végrehajtási biztosítékokat tartalmazta, mely felhatalmazta a győztes feleket egyes területek katonai megszállására, ellenőrzésére (pl. Rajnai területek). A szankciókat az évek múlásával enyhítették, a szerződésben meghatározott feltételek alapján.18 A háború alatt a német állam több országgal kötött kereskedelmi- és békeszerződéseket, amelyeket a szerződés érvénytelennek nyilvánított. 1918-ban Oroszországgal, Romániával és Finnországgal is kötött szerződést a birodalom, ám ezek az országok a versailles-i szerződésben nem szerződő felek, így különleges jogi helyzet alakult ki az államok között. Mind a breszt-litovszki békében, ahol a német állam és a marxi fordulatot vett orosz állam közt megállapodás született, mind pedig a bukaresti békében kötött rendelkezések érvénytelenek lettek a versailles-i szerződés értelmében. Annak ellenére, hogy érvényes békeszerződést az államok egymással nem kötöttek, az országok nemzetközi kapcsolata és viszonya változatlan maradt. A mind gazdaságilag és mind politikailag meggyengült Németország a békeszerződés elfogadása után a kompromisszumkészség és a változások talajára lépett. Bár „fegyvertelen” volt, politikailag igyekezett az újonnan beállt világrendhez alkalmazkodni. Feloldódott a brit-német ellentét, valamit az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával létrejött utódállamok is potenciális kereskedelmi partnerré váltak. A szovjet diplomáciai kapcsolatok felélinkítése is idő kérdése volt. Németország a világ középpontjába került. III. TELJESÍTHETŐ MEGOLDÁSOK ÉS A TELJESÍTÉSI POLITIKA Az 1919-1920-as évek a belső viszályok, a bizonytalan politikai helyzetek és az ország belső stabilizálásának jegyében telt. A polgárháborús helyzet megszűnése után a német kormány a külpolitikai kapcsolatok stabilizálására, a jóvátételek teljesítésére koncentrált. Az első kezdeményezéseket, azonban nem a német kormány, hanem a széntermelésben és a széniparban érdekelt gyárképviselők, iparosok kezdték meg. A bürokráciát jóval megelőzve reagáltak a szövetségesek által követelt anyagi juttatások elszállítására. Francia és a német ipari közreműködést sürgettek, és német-francia ipari kartell létrehozásán fáradoztak. Az iparosok azonban az erőfeszítések ellenére Kerekes: i. m. 55. o. Ruszoly: i. m. 522 Versailles-i szerződés XIV. rész 428–433 cikk Szabó: i. m. 174. o. 16 17 18 225 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet sem tudtak kellő sikereket elérni. Ennek oka az volt, hogy egyik-másik fél elnagyolt követelései megnehezítették, hogy az ügyben kompromisszum szülessen. Az 1920-24es időszak a tárgyalások és a konferenciák jegyében telt. A német kormány célja az volt, hogy a békeszerződés betartásával arányos, de teljesíthető jóvátételi összegeket állapítson meg a jóvátételi bizottság, azonban a kezdeti sikerek elmaradtak. 1921-ben Londonban szervezett találkozón az antant képviselői ultimatív jelleggel kimondták, hogy Németországnak 132 milliárd aranymárkát kell fizetnie, ám rövidesen kiderült, hogy a követelések teljesíthetetlenek.19 Walter Rathenau külügyminisztert bízta meg a kormány azzal a feladattal, hogy meggyőzze a győztes hatalmakat arról, hogy a benyújtott igények nem teljesíthetők. Rathenau az inflációs politikával bebizonyította, hogy a német nép fizetőképtelen, azonban eredményeire a tárgyalásokon a delegációk nem hivatkozhattak. A miniszterelnököt a londoni konferencia után a szélsőséges pártok képviselői 1922-ben meggyilkolták. Úgy tűnt, hogy a kormány újabb krízishelyzetbe került.20 A gazdasági destabilizációra a német ipar a keleti partnerekkel való szoros együttműködésben látta a megoldást, mivel a francia kooperációs kísérletek kudarcba fulladtak. A tárgyalásokhoz kedvező feltételeket biztosított az orosz-lengyel konfliktus, amely lehetőséget adott Oroszország és Németország egyműködésére. A kormány is csatlakozott a kezdeményezésekhez, kiszélesítve a kereskedelmi kapcsolatok akciórádiuszát a francia, a brit és a belga partnerekkel nemzetközi szindikátus felállítását javasolta. A javaslat nemzetközi színtéren is pozitív visszajelzéseket kapott, amely lehetőséget nyújtott a német ipar és kereskedelem stabilizálására és a közép-európai gazdasági egyensúly létrehozására. A szovjet-orosz kormány azonban felismerte, hogy Németország szándéka nem a kölcsönös együttműködés, hanem a jóvátétel enyhítése, így az 1922. Évi genovai találkozón a német gazdasági kezdeményezéseket elutasították.21 A konferencia pozitív eredményeképpen azonban a szovjet és a német kormány megállapodott, hogy kölcsönösen lemondanak a háborús kártérítésekről – beleértve a civil lakosságot ért károkat is – valamint arról, hogy a két ország egymással kereskedelmi szerződést köt. Az erről szóló szerződést Rapallóban írta alá a két szerződő fél. A rapallói szerződés a szövetséges hatalmak körében nagy felháborodást keltett, ugyanis a franciák által támogatott Lengyelországot kivonta a gazdasági és kereskedelmi forgalomból. A francia kormány válaszul – a versailles-i szerződésre alapozva – katonai egységeket küldött a Ruhr vidékre, amire a német kormány a jóvátételi szállítások leállításával válaszolt. A Ruhr-konfliktus megpecsételte a francia-német viszonyt és egyben teljesen eltörölte a békés teljesítés lehetőségét.22 21 22 19 20 226 Kerekes: i. m. 112–117. o. Ruszoly: i. m. 522. o. Eyck: Geschichte… Erster Band i. m. 265–273. o. Németh: Németország… 41. o. Németh: Demokrácia… 173. o. Eyck: Geschichte… Erster Band. 236–250. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából IV. A NÉMET KÜLPOLITIKAI ENYHÜLÉS KORSZAKA A német külpolitikai tapasztalatok alapján a német kormány belátta, hogy a versailles-i szerződés enyhítése passzív ellenállással nem lehetséges, és új politikai irányvonal szükséges a külpolitikai kapcsolatok fellendítése érdekében. 1923-ban Wilhelm Cuno német kancellár helyét Gustav Stresemann liberális politikus vette át, aki egyszerre töltötte be a Német Birodalom kancellári és külügyminiszteri pozícióját. Stresemann véleménye szerint a békeszerződés revíziójához a francia biztonságpolitikai igények kielégítése szükséges. Az 1923 és 1932 közötti aktív külpolitika első állomása a Micummegállapodás volt. 1923-ban a Ruhr vidéken működő német bányászati egyesületek képviselőivel tárgyalásokat folytatott a német kormány a bányák pénzügyi helyzetéről. A békeszerződés alapján a francia gyárak megsemmisítésért Németországot kártérítési kötelezettség terhelte. A német és a francia kormány megállapodott (a bányászati egyesület képviselőivel történő egyeztetés után) arról, hogy a német iparosok kötelezettséget vállalnak a jóvátételek megfizetésére.23 A hatalmas hiperinfláció és a gazdasági válság veszélyét azonban a megállapodás nem enyhítette. A német márka stabilizálása érdekében 1923 októberében bevezették a Német Járadékmárkát (Deutshce Rentenmark). A reform célja az infláció csökkentése és a valuta stabilitása volt.24 A Rentenmark és a Micum-egyezmény következtében Németország világgazdasági szerepe megnőtt, amelyre Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is felfigyelt. A világgazdaságban érdekelt két nagyhatalom a német piac stabilizálásában, a jóvátételek kifizetésében látta a tartós béke megteremtésének alapját. A szövetséges hatalmak és Németország viszonyának javulásához a francia politikai változás is nagyban hozzájárult. A francia erőpolitika képviselője, Raymond Poincaré a Ruhr-konfliktusból eredő külpolitikai kudarc után lemondott miniszterelnöki pozíciójáról. A francia politikai fordulatot követően az USA újra az európai politika szereplőjévé vált. A konfliktusok és a gazdasági helyzet javítása érdekében 1924-ben létrejött a Dawes-terv, melynek alapja a hitelkörforgás volt. A Dawes-terv alapján egyrészt az Amerikai Egyesül Államok hitelt biztosít Németország számára, amelyből újjá tudja építeni gazdaságát és törleszteni tudja a jóvátételeket. Másrészt a jóvátételek törlesztéséből származó összegből a brit és francia kormány kiegyenlíti a háborús kölcsönöket az USA-nak. Harmadrészt a rendelkezés lehetővé teszi az amerikai és külföldi tőke szabad áramlását. Mindezek által a Dawes-terv új fejezetet nyitott a nemzetközi kapcsolatokban, amely az enyhülés korszakát jelentette. Az amerikai gazdasági intervenció egyben a „Reichswehr” elképzeléseit is elvetette, amely a Szovjetunióval szembeni katonai eszközök alkalmazása lett volna. A brit, a francia és a német külpolitikai triász – Chamberlain, Briand és Stresemann – hosszas tárgyalások és megbeszélések sorozata után 1925 októberében Locarnoban gyűlt össze. A tárgyalók felek megállapodtak a békeszerződés értelmében létrejött 23 24 http://www.bundesarchiv.de/aktenreichskanzlei/19191933/0pa/ma1/ma12p/kap1_1/kap2_52/para3_1.html (2018.09.15) Németh: Németország… 42. o Kerekes: i. m. 141–160. o. Eyck: Geschichte… Zweiter Band. 11–48. o. 227 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet határok elfogadásában, és garantálták, hogy e határokat a szerződő felek tiszteletben tartják25, továbbá megállapodtak a vitás kérdéseket békés úton történő rendezésében, döntőbíróság felállításában, ami a lengyel és csehszlovák feleket is érintette. Az egyetlen vitatott kérdés Németország és a Népszövetség viszonya volt, amelyet 1926-ban rendeztek el.26 A német külpolitika nem csak Nyugaton, de Keleten is szoros nemzetközi kapcsolat kiépítésén munkálkodott. 1926 márciusában szovjet-német tárgyalások kezdődtek, melynek eredményeképpen ez év április 24-én német-szovjet barátsági szerződés jött létre. A rapallói szerződés alapján megkötött paktum már nem csak gazdasági, hanem már politikai rendelkezéseket is tartalmazott, mely szerint ha az egyik szerződő felet harmadik állam által támadás érné, a másik fél semleges marad. A megállapodással Stresemann biztos alapokra helyezte a német külpolitikát, és megvédve magát az antant hatalmaktól arra az esetre nézve, ha a Szovjetuniót a szövetségesek megtámadnák.27 1927-re a német külpolitika a Ruhr-vidék kiürítését és a jóvátételek revízióját tűzte ki fő célul. A locarnói-szerződés sikerei alapján ugyan a kölni övezetet kiürítették és csökkentették a területen állomásozó francia csapatok létszámát, ám ezzel a német kormány nem elégedett meg. A Népszövetség alapokmányára hivatkozva Stresemann az általános leszerelési kötelezettséget sürgette. A határozat azonban a francia biztonságpolitikai elképzelésekkel teljesen ellentétes volt. Briand úgy vélte, hogy a leszerelés és a biztonság kérdése külön tárgyalandó, ennek következtében 1927 szeptemberében nemzetközi bizottság felállítását indítványozta. A német kormány a népszövetségi tárgyalásokon kijelentette, hogy nem ért egyet a francia döntéssel és a német államhatárok konkretizálásával, valamint az olyan törekvésekkel, amelyek az államhatárok restaurációját gátolják. A Népszövetség alapos megfontolás után teret adott a német követeléseknek és napirendre tűzte a demarkációs vonalak, a csapatleépítés és a jóvátételek felülvizsgálatának kérdését. 1927-28-as tárgyalások nem sok eséllyel kecsegtettek: a leszerelést illetően a francia biztonságpolitikai érdekek erősebbnek bizonyultak a német általános leszerelési követelésekkel szemben. A Rajna-vidék kiürítése azonban továbbra is a német külpolitika fő célja volt, ám ezen törekvésüket a szövetséges hatalmak ellenezték, mivel a rajnai övezet katonai megszállása garancia a jóvátételek megfizetésére a békeszerződés alapján. A feszült helyzetet a szövetségesek a jóvátételek revíziójával próbálták orvosolni. 1929. június 7.-én a Dawes-tervet megerősítő megállapodás született, mely a jóvátétel összegét 113.9 milliárd márkában határozta meg, amit Németország két részletben fizet: 37 éven át 1988 millió márkát, azután 27 éven át a fennmaradó összeget törleszti a szövetségesek részére. A rendelkezés elemi változásokat nem hozott ugyan a Dawes-tervhez képest, de megszüntette a német gazdaság feletti ellenőrzést, valamint a jóvátételi bizottságot is feloszlatta.28 A legnagyobb sikert – a jóvátétel csökkentése mellett – a Ruhr-vidék kérdésének megoldása jelentette. A francia csapatok 27 28 25 26 228 A garanciális szerződés a Rajnai-paktum nevet kapta Herczegh: i. m. 115–118. o. Rugge: i. m. 207–208.o. Herczegh: i. m. 121–122. o. Kerekes: i. m. 198–203. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából parancsot kaptak a terület kiürítésére az 1930-as évek közepéig. 1929. október 29-én a Young-terv által előírt jóvátételek fizetését a New Yorki-i tőzsde csődje megakasztotta. A válság nem csak gazdasági, de politikai konfliktusokat is generált a már-már stabilizálódó Európában. A válságra minden kormánynak reagálnia kellett. A válság a német területeken mutatta igazán hatását. Több gyár, bánya és vállalkozás csődbement, emberek milliói váltak munkanélkülivé, a jóvátételek folyósítását – a fizetőképtelenség miatt – a német kormány beszüntette. 1930-ban az új kormánynak szembe kellett nézni a gazdasági világválság kihívásaival.29 Heinrich Brüning, a Katolikus Centrum párt képviselője új külpolitika szemléletmódót helyezett előtérbe. Brüning kancellár a gazdasági önellátással (Autarchie), a bércsökkentéssel és az osztrák-német vámunió tervével igyekezett a válsághelyzetet csökkenteni. Mivel az osztrák-német viszony már a versailles-i szerződés óta kérdéses volt. Bár a békeszerződés engedélyhez kötötte az egyesülést, a német külpolitika 1919 és 1933 között nem mondott le az egység gondolatáról, amelyre 1938. március 12-én sor is került. A vámunió 1931-ben történő aláírásával az osztráknémet kormány szándékai egyértelművé váltak. Az egyezmény megkötése a francia érdekeket nagyban aláásta, ezért a francia kormány a Népszövetséghez fordult, amely 1931 szeptemberében az egyezményt szerződésellenesnek nyilvánította. A külpolitikai törekvések óriási áldozatot követeltek a német belpolitikától, amely a szélsőséges pártok megerősödéséhez vezetett. Az új nemzetiszocialista alapokra épülő expanziós külpolitika ellen a szövetséges hatalmak nem tudtak kellő módon fellépni. Ennek oka elsősorban a gazdasági válság nyomán meggyengült Népszövetség volt, amely fokozatosan vesztette el nemzetközi jelentőségét és tekintélyét.30 Brüning tervei közé tartozott a jóvátételek teljes törlése és a Young terv felszámolása. „Mindent vagy semmit” politikájával felváltotta a részeredményeket elérő és szakszos revízióra törekvő Stresemann ún. szalámi-politikáját. A német kormány a jóvátételek megszűnésének lehetőségét az amerikai gazdasági segítségnyújtásban látta. 1931 júliusában Hindenburg Hoover amerikai elnökhöz fordult és kérvényezte a jóvátételek, kölcsönök és tartozások 1 évre történő felfüggesztését. A Hoover-moratórium magával hozta a Young-terv felülvizsgálatának lehetőségét is. 1932-ben újra jóvátételit konferenciát hívtak össze a svájci Lausanne-ban. A Nemzetközi Fizetéskiegyenlítő Bank szakvéleménye alapján – a német fizetésképtelenség és gazdasági válság miatt – a jóvátétel összegét 3 milliárd márkában határozták meg, amit a német kormánynak 10 éven belül kellett volna megfizetnie. Hitler 1933. évi hatalomra jutásával azonban minden kifizetést megtagadtak. A konferencián az általános leszerelés kérdése is terítékre került, ám a kérdést az 1932-es genfi konferencia zárta le véglegesen. Franciaország javaslata egy nemzetköz hadsereg felállítása volt, amely a biztonságot és a békét garantálja. NagyBritannia elutasította a javaslatot, és kezdeményezte a német egyenjogú fegyverkezést. A felek megállapodásának hiányában 1932 szeptemberében Németország elhagyta a 29 30 Eyck: Geschichte… Erster Band. 403–416. o. Herczegh: i. m. 133–136 Németh: Németország… 45–46. o 229 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet leszerelési konferenciát, ezzel folytatta azt a külpolitikai irányvonalat, amelynek eredményeképp 1933-ban végül kilépett a Népszövetségből. Radikális külpolitikai változás az 1932-33-as években nem történt. A genfi konferenciát követően a jóvátétel és a leszerelés kérdése vesztett jelentőségéből. Hitler a tárgyalások megszakítására és a Nyugati nemzetközi kapcsolatok megszüntetésére törekedett, és előkészítve a terepet egy újabb háborúnak.31 V. MAGYAR-NÉMET KÜLPOLITIKAI KAPCSOLATOK 1919-1933 KÖZÖTT Az 1919 és 1922 között a vesztes hatalmak kormányai és államfői elsősorban a belső rend megszilárdításán, a belpolitikai viszályok rendezésén munkálkodtak. A nemzetközi színterén a vesztes nagyhatalmak (elsősorban Németország) az antant hatalmakkal igyekeztek diplomáciai kapcsolatot létesíteni és a békeszerződésből eredő jóvátételi költségeket enyhíteni.32 Németország ún. Mitteleuropa-gondolata azonban, mely alapján a kelet- és közép európai országokra, az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaira szerette volna gazdasági és politikai befolyását is kiterjeszteni, továbbra sem merült feledésbe. A közös történelmi múltra hivatkozva a magyar-német együttműködés Horthy-korszak magyar kormányainak, különösen a Bethlen-kormánynak, az elképzelései között is szerepelt. A magyar-német együttműködés az 1926-28-as években aktivizálódott. Bethlen úgy vélte, hogy a revízió megvalósításához német segítségre van szükség. A magyar külpolitikai képviselet olasz közvetítéssel közeledett Németország felé. A hasonló politikai elképzelések következtében és amiatt, hogy mindkét ország adós állam, a német politika is a kooperáció felé hajlott, melynek eredményeképpen került sor Bethlen berlini meghívására 1930-ban. A tárgyaláson a magyar-német kereskedelmi szerződésről és az új vámtarifa-egyezményről tárgyaltak33. A megbeszélésen felmerült a magyar-lengyel barátság kérdése is, amely Magyarországot eltávolíthatja a német orientációtól, továbbá érintették a leszerelés kérdését és a magyar érdekeket veszélyeztető kisantant hatalmi csoportosulás felbomlasztását. A megbeszélés sikerességét jelzi, hogy 1931. május 29-i ülésen a német fél egyértelműen kifejezte véleményét, mely szerint a közép-európai országok közül Magyarországhoz kell a legjobban közeledni.34 A magyar-német külpolitikai kapcsolat 1919-1933 között (a tárgyalások és a kereskedelmi szerződések) megfelelő alapot teremtettek az 1933 utáni szövetségesi kapcsolathoz, amely később Magyarországnak a náci Németországhoz való katonai csatlakozását hozta magával. 33 34 31 32 230 Herczegh: i. m. 137–138. o. Németh: Németország… 47–48. o Németh: Németország… 48. o Fejes: i. m. 77–80. o. Fejes: i. m. 121–125. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából VI. ÖSSZEGZÉS Összegzésként elmondható, hogy a vizsgált korszakban a német külpolitika négy szakaszra bontható: a revíziós időszakra, ahol a külpolitika legfőbb célja az államhatárok revíziója, a jóvátételek csökkentése és a nemzetközi kapcsolatok mérlegelése volt. A második korszak a passzív ellenállás és a teljesítési politika korszaka volt, amelyet elsősorban Rathenau tevékenységéhez kötődött: a német ipar stabilizálása, a jóvátételek teljesíthetetlenségének bebizonyítása és a feltételek újra tárgyalása volt ekkor a német külpolitika legfőbb célja. A harmadik korszak az aktív külpolitika és a gazdaság stabilizálásnak időszaka volt, amelyben Gustav Stresemann kulcsfontosságú szerepet játszott. Szalámi-taktikájával, részeredményeivel és az ország bel-és külpolitikai megszilárdításával újra nagyhatalmi pozícióra emelte Németországot. A negyedik korszak a Brüning által képviselt „mindent vagy semmit” politika korszaka volt, ahol a teljesítés teljes megszüntetésével minden erőbedobással igyekezett a német kormány megszabadulni a „békeszerződés bilincsétől”. 231 Nagy Katalin joghallgató (PTE ÁJK) szakkollégista (Óriás Nándor Szakkollégium) A POLGÁRI LAKOSSÁG VÉDELME I. BEVEZETŐ A nemzetközi jog történetét nézve látható, hogy az emberiség történelmét végigkísérik a kegyetlen háborúk. A hadviselés során kialakultak azok a szabályok, amelyekhez a hadviselő feleknek tartaniuk kell magukat, amik határokat szabtak a vérontásnak és pusztításának. Az ókortól fogva találkozhatunk olyan jellegű tilalmakkal, amelyek megtiltják a templomok, kegyhelyek területén történő harcot. Számos kultúrában jelent meg előírásként a nők, gyermekek, öregek életének megkímélése, a magát megadó katona életben hagyása, vagy a katona csak katonával harcol elve. Bizonyos fegyverek használatát azok kegyetlensége miatt tiltották meg, így történt például 1139-ben a lateráni zsinaton, amelyen a számszeríjak alkalmazását tiltották be. Ezen főként íratlan normák ellenére – amik időközben a nemzetközi szokásjog részévé váltak – a háborúval érintett területek lakossága mindig is szenvedett. Európa háborúi során borzasztó pusztítással, kegyetlenkedéssel járt a reguláris hadseregek mellé csatlakozó fegyelmezetlen szabadcsapatok jelenléte, a zsoldosseregek kifizetéseinek elmaradozása. Utóbbi esetben az uralkodók hallgatólagosan eltűrték, hogy a ki nem fizetett katonák a lakosság javaiból kárpótolják magukat. A rabszolgalázadásokra, a későbbi parasztháborúkra, polgárháborúkra a hadviselésre vonatkozó szabályok és tilalmak nem voltak érvényesek, így ezek – és megtorlásuk is – a történelem legnagyobb vérontással járó eseményei közé tartoznak.1 A birodalmakon belüli függetlenségi mozgalmakat elsősorban az adott birodalom belügyének tekintették, megítélésük nagyban függött a nagyhatalmak erőviszonyaitól. A tilalmakat tehát a történelem folyamán sok esetben nem sikerült hatékonyan érvényesíteni, legfeljebb a győztes fél tudta megtorolni az ellene alkalmazott, a kor szokásait sértő harcmodort.2 A haditechnika fejlődésével, az egyre pusztítóbb fegyverek elterjedésével, a XIX. század második felére az államok közötti párbeszéd egyre inkább a háborúk pusztításának mérséklésére, a hadviselés szabályainak egyértelmű deklarálására irányult. Ebből a szempontból jelentős eredmény volt az ún. szentpétervári nyilatkozat aláírása 1868ban – amellyel a szerződő államok olyan elvek mellett kötelezték el magukat, mint „az 1 2 Mint látni fogjuk később, ez a közelmúltra sem változott, hiszen a nem nemzetközi fegyveres konfliktusként minősített harcok szintén válogatás nélküli öldöklésbe csaphattak át. Kovács Péter: Nemzetközi jog. Osiris Kiadó, Budapest 2016. 664. o. 233 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet egyedüli jogos cél, amelyet az államok a háborúban maguk elé tűzhetnek, az ellenség katonai erejének megtörése3” és „a hadviselő feleknek nincs korlátlan szabadságuk az ellenségeskedés során a hadviselés eszközeinek és módjának megválasztásában.”4 Az 1907. évi hágai konferencia megoldást hozott a fegyverkorlátozási szándék és a technikai fejlődés felgyorsulásának eredményeképp előállt állandó problémára.5 Az 1907. évi IV. Hágai Egyezménybe foglalt Martens-klauzula kimondja, hogy „[a]ddig is, amíg a háború törvényeiről kimerítőbb törvénykönyv lesz alkotható, a lakosság és a hadviselők azoknak a nemzetközi jogi elveknek az oltalma és tilalma alatt maradnak, amelyek a civilizált nemzetek között megállapított szokásokból, a humanitás törvényeiből és a közlelkiismeret követelményeiből folynak.”6 E deklaráció jelentősége elsősorban abban áll, hogy a technikai fejlődés révén előállt joghézagokra nem lehetett többet hivatkozni.7 A hadviselésre vonatkozó jog XX. századi története többnyire Hágához és Genfhez kötődik. A hágai jog részét képező egyezmények a háborúindítás legitimitásából (ius ad bellum)8 kiindulva, a hadműveletek során szem előtt tartandó elveket deklarálják. Ezzel ellentétben a genfi jog célja a háború áldozatainak védelme, e védett személyek jogainak meghatározása, védelme (ius in bello). A két világháború eseményei, tanulságai rávilágítottak a hágai és genfi jog korabeli hiányosságaira, kérdéses kikényszeríthetőségére, így 1949-ben négy egyezményt fogadtak el a részes államok, ezeken alapul a jelenleg hatályos joganyag.9 Dolgozatom célja röviden, de átfogóan felvázolni a humanitárius nemzetközi jog területén belül a polgári lakosság védelmének fejlődését,10 a hadviselés modern sajátosságaiból adódó kihívásokat, dilemmákat. Vezérfonalként Herczegh Géza „A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái” című művét választottam, a professzor által felvetett gondolatokhoz hozzácsatolva a közelmúlt eseményeit. II. A KOMBATTÁNS- ILLETVE CIVIL LAKOSSÁGHOZ TARTOZÓ SZEMÉLY MINŐSÍTÉSRŐL ÁLTALÁBAN 2.1. A megkülönböztetés elve és a gyakorlati problémája „A humanitárius nemzetközi jog alapfilozófiája tulajdonképpen nagyon egyszerű: a hadviselés a harcképes és egymással harcolni kész katonák lovagias ügye. KövetkezésKovács: i. m. 666. o. 1240. bek. Uo. Kovács: i. m. 666. o. 1241. bek. L. A szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló 1907. október 28-án Hágában kelt Egyezmény (a továbbiakban: 1907. évi IV. Hágai Egyezmény) 6 Uo. 7 Kovács: i. m. 667. o. 1241. bek. 8 Ius ad bellum alatt ma az erőszak alkalmazását kivételesen lehetővé tevő jogalapokat, így az önvédelmet, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát értjük. 9 Kovács: i. m. 667. o. 1244. bek. 10 Ehhez elsősorban a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezményt (a továbbiakban: IV. Genfi Egyezmény) használom fel. 3 4 5 234 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából képpen a harcképtelen, a harcolni nem tudó vagy nem akaró katona (a beteg, a sebesült, hajótörött, illetve magát megadó katona), valamint a polgári lakossághoz tartozó személy nem (illetve az előbbi már nem) ellenség, hanem védelemre szoruló személy.”11 „A humanitárius jog egyik alapja, a megkülönböztetés elve előírja, hogy a hadviselő felek a polgári lakosságot, a katonai és civil létesítményeket eltérően kezeljék.”12 A polgári lakosság (javai, élete, szabadsága) nem lehet katonai támadás célpontja, ez azonban azt is feltételezi, hogy a katonáknak sem kell attól tartania, hogy támadás, ellenséges cselekmény éri őket a polgári lakosság oldaláról. Ha tehát egy védett személy mégis fegyveresen lép fel az ellenséges haderővel szemben, abban az esetben számolnia kell azzal, hogy már nem vonatkozik rá a védettség, függetlenül attól, hogy mi motiválta erre a tettére.13 E szabályok ellenére a fegyveres konfliktussal érintett területen élő polgári személyek számára sok esetben nem egyszerű semlegesnek maradni, hiszen saját seregeik győzelmét kívánják, hazafias érzelmeik tettleges védekezésre sarkallják őket.14 Ha közvetlenül részt vesznek az ellenségeskedésben, tehát csatlakoznak a saját oldalukon harcoló katonákhoz, joggal számíthatnak kedvezőtlen elbánásra az esetlegesen győzedelmeskedő ellenféltől; amennyiben passzívak maradnak, könnyen árulóként bélyegezhetik meg őket.15 „A valódi probléma abban áll, hogy ha csak a hazafias érzelmeket preferáljuk, akkor ennek a mechanikus következményeként az ellenséges haderő a polgári lakosokban potenciális harcosokat fog sejteni, s legjobb esetben is az állandó ellenőrzések nyomán roppant módon megnehezül a polgári lakosság háborúban amúgy sem könnyű élete.”16 Különösen problematikusnak bizonyult a XX. század és háborúi ideológiákkal való átitatottsága, a bővülő hadicélok, amely körülmények szinte az érintett államok egész lakossága ellenállását hozta magával, civilek ezrei fogtak fegyvert.17 A 1907. évi IV. Hágai Egyezmény alapján, ha nincs idő a védőket felkeléssel támogató polgári lakosság reguláris csapatokká szervezésére, abban az esetben jogosultak a hadifogoly státuszra, amennyiben fogságba esnek. E felkelések jellemzőek voltak mind az első, mind pedig a második világháború idején, és rengeteg polgári áldozatot követeltek – ugyanakkor jelentős ellenséges erőket tudtak lekötni.18 2.2. A kombattáns-fogalom meghatározása E körülményekre, dilemmákra tekintettel mind az 1907. évi IV. Hágai Egyezmény, mind a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én 13 14 15 16 17 18 11 12 Kovács: i. m. 669. o. 1250.bek. Tóth Judit: Humanitárius jog a gyakorlatban. Jegyzet, SZTE ÁJTK, Szeged 2014. 5. o. Kovács: i. m. i. m. 670. o. 1251. bek. Kovács: i. m. i. m. 671. o. 1252. bek. Kovács: i. m. i. m. 670. o. 1251. bek. Kovács: i. m. 671. o. 1252. bek. Kovács: i. m. 670. o. 1251. bek. Uo. 235 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet kelt Egyezmény (a továbbiakban: III. Genfi Egyezmény) meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján a felkelésben résztvevő személyeket kombattánsnak lehet minősíteni. Ezek a (konjunktív) feltételek az 1949. évi Genfi Egyezményben a következőképpen kerültek rögzítésre: kombattánsnak tekinthető az a felkelő, aki: 19 felelős parancsnokság alatt áll, messziről felismerhető, megkülönböztető jelzést visel, fegyverét nyíltan viseli, és cselekményei során betartja a háború törvényeit és szokásait.20 E megkülönböztetésnek különös jelentősége van a hadijogban, mivel a kombattánsnak minősülő személy nem vonható felelősségre a harcok során kioltott emberéletekért, amennyiben tetteit a háború törvényeinek és szokásainak tiszteletben tartásával követi el. Ezeknek a szabályoknak a megsértése jogalapot jelent a kombattáns egyéni felelősségre vonásához. A nem kombattáns által kioltott vagy akár csak veszélyeztetett életek e személy vonatkozásában egyéni büntetőjogi felelősséget eredményeznek.21 A kombattáns – nem kombattáns megkülönböztetés feltételeinek meghatározása az 1974-1977. évi diplomáciai konferencián is felmerült. A résztvevő országok egy része – elsősorban a harmadik világ államai – a szigorú feltételek enyhítése mellett foglaltak állást. Ennek oka kézenfekvő volt, hiszen számukra sokkal nagyobb terhet jelentett a kombattánssá minősítés feltételeinek teljesítése a felkelőik vonatkozásában, ráadásul a fejlett országok jól felszerelt csapataival szemben eleve jelentős hátrányban voltak a harctéren.22 Az 1949. augusztus 12-én kötött Genfi Egyezményeket kiegészítő és a nemzetközi fegyveres összeütközés áldozatianak védelméről szóló Jegyzőkönyv (a továbbiakban: I. Kiegészítő Jegyzőkönyv) 44. cikkének (3) bekezdése szerint: „Annak érdekében, hogy elősegítsék a polgári lakosságnak az ellenségeskedések hatásaitól való védelmét, a harcosoknak a támadás, vagy a támadást előkészítő hadműveletek során meg kell különböztetni magukat a polgári lakosságtól. Annak tudatában azonban, hogy a fegyveres összeütközések során vannak olyan helyzetek, amelyekben az ellenségeskedések természetéből következően a fegyveres harcos nem tudja magát megkülönböztetni, a harcost továbbra is harcosnak kell tekinteni, feltéve, hogy az ilyen helyzetekben nyíltan viseli fegyverét: a) minden egyes katonai összecsapás során; b) mindaddig, amíg az ellenség látókörében tartózkodva részt vesz a közreműködésével megindítandó támadást megelőző katonai felfejlődésben. A jelen bekezdésben foglalt követelmények teljesítésére irányuló cselekmények nem tekinthetők a 37. Cikk 1. c) bekezdése értelmében vett hitszegő cselekményeknek.”23 Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv tehát valamelyest enyhített a felkelő kombattánsnak minősíthetőségének feltételein. Látható például, hogy a rendelkezés figyelembe vesz 21 22 23 19 20 236 Kovács: i. m. 671. o. 1253. bek. Uo. Kovács: i. m. 672. o. 1254. bek. Kovács: i. m. 671. o. 1253. bek. I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 44. cikk (3) bek. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából olyan helyzeteket, amikor a harcoló személynek nem áll módjában messziről felismerhetően megkülönböztetni magukat a polgári lakosságtól. Bizonyos tekintetben azonban nem lazult a szabályozás, így megkerülhetetlen kritérium a felelős parancsnokság alatt állás, illetve semmilyen körülmény, egyéni tragédia, hazafiság nem mentesíti a harcolókat a hadijog törvényeinek és szokásainak betartása alól.24 III. A POLGÁRILAKOSSÁG VÉDELME – A SZABÁLYOZÁS FEJLŐDÉSE 3.1. Az 1949. évi IV. Genfi Egyezményt életre hívó okok A IV. Genfi Egyezmény – szemben a sebesültekkel, betegekkel, hadifoglyokkal és hajótöröttekkel foglalkozó másik három egyezménnyel – a genfi jog szempontjából új szabályozási terület, hiszen korábban csak a hágai jog tartalmazott ilyen tartalmú rendelkezéseket. (Ezek azonban a genfi jog szellemétől eltérő szabályozási környezetbe ágyazódtak, és a II. világháború borzalmai rámutattak, hogy nem bizonyultak eléggé hatékonynak.) A XX. századra a haditechnika fejlődése, a háborúk totális jellege, bizonyos területeken a gerilla-harcmodor elterjedése minden korábbinál nagyobb veszélynek tette ki az érintett terület civil lakosságát.25 Az ellenségeskedések kimenetele elsősorban már nem a harcoló alakulatok teljesítményétől, hanem a fegyverek előállítóitól függött. Ennek következtében a fegyvergyártó üzemek és az ott dolgozók legalább an�nyira az ellenség célpontjainak számítottak, mint a katonai erődítmények.26 Így például a Luftwaffe szisztematikusan támadta az angol városokat, lakónegyedeket, és Drezda szövetségesek általi bombázása 135 ezer polgári áldozatot követelt. Az 1945. március 9-i, Tokió elleni támadás több civil életét követelte, mint a hiroshima-i atomtámadás.27 Hasonló problémát vet fel a tömegpusztító (ABC) fegyverek bevetése is, mivel hatásuk természetüknél fogva nem korlátozható sem térben, sem időben a katonai célpontokra, így nem érvényesülhet a megkülönböztetés elve.28 3.2. A IV. Genfi Egyezmény tárgyi hatálya A IV. Genfi Egyezmény tárgyi hatályát általánosságban nem egyszerű feladat meghatározni, mivel egyes rendelkezései különböző személycsoportokra vonatkoznak. Bizonyos cikkek hatálya állampolgárságtól függetlenül terjed ki a hadviselő államok lakosságára, de sok rendelkezés ennél jóval szűkebb körben alkalmazandó. Így széleskörű tárgyi hatályú például a IV. Genfi Egyezmény 13. cikke, amely a háború bizonyos Kovács: i. m. 672. o. 1254. bek. Herczegh Géza: A humanitárius nemzetköz jog fejlődése és mai problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1981. 68-69. o. A gerilla-harcmodorról l. Molnár Kata: A gerilla-harcmodor nemzetközi megítélése. In: ... Pécs 2018. ... 26 Herczegh: i. m. 193-194. o. 27 Herczegh: i. m. 123. o. 28 Herczegh: i. m. 127. o. 24 25 237 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet hatásaival szemben a lakosság általános védelmét szolgáló szabályok (II. Cím) hatályát az összeütközésben részt vevő országok egész lakosságára kiterjeszti, „fajon, állampolgárságon, valláson vagy politikai véleményen alapuló bármely hátrányos megkülönböztetés nélkül.”29A 4. cikk viszont általánosságban, jóval szűkebben határozza meg a IV. Genfi Egyezmény alkalmazási körét, így „védelmében részesülnek azok a személyek, akik összeütközés vagy megszállás esetén bármely időpontban és bármely módon valamely olyan összeütköző Fél vagy megszálló Hatalom hatalmában vannak, amelynek nem állampolgárai.”30 Összességében elmondható, hogy a különböző rendelkezések által védett személyek meghatározása tulajdonképpen két nagyobb kategóriába sorolható. Ezek egyrészt az összeütköző felek területén tartózkodó ellenséges állampolgárok, másrészt pedig a megszállt területek lakosságának egésze – kivéve a megszálló hatalom állampolgárait.31 A IV. Genfi Egyezmény 8. cikke deklarálja, hogy a védelme alatt álló személyek sem részben, sem egészben nem mondhatnak le az egyezmény biztosította jogokról.32 3.3. A IV. Genfi Egyezmény védelmének tartalma A szerződő államok a múlt tanulságaira figyelemmel (ld. IV.1. pont) rögzítették a IV. Genfi Egyezményben annak szükségességét, hogy a felek már béke idején, de a hadiállapot kitörését követően is egészségügyi és biztonsági övezeteket, helységeket létesítsenek a megszállt területeken, amennyiben a helyzet úgy kívánja. Ezek célja a sebesültek, a betegek, az öregek, a tizenöt évnél fiatalabb gyermekek és a terhes és kisgyermekes anyák háború következményeitől való megóvása. A biztonsági övezet által nyújtott védelemben – figyelemmel a IV. Genfi Egyezmény fentebb említett 13. cikkére – bármely személy állampolgárságra való tekintet nélkül részesülhet, ha a felsorolt csoportok valamelyikébe tartozik. A IV. Genfi Egyezmény szerint az érdekelt felek a biztonsági övezetekkel és helységekkel kapcsolatban megállapodásokat köthetnek, erre mind a konfliktus kezdetén, mind pedig annak teljes tartama alatt lehetőségük van. A Védőhatalmak és a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága továbbá felajánlhatják jószolgálataikat a szóban forgó területek felállítása és elismerése érdekében.33 A jószolgálat harmadik állam általi közreműködése a más államok vitájában, ám „kimerül a harmadik államnak abban a tevékenységében, amellyel a vitában álló államok számára megteremti a közvetlen tárgyalás lehetőségét és feltételeit, egyszerűbben mondva: összehozza a tár IV. Genfi Egyezmény, 13. cikk IV. Genfi Egyezmény, 4. cikk 31 Jean S. Pictet: Les Conventions de Genève du 12 août 1949 – Commentaire – IV La Convention de GenèveRelative a la protectiondespresonnescivilesentemps de guerre. Comité International de la croix-rouge, Genève 1956, 52. o. Idézi Herczegh: i. m. 70. o. 32 A részes államok az egyezmény 7. cikke alapján külön megállapodásokat is köthetnek, ám ezek nem hozhatják az egyezmény szabályozásánál hátrányosabb helyzetbe a védett személyeket, valamint nem korlátozhatják az egyezmény által biztosított jogaikat. Csupán néhány – szintén a 7. cikkben felsorolt – rendelkezéstől tilos az eltérés. L. pl. IV. Genfi Egyezmény, 14-15. cikkek 33 IV. Genfi Egyezmény, 14. cikk 29 30 238 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából gyalóasztalhoz a vitában érintett államokat. A harmadik állam közreműködése azonban nem terjed ki a tárgyalásokon való részvételre, így közvetlenül a tárgyalások menetét és eredményét nem befolyásolhatja. Jószolgálatra különösen akkor van szükség, ha az egyik államot a másik állam nem ismerte el, nincs közöttük diplomáciai kapcsolat, vagy a diplomáciai kapcsolat megszakadt, illetve viszonyuk – különböző okok miatt – nagyon megromlott.”34 Így amennyiben a hadviselő felek között megszakadt a diplomáciai kapcsolat, az említett közvetítők segítségével tudják a másik féllel közölni a biztonsági övezet létesítésére vonatkozó javaslataikat, ellenvetéseiket. A IV. Genfi Egyezmény 18. cikke szintén általános hatállyal tilalmazza a hadviselő felek számára (hasonlóan a tábori kórházakhoz) a polgári kórházak ellen indított támadást. Ezen intézmények személyzete, illetve az egészségügyi járművek ugyancsak védelem hatálya alatt állnak. A polgári kórházak védett státuszát nem befolyásolja az a tény, hogy bennük esetlegesen sebesült vagy beteg katonákat is ellátnak. A polgári kórházak csak abban az esetben veszítik el a védett státuszukat, amennyiben azokat az „ellenségnek ártalmas műveletekre” használják fel – ám ebben az esetben is csak megfelelő határidő tűzésével történő felszólítás után.35 A IV. Genfi Egyezmény rögzíti, hogy e kórházak és egészségügyi járművek megfelelő ismertető jelvénnyel legyenek jelölve (pl. vöröskeresztes jelzés), ami időben felismerhető az ellenséges erők által, akár légi- vagy tengeri támadás esetén is. A kórházak személyzete karszalag viselésével jelzi státuszát. Ha a katonai megfontolások lehetővé teszik a hadviselő feleknek elő kell segíteniük az elesettek, a sebesültek felkeresését, támogatniuk kell a hajótöröttek és más súlyos veszélyben lévőket, meg kell védeniük a lakosságot a fosztogatással, bántalmazással szemben.36 Továbbá „az összeütköző Feleknek a sebesülteknek, a betegeknek, az öregeknek, a gyermekeknek, a terhes nőknek és a gyerekágyas asszonyoknak az ostromlott vagy bekerített övezetekből való elszállítására, minden felekezet lelkészeinek, az egészségügyi személyzetnek és felszerelésnek ezen övezetekbe való bejutására vonatkozó helyi megállapodások kötésére kell törekedniük.”37 A IV. Genfi Egyezmény szabályozza a hadiárvák, valamint a háború miatt a családjuktól elszakított 15 évesnél fiatalabb gyermekek helyzetét is. A hadviselő felek kötelesek megtenni az érintett gyermekek érdekében szükséges intézkedéseket, hogy azok ne maradjanak magukra, biztosított legyen az eltartásuk, vallásuk gyakorlása, illetve általában megkönnyítsék a nevelésüket. Cél továbbá az, hogy amennyiben a helyzet megkívánja, a gyermekeket a háborús állapot fennállásának tartamára a védőhatalom hozzájárulásával semleges államba fogadják be – az előbb említett elvek tiszteletben tartása mellett.38 Széles tárgyi hatályú jogosultságot fogalmaz meg a 25. cikk, ami sze- 36 37 38 34 35 Bruhács János: Nemzetközi jog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2011. 170. o. IV. Genfi Egyezmény, 19. cikk IV. Genfi Egyezmény, 16. cikk IV. Genfi Egyezmény, 17. cikk IV. Genfi Egyezmény, 24. cikk 239 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet rint minden, az összeütközésben részes fél területén vagy megszállt területen tartózkodó személy küldhet, illetve fogadhat személyes jellegű értesítéseket a családtagjainak.39 A IV. Genfi Egyezmény rögzíti, hogy a védett személyek a körülményektől függetlenül joguk van arra, hogy személyüket, becsületüket, vallási meggyőződésüket, életmódjukat, családi jogaikat tiszteletben tartsák, valamint tilos a velük szembeni erőszakos, megfélemlítő, megalázó, magánszférát sértő bánásmód.40 Így tilos rajtuk testi vagy lelki kényszert alkalmazni információgyűjtés céljából, bárminemű orvosi kísérlet, túszul ejtésük, fosztogatásuk, az ún. csoportos büntetések (pl. a katonák elleni merényletet a város lakosságán torolnak meg). A hadviselő felek mellett a védett személyeket hatalmában tartó állam katonái, hatóságai egyénileg is felelősek e személyekkel szemben alkalmazott bánásmódjukért, így az embertelen bánásmód nem igazolható parancsra cselekvéssel.41 Főszabályként a IV. Genfi Egyezmény védelme alatt álló idegen állampolgárok mind a háború kitörésekor, mind pedig ezt követően bármikor elhagyhatják a hadviselő állam területét. Ennek feltétele, hogy kiutazásuk ne legyen ellentétes az érintett állam nemzeti érdekeivel – így például ne veszélyeztesse annak biztonságát, ne hordozza magában a kémkedés veszélyét. A háborús állapot sok esetben embertömegek munkanélkülivé válását eredményezheti, így e személyek számára lehetőség szerint biztosítani kell más fizetett munkát, ennek hiányában eltartásukról egyéb módon kell gondoskodni. Fontos szabály, hogy idegen állam állampolgárait csak saját állampolgáraikkal azonos feltételek mellett kötelezhetik munkára az államok. Amennyiben a védett személyek ellenséges hadviselő fél állampolgárai, kizárólag katonai műveletekkel közvetlen összefüggésben nem álló munkára kötelezhetők. A védett személyek internálása (felügyelet alá vétele) illetve számukra kényszertartózkodási hely kijelölése csak abban az esetben megengedett, ha a felettük hatalmat gyakorló állam biztonsági érdekei szempontjából ez feltétlenül szükséges. Bármely személyüket vagy vagyonukat érintő korlátozás csak az ellenségeskedés befejezéséig maradhat hatályban.42 3.4. A megszállt területek polgári lakosságának helyzete A IV. Genfi Egyezmény III. része az ellenséges csapatok által megszállt területeken élő lakosság helyzetét szabályozza. A 47. cikk rögtön a rész elején tisztázza, hogy az e területeken tartózkodó védett személyek semmilyen esetben és módon nem foszthatók meg a IV. Genfi Egyezmény által garantált jogaiktól.43 Tilos a megszálló általi bármely egyéni vagy tömeges kényszertelepítés, valamint saját lakosságát sem telepítheti át a 41 42 43 39 40 240 IV. Genfi Egyezmény, 25. cikk IV. Genfi Egyezmény, 27. cikk Herczegh: i. m. 72-73. o. Herczegh: i. m. 73. o. IV. Genfi Egyezmény, 47. cikk Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából megszállt területre.44 Minden körülmények között tiltott a védett személyek arra történő kényszerítése, hogy a megszálló fegyveres erőiben vagy segédcsapataiban szolgáljanak, és az önkéntes jelentkezésre buzdító propagandatevékenység.45 Általánosságban bárminemű munkára kötelezni csak 18. életévüket betöltött személyeket lehet.46 E munkavégzésre kötelezés nem eredményezheti a munkások katonai, félkatonai szervezetben való mozgósítását, valamint az intézkedések célja nem lehet munkanélküliség előidézése.47 A magán-, állami- illetve szövetkezeti tulajdont, –legyen az ingó vagy ingatlan – csak abban az esetben pusztíthatják el a megszálló erők, ha ez a katonai műveletek szempontjából feltétlenül szükséges. Fontos kötelezettség a megszállt terület lakosságának élelmiszerekkel, gyógyszerekkel való ellátása, a közellátás minőségét a védőhatalmak jogosultak ellenőrizni. Ennek során, ha fény derül arra, hogy az uralkodó állapotok nem megfelelőek, a megszálló köteles engedélyezni a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága segélyakcióinak lebonyolítását.48 A megszállás alatt álló területekkel kapcsolatban kérdéses, hogy mely állam büntetőhatalma érvényesül a határain belül. A IV. Genfi Egyezmény főszabálya szerint a megszállt területek büntetőjogi rendelkezései hatályban maradnak, csupán azok módosíthatók, illetve függeszthetők fel, amelyek alkalmazása a megszálló hatalom biztonságát veszélyeztetik, vagy a IV. Genfi Egyezmény alkalmazását nehezítik.49 Természetesen az újonnan, a körülményekhez igazított büntetőrendelkezésekkel szemben is követelmény a visszaható hatály tilalma.50 „Büntetőügyekben csak a megszállt területen működő, szabályszerűen megalakított katonai bíróságok járhatnak el, amelyeknek figyelembe kell venniük, hogy az esetleges vádlottak nem állampolgárai a megszálló hatalomnak, ezért nem is tartoznak neki hűséggel.”51 3.5. A IV. Genfi Egyezmény esetleges hiányosságai Herczegh professzor „A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái” című művében rámutat, hogy „az áldozatok védelme nemcsak a tényleges áldozatok szenvedésének enyhítését jelenti, hanem az esetleges áldozatok számának csökkentését is.”52 Tehát a genfi jog általi védelem akkor lehet igazán hatékony, ha adott esetben már azt megelőzően érvényesül, hogy a polgári lakosságot légitámadás éri, megsebesülnek, Az áttelepítés csupán kivételes esetben, az érintettek biztonsága érdekében vagy katonai okokból lehetséges a harcok idejére. L. IV. Genfi Egyezmény, 49. cikk Herczegh: i. m. 74. o. 46 Ám csakis a megszálló hadsereg, a közérdekű szolgáltatások, illetve a megszállt terület civil lakossága szükségleteinek kielégítése céljából. L. Herczegh: i. m. 74. o. 47 IV. Genfi Egyezmény 51. cikk 48 Herczegh: i. m. 74-75. o. 49 Herczegh: i. m. 75. o. 50 IV. Genfi Egyezmény, 65. cikk 51 Herczegh: i. m. 75. o. 52 Herczegh: i. m. 126. o. 44 45 241 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet megbetegednek, vagy otthonaikat lerombolják. A IV. Genfi Egyezmény hiányossága, hogy főleg a már bekövetkezett helyzeteket orvosolja, ezekben garantál bizonyos jogokat az érintetteknek, például a megszállt területek lakosságát védi a hatóság önkénye ellen, de nem rendelkezik a hadműveletek veszélyeivel szembeni védelemről.53 IV. AZ 1974-77. ÉVI GENFI DIPLOMÁCIAI KONFERENCIA EREDMÉNYEI Az 1974-1977. évi, a genfi jog kiegészítését és továbbfejlesztését célzó diplomáciai konferencia eredményeképpen két kiegészítő jegyzőkönyv került elfogadásra, ezek közül az egyik a nemzetközi,54 míg a másik nem nemzetközi fegyveres konfliktusok55 áldozatainak védelmét tűzte zászlajára. „A jegyzőkönyvekben foglalt szabályok számát és természetét tekintve nyugodtan mondhatjuk, hogy az ötödik és a hatodik genfi egyezmény készült el.”56 A polgári lakosság védelmével az I. jegyzőkönyv IV. címe foglalkozik, annak hatékonyságát igyekszik növelni. Hangsúlyozza a megkülönböztetés-elv érvényesülésének kívánalmát, ami ugyan újnak egyáltalán nem volt mondható, azonban a modern hadviselés viszonyai között sokan tagadták alkalmazhatóságát.57 Az ezzel szorosan összefüggő arányosságelv problémájára később térek ki dolgozatomban. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv kiemeli a polgári védelmi szervezetek munkájának fontosságát, felismerve, hogy a polgári lakosság védelme hadiállapotban nagyrészt ettől függ – így pl. gondoskodnak az egészségügyi ellátásról, az óvóhelyek megfelelő állapotáról, evakuálásról stb. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv rendelkezése szerint e szervezetek védettsége abban az esetben szűnik meg, ha ellenséges cselekményeket követnek el. Részletes szabályokat találunk az összeütköző felek hatalmában álló polgári személyek helyzetére vonatkozóan is.58 Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv számos háborús bűnt nevesít, így például annak minősül a megszállt terület lakosságának deportálása vagy saját lakosság odatelepítése, a nyílt városok és demilitarizált övezetek megtámadása, a harcképtelen személyek megtámadása stb. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyvet ratifikáló államok kötelezettséget vállaltak arra, hogy a háborús bűnösöket, a genfi jog súlyos megsértését megfelelő szigorral büntetik meg, illetve, hogy együttműködnek a háborús bűnösök megbüntetése érdekében.59 Ezzel szemben a II. Kiegészítő Jegyzőkönyv csupán 28 cikket tartalmaz, a genfi jog érvényesülésének kiterjesztésével kapcsolatban. Ezzel a genfi jog új – rendkívül kényes, és mint láthatjuk egyre inkább aktuális – területet vont szabályozási körébe, Következésképpen még be nem következett katasztrófák megelőzésével, a lehetséges áldozatok számának csökkentésével nem foglalkozik. L. Herczegh: i. m. 126-127. o. 54 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 55 Az 1949. augusztus 12-én kötött genfi egyezményeket kiegészítő és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló jegyzőkönyv (a továbbiakban: II. Kiegészítő Jegyzőkönyv) 56 Herczegh: i. m. 174. o. 57 Herczegh: i. m. 188-189. o. 58 Herczegh: i. m. 189. o. 59 Herczegh: i. m. 191. o. 53 242 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából amely korábban az állami szuverenitásból adódóan az államok belügyének számított, kívül esve ezzel a nemzetközi jogi szabályozás körén.60 V. AZ ARÁNYOSSÁG ELVE 5.1. Az arányosság elvének eredete, fogalma „A megkülönböztetés szabályának követése esetén is előfordul, hogy a hadműveletek során a katonai célpontok közelében tartózkodó polgári személyek veszteségeket szenvednek, s hogy a katonai célpontok teljes vagy részleges megsemmisítése alkalmával polgári javak is elpusztulnak, illetve többé-kevésbé jelentős károkat szenvednek.”61 „Az arányosság elvének eredete az igazságos háború keresztény alapokon nyugvó tanában keresendő. Miután a háború eredendően gonosz, azt kellett vizsgálni, hogy vajon ezt a gonoszságot kompenzálja-e az a jó, amire az igazságos háborúval törekednek.”62 Ezt a kérdést különösen sokszor felvetik a modern kor háborúi. E problémával foglalkozik a dolgozatom elején már idézet Martens-klauzula, és ezzel kapcsolatban fogalmazott meg egy elvet az1868-as, a szentpétervári nyilatkozat. Ez utóbbi kimondja, hogy „a háború során a harcoló felek egyetlen legitim célkitűzése csak az ellenfél katonai erejének gyengítése lehet.”63 Az elvet korábban csak a kombattánsokra alkalmazták, de – a hadviselési technika fejlődésével létrejövő egyre pusztítóbb fegyverek alkalmazása miatt – a támadások egyre több polgári áldozatot követeltek, így a polgári lakosság jogainak védelme is megerősítésre szorult. Hosszas viták után az I. Kiegészítő Jegyzőkönyvben sor került az arányosság elvének definíciószerű rögzítésére, a következőképpen:64 „[A]zok akik támadást terveznek, vagy támadás felől döntenek, kötelesek: (…) tartózkodni olyan támadás indításától, amely a polgári lakosság körében feltehetően annyi áldozatot követel, és annyi sebesülést okoz, valamint a polgári létesítményekben akkora károkat idéz elő, hogy azok önmagukban, vagy együttesen meghaladják a támadástól várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékét.”65 Tehát az arányosság követelményéből az következik, hogy a katonai támadás – a hatályos nemzetközi jog alapján – csupán abban az esetben lehet jogszerű, ha a védett személyi és tárgyi kör vonatkozásában csak a lehető legkisebb mértékű pusztítást okozza – kizárólag azt, ami feltétlenül szükséges – és a támadásból származó katonai előny meghaladja e pusztítás mértékét. 66 Herczegh: i. m. 286-287. o. Herczegh: i. m. 209. o. 62 Kékuti Ákos: A polgári lakosság nemzetközi jogi védelme fegyveres konfliktusokban. OTDK dolgozat, 2001, 23. o. www.ajk.elte.hu/file/KekutiAkos-PolgariLakossag.pdf (2018.09.05.) 63 Kékuti: i. m. 23. o. 64 Kékuti: i. m. 23. o. 65 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 57. cikk (2) bek. a) pont iii) alpont 66 Kis Kelemen Bence: Drónok háborúja (2.). Honvédségi Szemle 2018. 2. sz. 21. o. 60 61 243 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet 5.2. A polgári áldozatok és a katonai előny mértékének összehasonlítása E meghatározás „feltehető áldozatok” és „várható előny” összevetésének kötelezettségét nevesíti, így az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv szerint elengedhetetlen, hogy a hadicselekményt végrehajtani készülő fél előzetesen pontosan felmérje azt, hogy a támadás men�nyiben érintené a polgári lakosságot, illetve milyen mértékű katonai előnyre számíthat. Ehhez feltétlenül meg kell ismernie a támadással érintett terület és környéke aktuális sajátosságait, különös tekintettel arra, hogy az adott pillanatban milyen arányban található ott legitim katonai célpont és védett személy, illetve létesítmény. Amennyiben felmerülhet annak az esélye, hogy aránytalanul sok civil áldozattal járna egy katonai akció, az ezt végrehajtani készülő félnek kötelessége további információt gyűjteni a területről, mielőtt támadna.67 Ha azonban bebizonyosodik, hogy a támadás valóban nagyobb arányban érintené a civil lakosságot, el kell állni a támadástól.68 „Az arányosság elvének való megfelelés vizsgálata (…) már egy következő lépcsőfok az egész támadás vizsgálatának jogszerűségében, egy finomítás a katonai célpont – polgári célpont megkülönböztetéshez képest”69 Az arányosság kérdése merül fel például egy hadianyaggyár – mint önmagában legitim katonai célpont – megtámadásakor, ahol nyilvánvalóan védett személyek dolgoznak. Egy ilyen létesítmény megtámadása nem jelenti automatikusan a humanitárius nemzetközi jog megsértését, ezt csak az arányosság-elv tükrében lehet eldönteni.70 E dilemmához kapcsolódik, ha az elv megsértésének tilalmára építve a védekező fél a polgári lakosságot használja „élő pajzsként” a támadások elkerülése végett, kockáztatva e személyek életét és javait. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv a következő rendelkezéseket tartalmazza erre vonatkozóan:71 „A polgári lakosság, illetve polgári egyének jelenlétét, vagy mozgását nem szabad bizonyos helyeknek, vagy területeknek a hadműveletek alóli mentesítésére felhasználni, különösen pedig arra, hogy katonai célpontokat próbáljanak a támadástól megvédeni, illetve hadműveleteket segítsenek elő. 8. Ezeknek a rendelkezéseknek semmilyen megsértése nem mentesíti az összeütköző Feleket a polgári lakosság és polgári személyek vonatkozásában rájuk háruló jogi kötelezettségek alól, ideértve az 57. cikkben meghatározott óvintézkedésekre vonatkozó kötelezettséget is.”72 Az élő pajzsot alkalmazó féllel szemben, a támadó köteles minden lehetséges lépést megtenni, hogy az általa indított támadás a lehető legkevésbé érintse a polgári lakosságot, minél kevesebb polgári áldozatot követeljen. Emellett az arányosság elvét is szem Kékuti: i. m. 24. o. Herczegh: i. m. 210-211. o. Kékuti: i. m. 24.o. Kékuti: i. m. 24. o. A gyakorlatban sajnos többször előfordulnak ilyen helyzetek l. pl. Szaddám Huszein estét az Öböl-háború idején l. Kékuti: i. m. 25. o. 72 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 51. cikk 7. 70 71 67 68 69 244 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából előtt kell tartania, tehát mérlegelnie kell a végrehajtott konkrét és közvetlen katonai előny és a civilek körében történő lehetséges pusztítás arányát.73 Az élő pajzs kérdésének megítélésekor a nemzetközi gyakorlat általában vizsgálja, hogy az élő pajzsot képező civilek saját elhatározásukból vagy kényszerből védik az adott katonai célpontot. A nemzetközi jogtudomány az önkéntes élő pajzsot alkotó civileket jellemzően az ellenségeskedésben közvetlenül résztvevőként ítéli meg.74 5.3. A támadásból származó katonai előny Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv szerint az arányosság elvének alkalmazásánál a „konkrét és közvetlen katonai előny”75 vizsgálatára van szükség. A gyakorlatban a kérdést a támadás egészének eredményére nézve vizsgálják, nem elemenként külön-külön. Így a „konkrét és közvetlen” jelző ellenére a katonai előny tágan értelmezett. Humanitárius szempontból nem feltétlenül szerencsés ez a megoldás – mivel a polgári áldozatok fogalmának inkább szűkebb értelmezése jellemző. Hasonló meggondolásból aggályos a civil áldozatok számát és a katonai előny arányosítását egyenlet-szerűen szemlélni.76 Az összehasonlítás alapjául legfeljebb a humanitárius jog örök dilemmája, „a katonai szükségszerűség és az emberiességi megfontolások egyensúlya.”77 „Az arányosság elvét helyesen megfogalmazva tehát, össze kell mérni egyrészről a katonai cél minél gyorsabb és hatékonyabb elérését, beleértve a saját áldozatok minimalizálását is, az ellenfél polgári lakosságának védelmével, az ő áldozatainak minimalizálásával.”78 Ennek alapján nagyobb mennyiségű polgári áldozat tolerálható, amennyiben az adott célpont megsemmisítésének kulcsszerepe van a háború végkimenetelének szempontjából. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 57. cikk (2) c) pontja megköveteli „hogy amennyiben a körülmények lehetővé teszik, hatékony előrejelzést kell adni olyan támadásokról, amelyek kihatással lehetnek a polgári lakosságra.”79 Azonban, ha az adott támadás időzítése erősen befolyásolja annak kimenetelét, a hadműveletet végrehajtani készülő fél aligha mond le a támadással járó előnyről a polgári lakosság védelme érdekében. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv idézett szakasza ráadásul még alapot is szolgáltat erre, a „ha a körülmények lehetővé teszik” kitétellel.80 Kis Kelemen Bence: Az élő pajzs és a humanitárius nemzetközi jog, avagy átütheti-e a katonai szükségesség a humanitás elvének pajzsát? In: Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.:) Emlékkötet Herczegh Géza születésnek 90. évfordulója alkalmából. PTE ÁJK Európa Központ – Publikon Kiadó, Pécs, 2018. 152-162. o. 74 Kis Kelemen: i. m. 152-154. o. 75 Kékuti Ákos: i. m. 26. o. 76 Kékuti: i. m. 27. o. 77 Kékuti: i. m. 27. o. 78 Kékuti: i. m. 27.o. 79 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 57.cikk (2) c) pont 80 Kékuti: i. m. 27-28. o. 73 245 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet A támadó fél által okozott „járulékos kár” nem csupán az adott háború viszonylatában értelmezhető – nem szabad figyelmen kívül hagyni a hosszú távú gazdasági, környezetvédelmi, társadalmi-politikai következményeket sem. Fontosnak tartom megemlíteni továbbá, hogy egy támadás arányosságának mérlegelésekor általánosan tilalmazott az ellenfél magatartását alapul venni – így megtorlásképpen alkalmazni a humanitárius joggal összeegyeztethetetlen harcmodort. Így látszólag a humanitárius jog elveit tiszteletben tartó fél kerül hátrányos helyzetbe, azonban végeláthatatlan pusztítás lenne a következménye, ha az ellenfél erkölcstelen magatartására lehetne alapozni egy szükségtelenül súlyos áldozatot követelő katonai akciót.81 VI. A KÖZELMÚLT FEGYVERES KONFLIKTUSAINAK ÚJ CÉLJAI, MINT KIHÍVÁSOK A genfi jog fejlődése és az e jogterületen folyó folyamatos diskurzus ellenére a nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres összeütközések rengeteg polgári áldozatot követelnek. Bár a szabályzás egyre szélesebb körben igyekszik biztosítani a civilek védelmét, a katonai és polgári áldozatok aránya a XX. század során egyre aggasztóbb irányba tolódott el.82 „Az első világháborúban elesettek 90 százaléka volt katona és csupán 10 százalékuk volt civil. A második világháborúban – a náci haláltáborok áldozatait is háborús áldozatként számolva – még csak az áldozatok fele vagy valamivel több, mint fele volt civil. Sok mai konfliktusban azonban a civilek váltak az erőszak legfőbb célpontjává. Ma már elfogadott, hogy a civil áldozatok számát 75 százalék körüli tartományban határozzuk meg.”83 E tendencia többek közt annak köszönhető, hogy a (kezdetben formailag) nem nemzetközi fegyveres összeütközések száma nőtt, és az állami szuverenitás részének tekintett „legitim erőszak monopóliumával” számos alkalommal visszaéltek (pl. BoszniaHercegovina, Afganisztán). Ezekben az esetekben – e konfliktusok hagyományos háborús céloktól sokszor különböző céljából adódóan is – a megkülönböztetés elv érvényesítésére nem vagy csekély mértékben került sor. Míg a XX. század előtt jellemzőbb volt a területszerzésért, annak bővítéséért vívott háború, a múlt századra – a nacionalista törekvésekkel párhuzamosan – a nemzeti identitás meghatározása, etnikai konfliktusok okán indított fegyveres harcok váltak sűrűbbé.84 Az ilyen ellenségeskedés már természetéből adódóan érinti a terület civil lakosságát is, elvégre az adott nemzetiségű, etnikumú polgári lakosság elűzéséért, háttérbe szorításáért fognak fegyvert a katonák. Ennek következtében a civilek meggyilkolása, kiirtása, elűzése már nem „járulékos veszteségként” jelenik meg a támadó fél szemében, hanem egyenesen az Kékuti: i. m. 28. o. Törő Csaba: Humanitárius intervenció: dilemmák a nemzetközi jog és politika határvidékéről. PhD értekezés. Budapest 2003. 37-38. o. 83 Kofi Annan: The question of intervention. United Nations Department of Public Information. New York 1999. Idézi Törő: i. m. 37-38. o. 84 Törő: i. m. 36-38. o. 81 82 246 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából ellenségeskedés fő céljaként.85 Ilyen esetekben nem szerencsés az a hagyományos megközelítés, miszerint a nemzetközi közösség mindaddig maradjon távol a konfliktustól, amíg az egyetlen állam határain belül zajlik, kizárólag akkor lépjen közbe, ha az „már közvetlenül és mindenki számára nyilvánvalóan a nemzetközi békét és biztonságot fenyegető veszéllyé vált.”86 Amellett, hogy ez a felfogás erkölcsileg meglehetősen kifogásolható, a haditechnika fejlődésével, a támadások országhatárt nem ismerő voltával a globalizációs folyamat előrehaladásával és a gazdasági egymásrautaltsággal egyre kevésbé lehet egyértelmű különbséget tenni, hogy egy konfliktus nemzetközi vagy nem nemzetközi.87 VII. ÖSSZEGZÉS, ZÁRSZÓ A humanitárius nemzetközi jogi kérdések már az ENSZ működése előtt is napirenden voltak, azonban újdonságot jelentett, hogy a XX. század végén a humanitárius válsághelyzetek sohasem látott gyakorisággal ismétlődtek, és a modern hírközlés által minden korábbinál nagyobb nyilvánosság előtt folytak. A Biztonsági Tanács e válsághelyzeteket követően számos határozatában hangsúlyozta a nemzetközi humanitárius jog betartásának szükségességét, és ítélte el annak megsértését és adott felhatalmazást a jogsértések megakadályozására. E humanitárius beavatkozások reális célja továbbra sem mutat túl a harcokkal érintett polgári lakosság szenvedéseinek enyhítésén, nem alkalmasak „az emberi jogok szisztematikus és széleskörű megsértésének megszüntetésére a célországban.”88 Komoly dilemmát jelent továbbá – mint ahogy számos közelmúltbeli eset is rámutat (pl. Sierra Leone), hogy „bizonyos körülmények közepette a humanitárius akciók éppen a harcok elhúzódását eredményezték és kudarcot vallottak sürgős védelem nyújtásakor, legnyilvánvalóbb módon a népirtásokesetében.”89 Mindezek ellenére a humanitárius nemzetközi jog a fegyveres összeütközések kegyetlen viszonyai között az emberiesség elvének érvényesítésére törekszik, ezzel a nemzetközi jog egészének fejlődését elősegítve. Az a tény, hogy a szóban forgó elvek ellenére a történelem folyamán és napjainkban is gyakori a genfi egyezményeket, az emberies viselkedés normáit sértő hadviselés, nem vonhatja kétségbe a humanitárius nemzetközi jog létezését. Herczegh professzor gondolatait idézve: „A háborús katasztrófákat a genfi egyezmények nem akadályozhatták meg, de méreteiket fokozta, ha a genfi egyezmények szabályait egyáltalán nem, vagy nem megfelelően alkalmazták, és az is, hogy a humanitárius nemzetközi jog mindig csak utólag vonhatta a maga körébe az olyan helyzetek szabályozását, amelyek a fegyveres összeütközések során az általuk érintett személyek szempontjából különösen veszélyesnek bizonyultak.”90 87 88 89 90 85 86 Törő: i. m. 38. o. Törő: i. m. 40. o. Törő: i. m. 40. o. Törő: i. m. 49. o. Törő: i. m. 49-50. o. Herczegh: i. m. 78. o. 247 Szijártó István joghallgató (PTE ÁJK) szakkollégista (Óriás Nándor Szakkollégium) A REPRESSZÁLIÁK MEGÍTÉLÉSE A HUMANITÁRIUS NEMZETKÖZI JOGBAN I. BEVEZETÉS 2014-ben az Iszlám Állam harcosai elfoglalták a líbiai Derna városát.1 A 2011-ben kezdődő líbiai polgárháborúban két szembenálló erő próbálja felügyelete alá hajtani az országot: a Tripoliban található kormány, amelyet az ENSZ támogat, valamint az ország keleti felében felállított ideiglenes kormány. A máig tartó háborúban az Iszlám Állam számos esetben súlyosan megsértette a humanitárius nemzetközi jog szabályait.2 2017. október 30-án Derna városát légicsapás érte, amelyben 16 személy meghalt, és négy gyermek súlyosan megsérült. A katonai akcióért a tripoli kormányt teszik felelőssé.3 Ezen esemény kapcsán felmerül a represszáliák megengedhetőségének a kérdése a humanitárius nemzetközi jogban. A represszália – vagy az államfelelősségről szóló 2001. évi végleges tervezet szerinti ellenintézkedés – lényegét tekintve a jogsértő állammal szemben fennálló kötelezettség időleges nem teljesítését jelenti, amelynek célja, hogy a jogsértő cselekmény abbahagyására késztesse a másik államot. Így a jogsértésre adott válasz jellegadó sajátossága.4 Azért van szükség az ellenintézkedésre, mert a felelős állam kötelezettségeinek végrehajtásától való tartózkodásával egy olyan állapotot idézhet elő, amelyben a felelős állam újra és újra nemzetközi jogsértést követ el következmények nélkül.5 A represszáliák a humanitárius jogban először az 1949. évi genfi egyezményekben jelennek meg. Ezek az egyezmények megtiltják a védett személyek elleni represszáliák alkalmazását.6 Ezzel szemben az 1906. és 1929. évi genfi egyezményekben még nem Paul Cruickshank – Nic Robertson – Tim Lister – Jomana Karadsheh: ISIS comes to Libya. https://edition.cnn. com/2014/11/18/world/isis-libya/ (2018.09.16.) 2 Human Rights Watch, Lybia, https://www.hrw.org/middle-east/n-africa/libya (2018.09.16.) 3 Human Rights Watch, Lybia: 16 Civilians Killed in Derna Airstrikes, Press Lybian National Army to Honor Pledge to Investigate, 2017. november 5. https://www.hrw.org/news/2017/11/05/libya-16-civilians-killedderna-airstrikes (2018.09.16.) 4 Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt. Akadémiai Kiadó, Budapest 1991. 220. o. 5 Bruhács János: Nemzetközi jog I. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2008 2009 2011. 211. o. 6 A védett személyek közé tartoznak a hadra kelt fegyveres erők sebesültjei és betegei, a tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei, a hadifoglyok, valamint a teljes polgári lakosság. L. A hadrakelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javítására vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény 46. cikke; A tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javítására vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény 47. cikke; A hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozóan Genfben, 1949. 1 249 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet szerepelt a represszáliák tilalma. Az 1949-es genfi egyezményeket (a továbbiakban: genfi egyezmények) követően azonban ismét felmerült a represszáliák kérdése a kiegészítő jegyzőkönyveket előkészítő diplomáciai konferencián. A kérdés az volt, hogy a további tilalmuk, vagy az átfogó szabályozásuk volna-e a célszerűbb. A konferencián a többségi álláspont az volt, hogy tovább kell csökkenteni a represszáliák alkalmazhatóságának a körét,7 így az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv (a továbbiakban: AP1) tovább bővíti a tilalmak körét, kiterjesztve azt a védett személyeken túl a védett javakra is.8 A humanitárius nemzetközi jog állandó fejlődésen megy keresztül. A represszáliák megítélése alapvetően negatív, és már az 1974-1977. évi genfi diplomáciai konferencián is azok eltörlését támogatta a résztvevő államok többsége.9 Azonban akkor erre még nem volt lehetőség,10 ugyanis a dolgozatban láthatjuk majd, hogy a humanitárius jog kikényszerítésére nincsenek megfelelő eszközök. A dolgozat célja, hogy megvizsgálja a represszáliák szerepét és megítélését a humanitárius nemzetközi jog tükrében, ugyanis a kiegészítő jegyzőkönyvek elfogadása óta jelentős változáson ment keresztül a nemzetközi környezet. II. A HUMANITÁRIUS NEMZETKÖZI JOG HATÉKONYSÁGA A humanitárius nemzetközi jognak napjainkban is az egyik legfontosabb kérdése az, hogy miként érvényesülnek a szerződésekbe foglalt nemzetközi jogi normák.11 A hatékonyságot számos tényező erősíti. Többek között az is, hogy a humanitárius nemzetközi jog legtöbb szabálya a nemzetközi szokásjog részét képezi, és annak alapvető elvei a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai közé tartoznak.12 Így tehát azokat nemcsak a szerződésekben részes feleknek, hanem minden államnak tiszteletben kell tartania fegyveres összeütközés esetén.13 7 8 9 10 11 12 13 250 augusztus 12-én kelt Egyezmény 13. cikke; A polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény 33. cikke Herczegh Géza: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1981. 307-320. o. Ezáltal tilos represszáliát alkalmazni a polgári javakkal, kulturális javakkal és kegyhelyekkel, a lakosság életben maradásához nélkülözhetetlen javakkal, a természeti környezettel, valamint a veszélyes erőket tartalmazó művekkel és létesítményekkel szemben. L. A nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló, Genfben 1977. július 7-án kelt Jegyzőkönyv 51-56. cikk Az 1974-77-es genfi diplomáciai konferencián a lengyel delegáció javaslata például az volt, hogy egyetlen cikk foglalkozzon a represszáliák tilalmával, amely a védett személyek és védett javak ellen teljes mértékben megtiltja annak alkalmazását. Ezt később láthatjuk, hogy nem egyetlen szabállyal valósították meg, de ezzel azonos tartalommal. A represszáliák tilalmáról rendelkező szabályok kiterjesztették a tilalmat a védett személyeken túl a védett javakra is. L. Herczegh: i. m. 313. o. Herczegh: i. m. 320. o. A represszáliák teljes tilalma és a humanitárius nemzetközi jog hatékonysága közötti ellentétet jól mutatja az, hogy az 1974-77-es genfi diplomáciai konferencián több delegátus arra hivatkozva nem kívánta bevezetni a represszáliák teljes tilalmát, hogy az a céllal ellentétes eredményre vezetne, mert a humanitárius jog szabályait egy lényeges biztosítékuktól fosztanák meg ezzel a lépéssel. Tették mindezt annak ellenére, hogy a humanitárius nemzetközi jog szabályait akkor is be kell tartani, ha a másik fél ezt nem teszi meg. L. Herczegh: i. m. 313. o. Gerhard von Glahn: Law Among Nations. An Introduction to Public International Law. Fifth Edition. Macmillan Publishing Company, New York 1981. 608. o. Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2010 2011. 196. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Szintén a hatékonyságot erősíti a si omnes klauzula kiiktatása, amelyet még az 1907. évi IV. hágai egyezményben vezettek be.14 Ennek megfelelően csak akkor kellett a szerződés szabályait alkalmazni, ha a háborúban részes felek valamennyien részesei a szerződéseknek is. Ezt a genfi egyezmények megváltoztatták, illetve a szerződésekben foglalt kötelezettségek teljesítésének biztosítására létrehozták a védőhatalom intézményét. A védőhatalom egy semleges állam, amely vállalja, hogy felügyeli a szerződések betartását. Ezen felül nemzetközi kötelezettségek megszegésének hatékony kivizsgálása céljából hozta létre az AP1 a Nemzetközi Ténymegállapító Bizottságot is.15 Továbbá a humanitárius jog hatékonyságának növelése érdekében megtörtént a hágai és a genfi jog súlyos megsértésének a kriminalizációja is a genfi egyezményekben.16 Tehát a humanitárius nemzetközi jog megsértése helyet kapott a delicta iuris gentium tényállásai között.17 A delicta iuris gentium törvényi tényállásainak megsértése létrehozza a természetes személyek nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősségét.18 A humanitárius nemzetközi jog megsértése szempontjából azért hasznos a büntetőjogi felelősségre vonás ezen alakzata, mert lehetővé teszi a felelősség megállapítását abban az esetben is, amikor magánszemély követi el a humanitárius jog szabályainak súlyos megsértését. Így az absztrakt állami felelősséget megkerülve a delicta iuris gentium a ténylegesen felelős személyeket rendeli büntetni.19 2.1. A represszáliák szerepe a humanitárius nemzetközi jogban A humanitárius jog betartatása, tiszteletben tartása a felsorolt eszközök ellenére is problémásnak bizonyulhat, ugyanis hagyományosan a nemzetközi közösségen belül nincsenek a szabályok kikényszerítésére alkalmas szervek.20 Emiatt merül fel a represszáliák alkalmazásának a szükségessége – holott az a humanitárius jog céljaival ellentétes. A represszáliák fogalmával nemzetközi kötelezettség megszegésekor találkozhatunk, illetve találkozhattunk korábban, ugyanis a jogsértés jogsértéssel történő megtorlása egyre kevésbé elfogadott a nemzetközi jogban.21 A korábban felsorolt, a humanitárius nemzetközi jog hatékonyságát szolgáló eszközök, mint például a Nemzetközi Ténymegállapító Bizottság és a védőhatalom intézménye is azért jöttek létre, hogy a 1907. Hágai Egyezmény (IV.) a Szárazföldi Háború Törvényeiről és Szokásairól 2. cikk Bruhács: Nemzetközi jog II.… 201. o. 16 A delicta iuris gentium tárgyi hatálya a népirtásra, az emberiség elleni bűncselekményekre, a háborús bűntettekre és az agresszió bűncselekményére terjed ki. Ezek közül a háborús bűntetteket a genfi egyezmények rendelkezései állapítják meg. L. Bruhács: Nemzetközi jog II. … 203-205. o. 17 A Nemzetközi Büntetőbíróság Rómában, 1998. július 17-én elfogadott Statútumának 8. cikke 18 Bruhács: Nemzetközi jog II.… 203. o. 19 Ádány Tamás Vince – Bartha Orsolya – Törő Csaba (szerk.): A fegyveres összeütközés joga. Zrínyi Kiadó, Budapest 2009. 312. o. 20 Malcolm N. Shaw: International Law Sixth Edition. Cambridge, Cambridge University Press, Cambridge 2008. 1118. o. 21 Shane Darcy: Retaliation and Reprisal. In: Oxford Handbook on the Use of Force (ed. Marc Weller). Oxford University Press, Oxford 2015. 897. o. 14 15 251 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet represszáliákat ki lehessen váltani. Azonban fontos azt figyelembe venni, hogy a jelenlegi eszközök nem kínálnak hatásos alternatívát a represszáliákra. A védőhatalmaknak nincs joguk kényszert alkalmazni a kötelezettségszegő féllel szemben. A delicta iuris gentium alapján történő egyéni felelősségre vonásra pedig csak a háború befejezését követően nyílik lehetőség.22 Emellett a Nemzetközi Ténymegállapító Bizottság eljárása is hosszadalmas.23 A szerződések kötelezik a részes államokat arra, hogy a szerződésben foglaltak súlyos megszegése büntetendő legyen a nemzeti jog szerint is.24 Azonban a Nemzetközi Ténymegállapító Bizottságon kívül ezek az eszközök nem alkalmasak a kötelezettségszegés megakadályozására, amennyiben az adott állam saját elhatározásából szegte meg kötelezettségeit és a nemzetközi felelősség nem azon esete áll fenn, amikor magánszemély cselekményéért áll helyt az állam. Herczegh Géza is azért vizsgálta a represszáliák helyét és szerepét a nemzetközi jogban, mert a humanitárius nemzetközi jog végrehajtásának kikényszerítését ezek az eszközök nem garantálják a szükséges mértékben. Így hatásos és rövid időn belüli megoldást jelenleg csak a represszáliák tudnak biztosítani a kötelezettségszegések szankcionálására. A represszáliák megítélése azonban rendkívül bonyolult, mivel a humanitárius jog csak a tilalmukról rendelkezik, megengedhetőségükről nem. Az alkalmazhatóságukra a nemzetközi felelősség joga ad választ, amely nem alkalmazza a represszália fogalmát, ehelyett ellenintézkedésnek hívja ezt az intézményt.25 Mielőtt azonban az ellenintézkedés alkalmazásának feltételeit megvizsgálom, röviden bemutatom a nemzetközi jogsértés fogalmát. A nemzetközi felelősség jogát érintő kodifikációs törekvések eredményeként megszületett 2001-es végleges tervezet összefoglalta a nemzetközi felelősség szabályait.26 Ennek értelmében nemzetközi jogsértésnek minősül az állam azon tevékenységből vagy mulasztásból álló magatartása, amely a nemzetközi jog alapján az államnak beszámítható, és az állam valamely nemzetközi kötelezettségének megszegését képezi. Ennek következtében nemzetközi kötelezettség megszegéséről akkor beszélhetünk, ha azt megelőzően már létezik egy, az államot terhelő nemzetközi kötelezettség.27 Jogellenességet kizáró körülményként megjelenik több tényező is a szerződéstervezetben. Számunkra itt fontos az, hogy az ellenintézkedés jogellenességet kizáró tényezőként szerepel, vagyis a sértett állam a felelős állammal szemben ellenintézkedést foganatosíthat, melynek válasz-jellege kizárja a jogellenességet.28 Ha egy állam nemzetközi jogsértést követ el, újabb nemzetközi kötelezettségei keletkeznek arra, hogy a megsértett kötelezettséget a továbbiakban teljesítse, a nemzetközi Herczegh: i. m. 317. o. Ádány – Bartha – Törő (szerk.): i. m. 312. o. J. F. Thomson: Repression of Violations. Australian Yearbook of Law 1980. 1. sz. 329. o. Bruhács: Nemzetközi jog I.… 210. o. A végleges tervezetet az ENSZ Közgyűlése elfogadta, azonban maga a tervezet autoritása pontosan emiatt kérdőjelezhető meg valamely mértékben, hiszen ez csak egy ajánlás, nemzetközi szerződés pedig nem jött létre. L. Bruhács: Nemzetközi jog I.… 189. o. 27 Nagy Károly: Nemzetközi jog. Püski Kiadó, Budapest 1999. 515-516. o. 28 2001. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts 22. cikk 22 24 25 26 23 252 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából jogsértést hagyja abba, nyújtson garanciát a jogsértés ismétlődése ellen, és nyújtson jóvátételt a jogsértéssel okozott károkért.29 Ekkor lép be a képbe az ellenintézkedés, amely a további jogsértések megakadályozására szolgál. Fontos, hogy az ellenintézkedésnek mindig arányosnak kell lennie a jogsérelemmel. További feltétele az ellenintézkedésnek, hogy a sértett állam felhívja a felelős államot a jogsértésével létrehozott kötelezettségei teljesítésére. Amennyiben ezt nem teszi meg a felelős állam, figyelmeztetni kell arra, hogy a sértett állam ellenintézkedés alkalmazására készül, és lehetőséget kell biztosítani a helyzet megtárgyalására. Egyetlen kivétel van ezen eljárás alól, mégpedig a sürgős ellenintézkedés, amely akkor alkalmazható, ha a sértett fél jogainak megóvása érdekében szükséges.30 A humanitárius nemzetközi jog a nemzetközi felelősség jogával ellentétben a represszáliák tilalmáról rendelkezik. A fejlődés a háborús represszáliák alkalmazásának tilalma felé mutat a genfi egyezmények óta.31 A hadra kelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról szóló 1949. évi I. genfi egyezmény 46. cikke tilalmazza a sebesültek, betegek és más az egyezmény által védelemben részesített személyek, épületek és felszerelések ellen intézett represszáliákat.32 A tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javításáról szóló 1949. évi II. genfi egyezmény pedig kiegészíti a védelemben részesített személyek körét a hajótöröttekkel, valamint a védelemben részesített javak körét az egyezmény által védelembe vett hajókkal.33 Szintén megerősítik a védett személyek és javak ellen intézett represszáliák tilalmát a kiegészítő jegyzőkönyvek.34 Ezek alapján a humanitárius nemzetközi jog szabályait alapul véve hiába megengedett a az ellenintézkedés a nemzetközi felelősség jogában, amely megfeleltethető a represszália fogalmának,35 nem alkalmazható az a védett személyek és a védett javak ellen, hiszen az ebben az esetben mint lex specialis érvényesül. Ellenintézkedésre, represszáliára akkor van szükség, ha a humanitárius jog szabályait valamely hadviselő fél megszegi. Ekkor felmerül a kérdés, hogy a nemzetközi felelősség joga alapján alkalmazható-e ellenintézkedés. A válasz itt is az, hogy a védett személyek és a védett javak ellen intézett represszália tiltott, hiszen, ha megengedett lenne, akkor a genfi jog teljesen kiüresedne. Véleményem szerint más esetben lehet helye ellenintézkedésnek, ugyanakkor kizárólag az arányosság követelményének szigorú betartása mellett. Továbbá az ellenintézkedés alkalmazásához fűződő egyéb, fentebb már kifejtett Milka Dimitrovska: The Concept of International Responsibility of State in the International Public Law System. Journal of Liberty and International Affairs 2015. 1. sz. 8. o. 2001. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts 51-52. cikk 31 Herczegh: i. m. 315. o. 32 A hadrakelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javítására vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény 46. cikk 33 A tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javítására vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény 47. cikk 34 AP1 51-56. cikk 35 Ahogy ebben a részben korábban említettem, az ellenintézkedésnek is az a célja, mint a represszáliának, azaz a jogsértő állam kényszerítése arra, hogy a jogsértést fejezze be. 29 30 253 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet követelmények teljesítése esetében. Ezek a követelmények a visszaéléseket hivatottak megakadályozni.36 Ezek alapján arra következtethetünk, hogy a represszáliák máig fontos, és elengedhetetlen szerepet játszanak a humanitárius nemzetközi jog végrehajtásának kikényszerítésében, amelyet aligha lehet nélkülözni, hiszen továbbra sincs ugyanilyen hatásos alternatívája. Azonban azok teljes eltörlésére vonatkozó igény a genfi egyezmény óta létezik. A dolgozat további részében alternatívát kívánok adni a probléma megoldására. III. AZ ENSZ BIZTONSÁGI TANÁCSÁNAK LEHETSÉGES SZEREPE A HUMANITÁRIUS JOG KIKÉNYSZERÍTÉSÉBEN Régóta jelen van az igény a represszáliáknak a humanitárius jogból történő teljes kiiktatására. A genfi jog nagy hangsúlyt fektet erre, emiatt tiltja a védett személyekkel és javakkal szembeni megtorlást. Ennek ellenére előfordulhatnak olyan esetek, amelyekben államok viszálya humanitárius katasztrófát idéz elő, mert valamely a vitában részes állam nem tartja tiszteletben ezt a tilalmat.37 Felmerül a kérdés, hogy mi a teendő ilyenkor. Az ilyen esetekre hozták létre a Nemzetközi Ténymegállapító Bizottságot. Az ilyen eseteket a delicta iuris gentium alapján büntetendők. Az ilyen eseteket hivatottak megelőzni a védőhatalmak. Ám ezek az intézmények nem biztosítanak kellő védelmet.38 Ezért úgy gondolom, hogy a megoldást máshol kell keresni, méghozzá az Egyesült Nemzetek Szervezeténél. A humanitárius nemzetközi jog hatékonyságával is foglalkozó második részben már említést tettem arról, hogy a nemzetközi közösségen belül hagyományosan nincsenek olyan szervek, amelyek alkalmasak lennének a nemzetközi jogi normák betartásának kikényszerítésére. Ugyanakkor szóba jöhet a Biztonsági Tanács, mint a humanitárius nemzetközi jogi normák kikényszerítésére alkalmas szerv abban az esetben, ha a humanitárius jog érvényesítése a felelősségei között lenne. Herczegh Géza úgy gondolta, hogy ez a feltevés megállja a helyét, hiszen a BT feladata a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, annak helyreállítása, az agresszorral szemben felmerült szankciók alkalmazása és a tagállamok által kifejtett jogos önvédelem figyelemmel követése. Ezekből arra következtetett, hogy végső soron a hadviselés szabályainak érvényesítése is a BT hatáskörébe sorolható.39 Ennek a felvetésnek a megítéléséhez meg kell vizsgálni a Biztonsági Tanács hatásköreit. Az ENSZ Alapokmányának 24. cikke kimondja, hogy a nemzetközi béke és Fontos azonban kiemelni azt, hogy a represszáliák igen szűk körben megengedettek csak. Ezt a szűk kört úgy határozza meg a humanitárius nemzetközi jog, hogy meghatározza azokat az eseteket, amelyekben a represszáliák alkalmazása tilos. Amennyiben mégsem tartja be az egyik fél azokat a szabályokat, amelyek különös védelemben részesítik a védett személyeket vagy javakat, azt tekintjük a humanitárius nemzetközi jog súlyos megsértésének. 37 Ez volt tapasztalható az iraki-iráni háborúban, amely rengeteg emberéletet követelt. Emellett a Biztonsági Tanács megállapította, hogy a felek megsértették a humanitárius nemzetközi jogot. L. ENSZ BT 598. (1987) sz. határozat S/RES/598 (1987) 1987. július 20. 2. és 4. bek. 38 L. 2. rész 39 Herczegh: i. m. 317. o. 36 254 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából biztonság fenntartásáért elsősorban a Biztonsági Tanács felelős.40 Abban az esetben, ha két vagy több állam viszálya veszélyeztetheti a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, felhívhatja a feleket a békés vitarendezésre, illetve eljárási vagy rendezési módokat ajánlhat az érintett államoknak.41 Abban az esetben, ha az államok közötti, vagyon azon belüli konfliktus a nemzetközi békét veszélyezteti, az egyik fél békét megszegi, vagy támadó cselekményt hajt végre, a BT ideiglenes rendszabályokat, nem fegyveres rendszabályokat és fegyveres rendszabályokat hozhat a béke megóvása, vagy helyreállítása érdekében.42 Ez alapján a BT-nek lehetősége lenne egy fegyveres konfliktus esetén nem fegyveres és fegyveres rendszabályok alkalmazására, ugyanis az mindenképpen veszélyezteti a békét.43 Amennyiben pedig egy ilyen fegyveres konfliktus esetén a BT a humanitárius nemzetközi jog szabályainak súlyos megsértését észleli, akár hatékonyabban is felléphetne annak érdekében, hogy a konfliktus hamarabb lezáruljon. A BT gyakorlata egyébként sajnos nem ezt a hozzáállást mutatja, hanem egy sokkal óvatosabb megközelítést tesz magáévá azáltal, hogy sok esetben többször is felszólítja a konfliktusban résztvevő államokat a vita békés rendezésére, az erőszak tilalmának tiszteletben tartására, és – e dolgozat szempontjából a legfontosabbra – a humanitárius jog szabályainak a tiszteletben tartására.44 Így tehát van nemzetközi jogi alapja annak, hogy a Biztonsági Tanács fellépjen a humanitárius jog megszegésével szemben, kikényszeríthetné a végrehajtását. Erre példát is találhatunk. A BT a 2249. sz. határozatában elítéli a nemzetközi terrorizmust többek között azért, mert a terrorszervezetek sok esetben a nemzetközi jog szabályainak megszegésével viselnek hadat bizonyos államok ellen.45 Másfelől egyéb esetekben a béke veszélyeztetésének minősítette a BT a humanitárius katasztrófát is.46 Összefoglalva a Biztonsági Tanácsnak lehetősége van arra, hogy a béke veszélyeztetésének, vagy akár súlyosabban minősítse a humanitárius jog szabályainak megszegését, és erre számos példát is találhatunk.47 Ám annak ellenére, hogy a BT elítéli a humanitárius jog szabályainak a megsértését, gyakran előfordul az, hogy nem tesz a Prandler Árpád: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1974. 94. o. Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya 1945. 33. cikk 2. pont és 36. cikk 1. pont 42 Sven Bernhard Gareis – Johannes Varwick: The United Nations, An Introduction. Palgrave Macmillan. New York 2005. 84. o. 43 Kedne Tamás – Nagy Boldizsár – Sonnevend Pál – Valki László (szerk.): Nemzetközi jog. Complex Kiadó, Budapest 2014. 758. o. 44 Erre a megközelítésre láthattunk példát az iraki-iráni háború esetén, amikor a BT számos alkalommal hívta fel a feleket a vita békés rendezésére, szólította fel a feleket, hogy tartózkodjanak az erőszak alkalmazásától, és állapította meg a béke veszélyeztetését. L. ENSZ BT. 479. 514. 522. 540. 582. 588. számú határozatok 45 ENSZ BT 2249. (2015) sz. határozat S/RES/2249 (2015.) 2015. november 20. 5. bek. 46 Kedne – Nagy – Sonnevend – Valki (szerk.): i. m. 758. o. 47 A BT 1979-ben megállapította, hogy a Dél-Rodézia által végrehajtott fegyveres támadások rengeteg ember életét oltották ki. Többek között emiatt agressziónak minősítette az afrikai állam cselekményeit. L. ENSZ BT 455. (1979) sz. határozat S/RES/455 (1979) 1979. november 23. 5. bek. 40 41 255 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet konfliktus megszüntetése érdekében semmit.48 Ezzel a problémával külön foglalkozom a következtetéseknél. IV. A HUMANITÁRIUS INTERVENCIÓ A represszáliák másik alternatívája a humanitárius intervenció lehet. Sulyok Gábor olvasatában a humanitárius intervenció olyan intervenció, amelynek kedvezményezettjei valamely más állam polgárai, saját állampolgárok, esetleg ezek vagyona, javai. Fontos, hogy ez a megközelítés minden olyan cselekményt magába foglal, amely valamilyen mértékben kapcsolódik az emberi jogok súlyos és tömeges megsértéseihez.49 Mielőtt tovább haladunk, azt is érdemes még megjegyezni, hogy egyes értelmezések szerint az emberi jogok súlyos megsértésére válaszként adott represszália minősülhet humanitárius intervenciónak abban az esetben, ha úgy tekintünk az állam kötelezettségeire, hogy az köteles az emberi jogok tiszteletben tartására és tartatására mind a polgáraival szemben, mind pedig más államokkal szemben.50 A humanitárius intervencióra a legalapvetőbb, első generációs, nem politikai jellegű emberi jogok megsértése adhat okot.51 A humanitárius intervenció alapjának minőségi szegmense magába foglal valamennyi olyan fegyveres konfliktust, amelyre alkalmazandók a humanitárius jog rendelkezései, így arra nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetén is lehetőség van.52 Együtt tekintve ezt a két alapvető feltételt, a humanitárius jog szabályainak megszegése könnyen eredményezheti az alapvető emberi jogok megsértését, így okot adhat az intervencióra. Ám a humanitárius intervenció az erőszak tilalmába ütközik.53 Az erőszak tilalma alól két kivétel létezik, az önvédelem,54 illetve a Biztonsági Tanács által adott felhatalmazás katonai akcióra. 55 Ugyanakkor az önvédelem jogán belül nem értelmezhető a humanitárius intervenció,56 így az egyetlen lehetőség annak jogszerű megindítására az, ha arra az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazást ad erre. Ennek menetét a harmadik rész mutatja be. Itt jön tehát szóba a Biztonsági Tanács szerepe a humanitárius 50 51 48 49 52 53 56 54 55 256 ENSZ BT 2174. (2014) sz. határozat S/RES/2174 (2014) 2014. augusztus 27. 6. bek. Sulyok Gábor: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat Kiadó, Budapest 2004. 21. o. Sulyok: i. m. 81-82. o. Vaughan Lowe – Antonios Tzanakopoulos: Humanitarian Intervention. Oxford University Press, Oxford 2012. 14-15. o. Azonban, mivel a nem nemzetközi fegyveres konfliktusba történő beavatkozás más állam politikai függetlensége ellen alkalmazott erőszaknak minősül, így ez az erőszak tilalmába ütközik. Emiatt hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az ilyen intervenció politikai lehetőség, mintsem jogi. L. Sulyok: i. m. 135-140. o. Sulyok: i. m. 182. o. A Közgyűlésnek az államok közötti baráti kapcsolatokról és az együttműködés nemzetközi jogi alapelveiről szóló határozata is megerősíti azt, hogy a humanitárius intervenció az erőszak tilalmába ütközik, hiszen az intervenció az államok belső joghatóságába avatkozik be. L. ENSZ Közgyűlés 2625. (1970) sz. határozat A/RES/2625 (1970) 1970. október 24. 5. rész (arról az elvről, hogy a tagállamok nem avatkozhatnak be más államok belső joghatóságába) Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya 51. cikk Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya 42. cikk Szokásjogi úton még nem jött létre a humanitárius intervencióra vonatkozó jogi norma, az még ún. statu nascendi állapotban van. L. Bruhács János: A humanitárius intervenció nemzetközi jogi aspektusaihoz. Acta Humana. 2002. 46-47. sz. 24. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából nemzetközi jog kikényszerítésében, és a represszáliák felváltásában, ugyanis – ahogy korábban is utaltam rá – a humanitárius intervenció alapját képező kirívó jogsértésekre a BT egyre gyakrabban tekint úgy, mint amelyek a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztetik.57 A BT az intervencióra történő felhatalmazást az Alapokmány 42. cikke alapján adhatja meg, amely fegyveres rendszabályok foganatosítására jogosíthatja fel az államokat. Emellett pedig a BT regionális szervezeteknek is adhat felhatalmazást a fegyveres erő alkalmazására a 48. cikk alapján.58 Végül még fontosnak tartom azt a véleményt is ismertetni, amelynek értelmében az erőszaktilalom megszorításokkal értelmezendő59. Bár fontos megjegyezni, hogy ez egy kisebbségi vélemény a nemzetközi jogban. Ennek értelmében az erőszak tilalma három fordulatának kivételével az erőszak megengedett lehet. Ugyanakkor ehhez hozzá kell tenni, hogy a harmadik fordulat célja pontosan az, hogy minél jobban kitágítsa az erőszak tilalmát, és teljesebbé tegye azt.60 Ennek ellenére a szóban forgó kisebbségi vélemény szerint ezzel nem ellentétes a humanitárius intervenció célja.61 Ezt a véleményt erősíti az, hogy ma is vannak még olyan államok, amelyek jogszerűnek találják a humanitárius intervenciót, amely így kivételt képezhetne az erőszak tilalma alól. Ilyennek tekinthető példának okáért Dánia is.62 V. KÖVETKEZTETÉS Az ENSZ Alapokmánya szerint, valamint a kollektív biztonság rendszerében tehát a Biztonsági Tanács felléphetne a humanitárius nemzetközi jog szabályainak a kikényszerítése érdekében; igaz, közvetlenül nem sorolható a humanitárius jog alkalmazásának biztosítása a Tanács felelősségei közé. Nem maradhat el azonban a Tanács szerepének az összehasonlítása a represszáliákkal. A Biztonsági Tanács határozatával ideiglenes rendszabályokat, nem fegyveres rendszabályokat és fegyveres rendszabályokat rendelhet el, hogy döntéseinek érvényt szerezzen. Előbbi két határozat kötelező erejű a tagállamokra, azonban a fegyveres A BT a 2417. sz. határozatában kifejezetten a humanitárius katasztrófákkal foglalkozik. Egyrészről aggodalmát fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a fegyveres konfliktusok következtében emberek milliói néznek szembe humanitárius válsággal. Másrészt pedig megállapítja, hogy veszélyt jelenthet a békére minden olyan helyzet, amikor a fegyveres konfliktusban a felek nem tartják tiszteletben a humanitárius nemzetközi jog szabályait. L. ENSZ BT 2417. (2018) sz. határozat S/RES/2417 (2018) 2018. május 24. 2. bek. és 4. pont 58 Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya, 48. cikk 59 A tagállamok kötelesek tartózkodni az erőszak alkalmazásától vagy az azzal való fenyegetéstől más állam területi integritásával vagy politikai függetlenségével szemben, vagy minden egyéb módon, amely ellentétes az ENSZ céljaival. Ha úgy tekintünk erre a három fordulatra, mint megszorítás, elméletben elképzelhető, hogy az erőszak alkalmazásának célja nem egyezik meg velük, ami miatt az nem meríteni ki az Alapokmányban foglalt követelményeket, így az erőszak tilalmába sem ütközik. L. Reisman – W. Michael: Humanitarian Intervention to Protect the Ibos. In: Humanitarian Intervention and the United Nations (ed. Lillich, Richard B). University Press of Virginia, Charlottesville. 1973. 171. o. Idézi Sulyok: i. m. 201.o. 60 Edward Gordon: Article 2(4) in Historical Context. Yale Journal of International Law 1985. 2. sz. 275. o. 61 Sulyok: i. m. 201. o. 62 Mariana Newman: ASIL 2018 Recap: The Use of Force Against Non-State Actors. https://fcilsis.wordpress. com/2018/04/30/asil-2018-recap-the-use-of-force-against-non-state-actors/ (2018.09.16.) 57 257 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet rendszabályok végrehajtása nem kötelező a tagállamok számára.63 Ugyanez igaz arra is, hogy a Biztonsági Tanács felhatalmazást adhat humanitárius intervencióra. Amit fontos vizsgálni a Biztonsági Tanács fellépésével kapcsolatban az az időtényező, hiszen a represszáliák helyettesítésére pont azért nem képesek a korábban felsorolt eszközök (védőhatalom, delicta iuris gentium, Nemzetközi Ténymegállapító Bizottság), mert nem képesek hatékonyan és egyben gyorsan reagálni a humanitárius nemzetközi jog megsértésére. Azzal kapcsolatban, hogy a Biztonsági Tanács milyen gyorsasággal tudná meghozni a határozatát arra tekintettel, hogy milyen intézkedéseket kell tenni a humanitárius jog kikényszerítésével kapcsolatban, sajnos nem lehet egyértelmű választ adni. Ugyanis – akárcsak egy olyan szituációban, amikor a nemzetközi békét veszélyeztetik, a békét megszegték, vagy egy állam erőszakot alkalmazott más állammal szemben – a Biztonsági Tanácsban itt is szemben áll egymással az öt állandó tag, amelyeket jellemzően eltérő érdekek mozgatnak. Erre kitűnő példa a jelenlegi szituáció Észak-Koreában, amely veszélyezteti a békét, és számos nemzetközi jogi egyezményt megszegését eredményezi.64 Az állandó tagok közül azonban Oroszország és Kína nagyon lassan egyeztek csak bele a szankciók alkalmazásába. Ahhoz, hogy a Biztonsági Tanács ténylegesen hatékonyan tudja biztosítani a humanitárius jog végrehajtását, véleményem szerint először is egy szándékelhatározást kellene tennie, amelyben kinyilvánítja egyhangú, és egyértelmű szándékát a humanitárius jog végrehajtásának biztosítására tekintettel. Amíg külön felelősségvállalás nem történik a Tanács részéről, amíg csak elszigetelt esetekben hivatkozik a humanitárius jog szabályainak a megszegésére, mint a nemzetközi békét és biztonságot fenyegető veszélyre,65 addig a humanitárius nemzetközi jog kikényszerítésének kulcseleme marad a represszália. Amennyiben azonban volna ilyen hajlandósága a Biztonsági Tanácsnak, akkor újra kellene gondolni a represszália szerepét is, amelyet talán nagyobb mértékben ki lehetne iktatni a humanitárius jogból, mint amilyen mértékben ma jelen van. Ha a Tanács felvállalná a humanitárius jog szabályai végrehajtásának biztosítását, akkor jóval szűkebb mederbe volna terelhető a represszáliák alkalmazása. Kizárólag olyan szinten lenne szükség az alkalmazásukra, amilyen szinten megmaradt a tagállamok önvédelmi joga is az Alapokmány 51. cikkében az erőszak tilalmának kimondása után. Azaz a represszáliák alkalmazása ellenőrzött módon történne, jelezni kellene a Tanács felé az alkalmazásukat, és időben addig terjednének, amíg a Tanács meg nem teszi a megfelelő intézkedéseket a helyzet rendezése érdekében.66 Mindezt úgy megvalósítva, hogy a Gareis – Varwick: i. m. 84-85. o. Példának okáért több esetben is megállapította a BT, hogy veszélyezteti a békét az, hogy Észak-Korea nukleáris fegyverkísérletek hajt végre. L. ENSZ BT 1985. (2011) sz. határozat S/RES/1985 (2011) 2011. június 10. 6. bek. és ENSZ BT 2050. (2012) sz. határozat S/RES/2050 (2012) 2012. június 12. 6. bek. 65 Kende – Nagy – Sonnevend – Valki (szerk.): i. m. 758. o. 66 Az önvédelem joga alapján, ha egy tagállamot fegyveres támadás ér, erőszakot is alkalmazhat a támadás elhárítása érdekében, addig ameddig a Biztonsági Tanács meg nem hozza a szükséges intézkedéseket a nemzetközi 63 64 258 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából jelenlegi vívmányokat nem építjük le, tehát a védett személyek, és a védett javak ellen intézett represszáliák tilalmát érintetlenül kell hagyni. A másik alternatíva, amely kifejezetten a humanitárius intervencióra koncentrál, szintén erősen összefonódik a Biztonsági Tanáccsal.67 A negyedik részben láthattuk, hogy lehetőség van arra is, hogy a BT felhatalmazásával hajtson végre egy állam, vagy államok csoportja humanitárius intervenciót. A kulcselem az marad, ami a represszáliák létezését szükségessé teszi, az időtényező. Elméletileg a nemzetközi közösség rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel kiváltható a represszáliák alkalmazása, legalábbis jelenlegi formájában. Azonban úgy vélem, hogy a represszáliák alkalmazásának a kérdését nem lehet megoldani önmagában a humanitárius nemzetközi jog norma-anyagának megváltoztatásával. Kell egy felügyeletet ellátó szerv, amely szankciókat alkalmazhat azon államokkal szemben, amelyek megszegik a humanitárius jog szabályait. Mivel a Biztonsági Tanács is figyelembe veszi az emberi jogok, és a humanitárius jog súlyos megszegését, ezért úgy gondolom, hogy kielégítő módon el tudná látni ezt a feladatot. béke és biztonság helyreállításra. Azonban erről tájékoztatni kell a Tanácsot, és időben nem terjedhet tovább a BT intézkedésén. L. Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya, 51. cikk 67 Mivel még nem alakult ki a humanitárius intervencióra vonatkozó szokásjogi norma, így csak a BT adhat felhatalmazást arra. L. 52. jegyzet 259 Molnár Kata joghallgató (PTE ÁJK) szakkollégista (Óriás Nándor Szakkollégium) A GERILLA-HARCMODOR NEMZETKÖZI JOGI MEGÍTÉLÉSE I. BEVEZETÉS Már az ókorban kialakultak bizonyos szokások a háborús szenvedések csökkentésére, majd a XIX. század közepétől erősödött meg a törekvés, hogy mindezt nemzetközi szerződésekben rögzítsék.1 A jelenleg hatályban lévő humanitárius nemzetközi jogi szabályozás az 1949-ben elfogadott genfi egyezmények és az ezeket kiegészítő 1977es jegyzőkönyvek rendszerére épül.2 A humanitárius nemzetközi jog célja a háborúk, fegyveres konfliktusok ártó hatásainak csökkentése, az ellenségeskedésben közvetlenül részt vevő katonák és a harcok áldozatává váló polgári lakosság védelme. A szabályozás célja, hogy az elkerülhetetlenül szükséges legcsekélyebb mértékre korlátozza a hadviseléssel járó pusztítást.3 A gerillaharcosok hadijogban való helyzetét azért érdemes vizsgálat tárgyává tenni, mert bár a hágai egyezmények (1899, 1907) is törekedtek szabályozás alá vonni, a gerillák pontos jogállása sokáig nem volt egyértelmű. Mindez pedig komoly hátrányokat okozott számukra, ugyanis, amennyiben nem tekintendők katonának, nem illeti meg őket a hadifogoly státusz, és pusztán a fegyveres konfliktusban való részvételért is felelősségre vonhatók. Dolgozatomban áttekintést szeretnék nyújtani a gerilla-hadviselés kialakulásáról és szabályozásáról, a hágai és genfi egyezményeken keresztül, végül a genfi egyezményeket kiegészítő jegyzőkönyvekben létrehozott szabályrendszert, a változtatások okait vizsgálom. Majd zárásként a gerilla-harcmodort a nemzetközi jog egyik legaktuálisabb problémájával, a terrorizmus jelenségével szeretném összevetni, mivel jelentős mennyiségű kutatás épül e két hadviselési mód egymástól való megkülönböztetésére. 1 2 3 Lattmann Tamás: A fegyveres konfliktusok jogának történelmi fejlődése. In: Nemzetközi jog (szerk. Kardos Gábor – Lattmann Tamás). ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2010. 335-337. o. Lattmann: i. m. 338. o. ICRC: What is International Humanitarian Law. 2004. 1. o. https://www.icrc.org/eng/assets/files/other/what_is_ihl.pdf (2018.10.02.) 261 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet II. A GERILLA-HADVISELÉS KIALAKULÁSA, TÖRTÉNETE Carl von Clausewitz porosz katona, hadtörténész, katonai teoretikus a háború fogalmát úgy határozza meg, hogy az akarat rákényszerítése az ellenfélre erőszak alkalmazásával.4 Clausewitz a háborúk antropológiai kutatása során különbséget tett a művelt és műveletlen népek között vívott háborúk tekintetében.5 Erről röviden azért érdemes említést tenni, mert a gerilla-harcmodor, illetve más felkelési formák is ezzel a műveletlen népek közötti hadviseléssel mutatnak hasonlóságokat. Az effajta háborúk a kezdetektől fogva jelen voltak a történelemben, mégis az erre vonatkozó részletes antropológiai kutatások csak a XX. század közepétől jelentek meg. E kutatások azt bizonyítják, hogy nem csupán az államok és hadseregeik közötti összeütközések tekinthetők fegyveres konfliktusnak, hanem a rajtaütésszerű, falvak, népek közötti, a civil lakosok egymás elleni erőszakos konfliktusai is. E primitív népek háborúinál az látható, hogy a gyakori, váratlan rajtaütések alkalmazása is képes az ellenfél teljes megsemmisítésére, esetleges felkészületlenségének kihasználása folytán. Az erre vonatkozó kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy e háborúk sok tekintetben hasonlítanak a később kialakult hadviselési formákra, a különböző felkelésekre, partizán-, gerillaharcokra.6 Hadviselési formák tekintetében a történelem során nagy változások mentek végbe, és ez nem csupán a technikai fejlődésnek, hadieszközök folyamatos fejlesztésének tudható be. Míg a régmúlt nagy háborúi mind államok, állami, reguláris hadseregek között, főként területszerzés céljából robbantak ki, addig a modern kor hadviselését az irreguláris alakzatok térnyerése, az aszimmetria jellemzi.7 Az aszimmetrikus hadviselés a fegyveres konfliktus olyan megjelenése, amely során nemzetközi színtéren összeütköző fegyveres erők között jelentős különbség jelenik meg, mind létszámbeli, mind technikai szempontból. Viszont, ha ezt a különbséget meglepetésszerű támadással a saját előnyére fordítja a gyengébb fél, úgy az aszimmetria akár a gyengébb fél számára is lehet előnyös. Az aszimmetrikus hadviselés helyett az irreguláris hadviselés fogalma is alkalmazható, amennyiben az egyik fél irreguláris haderőként lép fel,8 tehát ha reguláris haderővel szemben valamilyen felkelő, radikális csoport áll. A két harcmodor között – a reguláris és irreguláris hadviselés között – a különbség az, hogy az előbbi esetében a felek között szimmetria látható mind a felszereltségükben, mind a képzettségükben, míg az utóbbi esetében egy gyengébb, általában nem állami haderő lép fel állami hadsereg ellen, jelentős létszámbeli, technikai hátránnyal. Az irreguláris alakulatok célja a politikai rendszer megdöntése, amelyet rajtaütésszerű, váratlan támadásokkal, csellel 4 5 6 7 8 262 Carl von Clausewitz: A háborúról. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részv. társ., Budapest 1917. 13. o. Von Clausewitz: i. m. 14-16. o. Jobbágy Zoltán: A háború antropológiája: primitív hadviselés, gerilla hadviselés és a szövetséges összhaderőnemi műveletek sikere. Hadtudomány 2015. 25. sz. 72. o. Hajdu Veronika: A gerilla-hadviselésben alkalmazott pszichológiai műveletek. Hadtudományi Szemle 2016. 2. sz. 23. o. Isaszegi János: Az aszimmetrikus hadviselés kialakulásának története. Hadtudomány 2015. 1-2. sz. 76. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából tudnak elérni, ezzel aknázzák ki az ellenfél fölényét.9 Így sorolható a gerilla-harcmodor is az irreguláris hadviselés körébe. A gerilla-harcmodor fogalmával a napóleoni háborúk időszakában találkozhatunk először. A spanyolok alkalmaztak rajtaütésszerű ellenálló harcot a függetlenségért való küzdelem során a francia csapatok ellen.10 Innen is ered a szó: guerrilla, ami azt jelenti „kis háború”, mindez arra utal, hogy a reguláris hadviselés nagy és mindent eldöntő csatái helyett nem szokványos harcmodorral vívott, apróbb összetűzésekből álló ütközetsorozatról van szó.11 Carl Schmitt, nemzetközi szinten elismert filozófus, politológus, a témával kapcsolatos munkájában, a Partizánkönyvben úgy fogalmaz: „A gerilla-hadviselés olyan katonai módszer, amely során kis létszámú, mozgékony, fegyveres csoport meglepetésszerű támadást hajt végre nagyobb létszámú és emiatt általában kevésbé mozgékony katonai egység ellen.”12 A cél nem az erőfölényben lévő ellenfél megsemmisítése, hanem annak folyamatos zaklatása, a meglepetés erejével ható támadással harcképtelenné tétele.13 Ahogy Ariel Merari, izraeli pszichológus, a tel-avivi Egyetem egykori professzora fogalmaz, a gerillák „előnyükre fordítják a terepet, a helyszín ismeretét, elvegyülnek a lakosság között, olykor szomszédos országból indítanak támadást. Mindig azonos a vezérelv: meg kell akadályozni, hogy a kormány hadereje teljesen kibontakozzék és ütőképessé váljék”.14 Merari fő kutatási területe a politikai erőszak, azon belül is a különböző felkelések. „A terrorizmus mint a lázadás stratégiája” című tanulmányában a felkelést az állampolgárok az állam elleni erőszakos, szervezett fellépéseként értelmezi, célját pedig a kormányzat megdöntésében, a politikai rendszer megváltoztatásában jelöli meg15, e meghatározás alapján pedig látható, hogy a gerilla-harcmodort a felkelések egyik formájának tekinti. A hadviselési forma későbbi néhány jelentősebb képviselője volt többek között Mao Ce-tung, Vo Nguyen Giap és Che Guevara.16 James D. Kiras: Irregular Warfare: Terrorism and Insurgency. In: Strategy in the Contemporary World – An Introduction to Strategic Studies (szerk. John Baylis – James J. Wirtz, – Colin S. Gray). Oxford University Press, Oxford 2013. 176. o. 10 Hajdu: i. m. 24. o. 11 Békés Márton: A gerilla-hadviselésről. Kommentár 2016. 4. sz. 5. o. 12 Carl Schmitt – G. L. Ulmen: Theory of the Partisan: Intermediate Commentary on the Concept of the Political. Telos Press Publishing, New York 2007. 121. o. Idézi Tomolya János – Padányi József: A terrorizmus és a gerilla-hadviselés azonosságai és különbségei. Hadtudomány 24. 1. sz. 134-135. o. 13 Hajdu: i. m. 24. 14 Ariel Merari: A terrorizmus mint a lázadás stratégiája. In: A terrorizmus anatómiája (szerk. Tálas Péter.): Budapest, Zrínyi 2006. Idéz: Répási Krisztián: A gerillaharc és a terrorizmus szerepe a felkelésekben. Nemzet és biztonság 2011. 36. o. 15 Merari: i. m. Idézi Répási: i. m. 34. o. 16 Forgács Balázs: Mao Ce-tung. In Állam és katona (szerk. Gőcze István). Dialóg Campus Kiadó, Budapest 2017. 204-205. o. 9 263 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet III. A HUMANITÁRIUS NEMZETKÖZI JOG A nemzetközi kapcsolatokat az állandó konfrontáció, háborúskodás határozza meg a történelem során, amelyet időközönként békés időszakok váltottak fel. A nemzetközi jog sokáig el is fogadta a háború létét, függetlenül attól, mi volt a célja, és milyen eszközökkel, milyen módon próbálták elérni azt. A konfliktusok rendezésére legitim módon szolgált a háború, ennek alapja az úgynevezett ius ad bellum, vagyis a háború indításához való jog volt.17 Azonban már az I. világháború után megjelentek törekvések arra, hogy a nemzetközi vitákat háború helyett békés úton rendezzék, ez vezetett végül a II. világháborút követően az ENSZ Alapokmánya által kimondott ius ad bellum végéhez, a háborúk korlátozásához, illetve megtiltásához.18 Ehhez hozzá kell tenni azonban, hogy a hadviselés bizonyos esetben legitim eszköz maradhatott a béke fenntartásához, amely eseteket szintén az Alapokmány határozott meg, erre részletesebben is kitérek dolgozatban az 1949. évi genfi egyezmények kapcsán. Ezzel összefüggésben jelentek meg a háború áldozatainak védelméről szóló nemzetközi szerződések, amelyek egyfajta előzményeként lehet tekinteni akár Manu törvénykönyvében olvasható sebesült vagy alvó emberek megölésének megtiltására, vagy az 1139-es lateráni zsinat által megtiltott íj és nyíl használatára, de születtek szabályok a lovagi hadviselés szabályairól és a hadifoglyokról is. Ezekből azonban hiányzik az egyetemességre való törekvés, az államok közötti kapcsolatokban való kötelező alkalmazás, így ezek csupán kezdetleges alapjául szolgálhatnak a későbbi egyezményeknek.19 Az első genfi egyezmény 1864. augusztus 22-én került aláírásra, amely a hadrakelt seregek sebesült katonái sorsának megjavításáról szóló egyezmény címet viselte. Ez a Henry Dunant kezdeményezésére megalakult öttagú bizottság munkájának köszönhető. Dunant a solferinói csatát követően állt elő javaslataival, amelyek alapjául szolgáltak a Vöröskereszt megalapításához és az említett genfi egyezmény létrejöttéhez.20 Ez az egyezmény azonban még nem tekinthető a humanitárius nemzetközi jog első igazi megnyilvánulásának, mivel a viták erőszakkal való megoldása, háború indítása elfogadott volt, így a szabályok is ezekre a hadüzenettel megindított harcokra vonatkoztak. Ebből adódóan a rendelkezések hatályának, alkalmazási körének meghatározása fel sem merült az egyezményben.21 A következő lépés a ius in bello kodifikálása felé az 1868. évi szentpétervári deklaráció volt, amely kimondta, hogy az államok számára háborúk során az egyetlen legitim cél az ellenfél katonai erejének megsemmisítése lehet, illetve hogy a hadviselés eszközeinek megválasztásában senkit nem illet meg korlátlan szabadság.22 Bruhács János: Nemzetközi jog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2008 2009 2011. 239. o. Hoffmann Tamás – Kajtár Gábor: Az államok közötti erőszak szabályozása a nemzetközi jogban, illetve a beavatkozás tilalma. In: Nemzetközi jog (szerk. Kardos Gábor – Lattmann Tamás). ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2010. 270-271. o. 19 Herczegh Géza: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái. Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest 1981.16-18. o. 20 Herczegh: i. m. 26-27. o. 21 Herczegh: i. m. 30-31. o. 22 Kovács Péter: Nemzetközi közjog. Osiris Kiadó, Budapest 2016. 666. o. 17 18 264 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Ezen egyezmények vezettek el az 1899. évi hágai konferenciához, amelynek eredménye hat egyezmény, amelyek a háborúban alkalmazandó – mind szárazföldi, mind tengeri – szabályokat kodifikálták. Létrejött egyezmény a nemzetközi viszályok békés rendezéséről, a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól és az 1864. évi genfi egyezmény tengeri háborúra való alkalmazásáról. Ezután 1906-ban Genfben újabb egyezményt kötöttek, amely az 1864. évi egyezményt egészíti ki, fejleszti tovább, részletesebben kerül szabályozásra benne a hadra kelt fegyveres erők sebesültjeinek, betegeinek helyzete.23 Ezt pedig az 1907. évi hágai konferencia követte, amely kibővítette a korábbi hágai egyezményeket, illetve a genfi jogot magába olvasztotta.24 Ezen egyezmények szabályozták először a háborúban részt vevő személyek jogállását, hogy ki minősül hadviselő félnek, illetve kit illet meg a hadifogoly státusz. Ezen kívül a hágai jog rendelkezik az ellenségnek ártó eszközökről, a katonai megszállásról is. Később a genfi jog e rendelkezéseket továbbfejlesztette, a humanitás eszméjének előtérbe kerülésének okán.25 3.1. A hágai egyezmények (1899, 1907) Az 1899. évi konferencián az elfogadott, fent említett egyezmények mellett, amelyek a háborúban alkalmazandó szabályokat tartalmazták, születtek nyilatkozatok különböző vegyi anyagok háborúban való alkalmazásának tilalmáról is.26 Az 1907. évi konferencia IV. egyezménye a szárazföldi háború törvényeit, szokásait fogalmazta újra 1899 után. Az egyezmény kimondta, hogy a hadviselő félnek joga van fegyveres harcban közvetlenül részt venni, az ellenfél katonáit megölni, megsebesíteni, elfogni, az elfogott kombattáns pedig hadifogoly lesz, akit fokozott védelem illet meg.27Kombattánsnak minősülnek a hadsereg katonái, illetve a milíciák tagjai és a népfelkelők is, ha felelős parancsnokság alatt állnak, távolról felismerhető jelzést viselnek, nyíltan viselik fegyvereiket és cselekedeteik során figyelembe veszik a haditörvényeket és-szokásokat.28 Azonban e feltételek meghatározása a gerilla-hadviselés elterjedésével vesztett alkalmazhatóságából, mivel ezeket kifejezetten a harcmodor sajátossága, a polgári lakosság között való elvegyülés, a meglepetésszerű támadás miatt nem tudták megtartani a gerillaharcosok. A polgári lakosságtól való megkülönböztetés szigorú feltételei a kombattánsi státuszuk elismerését akadályozta.29 A hágai egyezmények megkötésére akkor került sor, mikor a nagyhatalmak a világháborúra készültek, így a szabályozás nagy része pár év alatt elavulttá, nehezen alkalmazhatóvá vált. Ilyen elavult szabálynak tekinthető például a si omnes klauzula, Herczegh: i. m. 40. o. Herczegh: i. m. 94. o. Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2010 2011. 192-195. o. Hague Convention, Encylopediae Britannica, https://www.britannica.com/event/Hague-Conventions (2018.07.15.) 27 Bruhács: Nemzetközi jog II… 199. o. 28 A szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól 1907. október 28. napján Hágában kelt egyezmény, 1. cikk 29 Bruhács: Nemzetközi jog II… uo. 25 26 23 24 265 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet ami szerint a hágai jog hadviselési szabályai csak az egyezményekben részes feleket kötelezik. Viszont minden hiányosságuk, hibájuk ellenére vannak időtálló megoldásai is az egyezményeknek, például a semlegesség és a tengeri háború szabályai, illetve az elv, amely szerint az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában korlátlan jog senkit nem illet meg. Azonban a II. világháború után indokolttá vált a hágai jog teljes revíziója.30 Még az 1949. évi genfi egyezmények előtt érdemes megemlíteni az 1929. évi genfi hadifogoly-egyezményt, amely az első jelentős korlátozása volt a háborús represszáliáknak. Az egyezmény kimondta, hogy ,,Tilos velük [a hadifoglyokkal] szemben megtorló rendszabályokat (represszáliákat) alkalmazni.”31 (Betoldás a Szerzőtől) Ezen egyezmény a háború áldozatainak védelmét szolgálja, azonban igazán a többi genfi egyezménnyel együtt vált megfelelően alkalmazhatóvá.32 3.2. A genfi egyezmények (1949) Míg a hágai jog a háborúindítás legitimitásából kiindulva a háború során alkalmazandó elveket határozta meg parancsnokok, katonák számára, addig a genfi jog, mivel már a ius ad bellum háttérbe kerülése, megszűnése után jött létre, a háború áldozatainak védelmét helyezi előtérbe.33 A II. világháború után, 1945-ben az ENSZ Alapokmányában került kimondásra mind az erőszak tilalma, mind a viták békés rendezésének követelménye, illetve szintén a világháború adott új lendületet a háború áldozatainak védelmére szolgáló szabályok megerősítéséhez.34 Az 1949. évi genfi konferencián négy egyezmény született: I. a hadra kelt fegyveres erők sebesültjei és betegei védelméről,35 II. a tengeri haderők sebesültjei, betegei, hajótöröttei helyzetének javításáról,36 III. a hadifoglyokkal való bánásmódról37 és IV. a polgári lakosság háború idején való védelméről.38 Felmerülhet a kérdés, hogy ezen egyezmények létrejötte az erőszak tilalmának kimondása után mi volt az oka. A válasz erre az, hogy az Alapokmány a tilalom ellenére két esetben engedélyezi a fegyveres erőszak alkalmazását, amely az önvédelem39 és a Biztonsági Bruhács: Nemzetközi jog II…195. o. A hadifoglyokkal való bánásmód tárgyában Genfben 1929. július 27. napján kelt egyezmény, 2. cikk 32 Herczegh: i. m. 57. o. 33 Kovács: i. m. 667. o. 34 Hans-Peter Gasser: International humanitarian law and the protection of war victims. Kivonat ebből: International Humanitarian Law: An Introduction. In: Humanity for All. (szerk. Hans Haug).: ICRC and Henry Dunant Institute, Geneva 1993. 3. o. https://www.oas.org/dil/esp/XXXVI_curso_International_humanitarian_law_protection_war_victims_Nils_ Melzer.pdf 35 A hadrakelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javítására vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény 36 A tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javítására vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény 37 A hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt egyezmény (a továbbiakban: III. Genfi Egyezmény) 38 A polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: IV. Genfi Egyezmény) 39 ENSZ Alapokmány, 51. cikk 30 31 266 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Tanács által foganatosított fegyveres rendszabályok esete.40 Ezért is szerepel a genfi jogban már a fegyveres összeütközés fogalma a háború helyett, mivel a ius ad bellum gyakorlása a fent említett esetek kivételével szankcionálhatóvá vált. Ettől a ponttól a hadijog kifejezés helyett a humanitárius nemzetközi jog elnevezés válik elfogadottá.41 A genfi egyezmények közös 2. cikkei kimondják, hogy az egyezmények minden félre nézve kötelezőek, akkor is, ha valamelyik fél nem ismeri el, hogy egymással hadban állnak, illetve azokra is kiterjed hatálya, akik nem részesei az egyezményeknek, ez pedig a hágai jogban szereplő si omnes klauzula megszűnését jelentette. A védelemre szoruló személyeket, tehát a beteg, sebesült, hajótörött vagy a magát megadó katonát és a polgári lakosságot tilos támadni, kombattáns csak tényleges katonai célpontot, ellenséges katonát támadhat. Ebből következően pedig a katona, a kombattáns nem vonható felelősségre a háborúban kioltott életekért, illetve semmilyen cselekményéért sem, csak akkor, ha a genfi egyezmények szabályait nem tartja be. Aki viszont nem rendelkezik kombattánsi státusszal, és így olt ki vagy veszélyeztet életet, azért nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősséggel tartozik.42 A kombattánsi jogálláshoz hozzátartozik a hadifogoly státusz is. Ezt a reguláris haderők tagjain kívül is megszerezhetik többek között a hadseregben működő rendőri, csendőri osztagok, illetve hadseregek által hadi célokra igénybe vett polgári repülőgépek, hajók személyzete is.43 Azonban az irreguláris alakzatok, partizánok, gerillák helyzete nem határozható meg ilyen egyszerűen. Az első és második világháború alatt is a felkelő egységek fegyveres megmozdulásai a polgári lakosságtól súlyos mértékű áldozatokat követeltek, azonban előfordul, hogy a megszállt területek lakossága saját érdekeit, saját hadseregét támogatja, és ennek tudatában akár tevőlegesen is részt akar venni a fegyveres összeütközésben. Ez viszont azt eredményezheti, hogy a reguláris haderő a megszállt terület egész lakosságára potenciális felkelőként tekint, ami megnehezíti a civilek fegyveres összeütközésben amúgy is nehéz helyzetét. Erre lehetne akár megoldás az, ha a kombattánsi státusz kizárólag a reguláris haderőket illetné meg, ezzel azonban a nagy hadsereggel rendelkező államok kerülnének védelem alá az éppen általuk megszállt kisebb, katonailag gyengébb országokkal szemben.44 Fontos feladattá vált tehát, hogy egyértelműen meghatározottá váljon, milyen módon történhet legmegfelelőbben a gerillák polgári lakosságtól való megkülönböztetése, ezzel együtt az, hogy milyen esetben minősülhetnek a felkelők kombattánsnak. Erre korábban a hágai jogban is voltak törekvések, amelyeket a genfi egyezmények átvettek, azonban e feltételek továbbra sem voltak a legmegfelelőbbek, így kombattánsi státuszukat, polgári lakosságtól való megfelelő megkülönböztetésüket, a lakosság védelmét továbbra sem sikerült kifogástalanul megvalósítani. 42 43 44 40 41 ENSZ Alapokmány, 42. cikk Kovács: i. m. 669. o. Kovács: i. m. 669-670. o. III. Genfi Egyezmény, 4. cikk, (3)-(6) bekezdések Kovács: i. m.671. o. 267 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet IV. A GENFI EGYEZMÉNYEKET KIEGÉSZÍTŐ JEGYZŐKÖNYVEK Az 1974-1977-ig tartó genfi diplomáciai konferencia célja a korábbi négy genfi egyezmény korszerűsítése, javítása, kiegészítése volt, ennek eredményeként született meg 1977-ben két jegyzőkönyv. Az 1949. augusztus 12-én kötött genfi egyezményeket kiegészítő és a nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló jegyzőkönyv (a továbbiakban: I. Kiegészítő Jegyzőkönyv) és az 1949. augusztus 12-én kötött genfi egyezményeket kiegészítő és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló jegyzőkönyv (a továbbiakban: II. Kiegészítő Jegyzőkönyv) címet viselték. A jegyzőkönyvek elfogadásához jelentős mennyiségű kérdést kellett a genfi konferencián megtárgyalni. Egyrészről vita tárgyát képezte az, hogy szükséges-e egyáltalán enyhíteni a megkülönböztetés feltételein. Erre részletesen kitérek a későbbiekben a hadifoglyok jogállásának szabályozása kapcsán. Problémát jelentett az is, hogy a gerillaprobléma lényegét különböző államok más okokban látták, egyesek szerint a probléma a gerillaharcosok személyéből, alakulataikból adódik, mivel nem tartoznak egyetlen állam egyenruhát viselő haderői közé sem. Mások szerint a hadviselés módja az, amit a szabályozás alapjául kell venni, végül voltak olyan vélemények, amelyek nem magában a gerilla-hadviselésben látták a probléma alapját, hanem általában a háború céljainak, jellegének változásában. E nézetet vallók szerint, mivel a fegyveres összeütközések alapja, okai változtak, így ezekre a kialakult sajátos viszonyokra tekintettel lenne érdemes új speciális szabályokat létrehozni.45 A XX. század jelentős számú helyi háborúja, illetve a két világháború alatt megnövekedett a gerilla-hadviselés szerepe,46 amely gyarmatbirodalmak felbomlásának, a megszálló erők elleni ellenállás kialakulásának, továbbá a politikai, ideológiai, vallási szembenállásoknak is köszönhető.47 4.1. A kombattánsok jogállása A humanitárius nemzetközi jog szempontjából e témakörben a legfontosabb megoldásra váró probléma az volt, hogy a gerillák megfelelő nemzetközi jogi védelemben részesüljenek, az ellenfél hatalmába kerülve pedig a hadifoglyokat megillető bánásmódban legyen részük. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (a továbbiakban: VKNB) létrehozott egy 15 pontból álló kérdőívet, amely segítségével kidolgozták a jegyzőkönyv első tervezetét.48 A tervezet azonban nem határozta meg, ki minősül kombattánsnak, csupán azt, milyen esetben veszíti el egy harcos hadifogoly státuszát. Már a kérdőív pontjaiból és a bizottság tagjainak véleményéből kiderült, hogy meglátásuk szerint a kombattánsi státuszt az ellenfél hatalmába került harcos, vagyis a hadifogoly helyzetének meghatározásából lehet levezetni. A tervezet első pontja úgy rendelkezett, hogy a fegyveres 47 48 45 46 268 Herczegh: i. m.244-245. o. Békés: i. m. 14-17. o. Kőszegvári Tibor: Gerilla-hadviselés a városokban. Hadtudomány 2009. 1-2.sz. 70. o. Herczegh: i. m. 250-251. o. Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából erő tagjainak – kivéve, ha kémkedés közben fogják el őket – joguk van a hadifogoly státuszra. A tervezet következő pontja meghatározta, milyen esetekben veszíti el valaki a hadifoglyokat megillető kedvezőbb védelmi helyzetet (például elrejti fegyvereit, nem különbözteti meg magát a polgári lakosságtól), ezzel együtt pedig a kombattánsi jogállását is.49 Ez alapján tehát azt lehet megállapítani, hogy aki nem különbözteti meg magát a polgári lakosságtól, azt nem illeti meg a hadifogoly jogállás és nem minősülhet fegyveres erő tagjának, minden más esetben viszont igen. E megfogalmazás láthatóan csak kizárásos alapon határozza meg a kombattánsi státusz fogalmát. Ezeket a hibákat felismerve azonban 1976. május 21-én megszületett a végleges szöveg, amely végül úgy rendelkezett, hogy harcos valamely fél fegyveres erőinek tagja; fegyveres erőnek pedig olyan szervezett fegyveres csapatok, alakulatok minősülnek, amelyek felelős parancsnokság alá tartoznak, abban az esetben is, ha a felet a szembenálló fél által el nem ismert kormány, vagy hatóság képviseli.50 Továbbá a I. Kiegészítő Jegyzőkönyv azt is kimondja, hogy minden kombattánsnak joga van az ellenségeskedésben való közvetlen részvételre. Ezzel a gerillák kombattánsi jogállásának megszerzése is ténylegesen tisztázásra került, ezután már csak a hadifogolynak minősítést, illetve e jogállás elvesztésének szabályozását kellett megoldani.51 4.2. A hadifogoly státusz A III. Genfi Egyezmény 85. cikke szerint: „Ha a hadifoglyok ellen a fogva tartó Hatalom jogszabályai alapján oly cselekmények miatt indítanak eljárást, amelyeket fogságba esésük előtt követtek el, még elítélésük esetében is a jelen Egyezmény hatálya alatt maradnak.”52 Ez a cikk, bár elfogadásra került, több állam álláspontjával ütközött.53 Ezek az államok azt kifogásolták, hogy e cikk minden bűncselekmény esetére lehetővé teszi a hadifogoly státusszal járó kedvezőbb védelmi helyzet fennmaradását, ideértve még a háborús bűncselekményeket is, amelyek ekkor az 1945. augusztus 8-i londoni egyezmény szerint a béke elleni bűncselekmények, a hadviselés törvényeinek megsértése és az emberiesség elleni bűncselekmények voltak.54 Ezzel együtt viszont a III. Genfi Egyezmény már említett 4. cikkének 2. bekezdése szerint az a felkelő, aki nem különbözteti meg magát a polgári lakosságtól, elveszíti hadifogoly státuszát. Tehát a két cikket összevetve azt lehet megállapítani, hogy a genfi egyezmények szerint az a harcos – akár a háborús bűnös is –, aki egyenruhát visel és megszegi a hadviselés szabályait, szándékosan, közvetlenül megsérti a polgári lakosság védelmének elvét, kedvezőbb helyzetben részesül, mint az Herczegh: i. m. 251-253. o. I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 43. cikk 51 Herczegh: i. m. 258. o. 52 III. Genfi Egyezmény, 85. cikk 53 Herczegh: i. m. 260-261. o. 54 London Agreement of 8 August 1945, Charter of the International Military Tribunal, 6. cikk 49 50 269 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet a gerillaharcos, aki támadásával közvetve, csupán a megkülönböztetés nem egyértelmű volta miatt veszélyezteti a polgári lakosságot.55 Ennek az aránytalanságnak a kiküszöbölése a konferencia fontos feladata volt. Különböző álláspontok ütköztek abban a témában, hogy szükséges-e enyhíteni a gerillák megkülönböztetésére vonatkozó feltételek szigorúságán.56 A harmadik világ országai, a szocialista országok, illetve a Vietnami Demokratikus Köztársaság az enyhítést támogatta,57 arra hivatkozva, hogy az egyébként is nagyobb fölénnyel rendelkező reguláris haderőkkel szemben a gerillák hátrányba kerülnek e feltételek teljesítése során. Ellenvéleményként a nyugati nagyhatalmak, főként az amerikai delegáció és NATOszövetségesei azt emelték ki, hogy a polgári lakosság védelme még ezekkel a szigorúbb feltételekkel együtt sem valósul meg kifogástalanul, így nézőpontjukból az enyhítés a legkevésbé sem indokolt.58 A munkabizottság által 1976. május 17-én előterjesztett tervezet vonatkozó cikkének első két bekezdése szerint, ami szinte megegyezik a végleges változattal, minden kombattáns elfogatása esetén hadifogolynak minősül, és a fegyveres összeütközések során alkalmazandó szabályok megsértése sem fosztja meg e jogállásuktól a harcosokat.59 A tervezet a továbbiakban így fogalmazott: „Ha egy kombattáns nem tudja magát megkülönböztetni a polgári lakosságtól, amikor részt vesz egy támadásban, vagy egy támadást előkészítő katonai műveletben, megőrzi azt a jogát, hogy kombattáns legyen, és ha az ellenfél hatalmába kerül, azt a jogát, hogy hadifogoly legyen, feltéve, hogy fegyvereit nyíltan viseli a támadás során és hogy nem kereste a meglepetés előnyét fegyvereinek elrejtése vagy magát polgári személynek való színlelése útján.”60 Ezután a (4) bekezdés kimondja, hogy ha egy kombattáns az ellenfél hatalmába kerül, miközben egy támadásban, vagy azt előkészítő folyamatban úgy vesz részt, hogy nem teljesíti a (3) bekezdésben foglalt feltételeket, nem szükségszerű őt kombattánsként és hadifogolyként kezelni. Ez a hágai és genfi egyezményekben foglalt feltételektől nem mutatott nagymértékű elrugaszkodást, az enyhítésére vonatkozó fent említett különböző álláspontok eredménye lett az, hogy még nem születhetett meg a megfelelő szabályozás ebben a kérdésben. Kompromisszumos megoldást kellett tehát találnia a munkacsoportnak.61 Egyértelmű volt már a diplomáciai konferencia előtt is, hogy a gerillák polgári lakosságtól való megkülönböztetését csak támadás, vagy katonai akció alatt lehet elvárni. Azt kellett tehát eldönteni, mi számít a katonai akció kezdetének. Tág értelemben véve Herczegh: i. m. 262-264. o. Anicée Van Engeland: Civilian Or Combatant? A Challenge for the 21st Century. Oxford University Press, New York 2011. 144. o. 57 Herczegh: i. m. 245-247. o. 58 Kovács: i. m. 671. o. 59 Herczegh: i. m. 265-266. o. 60 Herczegh: i. m. 266-267. o. 61 Herczegh: i. m. 267-268. o. 55 56 270 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából ez a pont az elhatározás a támadásban való részvételre, vagy a mozgalom irányítóitól érkező első parancs. Azonban, ha már ekkor eleget kellene tenniük a megkülönböztetés kötelezettségének, a gerillák kiszolgáltatnák magukat a számbeli és technikai fölényben lévő ellenségnek. Ezzel szemben, ha a fegyverek elsütésének pillanatától számítandó az akció kezdete, az ismét azt eredményezi, hogy a reguláris haderők a megszállt területek egész lakosságára lehetséges felkelőként tekinthetnek. Végül megszületett a megoldás, amely szerint a gerilláknak a támadást közvetlenül megelőző időszak során kell felfedniük kombattánsi mivoltukat fegyvereik nyílt viselésével.62 Így már csak arra kellett választ találni, hogy miben befolyásolja a gerillák kombattánsi és hadifogoly jogállását, ha e megkülönböztetést elmulasztják. A tervezet fent említett (3) és (4) bekezdése helyébe végül az alábbi megoldások kerültek. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv végleges 44. cikke meghatározza, hogy minden hadviselő fél, aki a 43. cikk hatálya alá tartozik, elfogása esetén hadifogolynak minősül, illetve kiemeli, hogy e hadifogoly státusz még azt a fent említett harcost is megilleti, aki a humanitárius nemzetközi jog szabályait megsértve járt el.63 A (3) bekezdés úgy rendelkezik, hogy vannak olyan helyzetek, amely során a fegyveres harcos nem tudja magát megkülönböztetni a polgári lakosságtól, de ennek ellenére továbbra is harcosnak, így később hadifogolynak tekintendő két feltétel betartása esetén. A bekezdés így szól: „Annak érdekében, hogy elősegítsék a polgári lakosságnak az ellenségeskedések hatásaitól való védelmét, a harcosoknak a támadás, vagy a támadást előkészítő hadműveletek során meg kell különböztetni magukat a polgári lakosságtól. Annak tudatában azonban, hogy a fegyveres összeütközések során vannak olyan helyzetek, amelyekben az ellenségeskedések természetéből következően a fegyveres kombattáns nem tudja magát megkülönböztetni, a harcost továbbra is harcosnak kell tekinteni, feltéve, hogy az ilyen helyzetekben nyíltan viseli fegyverét: a) minden egyes katonai összecsapás során; b) mindaddig, amíg az ellenség látókörében tartózkodva részt vesz a közreműködésével megindítandó támadást megelőző katonai felfejlődésben.”64 E két feltétel elmulasztása esetén a (4) bekezdés alkalmazandó, amely szerint elveszíti a harcos hadifogoly státuszát, ugyanakkor megilleti a III. Genfi Egyezményben és az I. Kiegészítő Jegyzőkönyvben foglalt védelem abban az esetben, ha e harcost valamely általa elkövetett bűncselekmény miatt bíróság elé állítják. Ezt a különleges státuszt a III. Bizottság jelentése úgy magyarázza, hogy nem lesz hadifogoly az elfogott harcos, de megilleti a hadifoglyokéval egyenértékű eljárási és anyagi jogi védelem.65 64 65 62 63 Herczegh: i. m. 268-269. o. I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 44. cikk (1), (2) I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 44. cikk (3) Yves Sandoz – Christophe Swinarski – Bruno Zimmermann (eds.): Commentary on the Additional Protocols of 8 June 1977 to the Geneva Conventions of 12 August 1949. International Committee of the Red Cross, Martinus Nijhoff Publishers, Geneva 1987. 627. o. 1986. bek. 271 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet E 44. cikk elfogadásához hosszú út vezetett, és a véglegessé vált formája után is még sok kritika érte. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyvcélja az ellentétes álláspontok figyelembevételével kompromisszumos megoldás létrehozása volt, amelyet a konferencián részt vevő államok többsége szerint sikerült elérni. E vélemények szerint a gerillaharcosokat sikerült a reguláris haderőkkel egy szintre helyezni, megszüntetve az addig érvényesülő aszimmetriát, úgy, hogy a polgári lakosság védelme továbbra is erőteljesen fennmaradt. Egyes delegációk azonban – többek között Egyiptom és Szíria – úgy vélték, a cikk veszélyezteti a polgári lakosságot bizonyos rendelkezések pedig kétértelműek, például a feltételeket nem teljesítő kombattánsokat megillető különleges védelmi státusz.66 A delegációk jelentős csoportja azonban azonos állásponton volt a gerilla-hadviselésre vonatkozó szabályok értelmezésében. Nagy-Britannia, az USA, az NSZK, illetve Franciaország árnyalatnyi különbségekkel, de egyetértettek például abban, hogy a gerillák nyílt fegyverviselésének időszaka – vagyis a felfejlődés – a támadás helyének irányába tett mindennemű mozgást jelenti, illetve az ,,ellenség látókörében tartózkodva” kifejezés a különféle optikai és elektronikus eszközökkel való megfigyelést is magában foglalja, nem csak a szabad szemmel láthatóságot. Ezek az államok elismerték azt is, hogy a (3) bekezdésben megfogalmazott feltételeket nem teljesítő kombattánsokat megillető hadifoglyokéval megegyező védelem azt jelenti, hogy felelősségre vonásuk esetében azok a jogi garanciák alkalmazandók, amelyeket a hadifoglyok büntetőjogi felelősségre vonásuk során kell alkalmazni. Ezen álláspontokat a tekintélyes súllyal bíró államok képviselték, így annak ellenére, hogy ez nem jelentett jelentős többséget, az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv e rendelkezéseit elfogadták.67 4.3. Az ellenségeskedésben részt vett személyek védelme Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 45. cikke úgy rendelkezik, hogy ellenségeskedésben részt vett személy elfogásakor az ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell a személy hadifogoly jogállását, ha az elfogott igényt tart rá, illetve, ha az a fél igényli, amelynek fegyveres erőihez tartozik. Utóbbi lehetővé tette az ellenállási mozgalmakban részt vevő harcosok védelmét abban az esetben is, amennyiben nem tudták, vagy nem akarták felfedni alakulatuk felépítését, parancsnokait. Továbbá, amennyiben egy személyt nem hadifogolyként tartanak fogva, de bíróság elé állításakor igényli e státuszt, először utóbbi kérdésben kell döntést hozni, és utána vonható felelősségre az elkövetett cselekményéért. Végül a cikk utolsó bekezdése alapján azokat a személyeket is, akik részt vettek ellenségeskedésben, de nem jogosultak a hadifogoly státuszra, az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 75. cikkében, illetve a IV. Genfi Egyezményben foglalt védelem illeti meg.68 Herczegh: i. m. 277. o. Herczegh: i. m. 278-280. o. I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 45. cikk 66 67 68 272 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv ugyanolyan szintre helyezte a reguláris és irreguláris alakzatokat, mind jogállás, mind az őket megillető védelem szempontjából. A jegyzőkönyv elérte a célját, a megkülönböztetéshez szükséges feltételek a gerillaharcosokat nem hozzák hátrányos helyzetbe a reguláris haderőkkel szemben, és mindezt úgy sikerült elérni, hogy közben a polgári lakosság sem válik kiszolgáltatottá az összeütközések során. V. GERILLA-HADVISELÉS ÉS TERRORIZMUS A két jelenség között első olvasatra megfigyelhető valamennyi hasonlóság, nem véletlen tehát, hogy a korábban már említett Ariel Merari, a tel-avivi egyetem egykori profes�szora „A terrorizmus mint a lázadás stratégiája” című művében a gerilla-hadviselést és a terrorizmust is a felkelések egy formájának tartja.69 A két jelenség között láthatóan vannak átfedések, sőt napjainkban e két jelenség néhol egymást segítve létezik. Vannak olyan felkelő mozgalmak, amelyek terrorcselekményeket hajtanak végre, ugyanakkor terrorszervezeteken belül létezhet olyan elkülöníthető csoport is, amely nem vesz részt e cselekményekben.70 Azonban a dolgozat zárásaként szeretném a két fogalom közötti alapvető különbségeket kiemelni. Először is azt érdemes tisztázni, minek minősülnek a terrorcselekmények, és ebből adódóan minek tekinthető a terrorista. A terrorizmusra, csak úgy, mint a gerilla-hadviselésre, nincs általánosan elfogadott definíció. Merari szerint ez az egyik fő oka a különbségtétel nehézségének,71 azonban tartalmi elemekre bontva behatárolható mindkét jelenség. A terrorcselekményeket általában nem állami szereplők hajtják végre, elsősorban a lakosság ellen irányulnak és az elkövetők politikai, vallási, ideológiai célok elérése miatt alkalmaznak erőszakot, erőszakkal történő fenyegetést.72A gerillák ezzel szemben általában megszállt területük visszaszerzésére törekednek, a megszálló hatalom reguláris haderőivel szemben. Cselekményük nem a polgári lakosság ellen irányul, sőt elengedhetetlen egy részük támogatását kivívni.73 Lényeges különbség még, hogy a gerillák célja a kiszemelt terület uralmuk alá vonása, ott támaszpontok kiépítése, utánpótlást toborzása, illetve jobban felszerelt és kiképzett hadsereg felállítása. A terrorszervezetek stratégiájához azonban nem szükséges területegységek saját fennhatóság alá vonása.74 Taktikai téren is látható eltérés a két hadviselési forma között, a létszám és a fegyverek tekintetében. A gerillák szakasznyi vagy annál nagyobb egységekben harcolnak, míg a terroristák létszáma a magányos merénylőtől a polgári célpontok elleni fegyveres támadást levezénylő csapatig terjedhet.75 Merari: i. m. Idéz: Répási: i. m. 36. o. Tomolya – Padányi: i. m. 144. o. Répási: i. m. 37. o. Béres János: Napjaink muszlim terrorizmusának gyökerei és visszaszorításának lehetőségei. PhD értekezés, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest 2008. 12. o. 73 Forgács: i. m. 202-203. o. 74 Békés: i. m. 26-27. o. 75 Répási: i. m. 37-38. o. 71 72 69 70 273 Béli Gábor – Kis Kelemen Bence – Mohay Ágoston – Szalayné Sándor Erzsébet Míg a terroristák magukat például ellenállóknak, szabadságharcosoknak tartják,76 addig az államok, akik ellen erőszakos cselekményeket követnek el, az elkövetőket terroristáknak tekintik.77 Jogállásukból adódóan azonban a felelősségre vonásukra vonatkozó szabályozás a két esetben másként alakul. Amennyiben a terrorcselekmény elkövetőjét felkelőnek tekintjük, úgy a humanitárius nemzetközi jog szabályai szerint kombattánsnak minősül, tehát nem vonható felelősségre fegyveres összeütközésben való részvételéért, emberéletek kioltásáért, illetve elfogása esetén hadifogoly státusz illeti meg.78 Továbbá, mivel kombattáns, ezáltal kizárólagos katonai célpont is, tehát az összeütközések során bármikor támadható. Ezzel szemben, ha a terrorista nem minősül kombattánsnak, úgy bűnelkövető, tehát csak akkor lehet megölni, ha mások életére közvetlen veszélyt jelent. Elfogása esetén nem illeti meg a hadifoglyokéval azonos védelmi helyzet,79 és felelősségre vonható bármely fegyveres konfliktus során elkövetett cselekményéért, illetve az összeütközésben való részvételéért. Mindezt összevetve az állapítható meg, hogy amennyiben a terrorcselekmények nem tekinthetők katonai akciónak, hanem bűncselekménynek, úgy a terrorizmus elleni küzdelem bűnüldözés, a terrorista pedig nem kombattáns, hanem bűncselekmény elkövetője.80 Végül érdemes még kitérni arra, hogy az utóbbi évtizedekben jelentős változások láthatók a terrorizmus megnyilvánulásában is, nem csupán a gerilla-harcmodortól lehet elhatárolni, hanem az utóbbi évtizedek vallási terrorizmusa is felvet néhány különbséget az előzőekben írtakkal. Ha a terrorizmus valamilyen politikai, ideológiai, vallási cél elérése érdekében erőszak alkalmazását jelenti, akkor azt lehet megállapítani, hogy maga a terrorcselekmény valamely cél elérésére szolgáló eszköz, ebből következően tehát a tömeges pusztítás nem cél, hanem ,,következmény”.81 Ez azonban az utóbbi évtizedekben, a vallási terrorizmus, vallási fanatizmus elterjedésével – például az Iszlám Állam terrorcselekményeit látva – már más képet mutat. A vallási indíttatású terrorcselekmények elkövetőit ugyanis a korlátlan erőszak, az ,,ellenség” teljes megsemmisítése, a válogatás nélküli vérontás jellemzi, a cél nem a meggyőzés, hanem maga a pusztítás.82 Az öngyilkos merényletek egyre nagyobb számából arra a következtetésre lehet jutni, hogy a kilátásba helyezett büntetéseknek már nincs esetleges preventív hatásuk, így tehát a megelőzésre épülő biztonság is jelentős veszélybe kerül.83 Újvári Emese: A nemzetközi terrorizmus és a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem. Debreceni Jogi Műhely 2008. 4. sz. 2. o. 77 Charles Townshend: A terrorizmus. Magyar Világ Kiadó, Budapest 2013. 9. o. 78 Kovács: i. m. 670. o. 79 I. Kiegészítő Jegyzőkönyv, 75. cikk (1) bekezdés 80 Mindez csak abban az esetben valósul meg, amennyiben nemzetközi fegyveres konfliktusról beszélünk. A nem nemzetközi fegyveres összeütközések szabályozásrendszere (II. Kiegészítő Jegyzőkönyv) nem ismeri a kombattánsi és a hadifogoly státusz fogalmát. A Jegyzőkönyv hatálya alá tartozó, ellenségeskedésben közvetlenül részt vevő személy a konfliktus során elkövetett cselekményeiért és a konfliktusban való részvételéért is büntetőjogi felelősséggel tartozik, nem mentesül a felelősségre vonás alól. 81 Townshend: i. m. 114. o. 82 Townshend: i. m. 112-113. o. 83 Sárkány István: Korunk terrorizmusának jellemzői. Acta Universitatis Szegediensis - Acta juridica et politica 2018. 81. kötet 866. o. 76 274 Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából VI. ÖSSZEGZÉS Mint ahogy a dolgozat elején is említettem, a hadikultúra a történelem során nagy változásokon ment keresztül és a korábban kizárólag állami, reguláris haderők közötti összeütközések mellett megjelent és egyre gyakoribbá vált az aszimmetrikus, irreguláris hadviselés. A fegyveres összeütközések egyre kevésbé az államok között zajlanak, sokkal inkább államhatáron belül. A kisebb, helyi háborúk elterjedésével és a reguláris hadviselés háttérbe szorulásával a hadikultúrák közötti határok elmosódása figyelhető meg, a háborúk, fegyveres összeütközések ma már teljesen más képet mutatnak, mint régebben.84 A terrorizmust is, akárcsak általánosságban a háborúkat, a reguláris és irreguláris hadviselést is, az emberekben való félelem keltése, erőszak alkalmazása a jellemzi,85 így felmerülhet a kérdés, miért nem lehet ezt a jelenséget is egy új hadviselési formaként, hadikultúraként értelmezni, akárcsak a gerilla-harcmodort. Itt két fontos különbséget érdemes még kiemelni, egyrészt, hogy a terrortámadások helyszínei, az áruházak, nagy terek, vendéglők területén történő merényletek a hadviselés nemzetközi szabályainak nyilvánvaló semmibevételét mutatják, míg a gerilla-harcmodorra ezzel ellentétben nem jellemző a szabályok szándékos megsértése. Másrészt pedig, mivel a terrorcselekmények mindig védekezésre képtelenek ellen irányulnak, a terrorizmus lényege tehát, amely miatt elhatárolható minden más hadviselési formától: a fegyveresek erőszaktétele fegyverteleneken.86 Forgács Balázs: Napjaink hadikultúrái (A hadviselés elmélete és fejlődési tendenciái a modern korban). PhD értekezés, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Kossuth Lajos Hadtudományi Kar, Hadtudományi Doktori Iskola, Budapest 2009. 131-132. o. 85 Townshend: i. m. 12.o. 86 Townshend: i. m. 14-15. o. 84 275